A társadalmi jelenlét alapvető tapasztalatai közé tartozik az a felismerés, hogy az életben, minden ellenkező látszat ellenére, nincsenek sem súlytalan, sem ártatlan pillanatok. Ugyanígy vannak szellemi terrénumok, amelyekről minden megnyilatkozást komolyan kell mérlegelni, amelyekkel kapcsolatban nincsenek másodrendű, esetleges megnyilatkozások. 1100 éves kulturális történelmünk ismert alapvonalai és alaptendenciái folytán Magyarországon ilyenek a nyugat-európai civilizáció szerkezetével, menetével, fordulataival kapcsolatos munkák, amelyek múlt és jelen elemzése közben mindig a jövő válaszairól is szólnak. A válaszokról, amelyeket nekünk az antikvitásból a római kultúrát hangsúlyosan kiemelve, annak nyomvonalán haladva, Nagy Károly, Alkuin és Szent Bonifác „Európa Occidens”-ének, és a vele összekapcsolódó posztbizánci hagyomány, a krétai ikonfestők és a Kreml ún. fegyvertermi műhelyében dolgozott mesterek szellemi örökségében kell megtalálnunk. Igen, tudható, mit mondott annak idején Bibó István és Erdei Ferenc a nyugat-európai fejlődésreferencia magyarországi problémáiról. Ám reálisan szemlélve akkor sincsen más utunk. Magyarország Európában lehet otthon, olyan Európában, amely szellemi értelemben csakugyan Gibraltártól az Urálig terjed.

Ez az egyik alapvető szempont. A másik: mai életünk egyik kulcskérdése, hogy ne kapituláljunk szellemileg a töredezettség látszata előtt. A fragmentális életérzés múlandó. Annak kell lennie, mert a teremtésben rend van. E szűkre szabott oldalakon ezért is kell felhívni a figyelmet minden olyan értékre, amely megmutat akár csak egyetlen elemet is az időtálló igazságok világából.

Daniel Vernet Berlin-életrajza a maga módján és a maga helyén ezek közé tartozik. Érdemes komolyan venni a címben szereplő „regény” szót. Nem tudományos városmonográfiát kapunk, hanem esszéisztikus város-útirajzot, amely csaknem 800 éves időutazás látványáról, e több mint háromnegyed évszázad esemény-embereiről, korszak-embereiről szól. Nem futó impresszionizmussal, hanem az emlékezetes élmény visszaidézésének erejével. Az író személyessége abban tükröződik, hogy kit és mit tart relevánsnak. A középkort Valdemar, az álőrgróf története képviseli. A XVII–XVIII. század fordulójának központi alakja Zsófia Sarolta, a filozófus választófejedelemné, majd királyné, mellette-körülötte feltűnnek a kor nagy alakjai, Frigyes Vilmostól, a Nagy Választófejedelemtől egészen Leibnizig, az akadémiát alapító tudósig. Közös fejezetbe sorolódnak az első porosz királytól az utolsó német császárig terjedő 200 év főszereplői. A századforduló, az I. világháború, 1918–1919 politikai földrengései Rosa Luxemburg alakjában nyerik el emblematikus hősüket. Mindenféle publicisztikus ízű intellektuális egyszerűsítés nélkül elmondhatjuk, a baloldali megosztottság és tragikus következményei örök példázatát hordozza ez a történet, még akkor is, ha baloldali demokrata nem vallhatja magáénak Rosa Luxemburg nézeteit. Az ötödik fejezet a nagyiparos Emil Rathenau és fia, a politikus Walther, a köztársasági gondolat mártírja alakját idézi, és velük a berlini zsidó közösség történetét, a fénykorok és kollektív kataklizmák kapcsán egyaránt a kultúrák együttélésének esélyeit is elemezve. Mint ahogyan közvetve megmutatja azt is, hogy egy apa, történjék bármi életben és halálban, katartikus, világképet formáló, erőt adó sorsüzenetként tud tovább élni a fiában. A weimari köztársaság tomboló és ellentmondásos évei Marlene Dietrichben öltenek testet. A Harmadik Birodalom 12 évéhez kapcsolódik az egyik legérzékenyebb választás: aki olvasta Albert Speer, a Führer főépítésze, későbbi minisztere Spandaui börtönnaplóját, már ott és akkor átérezhette, hogy ez az értelmiségi típus milyen pontosan reprezentálja a maga korát és társadalmát. A hidegháború, a megosztottság, a falomlás és az országegyesítés Ernst Reuter és Willy Brandt egymásra reflektáló, fényükkel egymáson megcsillanó életének prizmáján keresztül látható. A Végkövetkeztetés pedig napjaink Berlinjét idézi, fényeivel és antinómiáival együtt – nem csupán az élet hozza így, az utóbbiak Immanuel Kant hazájától nem is lehetnek idegenek.

Összekapcsolódó sorsokról, egymáshoz fűződő, egymással rejtett szálakon kapcsolatot tartó életek fonalából mintázódik ez a nagyon életszagú várostörténet. Vernet kihasználja az esszéfüzér lehetőségeit, tudomásul veszi határait, és nem is feszíti túl őket. Nem tudálékoskodik. Nem lamentál. Véleménye olykor karcos, néha kissé egyoldalú, de érzékelhető mögötte a szubjektív hitelesség. A szó legjobb értelmében kellemes olvasmány ez a könyv. Az ember úgy érzi, van egy szellemes, tájékozott barátja, aki sok mindent mesél neki egy városról, amelyet ismer és szeret. Mi pedig a barátunkat ismerjük. Megismerjük véleményét. Sejtjük, mi lappang lelkesedése és tagolatlan indulatai mögött egyaránt. Jó könyv. Az élet lüktet benne. Ez a fordító, Kádár Krisztina érdeme is. Igen, az élet lüktet benne. Márpedig éppen ebben, az élet lüktetésében, páratlan dinamizmusában, a végtelen energia és a kifinomult dekadencia bonyolult és szellemes erőjátékában rejlik Berlin legnagyobb emberi varázsa.

Van azonban egy rejtett, második szintje is, és Vernet műve ezen a ponton emelkedik önmaga fölé. Ez pedig a modern német történelem alapkérdésének pontos ábrázolása. A sorsokból kibontakozik az az egész mai Európát is meghatározó folyamat, amelynek révén Németország a kontinens ellenében létező hatalomból a II. világháború után, két kivételes államférfi, Konrad Adenauer és Willy Brandt életműve eredményeképpen Európa részévé, a kontinens fejlődésének egyik legfontosabb motorjává vált. Amikor az országegyesítés előestéjén Helmut Kohl azt mondta, hogy az új, az egységes Németország „nem lesz a Negyedik Birodalom”, ez nem politikai szóvirág volt, hanem civilizációs elköteleződés, történelem-vállalás.

