2011

Lassan másfél évtizede vannak jelen a magyar színpadokon azok az akkoriban fiatal, kezdő drámaírók, akik a kilencvenes években a londoni Bush, Royal Court, az edinburgh-i Traverse és több más kísérletező kedvű stúdiószínházból kiindulva felkavarták a brit majd az európai színházi élet állóvizét. Többek között David Harrower, Sarah Kane, Patrick Marber, Mark Ravenhill és Martin McDonagh neve fémjelzi az újítók népes seregét. Ők az „új brutalitás” vagy a „bele a pofádba színház” (in-yer-face theatre) képviselői. Tabudöntögetés: vulgáris nyelvhasználat, pornográfia, blaszfémia, a magánszféra eddig még be nem mutatott mélységeinek nyilvánosságra hozatala, az erőszak és a szex mindennemű bemutatása jellemzi kisebb-nagyobb mértékben drámáikat, melyekkel tesztelik a befogadhatóság határait, zsigeri reakciót kicsikarva a modern dráma furcsaságain edződött nézőből is.
Közülük Martin McDonagh az állandó „szereplő” nálunk, akit talán közönségbarát narratív stílusa a többieknél inkább fogyaszthatóvá tesz a magyarországi színházlátogatók körében. 1997 óta folyamatosan mutatják be alkotásait: a Konnemarai koponya és az ABehanding in Spokane kivételével mindegyik színre került legalább két alkalommal. Gothár Péter A kripli (2001) és a Vaknyugat (2003) után másodszor rendezte meg ugyanezeket a darabokat Máté Gábor vizsgázó osztályával, McDonagh-gyakorlatok címmel.
A Radnóti Színházban immáron tizedik éve futó és mindig telt házas Gothár-rendezés (A kripli) után óhatatlanul felmerül a kérdés: mit lehet ezek után kezdeni a drámával, hiszen a kétszázadik előadás utáni lelkes méltatások, a folyamatos internetes élménybeszámolók és a kritikus szerény véleménye szerint is az előadás olyan magasságokban szárnyal, amit még megközelíteni is reménytelennek tűnik. Az Ódry színpadi vizsgadarab után megkapjuk a választ: felesleges volt aggódnunk, más regiszteren is lehet fergetegeset produkálni. A kripli lehetséges interpretációi közül itt a bohózati elemek erősödnek fel és kapnak hangsúlyosszerepet, mely megközelítést többek között a jelmezek, maszkok, a játékstílus és nem utolsósorban a dramaturg (nincs külön jelezve, valószínűleg Gothár Péter) munkája teszik lehetővé, hiszen kikerül a darabból az a melodramatikus avagy akár dramatikus szál, melyben Billy nyomoz titokzatos múltja után.

Pálos Hanna, Tasnádi Bence és Simon Zoltán

A színinövendékek remake kiadásban játsszák el nekünk Inishmaan szigetének 1934-es történéseit, vagy inkább nem-történéseit, joggal beszélhetünk inkább miniatűr életképekről. Megismerhetjük a fél kezére és lábára béna Csámpás Billyt (Simon Zoltán), az őt nevelő testvérpárt, a két vénkisasszonyt, Kate-et (Pálos Hanna) és Eileent (Borbély Alexandra), a sziget „újságmondóját,” Johnnypateenmike-ot (Tasnádi Bence) és az ő kilencvenhét éves Mamusát (Neudold Júlia) továbbá a sziget orvosát (Kovács Gergely) és nem utolsósorban Billy szerelmét, Helent (Huzella Júlia).
Pálos Hanna és Borbély Alexandra rettenetesen elmaszkírozva, fogatlanítva, kopott otthonkában, illetve pamutruhában, szörnyűséges szemüveggel az orrukon varázsolják elénk a két aggódó vénlányt. Aprólékosan kidolgozott mozgáskoreográfia millió poénnal, geggel fűszerezve (szendvicskészítés, borsókonzerv-rakosgatás, tojáseltüntetés) jellemzi játékukat. Feltétlenül szólnunk kell az általuk beszélt nyelvről. McDonagh Írország nyugati partján, illetve szigetein játszódó darabjaiban alakjainak egyénítésére az ott beszélt furcsa szórendű és szókincsű angol nyelvhez hasonlót talál ki, nem kevés gondot okozva a fordítóinak. Varró Dániel, A kripli fordítója zseniálisan megfelel a feladatnak: elképesztően tömör és némely esetben archaikus nyelvezetet teremt fordításában. Ehhez kapcsolódóan adódik még egy probléma: a kiejtés. Ezeket a drámákat az angol nyelvterületeken többnyire ír akcentussal (brogue) játsszák. Nálunk most először szólalnak meg McDonagh-szereplők tájszólásban: a palóc nyelvjárást választják moldvai csángó áthallásokkal. Megállapíthatjuk, hogy sikerrel küzdenek meg a feladattal: gyönyörű „á” hangokat hallunk tőlük, s a nyílt és zárt „e” hang is tökéletes, ráadásként pedig a teljes hasonulás nélküli szavak is természetes hangzással szólalnak meg, fokozva alakításuk rendkívüliségét.
Rikító ruházatával, tüskés hajával nem hétköznapi jelenség Johnnypateenmike szerepében Tasnádi Bence. Igazi „minden lében kanál” figurát hoz rohanó lépteivel, folyton attól rettegve, hogy lemarad valamiről. Mindenképpen, akár erőszakosan is, megpróbál hírekhez jutni, maga is gyárt néhányat, előrevetíti késői utódait: a rohangászó és tolakodó paparazzókat. Széles skálán játszik: személyisége mélyebb rétegeit is felszínre hozza, szívszorító, amikor egy pillanatra azt hiszi, hogy elvesztette Mamusát.

Nem könnyű feladatot kapott Mamusként Neudold Júlia. Kitűnően érzékelteti a hétrét görnyedt, bottal csoszogó anyóka fizikai elesettségét, és groteszkbe illő, ahogy ezzel párhuzamosan megjeleníti a vénasszony mindenre kiterjedő kíváncsiságát és elnyűhetetlen élni akarását. Az orvosi vizsgálat alatti duettje Tasnádi Bencével a burleszk irányába mozdul, feledhetetlen pillanatokat szerezve a nézőknek. Kovács Gergely rövid jelenetében kiválóan hozza a szenvtelen, betegeivel valódi kommunikációra képtelen helyi orvost.

