A színmű az üdvös, de eléggé laboratóriumi jellegűnek maradt Tízparancsolat-drámapályázat közvetítésével, „Az Úr napját szenteld meg!” jeligével érkezett el az ősbemutatóig. Nemcsak fényképezkedik, filmezkedik is benne az a kisközösség – családi-baráti közeg –, amely néhány fős önmagát megsokszorozva népesíti be az 1940 és 1946 közötti éveket. A fényképezkedés természetes, hiszen az alapul szolgáló regény, az Idegen testünk (2008) főalakja egy modern felfogású fényképésznő, Weiner Janka; és a szerzőt, Závada Pált korábban is foglalkoztatta a fotografálás művészete, esztétikája, dokumentáló és motivikus tartalma (A fényképész utókora, 2004). Érthető tehát – az életműbe beavatottnak különösen –, hogy a Nemzeti Színházban (Gobbi Hilda Színpad) Alföldi RóbertMagyar ünnep-rendezése a fizikailag meg sem jelenő, csupán a hangja képviselte Gábor Dezső divatáruboltos szerepét Závada Pál fényképére (és orgánumára)bízta. A kifüggesztett és sokáig szemlélhető felvételnek sorsa van. Sőt – ez már mesterkéltebb, belterjesebb fogás – a színpadon a könyvnek is, amelyet Závada írt, s amelyből mintegy ő maga lépett elő, noha a legkevésbé sem önéletrajzi értelemben: amikor az oly rossz emlékű könyvgyalázásra, könyvtárpusztításra kerül sor, a szelektáló hatalom által földre hányt kötetek egyike – legszembetűnőbbike – a borítóját vesztett Idegen testünk. Ha valaki felismeri: többletjelentés; ha nem, a dialógusok görögnek tovább.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A fényképezésre, illetve a filmezésre emlékeztető kép- és jelenetszerkesztés (mozgóképkamera beiktatásával is) csak egyik eszköze Alföldi bátran és eredményesen eklektikus-kaleidoszkopikus munkájának. A zenés dráma ugyan részint épp zenésségénél, másrészt töménységénél és egészében meg nem haladott epikus természeténél fogva roppant szerteágazó (összességében talán nem is mindenkinek követhető, érthető), azonban másfelől az abroncsát is a zenésség adja, és sodrása sűrűségéből fakad. A rendező és a dramaturg (Vörös Róbert) kemény kézzel belenyúlt a szövegbe – az író érdeklődését, s nem elhatárolódását váltva ki –, és olyan forgatókönyvet készítettek, amely a regényes dráma elementáris színháziasítását: igazi öntörvényű színielőadás megvalósítását teszi lehetővé. Legpazarabb hozadékként Bella Máté zenéjével. A fiatal komponista opera, operett, népdal, műdal, katonadal, klezmer, sanzon zenei legyezőjét borította a cselekményre, átvéve-megszabva a színrevitel tempóját, karakterét. Kotta-patchworkje nem pusztán gyűjtés, öltés eredménye: helyenként – és mindenestül – original. Az Óbudai Danubia Zenekar Kamaraegyüttese az eleve elvont díszlet absztrakt magasában játszik. Az absztrakciót a realitás irányába mozdítja, egyben tovább absztrahálja, hogy katonaruhás muzsikusait egy hadászati vagy vadászati magaslesről, a közönségnek háttal ülve dirigálja az ugyancsak uniformist viselő Silló István karmester.

Az ezüstösen-szürkén, tükrösen elnyúló díszlet a fotózás kémiájának színeit viseli. Menczel Róbertnek elsősorban hátsó ajtókról kellett gondoskodnia. Nyolcról. E folyton táruló-csukódó, lengő-táncoló egyforma nyílászárók bocsátják be és hívják vissza a Kar (A Bagázs) oly sűrűn felbukkanó, alakváltogató tagjait. Férfiakat és nőket vegyesen. A Halas Dóra karvezetővel az élen nagyszerűen teljesítő (Soharóza Kórusként ismert) csapat árasztja szét – matematikailag is arányosan – a nyolc plusz egy fős familiáris csoportot (Janka és a többiek közösségét) a nemzettestbe. A Závada-drámák kedvelt, de szisztematikusan ki nem dolgozott görögössége Gergye Krisztián és Dénes Zsolt főleg mindennapi életesemények mimikrijét, pantomimjét, esszenciáját, gúnyrajzát nyújtó ötletes koreográfiája révén érzékelhető. A kórus egyenrangú (fő)szereplő a családdal, a család tagjaival és ismerőseikkel. (Az összefüggés semmilyen értelemben nem mechanikus. Ráadásul Alföldi a végén olyan figura-elmozdulást is érvényesít, végképp kilépve a családi-baráti együttesből, amely inspiratív, ám ingatag módon növeli az alakok számát.)

A tér asztalszerű nagy téglatestei (három) akár boncasztalok is lehetnek a csempés-ezüstös hátsó és a nejlonfüggönyös oldalsó határolás között. A játékba hozott tárgyak viszont ismerősek, koridézők (régi rádió stb.) – vagy nem is annyira szokványosak, konkrétak (eszcájg – ahogyan használják – stb.). Az ellentétek összevillantására Alföldi minden lehetőséget megragad. Sarkít, kiélez, általánosít, aktualizál. A történelmi időnek a jelmez – Füzér Anni mesteri, pontos századközépi és világháborús divatlapja – adja vissza a Magyar ünnepet (kis felhangokkal, idézőjelekkel).

Znamenák István (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az ünnep: Erdély 1940. szeptemberi visszacsatolása Magyarországhoz, a szeptember 11-i bevonulás Kolozsvárra. Egy nap – s utána sorjáznak a hetek, hónapok, évek. A magyarok: tősgyökeres magyarok, zsidó származású magyarok, félzsidó magyarok, német törzsökű magyarok, visszanémetesedő magyarok (az orosz – vagy oroszul beszélő – szereplőkről nem szólva). Az ünneplők – mint a nemzetet szimbolizáló család – különféle alig áthágható törésvonalak mentén megosztottak, ünneplésük mértéke igencsak eltérő. S ami a magyaroknak ünnep, a románoknak nem az. Európa egy tekintélyes részének szintén nem, lévén (világ)háború. Závada Pál ezt a konfliktushelyzetet analizálja mélyrehatóan, a lehetséges toleranciák iránti szimpátiával, a szembefeszülések zömének feloldhatatlanságát bölcsen tudva és tragikusan bemutatva. Az előző húsz (harminc, ötven, száz) esztendő következményeként is létrejött szituáció egyben modell, amely az ünneptelen (vagy ünnepnek hazudott) holnapot (1945, 1946), a magyar ünnep másnapját hordozza magában, amikorra a magyar Erdély már mindössze elvérzett emlék. A darabban a deportált zsidó boltos, a kényszerű távozását szinte gyanútlanul megélő, felesége (Punókája) iránt olthatatlan vonzalommal viseltető Gábor Dezső sorsfejezete foglalja keretbe a bő fél évtizedet. Visszatér, de – akár csak a személyeket nézve – a legkevésbé sem oda, ahonnan zsidótörvény, háború, világégés kiragadta.

