Ha lehetne, minden magyar középiskolásnak kezébe adnám ezt a gyönyörű kötetet. Illusztrálandó, hányféle életsors, hányféle életstratégia létezhet békésen egymás mellett széles e hazában. A kötet alanyai kivétel nélkül mind sikeres cigány emberek. S ahogy leírom a „cigány” szót, máris némi zavar támad bennem, mert jó ideje olyan jelentéstartalmak kapcsolódnak hozzá, amelyek elhomályosítják az eredeti, rárakódott jelentések nélküli tartományt, holdudvart. Akkor tehát romát kéne írnom, de tudom, az megint csak másféle szemantikai mezőre nyitna kilátást. Vörösmarty klasszikus nagy versét sem írhatjuk, mondhatjuk másképp, mint hogy A vén cigány. De vissza a tárgyhoz: az író-szociográfus Závada Pál s a fotográfus Korniss Péter huszonnégy mai magyar kortársunk portréját formálta meg s gyűjtötte össze ebbe az impozáns kötetbe. Méghozzá olyan személyiségekét, akik kivétel nélkül elismert polgárai Magyarországnak, művészként, íróként, kisebb-nagyobb közösségek szószólójaként, mentoraként, közéleti szereplőként vagy valamely szakma magas színvonalú művelőjeként. Az ötlet kiváló, a megvalósítás nemkülönben. (Az ötletgazda a sok hasznos projektet támogató és inspiráló Summa Artium vezetője, Török András volt, aki az amerikai The Black List mintájára szorgalmazta a kötet létrejöttét.) Az apropót, ama gyűlöletkeltő, rasszista, újmódi rigmust, amely a kötet címét is inspirálta, borítsa végképp a feledés homálya. 

S ha a konstelláció mérlegelésén túlvagyunk, lássuk a matériát, a huszonnégy cigányportrét. Kezdeném a fotográfiákkal, no, nem azért, mintha a könnyebb ellenállás irányába akarnék elindulni. Épp ellenkezőleg, azért, mert a Korniss Péter által készített arcképeket fontos tartalmakat hordozó, autonóm műveknek gondolom. Kivétel nélkül mind azonos kameraállásból készített, szembenéző, semlegesen világosszürke háttér előtt fotografált, színes, háromnegyed alakos portré. (A szövegek közé applikálva a szereplők családi albumaiból válogattak be néhány fekete-fehér fotót.) 

Az alanyok szolidan derűs, mondhatni mértéktartóan optimista vagy kissé rezignált tekintettel néznek a fotográfus objektívjébe s ekként ránk, a kötet olvasóira. A képek gondosan szerkesztett kompozíciót tükröznek. Az a magától értetődő természetesség, ahogy a szereplők szembenéznek velünk, mutatja a professzionális technikát és letisztult szemléletmódot, ahogy a fotográfus egy megkonstruált szituációban, a megfelelő fényviszonyok között, a szükséges objektívek, záridők, szűrők, lencsék stb. alkalmazásával megörökíti alanyait. Az arcvonások, a testtartás, a kezek, a ruházatok természetesen sokat elárulnak viselőjük karakteréről. A huszonnégy portré: huszonnégy világ. A legtöbbet mégis az mond, ahogy kendőzetlen nyíltsággal, egyszerűséggel megmutatják magukat: a mértéktartóan visszafogott eszközökkel készített portrék képesek megidézni a szereplők személyiségét. 

A huszonnégy életutat bemutató miniportrét Závada Pál írta. Nagy empátiával, az író-szociográfus szívós és szakszerű faggatózásával közelített alanyaihoz, s érzékeny precizitással örökítette meg élettörténetüket. Feltehetőleg olyan mélységben és horizontális vetületben, ahogy a szereplők szerették volna nyilvánosság elé tárni életük közérdeklődésre számot tartó vagy intim titkait. A portrégyűjtemény hallatlanul izgalmas, mondhatni, lebilincselő olvasmány. Egészen elképesztő sorsképletek bontakoznak ki a leírásokból. S nemcsak azért, mert igen sokféle pályát jártak-járnak be a megidézett személyiségek, a világjáró sikeres muzsikustól a jeles színművészig és költőig vagy a polgármesterig s a kisközösség orvosáig. A legérdekesebb talán az a társadalmi háttér és családi miliő, amiben felnőttek, szocializálódtak a könyv szereplői. A faluszéli nyomorúságos cigánytelepekből felemelkedetteken át a nemzedékeken átörökített hírneves muzsikusdinasztiákig terjed az összehasonlíthatatlan életutak sora. De nemcsak az alanyok életére nyílik rálátás, hanem a családi felmenők, a szülők, a nagyszülők generációira is. Az írónak s a szociográfusnak mindez páratlanul gazdag, sokrétű és mélységes emberi igazságokat hordozó életanyag. Az olvasó pedig rácsodálkozhat a sorsok vargabetűire, s elmeditálhat arról, hogy miféle öröklött vagy teherként cipelt súlyokkal, akár vészterhes traumákkal kellett megbirkózniuk a szereplőknek. S akkor még egy szót sem szóltunk a speciális romaviszonylatokról, arról, hogy hogyan élték-élik meg származásukat a kötet szereplői (többségük magától értetődő büszke öntudattal), és hogyan fogadta el és be őket a korántsem feltétlenül toleráns magyar társadalom. Ők persze, mondhatni, kivételes helyzetben lévő állampolgártársaink, hisz kivétel nélkül megbecsült tagjai kisebb-nagyobb közösségeknek, többen közülük ismert emberek. Példaképül szolgálhatnak bárkinek, aki munkája, tehetsége, erkölcsi tartása és elkötelezettsége révén próbál kiemelkedni s hasznos tagjává válni környezetének. De a kiveszőfélben lévő emberi szolidaritás megszívlelendő példái is ott sorakoznak a kötetben. Például a hosszú évtizedek óta egy helyen praktizáló orvosé, dr. Szirtesi Zoltáné, aki így vall: „Módosabb betegeim is voltak, akik tudták, hogy cigány vagyok, mégis ragaszkodtak hozzám. De amikor megismerkedtem a dorozsmai cigányok helyzetével – szurkosbádogból összerótt, sárral összehúzott kunyhókban laktak, a gyerekek télen is mezítláb jártak, a felnőttek kéregettek, és kezicsókolommal kellett köszönniük –, rádöbbentem, hiába születtem a legmagasabb kasztba, nekem a szegényeket segítenem kell.”

Ugyanakkor a kötet célja természetszerűleg a vonzó, pozitív példák felmutatásával a romló erkölcsi állapotú, rasszista jelenségekkel is szembenézni kényszerülő ország toleranciaszintjének emelése. Annak a tudatosítása, hogy a magyar társadalom integráns részét képviselő cigány népesség ugyanolyan hiteles és eredményes szereplőkkel vesz részt a közélet alakításában, mint bármely más magyarországi népcsoport. Emlékezhetünk rá, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek magyar irodalmában különleges és markáns vonulatként jelent meg a cigányság életét bemutató szociografikus próza (elég többek között Csalog Zsolt életművére utalni). E kötet alapvetően másféle indíttatásból és eszközökkel, de valamiképpen ezt a hagyományt is folytatja.

