A fiatalabb generációk számára színész. Pompás szerzői filmes arc. Szokatlanul ráncos, vadászkutya-tekintetű. Fehér György felfedezettje, Tarr Bélától kapja filmszínészi működése legkomolyabb feladatát, Morrison felügyelőt A londoni férfiban. Az idősebbek számára viszont elsősorban Lénárt Papi, a magyar film legendás darabjainak gyártásvezetője, a Magyar Televízió négy évtizeden át hűséges főkoordinátora. És akadnak olyanok is, akik még színházi szervezőként végzett munkájára is emlékezni vélnek. 

Életműdíjas gyártásvezető. Az MTV örökös tagja.

Értesüléseim szerint húszas évei első felében került a Madách Színházhoz, Gál Zsuzsa közbenjárására, aki Hont Ferenc titkárnője volt, és akinek férjével munkaszolgálatos évei alatt kötött ismeretséget. 

Gál István bajtársam és barátom ’45 után az akkori Madách Kamara szervezője, gazdasági vezetője volt, felesége pedig, ahogy mondja, a Színház- és Filmművészeti Főiskola igazgatójának mindenható, mindent tudó és bármit elintéző titkárnője. A Madách Kamara akkoriban a főiskola gyakorló színháza volt. Így kerültem oda titkári, propagandateendők ellátására. Talán két évet tölthettem ott.

Önt a reálgimnázium után eredetileg más pályára szánták?

Semmiféle elképzelésem nem volt a jövőmet illetően, de talán felmenőim miatt kacérkodtam a humán területtel. Nagyapám, Baron Ede 1911-től az évtized végéig az MSZDP német lapját, a Volksstimmét szerkesztette. Apám a Népszava munkatársa volt, anyám meséket írt. 

Nagyapjáról az említetten túl a következők olvashatók egy lexikoncikkben: textilmunkás, szociáldemokrata. Eredetileg kékfestő az óbudai Goldberger-gyárban, 1896-tól az MSZDP vezetőségi tagja, 1906-tól párttitkár, vendéglőt is nyit, mely a szociáldemokrata munkások gyülekezőhelye.

Így van, egyike volt a szociáldemokrata párt alapítóinak.

Mit csinált a gimnázium után?

Ezekben a viharos években a legkülönbözőbb helyeken dolgoztam, voltam szövőmunkás, bolti szolga, kifutó, laboráns. Öt-hat éves lehettem, mikor apám súlyosan megbetegedett, körülbelül tíz, mikor meghalt. Nagyapám szerzett nekünk lakást a mai Kiss János, akkori Fery Oszkár utcában. Ezek boldog évek voltak, nagyon élveztem a budai környezetet, a Németvölgyi út környékét. Ott élt akkoriban Bajor Gizi, Szeleczky Zita, Honthy Hanna, Fényes Szabolcs, Csikós Rózsi és sok más híresség. Anyámat sokáig egy külföldi cég alkalmazta titkárnőként, miután megszűnt, kritikus anyagi helyzetbe kerültünk. El kellett költöznünk, ettől kezdve anyámmal és a nővéremmel hárman éltünk egy albérleti szobában. 

Huszonegy éves koromban hívtak be munkaszolgálatra, Galántára. Három hónappal később további tizenkilenc fiatalemberrel együtt Budafokra kerültem, és itt, a Haditechnikai Intézetben voltam két évig. 

Lénárt István A londoni férfi című filmben

Molnár Gál Péter mondta, hogy a közönségszervezésnek azt a formáját, ami mai napig létezik, Ön találta ki. 

Igaz. Bár sose szerettem egymás mellett ezt a két szót, hogy színház és szervezés, vagy közönség és szervezés – van e párosításokban valami erőszakolt –, de kezdetben valóban a közönségszervezés kifejezést használtam. Akkoriban sűrűn hangzottak a banális, forradalmi mondatok – „Munkások és parasztok művelődjenek! Foglalják el a színházak nézőtereit” –, részben ennek jegyében rövidesen le is zajlott a színházak államosítása. Az azért könnyítette a dolgomat, hogy ezekben az években a közönségszervező tevékenységet jelentősen segítették a kormány- és pártszervek. Mind nagyobb ütemben szaporodó apparátus szolgálta a célt. Létrejött a Közönségszervezetek Országos Szövetsége. Minden üzemben, munkahelyen, iskolában volt úgynevezett közönségszervező. Szakszervezetek keretében kezdtek működni, igazolványokat kaptak. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ötven-hatvan év múltán léteznek majd még Magyarországon közönségszervezők. 

A színház holdudvarában évszázadok óta rengetegen dolgoznak a színház iránti szerelemből. Amikor Ön ösztöndíjasként választhatott, a filmszakma mellett döntött.

Igen. Miközben abban lubickoltam, hogy a közönségszervezés embrionális állapotából egyre látványosabban fejlődik szerteágazó szervezetté, minisztériumi segédtisztviselőként szerveztem az Első Országos Kultúrversenyt. Rozzant autókkal jártuk az országot, mindenhová elmentünk, ahol fellelhetők voltak önszerveződő művészeti csoportok, a mátészalkai cigányegyüttestől a dobozi asszonykórusig mindenkit megnéztünk. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem volt pontos képem a jövőmről, de valahogy éreztem, hogy ez az organizációs tevékenység talán nekem való, ez pedig arra inspirált, hogy megpróbáljam elsajátítani a filmes szervezőmunkát. A filmgyárba a korábbinál kisebb fizetésért kerültem, és végigjártam a filmszakmai alsó lépcsőket. A laboratóriumi munkáktól a felvételvezetésen keresztül jutottam el a gyártásvezetésig. Az akkor ötvenes–hatvanas éveiben járó korosztály, Keleti Márton, Bán Frigyes, Gertler Viktor mellett dolgoztam, többnyire segéd-, majd felvételvezetőként. 

A színházi vonatkozások azért kísérték: első önálló gyártásvezetői feladatát egy Várkonyi Zoltán-filmben kapta. 

Így van, a Déry Tibor szerezte Simon Menyhért születésében, 1953-ban. Makk Károly volt a másodrendező, Hintsch György az asszisztens. Várkonyi fantasztikus pedagógiai érzékkel segítette a munkámat, azt hiszem, nem okoztam neki csalódást. Talán ezt igazolja a következő években kialakult baráti kapcsolatunk. Aztán eltelt néhány év, emlékszem, épp a Ház a sziklák alatt terepszemléjéről tértem haza Badacsonyból, mikor – Bacsóval egyetemben – kaptam egy levelet, mely szerint állásomat indoklás nélkül felmondják. Ennek előzménye, hogy az ’56-os eseményeket követően az akkori fiatal generáció tagjai – Fábri, Máriássy, Makk, Bacsó – kitalálták, hozzunk létre a pasaréti egységből egy a korábbiaktól eltérő zsánerű filmeket forgató külön filmgyárat. Ezekben az időkben megszűnt a központi dramaturgia, megalakultak az egyes filmcsoportok. A felsorolt fiatalok az I-es csoportban tömörültek, melynek én voltam a főgyártásvezetője – ezért használok többes számot. Az új létesítmény létrehozását a minisztérium is támogatta, a tervet ennek ellenére titkosan kezeltük. Mikor a dolog valahogy mégis kirobbant, nekünkestek, hogy szét akarjuk verni az egységes magyar filmgyártást. Óriási botrány kerekedett, „sötét konspiratív ügy” lett belőle. Mivel a csapat részben beérkezett művészemberekből állt, én voltam a legértéktelenebb tagja, ellenem indult el a fegyelmi eljárás. 

Ugyanakkor azt olvastam ennek kapcsán, hogy Ön volt az, aki gazdasági szempontból is vizsgálta a tervet, és talán épp egy Fábri lakásán tartott tanácskozáson adott hangot kételyeinek, miszerint a telep még alkalmatlan az önálló gyártásra, várni kellene egy-két évet és megteremteni az elszakadáshoz elengedhetetlen materiális feltételeket. 

Valóban fékeztem. Pasaréten nem volt szobrászműhely, hiányzott a tárak többsége… Fokozatosan kellett volna alkalmassá tenni a helyet az önállóságra. Megszidtak. Fábri kishitűnek nevezett, meg volt róla győződve, hogy most van itt a forradalmi helyzet, a fordulópont, indokolatlan a tapogatózó óvatosságom. A beszélgetés értelemszerűen nem az én érveim elfogadásával zárult. A lelepleződés után aztán kiderült, hogy a felettes szerv sem áll ki mellettünk. Bűnöző társaságként, árulókként, összeesküvőkként kerültünk üzemi ülés elé. Az újjáalakult pártszervezet jóvoltából a munkások körében terjedt a bűnlajstromunk, de nem szépítette a helyzetet az idősebb rendezőgenerációk (Bán, Gertler, Keleti és mások) felháborodása és sértődöttsége sem. A történet emlékezetes: tizenketten ültünk a nagyvetítőben a közel kétszáz, tömeghangulatba hozott munkás előtt. Eltávolításom tragikus volt számomra, derékba törte az addig sikeres filmszakmai pályámat. 

Engedjen meg egy kis kitérőt. Keleti Márton személyének megítélése a mai napig ellentmondásos. Pályája szemtanúi azt mondják, lenyűgöző profizmussal szórakoztatott, magas fokon művelte a mesterséget, úgy működött, mint egy remek producer. Sőt, inkább az volt, mintsem művészember. Felróják neki, hogy több filmje a politikai agitáció szolgálatában állt, van, aki egyenesen „professzionális hamistanúnak” titulálja. Önnek milyen képe van róla?

Keleti Márton közönségfilmeket csinált. Sikerfilmeket. Mindig szakemberekkel dolgozott, vezető színészekkel, beérkezett segédszemélyzettel. Profi filmkészítő volt. Akik az úgynevezett „magasművészetet” kívánták gyakorolni, folyton kritikával illették, mondván, állandóan a közönség kegyeit keresni alantas dolog. De Keleti ma is nézhető és élvezhető filmeket csinált. Valóban, mindig olyanokat, amelyek nem ütköztek engedélyezési gátakba. Ami a politikai agitációt illeti, az ötvenes–hatvanas évekbeli filmjei sokkal kevésbé voltak sematikusak, mint jó néhány más rendezőé. 

