Habár az irodalomtörténet a pusztán korszakfestő, dagályos stílusú, epikus erényekkel büszkélkedő, egyszóval nehezen játszható művek mellett jó néhány színpadra termett drámát is számon tart, egy magára valamit adó rendező az előbbiek közül is nagy kedvvel válogat. Így fordulhatott elő, hogy idén októberben a Katona József Színház Bessenyei-, a Szegedi Nemzeti Színház pedig Schiller-bemutatót tartott, a vállalkozás jellegénél fogva egyaránt az iróniára helyezve a hangsúlyt. Csakhogy, míg A filozófus már attól humoros, hogy az archaikus sorok komolyan, értelmük szerint tagolva hangoznak el, az irónia tehát az előadásmód állandó, elidegeníthetetlen sajátja, addig a Haramiák – Déry Tibor fordítására támaszkodó – nyelve többnyire hagyományos hangvételű, klasszikus előadást eredményez, így az ironikus felhang legfeljebb be-beszüremkedik.

Más kérdés, hogy még így is ezek az előadás legjobb pillanatai. Erőteljes és sűrű a nyitókép, hiszen a bőrkabátba bújt, rockzene inspirálta haramiák és az úttörő-egyenruhában masírozó gyereksereg ellentéte a mindenkori társadalmak civil ellenállására figyelmeztet, akárha azt pedzegetné: a lázító, rendszerellenes rockzenekarok zászlaja alatt gyülekező fiatalok szelíd tiltakozása és példának okáért a Magyar Gárda szélsőséges szerveződése is Moor Károly kétségbeesett, radikális szemléletéből fakad, miközben éppen a csoportos véleménynyilvánítás és a toborzott önbíráskodás között húzódik az a bizonyos képzeletbeli határ. „A törvény csigamenetté sorvasztja, amiből egy sas pályája lehetett volna. Soha a törvény nem formált nagy embert, de a zsarnokság kolosszusokat és szélsőségeket teremt” [Friedrich Schiller Összes Drámái I., Bp., Osiris, 2002, 15.] – mondja Moor Károly, de ekkor még nem tudni, hogy a karizmatikus vezető a bajnok vagy a zsarnok alakjában teljesedik-e ki, jóllehet leegyszerűsítve ez az erkölcsi dilemma, vagyis a helyes döntés meghozatala képezi az előadás tétjét.

Gidró Katalin és Horváth Illés (fotó: SZNSZ/Veréb Simon)

A nyitányt követően azonban az előadás szokványos módon folytatódik, amit csak helyenként zavar meg a trónszék és az árnyékszék felcserélhetőségéhez hasonló kikacsintás, illetve a rendre kimért ünnepélyességgel bejelentett helyszínváltás – fittyet hányva arra, hogy az egyes színek schilleri leírásai látványosan elütnek az aktuális színpadképtől. Jóval emlékezetesebb az a kiszólás, amikor – mintha csak az alkotók önironikus gesztusa volna – Moor Ferenc ébresztőt kiált nemcsak a kastélyban, de a nézőtéren is: „Minden alvó? Ki hagyta meg nekik, hogy aludjanak? […] Senki se aludjon, hallod? Keljetek fel mind – ” [89.] De ugyanezzel az ironikus gesztussal Moor Károly ártatlan kifakadása is az előadásra vonatkoztatható: „hát nem köpedelem ez a herélt század, amely mást sem tud, mint eleink tettein kérődzni, s az ókor hőseit kommentárokkal nyúzni, szomorújátékokkal keseríteni?” [14.] 

A Haramiákat azonban már Schiller sem színpadra szánta, a legfrissebb magyar nyelvű kiadás pedig így összegzi a szerző első drámáját: a „Haramiák mai szemmel már valóban inkább dramatizált elbeszélésnek tűnik, mint igazi drámának. A cselekmény csupa valószínűtlen képtelenség, a szereplők viselkedése groteszkül patetikus, az ideológiai és érzelmi hangsúlyok harsányak.” [816.] Olvasni tehát nem jó, színpadon pedig – a megközelítés ironikus hangvételén túl – csupán azért mutatja szebbik arcát, mert a rendező, Bodolay Géza, sorvezetőként megtartva Déry szövegét, újrafordította a Haramiákat.