Rétfalvi Tamás és Ficza István (fotók: Solymosy Attila)

Billy alakítója, Simon Zoltán leheletfinom, visszafogott eszközökkel építi fel figuráját. Távollétében egy szánandó „nyomigyereknek” festik le, de amikor megjelenik és megszólal, megfordítja a trendet, a szigetlakók közül ő tűnik egyedül normálisnak. Egy igazi kamasz, aki félénksége és testi fogyatékossága ellenére sem mond le vágyairól. Nagyszerű abban a néma jelenetben, melyben értesül a filmforgatásról: csupán mimikájával játssza el nekünk a lehetőség kapcsán felmerülő vágyait és kételyeit. Hollywoodból hazatérve képes felnőttként átlátni a dolgokat, de udvarlásában ugyanaz a félszeg kamasz marad, aki volt. Szerelme, Helen (Huzella Júlia) az eddig megismert Helen-figurákhoz képest szelídebb és naivabb lánykát alakít, pontosan ehhez a Billyhez illőt.
Az előadás legszembetűnőbb erénye – és ez a másik darab kapcsán is elmondható – a fantasztikus összjáték, elképesztő pontossággal ütögetik egymásnak a labdát, nincs egy másodperc üresjárat sem, ezek a hallgatók profin megtanultak egymásra figyelni.
A gyakorlatok másik tárgya a Vaknyugat. A két dráma jelenetei szinte észrevétlenül siklanak át egyikből a másikba, a hallgatók által előadott ír népdal tudatja csak velünk a váltást. A Vaknyugat a Connemara-trilógia részét képezi a nálunk legtöbbet játszott Leenane szépével és a Konnemarai koponyával együtt. Mindhárom mű Leenane-ben játszódik, ahol kínzások, gyilkosságok és öngyilkosságok történnek, ahol a falu lelkésze szerint „a jóisten nem illetékes”. Mindegyik darabban a szereplők, mint valami folytatásos sorozatban, utalnak a másik kettőben történtekre. Egy 2001-es holland-flamand koprodukcióban készült feldolgozásban a három darabot egybefűzve mutatták be egy négyórás előadásban, Johan Simons rendezésében. Az újrastrukturált trilógiában nem a kegyetlen, sötét oldal dominál, hanem az életet ünneplő elemek kerülnek felszínre. Ez a remekbe szabott gyakorlatsorozat is e felé a felfogás felé közelít. A Connor fivérek – Valene (Ficza István), aki lepuffantotta apját és Coleman (Rétfalvi Tamás), aki hallgatásáért cserébe lemondatja öccsét örökségéről – napjai örökös civódással, veszekedéssel telnek. Békíteni Welsh atya (Radnai Márk), a falu lelkésze próbálja őket – sikertelenül. Welsh atya öngyilkos lesz, és búcsúlevelében arra kéri a fivéreket, hogy béküljenek ki egymással – ha nehezen is, de megpróbálják. Drámaírói elképzeléseiről McDonagh egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy írásaiban azért egyensúlyoz a komédia és a kegyetlenség határvonalán, mert az egyik erősíti a másikat. Ebben a darabban nyilvánvalóan ez történik. A testvérek folyamatos veszekedése majd békülése, a gyónás megbocsátó rituáléja során az egyik pillanatban felszisszenünk a már-már hihetetlenül kegyetlen történések láttán, illetve hallatán, a másik pillanatban hahotázunk nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Ez a kettősség, az állandó váltás óriási koncentráltságot, mesterségbeli tudást követel a színészektől. Rétfalvi Tamás és Ficza István zseniális párosként bírják az iramot hanggal, mozgással, ritmusváltásokkal és megannyi apró leleménnyel, borzalmas tulajdonságaik ellenére közel járnak a szerethetőség határához.
Az állandóan előkerülő, Valene zsebébe madzaggal erősített pálinkatölcsér, a pálinkásüveg csalafinta rejtegetése, a pálinkáspoharak Chaplin-filmbe illő cserélgetése, a verekedések ügyes koreográfiája során egy percre sem lankad a figyelmünk. A váltások tökéletesek, a finálé pedig katartikus élménnyel ajándékoz meg bennünket. Csak azt sajnáljuk, hogy nem a teljes darabot láthatjuk tőlük.
Az erősen meghúzott drámában kevés szerep jut Welsh atyának, a parókia iszákos és állandó hitéleti válsággal küszködő lelkészének, akinek még a nevét sem tudja megjegyezni a gyülekezet. Radnai Márk hitelesen játssza az erőtlen és tehetetlen atyát, akiről tényleg elhisszük, hogy képtelen jobb útra téríteni híveit, maga is esendő lélek lévén.
A krumplipálinkát áruló, de a nyereségből a lelkésznek ajándékot vásároló Kicsilány szerepében Huzella Júlia többdimenziós jellemet formál. Egyrészt vulgáris nyelvhasználatával és füllentgetéseivel a kezelhetetlen tinédzsert sejteti, de nagyszerűen ábrázolja azt a folyamatot is, melyben a lefegyverzően naiv fruskából az élet alapvető kérdéseit felfogó és megértő koravén felnőtt lesz. Ő az, aki késsel vet véget a Connor fivérek egymást fojtogató brutális verekedésének, aki egyáltalán képes ráébreszteni őket Welsh atya áldozatának értelmére. Alakításában erősödik fel az előadás üzenete: az élet feltétlen tisztelete.
Mindkét darabot jól szolgálja a takarékosnak mondható díszlet: a két szekrény asztallal, tűzhellyel a nővérek boltjaként és a fivérek konyhájaként is funkcionál, az előtérben pedig egy-egy ágy és fogas biztosít színteret a további jeleneteknek.
Köszönhetően a „gyakorlatvezető” Gothár Péter emberismeretet, lélektant és biomechanikát pontosan vegyítő instrukcióinak, Máté Gábor osztálya ezzel az előadással kitűnőre vizsgázott. Feltételezhetően a még hittel és energiával teli színészpalánták számtalan ötlettel járultak hozzá az előadás sikeréhez, igazolva a mondást: „Gyakorlat teszi a mestert

SZVERLE ILONA

Valló Péter mindig sok érdekeset, okosat mond az általa megrendezett darabokról. És mindig meglep a nyilatkozataival. Nem értem, miért nem látok az elmondottakból semmit az előadásokban, a színpadon. Ezúttal a Komáromban Lumpok címmel előadott A proletárok színpadképének indoklásával lepett meg. A maga tervezte látványról ezt mondja a műsorfüzetben: „A 19. századot, mint reális színpadi látványt azért nem akartam, mert a darab maga is az illúziók világában játszódik, csupa költött valóság minden szereplő élete. Csupa vágy, csupa nem létező reménykedés, tévút, kerülőút, görbeút, satöbbi … és inkább csak fel akartam mutatni, milyen volt az a miliő, amiben éltek, de mivel állandóan változnak a terek, szobák körülöttük, az egész olyan lesz, mintha régi fényképek lennének. Ez egyfajta illúzióvilágot, illúziók installációját próbálja a szereplők köré vetíteni, ugyanakkor megőrizni a hangulatot, ami a szereplők körül anno ténylegesen létezhetett. Én azt remélem, hogy érteni fogják a nézők és szeretni, és a látvány elemeli a művet ettől a földhöz ragadt realitástól, s ad valami olyan esztétikailag újszerűt, ami a nézőket közel hozza az előadáshoz.”

