„A művészet eszköz az emberekkel való kommunikációra, és nem öncél.”

(M. P. Muszorgszkij)

„Eljött az ideje annak, hogy hangos hírverést csapjunk a lelkiismeretnek, az emberi méltóság védelmének, minden ellen, ami az ember megsemmisítésére tör.”

(Grigorij Kozincev)

Az evilági emberi nagyságnak az a látomása, akit Lev Nyikolajevics Tolsztoj néven ismert és ismer a világ, 1910. november 20-án lobbant el, az asztapovói vasútállomáson. Tizenegyedik napja volt már úton, élet és eszmék, eszmények és valóság, eszmények és emberi kapcsolatok őrlő kövei közül menekülve egy remélt otthon, az ukrajnai tolsztojánusok közössége felé. Nyolcvanharmadik éve volt már úton, keresve az emberi lét igazságát, prófétai szenvedéllyel hirdetve, amit megismerni és megérteni vélt, úton egy közös, új emberiség-haza felé. A világot, amelyet maga körül észlelt, elviselhetetlennek érezte. Nem csupán a cári abszolutizmus rendszerét, amelyet halálosan gyűlölt, hanem azt a tündöklő drámát is, amelyet XIX. századnak hívunk. Az évszázadot, amely korábban sosem látott mértékben bontotta ki az emberiség képességeit, s amely mindennek érdekében kivetette az embert addigi közösségeiből, kapcsolataiból, belátható világából. A kötelékek elvesztésével szabaddá vált az ember. De elidegenedetté, magányossá, kiszolgáltatottá is. Az antropológiai biztonságérzet veszett el. Werner Hoffmann alapvető fontosságú könyvében kimutatja, hogy minderre a században két alapvető válasz született Nyugaton: a földi pokol képmása, amely lényegében a realitást mutatta meg, sajátságos eszközökkel, egyéni utakon, és a földi paradicsom víziója, az antikvitás, a kereszténység vagy a természet újraértelmezett élményével, filozófiai síkon pedig a marxizmus, a zsidó-keresztény hagyományban gyökerező ágostoni ihletésű látomásával az igazság evilági birodalmáról.

Ám Keleten még a dichotómia sem tetszőleges. Az 1850-es években, a kaukázusi háború viszonyai között egy Lev Nyikolajevics Tolsztoj nevű katonatisztnek, aki utóbb saját szellemi műhelyében Olenyinné formálódik át, meg kell tapasztalnia, hogy nincs olcsó értelmiségi paradicsom, távol a nagyvárostól, a Kaukázus gyönyörű és vérző hegyei között. Korábban Lermontov még boldogan indult ide – a csecsen háború is elviselhetőbbnek tűnt, mint a korabeli Oroszország úgynevezett békebeli társadalma. Az „optimista tragédia” paradoxona nem a XX. században született. Tolsztoj-Olenyint az alternatív világ nem fogadja be. A kozákok a szó szoros értelmében hátat fordítanak neki, búcsúzáskor még azt sem várják meg, hogy eltűnjék az útkanyarulat mögött. Még hátra van az élet fájdalmának és örömünnepeinek kitapintása. Még hátra van a krími háború és Szevasztopol próbatétele. Az íróvá válás az ifjúság és a krími hadszíntér eseményeinek felidézése által, az emberi folyamatoknak azzal a korábban ismeretlen intenzitású megragadásával, amely már ezekben az első írásokban is lenyűgözi a róluk kritikát író Csernisevszkijt.

Még hátra vannak a társadalmi küzdelmek. A magánélet fordulatai. Még porszemmé kell válniuk az ifjúság napóleonjainak a magas ég alatt, és meg kell ismerni a Platon Karatejeveket. Lobognia kell a gyertyalángnak, és el kell viselni a boldogság új, ragyogó fényét. Újra és újra végig kell küzdeni a gyötrelmes önkeresést, a belső igazságra törekvést, megélni város és vidék metaforikus érvényű ellentétét. Végig kell járni a leghosszabb utat a válaszért az emberi élet értelmével és az Istennel kapcsolatos kérdésekre.

Majd eljön az idő, amikor a prófécia, a tanítás és az elemző szenvedély erősebbé válik a voltaképpeni szépirodalomnál. Tíz év munkával megszületik a példázat egy férfi és egy nő párhuzamos, összekapcsolódó és szétváló, mégis összeláncolt pokolra szállásáról és megtisztulásáról, a gyötrelmesen megszenvedett feltámadásról, az életről, amely rettenetes tapasztalatok árán érkezik meg a Hegyi Beszéd alapigazságához.

A letisztult igazság révén Tolsztoj új emberképet fogalmaz meg. Humán programja végső soron antropológiai forradalom.

Forradalom, mert a maga korától az iparosodás, a polgárosodás társadalmának szellemi közvéleményétől radikálisan, minőségileg eltérő módon tekint az emberre. Az örök értékek számára elveszettnek ítélt, dekonstruált lény, a „világba kivetett”, „szabadságra ítélt” filozófiai képlet helyett élő lelkiismerettel, aktív erkölcsi értékekkel és felelősségtudattal bíró teremtményként definiálja, akinek módja nyílik tisztává lenni, megőrizni belső tisztaságát, vagy esetleges összeomlása után újra megtisztulni. Valami eredendően jó van valamennyiünkben – tanítja –, és ezt a jót kell érvényre juttatni, érvényessé tenni. Minden öntudat, menthetetlenül, belső harc eredménye. Mindenkinek magának kell végigküzdenie. De van rá remény. És hiteles lesz az eredmény.

Egy egész világgal kell szembeszállni e gondolatok érvényesítéséért, de Tolsztojnak van hozzá bátorsága és ereje. Mert erő kell hozzá. Nem csak az ellenségekkel való folytonos küzdelemhez. Nem csak az értetlenség vagy a gúny elviseléséhez. Nem csak annak eltűréséhez, hogy a vallásról, az egyházról és a társadalomról vallott nézetei miatt a Szent Szinódus kiátkozza, és így kell modus vivendit kialakítania. Hanem az emberi ellenálláshoz… Képzeljük el, egy szerzésre, gazdagodásra épülő, a siker, az érvényesülés új mércéit felállító társadalomban, egy tekintélyes, művészi múltja okán, személyisége súlya folytán nem ignorálható ember egyszeriben az evangéliumi szeretet, az erőszakmentesség, egy új típusú erkölcs követelményeinek nevében lép fel. Magasra csapnak körülötte az ellenséges indulatok. Ám sokszor a követőkben sincs köszönet. A tolsztojánus közösségek olykor botrányos karikatúra-mivoltában vagy azokban a rajongókban, akik egyszerűen eltorzult lelkületüket próbálják tolsztojanizmussá álcázni. De a gondolat lényege töretlen marad. Az eszme lényege sértetlen marad. Hat. Méghozzá érvényesen. Új szinten. A szellem forradalma kilép a személyes sorsváltoztatás köréből, az egyéni esetlegesség világából, és éppen, mert értékeiben egyetemes, társadalmi dimenziót nyer. Minden elemzője kötelességszerűen feltárja az elméletek szellemi forrásvidékét Rousseau-tól Kantig, s valamilyen módon leszögezi, hogy Tolsztoj végső soron nem alkot koherens eszmét, olykor, különböző műveiben alapvetően ellentmond önmagának. Mindez nincs ellentétben az eddig elmondottakkal. A modern öntökéletesedés eszméje, a lehetőség hangoztatása és fenntartása önmagában volt korszakalkotó.