Ön hogyan került vissza a filmgyárba?

A Szakadék című film gyártása kapcsán. Szerzője Darvas József volt, az akkori népművelési miniszter, és a munka során közel kerültünk egymáshoz. Ebben a filmben játszotta első magyarországi szerepét az Erdélyből felhozott, gyönyörűséges Bara Margit, Bessenyei Feri oldalán.

Darvas a felmondólevelemet követő hetekben hívott fel, hogy látogassam meg. Elmondta, hogy a filmgyárba akarják kinevezni igazgatónak, a tanácsomat kérte, elvállalja-e. Én lelkendeztem, hogy ez egy gyönyörű állás, és persze, el kell vállalni. Mire megkérdezte, eljönnék-e mellé helyettesnek. Közöltem vele, hogy nemrég kirúgtak, jelenleg nem vagyok a gyár munkatársa. Röviden elmeséltem neki a történetemet. Őt hamarosan kinevezték, és összehívott egy ülést, hogy kiderítse a pártszervezet véleményét velem kapcsolatban. Sokszor mondogatják, hogy Darvas megalkuvó volt, az én esetem az ellenkezőjét példázza: a pártszervezet többsége visszakerülésem ellen szavazott, mégis kiállt mellettem. 

De nem lett helyettes.

Nem, az azért nem. Felhívta a figyelmemet, vigyázzak, legyek szerény, nehogy győztesként térjek vissza, mert a vezetőség több tagja rosszallja a döntését, és sok ellenség fogja szemmel kísérni további munkámat. Fábri Bolond áprilisának gyártásvezetőjeként kaptam meg a második felmondásomat. Az alsóvezetés rendületlenül kereste az alkalmat, hogy fogást találjon rajtam. A gyártásvezetői tevékenység egyik „bűnös” gyakorlata volt, hogy ha a gyártásvezető külön akart valamit honorálni (például túlórát), úgynevezett statisztalapot állított ki, vagyis statisztaként szerepeltette az illetőt, mert erre nem állt rendelkezésre önálló pénzügyi keret. Két felvételvezetőm figyelmét azonban külön felhívtam arra, hogy ettől is tartsák távol magukat, mert ki vagyok pécézve. Ennek ellenére statisztalapot osztottak a sofőröknek, úgyhogy a bankettet követő héten felhívtak: „Lénárt elvtárs! Nyolc darab fiktív statisztalap van.” Akkor megkérdezték, hogy jöhet-e a fegyelmi eljárás, vagy kilépünk önként. Utóbbit választottuk. A másod-felvételvezetőmet is kirúgták, Nemere Lászlónak hívták. Ha nem küldik el, talán sosem lesz belőle vezető rendező a televíziónál. Ekkor 1958 végét írtuk, és hogy ne kelljen visszamennem segédmunkásnak, egy kis kanyarral ismét a színházban kötöttem ki. Várkonyi és rajta keresztül Major Tamás segítségével a Nemzeti propaganda- és szervezőtitkára lettem. 

Mikor kikerültem a filmgyárból, természetesen elsőként az akkoriban alakuló televíziónál jelentkeztem, de mint visszahallottam, az a hír terjedt rólam, hogy „valami ’56-os ügyem van”. Négy évvel később mégis megkerestek, így indult el a hatvanas évek elején a fődiszpécseri állással a több évtizednyi televíziós pályafutásom. 

Major ’62-ig igazgatta a Nemzetit…

Igen, utána jött a Meruk Vilmos nevű pártkatona – úgy hozta a véletlen, hogy ahogy ő belépett, én kiléptem. 

Milyen viszonyban volt Majorral?

Felületes volt a kapcsolatunk, de pályám első szakaszában, mikor Hont színházában működtem, egyszer már összekerültem vele, így nem voltam számára idegen. Soha nem jöttem rá, egy életen keresztül, hogy ő tényleg komolyan veszi a kommunista elkötelezettségét, vagy ez is csak egy nagy alakítás a pályáján. Mindig gyanús volt, hogy ez egy szerep. Pozícióját erősítette persze, hogy Gobbival már ’45 előtt elkötelezett baloldalinak számítottak, így természetesnek tűnt, hogy mikor a háború után jött az új rendszer, ott állnak az első sorban. De abban, hogy ezekben a zavaros Rákosi-időkben fűtöttségük változatlanul őszinte és bensőséges lett volna, a magam részéről mai napig kételkedem.

Ha jól tudom, a hetvenes években Várkonyi felajánlotta Önnek egyszer a Vígszínház gazdasági igazgatói posztját. 

Igen, de akkorra már beleszerettem a televízióba. Egyébként akkor került a Vígszínházba jó barátom, Lázár Egon. 

Eltöltött négy évet a Nemzetiben. Nem fordult meg a fejében, hogy esetleg a színházban ragad?

Nem emlékszem. Élveztem a közeget, lelkesen dolgoztam, kívülről tudtam a futó darabok szövegeit. Ráadásul az ötvenes–hatvanas évek jó időszaka volt a Nemzeti Színháznak. Varsói melódia Törőcsikkel, Az ügynök halála Tímárral, a Brecht-darabok, a Galilei, Kálmán Gyuri feltűnése A tojásban, a fiatal Kállai… A kérdésére visszatérve, azért nem maradtam, mert a televíziónál a filmszakmai munkám folytatását reméltem. 

Akkor térjünk vissza a fődiszpécseri állásra. Ki kereste meg?

Székely Istvánné műsorigazgató. Az alelnökhöz, Kulcsár Ferenchez hívtak be. 

Ő közölte velem, hogy fődiszpécseri állásra vonatkozik a felkérés. Mondtam neki, hogy voltam már színházi titkár, felvételvezető, gyártásvezető, gyártási főosztályvezető, de fődiszpécser még nem. Megint konfliktusba kerültem a dolog nevével. Amolyan ipari elnevezésnek tűnt, mintha egy csepeli gyárban volnánk, nem egy művészeti intézményben. Egyébként ő sem tudta megmondani, hogy mit is jelent pontosan: valami szervezés, eszközök elosztása, a munkatársak meg a gépek, meg akármi… Elkezdtem tehát tapogatózni, mit kell csinálnom, a gyakorlat lassan kialakította, mi is a feladatom. 

Mikor találkozott Fehér Györggyel?

Gyuri a Rádióból került át, elég fiatalon, és a hozzám tartozó operatőri garnitúrában kezdett működni. Szertelen, nehezen fegyelmezhető, de operatőrként is tehetséges munkatársam volt. A fiam házasságkötése előtt megkértem, jöjjön el forgatni az esküvőre. Mire mondta, hogy rendben, de csak ha szerepelek a vizsgafilmjében. Megalkudtunk, így indult el filmszínészi karrierem a Tomikám című filmben. Később benne voltam a két nagy munkájában, a Szürkületben idegorvost, a Szenvedélyben ügyészt játszottam. Egyébként nem ő volt az első, aki megkeresett a filmezéssel, de úgy gondoltam, hogy egy magasabb állású köztisztviselő ne bohóckodjon. Gyuri agressziójával szemben azonban gyenge voltam. Aztán Makk felhívott, hogy van Bacsónál egy szerep, ami kicsi, de rám íratott. Ehhez a történethez tudni kell, hogy az elegancia számomra mindig fontos volt, nagyon adtam a külsőmre, a rossz nyelvek szerint evezni is öltönyben jártam. A Bacsó-film forgatókönyvében a nekem szánt szerep fő jellemzőiként a következőket olvastam: kopott, öreg, nyugdíjas erkölcsrendészeti detektív. Annyira megtetszett, hogy természetesen elvállaltam. Rá kellett vennem Görbe Nórát, hogy ne legyen prostituált. 

Később elvállaltam még egy vizsgafilmet, A zongoralehangolót, a keresztfiam, Rátki György rendezésében. Mondanom sem kell, a címszerepet alakítottam.

Hogy viszonyul Fehér György filmjeihez?

Emlékszik, a beszélgetés elején kérdezett Keletiről? Én azt hiszem, a mozikban a „Keleti-filmeknek” van sikerük és helyük, persze, csak ha nagyobb közönséggel számol a rendező. De vannak olyan alkotók, akiket önmaguk megvalósítása érdekel. Amikor Gyuri elújságolta, hogy megcsinálja A postás mindig kétszer csenget című filmet, megörültem, hogy végre, ez siker lesz! És akkor elkészült a Szenvedély. Meglepetten konstatáltam, mit hozott össze a világot bejáró filmsiker után. Beismerem, először kicsit idegen volt számomra. Ki is bontakozott közöttünk egy baráti, de élénk vita. Ő azt hangoztatta, hogy az olyan típusú filmek anyagi bázisát, mint amilyenek az övéi, biztosítani kell, a kommerszek pedig éljenek meg önmagukból. Én vitatkoztam ezzel, antidemokratikusnak tartottam az álláspontját. 

Barátok voltak?

Igen, és mivel jelentős korkülönbség volt köztünk, egyesek a barátságunk okát apahiánya pótlásában látták. Mindig együtt nyaraltunk. Én elutaztam Korzikára, Krétára vagy valamely kiszemelt nyaralóhelyre, ő pedig a második héten utánam jött. Színes ember volt. Szeretetre méltó. Szép férfi. Gazdag életet élt. Csak meghatott szavakkal tudok róla beszélni. Különös ajándéka a sorstól, hogy emberi teljesítményének csúcsán távozhatott. Álmában ment el, megúszva a leépülést, a kórházakat, az ágytálakat. 

Az egyik színésze egyszer azt mondta, valójában „lelkes dilettáns” volt.

Nem tudom, kit minősítsek profinak, és kit amatőrnek. A véletlen és a hosszú élet elég nagyszámú rendezővel hozott össze. Keleti Mártont, Hintsch Györgyöt vagy Tarr Bélát kell profinak nevezni? Az én mércém szerint Hintsch Gyuri volt profi, de a rossz modora miatt soha nem kapott semmit. A televízióban nagyon színvonalasan rendezte meg Németh László életművének több darabját – az Égető Eszter hat részét én gyártottam –, de értett a kommerszhez is. Gondoljon csak A veréb is madárra! Makk Karcsi is profi filmcsináló. Hozzájuk mérten nem tudom, vádolhatom-e profizmussal Fehér Gyurit vagy Tarr Bélát. 