Holocsy Krisztina

A színpadon kétségkívül mozgékony paravánok határolják le a különféle tereket, s azokon Dömötör Ede archívnak tetsző fotói jelennek meg a csúzi Meszlényi–Szénássy kastélyról és a komáromi Duna Menti Múzeumról. De aligha váltják be a rendező reményeit. Nem emelik el a művet a realitástól, hanem egyszerűen idegenek maradnak a darabtól, illetve mindattól, ami a darab ürügyén a színpadon folyik. Játékstílusban, hangvételben, mozgásban, mimikában semmi sem látszik abból, amiről Valló beszél. Más kérdés, hogy jót tenne-e Csiky Gergely művének, ha a földhözragadt csalók vaskos realitása valóban fölemelkedne az illúziók költött valóságába, ha a közönséges hazugságok költött vágyakként, reményekként jelennének meg. De amíg nem láttuk, nem mondhatjuk ki, hogy ez nem lehetne a darab érvényes, hatásos értelmezése. A baj a komáromi előadással az, hogy benne ez az értelmezés nem látható. A látvány magában kevés ahhoz, hogy „esztétikailag újszerűt” adjon, ha az álomszerű fotók előtt semmi több nem történik, mint a cselekmény tisztesnek mondható lebonyolítása. Gadus Erika jelmezei sem mondanak többet a figurák szokványos jellemzésénél, nem sugallnak semmilyen különös világot, nincsenek semmilyen viszonyban a vetített háttérképekkel, még az ellentét, a kontraszt sem mutatkozik meg erősen közöttük. Egyáltalán, a diszkrét háttérképek az előadás folyamán mindinkább elvesztik jelentőségüket, a néző egyre kevésbé figyel rájuk, míg végül egészen megfeledkezik róluk. A cselekmény, a vitathatatlan színészi igyekezet minden figyelmet magára von. Végtére is elég érdekes a történet, színesek az alakok, magukra vonják az érdeklődést.

Mokos Attila és Holocsy Katalin (fotók: Dömötör Ede)

A színészi alakítások között nem fedezhető fel különösebb összhang, ki-ki a maga tehetsége, stílusa, elgondolása szerint alakítja a rábízott figurát. Mokos Attila Zátonyi Bence szerepében metsző iróniával, száraz világmegvetéssel adja a cinikus csalót, aki kínosan ügyel a törvényes határok betartására, ám fölényes gúnnyal vet meg mindenféle erkölcsöt és érzést. Nincs benne semmi emberi, egy szűkös körbe, pitiáner viszonyok közé szorított Mefisztó vagy Lucifer. Holocsy Krisztina a kiöregedett örömlányból szent vértanú-özveggyé átvedlett Szederváry Kamillájában furcsa elegyet képez az egyik napról a másikra élő léha könnyelműség, a szenvedélyes pénzvágy és a kétségbeesett ragaszkodás bizonytalan státusához. Fabó Tibor Mosolygója mackós kedélyű, derűsen önironikus részeges, aki inkább kedvtelésből iszik, mintsem szenvedéllyel, játékból csal inkább, mintsem a haszonért. Olasz István a derék, becsületes, ám mérhetetlenül ostoba birkatenyésztő Timót Pált arcra is szinte valóságos bárányként jeleníti meg, s hozzá látványosan szorong és szerencsétlenkedik. Ollé Erik távolról sem hasonlít egy régészeti kutakodásba menekült tönkrement földbirtokosra, de a semmit sem értő, ostoba férjet igen jól adja. Majorfalvi Bálint igyekszik karaktert adni a reménytelenül becsületes, sértett, karrierre és igaz szerelemre reménytelenül sóvárgó ifjú szükségképpen fakó alakjának, Tar Renáta pedig a tisztességtudásban felnevelődött lány érzelmeinek erősségét, lelki világának gazdagságát hozza elő magából olykor egészen meggyőzően. Elzáé a legnehezebb szerep, aki először Zátonyi Bence egykori áldozatából legfontosabb segítőtársává lett, majd ugyanő egyszer csak megváltozik, leleplezi az egész csalást, ezzel lehetővé téve az obligát boldog véget. Az első változást, amely a darab cselekményének kezdete előtt ment végbe, és mélyen igaz, életből vett, utólag kell érzékeltetni. Holocsy Katalin pontosan játssza el az érzelmi kettősséget: utálja a szélhámost, de az anyagi érdek, a várható haszon reménye könnyen teszi szövetségesévé a kiábrándult, erkölcsi tartását rég elvesztett asszonyt. A másik fordulat viszont, a lelkiismeret felébredése, a morál szentimentális diadala mai színészi normák, mai színházi ízlés keretei között eljátszhatatlan.

Fabó Tibor, Majorfalvi Bálint és Tar Renáta

Egyáltalán, az egész boldog vég lényegében agyoncsapja a darabot, semlegesíti az erőteljes társadalomkritikát, az éles szemű és elméjű emberábrázolást, a mű igazsága helyére hazug illúziót csempész. Valló Péter rendezőként megpróbál úgy tenni, mintha ott sem volna. Nem próbálkozik a szokványos ironizálással, még kevésbé merészebb leleplező gesztusokkal. Csak mintha elharapná a befejezést. Nincs hangsúlyos hepiend, nem úszik boldogságban a színpad, nem úszik könnyekben a publikum, de más sincs helyette. Mindössze összecsapottnak, elkapkodottnak hat az előadás lezárása.

Éppoly végiggondolatlan, mint a címválasztás. Minden eddigi változatban, amivel helyettesíteni próbálták az időközben ellehetetlenült eredetit, A proletárokat (Ingyenélők, Mákvirágok, Prolik), volt valami ráció, valamennyi igazság. Ebben nincs. Lumpnak legföljebb az iszákos zugírász, Mosolygó lenne mondható, ha olykor elegendő pénze akadna egy-egy kiadós lumpoláshoz.