Jól tette tehát a Pinceszínház, amikor e könyv bemutatását vállalva hangulatos és élvezetes ízelítőt nyújtott át közönségének a Magyar Kultúra Napján, január 22-én. Két remek színész, Bozó Andrea és Kaszás Gergő dramatizált szemelvényeket mutatott be a kötet szövegeiből, párbeszédes vagy monodramatikus formává oldva a szereplők gondolatait, elbeszéléseit. (A műsort Lőkös Ildikó dramaturg állította össze.) Bozó könnyed eleganciával, percek alatt varázsolta minidrámává a Závada által papírra vetett portrérészleteket. Kaszás higgadt narratív futamokkal, a tőle megszokott érzéki plaszticitással és humorral idézte meg a drámai figurává emelt szereplőket. Az epizódokat a kötet egyik alanya, Farkas Róbert hegedűművész gyönyörűséges hangszerszólói fonták füzérré. Ekként a Budapest Bár sokszor megcsodált muzsikusának művészetébe is bepillantást kapott a publikum, keringett, szállt a dallam, trillázott és brillírozott egy ördögi ügyességű hegedűvirtuóz, mi pedig eltöprenghettünk a sorsok sokféleségén, az arcok szépségén, életutak súlyos tanulságokat hordozó kacskaringóin. 

KOVÁCS DEZSŐ

 A gazdasági válság és a megszorítások dacára, az UNITER (Román Színházi Szövetség) természetesen 2011 őszén is megrendezte a „Caragiale Fesztivál” néven elhíresült országos színházi találkozót, amely Románia seregnyi nemzetközileg számon tartott kulturális rendezvénye közül is az egyik legjelentősebb. S bár a financiális nehézségek következtében ezúttal kevesebb kiállítást szerveztek, és talán nem volt annyi saját kiadású új könyv, illetve könyvbemutató sem, mint korábban, ugyanakkor jóval több kitűnő előadást lehetett megnézni, ami egy színházi fesztivál esetében mégiscsak a legfontosabb. Jöttek is az eseményre a külföldi szakemberek, teoretikusok és fesztiváligazgatók szép számmal, úgyhogy bizonyára az éves bukaresti seregszemle kínálatának néhány előadása a világ számos pontján látható lesz majd.

Az FNT új művészeti vezetőjének és egyszemélyes válogatójának ezúttal külön szerencséje volt az évaddal, hisz az átlagosnál jóval több valóban figyelemreméltó színpadi alkotás született. Ráadásul a kitűnő alkotók és előadások sora lehetőséget nyújtott Alice Georgescu számára, hogy a „Központi válogatás”, a „Tánc a színházban”, a „Holnap színháza” és a „Színész közeliben” szekciókra bontható műsorfolyamon belül kialakítson még egy kiemelt tematikus blokkot „Andrei Şerban – Csehovíziók” címen, ahol a román származású, nemzetközileg méltán elismert rendező-guru  utóbbi években színpadra állított Csehov-, illetve Csehov által ihletett produkciói kerülhettek „fókusz”-ba; másfelől a főprogram válogatását is áthatotta az előző esztendőben épp másfél évszázada született orosz klasszikus drámaíró munkássága. Nem csoda hát, hogy a 21. Román Színházi Fesztivál mottója is Anton Pavlovics Csehovtól származik: „Az ember, ez a furcsa, csodás állat…”.

Andrei Șerban előadást tart (fotó: DNA)

A sokszínű programban számos hungarikum-vonatkozást is felfedezhetünk. Sőt, néhányan méltatlankodtak is emiatt: akadt olyan néző, aki nehezményezte, hogy a román nemzeti fesztivál nyitó napján például egyetlen románul beszélő előadásra sem ülhetett be. Tényleg úgy alakult, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Lénája mellett, szintén aznap ment a Temesvári Állami Német Színház Volker Schmidt: Mountainbikers című produkciója (ráadásként itt is egy magyarral, Magyari Etelkával az egyik főszerepben, aki különben német színész szakon diplomázott); s mindenek tetejébe, a hivatalos fesztiválnyitó díszelőadás Csehov Három nővére lett Andrei Şerban rendezésében, a budapesti Nemzeti Színház vendégjátékaként. 

A mieink a jéghideg, fűtetlen Bukaresti Nemzeti Színház hodályszerű nagytermében is kivételes sikert arattak, a magyarországi művészeket a helyi és a külföldi közönség egyaránt dicsérte. Különösen Alföldi Róbert színészi tehetsége okozott kellemes meglepetést és sűrű beszédtémát. A jelenlegi direktort ugyanis a román színházi szakma mindeddig elsősorban rendezőként ismerte, például a hajdani Piatra Neamţ-i Színházi Fesztiválra meghívott munkái miatt, ahol a Sirályt kiváltképp nagyra becsülték, a Haramiák pedig fődíjat nyert. De a „nővérek” szintúgy lenyűgözték a nézőket. (Pedig a színpadon és a nézőtéren egyként nagy erőpróbát jelentett a Bukaresti Nemzeti épületrenoválásának fennakadása: különösen a fűtési rendszer átalakításában jelentkező késlekedést szenvedte meg saját bőrén a fesztivál minden érintett résztvevője.) 

A Kolozsvári Állami Magyar Színház három produkciójával szokás szerint most is a bukaresti FNT egyik kiemelt szereplője volt. Ráadásul, „Csehovízióként” sem csak Şerban addigi rendezéseit, a Suttogások és sikolyokat és a Ványa bácsit játszották el mindkét szereposztásban, de a fókuszba állított rendező többnapos workshopját is az általa legnagyszerűbbnek tartott romániai társulattal mutatta be.

Andrei Şerban volt tudniillik az egyik főszereplője a kísérő rendezvényeknek is, sőt ez idő tájt a televízióban szintén több korábban rögzített interjúját lehetett látni. November 4-ének napos délelőttjén pedig az Icoanei parkban zsúfolásig megtelt a Bulandra Színház „Toma Caragiu” terme, ahol a világhírű művész Mit jelent az, ha szerepet játszol? címen tartott előadást. A program eleve nem csak a színházról vagy a rendezői „szerepről” szóló vallomásnak ígérkezett, de tágabb értelemben – Babits Mihály szavaival – az „életbeli színház” válhatott (volna) a témájává. A „konferencia” megható nyitányát Şerban bensőséges megemlékezése jelentette, hiszen ugyanabban az évben, 2011 elején és végén hunyt el a neves színházi ember fényes szakmai pályafutásának két legmeghatározóbb személyisége. Januárban, 91 esztendős korában meghalt Ellen Stewart, akinek Şerban lényegében a világkarrierjét köszönhette, hiszen a New York-i La MaMa színház egyik alapítója, producere és rendezője révén jutott ki 26 évesen az Egyesült Államokba. Pár nappal a fesztivál megkezdése előtt pedig eltávozott közülünk Liviu Ciulei is, aki Andrei Şerban mentora volt: mint az akkori legjobb társulat igazgatója, ő hívta meg az ifjú rendezőt a Bulandrába debütálni, sőt, maga tervezte a díszletet a Julius Caesar előadásához. Ahogy a hálás tanítvány mesterét búcsúztató nekrológjában írta: „Számomra Liviu Ciulei mint ember még a művésznél is fontosabb marad, mert igaz barát volt.”