Tizenegy nap és több, mint 82 év után egyetlen ember földi utazása véget ér. De az alkotó szellem útja folytatódik. Igaz, a tolsztojánus szekták gyorsan felbomlanak. Bő másfél évtizeddel az író halála után Bonkáló Sándor ebből azt a következtetést vonja le, hogy valójában személyiségének van hatása, nem eszméinek. Ma már tudjuk: a képlet nem ennyire egyszerű. Tolsztoj eszméi megjelennek Gandhi nézeteiben, akivel leveleket is vált, ott munkál Martin Luther King és az 1960-as évek hippimozgalma, a „virággyerekek” ideológiájában, közvetett nyomai kitapinthatók Nelson Mandela egy harci periódusának nézeteiben, az 1980-as években Jerry Rawlings százados ghánai társadalmi kísérletének koncepciójában, és feltűnik napjaink antiglobalista és ökomozgalmainak eszméiben.

Tolsztoj velünk él. Velünk és bennünk és körülöttünk. Ott áll mellettünk, amikor semmivé válnak az ifjúság hamis bálványai. Amikor a katedrafilozófia elválik életünktől. Amikor megértjük az emberi tényező jelentőségét és felelősségét. Az élet szüntelen megújulásának törvényét mutatja meg az otradnojei öreg tölgyfa látványával. Nem, nincs vége az életnek. Van módunk hit által újrakezdeni. Vezethet út az erkölcsi feltámadásig.

Vélt káoszba fulladó világunkban Tolsztojnak köszönjük a legyőzhetetlen emberi megigazulás üzenetét.

MARTON GÁBOR

A XV. Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál versenyprogramját végignézve feltűnő volt, hogy a tizennégy előadásból öt olyan közismert klasszikusokat állított színpadra, amelyeket (legalábbis elvben) valamennyien olvastunk az iskolában, amelyeknek számtalan interpretációjával találkoztunk már, ezért hajlamosak vagyunk némi szkepszissel beülni az előadásra: vajon mi újat mondhatnak még nekünk? És egyáltalán, kell-e, hogy feltétlenül újat mondjanak? Meddig „adható el” a plakáton az eredeti műből készült előadásként az adott produkció, és mikor beszélhetünk fel- vagy éppen átdolgozásról? Ezek a kérdések a szakmai vitákon is rendre felmerültek.

Az általam látott előadások mindegyike elrugaszkodott valamilyen mértékben az eredeti műtől, az elrugaszkodás módja és mértéke azonban igencsak különbözött. A lendvai Pupilla Bábszínház Az utolsó repülés vagy a Bárányfelhők hercege című produkciója Rumi László rendezésében és átiratában A kis herceget dolgozta fel, mégpedig úgy, hogy a szerző legendává vált halálának feltételezett körülményeiből teremtette meg a játék keretét. E szerint Saint-Exupéry gépe meghibásodott a sivatag fölött, de neki sikerült katapultálnia, így túlélte a zuhanást. Reménytelen helyzetében a művészethez menekült, a rendelkezésére álló tárgyakkal, gépdarabokkal játszotta el A kis herceg történetét. Az ötletes keretjátékon belül azonban az előadás már nem tudott túllépni az egyszerű történetmesélésen, és a fikció szerint rendelkezésre álló tárgyakat sem tudta igazán átlényegíteni. Érdekes volt viszont, hogy a színészek négy nyelven játszottak, felváltva magyarul, szlovénul, angolul és németül. A szakmai vitában ezt többen kifogásolták, szerintem azonban a nyelveket úgy váltogatták, hogy az is érthette az előadást, aki csak az egyiken vagy a másikon beszélt. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a társulat egy kétnyelvű városban működik, ahol teljesen természetes a magyar és a szlovén nyelv együttélése, keveredése, ráadásul Ausztria szomszédságában élnek. A soknyelvűség a praktikus szempont mellett, hogy számos nyelvi közegben játszhatóvá válik a darab, a történet általános érvényét is aláhúzza. (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy nekem külön élmény volt a magyarul beszélő színész ízes, „levalusias” beszéde – így emlegetik Zalában a megye délnyugati részén, vagyis a lenti részeken, így Lendván is beszélt tájszólást.)

János vitéz – Mesebolt Bábszínház, Szombathely

Okkal bőszített fel sokakat a Rijekai Városi Bábszínház Rómeó (és Júlia) című előadása, holott itt is egy alapjában véve jó ötletet tettek hozzá az eredeti műhöz, de azt nem tudták jól kibontani. Az ötlet pedig az volt, hogy vessük össze Rómeó és Júlia halhatatlan szerelmének történetét a mai, interneten, chat-szobákban zajló ismerkedési szokásokkal, rövid távú kapcsolatokkal. Ezért aztán az előadás egy végtelenül hosszúnak tűnő chateléssel kezdődött a mai Rómeó és Júlia, vagyis RM és JC között, és ezalatt semmi mást nem láttunk, csak a színpad két oldalán egy-egy (kis) képernyőt, illetve fent a magyar fordítás igencsak döcögős szövegét. Pedig a színpadon két, a virtualitás mögött meghúzódó magányt szimbolizáló hatalmas üvegakváriumban már ott volt a két színész is. A láthatatlanság akkor is az előadás fő problémája maradt, amikor makulányi bábokkal az eredeti darabot játszották egy kicsinyke üvegakváriumban. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy a darabot nyilván nem a pécsi színház viszonylag nagy kamaratermére méretezték, másrészt a horvát nézőknek nem kellett megvívniuk a végig igencsak nyögvenyelős fordítással, ami az eredeti Shakespeare-szövegnél még kínosabbá vált. Tegyük hozzá, a műsorfüzet az eredeti drámacímet közölte, holott az előadás előtt kiosztott horvát nyelvű műsorlapból kiderült, hogy jelezték, átdolgozásról van szó, Shakespeare mellett ugyanis szerzőként tüntették fel Lary Zappiát, a rendezőt is, Júlia nevét pedig zárójelbe tették. Érthetően, hiszen Rómeó mellett első szerelme, az elhagyott Rosalina legalább olyan fontos szerepet kap a darabban, mint Júlia, és ezzel egy másik látószöget, az elhagyott szerelmesét is beemelik az előadásba. A két mai fiatal, RM és JC kapcsolata egyébként gyorsan véget ér, és ehhez nem szükségeltetik a szülők viszálykodása, a fel sem épült kapcsolatkezdeményt ők maguk is gyorsan szétbombázzák. Az előadás A nevető embert, Jeles András Victor Hugo-rendezésének egyik jelenetét juttatta eszembe: ott a színpad egyik oldalán a Rómeó és Júliát szavalták a színészek, a másikon pedig egy mai, trágár hangnemű párbeszédet hallhattunk. Itt a szintén egyre közönségesebb hangnemre váltó chatelés és a bábokkal előadott klasszikus drámajelenetek álltak egymással szemben. Kár, hogy mindez a fent leírtak miatt megmaradt egy érdekes, de bosszantó hibákat halmozó kísérletnek.