ZAPPE LÁSZLÓ

Egyértelműen huszonegyedik századi, érdekes, ritkán – a szépirodalomban, színházban pedig tán sohasem – tárgyalt téma áll Tasnádi István Kupidójának középpontjában: a gátlások nélküli, szabad „szerelem”, az intézményesített csoportszex szentélye, a szvinger klubok világa. Az egyedi témaválasztás Tasnádinál korántsem újdonság, de hogy ő is rendezze meg a darabját, az már kevésbé megszokott: ez a második ilyen alkalom. Úgy tűnik, az író rendezésének sikerét az adott dráma minősége határozza meg: az erős, remekül megírt Fédra Fitness súlyos, jó előadássá állt össze a szerző irányításával, ezúttal azonban épp egy olyan rendezőre volna szükség, aki – akár egy dramaturg segítségével – képes lenne feledtetni a túlzottan sokszínű, itt-ott vázlatos, a hitelességet néhol hiteltelenségre cserélő dráma elvitathatatlan erényei mellett is gyakran visszatérő hiányosságait.

A darab témája valójában nem a csoportszex szubkultúrája: a frivol környezet csak háttér egy klasszikus, szinte archetipikus párkapcsolati drámához. Cate és Falk (az anonim klubban használt álnevek ezek) kapuzáráshoz közeledő házaspár, valahol az egymástól való elhidegülés felé vezető úton. Cate kérésére, az ő születésnapján érkeznek az „intim bárba”, aláfestésként a munkájából épp aznap kirúgott férj határozott ellenkezésével. Már az öltözőben (azaz vetkőzőben) kiderül, hogy nem egyszerű szórakozásról van szó: Cate válással fenyegeti férjét, ha nem járul hozzá ahhoz, hogy ő még egyszer nőnek érezhesse magát. Odabent viszont Falk számára válik sorsfordítóvá az este, amikor kiderül, hogy a bárt a felső tízezer nagykutyái látogatják (mivel csak itt teljes a diszkréció), alsógatyában hozva döntéseket az ország ügyeiről – vagy épp egy kirúgott férfi jövőjéről. A tétek és játszmák átalakulnak: meddig megy el Falk a bevágódásért, odadobja-e feleségét koncként a nagykutyák elé; mire veszi rá a sértődöttség miatt Cate-et? A nő drámáját figyelve a Kupidó részben akár Nóra-parafrázisként is felfogható, amennyiben a feleség itt is egy olyan mindent eldöntő csodát vár házassága és eddigi élete megmentése érdekében, amely a férj jelleme miatt aligha következhet be – s valóban, nem a jó, hanem a legrosszabb tulajdonságokra derül fény a sorsdöntő éjszakán.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Tasnádinak azonban sem a szövege, sem a rendezése nem fókuszál eléggé a fentiekre, azaz voltaképpen a darab lényegére, arra a cselekményszálra, amely tétet ad az előadásnak. A szöveg sok helyütt olyan, mintha a szerző szabad ötleteinek jegyzékéből emelt volna át eszmefuttatásokat, nem törődve sem kontextussal, sem hitelességgel. „A kortárs művészetek Beckett óta azt szajkózzák, hogy az ember egy darab szar. Stimmel? A klasszikusok viszont azt hangsúlyozzák az emberben, ami magasztos, szép vagy egyszerűen emberi. (…) Hazamegyek, beteszek egy Bachot a quadrofonba, és másfél órára beszopom, hogy van Isten” – fejtegeti alig valamivel színre lépése után Oberon, civilben Falk exfőnöke; valamivel később egy vállalat vezére (az „Elnök”) mond fel egy hosszú monológot arról, hogy az „asszonyállat faja” a kihalás szélére került, erre válaszul (!) felesége hosszan magyaráz a csecsemőkről, akik „még egy az egyben, higítás nélkül kapják az életet”, mégis rettegnek tőle, hiszen sírnak, aztán felnőttként a cumi helyett alkoholt vagy mások nemi szervét veszik a szájukba. Később, egy látomásjelenetben (tehát már végérvényesen kiemelve a kontextusból) elhangzik egy monológ arról is, hogyan zsibbasztják le a proletariátust tévéműsorokkal, azaz „párhuzamos világokkal”, hogy békében elüldögéljen otthon. Mindez lehetne az abszurd egy formája – így kevésbé lenne szembetűnő az ilyen részek modorossága is –, ám a játékmód (a látomást leszámítva) végig realista, így tehát klasszikus, hétköznapi stílusú dialógusszerkezetben kellene értékelni az ilyen és ezekhez hasonló okfejtéseket. Érdekes, hogy Tasnádi a szövegben még versbe szedett bizonyos részeket, ezzel teremtve más dimenziót nekik (ahogy azt Téreynél oly gyakran látni, vagy éppen Tasnádi Finito című darabjában is), de ezeket az előadásban a színészek már semmilyen módon nem érzékeltetik. A rendező Tasnádi nem lépi meg, amit az író Tasnádi meglépett: nem rugaszkodik el a realizmustól – csak Cate drogos, orgiaszerű látomásjelenetében, akkor viszont szélsőségesen. A látomás hosszú jelenete jól szemlélteti ugyan egy extrém, sokkhatással járó éjszaka ködösségét, némileg mégis problémás. Tasnádi afféle ultima ratióként használja ugyanis: ebben mondja el, amire addig nem teremtett magának lehetőséget (hogy a főnök felesége halálos betegsége miatt van itt, hogy kiélvezze utolsó hónapjait), ebben exponál bizonyos konfliktusokat (a hímsoviniszta, brutális elnök felesége felvágja az ereit), és ebben adna valamiféle lezárást is az eddigiekre (Cate és Falk párharcának eredménye) – ám a sok szürreális esemény szinte kioltja egymást, csupán kérdőjelekké formálva az előző másfél óra valóban érdekfeszítő helyzeteit.

Az Örkény István Színház és az Orlai Produkciós Iroda szereplőválogatása mindazon-által részben jótékonyan elfedia szöveg s a rendezés megoldatlanságait. A főszereplő Für Anikó alakításának íve van: kezdetben izgatott lazasággal fedi el – sikerrel – a már az ajándékválasztásban is ott rejlő s finoman azért érzékeltetett gondokat; később az izgatottság sértettséggé majd félelemmé alakul, látva Falk gerinctelenségét, hogy aztán az előadás végére elveszítse minden kontrollját önmaga felett. Egy magabiztos, a teret uraló, fiatalos nő lép be a bárba, és egy megöregedett, önbizalmát vesztett, megtört nő lép ki onnan. Partnere, Gazdag Tibor szerepe szerint kisebb utat tesz meg: dühe és idegessége meghunyászkodássá alakul a nagykutyák társaságában, majd megalázottságát fals büszkeséggel próbálja feledtetni. Játékát nem a változás, hanem az állandóan jelen lévő félelem teszi emlékezetessé: eleinte az ismeretlen, kínos helyzettől tart, majd attól, hogy tettei nem fognak megfelelni azoknak, akik miatt meghajtja gerincét.

