Kit vonz, kit taszít a média világa. Nem vállalkoznék annak megítélésére, melyik tábor népesebb. De gyanítható, hogy akinek az ízlését tükrözi a Dr. Faustus legújabb színrevitele, akképp vélekedik, a televíziós külsőségek sokak szemében csalogatóak. Úgy is hirdetik a Budapesti Kamaraszínház előadását, mint „valóságshow”-t. S nem tartanak attól, hogy egy XVI. század végi tragédiára – nevezetesen Christopher Marlowe drámájára – éppen azok válthatnak jegyet, akiknek otthonában mindinkább porosodik a tévékészülék.

Spindler Béla és Kolovratnik Krisztián

Kisebb-nagyobb kivetítők fogadják tehát a közönséget a Tivoli termében, amelyeken a kezdés előtt röpinterjúkat mutatnak a gyülekezőknek. A játékteret dobogórendszer tagolja. Egy kifutó, amilyen egyes tehetségkutató produkciókhoz szolgál. De van olyan fotelokkal, asztalkával bútorozott szeglet is, hátterében budapesti panorámával, amely talkshow-ból lehet ismerős. Valamiféle tálalópult vagy amerikai konyha egy sarokban, talán a főzőműsorokból vette mintáját. S úgy rémlik, volt olyan program is, amelyben sűrűn kapott szerepet egy jacuzzi, itt is látni tehát efféle fürdőalkalmatosságot. Ha egyik-másik – Szendrényi Éva terve szerint készült – díszletelemet bajosan hozom összefüggésbe a képernyőn látható berendezésekkel, csakis azért van, mert jómagam azok közé tartozom, akik elvétve nyúlnak a távkapcsolóért. De a gyerekbútor tarkaságú látványnál is irritálóbb, amikor felszólítják a nézőket, hogy egy táblácskán kigyulladó fényre s rajta a feliratra lelkesen tapsoljanak. Bizonyára vannak olyanok stúdióban vagy akár színházban, akik örömest hagyják tetszésüket irányítani. Vegyük játéknak, divatos „interaktivitásnak”. Csakhogy most olyan mű hangzik el, amelynek szellemiségétől elvonni a figyelmet azzal, hogy szemünket egy utasításra szegezzük – vétek. Az elszalasztott pillanatok vissza nem térnek, szétszakítják a gondolatok füzérét.

Nem csekély köze van a médiavilághoz annak, akinek a fordítása megmérkőzött az Erzsébet-kori szerzővel. Szabó Stein Imre volt az RTL Klub kommunikációs igazgatója, az ATV vezérigazgató-helyettese, de a közszolgálati televízió tanácsadója, majd a szórakoztató programokért felelős igazgatója is. Amikor 2008–2009-ben pályázott az MTV elnöki posztjára, a kereskedelmi tévék bulvárosodásával szemben jelölte ki e médium társadalmi hivatását. Vagyis megvannak a tapasztalatai mindarról, amit a szóban forgó színjáték körítésül szolgál fel a Dr. Faustushoz. De szerencsére az ízlése, a szemlélete meglehetősen ellenállt annak, hogy a magyarítása „bulvárosodjon”. Könnyedén és költőien lüktet a jambus a „blank verse”-ben, világosan szövi a mondatokat, gazdag szókészlettel. Azért egyszer-egyszer megejtette a színrevitel kísértése. Így emlegeti a mágiát „mennyei cuccként”, így kecsegteti „csoda-celeb” karrierrel a tudóst, aki így válhat „az ördög műsorigazgatójává”. Néhány ilyenféle, a mértéktartóbb szókincstől elütő kifejezés akadt más fordításaiban is, A velencei kalmárban, a Macbethben, amelyeket Alföldi Róbert tett színre, s a Spanyol tragédiában, a szintén itt, a Tivoliban műsorra tűzött Thomas Kyd-opusban. Nem olyan nagy baj. Amikor e négy drámát majdan egy rendező fellapozza abban a kötetben, amelyet Benn a pokol címen mostanában jelentetett meg az Ulpius-ház, ha akarja, legföljebb a dramaturgjával kioperáltatja az egyébként – akár Szabó Lőrincé mellett is – becses szövegből.

Kovács Ferenc, Kolovratnik Krisztián és Nagy Viktor

De az előadás már olyan marad, amilyen. Külsőségesen-felületesen aktualizáló. Káel Csaba rendezte, akinek nevéhez dokumentumfilmek, koncertfilmek kötődnek, a Bánk bán operafilmje is, nemkülönben színpadi operarendezések. Vagyis most szokatlanabb terepre merészkedett. Lássuk, mire jutott. Faustus doktor borostásan, napszemüvegben, keki ingben, terepszín nadrágban toppan elénk. Persze, nem a ruha teszi az embert (még Berzsenyi Krisztina jelmezei sem, amelyek a köznapi viseletek mellett angyalnak, ördögnek, megszemélyesített vétkeknek készült fantáziakosztümöket is felvonultatnak). Ezt a „laza” fiatalembert is készek volnánk követni szellemi kalandjaiban. Hová is tart? A textus szerint, miután félrehajította Arisztotelész tanait, Justinianus kódexét és Jeromos latin bibliáját, megidézi az alvilági Mephistophilist, aki – mai jogász nyelven fogalmazott – szerződésük értelmében szolgálni fogja. De vajon miért keverednek most egyfajta vetélkedőhelyzetbe? Faustus felteszi a kérdéseit, Mephistophilis válaszol, meg-megnyomva egy gömböt jelentkezésképp, mintha lenne még bárki közel s távol, aki megelőzhetné a felelettel. Különben is, nem a válaszoló, hanem a kérdező akar nyerni. Huszonegynéhány örömteli esztendőt üdvösségének fejében, ami sokkalta súlyosabb tét, mint amit e játékokban felajánlani szoktak. Ugye, semmi értelme?

Lehet kivetíteni persze a csillagos égboltozatot, amikor Mephistophilisszel az asztrológiáról cserélnek eszmét. Ám kérdéses, miért úgy mutatja meg Lucifer a Hét Főbűnt, mintha azok énekes versengésre neveztek volna be. De ha már így történik, ennek a seregletnek olyan kvalitásokat illene mutatnia, amelyek valóban megkísérthetik a pokoli zsűri „kültagját”. De se nem vonzóak, se nem veszélyesek, csupán vicceskedők, amilyenek amatőrök szoktak lenni. (Sokat enyhített volna a helyzeten, ha a betétszámok nem a kommersz irányába húztak volna, ha a zeneszerző Erdész Róbert merte volna kerülni a médiabeli gusztust, s helyette tartalmi mélységeket éreztetett volna.)

De Faustus még elkívánkozik Rómába, hívatlan és láthatatlan vendég a Pápa udvarában. Kemény dió ez bármilyen színrevitelnek. Hiszen e mozzanat azt tükrözi, ami a korabeli s éleslátó embernek szúrhatott szemet, miszerint távol állt egymástól a vallás lényege s az egyház, nemkülönben az egyházfő működése. A napjainkbelieknek nem ez a gondja. Annak, hogy Doktor Faustus beleártja magát Szent Péter ünnepébe, csak akkor van súlya, ha egy hívő lélek, mennyben és pokolban egyaránt hívő merészkedik Őszentsége személyében a hierarchiát, a hatalmat megingatni, különben csupán gyerekes csínytevés. Ahogy Károly, a német császár s az általa támogatott ellenpápa felbukkanása sem mond annyit a mai embernek, mint a drámaköltő kortársainak. Nem „eladni” kellene, valahogy túllenni ezeken az epizódokon, hanem lényegüket megfejteni, érvényessé tenni azzal, hogy a főhős stációit, lelki viviszekcióját felmutatják. Aki nem csak a tudományát dobja sutba hírnév, vagyon, gyönyör kecsegtetésére, de tagadni kész minden evilági és túlvilági rendet.