(fotó: DNA)

A „reteatralizáció atyjának” elvesztése feletti szomorúság – annak ellenére, hogy Liviu Ciulei szép kort ért meg, 88 évesen hunyt el Münchenben, és kivételesen teljes pályát hagyott hátra – áthatotta a fesztivál egészét. A színház homlokzatán, ahol a Şerban-konferencia is zajlott, hatalmas portrék emlékeztek és emlékeztettek az eltávozottra. Amúgy ezt a teátrumot annak idején maga Liviu Ciulei tervezte és építtette. A Bulandra Színház reneszánsz egyéniségű néhai vezetőjének a személyében ugyanis a kultúra és a művészet számos ága összeforrott: építész, színész, színházi és filmrendező, pedagógus, díszlet- és jelmeztervező volt, akinek a nevéhez fűződik az a gyökeres színpadi stílusváltás is, mely a román színházi előadások többségét máig meghatározza. Az Akasztottak erdeje című filmje pedig, amelyben maga is főszerepet játszott, 1965-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál legjobb rendezőjének járó díját. Ő alapozta meg a Bulandra Színház nemzetközi sikersorozatát, mely már 1971-ben, az Edinburgh-i Fesztiválon elkezdődhetett, de akkor Ceauşescu megváltozott kultúrpolitikája miatt közel két évtizedre be is fejeződött. Liviu Ciulei nem kívánatos személlyé vált Romániában, ahová csupán az 1989-es történelmi fordulat után térhetett vissza. Addig négy kontinensen rendezett, két amerikai egyetemen tanított, 1985-től pedig Minneapolisban a Guthrie Theater művészeti vezetője lett. 

„Ciulei halálával végleg lezárult a román színházművészet egyik csodálatos fejezete” –  mondta Ion Caramitru, a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója, az UNITER elnöke, aki mint színész, pályájának kezdetétől fogva ugyancsak rengeteget köszönhetett egykori  főrendezőjének, beleértve Caramitru korai nemzetközi ismertségét. Ugyanakkor a neves színművész akkor még nem sejthette, hogy hamarosan újabb fájdalmas vesztességgel kell szembenézzen, hiszen jó barátja és híres Hamletjének rendezője, Alexandru Tocilescu – aki ezen a fesztiválon A windsori víg nők egy érdekes adaptációjának rendezésével vett részt a „Tánc a színházban” szekcióban – 66 éves korában szintén elsiet a nem ismert tartományba.

Ion Caramitru az Alice Georgescu válogatta színházi fesztiválon újra Shakespeare-darab címszerepében, Macbethként lépett színre; s e „tanulmány”-t a régóta Svédországban élő, de úgyszintén a román színjátszás és főként a bukaresti rendező iskola nagy korszakát fémjelző Radu Penciulescu állította színpadra. A 81 éves vendégrendező sajátosan ironikus előadás-értelmezéséről azonban sajnos ugyanúgy nem tudok beszámolni, ahogy Caramitru régen várt színpadi alakításáról sem, mivel közvetlenül az előadás előtt  baleset ért. Ugyanezért nem láthattam Şerban egyetlen jelenleg is játszott román nyelvű Csehov-rendezését, az Ivanovot sem a Bulandrában, noha éppen e produkció kedvéért időzítettem bukaresti utazásomat a színházi találkozó második felére.

A vihar (fotó: Adriana Grand)

Bocsárdi Lászlónak a sepsiszentgyörgyi A velencei kalmár mellett meghívott másik rendezésével sem volt szerencsém. Tudniillik a jégveremhez hasonlítható Nemzeti színpadán, ahová a közönség nemhogy kabátban, de  az alatt is rétegesen felöltözve volt kénytelen beülni, a craiovai Caligula pusztán nyomaiban tudta felvillantani az eredeti előadás kontúrjait. A körülmények ellenére élményt nyújtó este egyedül a címszerepet alakító Sorin Leoveanunak köszönhető, aki korosztályának egyik legnagyszerűbb színészképviselője Romániában. Izgalmas egyéniségének mágikus ereje, egyszerre furcsán vonzó és taszító Caligula-interpretációja, alakításának ambivalens érzéseket indukáló részletfinomságai és elképesztő gazdagsága, nem beszélve a színész gyönyörűen kidolgozott testéről, testbeszédéről és koncentrált színpadi jelenlétéről, tehát Leoveanu művészete most is lenyűgözött. Mindamellett maga a Camus-darab megfelelő partnerek hiányában így „kamu” monodrámává változott. Azért is sajnálom nagyon az általam látott előadás kvázi fiaskóját, mert számos szemtanútól hallottam, amit a rendező is megerősített, hogy a budapesti vendégjátékon ellenben a produkció és a szereplőgárda egésze a legjobb formáját mutathatta meg, amit jó lett volna Bukarestben is látni.

Remélem viszont, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál idején, Ion Luca Caragiale születése 160. évfordulója, illetve halála centenáriumának esztendejében, a budapesti Nemzeti Színházban tartandó vendégjátékon ugyanolyan kiválóan sikerül majd Silviu Purcărete hetedik rendezése a szebeni Radu Stanca Színház társulatával, mint amilyen remek formában láthatták a fesztivál azon szerencsés nézői, akik bejutottak a bukaresti Operaházba. Purcărete eddigi artisztikusan „flamboyant” expresszionizmusával, látványosan, már-már manierista módon teátrális szuperprodukcióival szemben,  ezúttal a szebeni Farsang igen egyszerű, elsősorban a színészi játékra épülő, fanyarul harsány, amolyan balkáni frankofón szemléletű igazi Caragiale-előadás lett – mai „manele” stílusban, élő zenével. A kiváló szereplőgárdából is kiemelkedik Miţa Baston szerepében Ofelia Popii, akiről színésznőként jószerivel ugyanaz elmondható, mint amit Sorin Leoveanuról leírtam; illetve Constantin Chiriac mint „medvés” Iancu Pampon, a szebeni színházigazgató kissé talán önironikus alakítása.

A 2011-es román színházi fesztiválról két olyan Shakespeare-adaptáció élményét hoztam magammal, amelyek több hónappal később is foglalkoztatnak. Sajnos, Victor Ioan Frunză ugyancsak beválogatott Ionesco-előadását nem láttam, viszont A vihar esetében már a „Nicolae Bălcescu” UNESCO Kulturális Központ félemeleti termébe belépve feltűnt, hogy az utóbbi időben a Frunză–Grand alkotópáros színpadi stílusa némiképp módosult,  egyszerűbb, puritánabb lett. A nézők két oldalról, emelvényszerű padokon ülve fogják közre a leszűkített, kisszobányi játékteret. Kevés, ám annál izgalmasabb kellék van csak felhalmozva a raktárnak, hajléktalan szállásnak vagy szegényes dolgozószobának tekinthető helyiségben, amelynek zárt ablakán keresztül fekete-fehér filmvetítéssel tárul ki a világ. Ezen keresztül láthatjuk például Prosperóval együtt a hajótörés következményeit; illetve a történet végén a száműzött ily módon szembesülhet sanyarú sorsát okozó testvérének másával – s miután mindkét szerepet ugyanaz a fiatal színész alakítja, lényegében ezen az úton bocsáthat meg a művész önnön negatív énjének is. De nem George Costin az egyetlen, aki dupláz, pontosabban tripláz, mert a harmadik domináns vezető egyéniséget, a „populáris” Stephanót is ő játssza. A négy fiatal színész ugyanis összesen 15 szerepet alakít egyszerre, és metamorfózisokról, színházról lévén szó, az sem véletlenszerű, hogy ezeket a karaktereket hogyan osztották ki a játszók között. A legfőbb ellenfelet, a művésszel szemben álló civilizálatlan őslakót, aki nem tudja, hogy árulásával micsoda ördögien rossz cselekedetet hajt végre s milyen pusztító kulturális folyamatot indít el, azaz Calibant Sorin Miron alakítja ugyan, de ő a szabadságát követelő értelmiségi Ariel, valamint Sebastian is. A másik Ariel, Alexandru Ion egyszerre zavart rockerszerű motoros-pilóta Ferdinand, illetve a saját apja, Alonso, továbbá a vidékről feljött Trinculo. A harmadik Arielt megszemélyesítő  Ioana Barbu pedig természetesen Mirandát alakítja, akit nemtelen, inkább fiús kislányból Ferdinand iránti szerelme nővé másít. A színes, punkszerű Ariel(ek), aki(k) hihetetlen ügyességgel teljesíti(k) a sértett guru utasításait – s aki(k) nélkül a varázsköpenyét magára öltő, s ilyenkor kissé Batman-szerű mágus egyedül nem volna képes semmire –, természetesen A Színészek. Prospero a legkevésbé sem tökéletes jellem, sőt, gyakran kifejezetten ellenszenves, intoleráns felettes. A szolgasorba kényszerített Calibant nem csupán lenézi, de kegyetlenül bánik vele, amikor például a furcsa gépezetbe fogva monoton, értelmetlen, állandó mókuskerékszerű forgatásra kényszeríti, és ugyanezt a sziszifuszi próbát kell kiállnia Ferdinandnak is. Arielt korábbi ígérete ellenére sem engedi el maga mellől, szabadságában korlátozva manipulálja, hogy kihasználhassa asszisztense különleges képességeit. A korábban mások által megsebzett, ám rosszakaróival szemben tehetetlen, ezért dacos, ugyanakkor művelt és nagyon tehetséges Prospero tehát egyben bosszúálló, pökhendi zsarnok is, aki pedig segítőtársak nélkül ugyan mit kezdhetne a fantáziájával, remek ötleteivel, kivételes tudásával?! A színészek színezik színessé civil szürkeségét, színházzá az otthonát. Prospero valójában egy rendező, kis társulatának tagjai pedig maguk is „szellemek”… 