A dráma és előadása meglehetősen vehemens, bár csak akkor enged az indulatoknak, ha az a jellemekből, habitusokból (egyfelől a karrier, a megélhetés keltette kényszerességekből, másfelől a szerelem, a szex ébresztette igazi és álextázisból) töltekeznek. A sebző humort sem nélkülöző méltósággal formálja magát a kissé hullámzó intenzitású produkció. Színészi legjobbja a pinabubus katonadiplomata, Janka szeretője, a köpcös-korpulens Flórián Imre konspiratív szerepében a magára nyugalmat erőltető, de testi és lelki késztetései áramában örökösen vágtázó Znamenák István. Egyszerre éli és tolmácsolja erkölcsi vizsgaként és kalandregényként a történelmet. Nagy Mari (Janka) mesterfokú színészettel igazolja vissza, a férfinak miért van óhatatlanul szüksége egy ilyen éles (fotográfus) szemű, józan, már nem fiatal asszonyra is; és miért tűri az asszony az őszintén szeretett és kívánt hím kicsapongásait. A zsidó és keresztény vonal: a két magyar vonal bennük, általuk kereszteződik. Söptei Andrea (Gáborné Emma) gyávább, bávább, áldozati kivitelben testesíti meg jól Janka unokatestvérét, Gáspár Kata (Geiger Márta) érett színészetet tanúsít meztelen – brutális és szakrális – szeretkezési jelenetében, eloszlatva a tévképzetet, hogy Imre és Vince szeretőjét csak a genitáliái éltetnék.

Vincéhez (Imre és Johannka unokatestvére) Szabó Kimmel Tamás találja meg a pökhendiség fokozatait, Flamm Johannkából (Imre öccse) Földi Ádám hozza felszínre a báty nyomát csak bottal ütő fiatalabbik heveit. Weiner Ottó különös, összetett szereplő: zsidó hitéből kitérve segédlelkész lett; és bizonyára meleg. Szatory Dávid nem mindig leli a nehéz szerep arányait, eredőjét. Mátyássy Bence feladata sem gyerekjáték: eljátszani Gáborék gyerekét, Emma és Dezső kamaszodó fiát, aki torz módon, a dilemmát valójában nem is értve próbálja összedolgozni magyar és zsidó voltát. A színészeknek olykor segít a neveket, családi státusokat tudató címlap epikuma (például az egyik Flamm: Flamm, a másik: Flórián. A névválasztás, névviselés korfüggő).

Sikerült előadás a Nemzetiben a Magyar ünnep. Aki olvasta – vagy ezután olvassa – az Idegen testünket, a sok összefüggés ellenére egy lényegien közösre bukkanhat színmű és regény között: a mi, a többes szám történelmet valló és vallató poétikájára, melyben az elbeszélés, eljátszás fellegként terjeszti ki a magyar és ünnep szavakat.

TARJÁN TAMÁS

Nem hiszem, hogy a háromkötetes Magyar Irodalmi Lexikon lenne irodalmi örökségünk legteljesebb és legidőtállóbb leltára, de ha az egyik legnépszerűbb, legnagyobb példányszámban olvasott kortárs regényíró, a riport és az írói szociográfia máig utolérhetetlen mestere szinte áttekinthetetlenül gazdag életművének méltatása végén mindössze annyi szerepel, hogy „színműveket, színpadi szatírát is írt”, az jelent valamit. Legalább annyit, mint hogy az illető pályaképe Ézsiás Erzsébet a Mai magyar dráma kis kézikönyvének szánt kötetébe (Kossuth, 1986) harminc kortárs drámaíró portréja közé sem került be. Talán mondanom sem kell, hogy az eredetileg drámaírónak készülő, dramaturgi diplomával rendelkező Moldova Györgyről van szó, akinek hiába láttuk darabját a Nemzeti Színházban és a Nagymező utcai kis színpadon is, soha nem soroltuk Thália kegyeltjei közé. Pedig a Hitler feltámadásán poénkodó Titkos záradékon és a kvietált prostituált élettörténetével szórakoztató párbeszédes riporton is jól szórakoztunk, mégis mindkét találkozás – legalábbis felejthető.

Persze vannak darabok és előadások – a Karinthy Színház megrendelésére írott Te furcsa katona! is ezek közé tartozik –, amelyeket nézni kellemesebb – hálásabb? –, mint elemezni. Telt házas premier után civilekkel, középkorú budai polgárokkal és eléggé nagy számban fiatalokkal zsúfolt nézőtéren ülve a kritikus legelső gondolata, hogy ez a színház – helyesen – nem a szakmának játszik. Ez a közönség minden poénért hálás volt, és még a szakállasra kopott pesti vicceket is megtapsolta, de ugyanakkor sejtette, sőt értette és élvezte is, hogy Moldovánál azért mindig többről van szó. Moldovát, mint a Negyven prédikátor és a Szent Imre induló óta annyiszor, most is megcsapta az átélt történelem füstje. A tegnapról szólt, de a mának is üzent.

(fotó: Major Attila)

Az üzenet kódját, minőségét és előadásmódját lehetne persze éles bonckéssel széttrancsírozni, mai tudásunk birtokában röntgensugárral átvilágítani, és nyomban kiderülne, hogy a szerző felvállalt naivitása nem egészen őszinte, a jókat és rosszakat szembesítő történelmi szereposztás leegyszerűsített, a bonyodalom jó néhány fordulata valószínűtlen. Csakhogy Moldova komédiája nem történelmi hitelességre, hanem a történelem ürügyén előadott anekdotasorozat varázslatára épít. Méghozzá abban a tudatban, hogy ilyen körülmények között nem a tények, hanem a játékszabályok diktálnak, és ehhez majdhogynem elkerülhetetlen bizonyos panelek elfogadtatása is. Ha az ötletmilliomos szerző gátlástalanul használja a sokszor bevált fogásokat és kliséket, nem azért teszi, mert rájuk szorul, hanem csak azért, hogy poénjai, mondatai, jelenetei még biztosabban célba találjanak. Hiszen Moldova – hogy a hely szelleméhez is hűek maradjunk – mesteréhez hasonlóan humorban nem ismer tréfát. Nemcsak rajongóitól, minden nézőtől, olvasótól elvárja, hogy ne kapja el a fejét, ha a poénok nyilai röpködnek a nézőtéren. Természetesen a kritikus sem kivétel. És mivel sejthető, hogy valakik engem is láttak derülni, mosolyogni, sőt röhögni Moldova humorán, nincs okom titkolózni sem. Viszont már csak ezért sem érezném illendőnek, esztétikai ágyúval színpadi verébre lőni.