Nyomatékos mondatok hangzanak el. De amilyen játékkontextusban, az megint csak a rendezés felszínességét tanúsítja. „Ezitt a pokol, s mind benne vagyunk” – szól Mephistophilis, s körülnéz. Hol van tehát a pokol? Talán a médiavilágra utalnak önkritikusan? De akkor nem a szokott silánysággal kellene megjeleníteni azt az „elektronikus hajcihőt”, amely mindennap mossa az agyakat. Hanem vitriolos gúnnyal, fájdalmas szarkazmussal. Természetesen az eredeti szándék a kerek – vagyis kicsorbult – világra int. Ám akkor sem vidámkodó képet várnánk róla. Hanem elkeserítő látleletet glóbuszunkról, amelyet maga az ember fertőzött meg. „Bennünk van a pokol...” Így állna össze az a logika, amely az önkárhozatát beteljesítő lélek tragédiáját mutatja fel. De a szellemi fajsúly hiányzik az előadásból.

Holott aki Faustust játssza, cseppet sem mókás. De ez még kevés az „üdvösséghez”. Elengedhetetlen volna olyan értelmezés, amely a színészt vezeti. És belátható, hogy akinek nem jutott egész próbasorozat az alakítása kimunkálására, nem marasztalható el sok mindenben. Márpedig Kolovratnik Krisztián átvette a szerepet (Cserhalmi Györgytől). Hiányzik a Doktor olthatatlan kíváncsisága, az újra és újra zaklató kétely, a hányódás az önérzet és a megbánás között, váltakozása a vágynak és keservnek. A végjátékban, a záró monológban nyújt teljes élményt a játéka. De addig eluralkodik a nyegleség rajta, fitymáló mimikával, fintoros modorosságokkal. Persze, úgy segített magán, ahogy tudott.

A pokolbelieknek szerencséjük volt a szereposztással. Egri Kati professzionista nyugalommal és méltósággal adja Mephistophilist. Kocsó Gábor kissé nyűgös és gátlásait kompenzáló karaktert ad Lucifernek, az alvilág teljhatalmú urának. Méltatlan volna Spindler Bélát, Nagy Viktort, Majzik Editet s a többieket vékonyka sugallatú szerepük láttán megítélni. De mégis pár szó azokról, akiknek tévés személyiségként kell ágálniuk. Détár Enikőt szinte önmaga szerepére hívták, de amikor Szép Helénaként tűnik fel, sikerül egy árnyalatnyi lírát lopnia a jelenésbe. Bozsó Péter érdeme, hogy visszafogott, még akkor is, amikor a szakállas viccet kénytelen elmondani a Názáretiről és a Maseratiról.

Ha bárki kétkedett volna, hogy e színrevitel rossz úton jár, a fent említett szellemeskedés után már aligha. Hajmeresztő ízléshiba, amelynek hallatán a kiforgatott Marlowe-színjátékról nyúlcipőt kötve menekülne az ember. De marad, mert tisztelni kell azokat, akik erőfeszítéseket tettek. Hiszen szerződés köti őket is.

BOGÁCSI ERZSÉBET

Nem is olyan ritka madár színpadjainkon a kortárs közép-kelet-európai dráma, mint gyakorta gondoljuk, mondjuk, írjuk. Jelen van, de a zöme hamar kirostálódik (akárcsak a contemporary nyugat-európai és amerikai drámának). A feledésre méltó darabok friss kínálatában az egyik az eredetileg A vörös hercegnő címet viselő interjúdráma, melyet a Szlovák Nemzeti Színház 1976-os születésű – tehát a személyes történelmi utóidőből emlékező és ítélkező – dramaturgja, Peter Pavlac írt 2008-ban. Az Orlai Produkciós Irodaa nyári (akkor a Szentendrei Teátrummal közös) bemutató (MűvészetMalom) után a Belvárosi Színházban is közönség elé tárta a művet. De vajon Peter Pavlacét-e?

A szellemes „[orosz/szovjet] édes élet” cím a magyar szöveget alkotó Parti Nagy Lajos hangzásban és jelentésben is elsőrangú leleménye. (Nálunk az 1985-ös Károlyi Mihályné-film, A vörös grófnő indokolatlan áthallásai miatt az eredeti titulus nem is csengene jól.) Az elérhető színlapok egyike a rendező nélküli előadás négy színpadra állítóját nevezi meg, a főszerepet – Leonyid Iljics Brezsnyev lányát – játszó Csákányi Eszter, a tévériportert (kettős szereposztásban) megformáló Molnár Áron, a dramaturg Veress Anna, valamint a holland Space Színház erősségének számító Ardai Petra személyében. Ha nyilván nem is egyenlő arányban, de minimum öt akaratnak, elképzelésnek kellett érvényesülnie, a fordítóéval együtt. (Az íróról már nem is beszélve.) A sok bába közt elveszett a Brezsnyev gyerek, s vele az egykori, medveforma szovjet pártfőtitkár sötét személyén, utóéletén keresztül megfogalmazható kor- és rendszerkritika. Maradt a sajgón hézagos, szakmailag is kifogásolható Galina Brezsnyeva-portré. (Egyébként emlékszik-e még valaki, hogy Brezsnyev maga is „író” volt, a Kis föld című II. világháborús memoárregény állítólagos, művéért Lenin-díjjal kitüntetett szerzője?)

Katona László és Csákányi Eszter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Hová lett a tavalyi hó? elnevezésű televíziós topműsorban a sztárriporter kérdéseire válaszolva szólalna meg a férfifalónak, alkoholfüggőnek, gazdagságimádónak, regulázhatatlannak ismert, de lelke mélyén torzan plebejus és érzelgős, önképe szerint derék és hű kommunista, immár a hatvanadik életévén jóval túl botorkáló híresség. Csákányi Eszter alapból akkor is telibe találná e figurát, ha az interneten nem lehetne megtekinteni az 1998-ban elhunyt Galináról készült, kiábrándító álló- és mozgóképeket (ez a tagbaszakadt nő volt – többek között – a balett-táncos fenomén, Maris Liepa szeretője, a nála egy fél emberöltővel fiatalabb, törékeny illuzionista, Igor Kio felesége [kilenc napig]!). Az emberi képződmény, akinek rettegett apjához való testi-lelki hasonlósága a közvetve kibontott kritikai mondanivaló kulcsa, Izsák Lili karaktert jellemző rémes zöld jelmezébe öltözve pontos fizikai valójában tölti be a számára odakészített karosszéket, felpattanásai, kitörései is rávallanak az állandóan csúcsra járatott, pezsgőben és vodkában ázó idegrendszerre (a fiktív felvétel idején Galina egy szanatórium vendégszeretetét élvezi. Tulajdonképp megszökött. Önkényes szabadságának lejártát vörösen villogni kezdő hatalmas karóra jelzi.) Csákányi mesterfogásai, pillogásai azonban a szünet nélküli, nem rövid teljes estére nem elegendőek. Belevesznek a kidolgozatlan szituáció vizenyőjébe, a fölösleges ismételgetések tempótlanságába, az installáció figyelmet elvonó képeibe. Az egy erős kézben nem tartott előadás nem dönti el, mennyire „valóságos” a nyilvános felvétel; ebben milyen szerep jut a Belvárosi Színház meg-megpiszkált közönségének és technikai munkatársainak; általában sem ad választ: Brezsnyev és főleg a lánya meg a lepellerántás ürügyén valamiféle tévés színházasdi folyik, vagy az egészet vegyük annyira komolyan, amennyire színházban komolyan veszünk valamit, ha éppen a színházban létet kikapcsoljuk belőle.