Ha a szellemesen szerepváltogató fanyar játék nyomán csak „a szent profanizálásáról”, szabadságról, identitásról, igazi Művész-öntudatról és az általa középszernek tartott környezet kritikus megítéléséről, valamint az aktuális utalásokról szóló másfél órás színpadi alkotás pillanatra sem lankadó tragikomikus élményével gazdagodunk, már nem nézzük meg hiába Victor Ioan Frunză legújabb Shakespeare-értelmezését. Az is megéri, ha csupán néhányat fedezünk fel Adriana Grand első jelentésükön messze túlmutató szellemes ötleteinek sokaságából, és elszórakozunk egy pár ráadás-meglepetésen a kellékeket, a játékteret, a kosztümöket és kiegészítőket tekintve. Ilyenekre gondolok, mint például a tipikusan „román mahala”  kalap a két populáris jómadár, Trinculo és Stephano fején; vagy a rádió belseje, amely a dráma hajótörésének és vizes filmbejátszásának apropóján a könnyfacsaró, bombasikerű Titanicnak állít groteszk emléket. Ugyanakkor e színházi alkotópáros esetében már korábbról megszokhattuk, hogy a látott színpadi remek még hosszú ideig rezeg a lelkünkben, újabb és újabb vitára alkalmat nyújtó részletek foglalkoztathatnak a látottak nyomán, miközben megértünk problémákat, vagy akár kétségessé válhatnak már megoldottnak vélt kérdések is… Vagyis a Frunză rendezte színpadi művek legjobbjai azután is sokáig diskurzusban állhatnak a befogadóval, hogy megnéztük őket. Megdolgoztatja az agyunkat, költészetével, finoman rejtett lírájával pedig akaratlanul is hat a szívünkre. 

Victor Ioan Frunză a „kettősség tragédiáiról” szóló színházi könyvében azt írja, hogy a művészet maga nem lehet erkölcsös (ezért amorális), ahogy nem lehet felforgató vagy bomlasztó sem, máskülönben valamiféle ízléstelenül didaktikus művészeti értekezéssé fajulna.  (Tragediile dublului. Editura MIRTON, Timişoara, 2009. 197.) Szerintem az igazi művészt éppen a művészete védi meg attól, hogy alkotása képmutató moralizálássá változzék. Frunzáék A viharjának mottója azonban egy NASA szlogen: „Minden lehetséges, a lehetetlen csupán hosszabb időt vesz igénybe…” (”Everything is possible! The impossible only takes longer.”) Erre viszont jól hajaz egy Arthur Conan Doyle-idézet is: „Ha kizártuk azt, ami lehetetlen, akkor az, ami megmarad, bármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet.”

A másik adaptáció a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Othello és hőn szeretett Desdemonája című produkciója, Györgyjakab Enikővel, a Kolozsvári Állami Magyar Színház kitűnő művésznőjével a címszerepben, aki most sem okozott csalódást színgazdag játékával és kivételes mozgásával. A „Tánc a színházban” szekcióban bemutatott előadás Uray Péter Shakespeare-sorozatának harmadik darabja, csak ezúttal a társulat vezetője koreográfusként jegyzi a produkciót, a rendező pedig vendégként Mihai Măniuţiu, akinek valóban több jellegzetes, akár a kolozsvári Énekek éneke című mozgásszínházi produkcióból is visszaköszönő stílusjegye fedezhető fel a 80 perces előadáson. „A tragikomédia krízis idejére” műfajú Shakespeare-feldolgozás láttán óhatatlanul a biomechanikus színház atyjának, Mejerholdnak a szavai idéződnek fel 1912-ből: „A groteszk művészete a tartalom és a forma harcán alapszik. A groteszk nemcsak az emelkedett és a banális szintjén mozog, hanem összevegyíti a kontrasztokat, szándékosan éles ellentmondásokat teremtve ezzel… A groteszk addig mélyíti a mindennapi életet, amíg megszűnik a szokványosat ábrázolni. A groteszk az ellentétek esszenciáját foglalja össze egy szintézisben, és arra ösztönzi a nézőt, hogy megfejtse a felfoghatatlan rejtélyét…” „A groteszkben rejtve vannak a tánc elemei, mert a groteszket csak a tánccal lehet kifejezni.” 

