is került a Szegedi Szabadtéri Játékok idei műsorára; gazdag színre állítása nagyszerű színészekkel, kitűnő zenei tolmácsolásban mindenképpen pompás estével ajándékozná meg a közönséget. Van épkézláb története, eljátszható figurái, talán csak zeneileg nem tartozik az erőteljesebb musicalek közé, de még így is mérföldekre van a dalművek többségétől, s erről az előadás zenekara Silló István karmester dirigálásával tanúságot is tesz. A My Fair Lady jó darab. Novák Eszter rendező pedig életre kelti. Pedig ő nem kifejezetten musicalek színreviteléről ismert, igaz, egy ideje zenés színházi osztályok élén társosztályfőnökösködik a Színművészeti Egyetemen, talán nem véletlenül. Manapság a musical a legnépszerűbb, legszélesebb rétegekhez szóló színházi műfaj, és ehhez képest kellőképpen fel is hígult. Érdemes tehát művészileg is foglalkozni vele, nem hagyni, hogy a színházipar kisajátítsa, és átvegye felette hatalmát a tömegtermelés léha tompasága: legtöbbször még a minőségi előadások is megelégszenek azzal, hogy kiváló énekesek kiválóan eldalolják sokszor kiváló dalaikat a történet megfelelő pontján a kiváló színpadképben, csak éppen nem foglalkoznak az emberi drámával, nem érdekli őket az anyagban rejlő színház. Holott ez a lehetőség a musicalnek is sajátja a maga keretein belül, és ha felidézzük a musicalirodalom legnagyobb műveit, mindegyikben fel is lelhető a mag, amiből az emberi dráma kibontható. Novák Eszter nem hagyja ezt figyelmen kívül, és női szemmel vizsgálja G. B. Shaw Pygmalionjának zenés klasszikussá nemesedett átdolgozását. Rendezésében nem feminista kiáltvány harsog, nem is Barbie-világ cukroskodik a színpadon, hanem érzelmek és mély lelki tartalmak viszálykodnak nem harsány, inkább szorongó és kimondatlan-kimondhatatlan természetességgel a párkapcsolat analízise ürügyén. Most látni, miféle rejtett tartalmakat képes mozgósítani a zenés színház, ha a kiállítás mellé szellemi muníciót is kínál.

Széles László, Molnár Erika, Tompos Kátya és Gálvölgyi János (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

A musical szabályai követelte monumentalitás természetesen feláll annak rendje és módja szerint, hiszen e nélkül aligha lehetne elképzelni zenés szabadtéri játékot a szegedi Dóm előtti csaknem futballpálya nagyságú színpadon. A helyzetek közt mégis egy sor annyira intim szituációt látni, hogy amikor az ember visszaidézi őket, maga is csodálkozik, hogy nem valami kamaratérben szóltak a dialógusok, hanem egymástól több méterre álló színészek közt zajlottak le visszafogott, szinte rebbenékeny párbeszédek. Kisebb csoda, hogy ezek a pillanatok meg tudtak születni, hiszen egyébként más arányok dominálnak. Khell Zsolt díszletének is lényegi eleme egy többembernyi metronómra nehezedő gigászi hangtölcsér, olyasféle, amiből a hajdani gramofonok ontották az operaslágereket, vagy amire tapadva Higgins professzor a darab megírásának idején hallgathatta a fonetikai ínyencségeket. Ez a díszlet hangsúlyozottan stilizál, kimozdítja a darabot egy hagyományos-realista miliőből, rejtett utalásokat hordoz, hatást keres. A hídként fekvő tölcsér mögött hatalmas kivetítő, amin olykor a színészek élőben közvetített arcát látjuk, olykor pedig a koncertek VJ-vetítéseihez hasonlóan villannak fel rajta a bejátszások és grafikák – praliné, londoni utcakő, H betűk keringője, filmes szimbólumok stb. –, melyek egytől egyig finoman kiemelik a történések során felbukkanó motívumokat.

Zeke Edit jelmezei konkrétabban húznak a darab kora felé, a XX. század elejére emlékeznek, bár Novák Eszter mégsem akarja a mű születésének korában tartani az előadást, inkább több mindent egymás mellé fűz, ahogyan Kárpáti Péter dramaturg is beleszövi a megszólalásokba a Dóm téri helyszínre vagy Lady Gagára való utalást. Varró Dániel új fordítása is közelebb hozza a megszólalásokat a mai nyelvhez, argóhoz (már amennyire lehet), melynek eklatáns példájaként az ominózus „csudijó”-t „tökkirály”-lyá nevesíti. S bár a „Lenn délen édes éjen édent remélsz” Zsüti-féle fordulatánál az angol eredetinek pontosabb fordítását adja a mélyebb és hangzásában kevésbé finomkodó „Ha jő az ősz, fönn bősz eső esőz” passzusa, mégis sokszor úgy tűnik, hogy Varró ténykedésében a költő nyelvi leleményei olykor a műfordítói világosság fölé nőnek. Minden téren előkerül tehát valami új, mert a kor múzeumi megidézése helyett legfeljebb a My Fair Lady-interpretációkra vonatkozó utalások, például a híres Audrey Hepburn-film hangulati megidézése érhető tetten. Elmarad a korai vadkapitalizmus kritikája is, mert lenne ugyan lehetőség a kültelki jelenetek, a kocsmavilág, Eliza környezetének komorabb, szociografikus megérzékítésére, de most nem ezek a szálak kapnak sötétebb tónust, sőt, ezek a részek inkább komikummal és életvidám színekkel telítik az előadást. Pazar minden tömegjelenet, életképszerű részletességgel rajzolódik ki az utca, a követségi bál stb. A kiscsoportok működését egyéni alakítások is árnyalják: Fekete Gizi figurái kis történetekként színesednek a tömegben, egy másik emlékezetes háttérepizód pedig az estély két civakodó inasa, ahogy rugdossák egymást, pezsgőspohár-piramissal egyikük kezében. Valószínűleg serkentőleg hatott, hogy a mozgó tablókban Novák Eszter fentebb emlegetett zenés színész osztálya is robbantgatja az ötletpetárdákat.