„Dilettánsnak” azonban semmiképp nem nevezném Gyurit. Nyilván valamely szenvedő alanya nyilatkozott így róla. Megkínozta a szereplőit. A kiborításig ismételtetett és instruált. Olyan állapotba juttatott el színészeket, hogy arra lehetett számítani, a következő pillanatban felállnak és otthagyják a produkciót. 

Ön is került hasonló helyzetbe?

Nem. Talán öntudatlanul, de csak a profi színészeket kínozta. Derzsit, Haumannt, Bánságit… 

Mikor hosszan ismételtette a felvételeket, mindig olyan érzésem volt, hogy a harmadik után kezdek romlani. Tarr Bélánál ugyanezt éreztem. De hozzáteszem mindjárt, nem biztos, hogy helyesen meg tudom ítélni… 

A londoni férfi Morrison felügyelőjéről milyen élményei vannak?

A korábbi filmekkel ellentétben itt a legtöbb szöveget nekem kellett megtanulnom. Ez a szűkszavú rendező, aki a kimondandókkal meglehetősen takarékos, rám bízott többek közt egy összefüggő, hat-nyolc perces, vágatlan monológot, valószínűleg a Gyuri filmjeiben látottak miatt. Nagy drukkal készültem a vége-hossza nincs mondatokra. Tarr Béla rendesen megkínzott. Akkor már sántikáltam, és emlékszem, hatszor-nyolcszor kellett végigbicegnem a tengerparton a süvítő szélben. Az egyik kritikus az alakítás részeként fogta fel, és dramaturgiai jelentőséget tulajdonított annak, ahogy próbálok talpon maradni.

A sántának és a botnak gazdag szimbolikája van.

Látja, érdekes dolog ez a filmcsinálás. Én például annak köszönhetem a mozikarrieremet, hogy egyes rendezők megvásárolták a ráncaimat. 

Meg ne feledkezzünk színházi élete harmadik felvonásáról!

Az elmúlt évtizedben a Vígszínház médiamenedzsereként dolgoztam. Szerencsém volt, itt is nagyon jó közösségbe kerültem. Összebarátkoztam Halász Judittal, Hegedűs D. Gézával, Eszenyi Enikővel, Lukács Sanyival és jó néhány fiatallal. 

Hogyan ismerte meg a fia édesanyját?

Túl hosszú a mese…

Sebaj.

A feleségemet Demeter Verának hívták. Mikor munkaszolgálatosok voltunk, az egyik barátom mondta, hogy ismer Losoncon két szép lányt, látogassuk meg őket. Így történt, és ott találkoztam egy szemüveges, érettségire tanuló kislánnyal, akit elsőre egyáltalán nem találtam különösebben vonzónak. Eltöltöttünk együtt néhány órát, aztán néhányszor még találkoztunk Pesten. Mikor fülembe jutott az az álhír, hogy egy rendelkezés alapján azokat az asszonyokat, akiknek munkaszolgálatos férje van, nem deportálják, üzentem neki, ha gondolja, feleségül veszem. Igent mondott, kicsempészték Losoncról és felhozták Budapestre, ’44 májusában házasodtunk. Az édesanyját és nővérét Auschwitzba vitték. Magam júniusban az illegalitás mellett döntöttem, így vészeltük át a ’45. január 18-ig terjedő időszakot. Elegáns, monoklis katonatisztté avanzsáltam. 

Ez a hagyományosabb rejtőzködési formáknál kockázatosabb vállalkozás lehetett. Hogy jutott eszébe?

A ’40-es években egy családi összejövetelen találkoztam két lengyel férfival, akik azt mondták, mindent meg lehet tenni, és ha semmit nem tesz az ember, akkor is megölik.

A németek bevonulása után, áprilisban bevezényeltek a laktanyába, ahonnan az első éjszaka után megszöktem, és egy álruha segítségével felcsaptam mutatós tüzér főhadnagynak Uzoni Zajzon Gábor néven. 

Papírokat honnan szerzett?

A munkaszolgálatból való szökésem előtt elloptam az ottani irodából egy honvédségi pecsétet. Ezzel szereztem be mindent, ami a tiszti léthez szükségeltetett, és további rangos pecsétek megrendelését is ez tette lehetővé. A feleségem, az anyám és a nővérem számára pedig egy erdélyi mérnöktől szereztem iratokat, Herszényinek hívták, szerelmes volt a testvérembe, ’45-ben feleségül is vette. Szóval, neki köszönhetően lett a 18-19 esztendős Demeter Verából 25 éves Herszényi Piroska. 

’44 júliusát Balatonszabadiban, egy nyaralóban töltöttük. Egyik nap éppen úsztam, a feleségem, álneve révén a szeretőm, a parti házban főzött, amikor engem figyelve megjelent egy csendőr. Kijöttem a vízből, biztató jelnek fogtam fel, hogy nem állta utamat, beengedett a házba, ahol egy további csendőr őrmester és egy csendőr főhadnagy várakozott rám. Türelmet kértem, hogy felöltözhessek. Természetesen egyenruhába. A „tiszttársam” a mellette lévő öreg csendőr őrmesterrel ellentétben kollegiális volt, jóindulatú. Közölte, hogy bejelentés érkezett, mely szerint gyanús származású személy lakik a szomszédban, de ha tiszti becsületszavamat adom, hogy alaptalan a gyanúsítás, azt természetesen elfogadja. Kívánságának megfelelően tiszti becsületszavamat adtam, hogy a hölgy nem zsidó. Távozásuk után is izgalmas órák következtek, miután fölírták, hogy az irataim szerint a Haditechnikai Intézetben szolgálok. Ha elindulunk, a jó szándékú szomszéd ismét azonnal feljelent, ha maradunk, még nagyobb a kockázat. Végül maradtunk, és nem néztek utána a dolognak. Szerencsénkre a Horthy-apparátus nem volt olyan profi, mint a Gestapo vagy a szovjet KGB. 

Ekkor álltak legközelebb a lebukáshoz? 

Korántsem. Október 15. után köszöntött be az igazán kritikus időszak. Horthy bejelentette: szakít a németekkel, békét köt. A rádióban elhangzott bejelentés meglepte az egész országot. Rengeteg hozzám hasonló nyomorult lézengett mindenfelé, katonaszökevények is, többségük a nyilatkozat után könnyelműen ledobta az álruhát. Én óvatosabb voltam, akkorra már bekerültem az ellenállási mozgalomba, ami azt jelenti, hogy másoknak is szereztem hamis papírokat. Két lakást béreltem. A Gellérthegy oldalában, a Czakó utcában egy Nyugatra távozott katonatisztét, és volt egy szobám egy öreg néninél a Vár alatt, a Szalag utcában. A gellérthegyi lakásban velem volt néhány egykori munkaszolgálatos társam és egy-két olyan ember, aki néhány napja szökött meg valahonnan. Az egyik fiú egy igazoltatás alkalmával lebukott, majd az első két-három pofon után feladott minket, a címünkkel együtt. November 20. – elsötétített város. Csöngetnek. A házmester állt elöl, mögötte feltartott revolverrel három civil ruhás nyomozó. Azonnal benyomultak. Hiába volt fegyverünk, annyira váratlanul ért minket a dolog, hogy nem tudtuk használni. Az egyik detektív a lakásban maradt, a másik kettő levitt engem és Pauper György nevű barátomat a kocsihoz. Szíjakkal fogták össze a kezünket és a kettőnkét egymáshoz kötötték. Ő volt az a rimaszombati fiú, aki megismertetett a feleségemmel. Harmadik társunkat nem kötözték meg, csak a karjánál fogva vezették. Ő jelezte is mindjárt, hogy vizelni szeretne, majd a következő pillanatban eltűnt a koromsötétben. A két nyomozó utána vetette magát, mi meg ottmaradtunk az utcán a riadt házmesterrel. Félrelöktem, és rohanni kezdtünk a meredek lejtőn. Hol a társam esett el, hol én, teljesen összerongyolódtunk, mire leértünk. Éjszakára bekéretőztünk az egyik barátunkhoz. Másnap átmentünk a másik lakásba. Egy szökött munkaszolgálatos, fegyverrel felszerelve, tiszti ruhában – nem volt kétséges, milyen sors vár rám, ha nincs szerencsém. 

A felesége túlélte a háborút?

Igen, negyvenhét évig tartott a házasságunk, húsz éve ment el. Az özvegyi magánytól Szentesi Krisztina mentett meg, aki azóta is velem él, és éltet. Ő tanár és irodalmár. 

A fiam 1947-ben született. Életét kitölti, hogy az euklideszi geometria axiómáit alkalmazza a gömbre. Praktikus ügyekben kevésbé jártas. Matematikus, tanár, összemászkálja a világot. Dél-Afrikától Amerikáig előadásokat tart. Két nagy fia van, egyikük diplomata Vietnamban. Alapvégzettségüket tekintve mindketten közgazdászok. Dédunokám még nincs, nagyon helytelen módon. 

Mi történt Herszényi mérnökkel és a nővérével?

Rövid házasság volt, mint az első. 

Az első?

Tizennégy éves lehettem, a nővéremmel a Természetbarátok Egyesületének tagjaival jártunk kirándulni. Itt hallottam először egy alig ismert költő, József Attila verseit. Illegálisan olvasgatták fel egymásnak. És itt szeretett bele a testvérembe egy Hajós Endre nevű úr, aki Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok fia volt. Az előkelő Hajós család legnagyobb riadalmára Bandi feleségül vette a nővéremet. Fiúgyermeküket húsz évvel később, október 26-án lőtték agyon, tizenkét golyót kapott egy gépfegyverből. Erős, izmos alkat volt, egy hétig haldoklott. 

Hamar elváltak?