Az elmaszatoltság egyik illogikus következménye, hogy Csákányi egy alkalommal – sminkjét rendbe szedendő – nem a színpad, hanem a színház felől (a nézőtérről) távozik rövid időre; a másik (s ez már a megjelenítés egérútja is), amikor a súgót belerángatják a kulimászba, leleplezve a szituáció viszonylagos illúzióját. A harmadik negatívum: a most Molnár Áront felváltó Katona László reménytelenül otthontalan a saját stúdiójában. (Díszlet: Khell Zsolt; világítás: Bányai Tamás.) Kéztördelésekkel, semmitmondó grimaszokkal, a felvevőgépek közötti, oda nem illő surranásokkal talán mosolyt kelt, de még a hazai riportercelebek parodizálásától is távol jár. Töltelékszavai kínosan rímelnek Csákányi „Mi van?”, „Most mi van…?”-jaira, melyek nem Galina elharapózó részegségének tanácstalan, indulatos megnyilvánulásai, hanem az el-elbizonytalanodó interpretáció kényszeres lendítői. A stúdióvendég és a kérdező csiholt erotikus viszonylatainak kimunkálatlansága is a premier gyengéje.

A vetítőfelületeken megjelenő Brezsnyev- és egyéb képek, dokumentumok mindazokat információkkal segítik, akiknek nincs ismeretük a hősnő apjáról, „Ljonyáról”, illetve emlékeik, szerencséjükre, már fakulnak. A gyakorta több fotót (teljes felvételt és részletét) ütköztető bejátszások, montírozások általában jók, máskor – alkalmi kompozícióként – csúfak és pontatlanok. A Dolcsaja vita csupán dramatikus és történelmi elgondolásában, valamint egyes részleteiben teljesíti be a várakozást.

TARJÁN TAMÁS

Csákányi Eszter minden. Szép(p)rózák villamoskalauznője vagy emigráns úrinője, privátban motyogó színésznője vagy tündérkeresztanya. És Fédra a fitneszszalonban, fiatalodásra és szerelem után sóvárogva. A groteszk ábrázolások szakértője számára kínálkozik, természetesen adja magát, hogy lehet ő akár Galina Brezsnyeva is. Ő lehet Galina Brezsnyeva. Az élet csúcsáról a demenciába süllyedő szanatóriumi ápolt. Iszonyú csúszda: a hatalom, a mindent lehet ormairól a bulvár múltbéli kísértet rovatáig, a leépülés és megvetettség állapotába.

Csákányi Eszter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ez körülbelül elég is egy sikeres, delikát estéhez. És Orlai Tibor megint szerencsés kézzel választ, jó ötletadókra hallgat: egy csinosan kikerekített szlovákiai előadást csináltat meg értő munkatársakkal magyar változatban. Peter Pavlac szlovák író szövegét Ardai Petra és VeressAnna gyúrta még együtt Parti Nagy Lajossal, hogy magyar színpadra kerüljön. Nagy sztori, nagy toposz: óriásember árnyékában szükségképpen tönkremenő gyermek. Példák hosszú sora minden rétegből, idő-, művészet-, nációfüggetlenül. Galina Szentendrén partinagyul beszél, az eredeti szlovák szöveg nyilván soványabb, de maga a karakter is Parti Nagy Lajos-i. Elvben lázadó alkat, cirkuszművész-bohóc, akaratos a nagyobb akaratokkal szemben, üdítően nimfomániás: a valóságban azonban haszonélvezője és bábja az apja által is kreált rezsimnek, maga is kreatúra. Relikvia és legenda. A rendezés talkshow-s környezetet teremt – ilyet látunk egyébként a „20 éve történt” számmisztikai igézetében magunk is rengeteget –, egy képzeletbeli moszkvai Hová lett a tavalyi hó? című műsor keretében, ahol fiatal sztárműsorvezető, nagy igyekvéssel, egykori hírhedt figurákat szólaltat meg. Meglehetősen didaktikus, de nem érdektelen, hogy a „bevágásokban” megszólaltatott magyar fiatalok számára nemhogy Brezsnyev vagy a peresztrojka, de a Szovjetunió, a kommunizmus szavak sem igen jelentenek semmit. (Mindig kicsit feszengető az érzés, etikai kételyeket támaszt, hogy vajon a riportalanyok mennyire vannak tudatában, hogy tájékozatlanságuk vehemens viccek forrásává válik egy másféle közegbe átemelve.)

Egyfajta monografikus feldolgozás ez, azzal a némi sutasággal, hogy Galina, felidézve egykori férjeit-szerelmeit, a műsorvezető ifjút képzeli a helyükbe, s hozzá intézi egykori szavait, mostani számonkéréseit. De muszáj dialogikus viszonyt létrehozni valahogy, a felidézettek (például a férjek, köztük az illuzionista Kio, a szeretők sorában pedig a balett-táncos Liepa, meg Tyereskova vagy Raisza Gorbacsova, Alla Pugacsova és a mi Kádárunk) vetített képei elé kell valami action. Ha Csákányi Eszter kéztartása, minden rezdülése, játékai a retikülben hordott pezsgősüvegekkel, frenetikus bohóc-mozgásetűdje (a cigánykerekezésről nem is szólva) nem pezsdítené, bizony leülne a darab, sztorizós életútinterjú maradna, tulajdonképpeni dramaturgiai fordulatok nélkül. Molnár Áron csak végszavaz, igazi drámai helyzeteket sem színészileg, sem az adott stúdiós-élőközönséges felvételszituációban nincs mód teremtenie. Vagy show-man, vagy tisztelgő történészpalánta: nincs eldöntve, s színpadi gyakorlata sincs még elég ahhoz, hogy vezetés hiányában maga döntsön. Két kamera veszi, ami történik: így legalább a távol ülők is látják, ami a színpadon és ami Galina körül zajlik.

Természetesen hallunk súlyos dolgokat: „szépen élni” az Galina szerint például azt jelenti, hogy briliánssal kirakott pezsgősvödörben tartani az üveget, méteres vázákra saját portrét maratni, meg vörös kaviárban fürdeni. Ő tudja, hogy ez is stílus, ezt is tudni kell élvezni. De az is benne van a pakliban, hogy az ember csak a fotósok előtt találkozik az apjával, meg akkor érzi a figyelmet, ha az a szeretőjére ráküldi a KGB-t. Voltaképpen színes történelemórán veszünk részt, ami viszolyogtat és szánakoztat, töredéknyi esélyével annak, hogy valaki még okul belőle.