Ettől függetlenül Schiller drámája nem sok szereplehetőséget kínál, ezért mindenképpen az előadás javára írható, hogy a Moor Károly vezette haramiák jól működő egységét Kárász Zénó (Schweizer) humora, Kedvek Richárd (Schwarz) józansága, Barnák László (Razmann) tétovasága, Savanyu Gergely (Schufterle) cinizmusa, Borovics Tamás (Roller) túlvilági visszhangja és Szívós László (Grimm) állathangutánzása egyedivé és sokszínűvé teszi. Poroszlay Kristóf kevesebb játéklehetőséget kap, hiszen Kosinskyja később csatlakozik a díszes társasághoz, ezzel együtt érdekes látni, ahogyan a kapitányéhoz hasonló életszakaszt mintegy fáziskésésben mutatja be. Változatos szerepformálást azonban egyedül Spiegelberg karaktere tesz lehetővé, Sorbán Csaba pedig elemében van: a szegedi Három nővérben nyújtott Szoljonij-alakításához hasonlóan itt is magánya miatti szorongását leplező arrogáns különcöt formál.

A legérdekesebb persze a színpadon egyszer sem találkozó testvérpár harca, ahogyan Ferenc és Károly, ellentétes irányú törekvéseik dacára, az elkerülhetetlen bukásuk felé sodródnak. Pataki Ferencnek kifejezetten jól áll a fontoskodó, gerinctelen Moor Ferenc szerepe, hanghordozása, mozdulatai felsőbbrendűséget sugallnak, s habár szimpatikussá nem válhat, érti és meg is érteti Ferenc monológjait. Vele szemben Moor Károly rapszodikus vezető, akit hol megfontoltsága, hol lobbanékony természete irányít. Testvére ármánykodása révén radikális nézeteit a gyakorlatba ülteti át, ám eközben folyamatosan veszíti el meggyőződését, Horváth Illés árnyalt játéka pedig pontosan követi a megtisztulás állomásait. Schiller olyannyira Ferenc és Károly lelki folyamataira koncentrál, hogy a többi szereplőre jóformán statisztaként tekint, s ennek a szegedi színpadon főként Gáspár Tibor és az egyetlen női karaktert életre keltő Gidró Katalin látja kárát: nemes Edelreich Amália leginkább csak szép, az öreg Moor gróf pedig elgyötört.

Moor Károly ugyan felelősséget érez társai iránt, tartja magát az adott szavához, és döntései után vállalja is azok következményeit, sorsa mégsem tartogat általános érvényű tanulságot: a kierőszakolt, rossz döntés olyan lavinát indít el, melynek fékezhetetlenségét saját egyenessége és következetessége szavatolja. Károlynak tehát haramiavezérként még akkor sincs választása, ha becsületessége közvetett módon apja, közvetlenül pedig Amália halálához vezet. A történet szintjén tehát nem jelenik meg a döntéshelyzetekre jellemző dilemma, ugyanakkor az előadás érdeme, hogy a tartalommal szemben a forma lépten-nyomon ambivalenciát közvetít, a Koczka Ferenc munkáját dicsérő klasszikus zene és torzított hangzás feszültsége csakúgy, mint a Bianca Imelda Jeremias jelmezeit uraló világosabb és sötétebb színek kontrasztja, vagy éppen az oszlopcsarnok és a fatörzsek határolta tisztás ellentéte – utóbbiakat Székely László díszlete egyetlen gesztussal, az ajtóként is funkcionáló hátsó lemezek forgathatóságával vonatkoztatja egymásra. Ez az absztrakció azonban, akárcsak az ironikus hangnem, a XVIII. századi dráma és a kortárs előadás közti távolságot erősíti, így Bodolay Géza rendezése voltaképp a Haramiák viszonylagosságát igazolja: a Szegeden játszott romantikus mű meglepően jó, legalábbis Schiller eredetijéhez képest.

LÉNÁRT ÁDÁM

Vannak korok, melyekben a Don Carlosok lángolása az éltető. A 80-as években a Szinetár Miklós rendezte vígszínházi előadásban Hegedűs D. Géza sodró lendületű infánsa mindent vitt. S van a Posa márkik kora. A szabadelvűeké, akik úgy érzik, hogy joguk van mindenfajta hatalom vétójára. Ebben a felfogásban született Kőszegi Ákos pécsi Posája Szegvári Menyhért rendezésében. S ha ezt a logikát követjük, akkor elérkezhetünk Fülöp király korához, ahol minden a hatalomhoz való ragaszkodásról szól.