Széles László és Gálvölgyi János

Míg a sokszereplős képek szinte koreográfiaként működnek, addig a táncbetétek kissé elnagyoltak. Novák Péter koreográfusi kompozícióinak érdeme, hogy cseppet sem szokványosak. Nem a bevált revüelemekkel dolgozik, hanem szellemes etűdöket készít: telitalálat például a lóverseny jelenetében a sürgő-forgó cilinderes urakat lovakként is megmozgatni. Toporzékol, fúj és kapál a sötét frakkos gyülekezet, és ismét rá kell csodálkozni, hogy ízig-vérig színházban vagyunk. Egyik koreográfia sem tud viszont igazán nagyszabású látvánnyá kiteljesedni, s ez leginkább annál a résznél marad fájó hiányérzet, amikor Higgins professzort tarka, Audrey Hepburn-kalapos hölgyek forgataga ragadhatná magával, de a kissé suta irányok és a kevés mozgásanyag – főként vonatozás és statikus képek sora – nem kerekedik ki tánccá.

A színészek viszont kivételes élvezettel játszanak; élő és érzékenyen működő figurákat látunk, és megint ugyanaz az élmény: nem musicalt, hanem színházat nézünk. Tompos Kátya magával ragadó Eliza Doolittle. Izeg-mozog a csitri virágáruslányként, majd egészen mély, őszinte érzelmi viharok dúlnak benne, drámai hősnővé emelkedik mire a beszédhibáit kijavítják és nagyestélyibe öltöztetik, de törékenysége, szomorúsága egy csalódott és okos nő lemondásaként marad bennünk, énekhangja pedig telt és érzékeny ragyogásként. Széles László Higgins professzora egy léha és megbízhatatlanul önző nagy gyerek. Jön-megy valami remek, lomha és olykor faragatlan harsánysággal, széles gesztusokkal intézkedik „teremtménye” fölött, mígnem rádöbben (vagy csak elmereng) a karosszékébe süppedve, mit is jelent neki a lány. Ez a kettős a legkidolgozottabb viszonyrendszer, s főként a kapcsolat vége az izgalmas, amikor a tanítvány és mestere szakmai vagdalkozása már rejtett szerelmi civódás, s a belül mindkettejükben megszülető ragaszkodás valami dölyfös függetlenségi vágy miatt mégsem tud kettejük közt realizálódni. E folyamat felépítéséhez, végigvezetéséhez társulnak, ezt segítik a karakteralakítások. Gálvölgyi János melegszívű, úriember Pickering ezredese aratja a legnagyobb sikereket. A Higginsszel folytatott nyelvtörő vetélkedőjén vagy a pápuai Pó apóról szóló mondókán valamennyi széksor felvillanyozódik – ezek a sláger-betétek mégiscsak a nyelv játékos hajlékonyságát demonstrálják esténként négyezer nézőnek. Venczel Vera elbűvölő Mrs. Higgins, teli anyai bölcsességgel. Molnár Erika Mrs. Pierce, a házvezetőnő. Bezerédi Zoltán mogorva és ravaszkodó Alfred Doolittle-ját némileg gátolja a kerekes szék, bár szó sincs arról, hogy szerencsétlen balesete miatt ülésre kényszerülve ne oldaná meg a morálfilozófus szemétszedő feladatát: nagyokat játszik a Harryt és Jamie-t alakító Mihályfi Balázzsal és Egyed Attilával kiegészülő, alkoholmámortól áthatott hármasuk. Egyed Attila loboncos Kárpáthy Zoltánként is feledhetetlenül lohol a követségi estély jelenetében egyik csoporttól a másikig, mint valami nyughatatlan, cifra atillába bújt társasági cselszövő. Szabó Kimmel Tamás energikus Freddie-je Higgins ellentéte lesz, de egészen a másik véglet, mert ugyan fiatal, romantikus és megértő rajongó, de csak helyes fiú, túláradóan üres fejjel: úgy tűnik, Eliza cseberből csak vederbe eshet.