BUDAI KATALIN

A szentendrei MűvészetMalom zsúfolt nézőterén ülő sokaságból kevesen és keveset. Még mi sem láttuk, sem személyesen, sem a híradóban, nem olvastuk egyetlen sorát sem, akik pedig ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amely megélte Brezsnyev regnálását, a világ szeme láttára végbement kínos testi-szellemi összeomlását, és előszeretettel mesélte a kajánnál kajánabb, hazai és import Brezsnyev-vicceket. De arról, hogy ennek az érmektől csörgő gólemnek lett volna egy rajongásig szeretett, elkényeztetett, lenézett, elzüllött leánya, alig hallottunk. Őt Csákányi Eszternek kellett közénk invitálni, legalább egy estére. Csákányi Eszter megmintázta, életre keltette – nem a szobrát, a portréját, hanem azt az ezerarcú, szerencsétlen szörnyeteget, aki Galina lehetett, vagy talán csak lehetett volna, ha tükörben látjuk és nem rivaldafényben.

Ki kicsoda a Malomban?

A darab „ismeretlen” szerzőjéről még annyit sem tudtunk, mint hőséről. A világhálóról derült ki, hogy az 1976-ban született szlovák író dramaturgiát és rendezést tanult a pozsonyi egyetemen, ahol ma drámai szövegek elemzésére okítja a holnap színházi embereit. Első novelláskötetének megjelenése (2001) óta számos darabját és még több adaptációját játsszák a Szlovák Nemzeti Színházban, amelynek dramaturgja. Legnagyobb sikerét A vörös hercegnővel aratta. Bennünket talán még ez a szokványos cím is tévútra vezetett volna. Szemünk előtt a vörös grófnő, Károlyi Katinka szerepében remeklő Básti Juli jelent volna meg. Magyarázni sem kell, mennyivel furább, frappánsabb cégér ez az oroszból rontott-magyarított, blikkfangos Dolcsaja vita.

Amelynek szentendrei rendezőjéről, Ardai Petráról ugyancsak keveset hallottunk a premierig. Pedig a magyar-holland identitású, Amszterdamban úgymond „mozgásszínésznek” készülő művészjelölt, az általa létrehozott Space Színház formáció megalapítása óta többször is sikeresen mutatkozott be Budapesten. A Keleti pályaudvaron helyszínre lelt Holland cunami az előítéletek elleni harc jegyében született, az Emlékmű a jelennek 1956-ra utalt. Talán nem is egészen véletlen, hogy Csákányi Eszter alkalmilag, beugróként még dolgozott is a hazai világra nyitott fiatal rendezővel.

A harmadik „ismeretlen”, akinek kulcsszerepe volt a szentendrei bemutató létrejöttében, D. Szabó László, Szlovákiában élő újságíró, fordító, aki ajánlotta és „házhoz szállította” Csákányi Eszternek a szöveget, a szerepet. De hogy a Brezsnyev lányáról szerkesztett dokumentumdarabból ilyen hatásos irodalmi mű született, az a szöveg felfrissítésére, aktualizálására vállalkozó Parti Nagy Lajos érdeme. Már korábban, az általa megálmodott A hét asszonya című monológsorozat lenyűgözött nézőiként is eljátszottunk a gondolattal, hogy vajon Parti Nagy tud ilyen tökéletesen „Csákányiul”, vagy Csákányihoz áll ennyire közel Parti Nagy stilizált, remekberontott nyelve. Feltehetően az az igazság, amivel az író – teljes joggal – hivalkodik, hogy ő minden mondatát rá merné bízni a színésznőre, már csak azért is, mert Csákányi színészete és az ő „írászata” (P. N. L. megfogalmazása) között nagyon erős áthallásokat érez. Ezzel a belső rokonsággal (is) magyarázza, hogy már munka közben folyamatosan Csákányi Eszter hangján hallotta saját mondatait.

Mitől friss a tavalyi hó?

A Galina Brezsnyeva életéről komponált darab kerettörténete egy a BBC készítette dokumentumfilm születésére utal. Jellemző és leleplező a beharangozott filmsorozat plakáton hirdetett címe: Hol van már a tavalyi hó?. Ki emlékszik már Brezsnyevre, Brezsnyevára és a korra, amelyben a privilegizáltak dőzsölése a kevesek számára eltakarta a nép nyomorát? Ki emlékszik a feje tetejére fordított értékrendre, a vezéri csókokra, az érmektől csörgő diktátor leplezhetetlen szenilitására? A budapesti Gödörben készített és a színpadi képernyőkre vetített interjú a felejtés fesztiválja: a kérdezett pesti fiatalok tudatlansága olyan elképesztő, hogy már inkább mulatságosnak érezzük. Siránkozni az ismeretek hiányán kivételesen azért sem érdemes, mert a felidézett tényanyag, Galina Brezsnyeva eseménydús élete egyáltalán nem fontos, és nem is igazán érdekes. Legfőképpen pedig nem éppen tanulságos. A nagy vezér árnyékában nem lett belőle – apja óhajtása szerint – sem külügyminiszter, sem nagykövet, luxusban tobzódó féltehetségként próbálgatta a művészeteket, de legfőképpen a férfiakat. Tartalmatlanul álmodozott, és ostobán lázadt. Így aztán élete alkonyáig megmaradt fehérmájú szeretőnek és boldogtalan feleségnek, aki főként pezsgővel, vodkával és kaviárral vigasztalódott, mindaddig, amíg végleg talajt vesztve bele nem hullott az alkoholizmus és a szenilitás gödrébe. Még bohócnak sem vált be, és a kétes úton szerzett fényes brillek is csak bajt hoztak rá.

Az életrajzi tényeket – amelyek hátterében azért végig ott kanyarog a történelem – a színpadon kiegészíti, kikerekíti az írói fikció. Méghozzá annyi leleménnyel, hogy Galina sorsát egy-két kritikus Tennessee Williams hősnőinek vergődéséhez hasonlította.

Csákányi Eszter számára a privilegizált teremtés széteső jelleme voltaképpen csak alkalom arra, hogy szembenézzen a nagy ember árnyékában vergődő kisember szorongásával, a kisszerű családi konfliktusokkal, és ezenközben végigjárja az öregedés, az emberi széthullás pokolra vezető útját. Elhízott figurája, esendő eleganciája már akkor adalék az öregedés látleletéhez, amikor a vele készülő interjú reményében, várakozásteljes kivagyisággal lép a színpadra. De a hanyatlás perceit és óráit szerves egységbe foglaló kórtörténet ábrázolása mégis maga a folyamatos változás. Galina nem tud olyan szánalmas lenni, hogy ne érezzük mögötte az elvesztett, talmi édes élet utáni vágyat. A celebrangról is lecsúszott sztár csüggesztő emlékei sorolásakor fel-felvillan az önvádnál is fájdalmasabb bosszúvágy.

Parti Nagy egy írásában eleven kaleidoszkópnak nevezte a színésznő arcát, amelynek lényege a mindenkori, meghökkentő változékonyság. Ezúttal a villanásokra töredezett, a szélsőséges átváltozás egy összefüggő folyamat része: a diktátor megkeseredett, széthullott lánya a szemünk láttára veszti el a tenni vágyás, a szerelemre való készség és képesség maradékát. Az átalakulás egyirányú, mégsem teljesen egyértelmű. Amikor a nyílt színen is gyorsan öregedő asszony a nőiségét felőrlő fizikai folyamat következtében a gödör peremére ér, de egy pillanatra még felvillan benne a hódítás képességének vagy talán csak akarásának utolsó szikrája: nemcsak szánalmas, de komikus is. És mégsem lehetetlen, hogy Oleg, a húszas évei végén járó show-man váratlanul áldozatul eshet az asszony csillapíthatatlan vágyainak. Van az emlékeinél időző Galinának egy kurta jelenete, amelyben Rajkinnak az emberi élet mulandóságát összegező jegyeit és jelzéseit foglalja keretbe: az arc, a kéz, a test üzenete költészet és szavakba nem gyömöszölhető filozófia.