Bagó Bertalan azonban soha nem a legkézenfekvőbb megoldásokhoz nyúl. Azon kevés rendezők egyike, akik direkt aktualizálás nélkül aktuálisak. Talán azért, mert világlátása, problémák iránti fogékonysága komplexebb annál, semmint hogy aktuálpolitikára fecsérelné. Foglalkoztatja a hatalom, a hatalom körül levők mátrixa. Ezt igazolja darabválasztása is a zalaegerszegi A revizortól a kecskeméti Caligula helytartóján át a Bánk bánig. S e témát járja körül az Új Színházban színre vitt Don Carlosban is.

Nagyon is egyértelmű képpel indít. Öltönyös-kalapos, a nézőket fürkésző emberek seregével tölti meg a színpadot. Igen – mondhatjuk –, helyben vagyunk. Fülöp király emberei ők, akik arra hivatottak, hogy jelentsenek az uralkodónak, és a mindentudás fegyverével erősítsék zsarnoki hatalmat. Ezek az emberek a darab minden szituációjában ott vannak, néma, de nyitott szemű és fülű tanúi az eseményeknek. Ha ennyi „támogatója” van az uralkodónak, miért bizonytalanodik el, miért támadnak kétségei? Az előadás utolsó jelenete adja meg a választ: ezek az emberek felsorakoznak a Főinkvizítor mögé, szavait visszhangozzák, egyértelműsítve, hogy kinek a szolgálatában állnak, hogy kié is ez a démoni hatalom. Fülöp ezzel egy csapásra ponttá zsugorodik a hatalmi tablón.

Pokorny Lia és Nagy Péter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A rendezés e gondolat szolgálatába állítja a szöveget is. Schiller csaknem háromezer sorát Hársing Hilda dramaturg úgy szabja meg, hogy a szereplők kétségei, hirtelen színeváltásai, indokolatlan és magyarázhatatlan kapkodásai kapjanak központi helyet. Ez egyfelől érthető, hiszen alátámasztja a káoszt, másfelől zavaró, mert nem hagy teret az érzelmek és indulatok áradásának, az udvari intrikák kibontásának, a miértek megfogalmazásának.

Ezt a felpörgetettséget jól szolgálja Vereckei Rita apácarácsokból építkező díszlete. Praktikusan gyorsak lehetnek a jelenetváltások, s ezzel nem törik az előadás lendülete. De talán lényegesebb, hogy nemcsak akkor kelt bezártság érzetet, ha ténylegesen börtönt formáz, hanem Aranjuez tágas palotájában is. Ármánynak és szerelemnek egyaránt kiváló terep. Ahogy a díszletek nem kötődnek helyhez, úgy a Vereckei Rita tervezte jelmezek sem. Korokat ölelnek egybe az aranyló királynéi és az öltönyös-nyakkendős-kalapos férfi viseletek.

A kortól való elemeltség jelen van a színészvezetésben is. A rendezés nem egy stílusban tartja a szereplőket, a helyzeteket, hanem a realizmus és az irónia között lavíroz. Hol magában a szituációban teszi ezt, hol utólag rajzol kérdőjeleket. Ennek egyik eszköze Horváth Károly keserédes zenéje is, mely a helyzetek félelmetességét és siralmasságát „véleményezi”.

Bagó Bertalan rendezésében nincs kedvelhető figura. Nem az Valois Erzsébet, aki bár Don Carlost szereti, mégis Fülöp király felesége lett. Földes Eszter megformálásában egy finom, szabályok közé kényszerített nő vall arról, hogy e korban mennyire nem életképes a romantika. 

De nem lehet Don Carlos mellé sem állni. Nagy Péter infánsában inkább csak a nyavalygás van meg, semmint a változtatásra képes formátum. Hisz jobbra, hisz balra, ugyanolyan hévvel gyűlöl, mint ahogy szeret. Nemhogy úrrá nem tud lenni a káoszon, de eligazodni sem igen képes. Nagy Péter varkocsos hajú ifjújában inkább az apjával folytatott háború van benne, semmint egy nép szabadságharcának letéteményese. S ettől Carlos tragédiája meglehetősen köznapi.

Fülöp király pattogó szavak mögé rejtett bizonytalanság. Azonmód csap, ha úgy érzi, sértik a köreit. Ennek nyomán látszólag mindenki meg akar felelni az elvárásainak, de a háta mögött acsarkodik és szervezkedik. Az őszintétlenség tartja össze gépezetét. Magánéleti kudarca nem menti azt, hogy egy országot rabigába hajt. Gáspár Sándor külön mozgás- és beszédrendszert alakít ki Fülöp király inkább befelé vetülő dilemmáinak megfogalmazására. Így érzékelteti, hogy az uralkodó mennyire hamis és hazug. Ez a színészi eszköztár többnyire működik is, de ha átbillen saját határain, manírossá válik.