A többi szerep nincs igazán megírva, a karaktereknek nincs igazi személyiségük, így még feltűnőbb, amikor a szövegtesttől elütő monológjaikat szavalják. Hogy a színészek ezeket az alakokat mégis mennyire teszik magukévá, az egyénenként változó. Takács Nóra Diána „madámja” sikeresen igyekszik életszerűvé tenni a felmondott házirendet, Csákányi Eszter (Falk exfőnökének feleségeként) is talál egy jellemet szerepvázlata mögé: gyermetegsége mögül bukkan elő egyszer a halálfélelem, máskor az erélyesség, amellyel megmutatja, hogy a látszattal szemben ki viseli a nadrágot. Mucsi Zoltán (a főnök) és Scherer Péter (Elnök) rutinból hozzák régen megszokott figurájukat, és ehhez csatlakozik a drogos guminő-tulajdonos szerepében Katona László is: egy-egy jellemvonást játszanak végig. Mucsi mindenkit letaglóz, Scherer eleve a tulajdonának tart mindent, Katona pedig minden helyzetben különc. Az Elnök feleségének szerepében Budai Zsófia jön ki legrosszabbul az előadásból, igaz, az ő szerepe a legsoványabb. Úgy tűnik, a szokatlan téma igazán inspirálóan a jelmez- és a díszlettervezőre hatott: Izsák Lili ötletesen épít jellemet egy-egy röhejes alsónadrágból, erotikus, extravagáns vagy épp ízléstelen baby-dollból. Szöllősi Géza látványa a Medici-korabeli kupidókat ábrázoló faliszőnyegekkel (aminek egész más hatása volt a bemutató helyszínén, az Iparművészeti Múzeum egyik termében, mint most, a Belvárosi Színház színpadán) és hasonló mintázatú kárpittal bevont, egymásba forgatott L-alakú foteljeimár önmagukban is utalnak a szexualitásra.

A dráma szövegként ígéretes, bőven hordoz magában annyi muníciót, amellyel lehetne mit kezdeni, amelyre egy jó rendező felépíthetne egy jó előadás.Dea Kupidónak most inkább csak az írója volt jelen az alkotófolyamatban.

KOVÁCS BÁLINT

Az őszi-téli hazai színházi szemlék szervezőinek csöppet sem kedveztek a kormányzati őrségváltással együtt járó batyurovancs hónapjai. A „melyik a fesztivál”, s „melyik a pénzmosoda” dilemmájában lassan alakult ki az éleslátás, és a korán kezdők – ilyen a Szilágyi Mária személyéhez kötődő Kortárs Drámafesztivál Budapest – bizony nemcsak azzal a talánnyal szembesültek, hogy vajon hány félpénzből kellene világraszólót alkotniuk, hanem azzal is: ráér-e egyáltalán valaki azok közül, akik nemzetközi fesztiválmeghívásra érdemesek.

Évente elölről

Különösen izgalmas időjáték a létbizonytalanság az olyan fesztiválnál, amelynek nincs saját költségvetésű fenntartó szerve. A KDF Budapest ilyen. Évről évre a nulláról indulnak, és a pályázatokon szerzett támogatásokból gazdálkodva szervezik a programokat. Rossz helyzet, amely persze nem csak őket sújtja: érint mindenkit, aki arra adja a fejét, hogy kulturális-színházi téren évről évre ismétlődő rendezvényre vállalkozzék.

A kockázat dacára, a ’97-es indulástól folyamatosan erősödött a KDF. 2007-ig biennáléként működtek, majd éves rendezvénnyé váltak. Fesztiválértékelőik refrénszerű eleme a külföldi példákra történő hivatkozás. Arra a bevált módszerre például, hogy a német nyelvterület országaiban az ilyen típusú kezdeményezéseknek egy ideig évenként szavaznak bizalmat, de ha bizonyítottak, „felsőbb osztályba léphetnek”, míg ha nem, kizárják őket a további pályázásból. A megfeleltek általában hároméves kiegyensúlyozott működésre kapnak garanciát. A ciklus elteltével újra szemrevételezik a támogatott szervezet munkáját, és a szerződés meghosszabbítható, vagy még magasabb szinten megújítható.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A német rendszerben a teljesítmény mérhető, s az ő minőségfokolójuk alapján a KDF eredményessége vitán felüli. Az egyetlen honi fesztivál – tulajdonképpen ezért hozták létre –, amely a kezdetektől fogva szisztematikusan és koncepciózusan promotálja külföld irányába a hazai színjátszás értékeit. A promóció közvetlen és közvetett formái egyaránt hatékonyak. Közvetlenül dokumentálható: hosszú éveken át a fesztiválra meghívott kritikusok biztosították az egyetlen lehetőséget, hogy külföldön a magyar színházról kiadós, elmélyült írások jelenjenek meg a német, az angol és a francia nyelvterületen, Lengyelországban. Legfontosabbak ezek közül a német Theaterheutéban, Európa legrangosabb színházi folyóiratában megjelenő beszámolók. Ugyancsak közvetlen sikerként könyvelhetők el azok a meghívások, amelyeket a fesztivál programjában szereplő magyar együttesek kaptak külföldi fesztiválokra.

A közvetlen és a közvetett cselekedetek mezsgyéjén helyezkednek el a másutt természetes, a mi színházi struktúránkban azonban hajmeresztő kanyarvételnek számító manőverek. A pályája kezdetén járó Schilling Árpád egyik korai előadásának meghívása az alapvetően „kőszínházakat” bemutató fesztiválra szinte szentségtörésnek tűnt. Elvitték a vendégeket ráadásul egy Schilling-próbára, s ennek következtében jutott el a fiatal rendező Litvániába. A továbbiakban is, a Krétakör korai időszakában, amikor még nem voltak igazán ismertek, és szükségük volt arra, hogy külföldiek lássák az előadásaikat, nagyon sokszor szerepeltek a fesztivál programjában. Ugyanígy Pintér Béla és Társulata. Bodó Viktor egyik korai rendezését (Ledarálnakeltűntem) itt látta Matthias Lilienthal Berlinből. Meghívta az előadást, és felkérte Bodó Viktort, hogy befogadószínházában, a HAU-ban (Hebbel am Ufer) helyspecifikus előadást hozzon létre. Abból az alkalomból egy egész hetet fordítottak Bodó Viktor bemutatására. A KDF-ről ered Háy János A Gézagyerek című darabja szabadkai előadásának meghívása Lengyelországba. Nagy büszkeségük egy szabályszegés: Mundruczó Kornél Frankenstein-terv című előadását a válogatási határidő lejárta után, októberben mutatták be a Bárkában, ennek dacára elvitték rá a vendégeket. Azonnal meghívták a produkciót a fiatal rendezőket bemutató strassbourgi fesztiválra, illetve a legnagyobb európai kortárs dráma fesztiválra, a Wiesbadeni Biennáléra. Innen indult el tehát a hihetetlen sikersorozat; előbb az előadásé, majd a rendezőé.