1987 júliusában, a város fennállásának 750. évfordulóját ünneplő karneválon feltűnt egy kedves óriásbábu: egy lelkesen mosolygó berlini mackó, Nagy Frigyes tanácsosának öltözve, mellén az elmaradhatatlan rendjellel. Néhány esztendővel később Észak-Itáliában azon a helyen rendeztek alpesi sívilágbajnokságot, ahol egykoron Hannibál átkelt az Alpokon, és a világbajnokság emblémája ezért lett az önfeledten nevetve síelő kiselefánt. Mindkét alkalommal mód nyílt elgondolkodni azon, hogy a történelem fájdalma idővel hogyan alakul át a történelem esztétikájává. Vernet „regénye” erről az átalakulásról vall. Ízlésesen. Mértéket ismerve.

„Egy jó németnek jó európainak kell lennie” – mondta ki egykoron a múlttal szakító, századformáló igazságot Willy Brandt, aki jó hazafi volt, jó európai és a század egyik kimagasló szociáldemokratája. Hozzátehetjük: egy jó magyarnak is jó európainak kell lennie. Senki sem e könyv alapján doktorál majd le Berlin, Brandenburg és Poroszország történelméből. De Vernet a maga hatókörében, a maga módján pozitívan járul hozzá kreatív Európa-képünkhöz. Könyvét ezért érdemes elolvasni.

MARTON GÁBOR

„Jelineket olvasni? Az isten szerelmére, ki olvas még Jelineket?” A decens közvéleményt rendre kiborító osztrák írónő makacs önfejűségét ostorozzák az 1999-ben írt mondatok. Épp öt évvel vagyunk azelőtt, hogy Elfriede Jelinek megkapta (igaz, nem vette át) az irodalmi Nobel-díjat, s alig hiszem, hogy titkot árulok el, ha hozzáteszem: e sorok nem magyar szerző, hanem Isolde Schaad svájci író-újságíró tollából valók. Nálunk ugyanis Jelineknek gyakorlatilag észlelhetetlen a recepciója. Különösen igaz ez a szerzőnő színpadi műveire, hiszen prózai szövegeiből, elsősorban Tandori Dezsőnek (meg A zongoratanárnőt fordító Lőrinczy Attilának) köszönhetően, szerény válogatás már rendelkezésére áll a hazai olvasónak. A színházba járó közönség leheletnyivel van csak jobb helyzetben: a tavaly ősszel a Tháliában vendégeskedő Münchner Kammerspiele Jossi Wieler rendezte vendégjátéka, a Rechnitz (Az öldöklő angyal) című előadás ugyanis egyfelől a legjobb formájában mutatja a szerzőt – szándékosan kerülöm a drámaíró kifejezést –, másrészt Wieler és a német színészek unikális teljesítménye világszínvonal, s mint ilyen, tán túlságosan magasra helyezte a képzeletbeli lécet.

Scherer Péter és Szalay Marianna (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az egyetlen őszi fecske tényleg nem csinált nyarat: amikor e sorokat írom, már többnyire tudható a nagyobb színházak következő évadterve, s úgy tűnik, senki sem tolong az elkötelezetten antirasszista, a nők és kisebbségek jogaiért, a másság elfogadtatásáért sajátos nyelvművészetével és markáns állásfoglalásaival harcoló Jelinekért. A miértre adandó választ muszáj sarkosan megfogalmazni: a magyar színházat alig érdekli az őt körülvevő valóság. (Tisztelet jár a kevés kivételnek: Ödön von Horváth, Brecht, George Tabori vagy Martin Sperr szövegei értő kezek között figyelmeztető vészjelekké válnak, ahogy az elmúlt évadban is láthattuk.) Azt nem állítom, hogy a magyar nézőt sem érdekelné a valóság, hiszen ő kénytelen azt nézni, amit elé raknak a színházak, s az az egy kézen is megszámolható néhány külföldi kortárs szerző, akit színpadra engednek, legtöbbnyire a tuti kasszasiker kategóriába tartozik. Elismerem: ebben a – szándékosan leegyszerűsítve ábrázolt – közegben Jelineket színre vinni túlságosan kockázatos vállalkozás.

A szándék maga tehát, hogy Jelinek végre közelebb kerüljön a hazai színpadokhoz (ha már egyszer berobbanni nem tud), már önmagában több mint dicséretes. És úgy tűnik, Jelinek közeledik is lassan: Lengyel Anna dramaturg a PanoDráma Műhellyel március közepén tartott már egy „főpróbát” a Trafóban, ami a tavalyi Rechnitztől szépen átvezetett az alább tárgyalandó Kézimunkához. A háromnapos, filmvetítéssel és drámapedagógiával összekötött „Jelinek-maraton” keretében a Rechnitzet Polgár Csaba felolvasószínházzá rendezte, a Kézimunkából pedig Pejó Róbert, a Dallas Pashamendével ismertséget szerzett filmrendező műhelybemutatót tartott, hogy aztán április végén – részben más szereplőkkel – teljes értékű színházi előadásként mutassa be ugyanott a művet. Megszületett tehát az első magyar Jelinek-előadás, illetve – de erről majd később.

Az 1995-ben írt Stecken, Stab und Stangl Halasi Zoltán fordítótól a Kézimunka címet kapta, s a kifejezés több mint találó: amellett, hogy visszaadja az eredetinek a kötéssel kapcsolatos asszociációit, egyben kulcsként olvasható Jelinek munkásságának a megértéséhez is. A darabot 1996-ban a Theather heute az év drámájának választotta, és külön érdekessége, hogy ez volt a szerző első műve, melyet konkrét esemény ihletett. Az ősbemutatót 1996-ban mégsem Ausztriában, hanem a hamburgi Deutsches Schauspielhausban tartották – Jelinek az osztrák szélsőjobb és emblematikus alakja, Jörg Haider előretörésekor letiltatta darabjai hazai játszását. A Kézimunka közvetlen előzménye egy 1995. február 4-én, a burgenlandi Oberwartnál (Felsőőr) zajló tragédia volt, amikor egy csőbomba négy roma férfit ölt meg. A nyíltan rasszista motivációt Haider cinikus megjegyzéssel intézte el, s Jelinek többek között ezt is beleírta darabjába.