De van más oka is annak, hogy kerülöm a méricskélést. Hiszen mihez is mérném Moldova színpadi kalandját? Emlékszem, amikor mindketten pályakezdő fiatalok voltunk, magabiztos fölénnyel értekeztem arról, hogy az író, akinek lelkéért a fiatal Gorkij és a romantikus Dumas mérkőznek, remélhetően az éles tollú szatirikust, Swiftet fogja mesterének, példaképének választani. És most annak örüljek, hogy ha szerzőként nem is olyan elegáns, mint Molnár, merészebb Lengyel Menyhértnél és számunkra familiárisabb a Gőzfürdőbe invitáló Majakovszkijnál is?

Izgalmasabbnak érzem, amit egyáltalán nem lehetett előre látni, hogy a XXI. század első évtizedének végén akad egy nyolcvanadik életévéhez veszedelmesen közeledő író, aki a második világháború utolsó akkordját megidézve, színpadi játéka első felében Hitler, a másodikban Sztálin felnagyított arcképével szembesít bennünket. Hogy felszabadító hősei sarló-kalapácsos vörös lobogó alatt osztják a meglehetősen vitatható igazságot. Hogy az átlátszóan koncepciós perben – amit a darab orvosnő hőse ellen konstruálnak – meghökkentően sok az igazság. Frappánsak a cselekmény politikai és lélektani paradoxonjai is. Van abban valami perfídia, ahogy mi nézők röhögve fogadjuk, hogy a holtig hűséges német tiszt, amikor a Führer szolgálatában hősi halált halt pilóta fia végzetéről értesül, patetikus kommentárral a helyébe áll. Higgyük, vagy ne higgyük, hogy a „naiv” náci tisztek egy színházi öltözőben a bajszos Józsi bácsi, azaz Sztálin egészségére isznak? (És miért ne hinnénk? A történelmi mesében, anekdotában minden lehetséges.)

Elképesztő mennyiségű verbális petárda robban a színpadon. Lehet, hogy kevesebb több lett volna. Hogy néhány átlátszóan egyszerű szerep-, illetve jelmezcsere is felesleges. Amikor csak a hülye nem látja…, de persze ki tagadná, vitatná, hogy a megszálló fritzek és tovarisok között statisztikai szempontból is valószínűtlenül magas lehetett a hülyék száma. Különösen egy bohózatba hajló komédia stilizált keretei között.

De most már elkerülhetetlen, hogy leleplezzem Moldovát és az ősbemutató szokatlan helyszínét: a Te furcsa katona! az expozíciótól az epilógusig – kisebb kitérőkkel – színházban játszódik. Már amikor beléptünk a gondosan és leleményesen felújított Karinthy Színház nézőterére, feltűnt a színpadnyílás felett átívelő Hungária Színház felirat. A jelkép még az Örkényre nem asszociáló nézők számára is félreérthetetlen. „Mindannyian a Hungária Színház fellépői vagyunk” – oktat ki a műsorlap, mondván, ebben az országban (színházban) „mindig annak öltöztek be a lakói – nyilasnak, komcsinak –, aminek éppen kellett”. Pisti-Pistire ugyan hiába várunk, de Örményi Pál színművész majdnem végig köztünk – pontosabban a színpadon – van. Ő a Hungária Színház ama országos népszerűségnek örvendő, nyilas körökben is ismert művésze, aki infarktussal megszökik a kórházból, csak azért, hogy a Gestapo tiszteletére rendezett utolsó díszelőadáson újra eljátszhassa a műsoron lévő hazapuffogtató német darab ráosztott főszerepét. Helyzetét némileg komplikálja, hogy utolsó percben, karjában az infúziós tűvel, tankon robog be az öltözőbe, ahol már készülődik a szerepre a náci érzelmű konkurens színész. Neki pedig még arra is ügyelni kell, hogy erdélyi menekült státusban bújtatott zsidó sógora miatt ne kerüljenek mindketten bajba.

Igazából még azt sem állíthatjuk, hogy ezután elszabadul a pokol. Hiszen már jóval korábban elszabadult, amikor a győztes német csapatok már Bicskénél védték a birodalmat, és Pesten is minden sarkon halálos veszedelem fenyegette a civileket is. Különösen azt az identitását nyilas lapok árusításával leplező, csúnya és félszeg zsidó fiút, akit hol Csabának, hol Samunak hívnak. Ezt a nem különösebben eredeti ötletet még csak elfogadtuk. De vajon miért kellett a művész úr széplelkű, aggódó orvosnőjét a közelmúltban elhunyt, kiváló szolnoki színésznőről dr. Andaházy Margitnak nevezni? Csak hogy ezzel is álcázzák-jelezzék, hogy a doktornő, aki üldözői szerint „Londonba járt születni”, valójában mégiscsak osztályidegen angol kém? Kihallgatása és árnyjátékként prezentált, de lényegét tekintve véres, színpadi megvalósításában naturalista megkínzatása egyébként a mértéktartó jó ízléssel színre állított darab egyetlen disszonáns jelenetsora.

„Színház a színházban” – avagy álarcosbál Gestapo-egyenruhában…

Néha már mi magunk is kapkodjuk a fejünket, mikor kit takar éppen a gyűlölt egyenruha. Kibírja-e a testi-lelki stresszt Örményi művész úr beteg szíve, és lesz-e este előadás? De persze kerget az idő, mert a második rész elején be kell következnie a felszabadulást ígérő hatalomváltásnak, le kell lepleződnie a Székhelyi József alakította, magyarul kiválóan beszélő orosz kapitánynak is. Az általa vezetett erősen karikírozott kihallgatás abszurditásán, a sebtében meghozott, majd visszájára fordított ítéletek ostobaságán egy ideig jót derültünk, azután ez a vodkával öntözött, kiszámítható humorforrás is kiapadt.