Az előadás fókusza, Eliza és Higgins kapcsolata érdekesen alakul. Shaw eredetijében nincs boldog végkifejlet, a musicalben viszont elengedhetetlen a happy end. Novák Eszter addig variálja a szálakat, amíg a Mrs. Higginsnél történő találkozás végleg lehetetlenné nem teszi kettejük egymásra találását némi dac, egy kis meg nem értés, csipetnyi önzés és leheletnyi szakmai önhittség, tehát tipikus emberi gyarlóságok miatt, ahogy az már lenni szokott. Pontos látlelet. Eliza a kettejük érzelmi és Mrs. Higgins viráglabirintusában való tévelygés folyományaként látszólag Freddie karjaiba indul, Higgins pedig haza duzzogni, és hallgatni be nem vallott imádottja hajdani kiejtését. Szobájában gubbaszt egy ugyanolyan gramofontölcsér alatt, mint ami a színpadképet uralja, s akkor egyszer csak varázslatosan előbújik a tölcsér mögül Eliza is. Happy end vagy csak a képzelet játéka? Az előadás ránk bízza, de akár csak férfivágy, akár valóság, mindenképpen illúziók nélkül születik a kapcsolat újjá: Higgins a papucsát kéri szerelmétől.

SZ. DEME LÁSZLÓ

Nagy siker, nagy újrázás. Semmi kivetnivaló nincs abban, hogy egy nagy kockázatú befektetésben tutira akarnak menni. És az Orlai Produkciós Irodának eddig is jó orra volt, most sem foghatott mellé. Gyakorlatilag mára beépült, filmről, sztárságról, betegségről, viselkedési formákról való tudásunk és szótárunk része lett az autizmus. (Szintúgy a szinkron „naná, hogy…” fordulata.) A népszerűsítés és felvilágosítás általában nyögvenyelős feladatát a nyolcvanas évek végén Barry Levinson filmje Tom Cruise-zal és Dustin Hoffmannal parádésan megoldotta, ha mégoly melodramatikusan is: de hát amerikai volt, hiába.

Csak remélhetni, bár néhány közeli példán látva, még koránt sincs így, hogy a pszichiátria, a genetika és az oktatás helyén kezeli az ügyet: igyekvő, nekiveselkedő, kétségbeesetten küzdő szülők vannak inkább, civil próbálkozásaikkal. Nem a színházi és művészeti ügykezelés segít nekik (l. brosúrák vagy a hangosbeszélő okítása a Belvárosi Színház földmélyi termében), hanem az a fajta ismeret, amelyet – éppen sikerült formáltságával – a film is közvetített. Ilyen módon a tudás ébrentartása és generálása, tulajdonképpen a színrevitelnek ez a fajta társadalmi hasznossága is rendben lévő, ráerősítés nélkül.

Kulka János és Nagy Ervin (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A két évtized után készült színpadi adaptáció (Dan Gordon az ügyes ember neve) szükségszerűen tömörít, kiemel, szortíroz – ugyanakkor a feledés is jótékonyan belejátszik, hogy a filmet ne kérjük számon, legalábbis a sztori fejlődése szempontjából. A dramaturgiai hepehupák óhatatlanok, minden egyszerre túl gyors, ugyanakkor az ismert eredmény szempontjából késleltetett. (Az meg egy fura szövegkavar, hogy miért is nem keresztelték meg Charlie Babbittot csak fél évvel később? Hogy miért nem az elsőszülött viseli a Charles nevet? Hiszen a finom, végighúzódó szál az lenne, hogy a kegyetlen és gőgös apa éppen hogy szerette mindkét gyermekét a maga módján, s jól szerkesztve építette fel végakaratával egymásra találásukat.) Ebből csak az következik, hogy a szívtelen, sértett, durva kisebbik fivér alakját Nagy Ervinnek (aki színészileg egyébként nagyobb kaliber Tom Cruise-nál) átabotában kell megalapoznia. A kezdő 4-5 perc azzal telik, hogy érzékeltesse, hú, de nagy a pörgés, nagymenő és simlis, felfelé viszi a mondatvégeket, cicázik a munkatársnőkkel, mert sármos is, de amerikai módon bunkó is, furtonfurt két kézzel, egy-egy ujjal mutogat és hevesen gesztikulál. Ez annyira feszélyező, hogy az ember inkább félrenéz, ne lásson egy ilyen tehetséges, vonzó színészt ilyen kínos helyzetben. Ez a kényelmetlenség és – bizonyos mértékig – kénytelenség aztán alábbhagy, a játék folyama valahogy medret talál, és egy-egy (változó színvonalú) poénra kihegyezve meséli el, hogyan lesz a zavart, merev, a gyakorlati világban nem boldoguló, Asperger-szindrómás ember korlátozott tudása árnyaltabb-bővebb, s a másként kötődni képtelen fivérből, az indulatos pénzéhséget hátrahagyva, kicsit figyelmesebb, a szeretet érzését felfedező, érzelmileg is ép karakter. Együttesen, egymásra hangolódva változnak egy bizarr szituációban: az apai örökség maga az, hogy nincsenek többé egyedül, tudnak egymásról. Nagy Ervinnek tehát inkább vehemensen megoldandó feladat a tahó Charles figuráját átnyomni, míg Kulka Jánosnak jutalomjáték, színészi mesterkurzus tartása Raymond-Rain Man. Teljesen megvan az alak – és teljesen szuverénül, semmi nem idézi Dustin Hoffmant, szerencsére, ám Kulkától nyilvánvaló módon. Van tépőzáras Scholl szandálja, sokzsebes terepszín mellénye, több színes tolla – és ezer kényszercselekvése, rituáléja, biztonságot jelentő mentsvára. Csiszoltan, egyedi műhelyből szállítva. Kulka még a testmagasságát is valahogy elveszíti, mindenkinél alacsonyabb, ahogy felfelé sandít, féloldalasan, kötötten mozog. Hangja, teljes artikulációs bázisa átalakul, látjuk a másképp forgó gondolatkerekeket: azt tudja, hány gyufaszál van a padlón és a skatulyában, memorizálja a telefonkönyvet, de hogy száznak mennyi a fele, azt nem. Az ismeretek külön fachban vannak, és nem érintkeznek. Csak aztán nő egy pici áteresztő hártya, megszületik az érintés, egy idegen nő és a testvér irányába is – ha gyógyulni nem is lehet.