A szombathelyi Mesebolt Bábszínház János vitéz (52) előadása (rendező Kovács Géza) ugyancsak keretet illeszt az eredeti műhöz. E szerint János vitéz – ahogy erre a cím is utal – korosodó, kiszolgált katonaként, ötvenkét évesen érkezik vissza Iluskához, aki súlyos betegen fekszik, sorsát már eldöntötték az ágya mellett fonalat gombolyító párkák. A keretjátékban nem bábok, hanem színészek (Császár Erika és Szabó Tibor) játsszák Iluskát és Jancsit. Mégpedig nagyon finom, érzékeny eszközökkel, Szabó Tibor meg is kapta alakításáért a legjobb férfiszínész díját. Ők ketten aztán felidézik a múltat, az eredeti mű ismert jeleneteit, és ez a múltidézés már bábszínházi eszközökkel zajlik. Méghozzá az egyes jelenetekben különböző eszközökkel. A hagyományos vásári színi előadások látványvilágát és hangulatát idézi például a francia király udvarában játszódó jelenet kicsinyke bábokkal, míg máshol óriásira (el)rajzolt figurák jelennek meg. A népies-archaikus látványvilág expresszionista, kubista képekkel vagy éppen a világháborús plakátok hangulatával keveredik. Az előadás középpontjában végig a két szerelmes élethosszig és azon túl is tartó összetartozása áll. Bármerre kalandozik Jancsi, bármilyen veszedelembe kerül, mindig Iluska emléke, a távolból is óvó szeretete az, ami a férfit megtartja és visszahívja. S amikor Iluska meghal, Jancsi utána indul, hogy a túlvilágon is megkeresse. A záró képben már ott üldögélnek egy mesebeli házikó előtt kötögetve (talán éppen a párkák végleg felgombolyított fonalából), pipázgatva. Az idilli zárlat nem nélkülöz némi keserűen ironikus mellékízt sem – hiszen az általuk áhított egyszerű családi boldogság, közös életük csak a túlvilágon válhat valóra. Az előadás sikeresen ötvözi a színházi és bábszínházi elemeket, következetesen viszi végig a keretjátékban felvetett gondolatsort. A szakmai vitán felvetődött, hogy mennyire etikus ezt az előadást János vitézként hirdetni, és gyerekeknek is bemutatni, amikor jelentősen eltér az alapműtől. Magam ezt nem érzem különösebb problémának, hiszen a cím János vitéz életkorának feltüntetésével világosan jelzi, hogy eltér az irodalmi alapanyagtól. Másrészről olyan érzékeny, értő átiratról van szó, ami méltó az eredeti mű szelleméhez.

„Kél egy-egy árnyék” – Kabóca Bábszínház, Veszprém

A veszprémi Kabóca Bábszínház Arany János balladáit dolgozta fel Kél egy-egyárnyék címmel. A Kuthy Ágnes rendezte előadást nehéz lenne műfajilag besorolni, az alkotók ugyanis a versek mellett legalább olyan mértékben építettek a meghökkentő látványvilágra, a mozgásra és a zenére, az értelem mellett a nézők érzékeit és asszociációs képességeit is célba vették. Az előadás elején egy marionettbábut (embert vagy még inkább gyermeket) vörös ruhába burkolt, erőszakos karok-kezek szakítanak le zsinórjairól, és tesznek egy üveggömbbe, ahonnan majd végignézi az egész előadást. Keretül a Hídavatás című ballada sorai, az abban megszólaló emberi sorsok, tragédiák szolgálnak, ezekkel kell szembesülnie a határhelyzetben lévő (pontosan nem eldönthető, hogy élete elején vagy végén járó) bábunak, és mindezt végignézve kell meghatároznia saját magát, döntenie saját sorsáról. Az alkotók a szakmai vitán elmondták, hogy az előadást felkérésre készítették, a középiskolás közönséghez szerették volna közelebb hozni Arany balladaköltészetét. Hozzátartozik ehhez az is, hogy a veszprémi bábszínház a Völgyhíd utcában, annak a viaduktnak a szomszédságában található, ahol sajnos már számos öngyilkosságot követtek el helyi és környékbeli fiatalok. A szomorú jelenségről már született dráma, Háy János Völgyhídja. A Kél egy-egy árnyék sem akarta megkerülni ezt a kérdést, olyan előadást szerettek volna létrehozni, amely alkalmat ad arra a fiatal nézőknek, hogy megérezzék, mennyire ma is érvényes dilemmákról, a bűn és bűnhődés örök kérdéseiről szólnak a balladák. A látványvilág színeivel, karakteres tárgyaival, a technozene, a disszonáns mozgássorokra építő koreográfia sajátos kontrasztot alkot a teljes egészében idézett, többnyire kifejezetten szépen intonált versekkel. Mindez együtt – ahogy azt a fesztiválon is megtapasztalhattuk – akár nyílt állásfoglalást is kiprovokál a nézőkből: többen kivonultak a teremből. Hidegen azonban valószínűleg senkit sem hagy a produkció. Vannak az előadásnak vitatható megoldásai, technikai ügyetlenségei, vagy egyszerűen csak az anyagi lehetőségek szűkösségéből adódó kényszerpályái, az azonban kétségtelen, hogy egy markáns rendezői gondolat következetes megvalósítását láthattuk.

Témánkhoz tartozna még a bukaresti Tandarica Animációs Színpad Candide-ja, mivel azonban azt egy kis befogadóképességű próbateremben játszották, sajnos nem sikerült megnéznem. Zalán Tibor Vakkacsa tojásokját, amelyet a Stúdió „K” mutatott be, azért nem gondolom ide tartozónak, mivel az – bár szintén „kötelező” drámák átirata – már önálló műalkotás.

A klasszikusokból készült előadások közös vonása tehát az volt, hogy valamilyen keretet illesztettek az eredeti műhöz, s hogy mind túlmutatott a megszokott bábszínházi formákon, „ember” színházzal, animációval, multimédiás eszközökkel ötvözve azokat. Mindez azonban önmagában kevés a meggyőző eredményhez: azok a feldolgozások voltak a sikeresebbek, ahol a keret nem vált le az alapműről, ahol a keretet létrehozó gondolatban volt az előadás egészét átható erő, sikerült szervesen beépíteni a darabba és következetesen végigvinni, anélkül, hogy a technikai melléfogások, nehézségek lerontották volna a hatást.

TURBULY LILLA

Sok minden megváltozott a világban meg a bábművészetben azóta, hogy 1964-ben Pécsett megrendezték az első felnőtt bábfesztivált. Az 1969-től nemzetközi rendezvényként működő eseménysorozat több mint négy és fél évtizedes története során közel harminc ország száz együttese mutatkozhatott be a város közönsége meg az idelátogató hazai és külföldi érdeklődők előtt. Az idei, jubileumi találkozó abban is különbözött az eddigiektől, hogy bekerült a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programjába, amely az eddigieknél gazdagabb műsor összeállítására ösztönözte a szervezőket.

Kékesi Kun Árpád, a versenyprogram előválogatója több mint hatvan produkcióból választotta ki azt a nyolc hazai és hat külföldi előadást, amely a hatnapos rendezvény gerincét alkotta. „Nem az esztétikai tökély lebegett a szemem előtt – írja beköszöntőjében –, tehát nem a legkidolgozottabb, legcsiszoltabb produkciókat igyekeztem kiszemelni. Sokkal inkább a karaktereseket, a bábhasználatot, a báb(ozás)nak az előadásban betöltött szerepét és jelenlétét, a báb és bábos viszonyát, illetve a vizuális és akusztikai megalkotottságot tekintve szellemi-érzéki izgalmat kiváltókat.” A pontosan megfogalmazott és maradéktalanul érvényesített szándék eredménye: színes, változatos, impozáns, sokszor vitára ingerlő, meghökkentő program, amely pontos diagnózist kínált a hazai és az egyetemes bábművészet jelenlegi állapotáról.