Posa márki is mindenhatónak gondolja magát, csak másképp, mint az uralkodó. Azt hiszi, hogy eszméi megkérdőjelezhetetlenek. Ez így is van, csak hát az eszközei! Egy ideig célja érdekében mindenkit megvezet. De tisztességtelen eszközökkel, átgondolatlan, percek vezérelte tettekkel nem lehet tartós a siker. Cserhalmi György cinizmussal, játékos bohóckodással jellemzi Posa márki bukásra kárhoztatott szabadságeszményét. Forszírozott szellemi fölénye a színész minden megnyilvánulásában benne van. Különösen szép jelenete ennek, amikor látszatőszinteségével és szókimondó bátorságával Fülöp király bizalmát megnyeri. Cserhalmi és Gáspár együttjátszása régi Katonás időket idéző erejű.

E tablót jól egészíti ki Pokorny Lia szerelem és bosszú vezérelte Eboli hercegnője, a papság és a világi hatalom összefonódását is jelképező Domingo atya és Alba herceg érdekek vezérelte kettőse Vass György és Almási Sándor pontos megformálásában. 

Bagó Bertalan véleménye meglehetősen lesújtó: nincs olyan erő, amely úrrá lehetne a káoszon. Ezért kívülről érkezik a mindenki akarata ellen való megoldás. A Főinkvizítor bünteti az infánst. Az eddig ironizáló, groteszkbe hajló rendezés az utolsó jelenetben pamfletszerűre vált, érzékeltetve a helyzet kilátástalanságát. A Főinkvizítort megformáló Derzsi János szögletes mozdulatokkal, sipító robothangon, egy báb-besúgó hadat maga mögött tudva ítélkezik. S ez az ítélet túlhangzik Spanyolhon határain.

Bagó Bertalan rendezése nem hibátlan. Kellene még néhány előadás a beérésre. De benne van a lehetőség. Csak úgy tűnik, ezt a lehetőséget itt és most már nem bonthatja ki. 

CSIZNER ILDIKÓ

Sütő András drámája azzal ér véget, hogy kihirdetik Kolhaas Mihály halálos ítéletét. A Nemzeti Színház kamaraszínpadán az ítélet kötél által azonnal végre is hajtatik. Kolhaas (Szarvas József) önérzetét nem töri meg a váratlanul elhangzó ítélet. A halálba éppen olyan elszántan megy, mint ahogy igazáért küzdött a korábbiakban: kötéllel a nyakában nem engedi, hogy hóhérai húzzák ki a lába alól a zsámolyt – inkább saját maga rúgja félre. A gesztus feltétlen tiszteletet céloz – erre a Kolhaasra muszáj felnézni, még akkor is, ha nem éppen jogtalanul ítélkeznek felette. Ráadásul itt nem is csak a jogról van szó; míg Sütőnél még bízni lehet abban, hogy Luther vétlen, és őt is csak becsapták – Znamenák István rendezésében a protestáns tudós a kivégzéskor (néma cinkosként) ott áll a színpadon. Ha nem soroltál be, nincs, aki megvédjen, mondja az író; ha a saját utadra lépsz, a hatalmasságok a legnagyobb egyetértésben lépnek át rajtad, teszi hozzá az előadás. 

Szarvas József és Söptei Andrea (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A sokak (sokunk) által sokszor elkövetett emberi gyarlóságról szól-e Kolhaas története elsősorban – rossz döntéseket hozni elkeseredettségből fakadó dacból, nem mérlegelve a következményeket –, vagy sokkal inkább egy meggyőződésesen kiegyezéspárti személyiség forradalmárrá érlelődéséről? A kérdéssel minden epikus, drámai, színházi és filmes feldolgozó szembenéz attól kezdve, hogy a hős alakja először felbukkant egy XVI. századi krónikában. Az arányok mérlegelése, a nézőpontok megválasztása – egyáltalán: a válaszlehetőségek sokfélesége különböző hangsúlyokat adhat a történetnek; ha egybevetnénk több tucatnyi adaptációját, bizonyára roppant érdekes skála rajzolódna ki a karakter értelmezési tartományának két – fekete, illetve fehér – végpontja között. Az első világirodalmi rangú feldolgozó, Kleist – akinek elbeszélésén Sütő András drámája is alapul – a korábbi szövegváltozatban Kolhaast rendkívüli és félelmetes, emlékezetre méltó embernek, a végleges szövegváltozatban (finom hangsúlyeltolásokkal) derék, de elvetemült, rendkívüli embernek nevezte. 