Jó a hideg neonszínben világító kockákból összerótt színpadkép (Sebő Rózsa terve, Bányai Tamás világítása), jól pereg Zöldi Gergely fordítása, a zenék, ám az általam látott előadáson Kézdy György rezignált öreg klinikai pszichiátere halványabbnak tűnt, mint máskor. (Garas Dezsővel lekettőzve játsszák a szerepet.) A funkcionális, összevont alakok, Urbanovits Krisztina és Simicz Sándor is homályba vesznek, mint ahogy, alig megírva, Cseh Judit is Charlie szeretőjeként.

Ez végül is szólószám, egy nagy beszéd- és testmonológ, amihez vannak segéderők: Anger Zsolt rendezése nem célzott meg többet, ahogy a műfaj és az alapanyag sem. Ami érték Kulka kiváló alakításán túl, az a néhány valóban egymásra hangolt, színészileg is kimunkált együttes pillanat: a közös fogmosás, a bárddal szétvágott négy fasírt poénja – a kis játékok megadják érzelmileg azt a telítettséget, ami kell egy ilyen prolongálható sikerhez is.

Los Angeles, autókereskedés. Cincinnati, gyógyintézet. gyógyintézet. E két pólus között pedig repülőtéri bisztró, hotel- és motelszobák, kaszinó. Abból a bizonyos „hármas egységből” a hely egysége hibádzik, persze. De még Arisztotelész sem venné zokon (legföljebb a rigorózus Boileau), hogy nem alkalmazkodott a sokáig respektált drámaesztétikai normákhoz az Esőember, amelynek színpadi változatát az évadvég-évadszünet küszöbén tűzték műsorra. Hiszen egy „road movie”-ból fogant (nevezetesen abból az Oscar-díjas amerikai opuszból, amelyet 1988-ban rendezett Dustin Hoffman és Tom Cruise főszereplésévelBarry Levinson). E műfajban pedig előnyös, ha van honnan hová kocsikázni. Bár a lényeg nem abban rejlett, hány mérföldet tettek meg a filmhősök. Sokkal inkább a „lélektől lélekig” vezető utazásban, amelynek folyamán jutnak egymáshoz közel a Babbitt fivérek, az életét fesztelenül, már-már felelőtlenül élő Charlie és a félelmekkel, gátlásokkal küzdő, autista Raymond.

Nagy Ervin és Kulka János (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A lélek színtere lehet akár egy üres színpad. Ahol semmi más nem vonzza a figyelmet, mint a színész maga. A tekintetek fénye, rezdülések az arcon, sokatmondó gesztusok, jellemző mozdulások. De mit szólna a minimumra redukált látványhoz az a néző, aki egy sikerfilm nyomán váltott jegyet? Aki nem drámai élményt, hanem nyáresti szórakozást remél a színjátéktól? Amit nem is afféle művészszínházban mutatnak be. Hát, nem tanácsos mellőzni körítésül sem a néznivalót. Még ha a külsőségek – nyilván – jóval szerényebbek lesznek, mint a vásznon futó képsorok, amelyek a valóság gazdagságából válogathatnak.

A jelzés mindig egyszerűbb. Rendszerint még puritánabb, ha közös nevezőre kell hoznia több mindent, esetünkben tehát autókereskedést, gyógyintézetet, bisztrót, hotel- és motelszobákat, kaszinót. Márpedig az a játékhely, ahol az Orlai Produkciós Iroda bemutatót tartott, vagyis a Belvárosi Színház nem rendelkezik olyan technikai adottságokkal, amelyek gyökeresen más és más színképeket engednének meg. A feladványt okosan és ízlésesen oldja meg a fiatal tervező, Sebő Rózsa. Mégsem nyugtázhatjuk az eredményt hiánytalan elégedettséggel.

Egy kanapén, székeken kívül néhány kockaforma alkalmatosság adja a berendezést. A kubusok egy-egy lapja képes világítani, ahogy fények derengenek át a háttérként szolgáló, négyzethálós falon is. Mintha Kaliforniától Ohión keresztül Nevadáig, nemkülönben az isten háta mögötti sztrádák mentén, mindenütt afféle minimálstílusra esküdnének lakberendezők és belsőépítészek. Ez mit is jelenthet? Aligha azt, hogy mindenhol, mindenkinek telik a legmodernebb berendezésre, és senki sehol nem vonzódik hagyományosabb bútorzat iránt. Inkább azt sugallja, hogy a legfrissebb, legújabb divatú – az előadás. Ami csalogató lehet sokak szemében. Megérthető, bocsánatos törekvés. Más az, amiért feszegetni érdemes. Hogyan is hat a játékra?