Karinthy Márton érdeme, hogy a Svejkre a legkevésbé sem emlékeztető háborús história nem merevedik történelmivé: megmarad abszurd játéknak. A rendező igyekezett minden helyzetet és poént kihasználni, sőt még tetézi is a szöveget egy-két látványos „szilveszteri” mozzanattal. Kézben – és féken – tartja a társulat habzó komédiázó kedvét. Szívből remélem, hogy ez az ötvenedik, századik előadás után sem fog változni. A főszerepet játszó Debreczeny Csaba megtette a darabért és Örményiért, amit meg kellett tennie: vonzó statisztája a történelemnek. Elegáns, sármos, hiteles vidéki teátrista, és inkább csak komolyan vehető, politikailag súlyosabb mondatai elhangzásakor jut eszünkbe, hogy mekkorára nőhetne ez a figura mondjuk Latinovits Zoltán alakításában. Mindenesetre így is hitelesebb és stílusosabb, mint a szerepét, illetve a szerepjátszásra való képtelenségét zavaróan eltúlzó, harsány eszközeit unalomig ismétlő sógor, Máthé Zsolt Székely Samu hálás szerepében. A két beszélő nevű nyilas pártszolgálatos figuráját, szerepét a neten valaki Shakespeare bohócaihoz hasonlítja. Ezen az elképesztően megtisztelő jellemzésen alighanem maga Shakespeare nevetne a legjobban!

Az előadás szórólapján olvasható, hogy a Moldova-ősbemutatóra a budai színház huszonkilencedik évadjában került sor. Ha van valami, amire a Karinthyt és Márait, Jane Austent és Wedekindet, és most már Moldovát is játszó társaság büszke lehet, az ez. Hogy léteznek, és eklektikusan színes repertoárjukkal hagyományt is teremtettek. Aki vitatja, hogy ilyen színházra is szükség van, töltsön el egy estét a Bartók Béla úti teátrumban. Nem fogja megbánni.

FÖLDES ANNA

Egy enyhén sakktábla mintázatú fémes doboz képzeletbeli falaként ülünk sort a Thália stúdiójában a kecskemétiek Caligula helytartója-előadásán. A díszlet elvontnak, a jelmez kortalannak hat. (Ez is, az is Vereckei Rita munkája.) A rómaiak katonaviselete fekete, vegyes anyagú, arany sráfokkal díszített – a felkaron egy szerény C betű mint afféle márkajelzés odamutat a távoli császárra. A helyiek, a zsidó notabilitások – ezúttal a hadi személyzetükkel együtt mindössze hárman jelennek meg – általános történelmi slafrokot viselnek. Feltűnően kijátszik a színpadképből egy plazmatévé, amelyen közvetítik a szereplők színpadra lépése előtti pillanatokat. Önkéntelenül is ehhez a monitorhoz társítjuk azt a győzelmi hadijelentést is, amely hosszan szól a produkció elején és végén. A hatalmi propagandagépezet hallatja hangját, s ez a tónus oly ismerős, hogy bár a látvány biztonságos távolba helyezi tőlünk a drámát – átvitt értelemben persze, hiszen voltaképp az orrunk előtt játszódik le –, a fülünk azonnal odairányítja a konkrét történeti-tapasztalati bázisunkhoz. Bagó Bertalan rendező ehhez a felfesletéshez nagyon jól ért. Elmerülünk egy tanulságos historikus történetben, és egyszer csak valamely résen előbukkan a saját vagy a tágabb nyers valónk. (A bemutatót az 1988-as kiváló szolnoki Caligula helytartója-előadás rendezője, Taub János emlékének ajánlják a kecskemétiek.)

Dunai Tamás és Körvélyessy Zsolt

Székely János Caligula helytartója című műve egy sikertelen bevitel története. A főhős Petroniusnak azt kell eldöntenie, hogy erőszakkal, akár polgárháború árán is, elhelyezteti-e a római császár szobrát a zsidók templomában. Vagyis a józan ésszel szemben és a fokozatosan kialakuló meggyőződése ellenére végrehajtja-e zsarnok uralkodója parancsát. Székely történelmi krónikája tiszta, pontos, világos vonalú, logikus gondolati felépítmény. Filozófiai tétel, morális vizsgahelyzet szép, erőteljes drámában levezetve. Örökké aktuálisnak érződik, és biztos intellektuális hatást kelt. Alapvetően „fejben játszódó” mivolta ellenére jól szokta érezni magát a nagyszínpadokon, minek következtében talán meglepő, hogy a kecskemétiek némiképp kamarásítva, stúdiószínpadi körülmények között adják elő, a játékstílust tekintve nem is maradéktalanul igazodva a térviszonyokhoz. Értve ezen olyasmit, hogy néha bántóan hangosak és erősek a megszólalások és a gesztusok, avagy túl vastag a púder egy-egy szereplő arcán. Ha az előadás tudomást venne arról, hogy mi nézők milyen közel vagyunk, könnyebb lenne meghitten elhelyezkednünk a drámában. De így sem maradunk kívül.

Rendezői koncepciójának súlyát Bagó Bertalan a Petroniust játszó Kőszegi Ákos vállára helyezte. Petronius vitapartnerét, Barakiás főpapot Dunai Tamás játssza bölcs arccal, fürkészőn. Ha kell, pajkos tekintettel, máskor hidegen nézve, folyamatosan várakozón. Jószerével csupán annyi a feladata, hogy időnként kimond egy-egy „hívószót”, amellyel Petroniust újabb gondolatfutamokra és mérlegelésre készteti. Aztán a többit rá is bízza: végezze el magában a helytartó, amit a lelkiismeretével el kell végeznie. Kőszegi pedig egyre felfokozottabb érzelmi állapotban viszi előre a cselekményt. Első megjelenésének nyugalma – ahogy a székében ülve, lábait egymáson átvetve elegánsan cigarettázik – hamarosan odavész. Egyre verítékesebb, egyre frusztráltabb, egyre tépettebb idegzetű. Ezenközben az agyában mind egyértelműbben és következetesebben dolgozza fel erkölcsi válsághelyzetét. (A dohányzásmotívum később még visszatér. Akkor a helytartó rácsodálkozik a hamura, amely a cigarettájáról a földre hullott. Tehát ez az, a hamu, amit a palota előtti téren ülő szelíden tiltakozó zsidók a fejükre szórnak… – gondolja magában.)

Dunai Tamás és Kőszegi Ákos

Kőszegi Petroniusának némi egzaltáltsága csak addig hat különösnek, amíg magunkban egybe nem vetjük a napi tapasztalatainkkal. Azok alapján ugyanis valóban nem tekinthetjük teljesen normálisnak, hogy egy hatalmi pozícióban lévő ember úgy viselkedjen, mint ő. Tudniillik dialógusba bocsátkozik az alávetettekkel, meghallgatja és meghallja ellenérveiket, majd elfogadja azokat, levonva a szükséges konzekvenciát. És csak akkor nyugszik meg, higgad le és simul ki, amikor e döntése és tette törvényszerűen a saját, személyes bukásához vezet.