Young Jean Lee’s Theatre Company: A szállítmány (balra)

A promóció másodlagos, közvetett hozama sem csekély. A méltó bemutatás nemcsak a direkt tevékenységre vonatkozik (idegen nyelvű ismertetőanyagok elkészítése), hanem arra is – sőt főként erre –, hogy minden előadást vagy angol szinkrontolmácsolással vagy angol feliratozással játsszanak, az alkotók igénye szerint. Fesztiválköltségen készülnek a fordítások. Nagy ajándékhoz jutnak a színházak, hiszen a fesztivált követően térítés- és költségmentesen kínálhatják előadásukat ezzel a segédlettel. A KDF szeretné e kezdeményezésével elősegíteni, hogy váljék szokássá: a színházak a magyar előadásokat bizonyos rendszerességgel játsszák angol feliratozással is, mert tapasztalható: a Budapesten élő-dolgozó és tanuló külföldiek körében mutatkozik érdeklődés a megérthető magyar prózai színház iránt. Idén a szervezők célzottan megszólították a budapesti nagykövetségek és kulturális intézetek újonnan akkreditált munkatársait, hogy amennyiben szeretnének színházi életünkkel közelebbről megismerkedni, és fontosnak tartják a szöveg megértését, akkor jöjjenek el a fesztivál magyar programjára. Meglepetésre, nagyszámú volt a visszajelentkezés. Több frissen kinevezett kultúrattasé első útja ide vezetett. Ez a kezdeményezés túlmutat a fesztiválon: a promóció kiterjesztése, az új hírvivő csatornák bevonása által.

A fordításkészítés összetett, tehát költségigényes feladat. Amikor eldől, hogy egy előadás bekerül a programba, megkérdezik a szervezők az alkotókat: mit szeretnének, feliratozást vagy szinkrontolmácsolást. Ha olyan szövegről van szó, amely élő szerző műve (például Háy János), akkor – függetlenül attól, hogy miként alakult a színpadi szöveg, mennyire fedi az eredeti darabot – először lefordíttatják a szerzővel egyeztetett eredetit. Majd az előadás alkotóival karöltve elkészül az a szövegváltozat magyarul – ha éppen feliratozás mellett döntöttek az alkotók –, amelyet aztán a fesztiválgazdák szintén lefordíttatnak, ugyanis a színpadi szövegkönyv általában terjedelmesebb annál, mint amennyi betűkarakter a feliratozási felületen elfér. Ezt a beavatkozást rendszerint az előadás dramaturgja végzi el. A tömörített szövegváltozatot, amire rábólintottak az alkotók, immár véglegesként fordíttatják le újra. Betördelik PowerPointba, majd összepróbálják az előadással. Ez egy nagyon komoly folyamat, viszont a kész program bármikor használható. A fesztivál ezzel megtámogatja a fellépő színházakat.

kdf reid farrington passio 1

Hogy mennyire nélkülözhetetlen a fordítás, azt a X. POSZT közeli példája igazolja. Itt az első alkalommal meghívott nemzetközi zsűri kritikai észrevétele az volt, hogy tolmácsolás/feliratozás hiányában csak az internacionális gesztusokra építő előadásokat tudták őszinte figyelemmel követni. És nem lehetett véletlen a közvetett eredmény sem. Marina Davydova, a moszkvai NET (Új Európai Színház) társigazgatója a Pécsett látott Bodó Viktor-rendezés (A kockavető) alapján hívta meg a grazi munkáját (Peter Handke: Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról). Az előadást az év színházi eseményének nevezte a Vedomosztyi című tekintélyes orosz lap. Az indoklás szerint „a legjobb példája annak, hogy a színház lehet olyan univerzális nyelv, amely szervesen beépíti magába a vizuális művészetek minden elemét”. Bodó Viktor grazi rendezése egyébként nagy sikert aratott a berlini Theatertreffenen (Berlini Ünnepi Játékok/Berliner Festspiele a rendezvényiroda neve, amely számos kulturális – irodalmi, zenei és színházi – rendezvényt szervez) és a Budapesti Őszi Fesztiválon is. Nem kétséges, a kimunkált, autentikus fordítás elengedhetetlen segítség abban, hogy az idegen ajkú szakemberek a vizuális és a verbális elemek összeköttetése révén is véleményt formálhassanak.

Showcase vagy fesztivál?

Olyankor persze hiába a legmívesebb fordítás is, ha a vendég antennája nem fogja a kultúránk jeleit. Nem láthatunk bele a külföldiek ízlésvilágába. A záró szakmai beszélgetésen felmerült, szabad-e abban gondolkodni, hogy kizárólag azok az előadások kerüljenek ide, amelyeket a külföldiek vélhetően szeretni fognak, hogy tehát milyen mértékben, mennyiségben, szerkezetben formálódjék a műsor. Szilágyi Mária szerint is-is, de alapvetően olyan fesztivált képzel el, amelyben a showcase mintegy benne foglaltatik a programban: szeretné, ha a magyar válogatás igazából mindenkinek szólna, s mindenkor az elmúlt színházi évad legfontosabbnak ítélt előadásait mutatná be. Szándékosan a legfontosabb kifejezést használja, és nem azt mondja, hogy a jókat. Legfontosabb az, ami művészi értelemben, a magyar színjátszás szempontjából az adott évadban a legfigyelemreméltóbb – fogalmaz a fesztiváligazgató, ám rögtön jelzi a korlátokat. Adott-e ehhez az anyagi háttér?

Varázslat félpénzből. A nyolcnapos Kortárs Drámafesztivál Budapest programjainak lebonyolítására magyar pályázati forrásokból összesen 12, 9 millió forintot kaptak. Ebből a NKA Kiemelt Kulturális Programok Szakmai Kollégiumának részesedése hatmillió. Külön kaptak támogatást a vendégország-program megszervezésére, de az időközi zárolások miatt előadásokat is le kellett mondani.

