A színpadot függöny osztja ketté; a nézőtér felé a hátoldala látszik, fedetlenül hagyva a színpadi gépezet tartozékait az előtérben. A háttérben pedig, velünk szemben, egy másik nézőtér emelkedik. Victor Ioan Frunză rendező és Adriana Grand díszlettervező egy színház belsejébe helyezi tehát a játékot (a szerző utasítása szerinti – és az abszurd drámákból annyira ismerős – kietlen táj helyett). Ezáltal még hangsúlyosabbá válik a műben központi szerepet játszó „színházasdi”, és egészében is idézőjelbe kerül az élet/színház, személyiség/szerep egymást sokszorosan átszövő szálaiból alkotott játék.

Stoppard drámájának címe a Hamlet vége felé elhangzó mondatok közül való. „Szörnyű látvány, / S mi Angliából hírt későn hozunk: / Nem érez a fül, mely meghallaná / Beszédünk, hogy parancsa teljesült, / Hogy Rosencrantz és Guildenstern halott” – ámul el a stréber követ, amikor halva találja megbízóját, a királyfit. Posztumusz további két tétel tehát a Hamlet ténykedésével kapcsolatba hozhatóan kioltott életek sorában.

Balázs Attila, Katona László és Faragó Zénó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A darabban (mármint a Stoppardéban) a színészek (mármint a színház a színházban színészei) el is játszanak a Shakespeare-drámában meghaltak tekintélyes létszámával. Rosencrantznak és Guildensternnek azonban nem erőssége az összeadás, pontosabban jól fejlett védelmi mechanizmusaik vannak minden olyan eshetőséggel szemben, amelyből valós szerepükre, sorsuk további alakulására kellene következtetniük. Az inkább érzelmi beállítottságú Ros (Katona László) említi ugyan már az elején, hogy ő inkább kiszállna ebből a bizonytalan kimenetelű helyzetből – azután mégis benne marad –, a filozofikusabb hajlamú Guil (Balázs Attila) a kitartás mellett dönt, a logikát keresi a történetben, de úgy, mintha nem is ővele történnének a dolgok. Pedig a színésztrupp mindent elmond, eljátszik előre. Igaz, szövegkönyvük végleges („Utasításokat követünk – választásnak nincs helye”) – vagyis tényleg nem lehet kiszállni. Csak „Lazítani. Sodródni. Mindenki ezt csinálja”. S ennek végigkövetéséhez még csak nem is kell feltétlenül ismerni a Hamletet…

A Hamlet-történetet alulnézetből megközelítő darab – cselekménye, figurái, nem különben szellemi sziporkái révén – önmagában is megáll a lábán. A békaperspektíva azonban mint történetmesélési nézőpont természetesen csak a Shakespeare-darab ismeretében, hozzá viszonyítva ismerhető fel. (És Stoppard lét- és színházfilozófiai eszmefuttatásokat is tartalmazó darabja van annyira „értelmiségi” mű, hogy közönségénél az előismerettel nem lehet gond.)

Faragó Zénó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A temesvári előadás színpadának fentebb leírt elrendezése ezt az alulnézeti jelleget erősíti fel, hiszen az eredeti Hamletből való részletek tőlünk távolabb, a színpadi függöny előtt játszódnak, míg Rosencrantzék és a bolyongásaik során velük minduntalan összefutó színészek jelenetei többnyire az előtérben – vagyis a színpadi színpadon – játszódnak. A cselekményszálak összevegyülésével azután ebből a felállásból is van kimozdulás, mint ahogy az eredetileg csak hasonló, de egymástól jól elkülönülő jelmezek egyes darabjai is átkerülnek a másik szintbeli párhuzamos szereplőre: élet és színház kibogozhatatlanul összefonódnak. Nem lesz viszont valódi funkciója a színpadi nézőtérnek (pedig ehhez képest nem is kicsi); az egyetlen hozzá kapcsolódó markáns effektus, hogy amikor a Hamletből hangzik el részlet (az előadásban Eörsi István fordításában), a szöveg – valamilyen okból – végigfut a díszletelemen. Egy elöl álló hatalmas fémalkalmatossággal – amely stilizált hajófedélzetként és hűtőházi hullatárolóként csak a második rész során jut szerephez – a játékidő nagy részében szintén kihasználatlanul foglalja el a tér egy részét. (Legalábbis a Gyulai Várszínház színpadán, ahol a recenzens az előadást látta; elképzelhető, hogy Temesváron ez másképp van megoldva.) Nem elsősorban a tér problémáin múlik azonban, hogy ez a nagy hírű (UNITER-díjas) előadás csalódást okoz.