Kőszegi Ákos magas hőfokú, intenzív alakításához gondosan segédkező színészi asszisztenciát rendelt Bagó Bertalan. A legkomfortosabb mellékalak Decius, akit Hegedűs Zoltán precízen ábrázol elvszerű pragmatistának. Némi távolságtartással szolidáris bajtárs ő; bármikor kész visszavonulni a szabályok közé. Két fiatal római segédtiszt vesz még részt az eseményekben, Petronius tragikus vétségét előidézendő. Farkas Ádám ifjú Probusát inkább a fiatalos hév és ambíció látszik működtetni, míg Luciusként Pál Attila a nagyok mellett hosszabb ideje szolgálók gazdag és keserű tapasztalatával ragaszkodik a hűséghez.

Kőszegi Ákos (fotók: Walter Péter)

A színen mindvégig ott látjuk a görgőkön guruló, C betűvel megjelölt ládát, amely az ominózus Caligula-szobrot tartalmazza. Szellemes módon egészen az előadás befejezéséig senkit nem érdekel, hogy mi van benne. Végül azonban Petronius – vigyázat, spoiler következik! – lenyitja a doboz oldalait, s ekkor szétszóródik rengeteg kis habszivacsgolyó, a védő- és csomagolóanyag. Kőszegi hiába keresi a tömítés között a szobrot, semmit nem talál. Keserűen beleül a halom közepébe, s nézi magát a díszletfal tükrében, amely megdől kicsit, hogy mindenkit láthatóvá tegyen, őt is, bennünket is. A záróképet kézenfekvően – és kissé talán didaktikusan – úgy értelmezhetjük, hogy Petronius is Caligulává, zsarnokká vált, miután a maga védelmére kivégeztette utóbb ártatlannak bizonyuló segédtisztjeit. De tekinthetjük úgy is, hogy néha lehet számítani a diktatúrák slamposságára. Az illetékesek esetleg merő trehányságból elfelejtik beletenni a csomagba azt, amit pedig oly fontosnak találtak ránk oktrojálni.

STUBER ANDREA

Ács JánosHamlet-rendezése biztosan nem járult hozzá, hogy kirúgták az igazgatót. Nincs benne semmi fölháborító. Legfeljebb furcsaságok akadnak benne, de ezek nem olyanok, amilyenekre manapság a hatalom emberei érzékenyek lennének, és nem is olyanok, amelyek szétkergetik a nézőket. Az nem mondható tehát, hogy nincs benne semmi, de az se, hogy ami benne van, túlságosan izgalmas lenne.

Úgy indul, mintha egy jól átgondolt, tisztességesen színpadra tett ismeretterjesztő Hamlet várna ránk. Olyan, amelyik nem próbálkozik semmi eredetivel, nem kíván mérföldkő lenni a Hamlet-játszás történetében, nem óhajt eredeti értelmezéssel meglepni, a rendező nem akarja fölülírni sem Shakespeare-t, sem a darab valamennyi korábbi rendezését. Mindössze tisztán, világosan el akarja mesélni a történetet, meg akarja mutatni a szereplő jellemeket, láttatni akarja kapcsolataikat. Pótolja a kötelező olvasmányt. Aztán a néző gondoljon, amit akar. Nem él bennem a ma divatos megvetés az ilyen színházzal szemben, becsülni is tudnám a szerény, de jó szakemberként dolgozó rendezőt. Bizonyára élvezném is az olyan előadást, amelyik az értelmezést rám bízza, hagyja, hogy a magam asszociációi szabadon szökdécseljenek. Talán még annyira sem unatkoznék, mint amikor ambiciózus tehetségtelenséggel erőszakolnak rá mindenféle kényszeredetten kiagyalt koncepciót a klasszikusokra.

Sárközi József és Csankó Zoltán (fotó: Kanyó Béla)

A mostani győri Hamlet első jelenetei alatt kimondottan jól éreztem magam. Tetszett a vakító fények közt megjelenő szellem, el tudtam fogadni a mértéktartón középkorias hangulatot, a királyi pár és bizalmasuk, Polonius enyhén ironikus bemutatkozását. Ám az előadás idővel elromlik. Nemcsak meglazul, fegyelmezetlenné válik, de előkerülnek feltűnő rendezői beavatkozások. Egyes jelenetekre korlátozódó ötletek átgondolás, koncepció nélkül. Igazán akkor tűnik ez föl először, amikor megjelenik Rosencrantz és Guildenstern. Szembetűnő a két egykori tanulótárs közötti korkülönbség. Persze járhattak volna ötven év fölötti férfiak is a wittenbergi egyetemre, de az már kevéssé valószínű, hogy a találkozás fölötti örömükben végigbukfencezzék a színpadot. De ez a kisebb baj. Ennél is zavaróbb, hogy a két régi barát darabbeli szerepének lényege a felcserélhetőség, a karakter nélküliség. Posonyi Takács László és Szikra József esetében pedig ez föl sem merülhet. Csak abban hasonlítanak, hogy nem hasonlítanak, márpedig a darabban éppen a hasonlóság, megkettőzöttség lenne az egyetlen megkülönböztető jegyük. Bizonyára valamilyen szereposztási kényszer következménye ez, de mindenképpen elég súlyos, mondhatnám vállalhatatlan kompromisszum. A másik említésre méltó, sajátos humorú rendezői ötlet, hogy a piperkőc Osrickot (Vincze Gábor Péter), mialatt elmondja mondókáját a párbajra való kihívásról, Hamlet és Horatio meztelenre vetkőzteti. Kétségtelenül végig mulattató a jelenet, s különösen az, amikor a derék udvaronc már mindössze egy vaskos ágyékkötőben mondja a magáét, de mindennek se előzménye, se következménye, s főképp semmi értelme.

Amúgy az előadás világát sötét puritanizmus jellemzi. Menczel Róbert díszlet gyanánt le-föl gördülő fekete műanyag függönyökkel aggatta körül a színpadot, melyek egyrészt alkalmasak a tér szűkítésére és tágítására, valamint el lehet mögéjük bújni, aminek valóban nagy jelentősége van a történet egymásra rímelő helyein, amikor Hamlet és Ophelia találkozását kihallgatják, illetve amikor Hamlet megöli a hallgatózó Poloniust. Ám éppen ez utóbbi alkalommal vörös függönyök is legördülnek, nyilván vészterhes előjelként, illetve kiemelve a következő jelenet fordulópont voltát, de egyúttal asszonánccá torzítva-erősítve a látványbeli rímelést. Gyarmathy Ágnes viszont általános történetiséget, elvont udvari stílust jelző ruhákat adott a szereplőkre, a Nekrosius fagyos Hamletjére emlékeztető bundák felbukkanása akár a véletlen műve is lehet. Az előadást értelmező jelentése biztosan nincs.