Ez a „dizájn” hűvös, steril, elidegenítő. Kétszer annyi erőfeszítést kíván a szereplőktől, hogy sorsuk iránt együttérzést keltsenek. De a közönségtől is, hogy empátiát érezzen, ne csupán szemlélődjön. Kinek jutna eszébe a lelkét kiönteni egy geometrikusan berendezett, hideg fényű helyiségben? Az ilyenhez nem inkább bensőséges miliő illik? Ahogy jobb lett volna óvakodni az olyan öltözetektől is, amilyeneket – a főszereplőket gondosan jellemző – Cselényi Nóra terve szerint a „skatulyából kihúzott” mellékszereplők viselnek.

Hogyan lehet például egy párkapcsolat hol lappangó, hol kipattanó konfliktusait éreztetni, ha valaki mindig ugyanolyan frissen sminkelve és rezzenetlen parókával, tipp-topp ruhában jelenik meg, mintha egy kifutón lépne fel? Holott Cseh Judit tisztességgel bejárja azokat a stációkat, amelyek nemcsak a barátnőt, de közvetve Charlie-t is jellemzik. Hogy Susan látja, tűri, megszenvedi, majd megelégeli a vonzó férfi hibáit. Csupán arra nincs magyarázata – mert a szövegkönyvnek, a rendezésnek sincsen –, miért is tér vissza hozzá.

De azokról a kosztümökről is essék szó, amelyek inkább „kulisszaként” szolgálnak. Csak viselőjük társadalmi helyzetét jelzik, de semmi személyeset. Nemcsak biztonsági őrként hord „formaruhát”, de ügyvédként, a bíróság által kijelölt pszichiáterként is ilyenek az öltönyei Simicz Sándornak, aki a merev holmikba egy-egy zárt, majd elutasító, végül agresszív alakot bújtat, „egy tőről metszett” figurákat. Egy fizetési nehézségek között lavírozó autókereskedés alkalmazottja s egy pincérnő, aki ideges, sietős, landolásra váró vendégkörhöz szokott, valamint egy idősödő prostituált, aki fogyatkozó bevételét azzal egészíti ki, hogy a gyanús szerencsejátékosokat besúgja a kaszinónak – ez három szögesen különböző, életteli karakter lehetne. De nem lettek, nem lehettek. Urbanovits Krisztina is csupán asszisztálhat jellegtelen öltözetekben, alaphelyzetekben.

Mindez nem égbekiáltó. Könnyedén el lehetne siklani felette. De sok kicsi sokra megy. Az Esőember láttán újra és újra felvetődik a kérdés: miért nem nyújt maradandó élményt, mikor pedig két nagyszerű színész játssza el. Mi nem engedi, hogy mélyen érintsen meg? Fölösleges hasonlítgatni a filmmel. Más műfajú az, más ez, s a feladatuk is más. De arra jó, ha valaki látta, hogy nem vár nagy felismeréseket, eszméket Dan Gordon – Zöldi Gergely magyarította – adaptációjától sem. Vagyis kész az ember túllépni azon, milyen mondvacsinált szituáció vezet a testvéri összeboruláshoz.

Kulka János és Nagy Ervin (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Olyan van, hogy egy anyát korán elvesztenek a fiai. Olyan is, hogy a gyermekek egyike rendellenességgel született. Még az is megesik, hogy e gyermek gondját egy intézetre bízza özvegy szülője, akinek nem feltétlenül kell gondját kiteregetnie. De az már ritka, hogy a létét is titkolja szülöttének, méghozzá egy családtag, az öccse előtt, aki pedig kiskorában ismerte is a bátyját. A cselekmény fortélyosan eltávolítja egymástól a testvéreket. Mintha úgy szokott volna lenni, hogy egy tizenhat éves fiú világgá megy. S az apa sem keresteti, aki pedig egy röpke kocsikázás miatt is feljelentette. Mindez ahhoz kellett, hogy annál nagyobb, hatásosabb legyen a meghökkenés, amikor Charlie Babbitt látókörében egyszer csak felbukkan Raymond, vagyis „Rain Man”. S akkor még jön a mesés örökség az apától, akinek a vagyoni állapotát egy ősöreg Buick „fémjelezte”. Mert kellett valamiféle motiváció a testvérszöktetésre. De fátylat rá! Ha különben működik a színjáték…

Hogyan is érkezik az apa halálhíre? Hárman telefonálnak az autókereskedésben. Ami – tudjuk már – inkább egy autószalon eleganciáját imitálja. Valaki lemondja a vételt, kéri vissza az előleget. Másvalaki szintén pénzt követel, különben lefoglaltatja a kocsikat. Sebaj! Charlie, Susan és Lucy fülhallgatója színesen villog. Jó, hogy még telik ilyen luxuscsecsebecsékre. A beszélgetések egyszerre zajlanak. Gyorsan, pergőn, kiszámított ritmikával. Akár „dídzsék” díszére válhatnának. (Az előadás zenei válogatását is felvállalhatnák lemezlovasok.) Mi tagadás, afféle „diszkóhangulat” fog el.