Pillanatok alatt. Bandi Skóciában lett újságíró. Azt mondták, a legskótabb skóttá vált, de ez nem a vicces spórolásra utalt, hanem az ő új nemzeti büszkeségére. 

A nővérem harmadik férje ügyvéd volt. 

Egy régi beszélgetésben azt mondta: „én jellegét tekintve soha nem Babitshoz vagy Kosztolányihoz szerettem volna hasonlítani, hanem Osváthoz, aki biztosította a lehetőséget, hogy ezek a kivételes elmék alkothassanak…”. Uzoni Zajzon Gábor zsoldkönyvében a következő áll: különös ismertetőjele: nincs. Ön jóképű és ránctalan… És a katonatiszt nagy alakítás volt.

Szerencse. Belegondolni is félelmetes, hányszor volt szerencsém az alatt a hét hónap alatt. Az, hogy néhány művészi teljesítménynek számító bohóckodás került a mozikba, ad hoc dolog volt az életemben. És ahogy mondtam, mindig úgy éreztem, szervező vagyok, nem művész. Magam vigasztalására többször idéztem már Ottlikot. Szerinte a szervezés egyike a legmagasabb rendű szellemi tevékenységeknek. Akárhogy is, közreműködhettem abban, hogy a művészek megálmodott terveiket megvalósíthassák. 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

KŐVÁRI ORSOLYA

A Csehov örökdiák szereplőire hajazó fiatal értelmiségi, a Kovács Lehel játszotta Siskin feldúltan vallja meg Gorkij darabjában, a Kispolgárokban a Katona színpadán, hogy most éppen azért hagyta ott legújabb házitanítói állását, mert munkaadója antiszemita. És az miért baj? – reagál egykedvűen, mintegy mellékesen Fullajtár Andrea rövid hajú, modern megjelenésű tanítónője, Tatyána, és már folyik is tovább a szó, átlépve a megválaszolatlan, inkább állításnak, mint kérdésnek ható dilemmán. A magyarázat „ott kívül” van, az utcán, a Katona József Színház falain túl, azon az antifasiszta tüntetésen például, amelynek résztvevői az Új Színház élére szélsőjobboldali kötődésű igazgatót állító főpolgármesteri döntés ellen tiltakoztak, ám amely tüntetésen a humánum hangját elnyomta a demonstrációra rászervezett neonáci csoportok féktelen gyűlölködése, mocskolódása, ékesen bizonyítva, hogy nem alaptalanul tekintették az „aggályoskodók” a fasiszta eszmék térnyerésének a kinevezést. 

És ott a magyarázat a Kossuth Lajos utca túloldalán, a Kamrában játszott előadásban, A mi osztályunkban, amelynek szereplői ugyanolyan kisemberek, mint Gorkij kispolgárai, és ugyanolyan keveset értenek a körülöttük lévő világból, mint ezek – csupán néhány évtized és egy országhatár választja el őket egymástól. 

A mi osztályunk – Takátsy Péter, Dénes Viktor, Szacsvay László, Pálos Hanna, Rajkai Zoltán, Pelsőczy Réka, Bán János és Haumann Péter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A lengyel kortárs szerző, Tadeusz Słobodzianek az 1930-as évek közepétől napjainkig követi „hősei” sorsát, már legalábbis azokét, akik túlélték a második világháborút. De fehérre festett arccal azok is együtt maradnak a színen a többiekkel, akik társaik tevőleges közreműködésével vagy éppen hallgatólagos beleegyezésével távoztak az élők sorából a vészkorszakban, s az is, aki még időben, kamaszként jutott ki Amerikába – ő levelei révén van jelen a történetben s a számvetésben. Mert A mi osztályunk végül is számvetés: a 30-as évek derekán kamaszként elképzelt jövő s a megvalósult sors összevetésének egyenlege. A számadás azonban nem ér itt véget, folytatódik a nézőben, mozgósítván a keserű tapasztalatot: a történelmi meghatározottságok „hetedíziglen” befolyásolják a következő generációk életminőségét és -lehetőségeit. (Ezt nem veszi figyelembe, vagy éppen ezt használja ki a békétlenséget szító, megosztó, cinikus politika. S ennek jegyében olvasta egy antifasiszta tüntető fejére az Új Színház előtti demonstráción a maga 50-es évekbeli családi tragédiáját egy a náci ellentüntetőkkel szimpatizáló asszonyság, tromfként a fasiszta haláltáborokban elpusztítottak és családjaik sorsára hivatkozó érvelésre, s elutasítva a békülékeny hangot.) 

A Máté Gábor rendezte előadás osztálytermet formázó terében (tervező Cziegler Balázs) zajló órák egyikén – mert itt nem jelenetekre, hanem tanórákra tagolódik a szerkezet s az idő – még nem okoz különösebb traumát a rendelet, amely szerint ezentúl külön kell ülniük a zsidó tanulóknak a katolikusoktól. Gyerekes civódások addig is voltak – a mindennapokban alig érzékelhető, hogy a megkülönböztetés, a megbélyegzés mikor épül be és hogyan az értékrendbe s a gyermeki-ifjúi tudatba. Aminthogy a szemünk előtt zajló utcai verés is szinte észrevétlenül fordul gyilkolásba – valójában nem is látjuk, hiszen erősen stilizált a játék, ám oly markáns felidéző ereje van a tárgyilagos hangú elbeszélésnek és a gesztusoknak (a színpadi mozgás Takátsy Péter munkája), hogy a néző tudatában önkéntelenül is megképződik a színpadi stilizáció megidézte valóságos kép. Így válik érzékletessé Dora megerőszakolásának ambivalens élménye – Pálos Hanna tágra nyílt szemében rémület és a régi osztálytársak iránti tétova gyermeki bizalom tükröződik. S így válik plasztikussá a tudósítás-visszaemlékezés a gyötrő kánikulában a főtérre terelt, majd egy pajtába zsúfolt és ott elégetett ezerhatszáz lengyel zsidóról, a település lakóiról, akiket honfitársaik, ismerőseik, egykori iskolatársaik semmisítettek meg. Słobodzianek darabja s a Kamrában látható dermesztően erős előadás nem a történelemnek, a politikának, ideológiáknak, hanem a mindenkori kisembernek szegezett vádirat, az ő felelősségéről, a mi felelősségünkről szól. A náci eszméken kívül egyetlen ideológia sem tűzte ki célul a népirtást, embercsoportok megsemmisítését, mégis, gyilkoltak a kereszténység nevében és öltek a kommunista eszmékre hivatkozva, ha nem is ezek szellemében. 

A könnyed, játékos kezdet után fokozatosan sötétül mind kétségbeejtőbbé a történet, miközben szellemes, ötletes, távolságteremtő és -tartó eszközrendszerét – az iskolai élet relikviáit, körzőt, vonalzót, szertári csontvázat és egyenruhát (tervező Füzér Anni) átlényegítő játékmódját – és tárgyilagos, szenvtelen hangvételét az előadás mindvégig megőrzi. 

A fiatalon elpusztítottak örökre fiatalok maradnak, a túlélőknek megöregedett énjük idéződik vissza az iskolapadba a szereposztás által, ám a hiány mindnyájuk elidegeníthetetlen sajátja – az elrontott, elkótyavetyélt, elkollaborált, elhamiskodott életeké csakúgy, mint az alig elkezdett s máris bevégzetteké.   

Gorkij kispolgárai még a nagy forradalmak és háborúk előtt születtek, ám a 110 éves szöveg – nyilván Radnai Annamáriának az előadáshoz készült újrafordítása következtében is – mintha csak ma vettetett volna papírra. A Zsámbéki Gábor rendezte előadásban benne sűrűsödik ok és okozat, a jövő láthatja meg benne múltját és jelenét, értékzavaros világát a maga tökéletes kontinuitásában. 

A látszólag pusztán generációs konfliktus egyetemesen hordozza magában az emberi törekvések perspektíváit és kudarcát, a kiművelt tudatlanság s a hiábavaló tudás egyként céltalanságba torkolló tehetetlenségét. Ennek két véglete a liberalizmusban csalódott, egy diáklázadásban való részvételéért az egyetemről kicsapott Pjotr, akinek a maga tétovaságában és kinyúlt pulóverében (tervező Szakács Györgyi) mindenről megvan a megfellebbezhetetlen véleménye Kocsis Gergely megformálásában, s a Besszemjonov-ház egyik albérlője, a Pjotr kifakadásait zongorán „lekísérő”, önnön tisztánlátását folyamatos delíriummal ellensúlyozó templomi kórista Máté Gábor briliáns megfogalmazásában. 

Kispolgárok – Fullajtár Andrea, Rezes Judit, Kiss Eszter és Kocsis Gergely (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Körkörös szerkezetével a Besszemjonov-ház szimbolikus világegész, maga a rogyadozó univerzum (tervező Bagossy Levente), amelynek kisszerűségében is formátumos ura – Bezerédi Zoltán nagyszerű, formátumos alakításában – elégedetlen teremtményeivel, s nem hajlandó tudomásul venni az eresztékek lazulását: értékrendje sziklaszilárd és változhatatlan, s lényege pontosan kirajzolódik akarat nélküli feleségéhez fűződő – Szirtes Ági játékának köszönhetően helyenként megrendítő – viszonyában. De mert környezete mind kevésbé akceptálja, egyre nagyobb körülötte és benne a disszonancia. E disszonancia áldozata lánya, az öngyilkossággal sikertelenül kísérletező, Fullajtár Andrea megszemélyesítésében vonzó külsejű Tatyána, akinek nyársat nyelt lénye némi otthonosságra csak a reménytelenül beletörődő lábadozásban lel. A pontosság erényét Rezes Judit tüneményesen léha, filmcsillagokat idézően gyönyörűséges özvegye, a valamikori börtönigazgatóné testesíti meg – lázadásában Pjotr az ő hálószobájáig jut el. Mert az univerzum teljességéhez hozzátartozik a boldogságra való képesség is: Ötvös András kigyúrt Nyilje maga a két lábon járó racionális gondolkodás, ő a jövő embere, még ha pillanatnyilag kétkezi munkás is; idilli nekibuzdulásukat az életnek Pálmai Anna Poljájával a történelmi tapasztalatok s a jelen lehetőségeinek egymásra vetülése hangolja át. Bán János madarászát mintha valóban az ég madarai táplálnák; kívülállása, kivonulása a társadalomból a nyomorúság szabadsága; a társadalmi hierarchia legalján – még Tóth Anita elgyengült, pletykás szakácsnéja, a ház asszonyának egyetlen „társalkodónője” is feljebb áll nála e ranglétrán – alkoholból merít bátorságot az élethez és önérzete érvényesítéséhez. Kiss Eszter és Kovács Lehel kedves, valójában senkit nem érdeklő önképzőköri buzgólkodása értékén mutatja a kultúra társadalmi presztízsét, Lengyel Ferenc tenyerét tartó orvosának arcán pedig csupán pillanatnyi zavar suhan át az alkoholista Tyetyerev nyers őszinteségét hallva: szakszerű részvétlenségéből hosszabb távon kibillenthetetlennek tűnik.