Vakkacsa – Stúdió „K”

Az anyagi lehetőségekhez és az időbeli korlátokhoz képest egyfajta teljességre törekvés volt érezhető a kiegészítő programok megválasztásában. A Távol-Kelet ősforrásaiból adott ízelítőt a Hanoiból érkezett vietnami vízibábszínház és a japán bunraku tradícióit dióhéjban felvonultató Sinpan Utazaimon című előadás meg a hozzá kapcsolódó workshop. A vásári bábjátékot egy pompás Karagöz-árnyjáték, Cengiz Özek A varázsfa című előadása és az angol Konrad Fredericks elnyűhetetlen Punch-játéka mellett a Mikropódium előadása, a Gulyás Terka, avagy aki a müzlit nem szereti, rossz ember nem lehet (író-rendező-tervező: Lénárt András, társszerző és előadó: Aracs Eszter), Pályi János két remeke, a Vitéz László, illetve az Órajáték, Kovács Géza Vásártér című jóízű mutatványsorozata (mindhárom rendezője Kovács Ildikó, tervezője Majoros Gyula és Boráros Szilárd), a Kabóca Bábszínház hasonló szellemű Girgác Lackuja (rendező: Kovács Géza, tervező: Majoros Gyula, játssza: Futó Ákos), a Ziránó Bábszínház Pulcinella kertészkedikje (rendező: Kovács Géza, tervező: Boráros Szilárd, játsszák: Pfeifer Zsófia és Varga Péter), valamint Bartha Tóni Bábszínháza Paprika Jancsi kertészkedik című mókája képviselte (író: Zalán Tibor, rendező: Rumi László, tervező: Majoros Gyula, játssza: Bartha Antal). Másfajta hagyományokat követ a debreceni Szárnyas Sárkányok L´Avare! című gólyalábas utcaszínházi produkciója.

Bájos és harsány patinájával, archaizáló játékmodorával egyfajta groteszk múltidézés a francia Théâtre du Rugissant és a Compagnie des Chiffonnières Moby Dickje, amely a sötét és titokzatos Ahab kapitány ismert és tanulságos történetét állítja elénk roppant félelmetesen és roppant mulatságosan. És újra elbűvölhette a nézőket Eric Bass immár klasszikus remeke, az Őszi portrék. Az amerikai művész megható és megnevettető, bölcs önvallomása három évtizede bizonyítja, hogy a remekmű olyan, mint a nemes bor: az idő nem fog ki rajta, inkább tovább érleli.

A kiegészítő programokhoz szerencsésen kapcsolódott két kiállítás: a Parti Galéria Wajang, az ősi jávaiárnyjáték című összeállítása Indonézia budapesti nagykövetségének értékes gyűjteményéből válogatott, a Pécsi Kisgalériában megrendezett Egy mindenkit visz pedig Magyarország 12 városának 12 önkormányzati bábszínházát mutatta be felnőtt- és ifjúsági előadásaik meglehetősen vegyes színvonalú anyagával.

Az ezredforduló új helyzetet teremtett a hazai bábjáték történetében. Jelentkezett egy újabb nemzedék, amely különböző országok művészeti egyetemein tanulta a bábjátékos mesterséget, illetve a bábrendezést. Ez a generáció mást gondol a bábművészetről, mint az előttük járó mai ötvenesek, akik két évtizeddel korábban a hályogkovács merészségével és az egykori Állami Bábszínház hegemóniáját megtörve alakították ki a maguk poétikus, metaforákra és allegóriákra épülő bábszínházeszményét. A harmincévesek viszonya az irodalmi előképhez olyan, mint a drámai színházak hasonló korú rendezőié a klasszikusokhoz: nem az írót „szolgálják”, nem a szöveg „tisztelete” határozza meg kapcsolatukat az irodalommal, hanem a témák jelenkori összefüggéseit keresik. Konkrétabban: nem a mesélést tekintik az előadás feladatának (vagy ha igen, akkor másképp, a megszokottól eltérően teszik azt), sokkal inkább saját látomásaikat kívánják színpadra állítani. Ezek a látomások – nevezzük kevésbé fennkölten asszociációknak – persze gyakran irodalmi művek (korántsem elsősorban drámák) ihletésében születnek. Így jönnek létre azok a kollázsok, montázsok, bizarr összeállítások, amelyekkel az új generáció legmarkánsabb képviselői jelentkeznek.

A pécsi találkozó három legerőteljesebb előadása a Budapest Bábszínház Bitódalokja, a győri Vaskakas Bábszínház Kádár Kata Revüje és a veszprémi Kabóca Bábszínház „Kél egy-egy árnyék…”-ja volt. Mindhármat az új nemzedék egy-egy képviselője állította színpadra. Közös bennük a halál mint téma, a szemléletmód, az anyagkezelés, a versalapanyag montázsjellege, és részben még az animáció újraértelmezése is.

A Budapest Bábszínház előadása Christian Morgenstern versciklusára épül. Az ifjúkorától Nietzschéért és Dosztojevszkijért, majd Rudolf Steinerért és az antropozófiáért rajongó misztikus költő bizarr-groteszk kötetének húsz nonszensz-versét, illetve foszlányait suttogja, sziszegi, lihegi, harsogja, énekli a játék három szereplője. De valójában hatan vannak. Mindhárom színésznek van egy életnagyságú, akasztott rongybaba hasonmása. Talán soha nem is éltek, talán épp most haltak meg. Színészek és bábok élet és halál pengeéles határán léteznek egy fojtogató szimbiózisban. A rongybabákkal mindent lehet: szétszerelhetik, újra összerakhatják, végtagjaikat felcserélhetik. Így még közelebb kerülünk a versek hátborzongató hangulatához. Aztán – különféle állatok és madarak után – feltűnik egy hetedik emberi lény is: A cseléd álma című vers apropójából egy csecsemő-báb kerül elő. Még nincsen kész. Nincs lekasírozva, lefestve, felöltöztetve. Csupasz hungarocell faragvány. Lehetőség. Mint minden újszülött. De az ő sorsa már születése pillanatában eldőlt. Mint minden újszülötté. Neki csak az akasztott csecsemő szerepe juthat.

Az előadás olyan, mint egy vidám kabaré. Roppant szórakoztató. Kissé avíttas, régimódi, megkopott a színpada. Három remek színész énekel-táncol és haldoklik rajta. Az ars poeticát az Akasztófahegy című verssel fogalmazzák meg („Bárgyú népnek érthetetlen / űzzük játék életünk / Változatlan, sérthetetlen, – mindez gúnyra cél nekünk”), de aztán mégis a Hintaszék az elhagyott tavakon elégikus hangulatával teljesedik be a sorsuk: „Magányos hintaszék vagyok / és ringok a szélben, a szélben”. A fesztivál közönsége megkönnyebbülten tapsol a végén. Hátha mégsem rólunk szólt a példázat. (Dramaturg: Dobák Lívia, zeneszerző: Darvas Benedek, tervező: Grosschmid Erik, koreográfus: Nemes Zsófia, rendező: Veres András. Játsszák: Ács Norbert, Kovács Judit és Teszárek Csaba.)

A Kádár Kata Revü is a kabaré külsőségeit veszi kölcsön. Amikor a szűk előtérben toporgunk, majd gyanútlanul elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, a tévedések elkerülése végett (vagy éppen megtévesztésül) Kander–Ebb–Masteroff Kabaré című musicaljének világslágerré lett nyitó száma fogad bennünket. Még nem sejtjük, hogy a szereplőkkel együtt mi is Kharón ladikjára várunk. Halottak vagyunk? Beteljesedett a sorsunk, vagy csak mások tragikus sorsának szemlélői leszünk? Amíg kétségek közt szorongunk, megnézünk egy előadást hét színésznő közreműködésével. Valódi kilétük kétséges. Lehet, hogy szerepeket játszanak. A konferanszié, a cselédlány, a primadonna, a másodprimadonna, a díva, a büféslány és a dizőz szerepét. Néha úgy egyensúlyoznak a szédítő szakadék fölött, mint a félelmet nem ismerő kötéltáncosok. Máskor úgy látunk át rajtuk, ahogy Hans Castorp Madame Chauchat testén. Egyre inkább az a gyanúnk, hogy csak álcázzák magukat, mert valójában azoknak a bolgár, szerb, cigány, székely és angolszász népballadáknak a hősnői, amelyeket megrendítő személyes vallomásként előadnak. Akkor pedig átlépték már élet és halál határát, és most arra várnak, hogy megbűnhődjenek iszonyú bűneikért.