Érdekes, hogy míg A viharban a négy őselem közül a víz és a tűz dominált, addig az Othellóban a levegő és a föld. A főhősnő fulladozva riad fel egy játékterem padlóján. Feltápászkodik még a rémálom letaglózó hatása alatt, s odalép az egyik automatához, cigarettára gyújt, majd megismerkedik egy színes bőrű diákkal, Othellóval (Györgyjakab András). Bimbózó szerelmük parodisztikusnak tűnik: mintha valamiféle idegen kultúrákat nem vagy félreismerő rajzfilmből léptek volna elő. Cindy meg Ken baba néger megfelelője (amelyet a Barbie baba-történetben, azt hiszem, Steve-nek hívnak) lényegében olyan, mint két kíváncsi kisgyerek: Othello „Desdemonáért” szertartásosan felhörpint egy csomó nyers tojást, majd falzettben, mint egy keleti nő vagy no-színész kezd el énekelni, illetve tojás egyformaságú európai haverjai kíséretében eljárni a „tojástáncot”. Desdemona viszont fiúsítja magát, és ugyanezen srácok társaságában kipróbál néhány aero-kick-box technikát. A látszólag együgyű mór és a viháncoló kislány ismerkedését tudniillik nem is egy,  hanem mindjárt három Jago (Dávid Péter, Nagy Attila, Szekrényes László) asszisztálja végig vészjósló hatványozottsággal. Ezek a Jagók egymással is rivalizálnak, kötekedőek, kicsit olyanok, mint a Csongor és Tünde modernizált (játékautomatizált?) ördögfiókái. Ugyanakkor az identitászavaros fiúk egyek a szürke középszerűségben, akárcsak abban, hogy egyformán lenézik, háta mögött kigúnyolják a színes bőrű fiú másságát. Mindazonáltal Othello és Desdemona ismerkedésének kezdete roppant mulatságos: az ártatlan ágyakrobatika a felfújt, tehát levegővel telített matracon és matraccal csakúgy, mint a hatalmas pöttyös „cuki” ajándékcsomagból előkerülő törzsi ékszerek hatása, amelyeket az afrikai fiú szerelme zálogaként a döbbenetének fintorgással jelét adó európai lányra aggat. Desdemonának azért tetszik ez a játék, és ha egyelőre ügyetlenül is, de táncban, a gesztusok imitálásában igyekszik lépést tartani, azonosulni választottja furcsa szokásaival. A kulturális különbség és a csalódás azonban egyre mélyül, főként a környezet hatására, noha Emilia (Polgár Emília) kedvesen próbálja segíteni barátnőjét, ellenben a gyűlölködő, irigy átlagjágók mindent elkövetnek, hogy Othello mindinkább kirekesztődjék, Desdemona pedig a saját „fajtájához” húzzon a növekvő értetlenség és az elmélyített félreértések következményeként is. A másság iránti averziók, az intolerancia, a gyűlölködés és manipulatív intrikák a kissé abszurdan induló bohózatot szinte észrevétlenül változtatják át tragédiává. A játékteret lassan elárasztó puha párnák, mint Ionescónál a székek, nehéz kövekké, göröngyökké, fullasztó kényelemmé válnak, amibe ideig-óráig el lehet rejtőzni ugyan, de végül a légszomj megöl. Pedig Othello immár egészében feltáruló bizarr ajándékcsomagja, egy hatalmas lélegeztetőgép többször nyújt kvázi enyhülést a mind kétségbeesettebb élet-halál küzdelmet folytató Desdemonának, aki végül … fulladozva riad fel egy játékterem padlóján. Feltápászkodik, még a rémálom letaglózó hatása alatt, s odalép az egyik automatához, cigarettára gyújt… Egyedül van. Kiégett, szomorú és – nagyon magányos.

A keretbe foglalt vízió rémbohózata hosszú ideig nyomasztó. Ettől az élménytől sem lehet egyhamar szabadulni, akárcsak a valóban korszerű Shakespeare-ektől, Csehovoktól és általában a mindennapos problémáinkat művészi formában tükröző, igazi diskurzusra késztető alkotások jótékony hatásától. Megint egy nagyon gazdag, sokszínű és minden tekintetben tanulságos színházi fesztivált rendeztek Bukarestben, ahol nem csupán a programért, de a figyelmes vendéglátásért is köszönet illeti a szervezőket.

DARVAY NAGY ADRIENNE

Államcsőd, eladósodás, hitelhegyek, csodavárás – kell-e ennél aktuálisabb téma ma Magyarországon és szerte a világban? Aligha, hiszen a mindenre és mindenkire kiterjedő válsággal gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában kénytelenek vagyunk szembesülni – még a csapból is ez folyik, azazhogy csak folyna, ha már réges-rég nem foglalta volna le azt is az ügybuzgó végrehajtó. Kovács Frigyes rendező pedig, mielőtt Békéscsabán belevágott a legismertebb Dürrenmatt-darab színrevitelébe, mintha feltette volna magának és a színészeinek azt az egyszerűnek tűnő, ám a produkcióval kapcsolatban gyakorlatilag sorsdöntő kérdést, hogy amikor az emberek élete javarészt a pénztelenség, a munkanélküliség és a lehetséges menekülési módok köré csoportosul, akad-e bárki, aki az egész napos hajsza és túlélőtúra után még a színházban ülve is ezzel akar foglalkozni.

Tegyük a szívünkre a kezünket, és mondjuk ki őszintén: nem, tényleg nincs ilyen ember, hiszen több mint elég az a dózis, ami a médiumokból, az internetről, a családi, baráti, munkatársi közösségekből ránk zúdul e témakörben. A színház a szórakozás és szórakoztatás terepe, zivataros időkben különösen, éppen ezért a békéscsabai Az öreg hölgy látogatásának egy január végi bérletes előadásán tapasztaltak – ti. hogy a közönség egyértelműen és határozottan komédiának vette a látottakat – ugyan kissé megleptek, a színpadi történéseket odaadó figyelemmel követő nézők reakcióit mégis adekvátnak vélem. Persze nem arról van szó, hogy a Jókai Színház csapata a rendezővel karöltve felhőtlen vígjátékot kreált volna Dürrenmatt kissé darabos tanmeséjéből, ám a közönség kétségkívül rezonált az enyhén operettes beütésű, többnyire illusztratív megoldásokat előnyben részesítő színpadi nyelvre.

Az előtérben Bartus Gyula, Jancsik Ferenc és Fodor Zsóka (fotó: Nyári A./A-Team)

Illusztratív, de akár azt is mondhatnám, hogy óvatos: a közvetlenül Ill meggyilkolása előtt Güllen polgármestere által heves gesztikulációval, rikácsoló hangon előadott, a botcsinálta bérgyilkosok lelkiismeretét megnyugtató szózat akár emlékeztethet is valamely mai politikus percemberke rémisztő hadoválására, de amit látunk, az se nem paródia, se nem másolat. Igen, ilyen egy/a politikus – legfeljebb ennyi következtetést vonhatunk le a sunyi vezető magánszámából, és szembeötlő, hogy a mának és máról leginkább szóló, minden didaktikusságuk ellenére a fülünket azért meg-megütő mondatok következetesen nem lesznek hang- és fajsúlyosabbak a többinél. Ettől viszont érthető módon az egész játék elkönnyített és tét nélküli lesz, de mivel rendezői döntést sejtünk a háttérben, ezért nem is igen kárhoztathatunk senkit: a recenzens megáll a puszta tény regisztrálásánál. 

De akkor miről is szól ez az este? A két, körülbelül egy-egy órás felvonásból álló előadás elsősorban és kizárólag a dürrenmatti szüzsére összpontosít, vagyis el akar mesélni egy történetet az elejétől a végéig. És ezt a célt tisztességgel végre is hajtja, bár a műsorfüzet szerint harmincnégy (!) játszót színre léptető produkció éppen a színészi játék szempontjából erős hendikeppel küzd, miközben néhány ihletett pillanatra és súlyos jelenlétre mégis tud építkezni a rendezés. Zalán Tibor dramaturgi közreműködése sokat tompított az eredeti szöveg túlbeszéltségén, ezzel is a színpadi események egyetlen, jól kijelölt mederben tartását segítve. Végeredményben pedig inkább látunk egy bizarr szerelmi történetet krimiszállal átszőve, semmint antikolt bosszúdrámát – így aztán hiába is emlegeti a párkákat a görög–latin szakos tanár, nem nagyon akaródzik neki hinni –: a fiatalon megalázott Claire Zachanassian visszatér múltja helyszínére, hogy sajátos, véres pedagógiájával megleckéztesse az őt valaha kegyetlenül kiröhögő güllenieket, és persze egykori szeretőjét, Illt. 