Az ilyen pillanatokért, az ilyen alakításért érdemes életre kelteni még egy felejthető halottat is: örök emberi vereségek, fájdalmak képviselőjeként a szovjet édes életben elnyomorodott vörös hercegnő, Csákányi Eszternek hála, néhány estére mégis halhatatlanná nőtt.

FÖLDES ANNA

Diocletianus kedvence volt a római humorista bohóc Genesius. Szatírájában a kereszténységet vállalkozott kigúnyolni, helyette a színpadon megkeresztelkedett, hitet vallott. A császár megkínoztatta, lefejeztette. Más forrás szerint a testőrök nyílt színen levágták a fejét. Szent Genesius a színészek, ripacsok, bohócok, tolvajok, epileptikusok és megkínzottak védszentje.

Szolomon Mihoelsz (1890–1948) moszkvai jiddis színészt Minszkben meggyilkoltatta Joszif Visszarionovics Sztálin. Nem volt hamis vád. Nem ítélte el bíróság. Mint körülrajongott színészt, közéleti férfiút egy kivilágítatlan minszki villanegyedben legázolták szolgálati autóval. Vagy megmérgezték. Lemészárolták. Tetemét elvitték a gyilkosság színhelyéről. Díszes temetést kapott. Két napig jártak ravatalához a népek. Hivatalos előkelőségek gyászbeszédekkel tisztelegtek hullája előtt.

Altman Mihoelsz-portréja

Szolomon Mihoelsz csúf ember volt. Apró termetű. Zömök, de erős. Homloka, akár Goethe koponyája Tieck mellszobrán. Kiugró alsó ajka piócaként húzódott arcán keresztül. Színészmestere, Moszkva körülrajongott szép embere, Jurij Zavadszkij, Vahtangov Turandot hercegnőjének Kalaf hercege még hetvenesen is szembeszökően karban tartotta megjelenését. Könnyeden barátságosnak mutatkozó, elkényeztetettségét angol tartózkodással elfogadó, kifogástalanul öltözött úrnak látszott. Kirítt a moszkvai slamposságból. Egy férfiszépség és egy Vityebszkből fővárosba slattyogott, zsidó gnóm mint mester és tanítvány: szerencsés felállás, amennyiben mester és tanítványa is tehetségesek. Mihoelsz jogra járt. Elcsábult az olvasott újsághirdetéstől, amiben Alekszej Mihajlovics Granovszkij 26 évnél nem idősebbeket keres tanítványként. Feltétel: sosem játszottak még színházban. Nincs színészi előképzettségük. A joghallgató jelentkezett. Úgy mondta Chaim Nachman Bialik versét és egy prózát, hogy a rendező döbbenten kérdezte: nem gondolt rá eddig, hogy színész legyen? Gondolt, persze, de Tairov eltanácsolta: sosem lesz belőle színész. Rossz a megjelenése. Alkalmatlan a színpadra.

Mihoelsz előtt naponta ott állt a tehetséges férfiszépség Zavadszkij. Mihoelsz elegáns színész helyett a régi zsidó piac torzonborz figuráit énekelte, zömök komikus lett, tele a stetl fokhagyma szagú realitásával. Éles fogalmazással. Mulatságosan, egyszersmind meghatóan.

Granovszkij megrendezte Pierre Louÿs sikamlós regényének (Pausole király kalandjai) filmváltozatát Dél-Franciaországban (1933). Díszlet-jelmeztervezője, Vértes Marcell Varieté című bájos emlékirata szerint Dzsingisz kánhoz hasonlított borotvált koponyájával a rendező, aki „megnyerő bájú, nemes modorú, valódi régi vágású orosz mágnás volt”.

A Színházi Élet forgatási riportja gargantuai étvágyú és szeszélyű nagyúrként mutatja őt a magyar pusztán a Bulyba Tárász felvételei idején.

Alekszej Mihajlovics Granovszkij (1890–1937) nem volt régi vágású orosz mágnás. Oroszosan csengő neve művésznév; eredetileg: Abraham Azarh. Németesített zsidó. Pétervárott született, Hamburgban tanult, egy évadban Reinhardt asszisztense. Első rendezése Verhaeren II. Fülöp című drámája (Riga, 1914). Szülővárosában klasszikusokat rendez, köztük a Ciniselli cirkuszban Szophoklész Oidipusz királyát, a Macbethet. Tagadta a purimspiel hagyományait. A zsidó népszínmű helyett új technikát igényelt. Rátalált Slojme Mihajlovics Vovszira. Granovszkij javasolta: legyen a művészneve Mihoelsz.

Megalapítja a Zsidó Színházi Stúdiót (1919), majd Állami Zsidó Színház néven áttelepülnek Moszkvába (1921). Beköltöztek a Malaja Bronnaja utca (volt Romanovka) négyemeletes épületébe. A háztulajdonos Romanov rendszeresen kiadta bérbe amatőr színjátszó csoportoknak. Kopott damaszt függönyök, néhány tonettszék, kerek asztal, ágy, komód, egyforma berendezés minden szobában. Olcsó diákpanzió. Leginkább művészképzők diákjai számára. A fiatal, képzőművésznek tanuló Majakovszkij is itt lakott. Koncerteket tartottak. Itt működött a gazdag iparos-mecénás Szavva Mamontov magánoperája. (Mamontovék Párizsban divatba hozták a matrjoskababát, akár Rubik a kockáját.) Saljapin énekelt. Később megépült a Romanov Hall. Próbák, színielőadások.

Amikor kikötött itt a Zsidó Színház, a bejárati előcsarnokot pannókkal díszítette a Vityebszkből jött festő-díszlettervező, Marc Chagall.

Könnyed humor fogadta a színházba belépő nézőket. Irreális terek, szcenikai világ keveredett a festő szülővárosának zsidónegyedével. A levegőben héber betűk repültek. Kabbalisztikus jelek vezették a táncoló, festett sereget a szerencse birodalmába. Chagall festészeti nyitánya fogadta a színház előcsarnokába belépőket. Képzőművészeti programbeszéddel. A bőség és a derű, a fantasztikum és a tündéri költészet, a vaskos vásári vígságok és a fából faragott bábuk groteszk tragikuma egyetlen falfestményen.

A színház ma is működik. Malaja Bronnajai Színház néven. Ha belépünk az előcsarnokba, balra fordítjuk fejünket: nem látjuk Chagall falfestményét. A vidám és szertelen képzeletű pannó nincs ott. Lemeszelték, levakolták. Valószínűleg alapos munkát végeztek, és előtte leverték a művet a téglákról. Nem rögtön, ahogy hivatalból kikiáltották a szocialista realizmust (1934). Még akkor sem, amikor Zsdanov kiátkozta a formalizmust a realizmusból (1936). A pannó láthatatlanul a helyén maradt. A színházba érkező nézők fél szemmel felé pillantottak, némán elmentek a függöny előtt, az takarta előlük Chagall művét.

1918-ban Mihoelsz 28 évesen belép Granovszkij pétervári zsidó színházi stúdiójába. Játsszák Maeterlinck A vakok című egyfelvonásosát (Benois díszletében), Asch Amnon és Tamar, Gutzkow Uriel Acosta és a rendező Buillder című drámáját.