A Stoppard-mű bizonyos szinten már akkor is meg tud szólalni, ha a színpadra állításnak legalább a szellemesen megírt kisemberséget sikerül megmutatnia: a csetlés-botlással, semmit nem értéssel, tehetetlenkedéssel. Viszont már ehhez is nagyon feszes tempóra volna szükség (helyenként, ahol a túlírtság gyanúja merül fel, a húzás is megfontolható), valamint Rosencrantz és Guildenstern szerepében rendkívül meggyőző színészi alakításokra, valahol a bohocéria és a létfilozófia, a komikum és a tragikum határán. A temesvári előadás ezzel szemben többször tempótlannak mutatkozik, és hosszát megterheli, hogy az író szövegét még további Hamlet-részletekkel egészítik ki. A színészi játék sem ragad magával, ami különösen Balázs Attila kiváló tehetségének ismeretében meglepő, de Katona László is volt már ennél jóval meggyőzőbb.

Pedig az előadásnak ennél – az itt hiányolt szintjénél – létezik fontosabb, rétegzettebb megszólaltatása. Amikor nagy erővel szembesít azzal, mennyire ön- és közveszélyes ez az eleinte naiv, öntudatlan odasodródás a nem is világosan értett politikai szándékok mögé; milyen könnyen társul sunyiság és azonnali önfelmentés a behódolói buzgalomhoz. („Mi kisemberek vagyunk, nem ismerjük az ügy csínját-bínját” – mondja Guil, amikor már tudják, hogy Hamlet halálos ítélete van náluk.) A rádöbbentésnek ez az ereje azonban – kelet-európai fogékonyságunk ide vagy oda – végképp hiányzik a temesvári előadásból.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

Sajtóút jóvoltából jutottam el (életemben először) Gyulára. Erkel Ferenc szülővárosában járva aligha lehetett kétséges, hogy nem csupán a bicentenárium alkalmából irányult a figyelem a magyar zene egyik legjelesebb alkotójára. Úgy tűnik, a város vezetése nem csupán a környezetet kívánja „élhetővé és szerethetővé” alakítani, hanem súlyt fektet arra is, hogy a múlt nagyjai – életművükkel – részei legyenek a város kulturális életének. Az idegenforgalmi érdeklődésre méltán számot tartó városban számítanak a külföldi látogatókra is – az ismertetők, tájékoztatók rendre négynyelvűek (magyar, angol, német, román).

Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója kivételes alkalom és lehetőség – a szülővárosnak elvitathatatlan joga, hogy másképp, „személyesebben” élje meg.

„Minden évfordulós ünnep nemcsak a múlt felidézése, hanem az öntudat megerősítése, és erőgyűjtés is a jövőre. Erkel Ferenc bicentenáriumi köszöntése mindnyájunkat gazdagít” – e mondatokkal zárta köszöntőjét Sólyom László, a gyulai Erkel-bicentenáriumi rendezvények fővédnöke.

S valóban, a múlt és a jelen sajátos összefonódására adtak példát a júliusi Erkel-programok.

Már beharangozott tervként is érdekesnek tűnt a Sakk-játék műsorra tűzése. Erkel életrajzának ismerői tudják, hogy „a nemzet zenei napszámosa” (miként az Erkel Ferenc Társaság elnöke, dr. Bónis Ferenc nevezte, utalva szerteágazó zenei és a zenei életet szervező munkásságára) nem csupán hobbiszinten sakkozott. Mi sem természetesebb, mint hogy a mesteri szinten sakkozó (aki egyébként a Pesti Sakk-Kör megalapításában is részt vett, s annak elnöki tisztét haláláig megtartotta) zenébe foglalja szeretett játékát. Az egyórás pantomimról csupán a korabeli sajtóból tudunk, partitúrája elveszett. Mindez elég volt a fantázia beindulásához: a Gyulai Várszínház felkérésére új táncjáték született, Erkel zenéjére.

Az eredeti pantomim 81 „húzásból” álló játékot jelenített meg – a Forte Társulat Hang és háború alcímet viselő produkciójához Szálinger Balázs készített megverselt szövegkönyvet. Erkel Ferenc zenéjére (többnyire zongoraműveire) táncolnak az előadók, Kentaur díszletei között, és az általa tervezett jelmezekben. Rendező-koreográfus a Forte Társulat alapítója és művészeti vezetője, Horváth Csaba. Nehéz egyetérteni azokkal, akik a július 20-án a Tószínpadon bemutatott Sakk-játék táncjátékot „egy elveszett mű újjászületéseként” értelmezik, hiszen egyidejűleg többről és kevesebbről van szó: kevesebb, mivel a zenei rekonstrukció lehetetlen (márpedig az hozzátartozik a táncjáték lényegéhez!), ugyanakkor többről is, mert a mai kor művészei a mai kor közönségének e táncjátékgondolat érdekes olvasatát adják. Vagyis, mivel itt szóba sem kerülhet a „hitelesség” kérdése, az új konstrukció és az előadás sikerének kizárólagos kovácsa a tehetség. Kentaur díszletezése mértéktartó, hagyja érvényesülni a játék kereteként a gyönyörű természeti környezetet, a ruhák elegánsak, a figurák mozgása gyönyörködtető. Közben megy a tartalom szöveges kommentálása – ami eltávolíthat az egykori erkeli elképzelésektől, ám fogódzót adhat mindazoknak, akiknek a tánc testbeszéd-rendszere önmagában nem bizonyul elégségesnek. Külön érdekesség, hogy a Forte Társulat egyik tagja időről időre odaül a zongorához, s élő zenét szolgáltat. Közben hangfelvételről szólnak Erkel zongora- és kamaradarabjai (közülük azok, amelyekre lehet táncolni). Gyönyörködtető a látvány, az aláfestő zenével ideális nyáresti kikapcsolódás. De vajon a kulturális programmal elégedett nézők közül hányan gondolnak bele ebbe a sajátos rekonstrukcióba? Amelyből egyértelműen kiderült, hogy Erkel zongorazenéje élvezetes hallgatnivaló – s vélhetőleg sok örömet tartogat azoknak, akik képesek megszólaltatni a darabokat. Azt viszont felettébb sajnálatosnak tartom, hogy sehol sem tüntették fel, hogy Kassai István játéka szolgáltatja a talpalávalót (a hegedű-zongora tételekben Szecsődi Ferenc közreműködésével). Hiányoltam a műsorismertetőt, amely könnyen tudatosíthatta volna a produkció érdekességeit a nem szakmabeliekkel is.