És még mennyi mindent! A valószínűtlenül sokrétű szövegben a kibeszélő show-k nyelvezete, kabaréjelenetek, politikai beszédtöredékek köszönnek vissza, de filozófiai eszmefuttatásokra (Heideggertől többek között a Lét és időből), költői szövegekre (Celantól), sőt katolikus imákra, zsoltárokra is bukkanni, vagy reklámszövegekre. A fikció szerint egy hentes (!) üzletében elhangzó szövegfolyamba valós és fiktív személyek (SS-tiszttől újságíróig) éppúgy belekeverednek, mint a tömegmédia és -kultúra jellegzetes kifejezési formái, alakjai. A Kézimunkában használt módszert folytatja a magyarul is olvasható Egy sportdarab (1998): ott a szerző a nacionalizmust, a sportfanatizmust és a fasizmust láttatja együtt – a sportban az erősek könyörtelenül eltiporják a gyengéket, s Jelinek a nyugati világ túlhajtott testkultuszát is kártékony, a rögzült hatalmi viszonyokat konzerváló jellemzőként olvassa. A Kézimunkában a romagyilkosságok Auschwitz tükrében jelennek meg: Európa szégyene összekapcsolódik Európa dermesztő jelenével és közeljövőjével. A Kézimunkában a tett helyett a hatás, a valódi bűnösök helyett a néma cinkosok válnak főszereplővé, az áldozatok helyett a róluk való (nem) emlékezés, a bűnhődés helyett a kifogások keresése kerül fókuszba.

Pejó Róbert rendezésében a színészek közülünk, nézők közül sétálnak fel a színpadra: az üzenet egyértelmű – mi volnánk az emlékezésre képtelen utódok (Auschwitz és Oberwart esetében egyaránt), mi vagyunk azok, akikről szól a következő két óra, mi vagyunk a szalonfasizmus éltető közege. Csákányi Eszter valami ilyesmit vet oda nem kevés iróniával a mellette ülőknek: „Én nem akarok menni, de kell.” És tényleg kell, legalábbis nagyon kellene. Azonban Jelinek könnyedén kifog az első színházi munkáját abszolváló rendezőn. A hosszas bevezetőre azért volt szükség, hogy tudatosítsam az előadást nem látott olvasóban: Jelinek szövegének köze nincs a realista színjátszás hagyományaihoz, s aki így közelít felé, eleve bukásra ítélt. Márpedig a hat színész (Csákányi Eszter, Kaszás Ágnes, Szalay Marianna, Quitt László, Scherer Péter és Stubnya Béla) közül egyedül Csákányinak sikerül a kint is, bent is, vagy inkább se kint, se bent játékot közvetítenie. Az ő színpadi létezésében van valami egyszerre infernális és kispolgárian ordenáré, aminek az éreztetése segíthet(ett volna) a szövegszövet felfejtésében. Pejó Róbert vakmerő vállalkozása minden látszat ellenére épp ezért nem tekinthető valódi színházi előadásnak. Akkor emelkedne ugyanis azzá, ha az alakítások eltűnnének belőle – nagy kár, hogy a méltánylandó szándékhoz elhibázott megvalósítás párosult.

A színpad az emlékezés helye: a megemelt, négyzet alakú tér szélén négy apró mécses. A térnek a nézőtér felé meghosszabbított „kifutója” van: a széles híd összeköt minket a játszókkal – ha akarjuk, ha nem. A neonokkal bonctermi hangulatúvá világított terepet színpadnyi szélességben és hosszúságban feltekerhető textilcsíkok keresztezik. Szöveg, szó vagy bármilyen írásjel nem látszik rajtuk, mégis felidézik a tudás letéteményeseinek tartott papirusztekercseket, az (objektívnek remélt) emlékezés kötelező kellékeit, s mint ilyenek, utalhatnak arra az évezredek óta közkézen forgó tévedésre, miszerint a leírt szó szükségszerűen igaz. A szöveg itt tehát (fizikai) hiányával van jelen, s bár a tekercseken nem látjuk, mégis körbefon, szinte megfojt minket. (A színpad két oldalán plazmatévéken fut a német textus, s a reménybeli külföldi nézőknek szóló udvariasság helyett ottlétüket szívesebben magyarázom azzal, hogy Halasi Zoltán zseniális magyarításának eredetijét folyton szemmel tarthatjuk így. A gesztus egyszerre figyelmeztet és tájékoztat: a magyar szöveg független műalkotás az eredetihez képest, s ha valaki a Tandori Dezső ferdítette, kisszámú magyar Jelinekre gondol, máris érti, miről beszélek.)

A színpadot borító szövettenger rímel a színpadról felénk hömpölygő szövegtengerre: tűzforró és jéghideg áramlatok ömlenek egymásba, miközben a teret nézve a gyerekkori papírfonás képe is be kell hogy ugorjon. Meg persze ott van a jelenkori párkák kezéhez szinte odanőtt kötőtű, és a lassú, repetitív mozdulatsor eredményeként születő címbeli kézimunka, a gyarapodó kötés. A kőkemény szentenciák szünet nélkül, apró, ám érzékelhető módosításokkal ismétlődnek, s közben apránként növekednek a kötések is – a készülő darabokat oda is próbálják a színpadot borító csíkokhoz: a nagy össznépi hazugságot kalákában állítjuk elő. A színen minden nő Frau Margit, illetve Herr Stab, sőt a nemek is összekavarodnak (Csákányi meglepve veszi tudomásul, hogy egyszer csak ő lett Stab úr). A szereplők nem konkrét, megnevezhető személyek, hanem típusok, szócsövek, hangok: az úgynevezett közvélemény úgynevezett képviselői. A meggyilkolt romáknak persze itt sem jut önálló hang, ahogy jóvátétel, kárpótlás sem járt, mert nem járhatott családjuknak. Ismerős, ugye? Helyben vagyunk.

Jelinek színházát kritikusai ars memoriaként, az emlékezet színházaként, a történelem intézményes elhallgatása ellen felzúgó rekviemként, idézet-kaleidoszkópként igyekeznek körülírni. Egy 2004-es cikkében azonban a New German Critique című folyóirat az antifasiszta retorikában rejlő veszélyre figyelmeztetett: a színházjáró elitnek a tömegektől való távolságát, illetve eltávolodását ez a beszédmód újratermeli. S mintha Szegő János irodalomkritikus a Revizor című online magazinban ugyanerre utalna a Trafó márciusi Jelinek-napjai kapcsán, amikor arról beszél, hogy a hasonló eseményeken kizárólag a meggyőződéses antirasszisták jelennek meg. És vajon mi lesz azokkal a tömegekkel, akik a szűk színháztermeken kívül maradnak?

JÁSZAY TAMÁS

Pintér Béla olyan színházcsináló, aki mindig az aktuális helyzetre és anomáliákra reflektál. Ugyanakkor mégsem ez érdekli igazán, ez csupán a hátterét adja az általa ábrázolt sorstragédiáknak, amelyeket rendre darabjai fókuszába állít.