Mihoelsz mellé Granovszkij felfedezi a Szverdlovszk Bányászati Intézet amatőr színész csoportjából a moszkvai Bányászati Intézethez került nyurga Benjamin Zuszkint. Első nagy szerepét Goldfaden zenés vígjáték-melodrámájában, A boszorkányban játssza (1922). Baba Jagát, a gonosz mostohaanya szerepét a zsidó színház hagyományai szerint mindig férfi alakította.

1925-ben mutatták be Jichak Perec Éjszaka a régi vásártéren (1908) című farsangi haláltánc-fantáziáját Robert Falk villogó, drámai színű konstruktivista-expresszionista díszleteivel, álomszerűen mozgó, zsúfolt tömegek előadásában. A régi színház mindig horizontális volt, a húszas évek színháza érdeklődéssel fordult a vertikális játék felé. Az ötemeletes díszlet azonosan ábrázolta az első részben az eleven várost, a másodikban a temetőt. Az első részt élők játszották. A második részben már mindenki halott. A vásártér a városka jelképes közepe. Ott a zsinagóga, a kereskedők, a bordély. A hagyományos zsidó élet pusztulását sugallta a játék. A gettó romfalain és a régi zsinagógán folyt a haláltánc. Búcsú a múlttól, a hagyományoktól. Az előadás végén a régi vásártér felett felderengett a kelő nap. Értelmezhetted vörös napnak is, mivel a cári rendeletek tiltották a nagyvárosokban a zsidók letelepedését, a jiddis nyelv használatát, a zsidó könyvnyomtatást, újságokat, oktatást, természetszerűen a zsidó színjátszást is.

Granovszkij rendszerint 250 próbát tartott. Perec haláltáncát azonban három év előkészítéssel végezte el. Gyakorlott színészek helyett ruganyos és hajlékony adottságokkal rendelkező nem hivatásosokkal dolgozott. Alkalmazott bezprizonnyikokat, vagyis kis vásártéri csavargókat, félbűnözőket az expresszív, álomszerű mozdulatok létrehozására. Eljárását – a szövegalatti testi megfogalmazását – ma fizikai színháznak hívják. Akkor Appia, Jaques-Dalcroze és a cári színházak szuperintendánsa, Volkonszkij herceg elméleti ráhatásával magyarázták. Mejerhold egyidejűen biomechanikának hívta.

Az előadásról fennmaradt fényképeken az égre meredő szögletes karok csupa jajszót mutatnak, csúf, elrajzolt iróniával. A vőlegény gipszfehérrel bekent arca, a népség festett ajka és szemgödre megelevenedett kísérteteket mozgatott. Ferde platformok. Gerendák. Átjáró deszkák. A környező házak mint koporsók. Mihoelsz és Zuszkin játszották benne a két Badhent (= vőfélyt, hangulatcsinálót, a lakodalom vígságvezénylőjét). A két egymást kigúnyolva magyarázó trágár gyászos vidámsággal fogta össze a haldokló város apró epizódjait.

Keserűen szatirikus Mendele Moiher Szforim (Mendele könyvkereskedő, tkp.: Jakob Abramovics), a „jiddis irodalom nagyapja” III. Benjámin utazása című (Masoes Beniamin Hashlishi, 1878) műve. A zsidó Don Quijote és Sancho Panza, két bolond: Benjamin és Szendrel kalandosan vergődnek Lengyelországból az Ígéret Földjére a zsidó nyomorúság elől. Parodisztikus árnyékaiként a bolygó zsidónak. És előképeként Ehrenburg Lasik Roitschwantzának.

1929-től Mihoelsz lesz a színház vezetője, amikor külföldi vendégszereplésükről Granovszkij többet nem tér haza.

Közbevetőleg: Vahtangov nem tudott héberül, Sztanyiszlavszkij megbízásából felnevelte amatőr színészekből a Habimát (ebből lett Tel-Avivban a magyar Kaufmann Oszkár tervezte Habima). Granovszkij viszont nem tudott jiddisül. Igaz, a nézők sem értették a beszélt nyelvet. Értették azonban a plasztikus színházi nyelvet és az átütő játékot. Zsidónak lenni sem könnyű. Zsidó színésznek lenni Moszkvában még a színház falai között is bonyolult dolog. A Lear próbáin Shakespeare jiddis verssorokban szólt, a rendezői utasításokat, magyarázatokat, színpadi vitákat orosz nyelven mondták. Bábeli helyzet.

A 200 000-ben egy nyomorult kis szabócska megüti a főnyereményt. 200 000 rubelt nyer. Proletárból burzsoává alakul. Új Jourdainként módisan majomkodik.

1921 júniusában Granovszkij német nyelven megrendezi Altman díszleteivel a Buffó-misztériumot a Komintern III. kongresszusa alkalmából a külföldi vendégeknek a Cvetnoj-bulváron az Állami Cirkuszban. 350 színész játszotta a meghökkentő előadást. (Mejerhold sosem bocsájtotta meg Granovszkijnak, hogy kitúrta Majakovszkijból. Mivel az első változatot Mejerhold és Majakovszkij rendezte Pétervárott, a Konzervatóriumban, 1918. november 7-én.) A költő maga játszott benne. Három előadás után botrány. A Macbethet játszották helyette. Majakovszkij átdolgozza.

Lear királyként

Granovszkij rendezőasszisztense: Mihoelsz. Színészként az Értelmiségi szerepét kapta. A szöveget Rita Wright-Kovaleva fordította németre a külföldi vendégek kedvéért.

Granovszkij Oroszországban elkészített filmje (Zsidó szerencse, 1925) összefoglalta a zsidó színház eredményeit: a moszkvai társulat tagjai játszottak benne. Főszereplője Szolomon Mihoelsz mint Menachem Mendel berdicsevi házasságszerző. Füle felfogta zsíros keménykalap. Elnyűtt zsakett. Háromrészes, használt öltöny. Feltehetően alkalmi szénakazalban pizsamaként is szolgált. Hóna alatt marsallbotként tartott viharvert esernyőjével Mendel furfangos pofát vág. Úgy fest, mintha mindenkinek túljárna az eszén, de semmi sem sikerül neki. Mindenre ráfizet. Fűzőt és piperecikkeket árusít a parasztasszonyoknak. A „legutolsó párizsi divat” szétreped a megtermett parasztasszony idomain. Biztosítási ügynök lenne. Sikertelen. Dokumentatív konzervje a film Granovszkij színházi stílusának: a keserű groteszknek, a gúnyos pátosznak és a nevetést sírással csereértékben működtető érzékenységnek. Granovszkij a szűk Malaja Bronnaja-i színpadon néhány akrobatikus kiképzésű színésszel roppant tömegjeleneteket szervezett. A szűk helyre bezsúfolt, a falakat szinte szétrepesztő jeleneteket megismételte filmjének vásári képsoraiban vagy a lakodalmi képben. Groteszk stílusára legjellemzőbb a Zsidó szerencse álomjelenete. A vonaton elalvó, balsors üldözte házasságszerző sikeres kézfogók nyélbeütőjévé álmodja magát. Látni őt az odesszai lépcsősoron – szabatosan fölidézve a Patyomkin páncélos nevezetes képsorát, tudniillik a svéd születésű Tissze önidézetként megismételte vígjátéki közegben filmtörténeti hírességű beállítását –, berdicsevi szüzeket szállítmányoz en gros. Marhavagonok érkeznek tele fehér ruhás, eladósorban lévő leánnyal. A vagonokat később más célra alkalmazták. A kikötőben kirakodják a menyasszonyi fehérben vakító eleven árut. Emelődaruk pakolják a tengerjáró hajóra a mirtuszkoszorús, fehér ruhás arákat átliferálandó az óceánon, előnyös házasságot kötni Amerikában. Mihoelsz görbe lábacskáján sürög az oltár elé terelt szüzek körül. Felajzott fürgeséggel, szinte röpülve jár, le ne késsen egyetlen üzletkötést sem. Buzgalmában teste hátraível. Szemmel tart minden egyes árudarabot. Cédulkáján ellenőrzi a létszámot. Metsző kereskedelmi figyelme közben bájos kópénak látszik a boldogságkereskedő sadhen Mendel.