És ezzel kész is a leltár, a világ- és egymást értés hiányának grandiózus összegzése.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

Vannak a gazemberek (ezek most akarják megcsinálni a karrierjüket), és vannak a nagyobbak (akik már megcsinálták); vannak továbbá (jócskán) az előbbiekhez dörgölődző beosztottak (nekik is sürgős lenne most már közelebb kerülni a tűzhöz). Forog az államgépezet. Lehetünk akár a XIX. század Oroszországában vagy a XXI. század Európájában. 

Az Örkény Színház bemutatója, miközben tökéletesen ráhangolódik Szuhovo-Kobilin tragikomédiájára – amelyet az orosz vígjáték-irodalomban Gogol A revizora és Majakovszkij Gőzfürdője közötti átkötésként szokás számon tartani –, kortársi fogékonyságunkhoz is hozzáhangolja a művet; feszes, tragigroteszk bohócjátékká formálva a szatírát. A szereplők ezúttal nem vidám, de nem is szomorú bohócok, leginkább csak olyan egykedvűformák – vannak közöttük elszántak, alárendelődőek, áldozatok –, az előadás azonban gondosodik róla, hogy mi, nézők elsősorban mulatságosnak találjuk őket. Az, hogy nevetni tudunk az előttünk felvonultatott viszolyogtató alakoktól, kiváló eszköz arra, hogy a mégoly kártékony szörnyetegeket is – magunktól eltartva – csetlő-botló, emberből való hülyéknek lássuk.

Takács Nóra Diána és Debreczeny Csaba (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Tarelkin, a gyanús lelkületű hivatalnok (Debreczeny Csaba) elhatározza: gazember lesz. Vagyis hogy meghal. Illetve hogy csak úgy csinál, mintha. Amivel egy csapásra megszabadulhat az őt szipolyozó hitelezőktől, valamint zsarolás útján, lopott akták segítségével végre majd ő maga kezdhet el másvalakit szipolyozni. Debreczeny, amikor a meghalt Kopilov személyazonosságát veszi magára, az egyen-hivatalnokkülső mögül – mint gonosz szellemet a palackból – visszataszító kinézetű, kisstílű szörnyeteget hív elő. (Gogol óta tudvalévő: holt lelkekkel kereskedni jó üzletet ígér.) Azután persze hogy rajtaveszt a dolgon, hiszen egy nálánál sokkal gyakorlottabb és nagyobb múltra visszatekintő gazemberrel találja magát szemben: hivatali főnökével (Epres Attila). Epres hidegvérrel és rutinosan intézkedő Varravinja valószínűleg mindenféle érzelemnek híján van; éppen ez a szárazsága lehet sikere legfőbb titka. (Epres pár évvel ezelőtt a Forgách András átdolgozta Szuhovo-Kobilinban is már kimutatta a felsővezető foga fehérjét.) A perhez legyártja a koncepciót, s még csak nagyon szúrósan sem kell odanéznie, hogy minden a forgatókönyv szerint menjen, és a rendőrség tegyen róla, hogy „a vámpírra”, akár egy boszorkányper alperesére, rávalljon az összes félig agyonvert és megfenyegetett tanú. A nehézkes felfogású, bumfordi rendőrbiztos (Vajda Milán) talán élete végéig ugyanolyan unottan verne, kínozna tovább mindenkit, akit rossz sorsa elébe hoz, ha a Tarelkin-ügyben nem érezne rá élete nagy lehetőségére. Raszpljujevet Vajda a felsőbb akarat ostoba, de szánalmasan igyekvő végrehajtójának ábrázolja, azon típus képviselőjének, aki úgy gátlástalan, hogy még életében nem szembesült egyetlen gátlásokra okot adható gondolatfoszlánnyal sem. 

A Mácsai Pál rendezte előadás a humorkeltés színpadi eszközeinek széles skáláját felvonultatja: azonnal csattanó viccek váltakoznak egymásra épülő poénsorozatokkal, klasszikus komédiajeleneteket pantomimes hagyományokra épülő játékok követnek. Egy-egy előadás létrehozása közben bizonyára nem mindig lehet könnyű bemérni, hol húzódik az a keskeny mezsgye, amely elválasztja a tartalmas, friss humort az olcsó, nézőfárasztó poénkodástól. A rendező és a színészek ízlését dicséri, hogy az előadás ezt a határvonalat soha nem lépi át. A Máthé Zsolt által széles mozdulatokkal bemutatott gerincoperáció – csúcspontján a gerincvelős-pirítóssal – éppolyan pontos, kimért koreográfia szerint zajlik, mint például az a fergeteges pofondominó, amely egyszer csak visszafordul (s olyan jól sikerül, hogy a bemutatón maguk a játszó személyek sem bírták ki nevetés nélkül). A két rendőr, főnök és beosztott alkati különbségét számtalan ötlettel építi be a figurák jellemrajzába, egyúttal ellenállhatatlan humorforrássá teszi Gyabronka József és Vajda Milán; az utóbbi élveteg szendvicsezése – ahol egy jó kilós veknit kezel félbevágott zsemleként – külön is emlékezetes. Remek az is, ahogy mindketten bepréselődnek egy-egy hiányzó lépcsőfok helyére a nagy ember kényelmét biztosítandó (aki azután – nehogy már elbízzák magukat! – látványosan átlépdel felettük).

Fontos megjegyezni: nem arról van szó, hogy az előadás beindítana egy bármely darab leporolására alkalmasnak tűnő ötletgépezetet – az író groteszk tablójának megrajzolásakor maga is a direkt humor eszközeire csábít egy kulcsra járó személyiségű figuráival, poentírozott, közvetlen hatásokra törő helyzeteivel. (Azzal, hogy kézirata első változatában Hlesztakovnak nevezte Tarelkint, éppúgy egy típust kívánt megjelölni, ahogy például a vásári komédiákban is szokás. A Tarelkin előtt, ennek előzményeként írt darabjában pedig egyenesen címkéket adott meg a szereposztásban: „I. Főnökök, II. Hatalmak, III. Alárendeltek, IV. Senkik, vagyis magánszemélyek, V. Nem személyiség”.) A mosóné szerepét eljátszhatja akár férfi, mondja a szerző, s az előadásban ennek szellemében a megcsalt asszonyság mellett a dörzsölt kereskedőt is Bíró Kriszta játssza, ahogyan Gyabronka József a mitugrász rendőrfőnökön kívül kisfiúként is színre lép, Takács Nóra Diána pedig a lepukkant szakácsnén túl eljátszik egy pöffeteg, majd péppé vert földbirtokost is. Alapkarakterek alaphelyzetekben, s a fregolijátékos sürgölődés tovább erősíti a farce-os hangoltságot. Kákonyi Árpád zenei és zörejbeli közreműködése és Nagy Fruzsina elrajzolt jelmezei pedig a stilizáció további fontos rétegeit képviselik. 

Máthé Zsolt, Vajda Milán és Debreczeny Csaba (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ami viszont mindemögött némileg háttérben marad: azok a nagyon sötét érzetek, amelyek bárkit – a legutolsó lojális rendőrsegéddel bezárólag – elfoghatnak, amikor szembesül vele: őt is bármikor bedarálhatja a gépezet. Van rá szöveg és jelenet, de ez (egyelőre?) lereagálatlannak mutatkozik, kidolgozatlan marad. Az előadásnak ugyanakkor sikerül feszesebbre fűznie a darab olykor széttartó jeleneteit, bár azt nyilvánvalóan nem lehet teljesen elleplezni, hogy ez a történet valójában kettő: az álhalott körüli sztori és a koncepciós per eseménysorozata egymástól eléggé elkülönülő alvígjátékot képez. 

Debreczeny Csaba zárójelenetével azonban az előadás hatásosan zár vissza a kezdetekhez: a színész annyi cinizmussal vegyes meggyőző erővel adja elő a bukott kiskarrierista sirámát – aki, mint mondja, az igazságért szenvedett, mint azt mindenki a saját szemével láthatta –, hogy már szinte hinni szeretnénk neki. Csak hát, milyen szerencse, mi még emlékszünk az előzményekre. De mint tudjuk, mindig vannak, akiknek jól felfogott érdekük, hogy elfelejtsenek emlékezni… Mi, nézők – magunkon nevetünk. És ők?

(Záradék, zárójelben: a szerző hírnevét egy-egy előadás sokban képes befolyásolni. Szuhovo-Kobilin, ha nem tartozik is az orosz irodalom élvonalához, mindenképpen érdemes rá, hogy ismerjük. Az Örkény Színház előadásának legközvetlenebb hatása vélhetőleg az lesz, hogy a szerző neve és darabja bekerül legalábbis az értelmiségi köztudatba. Bár trilógiája önálló kötetben jelent meg, s a Tarelkint olykor-olykor magyar színpadokon is bemutatták – jelentősnek mondják például az 1974-es kaposvári előadást Komor István rendezésében, vagy emlékezetes Székely Gábor 1981-es rendezése a Nemzeti Színházban –, előfordult, hogy a kettős nevű szerzőt két személyként aposztrofálták; a népszerű műsorújság pedig először „Talerkin”-ként hozta a címet. Az elit könyvtár könyvtárosnője október közepéig a szerző nevével még sohasem találkozott. Az elektronikus szakkatalógusból kiderül: a közkönyvtárakban alig lelhetők fel az Elbert János által fordított kötet példányai [a rendszerváltás után selejtezték le őket?], ráadásul a szerzőt gyakran az S betű alá sorolják be – valahogyan tehát más nyelvek írásmódja keveredhetett ide, s a szakembereknek fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben. A recenzes – s korántsem csak a russzisztika általi hajdani fertőzöttsége okán – természetesen a szerzőnek szurkol.) 