A színtér majdhogynem beckettien üres, azon csupán három szék látható – kettő az „emberpáré”, egy hatalmasra növesztett lábú pedig az ekképp mintegy istenséget jelképező zenészé, Kerényi Róberté, aki mindvégig élő zenével szolgál. A színt igazából majd az emberi sorsok és hétköznapjaik fogják megtölteni. Elsősorban az emberpáré: Iréné, a szociális munkásé, és Attiláé, a biopéké, akiknek tragédiája, hogy nem lehet saját gyerekük. Mindezt a nyitójelenetben egy isten arcú sátáni lény, a Pintér Béla megformálta cinikus nőgyógyász főorvos adja tudtukra. A kiűzetést, a felső hatalomtól érkező büntetést itt is a nő vétke indukálja: amíg lehetett volna, nem akart gyereket, mert a karriert választotta. Irén és Attila azonban nem tud belenyugodni az ítéletbe, és ezzel megkezdődik kálváriájuk.

Enyedi Éva, Szalontay Tünde, Quitt László, Thuróczy Szabolcs, Friedenthal Zoltán és Roszik Hella (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A XXI. századi nő dilemmája, a meddőség, az örökbefogadás mizériája, a nevelőintézetis lét pokla, antiszemitizmus, integráció, amatőr színjátszás, amely közösségkovácsoló, ugyanakkor terápia is, a külső megjelenés determinációja (a címszereplőt romlott, csúf fogsora miatt kerülik), a magyar falu elöregedése, kilátástalansága, az öregség magánya, a munkanélküliség fenyegető veszélye, a mezőgazdasági vállalkozások túlélésének lehetősége az EU-ban. Ezek a Szutyok főbb motívumai.

Sok mindenről szól hát (néhányak szerint talán túl sok mindenről is) Pintér Béla legújabb színháza, az emberi sorsokat és bűnbeeséseket a maguk komplexitásában mutatja, ám leginkább most is az ember természetéről és létbevetettségének tragikumáról beszél. Az előadás egy teljes évet fog át, ennek ábrázolja történéseit, mezőgazdasági munkákban, lélekben egyaránt.

A két kamasz lelenc, a roma Anita és a majdani szélsőjobbos aktivista Szutyok a történet elején még vérszövetséget alkot. Szutyok legnagyobb vágya beteljesüléséről is képes lemondani testvéréért. A cigánylány alkalmazkodóképességével, simulékonyságával szemben azonban alulmarad, ezért viszont véres, mindenre kiterjedő bosszút áll.

Szutyok nem érti, miért nem működhetnek a maguk egyszerű igazsága szerint a dolgok: a bűnös miért nem bűnhődik meg, a keményen dolgozót miért nem szeretik. Nem érti az emberi lélek és a közösség működési mechanizmusát, amelyet nem feltétlenül a racionalitás és az igazságosság vezérel. Úgy látja, nála az „igazság”, mégsem ez győzedelmeskedik, gárdistának áll hát. Nem meggyőződésből, világnézeti okból válik antiszemitává, a sérelmek, a szeretetvágy és a többséghez tartozás igénye űzi, hajtja az árpádsávosokhoz.

A megcsalt, csúful elárult feleség, Irén pedig bocskait ölt majd.

Izgalmas és zavarba ejtő a Szutyok: Pintér mindig csavarint egyet történetén, új irányt szabva annak. Folyamatosan elbizonytalanít, hova, merre is akarja kifuttatni, újra és újra átértelmezteti, felülíratja a látottakat. Ráadásul a több etnikumot is felsorakoztató darabban Pintér nem száll szembe a sztereotípiákkal, sőt, merészen épp sztereotípiákkal ábrázolja hőseit. A roma lop, csal, hazudik és könnyűvérű, behízelgő modorú, a zsidó sikeres üzletember, a náci sérült lelkű, agresszióját elfojtott, bekattant paranoid. Pintér paradox mód mégsem ad létjogosultságot a sztereotípiáknak, mert mindezzel nem általánosít, hiszen nála mindez mintegy „véletlen” – és persze a nézőt fricskázó, provokáló – egybeesés csak, és így nincs különösebb jelentőségük sem.

Már csak azért sem, mert hamar kiderül, igazán egyikőjük sem különb a másiknál. Mindenkinek megvan a maga szutyka, így hát senki nem ítélkezhet és törhet pálcát a másik felett.

A becsületes, mindenben felesége mellett álló férj utóbb csúful elárulja az asszonyt, fiatalabbra s termékenyre cseréli, a roma árva saját jótevőjét árulja el, a tisztes kalauz kiskorúval fajtalankodik, beteg feleségétől viszont megvonja még a magányt s félelmet oldó beszélgetést is. A románál nem különb a helyi őslakos, a nácinál a zsidó, aki ugyanúgy képes kemencébe vetni embertársát.

Pintér nem is foglal állást egyik mellett sem – mindegyiket esendőségében mutatja.

Pintér egy pillanatra megcsillantja ugyan a békében egymás mellett élés lehetőségét (a falu, az erősen előítéletes öregek hamar befogadják a romát, olyannyira, hogy a későbbiekben még Anita hazudozása és lopása felett is szemet hunynak), ennél azonban jóval komorabban látja és láttatja a világot. E közösségben még arra sincs esély, hogy megszülessen az újabb nemzedék. Vagy abortusz áldozata lesz, vagy még csak megfoganni sem képes. Teljes a reménytelenség és a kilátástalanság. Pedig Pintér Béla hősei nem eredendően rosszak, csak sérültek és esendők, kiszolgáltatottak a sorsnak. A túlélést mindenesetre csak a megbocsátás segíthetné.

Itt-ott szürrealitásba hajlik az előadás, rögtön az erős felütésű nyitójelenetben például, amelyben a végítéletet mondó cinikus orvos hatalmas hófehér uszálya (jelmez: Benedek Mari) mindent beterít és elsöpör. (A hivatali réteg osztályvezető főorvostól a nevelőintézetis igazgatóig mindemellett szó szerint arctalan, pontosabban maszkjában félelmetes és kiismerhetetlen, elérhetetlen istenarcú.) Máshol szimbolikusan értelmezhetők a jelenetek: a kemence tisztítótüzébe küldi a zsidó a nácit, ám nem fanatikus világnézeti okból (Attila eredendően toleráns alkat), hanem magánéleti sérelem miatt.

A Pintér Béla Társulat előadásai mindig sajátos műfajúak, amelyekben az antik tragédia, a szürreális utópia, a népballada, a szappanopera, a szatíra és a groteszk szervesen elegyedik. Tragédia és banalitás lép könnyedén szövetségre, s a népdal és a néptánc most is fontos és karakteres elem.

A társulat, Szalontay Tünde (Irén), Friedenthal Zoltán (Attila), Enyedi Éva (Anita), Roszik Hella és a Thuróczy Szabolcs–Quitt László páros most is remek, ahogyan Szakonyi Györk öniróniától sem mentes kalauza is, ésráadásként remek karikatúrával szolgál Pintér Béla. Most mégis kiemelkedik a társulatból a címszereplő Szamosi Zsófi. Remekbe szabottan vázolja fel egy sérült lélek formálódásának ívét a lelencgyerektől a gárdistáig. Plasztikusan érzékelteti, a kamaszos szúrósság és a durcás sértődöttség szeretet és odafigyelés nélkül miként válhat mind veszélyesebbé.