Most már világos a helyzet. Itt nem lehet mellébeszélni. Újra végig kell élniük azokat a véres tragédiákat, amelyekben részt vettek. A múlt, a halál előtti lét megidézése többféleképpen történhet. A lélek sötét bugyrait hol maguk a balladák, ritkább esetben marionettjáték, tárgyanimáció vagy képmutogatás segítségével járják újra végig. Közben popzene szól, esetleg Brecht–Weill-song a Koldusoperából, egy kuplé, vagy bármi más, hogy el tudjuk viselni a kíméletlen kórszövettani vizsgálatokat. Kegyetlen színház a női lélekről dallal, tánccal, nyomasztó erővel és sok tehetséggel. (Dramaturg: Gimesi Dóra, zene: Rab Viki, tervező: Boráros Szilárd, koreográfus: Nemes Zsuzsa, rendező: Tengely Gábor. Játsszák: Kocsis Rozi, Fodor Annamária, Pallai Mara, Ragán Edit, Halasi Bea, Varga Anita és Rab Viki.)

Császár Erika és Szabó Tibor a János vitézben – Mesebolt Bábszínház, Szombathely

A „Kél egy-egy árnyék…” Arany János balladáinak montázsa. Az idézőjeles cím a kompozíciót keretbe foglaló Híd-avatásra utal („S amint az óra, csengve, bongva, / Ki véknyan üt, ki vastagon, S ő néz a visszás csillagokba: / Kél egy-egy árnyék a habon: / Ősz, gyermek, ifjú, hajadon.”) A színpadon félkör alakú, hófehér fal előtt egy marionettfigura tűnik fel. A Híd-avatás kezdő soraira felemelkedik, a színészek elvágják a zsinórjait, egy lombikba helyezik, majd felhúzzák a magasba. Születés és halál közös metaforája. A ballada öngyilkos hőse végignézi a Szőke Panni, A varró leányok, az Árva fiú, az Ágnes asszony és A walesi bárdok tragikus alakjainak sorsát animációs színházi eszközökkel bemutató kompozíciót. A Szőke Panni szétszedett, világító végtagjai, a báb kóchajának tépkedése az Ágnes asszonyban, A walesi bárdok bohócarcú, vörös orrú megidézői nem illusztrálják a verseket; szabad asszociációkat kínálnak néhány Arany-balladához. Számítanak a közönség felkészültségére, azokhoz szólnak, akik maguk is jól ismerik az elhangzó műveket. Nem biztos, hogy ez valamennyi kiválasztott vers esetében elvárható. Az sem biztos, hogy a sokféle vizuális és akusztikai hatás közepette mindig pontosan követhetők azok az eredeti események, amelyeknek a színpadi kommentárjait látjuk. Furcsa kettősség jellemzi az előadást: a játéktér, a ruhák és a tárgyak fehér-piros színvilága egy kórházi sebészet steril hidegségére emlékeztet, míg a balladák szenvedélyes előadásmódja, a közös versmondás szigorú megkomponáltsága és a harsogó technozene agresszivitása kétfelől ellenpontozza a különös túlvilágjárást. (Dramaturg: Garai Judit, zene: Pirisi Ákos, koreográfia: Fosztó András, rendező: Kuthy Ágnes és a Kabóca Bábszínház társulata. Játsszák: Fige Tamás, Futó Ákos, Mákszem Lenke, Sata-Bánfi Ágota, Tamás Erzsébet.)

Több szempontból ebbe a vonulatba sorolható egy kétszemélyes magánvállalkozás, Majoros Ági és Bor Judit Tükör című produkciója is, amely Pilinszky János Kalandozás a tükörben című meséjére épül. „Tér és idő keresztjére / vagyunk mi verve emberek” – hangzik el az előadás mottójaként a költő Juttának című verséből, A tenger című, ugyancsak idézett versében pedig ezt mondja: „Agóniád, akár a tenger, / megszabadít és eltemet.” Ezzel a kereszttel indul útnak az előadás bábhőse a tükrön túli világba, és ezt a szabadítást reméli a haldokló királylány iránt érzett szerelmétől.

Az üres színpad közepén egy tükör áll. A két színésznő mese és valóság, álom és ébrenlét határán elindul, hogy megismerje azt a másik világot. Mesebeli tájakon járnak, ahol minden kétdimenziós, mint a tükörben, csak a Kisfiú, majd később haldokló szerelme, a királylány fából faragott, törékeny marionettfigura. A tükrös asztal fiókjai segítségével egyre mélyebbre hatolnak az élő képeskönyvek modorában megfestett díszletek és sík figurák között. A Kisfiú a királyi vár kihalt termeiből, folyosókon és lépcsőkön át karjában viszi az alélt királylányt a tenger tükörpartjára, aki a friss levegőtől új erőre kap. „Most már gyógyultan, kéz a kézben / keltek útra, visszafele, / Tükörországból a földi világba.” De nincs boldog végkifejlet: Tükörország határát csak a Kisfiú lépheti át. Az álom és valóság kettősségét élet és halál közötti állapottá tágító előadásnak különös színt ad, hogy a szöveget Végvári Tamás hangján halljuk felvételről. Jelenléte az előadásban olyan művész üzenete, aki végleg átköltözött már a tükrök birodalmába. Kár, hogy a rokonszenves vállalkozás nem mentes a szenvelgéstől; monoton melankóliája egy idő után a leglelkesebb Pilinszky-rajongókat is kifárasztja. (Alkotók: Bor Judit és Majoros Ági, zeneszerző: Nagy Szabolcs, tervező: Bor Judit, Grosschmid Erik és Majoros Ági. Játsszák: Bor Judit és Majoros Ági.)

Bitódalok – Budapest Bábszínház

A magánbábszínházak működési feltételei legtöbbször nem engedik meg, hogy külső rendezővel dolgozzanak. Létformájukból fakad, hogy mindent maguk csinálnak. Így a próbák során nélkülözni kénytelenek a kontrollt. Ennek köszönhető a Tükör ritmustalansága és a Figurina Animációs Kisszínpad História című előadásának több problémája. Siklósi Gábor ezúttal az írás születésének keserveiről vall. Szimbolikus történetének hőse egy papírfigura, akinek el kell juttatnia a hátára írott szöveget a Történetek Könyvébe. Az íróasztalon számos ellenséges tárggyal kell megküzdenie. A történetben és a tárgyakban rejlő metafora ereje néha hátborzongató. A papírfigura úgy őrzi „származásából” fakadó tulajdonságait, mint Yves Joly hajdani remekműve, a Papírtragédia, melynek hősét egy fidibusz lángja pusztította el. Amikor ehhez a kezdetleges lényhez hozzáér a szegélyvágó éles pengéje, a néző fizikai fájdalmat érez. De az előadásmód nehézkes és hosszadalmas, szimbólumrendszere pedig nemegyszer nehezen követhető. (Írta és rendezte: Siklósi Gábor, tervezte és készítette: Fenyvesi Attila. Játsszák: Fers Klára és Siklósi Gábor.)