Ez az előadás – valóban bemutató volt; csakúgy, mint a két nappal korábbi Hommage à Erkel egészen speciális programja. A Várszínház igazgatójának, Gedeon Józsefnek és a kulturális élet megannyi területén munkálkodó Márta Istvánnak az ötleteként sokszerzős kompilátum jött létre. Az Erkel-díjas zeneszerzők felkérést kaptak, hogy komponáljanak zenei megemlékezést a bicentenárium alkalmából, maximum 3 perc terjedelemben – ezeket zongorás átvezetésekkel afféle rendhagyó szvitté formálta Márta István. Ki-ki saját egyénisége, stílusa szerint járhatott el, és kézenfekvő megoldást kínált népszerű Erkel-motívumok transzformálása is. Lehetőségem volt belehallgatni a 24 miniatűr folyamába – afféle „két évszázad világzenéje” hangulat lett úrrá rajtam.

Két ötlet, amelynek megvalósításához szükség volt külső „többletre”, ha úgy tetszik: ürügyre. Azok a szerzők, akik „ügy”-nek tekintették a felkérést (tehát többnek, mint afféle kollektív albumlapnak), értékes perceket szereztek a mindenkori hallgatóságnak. Nem tudni, az áthallások mennyire-meddig élnek; mindenesetre, a kortársértés ritka pillanatai közé tartoznak.

Ez a két program egyértelműen Gyula város személyes ajándéka ahhoz a bőség-kosárhoz, amely … és itt elágazhat a mondat folytatása, aszerint, hogy kit tekintünk ajándékozónak és megajándékozottnak – nyitva is hagyom, továbbgondolásra.

A szép persze az lenne, ha olyan környezetbe kerülne a bicentenárium rendezvényei során, ahol eredeti Erkel-élmények tennék minél fogékonyabbá a hallgatókat nemzeti zenetörténetünk eme kiválósága értékeinek felismerésére.

Az elemzés és értékelés a szűkebb szakma belügye – érdemes lenne azon fáradozni, hogy mind szélesebb hallgatósághoz jussanak el nemzeti operáink, minél teljesebb formában. Részletek olyannyiszor vizsgáztak jelesre a nagyközönségnél, hogy időszerű lenne vizsgára bocsátani a teljes opusokat is. Gyula városa ebben is jó példával jár elöl: elsősorban a Kolozsvári Állami Magyar Operával való együttműködésnek köszönhetően, valamennyi Erkel-operát befogadta. Ideje lenne, hogy a sokintézményű, soktársulatos hazai zeneélet képes legyen otthont adni az operáknak.

Az opera: kétségkívül a legreprezentatívabb zenei műfaj. Érdeklődő önerőből aligha tud megismerkedni ilyen monumentális opusokkal – szükség van a színpadi megjelenítésre, annak felvételen történő megörökítésére (érdekes, hogy a régi-kezdetleges hangfelvételek gyakran olyan atmoszférát árasztanak, amely látványvilág elképzelésére inspirálja a hallgatókat – az audiovizuális felvételek a néző-hallgatók interpretációtörténeti érzékenységét fejlesztik). Az operák (és operaprodukciók) exportálása-importálása mindig nagy felelősséget ró az intézmények vezetőségére – de megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok az értékes produkciók, amelyek megismertetésének/megismerésének kizárólagos módja a színpadi előadás. És itt mutatnék rá arra a feltétlenül megoldandó hiánypótlásra, ami a magyar szerzők operái esetében létfontosságú: érezze kötelességének valamennyi zenés színpadunk olyan magyar operák rendszeres műsorra tűzését is, amelyekből nem áll rendelkezésre felvétel. Mert hol másutt elégíthetné ki a magyar zene iránti érdeklődését a külföldi, mint nálunk? S hogyan kaphat képet a magyar operatermésről, ha alig tud kifogni egy-egy előadást? (Operaházaink programja mintha azt sejtetné, hogy a Kékszakállú óta nem született új magyar opera…) Operaszerzőink ilyen szempontból elképesztően kiszolgáltatottak – s mielőtt bárki a nyelvi nehézségek tetszetős takaróját meglebbentené, gyorsan emlékeztetek arra, hogy a Jenufa a magyar közönséget könnyen meghódította… (Az az opera, amelynek zenei anyagát korábban – felvételekről is – megismerhették az előadók; előzetes műismeret nélkül aligha vállalkoztak volna ilyen rendkívüli feladatra.)