Sütő András Kolhaas ábrázolásához nem csak az ismert történetet hívja segítségül; a cselekmény mozzanatait mintegy vitadrámaszerűen a forradalomról és/vagy békés megegyezésről szóló tézisekkel egészíti ki. Illetve talán pontosabb így: a drámai cselekményt mintegy beleapplikálja a vitadrámába. A két, különböző habitusú protestáns gondolkodó, Nagelschmidt és Kolhaas megszólalásai nem csak az ősbemutató korában keltettek izgalmas áthallásokat – ez pedig egyaránt árulkodik a mű dicséről és az eltelt (rendszerváltozás előtti és utáni) évtizedek nyomorúságáról. Ugyanakkor nézőt próbáló kívánalom is lehet, hogy sikerüljön követni az összes, sokszor aforisztikus és bibliai idézetekkel is teletűzdelt verbális pengeváltást. A Nemzeti Színház előadása – közönségbarát gesztussal – az alapkonfliktust kiváltó tronkai jelenetet rögtön a játék elején megeleveníti, ami a gondolati váz világos értelmezése és puritán eszközökkel való közvetítése mellett sokat segít a nézői érdeklődés azonnali felkeltésében és megtartásában. (Dramaturg: Perczel Enikő.) A kamaraszínpadi tér a jelzésszerűnél alig telítettebb látványvilágával (a rendező munkájaként) a visszafogott játékmódnak, intim gesztusoknak kedvez. A bensőséges hangulatú részletek megnyerő példája a Kolhaas és felesége, Lisbeth (Söptei Andrea) közötti szerelmes jelenet, nemkülönben Kolhaas és Nagelschmidt (Hevér Gábor) baráti érzelmeket és intellektuális elfogulatlanságot összeszövő nézetütköztetése. Az időnként kimerevített képek azonban nem hatnak meggyőzően sem mint a tagolás, sem mint a hangsúlykiemelés eszközei. 

Az előadás egyértelműen Kolhaasnak – és vele együtt Nagelschmidtnek – nyeri meg a néző szimpátiáját. A tronkaiak elvetemült, barbár bűnözők (bár ezt anélkül is értenénk, ha nem látnánk őket – a didaktikus hangvétel felerősödésével – apácákat megerőszakolni képes gyilkosoknak). Luther erőtlen politikus, a megbízhatónak remélt ügyvéd, Müller Ferenc egyszerű karrierlovag. 

A színészi alakítások meggyőzően, de nem egyenletesen erősen szolgálják a tragikus drámai ív kibontását. Szép, pontosan kidolgozott részletek köszönhetők Hevér Gábor Nagelschmidtjének, Söptei Andrea Lisbethjének, Blaskó Péter Lutherének. Láthatóan kiemelt rendezői figyelem jutott Müller Ferenc figurájának – Rába Roland kiváló alakítása –, akinek már az első megjelenésekor mutatott érdektelen, „jóllakott napközis” személyiségében is érezni a bosszúszomjas, veszélyes csúszómászót, aki később olyan magától értetődően és látványosan fürdőzik majd a hatalom fényében. Szarvas József Kolhaas-alakítása is gondos munka, nem rendelkezik azonban – legalábbis a bemutatón még – azzal az átütő erővel, amely az öntudatos, impulzív címszereplő meggyőző megformálásához kívánatos lenne. 

S a számos részerényt felmutató előadás egészéről is valami hasonló mondható el: sűrűbb annál (különösen helyenként), mint hogy egyszerűen csak korrekt előadásként regisztráljuk, annál viszont halványabb, erőtlenebb, hogysem (akár helyenként is) lenyűgözze a nézőt. Esettanulmány – és nem megrázó példázat.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

Szabadkán október 23-án elhunyt Deák Ferenc drámaíró.

Az írói pályáját költőként és novellistaként kezdő, végzettségét tekintve képzőművész Deák Ferenc drámaíróként a hatvanas évek legvégén debütált – ekkor már több sikeres és díjazott hangjáték szerzője –, amikor Szabadkán színre került Áfonyák című háromfelvonásos drámája, Virág Mihály rendezésében. S ezzel a vajdasági magyar drámaírásban is elkezdődött az a szemléletbeli és formai jellegű modernizációs folyamat, amely az évtized első felében az Új Symposion költői (Tolnai Ottó, Domonkos István, Fehér Kálmán, Ladik Katalin, Brasnyó István) által a lírában, majd a Forum Könyvkiadó regénypályázatának eredményeként a prózában is sikeresnek bizonyult.