A szombathelyi Mesebolt Bábszínház János vitéz (52)-jén egyszerre fedezhető fel a fiatal és a középnemzedék közötti szemléleti különbség és a kölcsönhatás. Az előadás történetet mesél, de ez a történet – annak ellenére, hogy minden elhangzó mondat Petőfi művéből való – csak bizonyos pontokon találkozik az elbeszélő költemény helyzeteivel.

A cím után zárójelben olvasható szám jelzi, hogy nem a jól ismert történet hűséges színpadi változatát fogjuk látni, és arra utal, hogy a főszereplő 52 éves. Az előadás elején a középkorú Iluska haldoklik. Sorsának fonalát titokzatos maszkos alakok (párkák?) gombolyítják. Belép az obsitos katona. Magához öleli ifjúkori szerelmét; lassan visszaemlékeznek hajdani együttléteikre a patakparton, majd a kényszerű búcsúzásukra. A mese helyett most a valóságban ismétlődnek meg az események. Jancsi megint útnak indul, de szerelme mindenütt vele van. A rablótanyán, a francia király udvarában, a csillagos égben és a végtelen tengeren, amelynek túlsó partján talán Tündérország van, talán a halál.

Korunk színháza a János vitéznek is több meghökkentő értelmezését kínálja. Ezek egy része indulatokat vált ki a nézőkből. A Mesebolt előadása sem mentes a provokatív szándéktól. Aki az eredeti mesére kíváncsi, jobb, ha leveszi a könyvespolcról a Petőfi-kötetet. A kettős játék, amely párhuzamosan és egymást kiegészítve van jelen egy színpadi valóságban és a mese (=bábjáték) síkján, nem elégszik meg a történet hagyományos felidézésével. Mást is kínál, amely néhány valóban poétikus és megrendítő pillanatban képes az elbeszélő költemény magaslataiba emelkedni. (Dramaturg: Gimesi Dóra, zene: Lázár Zsigmond, tervező: Boráros Szilárd, rendező: Kovács Géza. Játsszák: Szabó Tibor, Császár Erika, Kovács Bálint, Kovács Zsuzsanna, Németh Márta, Rápolti Mónika.)

Látszólag hasonló a zalaegerszegi Griff Bábszínház Ibusárjának szemlélete. Itt is két síkon zajlik a játék. A valóságot az élő szereplők testesítik meg (köztük a János vitéz címszerepét és Vargányai Gusztáv állomásfőnököt ugyanazzal a magától értetődő kisugárzással játszó Szabó Tibor), a hősnő képzeletének szülötteit pedig bábok. Sárbogárdi Jolán MÁV jegypénztáros és sokat síró, operettről, színházi sikerekről álmodó titkos drámaíró huszerettjének alakjai ezúttal síkbábokként jelennek meg. Ezek azonban illusztrációk maradnak, nem érintik Parti Nagy Lajos mára szimbólummá lett nőalakjának sorsát, aki „egy harisnya-szomorú, ám végzetes napon […] előadja éjeinek harapdált gyümölcsét”. Az előadásnak nem sikerült bizonyítania, hogy a bábok jelenléte újabb színekkel gazdagíthatja a lányregény-paródiából lett és a hangjátéktól a monodrámáig több változatot megélt komédiát. A bábszínházként deklarált együttes kudarca inkább azt a közhelyet igazolja, hogy ha egy előadásban bábok szerepelnek, az még nem feltétlenül bábjáték. (Zeneszerző: Darvas Ferenc, tervező: Florica Malureanu, rendező: Lőrincz Zsuzsa. Játsszák: Kovács Olga, Szabó Tibor, Ecsedi Erzsébet, Szilinyi Arnold, Varga Veronika.)

A Stúdió „K” Vakkacsa tojások című pamfletjéről korábban többen megírták már – jobbára elutasító – véleményüket. Az „ivarérett bábokkal” előadott paródiasorozat, amely Euripidész, Shakespeare, Molière, Csehov és Ibsen egy-egy művének zanzásított változatát még egy Kafka-hőssel, Gregor Samsával is megfűszerezi, Zalán Tibor és Fodor Tamás kapcsolatának újabb állomása. Együttműködésük eddigi legnagyobb bábos sikere a 2008-ban bemutatott Rettentő görög vitéz volt. A Vakkacsa kritikáinak kiegészítése helyett érdemes hangsúlyozni, mennyire fontos a Stúdió „K” bábos tevékenysége és immár rendszeres jelenléte a bábfesztiválokon. Fodor Tamás vonzódása a bábjátékhoz régi keletű, a hetvenes évek elejéig, az Orfeo bábegyütteshez nyúlik vissza, de ő maga akkor kezdett drámai színházi rendezéseiben bábokat alkalmazni, amikor a bábművészek éppen kiléptek a paraván mögül, hogy elmossák az addig dogmaként kezelt éles műfaji határokat. (Szerző: Zalán Tibor, zene: Spilák Lajos, tervező: Németh Ilona és Bodor Kata, rendező: Fodor Tamás. Játsszák: Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Spilák Lajos, Vékes Csaba.)

A nemzetközi mezőny előadásai nyomán nehéz lenne bármiféle általánosítást megkockáztatni. A külföldi együttesek meghívása egy-egy fesztiválra mindig számos külső körülménytől függ. Nem várható el, hogy a válogatásban egyetlen kritérium legyen a művészi érték. A hat külföldi produkció legfeljebb azt sejteti, hogy a bábművészet mindenütt izgatottan keresi az új utakat, témákat, kifejezési lehetőségeket, és az izgalom közepette gyakran születnek vitatható előadások. Négy produkció három szomszédos ország (Szlovénia, Horvátország és Románia) bábművészetét lett volna hivatva reprezentálni. A pártállami időkből örökölt szubvenciók náluk is, akárcsak minálunk, lehetővé teszik a kísérletezést; az együttesek nem kényszerülnek rá, hogy az eladhatóság érdekében a kelleténél tovább őrizzék a porlepte hagyományokat. Ez örvendetes helyzet és olyan kedvező lehetőség, amely biztosítja a művészi szabadságot. Ugyanakkor táptalaja a blöffnek és a szellemi zűrzavarnak.

A szlovéniai Lendváról érkezett Pupilla Bábszínház előadása megkülönböztetett figyelmet érdemel. Részben azért, mert előadásukat magyarországi rendező, a bábos középnemzedék jelentős alkotója készítette, részben pedig azért, mert az együttes sajátos missziót tölt be egy olyan városban, ahol a magyarul beszélők száma évről évre csökken. Ez a két körülmény nem késztethet az előadás fogyatékosságainak elkendőzésére, csupán magyarázat lehet sajátos jellegére. Rumi László A kis herceg bizonyos motívumait ötvözte Saint-Exupéry képzeletbeli végnapjaival Az utolsó repülés vagy a Bárányfelhők hercege című előadásban. A sivatagban lezuhanó repülőgép katapultáló pilótája a szanaszét heverő roncsdarabokból és a nála lévő személyes tárgyakból furcsa figurákat rögtönöz; megjelennek az író világvégi panoptikumának szereplői: a király, a geográfus, az iszákos és mások. Itt is fikció és valóság egyfajta kettőssége vonul végig, mint a János vitéz szombathelyi előadásában. Ehhez – harmadik rétegként – a négynyelvű előadás egymás megértését is hangsúlyozni kívánja. (A négy szereplő magyarul, szlovénül, németül, illetve angolul beszél, néha megismételve/lefordítva a többiek szavait, néha párbeszédet folytatva.) A vállalkozás sokrétűsége azonban meghaladja az együttes erejét. Az előadás nem képes megszólítani a nézőket. A szép gondolat nem tud színpadi metaforává emelkedni. (Szerző: Antoine de Saint-Exupéry, Rumi László, zeneszerző: Malek Miha, tervező: Sinko Szabina, rendező: Rumi László. Játsszák: Kavas Petra, Soldat Denis, Malek Miha, Pevec Jasna.)