De térjünk vissza Gyulához és Erkelhez! Úgy tűnik, a „járt utak” kecsegtetőek… a Mozartkugel témájára kimeríthetetlenül lehet improvizálni. A bicentenárium megmozgatta a cukrászok fantáziáját is, olyannyira, hogy a sokféleségnek köszönhetően örömmel adjuk át magunkat a kulináris élvezeteknek. Van kézzel készített csokoládé Erkel Ferenc emlékére, van Erkel-szelet, s fagylaltból rögtön kétféle, amely a komponista nevét viseli. S ha arra gondolunk, hogy az Erkel-emblémával díszített termékek vásárlásával a város bicentenáriumi rendezvényeit támogatjuk, lelkiismeret-furdalás nélkül habzsoljuk a finomságokat.

Az emlékév nyitókoncertjére március 15-én került sor – s mivel a felújított Erkel Ferenc Emlékház és az új állandó kiállítás megnyitása (a tervezett időponttól – november 6. – eltérően) csupán a jövő évre várható, remélhetőleg sokan látogatnak el célzottan a bicentenárium kedvéért is a vendégváró és vendégmarasztó városba.

A gyulai Sakk-játék arra is figyelmeztet: az Erkel-zongoraművek szerzője is megérdemelné az érdeklődés reflektorfényét. (Miként a koncertező zongoraművész repertoárjának feltérképezése és legalább zongorista-zongoratanár körökben való megismertetése sem lenne felesleges.) Talán ebben is élenjár Gyula, ha megvalósul a december 5-re tervezett Steinway zongoraavató gálaest, ahol Erkel műveit játssza Vásáry Tamás.

FITTLER KATALIN

Embert próbáló feladat áll a Forte Társulat mögött: a Figyeljük csöndben a mozgását címet viselő monumentális Beckett-produkció mellett dolgoztak Szálinger Balázs Tiszta méz című darabján is a József Attila Színházban, amit végül most szeptemberben mutattak be. Arról nem beszélve, hogy a Beckett-előadás esetében tulajdonképpen két alkotásról van szó. Az Ó, azok a szép napok! és a Godot-ra várva bemutatóját eredetileg egy alkalomra tervezték, de egy szerencsés döntésnek köszönhetően a két darab végül két egymást követő este került a közönség elé. A produkció monumentális jellegét ez a legkevésbé sem kicsinyíti. Az előadások így „emészthetőbbek”, mivel a második előadásnak sem kell a fáradó néző lankadó figyelmével számolnia; másrészt az a tény, hogy a Beckett-darabok megtekintéséhez kétszer kell elzarándokolni a Trafóba, ünnepélyes keretet, rituális jelleget ad a produkciónak.

Horváth Csaba fizikai színházba olvasztott Beckett-interpretációinak közös pontja, hogy az előadások elszakadnak a Beckett-játszás jellegzetes, alkalmanként klisészerűen kezelt színpadi hagyományaitól: a szöveg, a mozdulat és a vizualitás szoros kapcsolatából létrejövő színpadi jelrendszer olyan érzékeny és különleges közeget teremt, amely a szövegekhez való viszonyának újragondolására készteti a nézőt is. A szöveg alapos és körültekintő értelmezése nyomán kidolgozott gesztusok és mozdulatok felerősítik, át- és újraértelmezik, vagy épp ironizálják Beckett köznapi, töredékes, metaforikus vagy szentenciózus mondatait, azt a benyomást erősítve, hogy e szövegek ezen a színházi nyelven működnek a legjobban, és hogy Beckett meg a fizikai színház egymásnak vannak teremtve. Az Ó, azok a szép napok! Winnie-jének magánnyal és elmúlással dacolni kívánó hosszú monológja előjáték a magukra hagyatottságukat és céltalanságukat a körülményekhez képest egészen jól tűrő Vladimir és Estragon Godot-várásához.