Annak ellenére, hogy életművében mintegy félévszázados munkássága során több verses- és novelláskötet meg regény jelent meg, igazi műfajának a párbeszédes műveket kell tekinteni. Számos hangjáték mellett több, fesztiválokon díjazott (Vicsek Károly rendezésében készült) film forgatókönyvének is szerzője.

A jugoszláv országos színházi fesztiválon, a Sterija Játékokon is díjazott művének (a főszereplő Romhányi Ibi színészi díjban részesült) cselekménye egy kolostorban játszódik, a „valóság és a semmi közé szorult” zárt közösségben, ahová a genezis legalján, életüket bűnben tengető barátok közé egy fiatal, erős fiatalember érkezik. Az idegent a barátok maguk közé fogadják, amiért viszonzásul ő bő termést, megmunkált földeket, hízott jószágokat ígér. A jövevény azonban minden ígérete ellenére sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, a környezethez idomul, elveszti magával hozott tisztaságát. Ellenpontnak épp annyira kevésnek bizonyul, mint a könyveit búvó Simon barát. Férfiszeretők között nővé változik, aminek következményeként a barátok – miután eredendő identitását elveszítvén számukra már nem új, nem izgató – megölik.

Míg az Áfonyák a kis közösségekben lejátszódó esetek paraboladrámája, addig Deák második, Légszomj (1971) című műve (ugyancsak Virág Mihály rendezte Szabadkán) több méltatója szerint a „jelképek drámája”. Olyan több rétegből összeálló szintetikus mű, amelyben a szerző, miközben nemzedékek közötti és nemzedékeken belüli konfliktusok családdrámáját hozza létre, sajátos vajdasági magyar paraszti világot mutat be, ahol mindenki mindenkinek és a történelmi közelmúltnak meg a jelen politikai pillanatának is kiszolgáltatottja. Ezt a bonyolult emberi és társadalmi kapcsolatrendszert ábrázolva sugallja az író az önmagunkkal való szembenézés fontosságát, annak szükségszerűségét, hogy megszabaduljunk kishitűségünktől, szorongásunktól, attól a légszomjtól, amely megakadályoz bennünket abban, hogy egy nagyobb közösségben a többiekkel egyenrangúaknak érezzük magunkat. (Hasonló témakört idéz a Parlag és a Teher című film is.) 

Mind a két Deák-dráma élénk vitát váltott ki, a Légszomj elsősorban a Sterija Játékokon bemutatott előadása után. Lehet, nem kizárt, hogy a támadások hatására Deák előbb kevésbé rázós témákat választ, majd hosszabb időre felhagy a drámaírással, s a kevésbé szembetűnő próza, pontosabban regény felé fordul. Drámaírói késztetést újból a kilencvenes évek második felében, a nacionalizmustól tobzódó miloševići korszakban érez. Ekkor írja Határtalanul című, Szabadkán bemutatott megrázó drámai krónikáját, melyben a vegyes nemzetiségű családokon belül kialakult ellentéteket mutatja be. A szerb családfőt megperzseli a lángoló nagyszerb nacionalizmus. Úgy véli, a családon belül a magyar feleség mellett hátrányos helyzetbe került, holott a magát mennyeinek tartó kiválasztott nép fia, akit megalázott a rohadt erkölcsű (Közép-)Európa, amiért bosszút fog állni. Nem csak feleségét és a környezetében élő magyarokat akarja móresre tanítani, de a háború és a nemzeti őrület révületében élő férfi attól sem riad vissza, hogy saját fiát vitesse el a katonai rendőrséggel, maga pedig önkéntesként a háborúba megy. S annak ellenére, hogy fél kézzel és fél szemmel, alkoholistaként kerül haza, továbbra is hisz az ügy igazában. Csak akkor eszmél rá, hogy becsapták, hogy eszköz volt a politika kezében, amikor ugyanazok kötnek békét, akik eddig a háborút szorgalmazták. Kiábrándultságában megátkozza a „béke angyalát”, akit árulónak bélyegez s meg akar ölni. Erre azonban nem kerül sor, mert – ez nem derül ki egyértelműen – vagy öngyilkos lesz, vagy megölik. A remek színészi alakításokat felvonultató, színházilag és politikailag is gesztusértékű előadás nagy érdeklődést váltott ki, de például Belgrádban, noha szerb rendező, Ljubomir Draškić állította színpadra, elutasításban volt része. 