Semmi sem vonja el a figyelmünket a kapzsi városlakók és az őket rezzenetlen arccal figyelő milliárdosnő viszonyának egyes stációiról. Mintha a történet nem is takargatott példázatszerűsége köszönne vissza Bujdosó Nóra praktikus díszletében is, ami valójában a nagyszínpad teljesen üres, fekete függönyökkel határolt doboza, amibe jelenetről jelenetre betolnak vagy leeresztenek a szituációt körvonalaiban megidéző mobil díszletelemeket. Pontosan értjük, amit meg kell értenünk: a vidéki kisváros összegraffitizett falai, a pókhálós cégérek, a szakadt abroszok varázsütésre tűnnek el a második részben, amikor a polgárok már a remélt és elvárt hitelből előre költekeznek. A belógatott feliratoknak, a három polgár alkotta kar kommentárjainak még talán Brecht is örülne egy kicsit. Papp Janó igényes jelmezei a díszlethez hasonlóan jelentékeny átalakuláson mennek át: a gülleni lakosok szürkét szürkével variáló, a kispolgári létezés minden közönségességét magukba szívó ruhadarabjai után a fináléhoz közeledve a vágyálmokat és ízlést tükröző sokféle tarkaság lesz úrrá a szereplők öltözékén. A saját városának fogságába eső Ill rémes, csíkost csíkossal kombináló háztáji öltönyének változatlanságát csak még jobban aláhúzza a jelenetről jelenetre egyre túlzóbb, főleg aranyból és annak sötétebb-világosabb árnyalataiból megálmodott ruhakölteményekben parádézó Claire törékeny alakja.

A tavalyi Csárdáskirálynő Cecíliája után most a Dürrenmatt-darab címszerepével tért vissza a békéscsabai deszkákra Fodor Zsóka, aki eléggé meghökkentő módon szerelmes asszonnyá szelídítette a dürrenmatti sorsistennőt. Ami igazán fenyegető ebben a kortalan, múmiaszerű lényben, az javarészt bőséges jelmeztárának köszönhető. Sajnálatos, hogy a másik valódi főszereplő nem találja a helyét az előadásban: Nomád Földi László Illje mozdulatlan és mozdíthatatlan színész benyomását kelti, akiről onnan lehet megállapítani, hogy most már aztán igazán dühös, ha toppant egyet. Egy szerencsétlenkedő, tétovázó, még a saját sorsa alakulásában sem érdekelt Illt mutat, akiről bízvást állíthatjuk, hogy nem fog hiányozni senkinek. Az egész seregnyi mellékszereplő közül szerencsére néhányra érdemes odafigyelni. Bartus Gyula simulékony, pragmatikus gondolkodású, a város érdekeiről szónokoló, de szigorúan a maga céljait szem előtt tartó polgármester, Katkó Ferenc nagyhangú, a derűs felszín mögött nem is nagyon rejtegetett erőszakkal operáló rendőr, míg a polgárok kedélyesen nyomorgó karát vezető energikus Csomós Lajos az előadás egyik pillére lesz a nézőtér és a színpad közé hidat verő megszólalásaival. A legemlékezetesebb jelenet Tege Antal tanárának köszönhető: a városi értelmiség utolsó, megfáradt képviselője a halálra ítélt Illnek józan, szomorú hangon számol be arról a folyamatról, melynek során szembesült a saját magában valahol mélyen rejtőzködő, mégis mindig ugrásra kész gyilkossal. 

Azzal a talán mindünkben ott lapuló gyilkossal, akiből hirtelen nagyon sok lesz a darab zárlatában, amikor a nézőtéri fények feljönnek, s a városka nyilvános közgyűlésének résztvevőivé változunk. A kameramanok minket is vesznek, a nézőtér szélein álló szereplők minket is buzdítanak, de a közönség tagjai nem veszik komolyan a színészeket. És ezt jól is teszik, hiszen aminek tanúi voltunk az ezt megelőző százharminc percben, az csak játék volt: nem több, de nem is kevesebb annál. 

JÁSZAY TAMÁS

Az ember mint talált tárgy, mint dokumentum, illetve a színész mint natúr szereplő – ezzel a dupla meglepetéssel kezdődik Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban az Éljen a szerelem! című előadás. Pedig mindössze annyi történiką, hogy a nyolcvanhetedik évében járó Heck Paula, egykori szabadkai primadonna Rilke-verseket olvas föl. Értelmezés, sőt értelem nélkül rakja egymás után a szavakat. Mint aki nagyon távol van már tőlük. Egyáltalán, valahol nagyon messze jár. Talán a maga múltjában. A versolvasást ugyanis néhány emlékező szó követi. Sablonosak, ahogyan idős színészek szoktak emlékezni az életre, a játékra – kötelező sztereotípiákban.

Tolnai Szabolcs darabjának (kollázsának) és rendezésének lényege van benne ebben a néhány percben. Rilke Haláltapasztalat című versében is szinte minden benne van, amit később több változatban is hallhatunk, láthatunk. A két záró szakasz így hangzik: „Játszunk tovább. A kínnal betanultat / daráljuk és olykor elfeledünk / egy gesztust; de léted, mely darabunkat / elhagyta és közülünk messze tűnt, // mint ama Valóságnak hirdetője / még megszáll minket a magasból, / úgyhogy elcsábulunk egy kis időre / s Életet játszunk, lemondva a tapsról.” Élet, játék, halál egymásba fonódása, tünékeny összemosódása szól az egész költeményből. Ha halljuk. Mert ezúttal figyelmünket inkább a nehézkes fölolvasás, az elegáns, méltóságteljes külső és az iskolás hanglejtés ellentmondása köti le. A vers értelme nem biztos, hogy fülünkben, agyunkban könnyen összeáll a lassan sorakozó szavakból. A lényeg inkább átérezhető, mint megérthető. Szavak nélkül is látható, hallható, hogy az élet illékonysága, valóság és játék összemosódása és múlandósága tölti be a színházat.

G. Erdélyi Hermina és Mészáros Árpád (fotó: Molnár Edvárd)

A darab gerincét a továbbiakban Milos Crnjanski 1918-ban írt A maszk című költői komédiája adja, mintegy annak szereplői játszanak operett-motívumokat, énekelnek slágereket, idéznek Csáth Gézától, Lugossy Béla filmjeiből, Artaud, Beckett, Emily Dickinson verseiből. A néző természetesen nem filológus, korántsem mindent ismer föl. A Csárdáskirálynőt, a Marica grófnőt, a Bál a Savoybant és Drakulát nyilván hamarabb és többen, mint Artaud-t vagy Emily Dickinsont. Sőt, valószínűleg Crnjanski hősei sem mindenki számára ismerősek annyira, hogy egyből azonosítsa őket. Talán még Szabadkán sem, távolabbi vidékek magyarjairól már nem is beszélve. Így a mű struktúrája is könnyen rejtve marad a néző előtt, nem mindig lehet világos, ki milyen pozícióból beszél.