Földeáki Nóra és Andrássy Máté (fotó: Skárossy Zsuzsa)

A szerzői utasításokkal ellentétben – bár a szőke haj, meztelen karok és vállak stimmelnek – Winnie nem ötvenes, jól konzervált, kövérkés asszony, hanem pink bikiniben virító, fiatal bombázó. A szerzői vakító világosság megvan, a sivár síkság égbolttal találkozik: Milorad Krstić hangsúlyozottan giccses díszlete egy nyaralás hangulatát idézi. A háttér hatalmas, zsúfolt, élénk színű festményén tenger, csónakok, hajók, halak, felhők láthatók, a rézsútosan kissé megemelt előtér talaját pedig sárgás homok borítja. Az aranyosan csillogó ékszereket viselő, erősen sminkelt Winnie kezdetben derékig látszik ki a kör alakú lyukból, tőle nem messze, nekünk végig háttal, (a napszúrás ellen) zsebkendővel és kalappal letakart fejjel Willie ücsörög egy autógumiban.

Winnie szőke feje időnként eltűnik a lyukban, és egy másik szőke fej bukkan elő helyette: a figurát jelen esetben három színésznő alakítja. Parókájuk egyforma, megszólalásig hasonlítanak egymásra, Földeáki Nóra, Sipos Vera és Simkó Katalin alakításában mégis három különböző női alak jelenik meg előttünk. Játékmódjuk apró különbségeinek köszönhetően az elhangzó szöveg összetettebb és árnyaltabb lesz, mert a sok ismétlés variációként működik. Nem egészen világos azonban, hogy a személycserék milyen dramaturgia szerint működnek, mitől függ, hogy mikor melyik színésznő játszik, és a váltásoknál nem mindig sikerül megfelelő tempóban folytatni a szöveget, tartani a ritmusát. Az elhangzó szövegáradat bőbeszédűség és mellébeszélés sztereotípiáit karikírozó szócséplésnek, felesleges szószaporításnak hat, mégis mindegyik naivan (bután) őszinte vagy öniróniával elejtett mondat mögött ott van némi kétségbeesés: a végleges magánytól és elmúlástól való félelem, aminek elviseléséhez a nyelv jelent fogódzót, a kommunikáció illúziója nyújt segítséget, még abban az esetben is, ha a mondatok értelmetlenné válnak, s azokra válasz nem remélhető. A kézitáska színes tárgyai jelentik Winnie számára a világgal való kapcsolatot, ugyanakkor jelzik a kényszeres mechanizmusokat, a megszokott napi cselekvési rend teljes értelmetlenségét is.

Mindeközben Willie (Andrássy Máté) tesped, fészkelődik, újságot olvas, és mozdulataival kommentálja Winnie bőbeszédű és csapongó mondókáját. Nem igazán foglalkozik a teátrálisan ágáló, hol feltűnési vágytól fűtött, hol magába forduló, folyamatosan szövegelő nővel, válaszai automatikusak: mintha nem is tudná, mit mond a másik. A SunUp című, karikatúraszerű képekkel illusztrált lapot olvassa, igyekszik elviselni a tűző nap melegét. Újságja akkora, hogy betűi a nézőtérről is kivehetőek: van benne többek között háborús hír, szivarreklám, és egy cikk The turn of the screw (A csavar fordul egyet – utalás Henry James regényére) címmel. Willie jelenléte miatt az elhangzó szöveg jelentéstartalma újra és újra megkérdőjeleződik, s ettől válik groteszk hangulatúvá az előadás. A „szőke nős” attitűdökkel rendelkező Winnie mégsem válik nevetséges figurává, az előadás végén felhangzó barokk zene (Beckett darabot záró Avíg özvegy-részlete helyett) méltóságot sugároz akkor is, ha a rendező ironikus gesztusnak szánta.

A Godot-ra várva becketti országútja Horváth Csaba előadásában egy dupla záróvonallal lefestett, semerre sem vezető autópályavég, amely nem lehet nagyon messze a civilizációtól, hiszen gyakran hallani az autók zaját. A tér közepén egy kötél lóg le a magasból, ez jelzi a szövegben sokszor szereplő fát. Vladimir és Estragon, a két kamaszosan laza, trendi fellépésű srác a várakozás üres idejét focizással igyekszik elütni. A focilabda remek eszköznek bizonyul: maguk és egymás szórakoztatására bámulatos technikával dobálják, rugdossák és fejelik, néha dekázgatnak, máskor ügyesen utánavetődnek. Az ő nyelvük a labda nyelve – míg Winnie mondatokkal próbálkozott, ők e játék segítségével képesek kapcsolatot teremteni, kommunikálni egymással és a világgal.