Deák Ferenc utolsó színre került drámája, az 56-os pályázatra írt s második díjjal jutalmazott Fojtás Kaposváron került színre, Babarczy László rendezésében. A magyar határhoz közeli bácskai faluba lokalizált dráma az 56-os események idején játszódik ugyan, de nem erről szól. Ötvenhat jelenti azt a valóságanyagot, amelyben a közelmúlt és a jelen elfojtott drámai feszültségei gyökereznek, s elkerülhetetlenül robbanáshoz vezetnek az emberi viszonyokat tekintve.

Deák Ferenc gazdag drámaírói opusát Szabadkán a Vajdasági magyar dráma napja rendezvénysorozat keretében felolvasott Perlekedők című történelmi tárgyú műve zárja.

GEROLD LÁSZLÓ

 Krúdy maga is ködlovag, legenda – nemcsak műveinek van legendája, hanem a személyének is. Latinovits Zoltán 80. születésnapjára is emlékezünk, akinek alakja Huszárik Zoltán filmje miatt rákopírozódott a „krúdyságra”, és egészen szokatlan módon itatta át vissza- és előremutatóan azoknak is Krúdy-életérzéssel a kulturális tudatukat, akiknek egyébként az irodalomhoz, a Krúdy-szövegekhez, a varázslatos Krúdy-mondathoz semmi közük.

Fráter Zoltán irodalomtörténész (vagyis mára már színpadi szerző) szakmai pontossággal és kiváló szemmel, értőn állít össze nagy magyar írók levelezése és monográfiáik szövege alapján felolvasó-színházi műveket a legkínálkozóbb rétegből, a szerelmi háromszögek históriáiból – Petrányi Ilona, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa inspirálta az ilyen jellegű művek születését, s hozott létre belőlük dokumentumjáték-sorozatot –, melyek bizonyára nemcsak a magyar irodalomban, de pletykalapokban is ízesek voltak. Ady, Babits, József Attila: olyan bonyolult kapcsolatrendszerekben sínylődtek, hogy műveik inspirációin kívül mint életmondások is éppoly érdekesek. (Móriczé, Kaffka Margité, Füst Miláné: sorolhatnánk.)

Bozó Andrea, Szikszai Rémusz és Eke Angéla e. h. (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A már felolvasószínházként a Petőfi Irodalmi Múzeumban, majd szcenírozva Kőszegen és Gyulán is sikerrel bemutatott Krúdy-levelezőjét (vagy másik címén „keringőjét”) hármas, stílusosan a Latinovits-születésnap és a Krúdy-évforduló adta csomópontok mögé egy lokálisan is érintett helyszín, a Pinceszínház tette évada első bemutatójává. A Vörös Postakocsi Étterem közelébe, a kulináris miniváros, a Ráday utca sarkára, a IX. kerület mindig is pezsgő kulturális életének programja, a Krúdy-napok záróeseményére időzítve a premiert. Fráter Zoltán egybeszerkesztette a leveleket, a játék számára invenciózusan átkötötte és dramaturgiai komponáltsággal megalkotta a Rezsán–Zsuzsi–Krúdy-háromszöget. Ami annyira jó, hogy csak az élet találhatja ki (a dramaturg, Marsalkó Eszter segítségével).

Szikszai Rémusz kalappal, bottal, csínnel-tűzzel megképzi a szállodalakó lumpot, aki csal, hazudik, elárul. Csélcsap és szánalmas: ugyanakkor minden nőt megérint. Amikor hazudik, őszinte. Csak a következő kalandban derül ki, hogy megint ugyanabba a csapdába sétált bele. Elfelejtette a múltkorit. Soha nem tanul, nem okul, nem változik. Nagy formátum.

Ő maga is kísérletezik öngyilkossággal, de van nője, akinek sikerül is. Ajkak, fürtök, húsok, fátyolos hangok nyúlnak ki érte: ezt a kicsi térbe ügyesen – s már nem először – kikísérletezett filmbetétek hozzák be. Korabeli filmek vampjai, műszempilla-rezegtető leányzók és asszonyok filmbéli képei alá mondják nagy magyar kortárs színésznők a Krúdyhoz írt szerelmes levelek hol naiv, hol mohó, hol butácska szövegeit. Gizi, Irén, Jolán: mind azt várja, visszatér Szindbád, elveszi, elviszi. Pedig örülhet, ha egyáltalán emlékezik rá a majd két méter, pirosbarna arcú, szép szavú úriember egyáltalán. Szöktet ő asszonyt-lányt: de nem a hajnali vonattal, hanem csak legfeljebb a délben indulóval…