Ám minderre az előzetes ismeretre, felismerésre nincs is szükség. A darabnak és főképp az előadásnak amúgy sem a szöveg a legfontosabb ható tényezője. A látvány és a hangzás, a tér és a mozgás beszéli el igazán mindazt, ami fontos, ami a nézőt megragadja, letaglózza és fölemeli, elbűvöli és kétségbe ejti. (Díszlet: Perovics Zoltán, jelmez: Janovics Erika, zene: Mezei Szilárd.) A közkeletű, bizonyára minden néző számára könnyen azonosítható részletek pedig elegendő fogódzót nyújtanak ahhoz, hogy a személyes élményt valamelyest kultúrtörténeti távlatba is helyezhessük. Mert ez a Csárdáskirálynőtől Beckettig, Tangolitától Csáthig és Drakuláig húzódó motívumsor nemcsak az élet- és haláljáték személyes élményéről, mindnyájunk elkerülhetetlen sorsáról, illetve a létezés alapvető paradoxonjáról, megragadhatatlan titkáról, csakis költői, művészi eszközökkel érzékeltethető, csakis a művészet által átélhető rejtelmeiről szól, hanem egy jellegzetes, helyhez és időhöz is köthető, legalábbis nagyjából behatárolható élményvilághoz is. A szerző-rendező ugyan csak az általános filozófiai vonatkozásokat hangsúlyozza: „A kérdések, melyekre a választ keressük – az idő múlása, az ember rendeltetése, helyzete, sorsa a Mindenségben, hívó szavára figyel-e valaki a múlandóságon túl? Mi az, ami maradandóan a mienk e földi létben, mi marad más, mint ahogy a görög sztéléken egy-egy lágy emberi mozdulat vagy hang, halk fuvalom… kik élik teljesebben, az átlagosnál intenzívebben az emberi életet; a szerelem mint a teljesebb lét elérésének eszköze, egyik lehetősége; élet és halál összefüggése ebben a teljességben…” Az előadás mégis jól felismerhetően korhoz kötött. Ez az Osztrák–Magyar Monarchia végének, felbomlásának és utóéletének az ideje. Dekadenciának is mondhatjuk. A hanyatlás, a pusztulás korának, amikor hirtelen elmúlik mindaz, ami korábban pezsgő, tomboló, viruló életnek, soha el nem fogyó reménységnek látszott. Amint a szecesszió színpompája megfakul, ragyogása elhomályosul, virágmintái, növényi indái elhervadnak, elfonnyadnak, kiszáradnak. A száz év előtti múlt megidézése az előadás lényege. Illetve sokkal több ez, mint megidézés. A dekadencia, az elmúlás, a felbomlás végig élményszerűen, láthatóan, érzékelhetően van jelen. A látvány, a félhomály, a ruhák elmaszatoltsága, a játék légiessége, lebegő megfoghatatlansága mind a lét és nemlét elmosódó határait sejteti. A játszók eleganciája mintha a sírból kelt volna ki, mintha egy temető elevenedett volna meg, már jóval az előtt, amikor a Lugossy Béla-jelenetben valóban felbukkan egy koporsó. Sőt éppen ekkor változik meg a darab, vált át a hangulat, ekkor foszlik el néhány pillanatra a múlékonyság lebegő lírája, hogy helyét átadja a halál groteszk, ijesztő, komikus rútságának. Nekem az előadás közben végig egy ezúttal nem idézett szerző járt az eszemben, Joseph Roth Radetzky-indulójának és A kapucinus kriptájának hangulatát éreztem, azt a szorongató, tehetetlen fájdalmat, amit ezek az írások is hordoznak.

A Kosztolányi Dezső Színházban nagyon a helyén van ez a stílus. Ezt a látomásos, költői, stilizált és érzéki játékmódot sok éve gyakorolják. Ezúttal is kifogástalanul beszélik ezt a színházi nyelvet. Bár most a társulatból csak Béres Márta, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek szerepel, és Heck Paulán kívül vendég G. Erdélyi Hermina, Greguss Zalán és Pletl Zoltán, az egység nem csorbul. Amikor Rilke szavait meghalljuk, belépünk egy világba, amelynek varázsa nem törik meg, és amikor kilépünk a színházból, akkor sem hamar oszlik el.

ZAPPE LÁSZLÓ

 Lassan száz éve, hogy Kálmán Imre leírta azokat a kottafejeket, amiket most – nagy gonddal figyelve az eredeti jelekre – Kerényi Gábor, a karmester megszólaltat. Hallgatván a fehérvári melódiákat, azt hihetnénk, a rendező, Mohácsi János merészelte hozzáigazítani a ritmust az előadás ívéhez. De a karmester állítja, Kálmán Imre eredeti javaslata ez a szituációkhoz illő, feszültséggel teli muzsika, ami később, az ötvenes évek elején megcukrosodva a nemzeti elandalodást, no meg a primadonnát szolgálta, de úgy, hogy aki látta vagy hallotta, sosem feledheti Honthy Hannát és Rátonyi Róbertet. 

Miért is feledné? Mohácsiék is emlékeznek, s élnek is minden színháztörténeti fordulópontot jelentő bemutató minden nekik fontos leleményével. Megtartották a muzsika drámaibb részét az alapműből, átvették a szövegkönyvbe a kifejezetten Honthy Hanna számára kitalált Cecília alakját, s az 1993-as kaposvári bemutatóból szinte változatlanul megmaradt Khell Zsolt remek díszlete, vörös bársony orfeumostól az első, szürke oszlopokkal súlyos, gigaakváriumos osztrák palotabelsővel a második, s a fiumei kikötőben süllyedni kezdő Novara nevű zászlóshajóval a harmadik felvonásban. S csak mikor a mulató lámpasora ismerősnek tűnik, akkor vesszük észre, hogy ez a díszletelem már az itteni, a fejünk fölötti nézőtéri csillár art deco motívumait ismétli. A kaposvári előadás rendezője, a húsz évvel fiatalabb Mohácsi János kivillantott, összeszorított fogakkal csapta a színpadra a nagyoperett dús virágzatát, de mivel gyökerestül tépte ki az időből, vagyis komolyan vette a mű születési idejének Monarchiáját, jött vele a kor, vér és sár itatta át a melódiákat. Meglehet, a korhadó gyökérzet halálszaga a mostani előadást is jellemzi, Mohácsi szája most szorosan csukva van, s két oldalt lefelé görbül. A kaposvári előadás keserű volt és erőteljes, a fehérvári fenyegető és reménytelen. De igazi színház mindkettő. 

Jelen pillanatban még nem tudni, miféle színház kap engedélyt Székesfehérváron a közeljövő igazgatóválasztása után. De nagy kár lenne, ha ez a szakmai továbbképzésnek is beillő vonal nem folytatódna. Mohácsi János nem csupán munkatársnak tekinti mindenkori színészeit, de jelentős játszmakészséggel rendelkezvén, komolyan veszi azt a kommunikációs kihívást, melyet a színészi testek és lelkek adott helyen rendelkezésre álló csapata jelent. Most is rájuk szabta, belőlük építette meg az előadást. A fehérváriak pedig emberül állják a próbát, pedig néhány ponton észrevehetően ágaskodniuk muszáj. 

Például nincs gégemikrofon senkin. Ettől egységesebb akusztikai felülettel bír a játék, mint a mikroportokat használó musicalek esetében, de az elektronikus zizegéshez szokott nézői fülek először csalódottan keresgélik a telítettebb hangzatokat. Személyenként rendkívül eltérő a csapat zenei iskolázottsága, játékgyakorlata, s az is megállapítható, ki mennyire hiszi el a rendezőnek önnön feladatát. Imre Zoltán 1993-as koreográfiája nyomán Tóth Richárd nem túlságosan megerőltető, de nagyon tanulságos mozgássorokat tervezett, melyek stílusukat tekintve tökéletesen egybevágnak a zeneszámok fölvezetését megoldó rendezői praktikákkal, vagyis csak a szituációnak – no meg persze a műfajnak – megfelelő hang és mozdulat születik meg az átvezetésekben, gyakorta igen szellemesen. A díszletben is jelentkező art deco színházbelső adta meg a mályvaárnyalatokban, szürke-feketében tartott jelmezek vonalvezetési stílusát is. Remete Krisztina ruhái a darabot meghatározó szmokingok, frakkok, kokottslafrokok és katonaruhák esetében helyénvalónak, a női főszereplők öltöztetése során viszont olykor kissé ideiglenesnek tűnnek. Bár lehet, hogy ez elsősorban anyagi okokra vezethető vissza, no meg arra, hogy a választott stílus ékszerei és díszítő kelméi inkább egyedileg és közelről érvényesülnek igazán. Érződik az odafigyelés, s érthető a problémázgatás a jelen kor tépett tincsei és a vízhullámos berakott fejek között, de nem tekinthető egészen megoldottnak a játékot kiszolgáló hajszobrászati tevékenység. 