Blaskó Borbála és Kádas József (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A várakozás tényét tudomásul veszik, nem szenvednek tőle különösebben. Sőt olyan, mintha hozzá lennének szokva, mintha a labdázás is megszokott napirendjükhöz tartozna, és egyben alkalmat jelentene ahhoz, hogy labda-technikájukat tovább fejlesszék. Minden lében kanál jó barátok, Kádas József Vladimirja alkalmanként elmerül gondolataiban, míg a Krisztik Csaba által megformált Estragon társánál kicsit mozgékonyabb, vagányabb figura. A nyelv metaforáinak, a mondatok kétértelműségének humorán és poénjain ők is jól szórakoznak. A fa és a kötél azonosságának metaforikus szintjei kreatív játékossággal csúsznak egymásba (amikor a szövegben kötélről van szó, faként néznek a lelógó kötélre, amikor pedig fát emlegetnek, kötélként használják). A szereplők a színházi szituációt kiemelendő több alkalommal beszélnek a nézők felé fordulva, néha ki is szólnak a közönséghez, és amikor egy alkalommal útba igazítást adnak egymásnak a helyszínről, a Trafó épületének leírására ismerni. A dramaturgiai váltásokat, új jelenetek kezdetét vagy a szereplők hangulatváltozásait a labdával történő játékok váltakozása, átalakulása jelzi.

A kifogástalan megjelenésű, öltönyt és kalapot viselő Pozzo (Andrássy Máté) fellépése tekintélyt parancsoló, stílusa pökhendi és modoros, de játéka azt az érzést erősíti, hogy Pozzo szerepeket próbálgat: keresi, hogy mi áll neki jól igazán, és egy-egy adott gesztusa milyen reakciókat vált ki a többiekből. Nyelvi kommunikációra képtelen a hosszú fehér trikóban megjelenő, kopaszra nyírt, hatalmas súlyt cipelő Lucky (Horváth Virgil) is, aki nem igazán tudja, mi történik vele, miért és hol van. A fiúk hozzávágják a labdát, e játékszer tehát a hatalom, az erőviszonyok érzékeltetésének eszköze is lehet. Lucky és Pozzo átalakulását jelzi, hogy visszatérésük alkalmával más mozgásokkal jellemezhetőek. Az unalommal együtt is hétköznapinak és megszokottnak tűnő, egyben szórakoztató és játékos várakozást a Godot üzenetével érkező Fiú alaposan meg- és összezavarja. A kék spicc-cipőben betipegő Blaskó Borbála szögletes mozgása teljesen idegen ebben a közegben, a labda visszapattan róla, nem ismeri ezt az eszközt, nem tud mit kezdeni vele.

Vladimirnak és Estragonnak nincs a Fiúval közös nyelve. Elég esélyes, hogy a távolban maradó, soha meg nem érkező Godot sem egy dekázóbajnok, és vele is nehezen találnák meg a megfelelő hangot. Ebben a kontextusban a hangsúly tehát nem Godot kilétén vagy létezésén van: ha nem lehet vele kommunikálni, mindegy, hogy létezik-e. Horváth Csaba Godot-ja nem az istentől elhagyott világ értelemkereséséről, a túlélés lehetséges módjairól vagy az élet céltalanságának tragikumáról szól. A focizó Vladimir és Estragon a modernizmus rettegésén túlról, izgalmasan új, önironikus, abszurd és groteszk nézőpontból emlékeztetnek az élet értelmetlenségére.

KELEMEN ORSOLYA

Az AlkalMáté Trupp szokásos nyári osztálytalálkozói nyomán mostanra kialakult és jól bevált a műfaj: zenés vesés a zsámbéki silóban. A társulat sorsolás útján választja ki azt a személyt, aki a soron következő bemutató tárgyául és témájául szolgál. 10–14 napos próbaidőszak alatt megszületik a mű, hogy 3–5 alkalommal a mind bővülő, egyben mind függőbbé váló közönség elé kerüljön. Már tavaly nyáron tudhattuk tehát, hogy idén Máthé Zsoltot tűzik műsorra Máté Gábor „vén diákjai”.

Az esedékes főhős és címszereplő (nem személyes) ismeretében sejthető volt, hogy az ez évi bemutató erősen épít majd az énekszámokra. Egyrészt azért, mert ha az egykori osztály tagjai hangszeres zenével is foglalkoznak és fejlődnek e tudományukban, akkor bizonyára meg akarják mutatni (Keresztes Gábor közreműködésével), hogy mire képesek muzsikusként. Másrészt mert Máthé Zsolt egyre kurrensebb dalszövegíró („Én a pár sorok királya” – így aposztrofálta magát a Kovács Bálintnak adott MaNcs-interjúban), tehát e téren mind sikeresebben fejezi ki a kifejezendőjét.

Középen Máthé Zsolt (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

És valóban, a monológok, párjelenetek, élőképek, paródiák, etűdök között nem egy dalbetét elhangzik. Az előadás folyamatát a címszereplő jobbára figyeli és felügyeli – ennek is megvan már a maga megszokott, talán kegyetlen, de bizonnyal tanulságos gyakorlata. Olykor monologizál, például a pulmonológiáról jövet felolvassa a pszichiátrián kapott diagnózisát. („Mérsékelten öntörvényű”, állítja róla a szakember.) Máskor kommentál, magyaráz, összegez. Reflektál önmagára, egyben a többiekre, akik voltaképp ő, felváltva. (Sok-sok szemüveges osztálytárs. Aki tud, még kopasz is.) Néha bele-beletrombitál az össznépi muzsikálásba. (Ez is milyen… nem is tudom…, hogy éppen a trombita a hangszere, éppen a kilyukadt tüdejű fiúnak…) Emellett megismertet eddigi pályájának olyan eredményeivel, mint például a szövegírói virtuozitás (lásd: Száraz Dénes, Vajda Milán és Dömötör András kémia-tercettje, a Ledarálnak…-ban csúcsra járatott rapbetét, vagy az emlékezetes Krízis-dalest létrehozása).