A Kortárs Drámafesztivál Budapest látogatói programjának résztvevői 2010-ben: Hans-Werner Kroesinger (rendező, Németország), Caroline Farke (művészeti munkatárs, Festival Theaterformen, Hannover, Németország), Alja Predan (művészeti igazgató, Borstnik Theatre Festival, Maribor, Szlovénia), David Tushingham (dramaturg, műfordító, Düsseldorfer Schauspielhaus, Németország), Marcin Zawada (művészeti igazgató,Demoludy Festival, Lengyelország), Csomós Tünde Tímea (irodalmi titkár, székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, dráMa, Románia), Miguel Oyarzun (társigazgató, European Theatre Festival, Birmingham, UK), Isla Aguilar (társigazgató, European Theatre Festival, Birmingham, UK), Jakub Skorpil (szerkesztő, Svět a divadlo, World and Theatre, Csehország), Joanna Biernacka (dramaturg, fesztiválszervező, Wrocławski Teatr Współczesny, International Theatre Festival DIALOG, Wrocław, Lengyelország, Alina Nelega (drámaíró, kritikus, Románia), Yana Ross (színházrendező, Yale University, USA), Vecsey Katalin (főiskolai tanár, Bates College,USA), Barbara Lanciers (programfelelős, Trust for Mutual Understanding, USA), Lena Schneider (szerkesztő, Theater der Zeit, Németország), Dan Rothenberg (művészeti igazgató, Pig Iron Company, USA), Király Anna (díszlettervező, Pig Iron Company, USA), Dito van Reigersberg (művészeti társigazgató Pig Iron Company, USA) és Maiko Matsushima (látványtervező, Pig Iron Company, USA).

Az idei fesztivál magyar programja imponált a külföldieknek, és több olyan előadást említettek, amelyeket a saját országukban is szívesen mutatnának meg, illetve amelyeket európai mércével mérve is nagyon fontosnak tartanak. Az, hogy a vendégek közül ki melyik előadást hívja meg, a jövő zenéje. Sejthető a Szutyok többirányú meghívása, és a Mein Kampf is többeket érdekel. E programba, melyet a Színházi Kritikusok Céhe felkért tagjai, Sz. Deme László, Markó Róbert, Tompa Andrea és Urbán Balázs válogattak, a következő előadások kerültek:

– Hát akkor itt fogunk élni (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

– Szutyok (Pintér Béla és Társulata)

– Kasimir és Karoline (Örkény István Színház)

– Oidipusz király (Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

– Mein Kampf (Nemzeti Színház)

– Völgyhíd (Kolibri Színház)

– Kupidó (ALKA.T, Nézőművészeti Kft., Orlai Produkciós Iroda, Örkény István Színház).

Öt fővárosi és két vidéki. Az e célra fordítható hatmillióból reménytelen áttekintést adni a budapestieken kívül a nem budapesti és a határontúli termésről is. Pedig ez a showcase program csakugyan áttekintést tudna adni a teljes magyar nyelvű színházművészetről, természetesen nem akarva a POSZT babérjaira törni, hiszen alapvetően a kortárs magyar drámák előadására szorítkoznak, tehát a profiljuk szűkebb, s mennyiségben sem akarnak versenyre kelni a reprezentatív országos rendezvénnyel. Ennek azonban az volna a feltétele, legyen annyi pénzük, hogy valóban nagy, mély merítést végezhessenek. A többletforrás jelenleg az álmok birodalmában lebeg.

Fesztiválszerűség

Mivel csakugyan nem jósolhatják meg, milyen a külföldiek ízlésvilága, mi az, ami nekik bejön, mi az, ami nem jön be; csak az lehet az iránytű, hogy a program összeállítására felkért válogatók a legjobb szakmai tudásuk szerint ítéljék meg, szerintük mely előadások tartoznak az évad legfontosabb színházi eseményei közé. Így minimalizálható a melléfogási kockázat, sőt biztos, hogy a külföldiek, még ha csodálkoznak is némely dolgon, de látni fogják, hol tart most a magyar színház. Manapság egyre kevésbé az számít – szerintem korábban sem kellett volna, hogy számítson –, mekkora tehetséggel tudunk átvenni valamely külföldi mintát, hanem mi az, ami itthoni. Az eredetiség számít, amit csak tőlünk láthatnak. Következésképpen a legsajátosabb magyar színházi jelenségeket érdemes bemutatni. Ilyen előadás – valljuk be – nincsen garmadával egy-egy évadban. A POSZT vagy éppenséggel a Deszka Fesztivál széles merítést megcélzó gyakorlatával ellentétben, a fesztiválstruktúrát illetően ezért inkább a nyugati mintákra tekint a KDF, a Berlini Színházi Találkozóra (Berliner Theatertreffen) például, amelyen az egész német nyelvterület összesen tíz előadással van képviselve, ám azok csakugyan világra szólóak. Érdemes a legekre koncentrálni.

A fesztiválszerűséghez természetesen kevés az, hogy beválogatnak valamit, és az előadást lebonyolítják. Kell, hogy körülvegye egy olyan szakmai közeg, amely vitázni képes róla, feldolgozza, közvetíthetővé alakítja. Enélkül elsüllyed, mintha meg sem történt volna. Kiegészíthetné, teljessé tehetné az élményt, ha a fesztivál alatt tarthatnának új magyar darabok alapján készült színházi ősbemutatókat. Ez pillanatnyilag illúzió, de nem szabad eleve lemondani a lehetőségről, hogy keressék az útját, miként lehetne a színházat olyan kontextusban elhelyezni, hogy többet nyújtson a közönségnek, de a közönség is sokkal intenzívebb visszajelzést adjon a színházi társadalomnak. Most a művészetimportnak van reális esélye.

A fesztivál külföldi díszvendége

Idén az Amerikai Egyesült Államok színháza volt a fesztivál díszvendége. A szervezők igyekeztek műfaji/tematikai határfeszegető produkciókat megmutatni a Trafó és a MU Színház színpadán, olyanokat, amelyek az amerikai álomba – a csillogásba, boldogságba, gyönyörbe – ágyazottan, a színház árnyaló eszközeivel reflektálnak az aktuális kis- és nagypolitika eseményeire. Az összeállításkor a magyar színház jelenlegi állapotából indultak ki, és olyasmit kerestek az amerikai színházban, ami itt nálunk az újdonság vagy az érdekesség erejével hat, de minimumként fogalmazták meg, hogy olyan színházi módszert/utat, nyelvet mutassanak be, amellyel gazdagítható az itthoni paletta. Talán az lehetne a mostani helyzetben érdekes – gondolták –, ha úgynevezett kísérleti előadásokat keresnek.

Reid Farrington: Passió-projekt (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

A kísérletiség fogalma ugyan sikamlós és lejáratott/elkoptatott, pedig valójában inkább ráaggatásról van szó: nehéz felfedezni, hogy a magyar színházi kínálat valóságosan bővelkednék kísérleti előadásokban. Itt nem csak arra kell gondolnunk, hogy színházilag valami nagyon merész dolgot vállaljanak be az alkotók, hanem laboratóriumi értelemben magára a kísérletezésre mint műhelymunkára, mint az alkotás kiérlelő, természetesen lassú procedúrájára.