Sajnálatos, hogy a Pécsi Felnőttbábfesztivál közönsége csak a Tiltott szerelmek című előadásból ismerhette meg a szlovén bábművészet és képzőművészet eredeti tehetségét, Silvan Omerzut. Akik látták eddigi legfontosabb munkáit, a Ghelderode művei nyomán született Jó éjt, királyfit, vagy az E.T.A. Hoffmann novellájából készült aszkétikus-ironikus Krespel tanácsost, tudják, hogy többnyire nyomasztó, de izgalmas kalandra invitálja közönségét. Ez a kaland a Ljubljanai Bábszínház most látott előadásán nem jött létre. A Tiltott szerelmekből kimaradt a színház. Felvonult a görög mitológia néhány alakja, Pygmalion, Daidalosz és Ikarosz, Narcisszosz, a Minótauroszt világra hozó krétai királyné, Pasziphaé, de izzó szenvedélyből fakadó szörnyű tragédiáik helyett csak elvont fogalmakat megtestesítő, hűvös monotóniával felvonultatott, szépen faragott mozgó faszobrokat láttunk. (Antik motívumok nyomán színpadra alkalmazta, tervezte és rendezte: Silvan Omerzu, zeneszerző: Mitja Vrhovnik Smrekar. Közreműködnek: Asja Kahrimanović, Martina Maurič Lazar, Iztok Lužar, Gašper Malnar, Brane Vižintin.)

Kádár Kata Revü – Vaskakas Bábszínház, Győr

A francia La Compagnie du Coin Qui Tourne némajátéka, az Akiket magammal viszek is megmarad az általánosságok szintjén. Az emigráns lét súlyos gondjait vizsgálja egy olyan ország polgárának szemével, amelynek a bevándorlók sok gondot okoznak. Mégis megértéssel ábrázolja az emigrációba kényszerülő főhős sorsát, akiről azonban nem tudjuk meg, honnan hová és miért menekül. Így sorsa – a játékban fel-felcsillanó fanyar humor ellenére – nem érint meg bennünket. (Librettó: Céline Bernhard és Anne Chabert, zeneszerző: Yves Béraud, tervező: Céline Bernhard, rendező: Michel Prica. Játsszák: Céline Bernhard, Galaad le Goaster, Michel Prica.)

A Ţandarica Candide-jában nyoma sincs Voltaire szellemének. Románia hajdan híres bábszínháza összetéveszti a francia felvilágosodást Boccaccióval. De ez az előadás nem a divatos „mai olvasatok” egyike, hiszen nem alakítja át a történetet, nem is helyezi más időkbe, csupán néhány pajzán fordulatra redukálja. A kitűnő színészek jókedvét és temperamentumát egy idő után elnyeli a mesterségesen előállított külsőség, a hajszolt tempó és a digitális animáció. (Színpadra alkalmazta, rendezte és tervezte: Cristian Pepino, zene: Dan Bălan. Játsszák: Mihai Dimitrescu, Liliana Gavrilescu, Georgiana Dinescu, Petronela Purima, Marin Fagu.)

A Rijekai Városi Bábszínház Rómeó és Júliája mintha egyenesen a színház halálát akarná megjövendölni. Hősei, RM és JC az interneten ismerkednek össze, hosszú perceken át csak olvassuk szánalmas, primitív és divatos trágár nyelven folytatott párbeszédeiket, amelyekbe ismerős Shakespeare-szövegek keverednek. Ez már valóban nem színház, hiszen nem két ember között jön létre kapcsolat, hanem két számítógép között. Aztán mégis belefognak Rómeó és Júlia szomorú históriájának felelevenítésébe: a parányi bábokkal játszott történetet egy operatőr segítségével monitorokon követhetjük. Hamarosan rájövünk, hogy tisztázatlan okokból mégsem egészen a megszokott mederben zajlanak az események: Mercutio szerepét Rómeó korábbi szerelme, Róza veszi át, ő vív meg Tybalttal, és hal hősi halált.

Ez volt a fesztivál legsilányabb előadása. Nem meghökkenteni akart, hanem elkeseríteni. Ebben akaratuk ellenére nagy segítségére volt az alkotóknak a kivetített botrányos magyar fordítás, amely azt sugallta, hogy mára a rossz helyesírással leírt és számítógép segítségével egymás mellé rakott shakespeare-i szavak is elvesztették értelmüket. Mi jöhet még ezután? Csakis a színház végleges pusztulása. (Színpadra alkalmazta és rendezte: Lary Zappia, tervező: Dalibor Laginja, zeneszerző: Duško Rapotec-Ute. Játsszák: Božena Delaš, Anđelko Somborski, Zlatko Vicić, Alex Đaković. Operatőr: David Petrović.)

Szerencsére a Tel Avivból érkezett Yael Rasooly rácáfolt mindarra, amit a rijekai előadás sugallt. Tüneményes one woman show-ja, a Paper Cut mintha az Ibusár Sárbogárdi Jolánjának sorsát variálná: egy magányos titkárnő filmes újságok kivágott képeivel népesíti be sivár hétköznapjait. Ünnepelt filmsztárként megtalálja élete nagy szerelmét is, de aztán elveszti uralmát a maga teremtette papír- és celluloidhősök fölött: a romantikus mese horrorfilmmé változik. Yael Rasooly káprázatosan bánik a tárgyakkal. Mindvégig megőrzi a játék kettősségét, valóság és képzelet határán egyensúlyozva teremti meg hősnője álomvilágát. (Írta és játssza: Yael Rasooly, tervezők: Lior Lerman és Yara Nirel, zene: Binia Reches.)

A Paper Cut előadása megnyugtatott bennünket. Szó sincs róla, hogy a színház haldokolna.

BALOGH GÉZA

A címbeli kifejezés ezúttal nem azt jelenti, hogy a színmű eleje és vége nagyjából egyezik egymással, keretezve a cselekményt. A játék, a színpadkép meghatározója egy hatalmas képkeret, amely négy egyforma L alakú darabra bontható. A ráma egésze vagy formákba rendezett négy része, színe vagy visszája – függőlegesbe vagy vízszintesbe igazítva – síkokat, metszeteket, plánokat képezhet. Bagossy Levente látványtervező a hagyományosabb díszletet majdnem teljességgel helyettesítő leleménye a szünet nélküli előadás során mindvégig megőrzi egyszerre valóságos és szimbolikus jellegét. Rövidebbik oldala lehet padka, melyen a szerelmesek ülnek, a hosszabbik lehet a címbeli völgyhíd párkánya, apa és fia telefonbeszélgetésekor két-két, másként szembefordított L jelezhet itt ablakot, ott fülkét. A mindentudó keretre épülhet kollégiumi háló és hullámozhat partjai között odaképzelt víz. Mindeközben a cirádás, aranyszínű alkotmány a prezentált példázat behatárolója, kerete, nyomatékainak és vízióinak kiemelője is. Fekete, csuklyás öltözéket viselő szárnyas angyalok tartják kézben, szerkesztik alakzatokba, mozgatják a kívánalmaknak megfelelően az aranyrámát, mely mind variabilitása, mind cifrázatai folytán a legmozgalmasabb látványelem.