Mindeközben a nézőben kialakul egy általános Máthé Zsolt-kép. Van benne valami megátalkodott keserűség. Biztos nem megkerülhetetlen és múlhatatlan keserűség ez, de elég makacsnak és rigorózusnak látszik. Lehet, hogy a tulajdonosa valahol szereti is kicsit, vagy legalábbis ragaszkodik hozzá. Jár vele némi düh is, amihez kifejezetten passzol a rap műfaj. Pillanatnyilag úgy fest, hogy jelenleg talán ez áll Máthé Zsoltnak a legjobban, ez a monoton, mérgelődő, lázadó, fújtató, ostorozó, szitkozódó, ritmikus kiabálás.

Az előadásból úgy hat, hogy ez évi címszereplőnk eléggé magának való, zárt, elkülönülő egyéniség. Ebből a mi számunkra az is következik, hogy most alighanem kevesebbet tudunk meg a többiek (a 14 fős volt osztály) világáról és a miénkről (többiek), mint a korábbi premiereken. De bizonyos értelemben ez a vállalkozás lényege, és talán részben a sikerének titka is: az aktuális bemutató az aktuális címszereplőt képezi le. „Máthé Zsolt szerint a világ”-szerűen, legyen bár Baróthy az ál- vagy bece- vagy gúnyneve. (Keresztapja, többszörös áttétellel, az a néhai labdarúgó szakember és mesteredző Baróti Lajos, akit egyébként nemegyszer lehetett látni annak idején a Katona József Színház nézőterének első sorában.)

A játszó és alkotó személyek felidéznek néhány fontos és jellemző jelenetet Máthé Zsolt életéből. Ilyen például, amikor Száraz Dénes pompásan blazírt Máthé Zsoltként egy tévés szappanoperából vett monológgal felvételizik a főiskolára. Vagy a szakmai vita, amely az osztálytársak között zajlik, Mészáros Béla és Mészáros Máté elővezetésében. Emellett a szereplők már-már rutinosan hoznak létre fikciós jeleneteket, hibátlanul alkalmazva lírát, iróniát, akár némi szimbolista beütést is. Méltán volt a zsámbéki közönség egyik kedvence a féltörténelmi fantasy: Járó anyuka (Jordán Adél) és Máthé anyuka (Mészáros Máté) találkozása a terhesrendelés várójában. Ugyanakkor a bőséges felhozatalban akad néhány olyan darab is, amelyet a magam részéről szívesen elengedtem volna. Például Fenyő Iván és Kovács Patrícia erősen vulgáris dalát arról, hogy s mint küldtek professzionális kurvát Máthé Zsoltra az edzőterembe, ahol nem edzett éppen, hanem takarított. Vagy Dömötör András és Fenyő Iván meztelen cipótáncát, amely úgyis csak ajkbiggyesztésre késztető utánzata lehet Máthé Zsolt azonos, eredeti, TÁP színházi számának.

Az est legeslegszebbje mindenesetre az az ölelés, amelyet Máthé Zsolt (Dömötör András) sehogy sem tud abbahagyni. Pedig már olyannyira tűrhetetlenül hosszúra nyúlt, hogy Járó Zsuzsa észrevétlenül ki is bújt belőle, Mészáros Bélát tuszkolva a maga helyére. Lehet, hogy azt az ölelést nehéz sokáig elviselni, de nézni, összeszorult szívvel, azt akármeddig el lehetne.

STUBER ANDREA

Struggle for life, farkastörvények, Chicago. A város, amely nem véletlenül vált metaforává, a bűnözés és a bűnbandák, a gátlástalan és kíméletlen leszámolások, az érdekvezérelt kapcsolati hálók működésének metaforájává. Dúsan burjánzó televény, amely (MGP-től tudjuk) évtizedek óta megtermékenyíti a kreatív elméket.

A közkedvelt Chicagocímű musical mai formájában Fred Ebb–Bob Fosse librettója és John Kander zenéje révén a 60-as évek óta hódít a világszínpadon, ám az ötletadó egy 1924-es bűnügyi újsághír volt egy gyilkosságról. A mindenkori szerzők a valós történésekben fölismerték, majd színpadra formálták az amerikai nagyváros kultikus helyszíneit és szcénáit: a börtönök világát, a bírósági tárgyalások show-elemekben gazdag forgatókönyvét, a szenzációhajhász média hiénatermészetét. Ebben a keretben bomlik ki a két gyilkos asszony, Velma Kelly és Roxie Hart bíróság elé állításának, celebbé válásának története a média segítségével, és végül fölmentése az ördögi ügyességű, dörzsölt sztárügyvéd vezényletével.