A Lear királyra készülvén egy francia vaudeville-t tűzött a színház műsorra. Leon Moussinac, francia teoretikus és rendező színpadra állította (M. Litvakov franciáról jiddisre fordításában) Eugène Labiche Philippe Gille társszerzővel Offenbachnak írott opera buffáját, amiről lemaradt a megzenésítésére kész Offenbach. Vaudeville-ként mutatták be: Les Trente Millions de Gladiator (A Gladiátor 30 milliója – Théâtre des Variétés, 1875). Moszkvában Milliomos, fogorvos és szegény orosz címmel (1934. november 10.) játszották. A pénzéhes, magukat többnek mutató kispolgárok Moussinac rendezése szerint eloroszosított típusok. Briliánsan csavart félreértések. Tömör, száguldóan cselekvő párbeszédek. A szereplők végzetesen elragadtatják magukat külső erőktől, hányódnak a második és a harmadik császárság bizonytalan erkölcsei és visszafojthatatlan szexuális kiéheztetettségétől mozgatva. Ki-ki eszét veszti hírét véve, hogy a városban van a 30 milliós vagyonú, élvvágyó Sir Richard Gladiátor. Oly gazdag, hogy saját elefántot tart az Állatkertben. Vagyona kábulatában nincs tisztában a pénz értékével. Eszeveszett kergetőzésekben a szereplők úgy viselkednek, akár korai némaburleszk szélfútta alakjai. A Chatelet színház előtt az esőben a Gladiátor megveszi ezer frankért a fogorvos esernyőjét, aki éppen fiákerért sietett a záporban. Mihoelsz játszotta Gredana fogorvost. Húsz frankért húz ki egy fogat (valamennyi vendégét a fogorvosi székbe kényszeríti megműteni), minden összeget átszámít foghúzásra. Hányszor húsz frankot ér a kliens. Eusebius Potash kisegítő diák a patikában, a haszonleső kokott Suzanne félrevezeti a szerelmesen rajongó fiút – ezt játszotta Zuszkin félénk lírával, orránál foga vezetetten. A komikus kavarodás összekuszálja. Végső megoldásként a Szajnába akar ugrani.

Nemzetközi turnéjukon ellenőr üt rajtuk, kivizsgálni a Zsidó Színház politikai-ideológiai és pénzügyi helyzetét. A színházzal azonnal befejeztetik a turnét. Hazarendelik őket. Az Egyesült Államokban sem teljesíthetik érvényes szerződésüket. Granovszkij Berlinben marad. Filmrendező lesz. Az ellenkező előjelű diktatúra kivirágzásakor szedi lábát, letelepszik Párizsban.

A Zsidó szerencse című film plakátja

A bekövetkezett hanyatlás szembeszökő, ha összehasonlítjuk a Zsidó szerencsét Vlagyimir Kors-Szablin Boldogságkeresők (1936) című vígjátékával, jóllehet ugyancsak a moszkvai Állami Zsidó Színház társulata játssza a szerepeket, és igazgatójuk, a nagy színész, Mihoelsz határozza meg művészeti vezetőként a színészi alakítások bensőségességét. Granovszkij vígjátékában a „bolygó zsidó” megélhetéséért harcolva vándorol faluról városra. Kors-Szablin az autonóm zsidó területre, Birobidzsánba utaztatja szereplőit. A kollektivizált bolygó zsidók egy szibériai kolhozba tartanak, csak egyetlen van az új élettérrel megajándékozottak közt, aki nyerészkedni akar, aranyat keres a folyóban. A többiek közösen izzadnak a haza javára. S bár a film utolsó képsorain egy öreg zsidóasszony meghatottan mond köszönetet a szovjethatalomnak az ajándékba kapott szülőhazáért, a mohó individualista aranymosó hiába jár pórul a legvégén: minthogy Benjamin Zuszkin, a Malaja Bronnajai Színház nagy komikusa játssza a szerepet, elbillen a mese művészi egyensúlya az intrikus figura javára.

1932-ben meghalt Mihoelsz felesége és legjobb barátja. Nyugtalanította színpadon, hogy miközben tele van fájdalommal, a nézők dőlnek a nevetéstől. Lear királyt választani nagy merészség volt tőle. Szembeszökő újításként szakáll nélküli Leart játszott, holott a színházi hagyomány tartotta magát a szakállas fejedelemhez. A szakáll azonban lefedi az arc felét a kifejezéstől. Szőr alatt nem hat az arcjáték.

Állandó komikus partnerével, Zuszkinnal végigjátszotta komikus párosként a világirodalmat. Mihoelsz, az elérhetetlent, az eszményit kergető, mindazonáltal bizakodó.

Zuszkin a mélabús, mindig a rosszra számító zsidó. Zuszkin volt Sancho Panza. Mihoelsz a búsképű lovag. A Lear királyban két bolondot négykezeseztek. Lear trónja foglalt a darab elején. A király helyén csörgősipkásan, hagyományos udvari bolondöltözékben elterpeszkedik a Fool. Lear fülön csípi. Félre kell taszítania helyéről, hogy kihirdethesse döntését. Helycseréjük jelezte felcserélhetőségüket. A bölcs királyt megtévesztette emberismerete, pusztában bolyongó bolonddá vált. Időnként jobbjával feje fölött keresgélte elveszített koronáját. Majd gyerekesen leporolta kezét, hogy megtisztítsa mozdulata téveszméjétől. Termetes, fejjel kimagasodó uralkodó helyett nyugdíjra megért bölcs idős embert játszott. Biztosat abban, hogy rendet hagy maga után a világban.

A Bolond szerepében Zuszkin az előrelátó, de figyelmeztetéseit süketen eleresztő udvari mulattatót játszotta. Nem olyant, mint aki olvasta az idevonatkozó Shakespeare-kommentárokat. Bölcs bolond helyett szerződtetett mulattatónak látszott.

Mihoelsz testével, karjával, kezével, lábával plasztikusan beszélt. Félig táncos mozdulatai és mimikája szarkasztikus retorikát és kétségbeesett humort tartalmaztak. Artikulációja – szövegmondása és éneke – légtornászian szabatos volt.

Bár bőséges a színészről szóló irodalom, de a szemtanúk elmulasztották leírni, miként játszott. Színészetére következtethetünk játékfilmjeiből, de biztos tudást csak abból a négyperces filmmaradékból nyerhetünk, amelyik rögzíti a Lear király utolsó jelenetét.