Nagyon „trendi”, amivel kezd Anger Zsolt színrevitele. Ide valóban az illik, hogy Charlie nyeglén fogadja apjának eltávozását. Olyannyira, hogy már poénnak hat. Késleltetik annak a frusztrációnak a megmutatását, amelyet „lazasággal” kompenzál. Mondanám, hogy a következő jelenet mini-monológjáig, amikor elmondja kamaszkori sérelmét. De akkor sem igazán súlyos érzelmi nyomatékkal. Meglehet, hogy a szentimentalizmustól is óvakodtak. Ekkorra már világos, hogy e színjáték nem fog megterhelni felkavaró drámával. Mértékkel adagolja az emóciókat.

Annál bővebben osztja a humort. Amivel, lám, a „normális” Charlie mentalitása is szolgálhat. Az „abnormális” Raymond pedig csőstül produkálja a furcsaságokat. Ha a karakterekből adódó, kézenfekvő lehetőségek kimerülnek, helyzetkomikummal tetézik, mint amikor Raymond meglógna Charlie-tól, de az rendre útját állja, visszatéríti, visszahozza. Vagy kifundálnak egy olyan telefonpartnert, aki Charlie-nak „tohuvabohuval” felelget. A rendező tudja a mesterséget, ismeri a hatáskeltés fogásait. Leleményei „bejönnek” a közönségnek. Minduntalan felcsattan a nevetés. Amiről tudjuk, szintén elidegenítő. Jobban örültem volna mosolyoknak.

Szerencsére, nem szórakoztatóipari babérokra vágynak a színészek. Aki figyelmesen vizsgálja a főszereplők tekintetét, észreveszi azt a szakmai fegyelemre valló erőfeszítést, hogy ellenálljanak a ragadós közderültségnek, nehogy felvillanjanak nevetős fények a szemükben. Nincs könnyű dolguk. Különösen a Charlie-t alakító Nagy Ervinnek nincs, akinek – mint szó volt róla – egy semmirekellő, gátlástalan temperamentumú, üzleti és magánéletében egyaránt megbízhatatlan fiatalembert kell szeretetteljessé átváltoztatnia. Kevésbé volna rögös az útja, ha nem a nullpontról indulna. Fel-felsejlenének önvédelemből takargatott értékei is. Igen, az előrehaladásához belerendeztek állomásokat. De mennyivel szebb lenne, ha nem lehetne tetten érni: Hahó! Most fordulat következik a széllelbélelt Charlie lelkében! És persze, Raymond lelkében is.

Mégis kevesebb a gondja Kulka Jánosnak, aki az autista szimptómákban virtuózan hozza a mindenkire érvényes tulajdonságokat. A hányattatást a félelmek és az összetartozást áhító érzelmek között. Lehet sorolni, milyen pontos egy bezárkózott lelket összekuporodással érzékeltetni. A szorongást féloldalasan elforduló tartással, sőt, ferde mimikával. De olyan művészről van szó, akinek tehetsége könnyedén idézne meg bármilyen pszichológiai devianciát. Inkább azt emelném ki, amikor az „esőembernek” megadatnak a tisztánlátás pillanatai.

Legyen itt a helye Garas Dezsőnek. Mintha e színielőadáshoz ideális koordinátarendszer origóját adná dr. Bruener orvosának alakjában. (A másik szereposztásban Kézdy György alakítja Raymond orvosát.) A személyiség nyugalmát sugározza. Nem csupán a neurológus türelmét, belátását, sztoicizmusát, de azt a csöndes élettapasztalatot is, ami a jeles művészeket vezérli a közönségsiker szirénhangjai közepette is.

Az Esőember nem bóvli. Értékes színházi emberek kínálják. Éppen ezért érdemes firtatni, miért nem haladja meg a kommerszet, az igényesebb kommerszet. Nemes szándék is lappang a választásban. De a színjáték mégis olyan, mintha egy jótékony hatású pirulát fogyasztható ostyába csomagolnának.

BOGÁCSI ERZSÉBET

Hívhatták-e Patkány Etust előzőleg Laboda Péternek, vagyis hogy átváltozhatott-e a jóképű házibarát a papa csinoska szeretőjévé a rejtekhelyül szolgáló naftalin szagú szekrényben? Vagy esetleg fordítva? Mármint hogy annak függvényében, ki mikor és milyen várakozásokkal nyitja ki a bútordarab ajtaját. Persze senki nem azt akarja elhinni, amit lát, hanem azt akarja látni, amit hisz; akkor is, ha csal, akkor is, ha folyamatosan csalják… Az igazi komédia helyzetei, miközben kívülről szemlélve ellenállhatatlanul mulatságosak, belülről, a szereplők viszonyai felől nézve halálosan komolyak – valószínűleg ezért is olyan nehéz jól játszani ezt a habkönnyűnek nevezett műfajt.

A Szabó Máté rendezte Heltai-előadás minden erénnyel rendelkezik, ami csak elvárható a komolyan vett komédiázástól: remek színészek, kiváló cselekménybonyolítás, frappáns színpadi ötletek – és nem utolsósorban a Darvas Ferenc–Várady Szabolcs szerzőpáros betétszámaival feldúsított szellemes szöveg (megőrizve Heltai Jenő saját dalszövegeit is).