DÖMÖTÖR ADRIENNE

2007-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Ascher Tamás és Novák Eszter zenés-színész osztályában. Abban a kritikus évben, amikor kérdéses volt a pályakezdő színészek elhelyezkedése, elsőként volt szerződése az osztályából. Azóta is az Örkény István Színház tagja, és rendszeresen játszik a volt osztálytársaival alapított HOPPart társulatban vendégként.

Honnan jött az elhatározás, hogy színész leszel?

Gyerekkoromban nagyon aktív voltam, tulajdonképpen nem lehetett bírni velem az általános iskolában. Hiába voltam jó tanuló, egyszerűen nem kötöttek le az órák. Rengeteg plusz energiám volt, és miután már az sem segített, hogy sállal bekötötték a számat, az általános iskolai osztályfőnököm kitalálta, hogy elküld mesemondó versenyre. Minden évben mentem az iskolai versenyre, a területire, aztán a megyeire. Hála istennek ezeket mindig megnyertem, egészen addig, amíg hetedikes vagy nyolcadikos koromban életemben először találkoztam a korrupcióval. Az a lány, aki megnyerte, azon kívül, hogy borzalmas volt, a zsűrielnökkel távozott a mesemondó versenyről. Ekkor megértettem, hogy miért lettem második. 

A debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatára már úgy mentem, hogy én színész leszek. Gimnázium után nemcsak a Színművészeti Főiskolára – mert akkor még főiskola volt – felvételiztem, hanem történelem és olasz szakra is, de mivel nem vettek föl a főiskolára, elkezdtem a történelem szakot az ELTE-n. Nagyon untam. Kerestem, hogy mi mást tudnék csinálni, így egy év után jelentkeztem az Új Színház stúdiójába. Három évet töltöttem ott. A képzés hivatalosan kétéves, de ott lehetett maradni, és szerencsére szükség is volt a stúdiósok munkájára, ezért kaptam feladatokat. Ötödszörre vettek föl a Színművészetire.

(fotó: Gordon Eszter)

Mi történt az első négy felvételin?

A négy felvételiből kétszer nagyon sovány voltam, mert lefogytam, és gyanítom, hogy akkor egyáltalán nem voltam összhangban önmagammal. Volt egy olyan is, amikor azért nem vettek föl, mert azt mondta az osztályt indító tanár, hogy ő úgy gondolja, már nem tud nekem mit tanítani, menjek színházba játszani. Hát szerintem ez túlzás volt, nem is kicsit. De akkor nagydarab voltam, és sokkal önazonosabb, mint soványan, 50 kilósan. Hiszen az emberben rengeteg görcs meg mindenféle kisebbrendűségi érzés gyűlik össze, mert másfajta tapasztalatai vannak, ami nem változik attól, hogy le van fogyva. Ebből adódik egy belső ellentmondás.

Mi a legkedvesebb emléked a főiskoláról? 

Én nagyon jól éreztem magam ott, nehéz bármit is kiemelni. Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdőjét nagyon szerettem. Nem csak egy szerepet játszhattunk, és maradandó élményt jelentett számomra, hogy eljátszhattam a nagymama, az anya és a fiatal lány, Marianne szerepét is. Így az összes korosztályt és típust megszemélyesíthettem. A másik fontos élményem pedig Brechttől a K. Mama és gyermekei volt, amit Zsótér Sándor rendezett. 

Minek tulajdonítottad ezt a sikert, hogy neked lett elsőként szerződésed az osztályodból?

Szerintem ez szerencse volt, ami valószínűleg az alkatomnak köszönhető. Mácsai Pál gyakorlatilag az összes vizsgánkat látta, az Örkényben meg épp szükség volt valakire, egy olyan típusra, mint amilyen én vagyok. Szóval biztos, hogy az alkatom is közrejátszott ebben. 

Nem volt kérdés, hogy ezek után is tovább fogsz dolgozni a HOPParttal?

Ez egyáltalán nem volt kérdés, nagyon szívesen csinálom. Eleinte még könnyebben megoldható volt, mert nem játszottam annyit az Örkényben. Mára már gyakorlatilag majdnem a lehetetlennel egyenlő, de azért a Korijolánuszban, amit Polgár Csaba rendezett, még játszom.

Más együtt dolgozni a volt osztálytársaiddal?

Persze, mert sokkal régebben ismerem őket, és egy nyelvet beszélünk. Mi zenés osztály voltunk, és az együtt éneklés, együtt zenélés teljesen másfajta koncentrációt, másfajta működést igényel. Prózai előadásokat csinálunk, de mindegyikben nagyon fontos a zene. Például a Korijolánuszt úgy kezdtük el próbálni, hogy a kórusokat tanultuk. Ez hamar összehozta a csapatot.

Hangszeren játszol?

Sajnos nem. Sok mindenen elkezdtem tanulni, még általános iskolás koromban kicsit zongoráztam, aztán gitároztam két évig, a főiskolán pedig klarinétozni kezdtem el, de valahogy ez nekem nem megy. Mikor az Örkénybe kerültem, be kellett ugrani egy előadásba a kellékes fiú helyett, aki dobolt. Akkor másfél hónapig doboltam, mint az őrült, hogy megtanuljak valamennyire. Ez a Vízkereszt vagy amit akartok című előadásban volt, amit Dömötör Andris rendezett. Színészként is játszottam benne, de számomra a nagyobb feladat a dobolás volt.

Kipróbálnád a rendezést?

Gondolkodtam már ezen, de rájöttem, hogy ehhez műveletlen vagyok, nem tudnám csinálni. Nem ismerek úgy zenéket, meg képileg sem tudok úgy gondolkodni, ahhoz egy teljesen másfajta agy kell. Másrészt viszont nagyon érdekel a színészekkel való munka. Talán egyszer később kipróbálom.

Miben különbözik egymástól egy próbafolyamat az Örkényben és a HOPPartban? 

A HOPParttal akkor próbálunk, amikor van időnk. És közvetlenebb a viszonyom a volt osztálytársaimmal. Egyébként hasonlóan dolgozom itt is, ott is.

Szabadabban lehet ötletelni a HOPPartban?

Azt nem érzem az Örkényben sem, hogy ne lehetne, vagy ne lehetnék szabad. Sok minden rám van bízva. Ez inkább rendező-, mint helyfüggő. 

Mi segít a szerepeid megformálásában?

Nyilvánvalóan gondolkodó ember vagyok, de azt sokszor nagyon nehéz elfogadnom, hogy elég, ha csak csinálom, mert az már valamilyen, ami érdekes másoknak.

Jógyerekek képeskönyve

Több előadásban maszkban, erősen eltúlzott jelmezben játszol. Könnyítik, vagy nehezítik ezek a szerepformálást?

A Tarelkin halálában például sokat segít a ruha. Mavrusa szerepében, aki egy nagyon kövér öregasszony, kétszer ekkorára vagyok kitömve, ami már meghatározza a játékstílust. A másik szerepem az előadásban egy férfi – egy gazdag földbirtokos bajusszal. Ekkora ellépés a valóságtól mindig beindítja az ember fantáziáját.

És a próbafolyamat alatt, amikor még nincs smink, és nincsen készen a jelmez?

Amikor a Csvankin földbirtokost kezdtük próbálni, nem gondolkodtam azon, hogy én most férfi vagyok, és akkor úgy kell viselkednem, mint egy férfinak, egyáltalán nem. Azzal kellett foglalkozni, hogy mit mond, mire gondol, és milyen viszonyban van azokkal az emberekkel, akikkel beszél. Mivel semmi nőies nincsen benne, ezért úgyse azok a dolgok fognak kijönni, amiktől nőies lenne.

Mavrusánál pedig az anyai nagyanyám jutott eszembe. Nagyon nagydarab volt, és mindig oda ült a konyhában, ahonnét mindent szemmel tudott tartani (meg hát nem is fért volna el máshol). Kényelmesen elhelyezkedett, szétrakta a kezeit, általában úgy, hogy föltámasztotta valamire, például a radiátorra. Így ült teljesen mozdulatlanul, kivéve az egy mutatóujját, amit folyamatosan mozgatott. Amikor Mavrusát csináltam, csak ennyi jutott eszembe, ahogy a nagymama könnyes tekintettel ül ebben a pózban, és mindent nagyon rosszallóan figyel.

A Bohéméletben a zálogházas nő is hasonló karakter.

Az ő tartása is a nagymamámból van, ez a térdre támaszkodós. Ott például fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, de valahogy jött, amikor fölsorolja, hogy mik vannak a zálogházban. Mindegyiknek két k volt a végén (mert ott a polc tele van gumikacsákkal, meg nem tudom mivel), akkor egyszer csak elkezdtem ezt a két k-t négynek mondani, és kiderült, hogy az vicces.

Dúl-fúl, és elnémul (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

A humor egyébként is erős oldalad.

A humor nagyon fontos dolog, ami valószínűleg belőlem fakad, de úgy, hogy közben nem is tudok róla. Sokszor egyáltalán nem érzem, hogy vicceset mondok, mégis nevetnek rajta. 

Melyik szereped áll hozzád a legközelebb? 