Eleinte a színészi játék is koncentráltnak, fegyelmezettnek, kidolgozottnak látszik. Csankó Zoltán Claudiusának arcán okos önirónia látszik, Töreky Zsuzsa Gertrudja méltósággal viseli az egyszerre friss özvegy és ifjú hitves kínos helyzetét, Rupnik Károly mértéket tart Polonius okoskodó, fecsegő karakterének gúnyolásában, Ungvári István határozott, férfias Horatio, Sárközi József Hamletjében még benne van a méltó alakítás lehetősége. Hamlet ugyanis nemcsak nagy szerep, de nagy ember, főképp nagy szellem, nagy intellektus is. Nemcsak helyzete szerint beszél, de sokszor okkal érezhetjük a szerző szócsövének, fontos gondolatai megfogalmazójának Az a komoly fiatalember, akit az előadás első jeleneteiben megismerhetünk, még nem cáfol rá erre. De ő is nagyjából a hajdani iskolatársakkal való találkozáskor, majd a színészek fogadása közben kezd gyanússá válni. Játékosságából, bohóckodásaiból mindinkább kilóg az értelmezés lólába. A tettetett szeszély és az igazi zavarodottság, az őrületig fokozódó kétely sajátos keveredése és alig felfogható egysége megbomlik az alakításban, a tettető Hamlet fölébe kerekedik a vívódó, önmarcangoló királyfinak. Csankó Zoltánnak is Claudius igaz lelkével gyűlik meg igazán a baja. Amikor a király az Egérfogó-jelenet hatására megrendül és magányában egy pillanatra őszintén megmutatkozik, Csankó fájdalma hamis, megjátszott, utána pedig egy rosszul színészkedő embert alakít, éppoly kínosan, ahogyan a Funtek Frigyes rendezte Molière-ben a méltatlanul ripacskodó zsenit játszotta. Ott úgy éreztem, a rendezés hozta képtelen helyzetbe, most viszont úgy látszik, mintha áthozta volna magával a kudarcot a másik előadásból. Szina Kinga Opheliája engedelmes gyermek, jó kislány, aki a királyfi udvarlását is illedelmesen veszi tudomásul, heves szerelmi lázat nem mutat. Így apja halála feltehetőleg nem belső konfliktus nyomán roppantja össze, mindössze a gyönge lélek rendül meg benne. Őrülete is ennek megfelelően csöndes, szépen, finoman magába forduló. A sírásó jelenetben Szilágyi István alkatból hozza a népi humort, Koppány Zoltán hatalmas testéből vékony hangon szól az együgyű lélek.

Az üzenetes, rendezői véleményt közlő Hamlet-előadások kulcsa szokott lenni a befejezés: jön-e Fortinbras, és hogyan jön. Ezúttal jön, de nem tudni, miért. Ha valami van egyáltalán Fejszés Attila játékában, akkor az a kívülálló közönye. Befejezésül az elárvult trón marad a színen megvilágítva. Nem tudható, kire, mire vár. Talán az elárvult tanácstalanság jelképe. Alighanem a rendezőé és a nézőé egyaránt.

ZAPPE LÁSZLÓ

2010-ben járt le Bocsárdi László ötéves igazgatói – Romániában úgy mondják: menedzseri – szerződése. A polgármester által kinevezett bizottság – Balázs Éva színművész, Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes vezetője és Klárik Attila önkormányzati képviselő – 8,92-re értékelte a rendező ötéves tevékenységét. Ennek értelmében Bocsárdi László szerződését nem hosszabbították meg. A Tamási Áron Színház igazgatója azonban fellebbezett, továbbá aláírásgyűjtés indult az értékelés felülvizsgálatáért, amelyet 1919-en írtak alá. Antal Árpád polgármester új bizottság kinevezéséről és új értékelésről döntött. A második bizottság – Emil Boroghina a Román Színházi Szövetség részéről, Gáspá­rik Attila színművész, rektor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemről, Kelemen Kinga dramaturg a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemről, Ion Parhon a Színházkritikusok Szövetségétől, Carmen Croitoru független szakértő és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviseletében Sztakics Éva és Kovács István – 9,49-re értékelte Bocsárdi László ötéves tevékenységét. Ennek értelmében a Tamási Áron Színház igazgatója új menedzseri tervezetet nyújthat be, amelynek elfogadásáról az önkormányzat dönt majd. Ebben a helyzetben beszélgettünk Bocsárdi Lászlóval.

Fél év távlatából hogyan látod a menedzseri szerződésed meghosszabbítása körül kialakult vitát?

Kellemetlen emlék. Úgy éreztem, hogy a színházunk talán a legerősebb és a legérettebb időszakát élte meg az elmúlt öt év alatt. Ebben az időszakban került sor a Reflex fesztiválra is, ami a színház történetében szintén kulcsfontosságú momentum volt. Tehát derült égből jött a villámcsapás. Az is nagyon váratlanul ért, hogy olyan módon bonyolították le ezt a kiértékelőt, amire én nem számítottam. Arra kényszerítettek, hogy védekezzek, miközben inkább elismerés illethette volna a munkámat. Viszont olyan értelemben hasznosnak és fontosnak éreztem a vitát, hogy kiderült, a városban nagyon sokan állnak a színház oldalán. Nagyon sokan megszólaltak és aláírták a petíciót. Külső tényezők is aktivizálódtak. Tehát abban a pillanatban úgy tűnt, hogy az emberek odafigyelnek a kultúrára, és fontos számukra az, hogy a színház milyen irányba halad. És azt merem mondani, hogy megvédték a színházat. A hatalom így szembesült azzal, hogy a kultúra bizalmat és hosszú távú befektetést igényel. De a történet még nem zárult le. A város vezetőségének még meg kell fogalmaznia az elvárásait, és ennek mentén kell majd benyújtanom egy új ötéves tervezetet. Tehát a közeljövőben fog kiderülni az, hogy mennyire és milyen módon szeretnének beleszólni a színház vezetésébe. Kíváncsian várom, hogyan fog elsülni.

A petíciót több mint ezerkilencszázan írták alá, többek között olyan neves színházi szakemberek is, mint Alföldi Róbert, Törőcsik Mari, Tompa Gábor. Úgy gondolod, a petíció következtében döntött úgy a város vezetése, hogy új bizottságnak kell újraértékelnie a menedzseri tevékenységed?