(fotó: Kolibri Színház)

A Kolibri Színház sikeres premierje, Háy János a 2009/2010-es évad kritikusdíj szavazásán (a formabontó, bonyolultabban szövött vetélytárs darabokat nézve számomra kissé meglepő módon) a legjobb új magyar dráma címét elnyert alkotásának interpretálása szinte csak egy fogasabb kérdést tesz fel: miért blondelkeret a virtuózan alakváltoztató, díszlethelyettesítő eszköz? A blondelkeret óhatatlanul hoz magával bizonyos régies hangulatot, (kis)polgári megállapodottságot, megkérdőjelezhetetlen esztétikumához némi avíttasság, sőt giccsesség is tartozik. A történet, amelybe a tizenéves főszereplők halála – fanatikus szerelmi gyilkosság és öngyilkosság – ágyazódik, nem „blondeles” szociológiájú, még a fiukat őszinte érzelmi odaadás, tényleges figyelem nélkül, utasításokkal és megfutamodásokkal nevelő (azaz nem nevelő) jómódú, pénzhajszában élő – újgazdag vállalkozó – szülők oldalán sem. Jelképesen szólva: a valóságban gyökerező tragikus históriához leginkább műanyag keret illene, sarkába biggyesztett ízléstelen dísszel, mondjuk egy pálmafával vagy versenyautóval. De lássuk be, nem csupán a színpadi valóság, a színpadi érdek is más, mint amit az elemző okfejtés sugallna. A színpadra erős impulzus, fogva tartó látvány, praktikusan kezelhető – szimmetrikusan megosztható – alkalmatosság kell, s az éppen a blondelkeret.

Bagossy László az írói elképzeléstől tovább lépve vitte színre Háy saját kisregényéből készített, eleve bábokra és emberekre elképzelt adaptációját. Míg a szerző álom és realitás közegét különböztette volna meg az emberek és a bábok szférájával, a rendező a fiatalokat tette bábbá, a felnőtteket hagyta meg embereknek. A hangsúlyelcsúszás ebben az esetben is kiütközik: bármily kifejező a kissé lebiggyedt szájú, bánatos tekintetű Péter-báb és a csucsori ajkú, életvidám Zsófi-báb, csak bábok: predesztináltan tehetetlenebbek, óhatatlanul kevesebbek emberrokonaiknál, nevelőiknél. Mozgatásra szorulnak; mozgatottak. Nincs koordinált önmozgásuk. E jelentéseket Bagossy beleértette, beleoldotta munkájába, így a néző legyűrheti a berzenkedést, amellyel első blikkre fogadja a két korosztály, két magatartás merev ember/báb szétválasztását. S nem is csupán két – ember- és báb- – régió működik, hanem igen jótékonyan a mindkettő fölé rendelt harmadik: a sötét, néma, mindentudó angyaloké is. Ők amolyan fensőbb rendű, titokzatos mozgatók. Az erősen hierarchizált szereplőegyüttes jól áttekinthető a főleg fiatal nézők számára.

A dráma nem eredeti vagy újszerű, hanem pontos mivoltával, szuggesztív nyelvezetével kínálja magát gondos megjelenítésre. A hamarosan tizennyolcadik életévét betöltő középiskolás, Péter barátja és kollégiumi társa, Deda húgába szerelmes. Érzéseit azonban nem tudja szabadon megélni, kifejezni, mert a szülői háztól, harácsoló apjától, a nyári szünidőt kitöltő családi bérmunkától, az iskolai rendtartástól és a kollégiumi dresszúrától túlságosan függ, s nincs ereje szembeszegülni. A felnőttek társadalma szinte összességében ellenséges, a diákközösség csak passzívan szolidáris. Péter, aki egyébként is fogékony a misztikumra, a halált választja: a veszprémi Séd-völgy viaduktjáról a boldog másik világ ígéretének szerelmi vallomása közben Zsófit is magával rántja a mélybe.

A saját arcukkal, testükkel játszó színészektől nem lenne fair, ha aprózó mimikus, gesztikus eszközökkel „lejátszanák” a mozdulatlan arcú, szögletesen mozgó bábfiatalokat. Ezért vagy másért, főleg a Péter anyját és apját alakító művészek, Tisza Bea és Szívós Károly a szappanoperákban megszokott nívón teljesítenek (ez persze valóban nem a legkifinomultabb színjátszás, de színjátszás, annak egy típusa, és – ismételjük – itt valami hasonló jelzésességre van szükség). Bábmozgató, lényegében „hang”-színészként Mészáros Tamás (Péter), Megyes Melinda (Zsófi), s különösen a név nélküli osztálytárs szerepében a mulatságosan kifejező kamaszbeszédű Bodnár Zoltán állja meg a helyét. Emberarcként, báb mögötti emberként vagy hangként Szanitter Dávid (Deda), valamint Mult István, Török Ági, Erdei Juli, Németh Tibor és Kormos Gyula szolgálja az előadást. Béres Móni jelmeztervező jól, a mai divatátlag tipikus ruháiba öltöztette, illetve burkolta a figurákat. Péter: farmernadrág, kockás ing – s innentől a többi kikövetkeztethető.

Bagossy László rendezésében a le nem tagadott pedagógiai kötelezettség és szándék megbújik a pubertáskor, a felnőttségküszöb testi-lelki folyamatainak, jelenségeinek vázlatos, ám ötletes, színes és kedves ábrázolása alatt. A családi és iskolai szituációkban való tétova tájékozódás, a nemi érés eseményei, az udvarlási sutaságok, a kolesz életének humoros lüktetése egyként megtalálja helyét a Völgyhídban, melyet tizenéves közönsége érezhető rokonszenvvel, megértéssel fogadott.

TARJÁN TAMÁS

CSALÓDÁST ÉREZTEM, MIKOR VALAKI ELMENT

Beszélgetés Bodnár Erikával

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:KŐVÁRI ORSOLYA

PAUER 70, PSZEUDO 40

Kiállítás a Magyar Tudományos Akadémia kiállítótermében

JÓZSA ÁGNES

KÉTFÉLE BÁNK BÁN AZ OPERÁBAN

BALOGH GÉZA

EGZOTIKUS ERKEL

Erkel Ferenc: Brankovics György – Kolozsvári Magyar Opera

CSURKOVICS IVÁN

ÉTCSOKOLÁDÉ — A LEGJOBB FAJTÁBÓL

A kis lord – Weöres Sándor Színház, Szombathely

TURBULY LILLA

ZSÓTÉR - EX CATHEDRA

Paul Claudel: A selyemcipő– Gárdonyi Géza Színház, Eger

BOGÁCSI ERZSÉBET

SZIMBIÓZISBAN

A próbatermi dramaturg munkájáról

TRENCSÉNYI KATALIN

MOLIÉRE MENNYBE ÉS POKOLBA

Bulgakov és Molière – Győrben és Szegeden

ZAPPE LÁSZLÓ

ALKONY, NAPPALI FÉNYNÉL

Iszaak Babel: Alkony – Radnóti Színház

SZÁNTÓ JUDIT

FÁSKERTIÉK

Csehov: Cseresznyéskert – Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

STUBER ANDREA

CSEHOV-IDÉZÉS

Ljudmila Ulickaja: Orosz lekvár – Kecskeméti Katona József Színház

ZAPPE LÁSZLÓ

ÁTLAGOLVA

Mark Ravenhill: Piszkos fotók – Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdió

BOGÁCSI ERZSÉBET

VAN KÖZÜNK HOZZÁ?

Ascher Tamás két rendezéséről

SZŰCS KATALIN ÁGNES