A hírek szerint Ascher Tamás és Novák Eszter néhány éve végzett osztálya már vizsgaelőadásként szerette volna eljátszani a darabot, rendezőnek fölkérték Zsótér Sándort, de ő akkor nem vállalta. Azóta a tehetséges társaság HOPPart Társulat néven olykor előáll egy-egy produkcióval. Idén ismét megkeresték Zsótért, és most meghallgatásra találtak. Az emlékeinkben élő Chicago-előadásoktól igencsak eltérő, fergeteges változat nemcsak külsőségeiben, hanem szemléletében, stílusában is merőben újszerű, brechti reminiszcenciákat ébresztő élményt nyújt.

Az előadás erősen kifeszített koordinátarendszerben zajlik: gondolatiság és érzékletesség, tér és idő szélső értékei, valamint a Zsótérnál gyakori nemcserék eleve stilizált dimenziót hoznak létre. A játéktér kezdetben az Átrium mozi előtere, amelynek hajdani eleganciája, az art deco stílus még mai lepusztult állapotában is nagypolgári miliőt idéz, kiáltó ellentétben a középen elhelyezett dobogót benépesítő zenészekkel, akik egyúttal a játszó személyek.

Tarzan-filmekből, dzsungeltörténetekből ismerős, állatbőr ihletésű öltözékük Benedek Mari leleménye, amelynek abszurditását tovább fokozzák a hihetetlen színű, leginkább lestrapált tollseprűre hajazó parókák. A valóságos XX. századi tér és a férfiszínészek alakította „kőkorszaki szukák“ (hommage à Romhányi József) elképesztő kontrasztja hozza létre a brechti V-effektet, az elidegenítő hatást. Halvány esélye sincs a börtönromantikának, a szerelmi szenvedélytől elvakult nők sorsdrámájának – érdes, olykor vitriolos látleletet kapunk a nyers indulatok, a reflektálatlan ösztönök erejéről, a létért folyó küzdelem mikéntjéről. Tér- és idősíkok, stíluselemek csúsznak egymásba, fölerősítve az általános érvényűt a megjelenített egyediben.

A hétfős társulat kirobbanó lendülettel és imponáló technikai tudással abszolválja sokszínű feladatát. Szinte észrevétlenül váltanak át zenekari tagból színészbe és fordítva, ahogyan a cselekmény menete kívánja. Bemozogják az egész előteret a galériától a valahai ruhatári fülkéig, mintegy megidézve a börtönök labirintusait és a kívülálló számára átláthatatlan függelmi viszonyokat. John Kander vad, erőteljes zenéjéhez Horváth Csaba koreográfus meghökkentő ötlettel és lenyűgöző végeredménnyel a magyar néptánc büszke indulattól, kivagyi energiától átfűtött alakzatait passzítja, olykor a gyilkos versengés irracionalitását is érzékeltetve. Friedenthal Zoltán elszánt Velma Kellyként és Mátyássy Bence a lágyabb karakterű Roxie megformálásában sikeresen kerüli el a női szerepek sztereotípiáinak csapdáit, a túlélésre, a zsákmányra éhes médiával való küzdelemre koncentrálva.

Menet közben, mintegy az előadás részeként jutunk be a mozi nézőterére, az Ambrus Mária tervezte őskori barlangba, hiszen kezdődik a nagy show, a tárgyalás, amelyet Billy Flynn sztárügyvédként Radnay Csilla celebrál. Az alapmetaforának megfelelően tigrisbőrben jeleníti meg a dzsungel urát, a modern metropolis elvadult bozótharcosainak irányítóját. Minden megnyilvánulását az igazi nagyvad eredendő fölénye, a majdani siker biztos tudása hatja át. Alakításában egyidejűleg van jelen a dörzsölt jogtudor cinizmusa és a nagymacskák eleganciája. (Felejthetetlenül intenzív gesztus, amikor adott pillanatban „csak úgy“ meghimbálja a farkát.)

Igazi Zsótér-előadást látunk. A következetesen felépített gondolati síkot az érzékletes hatáselemek teszik élővé: az ötletgazdag szövegvilág (dramaturg Ungár Júlia), a hibátlanul kivitelezett vizuális és hangeffektek, a fergeteges mozgás. A HOPPart Társulat minden egyes tagja egyenrangú teljesítményt nyújt a remekül kimunkált összjátékban. Maguk is részesei lévén az érvényesülésért folyó kemény küzdelemnek, a magas fokú technikai tudással párosult bizonyítani akarás jótékony energiái hatják át produkciójukat.

Írjuk le csupa nagybetűvel: EZ SZÍNHÁZ!

Á. SEREY ÉVA