A nyitó orfeumi jelenet aprólékosan megszőtt mozdulatsorai átmozgatják az egész színpadot, s az egyik részeg kurjantásra („Ki a magyar?”) válaszul hamarosan beáll a Mohácsi rendezte előadásokra oly jellemző, kitervelten kínos, hatni tudó csöndek egyike. A bemutatkozások nevek labdajátékát hozzák, gyilkosan ugratják, ugratva öldösik egymást a vendégek. Előtéblábol egy vörhenyes szőke fiú, Edvin, a herceg (Lábodi Ádám e. h.), akit épp most hagy itt Amerikába készülő szerelme, Vereczkey Szilvia (Radnay Csilla m. v.), a román származású dizőz. Folyik a pezsgő, a francia, hogy vagy ötször meg lehessen ismételni a karcsú poharakat emelve: „Le a franciákkal!”. Megjelenik, tán az asztal alól, Ady Bandi, s épp jókor szövi be a szót, még érthető az idézet eleje, a többit meg esetleg tovább mondja magában, aki tudja, csak hogy kijöjjön a rím: „Az Isten van valamiként / Minden Gondolatnak alján…/ Mindig neki harangozunk/ S óh, jaj, én ott ülök a balján”. Játszik a csapat. Figyelik és értik egymást. A közönség kissé meredten ül. Nem igazán érzi az áttételt, s zavartan megpróbálja kitalálni, mivel is kínálják itten. „Ugrani már soha!” – szól a tökrészeg vendég. S a néző? Nevessen? Ne nevessen? Hisz valami operettről volt szó, nem? Ez meg itt egyre súlyosabb és sötétebb. 

Hajdanán, Kaposvárott Kulka János volt Edvin, bár én a minden hangot kiéneklő Nyáry Zoltánnal is láttam. Jelentőségteljesek voltak, de nem róluk szólt a történet, hanem a világról. Ez a mostani herceg itt egy szerelemtől sújtott kölyökoroszlán az említett férfiakhoz képest. Se viselkedni, se élni nem tud igazán, de köré épül az előadás. Van egy ember, aki csőlátásra tett szert, csak a nő tölti be az életét. Ahhoz persze gyáva, hogy mellé álljon. De megpróbál nem hazudni. Merev részegre issza hát magát. Megjelenik hercegi anyukája, Cecília (Tóth Auguszta), akiben alig ismeri föl a volt csárdáskirálynőt két volt szeretője, Miska, a pincér (Kozáry Ferenc) és Kerekes Ferkó (Bata János), az egykori barát. S megy minden a maga útján. Edvint hazaparancsolják, elvenni rég kiszemelt (s próbaképpen egyszer már teherbe is ejtett) Stázi unokahúgát (Váradi Eszter Sára), a behívóját is megkapja, a legkevésbé sem romantikus beállítottságú Szilvia pedig Bónival (Keller János) elindul Amerikába.

A második rész hercegi bálján, óriás akvárium alatt, villogó poharakból áttetsző kék nedűt isznak az előkelőek a szörnyen szürke oszlopok tövében. Szabadságos hadfiak jönnek a háborúból, s rémtörténetekkel szórakoztatják a sikongó dámákat. Edvin és Stázi eléneklik a Túl az Óperencián didergető kettősét. Soha szomorúbb dalt magyar színpadon. Látjuk, mint kavarja Cecília a kavarandókat, megfigyelhetjük, hogy züllik le és hogy lesz kellemetlenül közönségessé az ide hozott Miska pincér. Mindenki megkeményszik és eltahósodik. Megjelenik a kíváncsiságával és sértettségével nem bíró Szilvia, már mint sikeres primadonna, asszonyként, Bóni karján. A szerelmesek szépen egymásba marnak. Szilvia, mikor megtudja, hogy amerikai turnéja tulajdonképpen az Edvintől való eltávolítás érdekében szerveződött, s az ügyletet a szárazon számító Cecília finanszírozta, összeomlik kissé, de a megjelenő Károly főherceg (Kelemen István) fölajánlja néki szolgálatait. Elfogadja. Bóni és Stázi a háttérben egymásra találnak, de a nagy szubrett–tánckoskomikus vihánc ebben a felfogásban nem kell, hogy szétvesse a színpadot. Mindenkinek vaj van a fején. 

Fiume kikötőjében vagyunk az utolsó felvonásban. Előttünk a Novara „illetlenül nagy” teste. Kevés néző fújja emlékezetből, de akik házi feladatra vágynak, otthon megtudhatják, hogy a Novara Horthy zászlóshajója volt, s nevét arról az olasz városról kapta, ahol 1849. március 23-án az osztrák csapatok legyőzték az olasz szabadságharcosokat. S olvashatják azt is, hogy a hajó igazából nem süllyedt el. Minden egyéb süllyedt csak el. Bár elég gyorsan. A tapasztaltabbak fölnevethetnek, mert az ünnepségen verset mondó tízéves kisfiút Csermanek Jánosnak hívják. De kevesen nevetnek, eszükbe sem jut Kádár. Figyelik a fölsorakozó főrendeket. Károly főherceg Szilvia és Cecília társaságában jött beszédet mondani. Ám távirat jő, Ferenc József halálhírével. Mivel Károlyból e novemberi pillanat uralkodót csinált, levedli Szilviát, s egy új asszonyt emel maga mellé. Így az éppen halni készülő, a hajóval háborúba induló Edvin még épp elkaphatja kissé használt kedvese kezét. Meg is állnak egymás mellett. Nem biztos, hogy így képzelték. Aztán mindenki beszáll a hajóba, ami ring egy kicsit a jelen időn, majd lassan bugyborogva alászáll a történelembe. Függöny. 

Az előadás elég hosszú, a második felvonásból biztosan lehetett volna húzni húsz-harminc percet. De igazi üresjárat mégsincs itt. Tóth Auguszta tisztességgel megküzd Cecília figurájával és dallamaival, s olyan bisszig, szúrós, magányossá lett nőt formál, amihez jelentős bátorság szükséges. Aki húsz éve látta Molnár Piroskát, az persze másra emlékszik. Az őserő és a mély humor a kaposvári Cecíliához kötődik. Tóth Auguszta a részvét nélküli, konspirátor kisnőstényt formálja meg emlékezetesen. Nincs remény. Ez jut a kishercegnek. Ez a lecke igazából, hogy lehet, az a valami meglesz, de mire eléred, szertefoszlik, amikor markolnád, összeroskadsz. Kétezer-tizenkettőt írunk. 

Nemcsak az idősebb nemzedék van igazán jelen a neki szánt jelenetekben, mint például Guttin András az idős herceg, Matus György az öreg ügyvéd szerepében, a legfiatalabbak is híven szolgálják az ügyet. Hallatlan öröm látni Resetár Dániel és Szilvási Dániel mindenre figyelő pincér-surranásait, kis tekintetjátékait, nem beszélve Resetár parádés hanyattvágódásáról. Szépen „esik” Lábodi Ádám is, akinek életében elképesztő fejlődést hoztak a kaposvári egyetemi évek. Tökéletes bentlét és koncentráció jellemzi. Rég láttam így világítani valakit a színpadon. Nagyszerű pedagógiai munka, jelentős társulatformáló tevékenység eredménye látható Fehérváron. Most még kissé meg van lepve a közönség, később talán büszkék lesznek erre a produkcióra. 

GABNAI KATALIN