Az amerikai bemutatók:

– Reggie Watts: Szóló élő struktúrákra

– Reid Farrington: Passió-projekt

– Temporary Distortion: Isten hozott a semmiben

– Young Jean Lee’s Theatre Company: A szállítmány

Összbenyomásként elmondható: a látott előadások egyikét sem feltétlenül azzal az attitűddel készítették, hogy valami nagy durranást idézzenek elő. Nem a befutás céljával láttak munkához, hanem a kutatás igényével: a választott témát akarták szisztematikusan körbejárni. A szállítmány esetében például az előadás tétje az volt, tudnak-e a rasszizmusról úgy beszélni, hogy az ne legyen álságos, dogmatikus kiállás, hanem a megérzékítés olyan szintjén mutassák be, ahol a néző is rajtakapja magát esetleg a tudattalanjába fészkelődött tárgyatlan ellenszenven. Miként tudnak a fehérek identitását magukra öltő színes bőrű játszók erről a súlyos kérdésről, a feketék–fehérek érintkezéséről úgy beszélni, olyan gesztusrendszert működtetni, hogy az ne keltse a tucatmű érzetét ebben a témában?

Az Isten hozott a semmiben című előadás: sehol nem vagyok, örökké úton; mindenütt nem ott vagyok; mindenütt én nem vagyok; mindenért én vagyok nem felelős; a semmiben az a szép, hogy van. Azt mondjuk első közelítésben, hogy tipikusan amerikai érzés, de hamar rájövünk: bőven van az attitűdnek hazai referenciája, hiszen sajnos/nem sajnos, de nálunk is megváltoztak nagyon sok ember számára a tradicionális életvitel feltételei. Az egzisztencialista életfonal-vezetés, a szabad/determinált sodródás különösen a fiatalok körében gyakran látható, olykor a maga végzetes következményeivel is. Azzal a distinkcióval persze, mint ami a keleti és a nyugati abszurd között volt tehető hajdan: a keleti sodródás alkalmasint kényszeregzisztencialista mozgásformáció.

Ugyanakkor megjegyzendő: fura, hierarchiagyártó ország a mienk, talán túlontúl hajlamosak vagyunk a legeket hajszolni. Alja és csúcsa nélkül elképzelhetetlennek tartjuk az értéktengelyeket. Pedig kunszt-e azt meghívni, akire már a fél világ ráütötte a zsenibélyeget? A KDF koprodukciós partnere az amerikai program összeállításában a New York-i PC122 volt. Ez egy olyan befogadószínház, pontosabban produkciós hely, amely az előadóművészetek terén induló fiatal művészeknek ad bemutatkozási lehetőséget, akik közül aztán többen visszatérnek, és akár velük koprodukcióban, vagy a PC 122 égisze alatt hozzák létre az újabb előadásaikat. Nem mondhatni, hogy ez a produkciós hely a legek helye New Yorkban, ugyanakkor a maga huszonöt éves működési tapasztalatával az egyik meghatározó bázis. Az amerikai avantgárd színház ma ismert alkotóinak többsége a pályája során valamikor megfordult itt. Egy kísérleti színházi műhely – nem több és nem kevesebb. Fontosak az ilyen helyek, hiszen az újabb generációk mindig a periférián indulnak, és kis helyeken kezdik el a működésüket, s úgy araszolnak utána lépésenként a centrum felé.

Nem kolosszálisan nagy előadásokat láttunk, inkább részkísérleteket, de a kísérletezés öröme maga, és a kipróbálása annak, hogy akár Szent Johanna perét is meg lehet idézni, összekötve a jelenbeli analógiákkal – nem az eredmény felől tekintve érték, hanem a vállalkozás bátorsága, igényessége, rokonszenves volta okán. Persze eredetileg sokkal több előadás meghívásáról indultak tárgyalások, több ismertebb (nagyobb kaliberű) előadást szerettek volna beiktatni, de az anyagi körülmények ezt sajnos nem tették lehetővé.

A lengyel szín

Kapóra jött a nincstelenségben, hogy Pászt Patrícia, a Krakkói Magyar Centrum vezetője a KDF programjához időzítette Könyvbemutató – Kerekasztal című rendezvénysorozatát, amelyen kézbe vehette a közönség a Fiatal Lengyel Dráma (Kalligram Kiadó, Pozsony–Budapest) és a Mai Magyar Dráma (Panga Pank Kiadó, Krakkó) című köteteket. A két friss antológiába a 2000 után íródott vagy megjelent 10 magyar és 10 lengyel dráma került, Pászt Patrícia válogatásában. A két antológiát a válogató Mai lengyel drámairodalom 1990–2010 című új, hiánypótló monográfiájának bemutatója egészíti ki. A könyvbemutatókat egy a szerzők, irodalomtörténészek, színházi szakemberek és dramaturgok bevonásával szervezett magyar–lengyel drámairodalmi szimpózium és közönségtalálkozó, valamint egy kortárs lengyel darabot bemutató előadás és a KDF szervezésében az antológiában szereplő két új lengyel színdarab felolvasószínházi bemutatója kísérte, hozzájárulva a két ország színházi folyamatainak összehasonlító elemzéséhez.

A három fő komponens

A magyar showcase, az amerikai előadássorozat és a lengyel–amerikai felolvasószínházi program – kiegészülve a színházi nevelési programmal (Itthon vagy Budapesten?), a K. O. (Kritikus Óra) színikritikusok által vezetett közönségtalálkozókkal, valamint számos szakmai programmal az amerikai avantgárd színházról (Yana Ross), a német dokumentarista színházról (Hans-Werner Kroesinger), megemlékezéssel Christoph Schlingensiefről (Goethe Intézet), Reggie Watts (USA) workshopja fiatal roma zenészekkel, a Yoing Jean Lee’s Theater Company színészeinek workshopja kisebbségi színjátszás iránt érdeklődők számára, szimpózium a befogadószínházakról nemzetközi kontextusban és záró szakmai beszélgetés – rászolgált az ámulatunkra. A közreműködő önkéntesek sokasága, a jelképes összegért dolgozó projekt-munkások odaadása, illetve a beválogatott és a befogadószínházak szolidaritása következtében nem éreztük úgy, hogy szegény fesztiválon feszengünk. Szinte felhőtlen jókedvben búcsúztunk volna, ha nem halljuk: 2010 végén egyetlen itthoni igazgató sem tudta, szervezhet-e a következő évben valahány forintból fesztivált. Bécsben, Berlinben vagy Salzburgban már telnek a szállodák előrendelési ívei.

BALOGH TIBOR

45. oldal / 55

2011/5-6. szám

gyakorlat teszi a mestert

nem lumpok – csalók

paráznavarieté

álom a nagy merítésről