Nem tudom megítélni, hogy kimondottan emiatt történt-e vagy sem, abban viszont biztos vagyok, hogy a petíció hatással volt a döntésre. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az első bizottság támadható volt az összetétele miatt. Ezentúl pedig az is fontos, hogy a városvezetés olyan procedurális tévedéseket követett el, amelyek miatt egyértelműen sárossá vált.

Milyen procedurális tévedésekre gondolsz?

Az egyik legkonkrétabb tévedés az volt, hogy egybemosták a 2009-es kiértékelést az ötévessel, miközben e kettőt a törvény egyértelműen különválasztja. Tehát egyszer fel kell mérni az utolsó évet, és bizonyos idő elteltével lehet áttérni az ötéves tevékenység kiértékelésére. Az első bizottság ezt elsiette, figyelmen kívül hagyta, egybemosta, így én meg tudtam támadni a döntést. Emellett a petíció a városvezetés tudomására hozta, hogy a Tamási Áron Színház helyzete nem hagyja hidegen a távolabbi, akár külföldi, kultúrával foglalkozó intézményeket, személyeket sem. Az aláírások tehát azt jelezték, hogy reflektorfényben vagyunk, hogy a színházunk egy fontos intézmény. Én úgy gondolom, hogy minden olyan intézmény fontos, amely értéket termel. Ezzel szemben azok, amelyek belesimulnak a fogyasztói társadalom igényeibe, nem nevezhetők kulturális intézményeknek. A kultúra, a művészet elsődleges feladata, hogy provokálja a társadalmat, hogy hozzásegítse az önmegismeréshez. A színháznak provokálnia kell a nézőket. A cél sosem korlátozódhat csupán a szórakoztatásra.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Szerinted létezik találkozási pont az önkormányzat pénzcentrikus gondolkodásmódja – amely elvárná a színháztól, hogy profitorientált szórakoztató intézmény legyen – és a te színházvezetési elveid között, amelyeket elsősorban az értékteremtés határoz meg?

Színházigazgatóként nyilván kénytelen vagyok tudomásul venni bizonyos elvárásokat, hiszen a pénzt a városvezetés biztosítja. Viszont a fenntartónak is újra kell gondolnia azt, hogy mi a kultúra szerepe a társadalomban. Úgy gondolom, hogy mindig is létezett egyfajta természetszerű ellentét a hatalom és az alkotók között. Ez a konfliktus csak akkor nem áll fenn, amikor a hatalom hisz abban, hogy csak összetetten gondolkodó emberek tudnak felelősséget vállalni a közösséget érintő problémákban, és ezért fontos számára az, hogy a polgárok szellemi színvonala a lehető legmagasabb legyen. Vannak ilyen időszakok az emberiség történetében. Például az ókori görögöknél a polgárokat fizették, hogy részt vegyenek a tragédiaversenyeken. Az akkori és ottani vezetőség tehát tudta, hogy összetettebb, bonyolultabb társadalmat csak értelmes emberekkel lehet létrehozni. A fogyasztói társadalom kiszolgálja a polgárokat, és ezáltal lealacsonyítja őket. Fontos, hogy a kultúrát vezető emberek hűek tudjanak maradni ahhoz, amire felesküdtek. Ebben az esetben a hatalom és a művészet közötti egészséges konfliktus nem zárja ki az élhető és működő kultúra létezését. Ha nem maradnak hűek az elveikhez, akkor megszűnik a kultúra.

A fogyasztói igények kielégítésének kérdése a második kiértékelő esetében is fontos szerephez jutott. A második bizottság tagjai több elvárást is megfogalmaztak. Mindenekelőtt azt javasolták, hogy a színháznak szélesebb közönségréteget kellene kiszolgálnia. Továbbá azt is hangsúlyozták, hogy fontos lenne alkalmazni egy gazdasági igazgatót és létrehozni egy pályázati irodát. Megalapozottaknak érzed ezeket az elvárásokat, és eleget fogsz tenni nekik?

Ezek az elvárások furcsán hangzanak. Először is a színháznak mindig volt és most is van gazdasági igazgatója. Azt sem értem, hogy miért kellene pályázati irodát létrehozni, hiszen szüntelenül pályázunk, és folyamatosan nyerünk is el pályázati pénzeket. A különböző közönségrétegek kielégítése is jelen van a munkánkban. Az első pillanattól kezdve szerepeltek olyan előadások a repertoárunkon, amelyek szórakoztatásra is alkalmasak. Bosszantó, hogy nem veszik észre azt, ha egy évad négy vagy öt bemutatójából sok esetben kettő-három komédiaként működik, és a közönség is így éli meg őket. Ezek tehát humorral teli, élvezhető előadások. A városvezetés mégis folyamatosan arról beszél, hogy tűzzünk műsorra vígjátékot is. Az az érzésem, mintha egy sötét szemüveg lenne a szemük előtt. Nem hajlandóak észrevenni azt, ami van. E javaslatokat leginkább kötelességtudásból jövő gesztusnak érzem. Ezek egy jól működő színház olyan elvi megfogalmazásai, amelyeket az ember folyamatosan átgondol.

A bizottság azt is javasolta, hogy készüljön egy tanulmány a megye kulturális fogyasztói trendjeiről. Végül a megyei felmérés helyett a sepsiszentgyörgyi kulturális fogyasztói szokásokat feltérképező kutatás jött létre, amelyet a bukaresti Cultural Communication cég végzett el. Szükségesnek érzed ezt a kutatást?

Mi már régebben el szerettünk volna végezni egy hasonló felmérést a sepsiszentgyörgyi főiskola segítségével. Akkor azonban az önkormányzat elutasította ezt a kezdeményezést. Nem adott pénzt a kutatásra, pedig nem került olyan sokba, mint a mostani. Egy ilyen felmérés azért fontos, mert egy város vezetőségének tudnia kell, hogy a kultúra mennyire szövi át az emberek hétköznapi életét. Hogy ezt milyen módon tudja meg, az más kérdés. Vitatható, hogy egy bukaresti cég mennyire képes mélyen és összetetten átlátni a sepsiszentgyörgyi helyzetet. Ilyen jellegű felmérést gyakorlatilag mi is folyamatosan végzünk azáltal, hogy követjük, milyen típusú közönségünk van. A repertoár összeállításában, a címek kitalálásában is mindig fontos szempont, hogy a néző vajon mire vevő. Ez a mi munkánk természetes, szerves része. Tehát egy ilyen felmérés egy kirakatlépés, aminek biztos van haszna is, de nagyon sok újat nem fog mondani számunkra. Egy ilyen kutatásnak akkor lehet fontos hozadéka, amikor a lakosság kultúrára való éhsége riasztóan alacsony szintű. Ez szerintem Szentgyörgyön nem egy akut probléma, de sok ilyen város van. Ilyen esetben a városvezetőségnek tudnia kell azt, hogy mi akadályozza és mérgezi a lakosok szellemi fejlődését. A cél soha nem az alacsony színvonal kielégítése, hanem a kultúrát értő emberek számának növelése kell legyen.