Hogy ki kivel beszél meg titkos légyottot a lakatlannak hitt lakásban, és hogy azután kinek és mit mond a kialakult helyzetről, majd hogyan próbálja folytatni ott, ahol abbahagyta (vagy el sem kezdte) – mindezt nemcsak poéngyilkosság, hanem már-már lehetetlenség is volna áttekinthetően összefoglalni, annyi szálon gabalyodnak az események, és olyan gyorsan változnak a viszonyok. Essék szó tehát inkább a játékot meghatározó figurákról! (Különös egyébként, hogy a darabbal, amely műfajának francia legjobbjaival vetekszik, ritkábban találkozni a színházakban is és a könyvkiadásban is, mint a szerző főművének tekintett A néma leventével vagy a „műfajsúlyosabb” A Tündérlaki lányokkal.)

Kováts Adél és Szervét Tibor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A felszarvazott férj, a félrelépő feleség és a szekrénybe zárt barát. – A férj: Csányi Sándor. Tömött bajszú, lenyalt frizurás, megereszkedett ruházatú balekfajzat (jelmez: Szakács Györgyi), akinek azért – noha már maga is megereszkedőben, és bizony az eszéért is nehéz lenne szeretni – még minden ujjára akad, ha akarja, és persze akarja. Épp csak a saját megcsalattatását tartja előbb elképzelhetetlennek, azután elviselhetetlennek. Csányinak nagyon jól áll az ellenszerep, új arcait látjuk, köztük a rezzenéstelen képű mulattatóét is, amikor bravúros szövegű főszámát előadja (amelynek verklistílusa Kazal László frenetikus énekes produkcióit is felidézi). A felesége: Szávai Viktória. Helyzetfelismerő és -megoldó képességben messze veri a körülötte lévő férfiakat; minden női praktikát ismer; ezenkívül üde és bájos. Egy-egy jól elhelyezett mosollyal, jelentőségteljes tekintettel mindenhol birtokon belül érezheti magát. Keveset fog unatkozni az életben, még ha az is a férje, aki. (És nyilván az anyagi megfontolások sem utolsók.) A szeretője: Adorjáni Bálint. Égő szemű rajongó, fess és temperamentumos. Amíg a dolgok titokban folynak, szörnyen merésznek mutatkozik, de amint veszélyessé válik a helyzet, korábbi arckifejezéseit mintha valaki leradírozta volna a képéről. Csapódik, aki mellé lehet.

Az igyekvő anya, a félrelépő apa és a szekrénybe zárt barátnő. – Az anya: Martin Márta. Családösszetartó tyúkanyó; végtelenül jó szándékú, de nagyon értetlen, sokszor talán még annál is jobban, mint amennyire kimutatja. Csalfa lánya segítségére siet odaadóan, de férje kiruccanásait megpróbálja nem a tudatküszöbe fölé engedni. A bevezetőben idézett „lehetett-e Patkány Etus Laboda Péter?” jelenete az előadás egyik legmulatságosabb betétje. Az apa: Szervét Tibor. Kócos, ősz, ritkás hajú, hajlott tartású, már-már csoszogó járású, öregecske nőcsábász. Szerelmi tempója, verbális rutinja, mozdulatai azonban arról árulkodnak, hogy hajdan szebb napokat látott nőfaló lehetett az, aki itt most az éppen aktuális szerető–szekrény–feleség problémakört a maga nehézkes módján kezelni próbálja. Szervét valósággal lubickol a színészi alkatától elütő szerepben (amely azonban nem teljesen váratlan, hiszen a színész már korábban is játszott meglepő habitusú vígjátéki karaktereket). Kiváló ízlés és ellenállhatatlan humorérzék jellemzi gesztusait, énekstílusát, öregesre koreografált táncmozdulatait. Az apa szeretője: Kováts Adél. Csiricsáré öltözetű reménység; bár hamvas korúnak már nem nevezhető, a színésznőség felé vezető úton még csak a kóristáskodásnál tart. Tehetsége valószínűleg szemernyi sincs, hiszen még libaságát sem képes leplezni. Sipítozásra hajlamos, és nemigen ért semmit azon kívül, ha művészetét vonják kétségbe.

A házmester és az illegális bérlők. – Aki a lakást kiadja: Gyabronka József. A „furfangos szolga” huszadik századi leszármazottja. A szeme sem áll jól; tervez és keresztbeszervez, de mivel távol áll tőle a rosszindulat, sőt – saját érdekeit szem elől nem tévesztve – kifejezetten segítőkésznek is mutatkozik, még a gátlástalansága is szerethető. Akik a lakást kiveszik: Borbás Gabi, Petrik Andrea, Kakasy Dóra. Első megjelenésre akár egy madám és két csinoska, könnyűvérű alkalmazottja. Pedig csak egy nőkből álló csonka család: anya és lányai. Akiknek persze férfi kell és minél jobb parti – a megoldási kísérletekben igen rugalmasnak bizonyulnak. Gyabronka és Borbás nagyszerű pohárorgona-duettje a maga finoman humoros módján azonban érzelmekről is vall.

A zenés-táncos előadásnak kifejezetten jót tesz, hogy a Radnóti kicsike színpadán jött létre. Egy nagyszínpadon nyilván nem engedhetné meg magának a koreográfus (Fejes Kitty), hogy nem látványos, nagy formátumú táncokat tervez, hanem a szereplők karakterét viszi tovább a szűkre szabott mozdulatokban. A produkció legemlékezetesebb rétegét pedig – a Darvas Ferenc–Várady Szabolcs-dalbetétekkel nem is szokott ez másként lenni – a kitűnően összehangolt verbális és zenei humort felmutató énekes részek képezik.