Volumnia a Korijolánuszban. Nagyon szeretem, mert extrovertált lény, és minden körülmény tőle függ, mindent ő mozgat. Az a legmegdöbbentőbb, hogy ez a nő gyakorlatilag nem is a fiába szerelmes, hanem abba a képbe, amilyennek ő képzeli. Másrészt meg énekelhetek is az előadásban, ami nekem fontos. Az Örkényben nagyon szeretem a Bohémélet kutyusát, Baudelaire-t. Nekem is van kutyám, ezért is közel áll hozzám ez a szerep. Meg a Két nénit is nagyon szeretem, de az nem kérdés. Ott másfél órát kell végigjátszanom úgy, hogy végig színpadon vagyok. Egy öregasszonyt alakítok, de nem használtunk maszkot vagy eltúlzott jelmezt. Még smink sincs rajtam. Csak színészetből kell megoldani, jelezni az öregséget, amikor épp szükség van rá. És ez is egy zenés szerep. Sokat lehet benne bohóckodni.

Volt, ami nagy kihívást jelentett?

Pont ezek a nagy kihívások, egyrészt mert érdekelnek, másrészt mert én például nem vagyok annyira extrovertált, vagy önző, mint Volumnia. A mai napig beszélgetünk róla, tehát még mindig változik.

Ősszel voltunk Vilniusban egy fesztiválon, ahol 600 ember előtt játszottunk. A MU Színházban maximum 70–80 ember fért el, és ezek után hirtelen találkoztunk ezzel a hatalmas nézőtérrel. Gondoltam, kipróbálok valamit, aminek az lett a vége, hogy Polgár Csabi – aki akkor épp játszott velünk, mert az egyik szereplő nem tudott eljönni – mondta, még ő sem hallott engem a színpad másik végén, úgyhogy nagyon halk lehettem. Érezte, hogy ki akarok valamit próbálni, na de 600 ember előtt?! Azóta is nevetek ezen, hogy kellett ehhez valamiféle bátorság, de én ezt nem úgy fogtam föl, hanem, hogy van egy előadás, amiben felerősítek valamit, ami már veszendőben van. Hát így sikerült.

Másképp kell játszani, amikor egészen közel vagytok a nézőkhöz, mint nagyszínpadon?

Nem. Kis térben azt nem szabad elfelejteni, hogy ne tegyünk úgy, mintha nem lennének ott a nézők. Ezt persze egyébként sem szabad elfelejteni, gyakorlatilag egyre több olyan előadás van, aminél egyértelműen kifelé szólunk. Nem érzem, hogy máshogy kellene bármit csinálni, csak nyilván sok jelenetben kell úgy viselkedni, hogy véletlenül se nézzek át a fejük fölött. 

A színpadi meztelenségről mi a véleményed?

Nincsen azzal semmi baj, hogyha nem öncélú. Nekem nem okoz problémát, ha van értelme. Sőt, a Dúl-fúl, és elnémul című előadásban én magam javasoltam. Ott a bohóc szerepében – aki a halál megtestesítője a színdarabban – kellett elővenni a mellemet, és ehhez készítettek is egy műmellet. De azt éreztem, hogy egész más hatása van, ha az ember egy műmellet vesz elő, mintha a sajátját. Meg aztán, ha van, akkor miért ne? Akkora jelmezben sem okozott problémát kivillantani. 

Filmekben is több szerepet kaptál már.

Nem forgattam még olyan sokszor, és többnyire kis szerepeket. Goda Krisztával szerettem dolgozni a Kaméleonban, és most Spáh Dáviddal forgatunk egy sorozatot. Dávidékkal nagyon szeretek dolgozni, mert úgy könnyebb, ha érzem, hogy szeretnek engem. Ez velük megvan, és nagyon jólesik. Dávid filmjének a címe Flash, és úgy tudom, hogy a neten fogják forgalmazni. 

Mire készülsz most?

Jelenleg Ascher Tamással dolgozom az Örkény Színházban. Ibsen Peer Gynt című darabját próbáljuk, március 17-én lesz a bemutató. Nagyon izgalmas és nehéz mű. 

Van, amit a jövőben mindenképp el szeretnél érni?

Ha olyasmire gondolsz, hogy van-e olyan szerep, vagy olyan másik színház… akkor semmi ilyesmi nincsen. Szeretnék valami igazán nőies szerepet játszani, de ez nem egy olyan vágyálom, ami elérhetetlen. Egyéb, hogy a nemzet színésze szeretnék lenni, olyan nincs.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

ZÖMBIK ZSÓFIA

A magyar Nóra, a magyar Nórák története tíz esztendővel Ibsen vihart kavaró, iskolateremtő klasszikus darabjának születése után, 1889-ben kezdődött. Pontosabban: a dráma magyarországi bemutatóját egy félbeszakadt romantikus regény és egy meghökkentő, ritka színháztörténeti gesztus előzte meg. A regény hőse Jászai Mari, aki maga ugyan soha nem játszotta Nórát, de szövegét Ibsentől – Justh Zsigmond közvetítésével – ő szerezte meg. Fel is rohant vele – két, személyes kérését tolmácsolva – Paulay Edéhez, a Nemzeti Színház minden újra, értékre fogékony direktorához. A tragika első kérése az volt, hogy bízzák meg a dráma fordításával a nagybeteg poétát, az Anconában gyógykezelt Reviczky Gyulát. Kettőjük rövid életű, lázas szenvedélyének ez már a záróakkordja. A poéta erejéből éppen annyira futja, hogy elkészíti a megrendelt magyar változatot, de a bemutatót már nem éri meg. Pedig voltaképpen az az igazi színházi szenzáció: Jászai nagyvonalúságát dicséri, hogy a szerepek szerepét fiatalabb riválisának – későbbi gyűlölt ellenfelének –, Márkus Emíliának szánja. 

 A XIX. század alkonya óta megkockáztathatjuk, hogy a hazai közönség minden nemzedékének megvolt a maga Nórája. Szüleim még Bajor Gizivel látták, én magam pedig ahhoz a generációhoz tartozom, amely Tolnay Klárinak szoríthatott 1954-ben, amikor a szerelmére méltatlan Helmer gyengeségét felfedezve ki mert és ki tudott törni a babaotthonból. Láttam később Ibsen művét Bulla Elmával és Takács Katival is, de az ő nagyszerű színészi teljesítményük sem feledtette Tolnay drámai elhatározásának társadalmi érvényét, színpadi hitelességét.

Gondolkodás vagy legalábbis fenntartás nélkül elfogadtuk a modern nő „Magna Chartájának” jogosultságát, addigra történelmileg igazolt, hitelesített, körülöttünk és bennünk megvalósuló igazságát. Kuriózumként meséltük, hogy az ősbemutató idején a mű akkora vihart kavart, hogy még maga Ibsen is megingott, és új, megnyugtató befejezést írt a darabhoz: Nóra gyermekei kedvéért mégis otthon maradt a babaotthonban. Ez a kompromisszum – akárcsak Bródy Sándor Tanítónőjének átmeneti happy endje – rövid életűnek bizonyult. Nórának ki kellett lépnie a babaotthonból.

Az ősbemutató óta elmúlt ötnegyed század feltételezhetően elég volt ahhoz, hogy szorgos színháztörténészek végigelemezzék az egymás nyomába érő Nórák színpadi személyiségét és alakítását. Eszmetörténeti szempontból azonban még izgalmasabb a Nóra-kérdésre adható válaszok története: a mű világsikerének hullámverése szinte kikényszerítette a kor problémáira fogékony írók epikai és színpadi válaszait.

Az utókort már nemcsak az foglalkoztatta, hogy mi – és miért – történt, úgy, ahogy Ibsen ábrázolta, miért lépett ki Nóra a babaotthonból, hanem merész döntésének következménye, az események folytatása is. A zsákutcás magyar fejlődés egyik következménye, hogy nálunk az önmaguk megvalósításáért sikerrel csatázó asszonyok bicskája is beletört az egyenjogúságért vívott küzdelembe.

A Nórák keringőjét idézve, a teljesség igénye nélkül utalnék itt Balázs Béla Dr. Szélpál Margit című, 1909-ben közreadott darabjára: ennek hőse jelentékeny természettudósként találja meg helyét a nap alatt, illetve egy berlini (!) laboratóriumban. A sikeres tudósnő azonban valójában nem boldogabb egy magányos, kielégítetlen munkásnőnél: érzéki vágyai egy szerelmet ígérő, tudatlan, parlagi gondolkodású férfiú karjaiba hajtják, és amikor választásra kerül a sor a karriert ígérő alkotó élet és a kompromisszumos családi idill között, a „kétlelkű asszony” szerepében vergődő Margit az utóbbit választja. 

Kiábrándító kompromisszumba torkollik a harmadik felvonásban a szépséges, férfihódító Dr. Takáts Alice sorsa is. Szomory Dezső orvosnő hőse minden körülötte élő férfit elbűvöl: van szerelme és szeretője, érte titkon lángoló professzor főnöke és szolidaritásból jelesre vizsgázó, helyette bűnhődő bűntársa is. A neki szentelt, az ősbemutató után többször is viszonylag sikeresen játszott, legutóbb az elmúlt évadban vitatott drámában terítékre kerül a női egyenjogúság, a nem kívánt terhesség és a társadalom erkölcsi érzékét sértő eutanázia is. De a maga függetlenségére joggal büszke magyar Nóra végül megint csak képtelen kettétörni a kiszolgáltatottság bilincsét. És újra bekövetkezett az, ami oly sokszor történt, és már korábban is viták tárgyává lett: a közönség kegyeit kereső, remek dramaturgiai érzékkel is rendelkező színigazgató, Jób Dániel igyekezett megváltani és megszelídíteni Szomory Nóráját, ám a mű és a szerző is ellenállt.