Akinek hol festett vérzés, hol valódi balekság hányja-veti a sorsát: szinte gyerekemberként már a hírlapíró körökben mulat, húszévesen apává teszik, sokszor tiszta ruhát sem ad az irigy, az írói sikerre féltékeny íróféle feleség. Ez nem mentség, de motívum. „Csalhat, amivel akar, esküvel, kártyával, nővel, joga van potyázni és koldulni, egyformán fenséges és tiszta marad, még ha bankigazgatók előszobáiban kuncsorog is könyöradományért, megcsalhatja a feleségét a szeretőjével, a szeretőjét a feleségével, eladhatja barátait, felrúghatja az adott szó szentségét, becsaphatja kiadóját, mindenhez joga van, amíg ébren és álomban, részegen és józanon, boldogtalanul és hősiesen, de a betűt szolgálja minden cselekedetével, tisztán, tökéletesen.” Hanyagon írni nincs joga. Ez az ő dolga, erre szerződött. Ez az író, Krúdy Gyula, ha a szó végső értelmében beszélünk róla, oly tisztán élt és tisztán halt meg, mint egy szerzetes. Ágya mellett gyertya égett az utolsó éjszakán, mert már kikapcsolták a villanyt. Móricz és Márai gyászbeszéde mindent elmond erről a tisztaságról.
Néder Panni rendező friss koktélt kevert mindebből, egy posztmodernesített, sistergő, vad történetet, amelyben a tízes–húszas évek „közhelyei” keverednek a legegyszerűbb színházi hatásokkal, gesztusokkal és a mai szokásrend analógiáival (Zsuzsi 16. születésnapja például lufis-édi rockos buli). Ebben kevésbé fontos, hogy kicsoda Krúdy-Szindbád mint alkotó zseni, s a Márai által csodálatosan megragadott író: itt egy sármos, nagy formátumú hódító férfi, aki rajong, és akiért rajonganak. Rezsán a vamp: már a névadás is fenomenális, Reginát egyből francia demi-monde-dá avatja, amiként Váradiné nyilván az is volt életében. Szenvedélyes lóversenyes, kártyás, vérbeli nagymacska. Bátorság ezt a vékony, törékeny Bozó Andreával, az egri színház elmúlt évtizedbeli kiválóságával eljátszatni, hiszen hiába a füstködben való nagy antré, a piciny nő az egyszerű nadrág-blúzban egészen ártatlannak látszik: Bozó Andrea, bármily avíttasan hangozzék is, de „belülről” pillanatok alatt megcsinálja ezt az érzéki, buja, vegytiszta, nagy formátumú nőalakot, akit könnyű megbabonázni, de aki mégis rejtélyes nagy feladvány; még a sokat próbált Krúdy is jobban meginog tőle, mint korábban szokott volt. Természetesen a főhős sosem szeretett még így, soha nem érzett még így: és a rettentő, hogy ez a kimondás idejében még így is van. Aztán jön a süldőlány: és máris egész más érzések csapnak fel. Az ártatlanság jobbító varázsának igézetébe kerül a törődött, bepiszkolódott negyvenes férfiember. Hogy anyáról és lányáról van szó: csak vadítja a helyzetet.

A rendezés, bár maga a szöveg alig változik, és valódi sorokon nyugszik, megnő, a gesztusok, a gyors váltások, metszések, az időbeli és stiláris merészségek dinamizálják az amúgy sem unalmas sztorit. Rezsán felmászik szinte Krúdyra, anya és lánya fejüket összedugják az egyszerű, kicsi háznak látszó, három osztatú hasítékban (látvány: Lisztopád Krisztina). Hihetetlenül erotikus, amikor Szikszai sétapálcáját gurítja lefelé Rezsánon, ez akár korhatáros jelenet is lehetne. A nagy lelepleződés is vicces, kétfelé „lő”: Rezsán vadnyugati sorozatlövésekkel végzi ki Krúdyt. Eke Angéla egyetemi hallgató Zsuzsija nem édes, friss fruska. Nyersebb, érzékenyebb, szálkásabb. Talán éppen ezért megrázóbb, ahogy ő törik bele a megjövendölt sorsba: szülés, magány, korhely férj bocsánatkérései. Nagy elánnal igyekszik, főz ő mindenfélét, aztán már csak a kataton „sütök – sütök” motyogás lesz a rajongó kalandból. 

Izgalmas, jófajta színházi este, szokatlan erősséggel és egyszerűséggel. Krúdy él.

BUDAI KATALIN