Szabó Máté rendezése eléri, amit a legjobb zenés előadások tudnak csak előcsalni átlagos vagy átlag alatti muzikalitású nézőjükből. (Magam például legutóbb a Vesztegzár a Grand Hotelben néhány évvel ezelőtti kaposvári előadásával jártam hasonlóképpen; s utaljunk is itt rögtön a Darvas Benedek–Varró Dániel és a jelenlegi szerzőpáros rokon szellem[esség]ére.) Hogy tudniillik hazafelé menet az ember, miközben némán baktat, befelé folyékonyan dalol és táncol. Szóval hogy a jókedv kitart.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

Miközben a falubeli népség már javában nyüzsög a színpadon, a magát halálra szánó Feledi Boriska (Rácz Panni) egy kötelet próbál átvetni a tetőgerendán. Keserű, elszánt ügyetlenkedése eleinte senkit nem érdekel, kitartását látva azonban többen különféle jó tanácsokkal próbálják ellátni, éppen úgy, mintha nem is önmaga, hanem történetesen egy virágtartó felakasztására készülődne. Vérfagyasztóan groteszk felütés Mohácsi módra – benne a darabot sarkaiból kiforgató, a nézőt magával sodró előadás ígéretével.

(fotó: Klencsár Gábor)

Az 1875-ben bemutatott pályadíjnyertes mű – melynek „különdíját” Blaha Lujza legendás csókja jelentette – századában mesés sikereket ért el. Színműínséges idők némileges enyhültével azonban méltán került ki a kánonból ez a bájtalanná fakult falusi életkép Tercsiről és Lajosról, az ifjú szerelmespárról; Göndör Sándorról, az elhagyott szeretőről (akiből boldogtalanságában a falu rossza lett); a belé reménytelenül szerelmes, öngyilkosságra is elszánt lányról, Boriskáról; Gonosz Pista ármánykodásairól – és méltó jutalmakról, büntetésekről.

„Tóth Ede után és miatt” – áll a színlapon, s a szövegkönyv valóban elkanyarodik az eredeti darabtól, a műdalokkal felékesített, híg cselekményű népszínműtől. Az előadás előrehaladtával a nézőnek mégis az a benyomása támad: túl sok minden maradt benne az eredetiből, s ami megváltozott, annak is a többsége belesimul az alapanyagba. A Mohácsi István dramaturgra és Mohácsi János rendezőre jellemző szétszedős-összerakós játék ezúttal nem vált a produkciót meghatározó tartalmi és formai alapvetéssé.

A darab operettes hangoltsága ellenére hátteréből karcosabban ható mozzanatok is kihüvelyezhetők: a feljebbvalók dölyfe a szegényebbekkel szemben éppúgy ott bujkál, mint ahogyan a „tisztes falubeli asszonyok” agressziója, kiközösítő törekvései kinyilváníttatnak a csapodárnak tartott Finum Rózsi ellen. Abból kiindulva, ahogyan Mohácsiék és színészeik közelíteni szoktak a szövegekhez – s ahogyan az előadás is kezdődött –, a néző jó okkal számíthatott ezen fanyarabb színek kiemelésére, az idillé rendeződő kép sötétebb tónusainak megmutatására. S bár erre a törekvésre vall többek között Boriska vízbe ugrási jelenete, amely a kezdő képek groteszkumát idézi, vagy a kocsmáros szózata a darab csúcspontján, amelyet egy égő csipkebokornak látszó tárgy előterében intéz „népéhez” – az összkép mégsem válik mohácsisan többdimenzióssá. De ellenállhatatlanul humorossá sem, még az olyan remekül sikerült részletek ellenére sem, mint amilyenek a tojásba ékelt kulcs körüli abszurdoid bonyodalmak („mi volt előbb: a kulcs vagy a tojás?”), vagy mint a tévedésből lóbúgatót nyelt beteg kabarébetétszáma.

„Népi dalszínmű” – ez is olvasható a színlapon, ám a Kovács Márton nevéhez fűződő zenei réteg – a népdalokból, népies műdalokból és a szerzett zenéből egybekomponált anyag – ezúttal nem válik színpadi formanyelvvé, sem markáns dramaturgiai szervezőerővé, az általa vezetett zenekar intenzív jelenléte ellenére sem. Ezzel együtt számos kiváló jelenet születik, olykor mulattatóra fűszerezve, és emlékezetes figurák is életre kelnek: a főszereplők között Kovács Zsolt Gonosz Pistája, a mellékszereplők sorában Felhőfi Kiss László Tiszteletese.

A hármassá bővített happy end feloldja a lehetséges feszültségeket, Rózsi személye (Sárközy-Nagy Ilona) is elfogadtatik: Feledi Gáspár, „gazdag falusi földmívelő” (Kocsis Pál) nőül veszi. Az olyan emberek pedig, mint amilyen a Gonosz Pista, a továbbiakban illessenek az ő vezetéknevével.

Finálé, tapsrend. És hiánytünetek az útravalóval kapcsolatban.

DÖMÖTÖR ADRIENNE