Kerekes Viktória, Debreczeny Csaba és Epres Attila (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Olyan klasszikus női sorsregénnyel, amelyben együtt szembesül az olvasó az önmagát megvalósítani kívánó modern nő vágyával, házasságának kudarcával és a következő nemzedék intellektuálisan sikeres, érzelmileg törékeny jövőjével, Kaffka Margit ajándékozta meg a magyar irodalmat. De a Színek és évek sokrétű világából, hiteles társadalomrajzából igazából méltatlan kimetszeni a Nóra-karéjt. Hivatkozzunk inkább egy kevésbé jelentékeny, de címében is Nórát idéző, elfelejtett magyar drámára, a zongoristaként debütált Bartók-tanítvány, Székely Júlia 1938-ban bemutatott művére. A Nóra lányait talán nem is a történet, a sziluettszerű jellemek felvonulása őrizte meg, hanem az a tény, hogy ez volt – a mellesleg Nóraként remeklő – Bajor Gizi egyetlen színpadi rendezése. Nora Helmer Székely Júlia színpadán sikeres építészmérnök, Rank Hilda nagy jövő előtt álló orvosnő, mindketten tehetséges és ambiciózus teremtések. Nóra átvette nagyanyja örökségét és büszke arra, hogy neki már sikerült. Támasz nélkül is megáll a maga lábán, eszében sincs visszamenni a babaotthonba. De a boldogságához valami mégis hiányzik: a valóságos, versenyképes egyenjogúság. A testek és az érzelmek vásárán egyikük sem nyer. Különösen Hilda szenved, amikor rádöbben, hogy megbukott mint nő, és akár a diplomáját is odaadná cserébe a babaotthon kínálta biztonságért. Lehet, hogy a gyenge és tanulatlan harmadiknak, Krisztinának van igaza, aki úgy szeretne dolgozó nő lenni, hogy ne kelljen dolgoznia?

Csupa megválaszolatlan kérdés, csupa megoldatlan élethelyzet…

Közös a kiragadott példákban csak az, hogy az utódok, a sikeresek sem boldogabbak az úttörőknél. 

*

Kérdés, hogy 125 évvel az ismerkedés után, fel lehet-e még tenni Nóra kérdéseit? Akadnak-e érvényes, vagy legalábbis vitatható válaszok, határainkon innen és túl? Feltételezhetően nem a legfrissebb, de a magyar közönség színházi tudatában vadonatújnak számító, mert a közelmúltban bemutatott Nóra-változatot a Nobel-díjas Elfriede Jelineknek köszönhetjük. 

Meghökkentő, de nem igazán meglepő, hogy a hazai bemutató késése mai, globalizált Európánkban és az internet korában jóval nagyobb, mint Ibsen idején volt. A Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai című drámát először harminchárom évvel ezelőtt, 1979. június 10-én Grazban játszották. A baloldali ellenzékkel szolidáris, akkor még magát radikális feministának és kommunistának is valló szerző a premieren nem hajolt meg a függöny előtt.

Az Európa-szerte játszott, Nobel-díjas Jelineknek igazából nincs szerencséje a magyar színházzal. Pihenő című bizarr darabját például a Krétakör a színpad kínálta vizuális effektusok kiiktatásával, oratorikus keretben, felolvasószínházként játszotta. Csak a kivételesen szerencsések láthatták a borzalmak anatómiájának szánt, az embertelenséget és a történelmi bűnelkövetőknek asszisztáló, cinkos hallgatást magyar történelmi miliőben leleplező Rechnitzet (Rohonc), az azt bemutató osztrák együttes egyetlen estére Jelineknek a teljesítménytársadalom embertelen hajszáját leleplező, a Burgtheaterben két változatban is színre vitt, nagyszabású drámai revüjét, az Ein Sportstücköt viszont csak Bécsben láthatta, akinek sikerült hozzá jegyet szereznie. De máig nem ismertük az írónőnek a Nóra-dráma bemutatása előtt született, a nőkérdést boncoló feminista darabjait sem (Betegség, vagy a modern nő, illetve a Clara S.). 

Hézag-, pontosabban hiánypótlónak tekinthető tehát a Nóra-dráma megkésett bemutatása az Örkény Színházban. Nem mintha remekműről lenne szó… A darab hosszadalmas címében hordozza szinopszisát: Ibsen hősnője sorsának kronologikusan felépített folytatása érdekes, de nem biztos, hogy a huszonegyedik században igazán aktuális. Annak idején – de még az ötvenes években is – elhittük, hogy a férjének és gyermekeinek élő házitündér önmegvalósítása a társadalmasított létben, a munkában és a munkával kezdődik. De még szinte az ősbemutatóval egy időben bebizonyosodott, és azóta folyamatosan igazolódik, hogy az elidegenedett termelő tevékenység századunkban sem váltja meg a méltatlan házasság rabságában vergődő feleségeket.

Jelinek huszadik századi Nórájának a babaotthonból való kilépése további kudarcok nyitánya. Helmer felesége, gyermekeinek anyja addig vállalja kiharcolt önálló életét, amíg meg nem hallja a futószalag mellett robotoló, kizsákmányolt munkásnők panaszát, rá nem döbben a húspiacon áruba bocsátott nők frusztrációjára, és meg nem találja az előző – túlhaladottnak vélt! – élet és életforma folytatásának lehetőségét egy az előzőnél gazdagabb, befolyásosabb férfi, Weygand textilgyáros oldalán. Az új élet sivár luxusa ígéretnek sem igazán boldogító, de a mindennapok egymásutánjában bebizonyosodik az is, hogy a konzulként tisztelt kapitalista férfiúként nem éri be a jó pénzért, kényelemért megvásárolt házitündér csicsergésével, az ő kedvéért eltáncolt tarantella örömével. A konzul teljes alárendeltséget, fizikai és szexuális alávetettséget követel asszonyától, és miközben a babaotthonból kilépő Nórát – szadomazochista luxuskurvaként –- üzemelteti, üzleti titkokat firtató bábként, saját spekulációs érdeke által vezérelve más férfiak kéjvágyának szolgáltatja ki. A cselekmény tehát Nóra felemelkedése helyett bukását követi. De tegyük rögtön hozzá, hogy ez a Jelinek feltárta bukás nem egyszerű és a legkevésbé sem privát kudarc: a babaotthonon kívüli világban, a gyárban, a munkásnők munkahelyén és a helyenként marxista frazeológiába burkolt dialógusaikban lelepleződnek a polgári és proletár illúziókba kapaszkodó kor- és sorstársak is. „Én a nőket nagyon ironikusan szemlélve, mindig is a társadalom áldozataiként ábrázoltam, áldozatokként, akik azonban saját magukat nem tekintik annak, hanem sokkal inkább azt gondolják, hogy bűntársak lehetnek és a mindenkori hatalom cinkosaivá válhatnak” – állítja a szerző.

Cinkos és cinikus vallomása is azt igazolja, hogy Jelinek pesszimizmusából minden heroizmus hiányzik. A huszadik század vészjósló húszas éveiben játszódó drámának ebben a lecsupaszított színrevitelében nemegyszer még a dialógus kínálta színszerűségről is le kell mondanunk: Zsótér Sándor rendező alkalmanként inkább csak felmondatja elidegenített hőseivel a vitát provokáló nézeteket.

Az Örkény Színház előadása ezáltal adós marad nemcsak a happy enddel, az egyénileg és osztálykeretek közt (elvben legalább) kivívható megoldással, de a közhellyé koptatott konfliktus ébresztette fokozódó feszültséggel is. A Die Bühne kritikája nem alaptalanul veti a szerző szemére, hogy helyenként tanmesékbe illő magyarázó szövegekkel él, és magát a történetet is „bosszantó ügyetlenséggel” meséli el. Zappe László a Népszabadságban azt veti a rendező szemére, hogy a nem túl bonyolult történetet a darab igen komplikáltan adja elő. A Fidelio kritikusa szókimondó nyersességgel „piszkosul nehéz darabról” beszél.

Alighanem ilyennek érezte a drámát Zsótér is, aki ide-oda tologatott, furnér látszatát keltő díszletelemek túlmozgatásával, a cselekmény meztelenre vetkőztetett férfi hősének értelmetlen szerepeltetésével, a szobalányjelmezbe erőltetett munkásnők stilizált megjelenítésével próbál életet teremteni Ambrus Mária tág színpadán.

És mégis… A darabbal és az előadással szemben jelzett fenntartásaim ellenére a bemutató mérlege korántsem ennyire negatív. Mert Elfriede Jelinekre nemcsak a Nobel-díj okán érdemes odafigyelni. Következetes antifasizmusa, a jobboldallal szemben tanúsított meg nem alkuvó erkölcsi bátorsága olyan gondolati kiindulópontot kínál, amire az író látásmódjának eredetisége és kifejezésmódjának gazdagsága is épül. De kockáztassuk meg azt is, hogy a hibernált Nóra-problémának – túlhaladottsága ellenére – ma is van bizonyos feszültsége. Talán még erőteljesebb és vibrálóbb, mint akkor, amikor megoldottnak hittük. Ma a konfliktus harmonikus feloldásának szkeptikus tagadásában benne van az a fajta provokáció, ami másodszor és tizedszer is vitára csábít.

De ezen túl, szólnunk kell arról a kivételes, lenyűgöző színészi teljesítményről is, amivel Kerekes Éva másodszor kápráztat el az Örkényben. Nyilas Misinek nem láttam, de meggyőzőnek tűnt a szerep hagyományával feleselő, a megírtnál erőteljesebb, ha úgy tetszik brutálisabb Egérkéje is. De hogy milyen feszítő belső erőtartalékai vannak ennek a világgal dacoló, kissé megfáradt, lányos alkatú, erotikus vonzással rendelkező asszonyembernek, azt számomra Arturo Uiként bizonyította. A bukott Nóra – papírforma szerint – talán nem is egészen az ő szerepe. Zsótér viszont felfedezte, hogy Kerekes Éva képes a gyerekasszony magakellető csicsergő báját úgy meghaladni, hogy elhisszük neki: az ellenkezője, az utópia létrehozása épp olyan közel áll hozzá és épp olyan idegen is tőle, mint az önmegvalósító teljesség. A színész mozgáskultúrája, káprázatos akrobatikus készsége színészi játékában nem cél, hanem eszköz. Kerekes a szadista domina ingerlő és taszító játékával úgy leplezi le a testét, lelkét áruba bocsátó kéjnőt, hogy belénk szuggerálja: ilyen mélyre csak áldozatként süllyedhet valaki. Kerekes Éva Nórája Jelinek jellemrajzának teljes gazdagságát hordozza, de hozzáad még valamit. Az irigyelt hatalom bűvöletében megismert férfias töltéssel felfűtött női energiát. Ha másért nem, Kerekes Éva kedvéért is érdemes volt felújítani a Nóra-vitát.

FÖLDES ANNA