MARIK NOÉMI

Szinte mindenki ismeri, aki színházban kicsit is járatos, de kevesen tudják, honnan. Pályája véletlenszerűen indul, Gaál Erzsébet fedezi fel egy nyíregyházi középiskolában, majd játszik egy évet Szolnokon, és kipróbálja magát több fővárosi független műhelyben. Pintér Béla társulatának alapító tagja és közel tizenkét éve nélkülözhetetlen színésze. Mostanság egyre többet forgat. Magyarország három legizgalmasabb férfihangjának egyike.

Első szerepedet középiskolásként kaptad a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, a Danton halálában. Hogyan fedezett fel Gaál Erzsi?

Épp mostanság gondoltam erre, 90-ben történt, pont húsz éve. Gaál Erzsi akkoriban feszegette a határait Léner Péter igazgatónál, hogy ő mindenképpen rendezni akar. Színésznő volt, de aki kicsit is ismerte, tudta, hogy ez nem sokáig fogja kielégíteni. Büchnert választotta, a Danton halálát. Zsótér volt a dramaturgja. Egy nap félbeszakadt a matematikaóra, megjelent Gaál Erzsi a gimnáziumban, bemutatkozott, elmondta, hogy szeretne csinálni egy darabot és szüksége van fiatalokra. Annyira szuggesztív volt, annyira megszállottan tudott beszélni bármiről, ami az adott pillanatban fontos volt számára, hogy azonnal beszorított ebbe a koncentrált őrületbe. Korábban, bár emlékszem egy-két nagyobb élményre, nem vágytam hisztérikusan a színészi pályára, sportoló voltam, fociztam, még tizenöt évesen is meglehetősen szűkszavúan fejeztem ki magam, alanyra, állítmányra, tárgyra szorítkoztam.

Szóval, elmondta Erzsi, hogy jövő héten lesz egy válogatás, hangsúlyozta, hogy nem statisztálásról van szó. Hétvégén közel kétszázan özönlöttünk be a színházba, végignézett minket és kiválasztott tizenhárom-tizennégy fiút és lányt. Decembertől áprilisig minden hétvégén dolgozott velünk, március végén összeengedtek minket a színészekkel, különös hangulatú munka lett belőle. Azt szoktam mondani, hogy vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz, hogy találkoztam vele, mert annyira meghatározó élmény volt számomra. Ahogy Zsótér világa is, aki akkor még nem rendezett, de rá fél évre csinálta meg A kaktusz virágát.

A Gaál Erzsivel és Zsótérral való találkozás után már nem voltak kétségeid?

Nem volt min gondolkodni, Zsótér dolgozni kezdett a Titus Andronicuson, és rögtön mondta, hogy Chiron és Demetrius legyen a két fiú, Mészáros Árpi – aki most a Budapesti Operettszínházban van – és Thuróczy. Mentünk tovább ugyanazzal a lendülettel. Aztán Zsótér egyre több előadásába hívott, jött a Cyrano és az Orfeusz alászáll, és a közeg kezdett egyre furábban hatni rám.

Édesapádat csak úgy ismeri a színházi szakma, mint a nyíregyházi Petrocellit. Neki volt hozzáfűznivalója az eseményekhez?

’90 nyarán felvételizni mentem Szegedre, a jogi karra, óriási szerencsém volt, hogy estire vettek fel. Így csak havonta egyszer-kétszer kellett lemenni. Az mindjárt feltűnt, hogy nekem ehhez a világhoz semmi közöm. Miután levizsgáztam, vonatra ültem, minden alkalommal lehúztam az ablakot, hogy kiszellőzzek, és Kisteleknél már semmi sem volt a fejemben a tananyagból. Teljesen máshol jártak a gondolataim.

Nem akartad abbahagyni a jogot?

Nem, azért annyira nem volt megerőltető, és nem akartam volna elvenni a szüleim örömét. Nagy szeretettel és odafigyeléssel neveltek.

Édesanyád mivel foglalkozik?

Tanítónő. Ebben a körben a továbbtanulás fontos volt. Eleve nagy utat tettünk meg odáig, hogy azt gondolhassák, egyetemre mehetek. Egy kis „bűnszövetkezetben” éltem. A sportiskolában a kettes magatartás jó pontnak számított. Egyetlen csodálatos mondatért, egy viccért bármelyik pillanatban feladott mindent az ember. Óriási hullámvölgyeken mentünk keresztül, apám szülői értekezletre menet bujkált az autók között, nehogy valamelyik szülő megszólítsa. Anyám a szemközti iskolában tanított, állandóan átszóltak neki, jöjjön már, baj van megint. Akkora pofont kaptam az igazgatóiban, hogy nekiestem a radiátornak, mikor tűzriadót csináltunk a gimnáziumban. Ezért úgy gondolkodtak, legjobb esetben tanárképző, testnevelés–földrajz szak, talán azt összeszorított fogakkal el tudom végezni, a színészetet meg majd úgyis elfelejtem. De volt bennem egy nagyon erős élmény. Még a dátumra is emlékszem. 1989. november 16-án leadta a televízió a felújított kaposvári Marat/Sade-ot. És én néztem ezt a színházi előadást, felvettem videóra, hallgattam a beszélgetéseket, a szünetben Wisinger István kérdezte Jordán Tamást, Máté Gábort, Lukáts Andort, Ács Jánost. Erősen hatott rám az előadás, főképp a vége. Nem olyan volt, mint a többi zenés-tévés színház, amit akkoriban játszottak, és ami helyett az ember inkább egy jó meccset választott. Többször visszanéztem, és úgy éreztem, ilyen fajta színészetben azért szívesen részt vennék. Aztán kiderült számomra, hogy a kaposvári társulatban sokan nem végeztek színművészetit, és nem érzékeltem, hogy akik végeztek, izgalmasabbak, tehetségesebbek lennének a többieknél, így aztán hagytam a felvételizést. Gaál Erzsi és Zsótér pedig annyira sokat adott, hogy nem volt hiányérzetem.

Ők sem ösztönöztek, hogy próbáld meg a színművészetit?

Nem. Sőt, Erzsi talán tiltotta is. Nem volt valami jó véleménnyel a főiskoláról.

Hogyan emlékszel a rendezőként induló Zsótérra?