A fogyasztói igények kielégítése szempontjából ráadásul folyamatos kompromisszumkészség tapasztalható a részedről, hiszen néhány éve minden szilveszterkor szórakoztató előadást tűz műsorra a színház. Ebben az évadban például A három testőrt mutattátok be.

Így van. De hogyha műsorra tűzöl egy ilyen előadást, nyilván azt mondják, mutass be kettőt. Majd egy év múlva azt fogják mondani, hogy ha tavaly kettő volt, most legyen három. Ez a folyamat veszélyes és megállíthatatlan.

Az anyagi vetület is fontos, hiszen a szilveszteri előadások, a musicalek, az operettek költséges produkciók.

Sok pénzbe kerülnek. Persze sok pénzt vissza is hoznak, mert nagyon drágán adjuk a jegyeket. A városvezetés csak a magas bevételt látja, ezért több ilyen produkciót szeretne. Arra nem gondol, hogy négy ilyen előadásra már nem jönne el annyi ember, mert nem győzné a zsebe. Azt mondják, hogy több vígjáték kell, és nem látják be, hogy az előadásaink nagy része komédiaként is működik. A problémát tehát az ízlésbeli különbségek, a humor különböző szintjei határozzák meg. Amit én komédiaként jelölök meg, számukra nem az, mert ők olyan színházi előadást várnak, amelyben minden kiszámítható, illusztratív, kifogalmazott. Művészi szempontból felszínes, alacsony színvonalú produkciókat szeretnének. Azt várnák el tőlünk, hogy az igénytelenség felé mozduljunk. Mi pedig megpróbálunk megszabadulni a humor kiszámítható, szájbarágós, parlagi szintjétől.

A szentgyörgyi közönség jelentős része nem is igényli ezt a fajta mondvacsinált színházat.

Én úgy érzem, hogy az elmúlt tizenöt év alatt a szentgyörgyi nézőkben kialakult az a fajta igényesség, ami lehetővé teszi, hogy a színházunk keresse a maga útját, és kortárs művészetként tudjon létezni. Évről évre újra kell gondolni, hogyan fogalmazunk. Meg kell tudjuk találni az új hangokat ahhoz, hogy kortárs művészetet hozhassunk létre. Szerencsénkre értő közönséggel állunk szemben, amely nyitott az újszerű, az igényes színházra, és kritikusan viszonyul például a gyengébb színvonalú vendégelőadásokhoz. Persze van egy két-három háznyi közönségréteg Szentgyörgyön, amelyik nem szereti a mi előadásainkat. Ezek a nézők eljönnek a vendégprodukciókra, amelyekről azonban én nem minden esetben gondolom azt, hogy minőséget képviselnek. Ez a réteg ilyenkor szinte diadallal tapsol, jelezve, hogy ez a jó, és nekünk is ezt kellene csinálnunk. De szerintem a szentgyörgyi színházszerető közönség nagy része most már jó értelemben meg van fertőzve.

Ez a Reflex fesztiválon is erőteljesen érződött.

Egyértelmű volt. Persze egy-egy társulat egyszer vagy legfennebb kétszer játszott. De az mindenképp jelzésértékű, hogy a magas jegyárak ellenére is a fesztivál minden előadásán telt ház volt, sőt állójegyeket is adtunk el.

A 2010/2011-es évadot háromhónapos készenléti munkaszünet előzte meg. Miért volt erre szükség?

A város az év elején olyan alacsony összeget tudott biztosítani a színház számára, amelyből nem lehetett végigcsinálni az évadot. Egy rendelet alapján lehetőség nyílt számunkra, hogy háromhónapos kényszermunkaszünetet indítványozzunk. Ezt a törvényt a kormány épp azért találta ki, hogy megvédjen bizonyos intézményeket, és elejét vegye a nehéz anyagi helyzet miatti elbocsátásoknak. A készenléti munkaszünet alatt a színháznak nem szabad vásárolnia és produkálnia. A hozadéka pedig az, hogy azok a járulékok, amelyek a fizetésalapból az államot illetik meg, az intézménynél maradnak. Így több mint tízezer lejt spóroltunk meg (tízezer új lej körülbelül hat és fél millió forintnak felel meg). De még így is nagyon nagy bajba keveredtünk, mert a nyár folyamán megszületett az a kormányrendelet, amelynek következtében huszonöt százalékkal kellett csökkenteni a fizetésalapot és hússzal minden egyéb költséget. Emiatt az év végére kénytelenek voltunk módosítani a terveinket, és a nagyszínpadi az Utas és holdvilág helyett A velencei kalmárt mutattuk be stúdió-előadásként. Ehhez díszlet szinte egyáltalán nem készült, így sikerült alacsony költségvetésű előadást létrehozni. Ilyen módon elég pénzt tudtunk megspórolni ahhoz, hogy szilveszterkor be tudjuk mutatni a nagyszínpadon A három testőrt.

Mik a kilátások a 2011-es évre?

Még nem tudjuk pontosan, hogy mi fog történni ebben az évben, mert minden a költségvetés függvényében alakul majd. Reményeim szerint sokkal jobban fogunk állni. Ezért az évet már egy nagyszínpadi produkcióval fogjuk kezdeni. Módosítottuk a terveinket, így az Árkádia című stúdió-előadás helyett vakmerően nekifogunk A fizikusoknak, amelyet Zakariás Zalán rendez. Ezentúl pedig remélem, hogy sikerül megcsinálnunk a Bánk bánt, amit én rendeznék. Ehhez az előadáshoz remélhetőleg a megyétől is kapunk támogatást, mivel ez a produkció indítaná a nyáron sorra kerülő Háromszéki Magyarok Világtalálkozóját. Ősszel Anca Bradu rendezné az Ivanovot, a szilveszteri előadás kapcsán pedig még folynak a tárgyalások. Tehát az elképzelés az, hogy ebben az évben négy nagyszínpadi előadásunk lesz, amit két vagy három stúdió-előadás egészít ki.

Rendezel ebben az évben más színházaknál, esetleg Magyarországon?

Idén nem dolgozom Magyarországon. Viszont Craiován rendezem Camus Caliguláját, majd ősszel a bukaresti Nemzeti Színházban is fogok dolgozni.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

MÁRTON IMOLA