A Lear rendezője Szergej Radlov. Mihoelsz összekülönbözött a rendezővel. Átvette az irányítást az ukrán Lesz Kurbasz, akit azonban a bemutató előtt letartóztattak. 1937-ben kivégezték.

Fiatalon

Lear földre fekteti Cordelia holttestét. Hitetlenül megnézi. Négykézláb, akár egy kiskutya, körüljárja a tetemet. Tüzetesen megvizsgálja arcát. Gyengéden meglöki. Melléheveredik. Meglöki testét két kézzel. Nevét suttogva költögeti. S mivel az nem mozdul meg, fölegyenesedik, rekedten fájdalmasat vonít. Nem fájdalmában üvölt, jóllehet mélyről fakad a hangja. Jelzi csupán jaját. Próbát hangol siratásából. Ismét megvizsgálja. Megbizonyosodik róla, hogy halott. Nincs mit tenni. Az élet egy rossz tréfa számára. Nevetni kezd. Ledől lassan a lány mellé. Torkán akad a nevetés, mintha félrenyelt volna. Félhalkan belekezd egy népdalba, ezalatt elhelyezkedik, hozzásimulva a már bevégzett halotthoz. Ismét vonít. Nem ő sír, ez már csak a hangja, egyre vékonyabban. Jobb tenyerével megérinti Cordelia homlokát, majd tenyerével átviszi az érintést szájára búcsúcsókként. Mellére teszi jobbját. És egy halk, mind pislákolóbb kiáltással bevégzi életét. Véget ért a világ.

Az egyik utolsó fényképe 1948-ból

A hírneves színész, Szolomon Mihoelsz a költő Iszaak Fefer társaságában az Egyesült Államokban járt, miután Ehrenburg közvetítésével maga Sztálin utaztatta őket dollár, paripa és lőfegyver reményében. A küldetés sikerrel járt. Fefer tisztességtudóan lejelentkezett a katonai kémszolgálat San Franciscó-i rezidensénél. Tizennyolc oldalas jelentésben számolt be az otthoniaknak a nyélbeütött amerikai kapcsolataikról. Találkozások Thomas Mann íróval, Albert Einsteinnel, Charlie Chaplinnel, Upton Sinclairrel. Nagygyűléseket tartottak számos amerikai városban, amelyek során Szolomon Mihoelsz színész „megmutatott a közönségnek egy darab koncentrációs táborból kihozott, zsidó emberi húsból készített szappant”. A Szovjetunió érdekében mozgósító gyűlésen Paul Robeson jiddis dalokat énekelt.

Einstein javasolta, állítsanak össze Fekete Könyvet a nácik rémtetteiről, és jelentessék meg egyidejűleg az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban. Az orosz kiadás azonban késett.

A népszerű zsidó színművész 1943-ban egy USA-beli turnén 32 millió dollárt gyűjtött a német megszállók ellen küzdő hazájának.

A győztes generalisszimuszon az üldöztetési mániával együtt hatalmasodott el az antiszemitizmus, érthető, hiszen az antiszemitizmus maga is fejlett paranoia. Azt képzelte, hogy öngyilkossá lett feleségének családja a zsidók nemzetközi összeköttetéseit használta arra, hogy róla külföldön kompromittáló adatokat terjesszen. A nagy színész, Mihoelsz Minszkbe utazott, hogy megnézzen egy színházi Sztálin-díjra javasolt előadást. A minszki színházlátogatáson tartózkodó művészt 1948. január 13-án a „szerveknek” dolgozó kísérőjével együtt kicsalták a Belorusz Hotel-beli szobájából. Eredeti útitársa Golovascsenko kritikus lett volna. Bár úti okmányai két nappal az utazás előtt már kéznél voltak, utasították, hogy helyette Vlagyimir Iljics Golubov-Potapov balett-kritikus, Minszkben született nem zsidó kísérje Mihoelszt. Kedves ember volt, de iszákos, és mint kiderült, ügynök. Éjnek évadán két bérgyilkos vezette ki őket a szállodából. Canava belorusz állambiztonsági miniszterhelyettes nyaralójához. Mielőtt kiléptek volna a kocsiból, végeztek velük. A besúgót is lemészárolták. Aztán autóbalesetet imitálva keresztülhajtottak teherautóval hulláikon. Ledobták őket egy külvárosi utcán. A holttesteket másnap találták meg munkába menő dolgozók. A város más részén, mint ahol meghaltak. Nem baleset történt. Gyilkosság. Mihoelsz csuklóján ott ketyegett aranyórája. Nem rablók tették. Lev Sejnyin, a Mihoelsz-ügy kivizsgálásával megbízott nyomozó, neves detektívregény-író Minszkben dolgozni kezdett. Hirtelen felfüggesztették. Elbocsátották. Letartóztatták.

Idővel kiderítették: Canava miniszter, Ogolcov és Pavel Szudoplatov voltak a kitervelők. Lebegyev, Kruglov, Subnyakov a gyilkosság kivitelezői. Kitüntették őket.

Mihoelsz kapott állami temetést. Ravatalánál Ilja Ehrenburg mondta: „A zsidó nép a háborúban elvesztett hatmillió embert, Mihoelsz volt – a hetedik millió.” Halála után Alekszandrov Cirkusz című filmjéből sürgősen kivágták azt a kurta snittet, ahol a nézőtéren kézről kézre adogatott fekete bőrű kisfiúnak Mihoelsz jiddisül altatódalt énekel.

Tetemét sebtében elégették. A mű megmarad, jóllehet alkotóját elégették.

Elhamvasztották a rendezőket, színészeket és a jiddis filmek egykori nézőit.

Nem csak a nemzetiszocialisták. Mihoelszt és partnerét, Zuszkint megölte az ellenoldal.Zuszkin átvette a színház vezetését. Több hónapi súlyos depresszióval a Botkin Kórház pszichiátriai osztályán éjszakánként álmában sikoltozott. 1948 decemberében a kórházban Zuszkint pizsamában letartóztatták. Amikor magához tért, megtudta: kórház helyett kihallgató-helyiségben van. Kínozták. Fejét a szoba falán betörték 1949. február 8-án. Majdnem négy évig állta a Ljubjankán a „megpróbáltatásokat”. Benjamin Zuszkint 1952. július 18-án elítélték. Kivégezték 1952. augusztus 12-én.

A másság zsenáns minden egyeduralomnak.

A Zsidó Kamaraszínház a megkövesedettektől eltérő színházi írásmódot használt. Irtotta a színházi kliséket, a színészeti közhelyeket. Harcolt a színészi elkényelmesedés, fantáziátlanság, matricamegoldások ellen. Mihoelsz meggyilkolásával 1948 januárjában megkezdődött a színházpogrom. A zsidó kultúra, a zsidó színház elpusztult. Sokkal később, a gorbacsovi időkben vendégszerepelt Moszkva külvárosában a birobidzsáni színészek egy csoportja. Nyakamat törve siettem az isten háta mögötti művelődési házba. Mihoelsz elmeszesedett tanítványait láthattam. Műsoruk tarka kabaréösszeállítás volt elvásott hakniklisékből. Szégyenletesen alacsony szintű este. A színészek egyike-másika még saját szemével látta Mihoelszt. Múlt az idő, úgy maradtak, mint amikor színésznek álltak. A legragyogóbb színházi eredmény sem konzerválható. Minden próbával és minden este újra kell kezdeni a színház mesterségét.

Zsenik sírján dúsan virítanak az antitalentumok.

MOLNÁR GÁL PÉTER