Elképesztően szellemes volt. Lendülettel tudott instruálni és annyira figyelte a színészeket, hogy az már zavarba ejtő. Ők megszokták, hogy a rendező nyakig begombolkozva, zakóban vagy pulóverben ül a nézőtéren, Sanyi meg ott guggolt mellettünk kigombolt ingben, és minden pillanatban próbálta kitalálni, mit gondolhat, mit érezhet a színész. Mindig ebből indult ki. Hihetetlen fantáziája volt, érdekesen épült a színházi munkája, érdemes végiggondolni, milyen erekbe futottak össze a különféle korszakai. Nagyon szerettem vele dolgozni. Amikor Spiró felkérte főrendezőnek, Gaál Erzsit meg rendezőnek, néhány embert, köztük engem is, magukkal vittek Szolnokra. Egy évet töltöttünk ott. Zsótérnál a Csongor és Tündében és a Novemberi éjben is szerepeltem, Frunzától pedig kaptam egy kis román kurzust a Sybillben. Nagyon érdekes, hogy három ilyen rendező dolgozott Szolnokon, mégsem lehetett maradandót létrehozni, elképesztően nehéz volt az őrületes ellenállásban dolgozni. Sanyi is, Erzsi is hamar megérezte a helyzet esélytelenségét.

Azért fejtsd ki.

A színészek nagyon nehezen viselték ezt a fajta munkamódszert, gondolkodást. Olyan volt, mintha 1976-tól nem változott volna semmi. Ment ez a koncepciózus ostobaság a szórakozni vágyó közönségről. Maradhat ez a híg fosás az idők végezetéig, hiszen egy vidéki színház élete nem a színházról kell, hogy szóljon, hanem arról, hogy az emberek jöjjenek busszal és szórakozzanak. A Csongor és Tündénél a pedagógusok felállították a nézőtéren ülő gyerekeket és kiküldték őket – ha akartak menni, ha nem… De ez legalább botrány. Mióta a kereskedelmi tévék belőtték a szintet, nincs a színháznak olyan szelete, ahol felszisszennének a nézők.

Thuróczy Szabolcs és Szamosi Zsófia – A soha vissza nem térő, Pintér Béla és Társulata (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Közben a Mónika-show például kifejezetten rossz színház.

Rossz színház, de a közepes színésznél jobb. Mert olyan mélyen van a borzalom, hogy akkor is hat, ha becsomagolod. A borzalmat mindenre értem, a statisztériára, a lehetetlen párbeszédekre, az egésznek a csodálatos ostobaságára.

Ezeket a mindennapi borzalmakat egyébként Pintér Béla előadásai közvetítik a legszemléletesebben. Nem mutattatok még be olyan darabot, ami után ne az lett volna az ember egyik gondolata, hű, milyen jó kis országban élünk!

Igen. Ezért őrülök meg attól, amikor egyesek jönnek ezzel az önismétléssel, meg hasonlókkal. Olyan nincs, hogy önismétlés. Ilyen alapon bárkit be lehet zárni három mondatba. Kaurismäki nem önismétel? Vagy Cassavetes, Fassbinder? És Mohácsi, Ascher? Éppen az a fantasztikus, amikor látok valamiből három kockát vagy két jelenetet, és tudom, hogy ezt ki rendezte. A felismerhetőség védjegy.

Mostanság erős nyomást helyeznek Pintérre a különféle elvárások. Van, aki azt mondja, rendezzen idegen alapanyagot, más azt, hogy hívjon vendégrendezőt a saját darabjára, vagy egyszerűen újuljon meg, úgy ahogy van, esetleg dolgozzon más társulatnál. Téboly.

Nem tudom elképzelni, hogy hív egy rendezőt. Az a színház ő maga. Amit ő képvisel. Ha ez nem így lesz, nem lesz tovább. Persze most megrendezte Mohácsi Pécsett a Parasztoperát, és működött. Biztos vagyok benne, hogy A sütemények királynőjét is meg lehetne így csinálni, más kérdés, hogy az akkor sem lesz ugyanaz. De hát megjelent a dráma, bárki hozzáférhet.

Szintén különféle nézetek vannak arról, jó darabok-e ezek, vagy sem. De nem is erről kérdeznélek, inkább az érdekelne, neked fontos-e egy színházi előadásban, hogy valamiféle mintaszerű dramaturgiával megalkotott, igazán jó darabot láss?

Én nagyon el tudok bambulni egy jó színészen egy rossz darabban is. Amíg valami megkap az előadásban, el tud vinni. Például Nyíregyházán többször elmentem a fogyatékosok Ki mit tud?-jára. Drámai pillanatokat éltem át. Amikor Tóth Mária előadta saját versét, az Ady Endre-mélységű volt. Nekem attól nagyobb színház nem kell. A pillanat katartikussága a színház legnagyobb varázsa. Az robbanásszerű. A jó dramaturgia, a tökéletes szerkezet, az irodalmi anyag önmagában érdektelen. A korrekt darabokat szeretem a legkevésbé. A jó alakítást, a letisztult előadást, a szép rendezést – a korrektséget. Nem tudok mit kezdeni vele. Mi ez? Olyan fájdalommentes szex? Sokkoló kézbe venni a Súgót vagy a Pesti Műsort. Száztíz színház van, bemutató egy hétvégén nyolc. Az előadások fogyasztási cikkek lettek, olyan lassan az egész, mint egy nagybevásárlás a Corában.

Talán a fogyasztási cikké válás az oka, hogy nálunk nem igazán becsülik az egységes életműveket. Mindig az az érzésem, hogy azokat adminisztrálják nagy formátumú művészként, akik itt is, ott is megmártóznak, ezt is, azt is csinálnak, majdnem nagy műveket hoznak létre, miközben felbecsülhetetlenül értékes alkotókat próbálnak ellehetetleníteni, önismétléssel, unalmassággal vádolva őket. Tarr Béla a vesszőparipám e tekintetben, ha már te is filmes példákat hoztál.

Az unalommal vádaskodók magukat unják. Gondoljunk csak bele, egy család életében ugyanazok az érzések jönnek elő nap mint nap, ugyanazok a problémák, fájdalmak. Ha három fontos érzelemnél több keveredik az emberben, sokat mondok. Mi fontos a színházban? A halál, a szerelem és a születés. Ebben minden benne van, nem komplikáltabb a világirodalom sem. Bele lehet szőni az előadásba mindenfélét, de nincs izgalmasabb az embernél, az emberi esendőségnél.

Zsótérral a Pericles volt az utolsó közös munkátok. Aztán jött Pintér Béla. Ezért nem dolgoztatok közel tíz éve?

Igen, a Pericles előtt a Játékszínben még játszottam Zsótérnál, az Ibusárban. Béla ’98-ban csinálta meg a Népi rablétet. Akkor még nem tudtuk, hogy ebből majd egy társulat lesz. Futottunk a Margitszigeten, mondta, hogy van egy ötlete – mármint az előadásra –, legyek én az anyakönyvvezető. Aztán jött utána minden évben egy újabb darab.

Azért meg-megfordul a fejedben, hogy jó lenne máshol is dolgozni?

Elgondolkodtató, hogy ha az ember szünetre vágyik, magát unja, vagy a másikat, vagy egyszerűen valami egész mással akar foglalkozni, egy másik világot akar felépíteni.

Persze, szeretnék másokkal is dolgozni, tesztelni magam egy másik közegben, más nézőkkel, más színpadon. Látni, mi az, amit elbírok. Tizenkét év nagyon hosszú idő, sok minden történt ezalatt, természetes, hogy időnként úgy érzem, pihenni kéne, más utakat keresni. Annak is örülnék, ha hirtelen nem csinálnék semmit.

Semmit?

Igazából filmezni szeretnék. Az egy másfajta létezést kíván, másfajta állapotokat él meg az ember. Egymástól különösen távol álló filmrendezők hívtak eddig dolgozni. Ez nagyon tetszik, van benne valami bizsergető. Herendi Gábor és Török Feri, vagy a Buharov testvérek között nagy a távolság.

Az Anarchisták volt az első filmed, 2000-ben, a forgatókönyv írásában is részt vettél.

Igen. A rendező, Tóth Tamás színházban látott. Ő Oroszországban élt, ott készítette első filmjeit, a Vasisten gyermekeit, a Natasát. Mondta, hogy szeretne velem egy filmet, és azt ajánlotta, építsük fel együtt, amit ő gondol erről. Elkezdtük formázgatni az ötletet Tamással és Csatári Évával, és egy tavasz alatt megszületett. 2000-ben forgattuk, Temessy Hédi utolsó filmje volt. Akkor nagyon fontos volt nekem ez a film, más kérdés, hogy mi lett a sorsa. Az nem elhanyagolható, hogy az ember hogy jön ki az első főszerepéből, hogy egy életre összefonódik-e a neve a filmmel. Mint Andorainak a Bizalommal. Nagyon szerettem azt a filmet. Az Anarchisták ilyen szempontból elcsúszott. Talán a könyv nem volt elég erős, drámai ahhoz, hogy többről szóljon egy szokványosabb budapesti történetnél, amit az ember gyakran lát, hall. Néha, mikor leadják éjszakánként a televízióban, visszanézek egy-egy jelenetet, és fájdalmas, hogy az utóéletét tekintve nem lett meghatározóbb a pályámon.

Sokan hívnak, filmen mégsincs olyan rendeződ, mint a színházban Pintér Béla, aki bizonyos értelemben ki tudja magát fejezni benned, vagy aki nagyon erősen gondol rólad valamit.

Tillával [Till Attila – a szerk.] szeretnék dolgozni, ő áll hozzám közel habitusában. Készülünk most valamire, és éppen arra gondoltunk, nem kellene várni, hogy hátha lesz támogatás, hanem bele kell vágni, akár kevés pénzből is, mert mennek az évek, és azt a feszültséget nem lehet bírni, hogy négy-öt évente írsz egy könyvet, három év múlva korrigálsz rajta, aztán vagy lesz valami vagy nem.

Ha az ember valamiről nagyon akar beszélni, nagyon erős vágya van, nem szabad várni.

Talán nem is kell az óriási apparátus, hogy meg tudja valósítani. De ha vár, utóbb veri a fejét a falba a haszontalanul elmúlt, üres, elfecsérelt időszakokért. És az fájdalmas, mikor úgy érzi, rajta múlt, hogy nem történt vele semmi.

Volt olyan az elmúlt húsz évben, mikor úgy érezted, nem csináltál semmit?

Volt egy érdekes időszakom, a ’90-es évek vége felé, mikor egy évre kimentem Londonba. Fagyasztott kacsákat pakoltam a kínai negyedben. De azért akkor is fotóztam ám rendesen a szememmel. Olyan sztorik voltak ott, amiket míg élek, nem felejtek el.

Az előtérben Thuróczy Szabolcs a Parasztoperában – Pintér Béla és Társulata

Miért mentél ki?

Akkor fejeztem be a jogot, és nem sokkal azelőtt lett vége Szolnoknak, annyira értelmetlennek tűnt az egész. Egyszerűen elrohantam. Előfordult, hogy a mohás egyfontosokat kiszedtem a szökőkútból, megtörölgettem a zsebkendőmmel, ami meg nagyon mohás volt, azt elvittem egy játékautomatához és felváltottam tiszta tízpennysekre. Ez volt az én pénzmosásom. Ebből vettem paradicsomos babot. Hihetetlen emberekkel találkoztam, elképesztő helyeken. Azt sem lehet mondani, hogy a nyelvet gyakoroltam, mert amolyan parasztangolt beszéltem, ezt a török-angolt. „Förti-fifti, tyüszdéj-törszdéj, evritingfres”, meg ilyenek…

Feszültségmentesebb, nyugalmasabb volt ez az egy év, mintha itthon töltötted volna?

Dehogy. Egyik munkám helyszínén, egy idegen lakásban megláttam a hűtőszekrényen egy fotót, mely a budapesti Parlamentet ábrázolta, amivel szemben akkoriban laktam. A nő, akinél a fürdőszoba és a vécé közötti falat kellett kibontanom, lefotóztatta magát ott, ahol én éppen nyugodtan élhetnék. Közben ott volt nálam egy útlevél, amibe bele van írva, hogy dr. Thuróczy Szabolcs. Teljesen hülyének néztek. Egyébként csak hátrányom származott abból, hogy doktor vagyok. Minden igazoltatásnál cseszegettek a rendőrök. Az osztrák–magyar határon lángolt kolbászt ettem, mikor odajött a határőr, hogy Thuróczy úr, doktor úr, jöjjön velem, kérem, kicsit jobban ellenőriznénk a papírokat. Egy órát állt a vonat miattam. A szerb határon megkérdezték, milyen doktor vagyok, mondtam, hogy jogdoktor, amit ők jógadoktorként értelmeztek, ilyen viszont nincs, ott azzal voltak problémák. Angliába repülővel mentem, akkor két napot töltöttem az emigration office-on, mert nem engedtek be az országba. Negyvennyolc órán át ittam az ingyen kávét a szenegáli vendégmunkásokkal. Később Írországon keresztül jutottam be Angliába.

Eszembe jutott valami. Az egyik bemutatónk után anyám sírva fakadt, és kérdezte Gaál Erzsit, van-e ennek értelme, mi lesz ezzel a gyerekkel. Erzsi megnyugtatta őket, hogy később fogok beérni, bízzanak bennem, és ezt olyan meggyőzően tudta mondani, hogy anyámék elfogadták, elhitték neki.

Mi történt itthon Szolnok után?

Akkor nem volt jó pozícióban Zsótér, a Radnótin dolgozott, de oda nem tudott, vagy nem akart hívni, Erzsi pedig súlyos beteg volt már akkor.

Hol találkoztál vele utoljára?

Az megrendítő volt! A Nyári Pál utcában azelőtt égett le a templom, és a tetőn lévő angyalokat dörzsöltük szódabikarbónás kefével – Czene Csabával –, mikor észrevettem, hogy Erzsi kinyitja a lakása ablakát. Kiabáltam neki, nézett mindenfelé, aztán mikor észrevett, nagyon szépen intett felém. Láttam a szemén, nem is fogja már fel, mit keresek ott, én meg álltam ott kormosan az angyalok fölött, egy kefével… Katartikus búcsú volt. Igazából, ha belegondolok, a legtisztább és legőszintébb viszonyom vele volt. Nagyon korán vesztettük el.

Tehát azért mentél el, mert a színházban, a folytatásban is elbizonytalanodtál?

Igen. Voltak ilyen hülye gondolataim, hogy elmegyek Olaszliszkára, vagy Bodrogkeresztúrra jegyzőnek, lesz egy közalkalmazotti fizetésem, mellette borral foglalkozom, elveszem feleségül a helyi adminisztrátorlányt, születik hat gyerekünk, van egy Lada Nivám, amivel ki tudok menni a szőlőbe – ez értelmesebbnek tűnt az éjszakai kocsmázgatásoknál, és annál, hogy alig bírtam bemondani a számomat taxirendelésnél. Ez ment minden áldott este, nem nagyon volt merre elmozdulni. Úgy éreztem, ha kimegyek, minden nap improvizálnom kell, új helyzeteket megoldanom. Egyik pillanatban ülök egy Saabban, megyek a Bank-negyedbe, lefotóznak, mágneskártya a nyakamban, a következő percekben már szigetelek az irodaház ötödik emeletén, átnézek a szomszédba és látom, hogy négyszáz ember ül számítógépek előtt és ír. Mindenki előtt műanyagkóla. Akkor inkább a szigetelés – gondoltam. Egy bolgárral és egy göröggel mentem dolgozni, kiderült három nap után, hogy csak akkor tudnak fizetni, ha van bankkártyánk, mire kimásztunk a vécéablakon és leléptünk. Máskor két hónap munka után kitett két angol a teherautóból, hogy vegyek kólát, majd kidobták a táskámat és otthagytak. Ilyenkor mindig meg kellett találni a megoldást, hogyan tovább.

Azért besokalltál?

Persze. Egy török férfival dolgoztam egy építkezésen, mi a föld alatt voltunk, fölöttünk állt a tulajdonosnő, aki nem volt megelégedve a munkatempóval. Hisztérikusan csapkodott, egyik kezében egy kávéscsészével, közben úgy nézett ránk, mint a patkányokra. Akkor elpattant nálam valami, elkezdtem sírni. Mire megszólalt mellettem a török angolul: „Allah azokat szereti, akik itt vannak lent”. Megnyugodtam. Olyan végletes érzelmi állapotban voltam, hogy egészen apró dolgokkal tudtam kirángatni magam a saját koporsómból. Hazatelefonáltam apámnak. Anyám írt egy ötoldalas levelet, hogy mi történt otthon, mint a harmincas években, apám egyetlen sort írt a végére: „Anyád minden fontos dolgot leírt, de azt tudd fiam, hogy az élet nélküled értelmetlen.” Máig őrzöm azt a pillanatot, amikor megéreztem, hogy van értelme létezni.

Ezekből az élményekből azért bőven lehet töltekezni.

A színészetben nagyon fontos minden súly, amit az ember tudatosan vagy véletlenül magára pakol. Soha nem tudod, melyik sejtedet fogod előkapni. Ez olyan tűszúrásos-akupunktúrás színészet: megszúrom valahol, és tudom, hogy az miért fáj.

Az említett eset után döntöttél úgy, hogy hazajössz?

Nem, akkor már jó munkám volt, Wimbledonban pincérkedtem egy étteremben. Zsótér miatt jöttem. Szegeden rendezte a III. Richárdot, ő hívott. Ki tudja, hogy alakult volna az életem, ha maradok. Talán lenne egy félvér feleségem, és Fulham-szurkoló lennék.

Mikor találkoztál Pintérrel?

Szolnok után Zsótér a Szkénében megrendezte a Garaczi által átírt A mizantrópot. Ott találkoztunk először, és néztük meg magunknak egymást.

Aztán a Don Quijote kalandjaiban játszottatok együtt a Szkénében, és a Hófehérkében a MU Színházban. Utóbbiban Pintér emlékezetes Hófehérkét, te nem kevésbé emlékezetes Gonosz mostohát alakítottál.

Mindkettő nagyon jó munka volt. Két totál őrült előadás. A Hófehérkében volt egy meghatározó jelenetünk. Akkor éreztük meg egymáson a humort, nagyon hamar kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni. És élveztük egymás társaságát. Ez a találkozás megerősített minket abban, hogy ha egyikünket sem ragadja magával az alkohol, fogunk még együtt dolgozni.

Hogy született a Népi rablét?

A három alappillér megvolt Béla fejében: az esküvő, a vőlegény, aki az igen kimondása helyett levágja a menyasszony fejét, és a legvége, mikor hazajön a menyasszony egy halálfejjel és ő is felemeli a kardot. A köztes jeleneteket kellett közösen kitalálni. Én írtam különféle anyakönyvvezető-szövegeket, ő választott. A többi szerepre olyanokat keresett, akik tudtak néptáncolni.

Több előadásban visszaköszön az esküvő, a lánykérés, a pap. Mindjárt a Parasztoperában is. Honnan az esküvős alapötlet?

Volt egy menyasszonya akkor, akivel az eljegyzés után szakítottak. Ezek máig alaptoposzok nálunk. A kiélezett, kényes pillanatokba nagyon jól bele tudja csempészni a botrányt, a drámát, a feszültséget. A Parasztopera próbaidőszaka volt talán a legboldogabb, legizgalmasabb idáig. Végig nem lehetett tudni, mi sül ki belőle, de azt éreztük, hogy valami különleges dolog lesz.

Érdekes, hogy eddig egyetlen díjat kaptál, az Öl, butít Kiss Miklósáért, miközben Pintér Béla úgy érzi, ez a legkevésbé sikerült előadásotok.

Szerencsétlen időszakban született, aztán jött a tragédia, meghalt Szemerédi Virág. De volt az előadásban egy gyönyörű temetési jelenet. Bár negyedórát feküdtem a koporsóban, nagyon szerettem. Önmagában azért megérte megcsinálni.

A Népi rablét és az Öl, butít között már volt két nagyon jó előadásotok, a Kórház-Bakony és A Sehova Kapuja.

Igen, de a Parasztopera rengeteg díjat, elismerést, meghívást hozott, Moszkvától New Yorkig mindenfelé utaztunk vele, óriási lökést adott a társulatnak. Ezután még maradtunk az énekbeszédben a Gyévuskával, majd visszacsöppentünk a naturalizmusba A sütemények királynőjével. Számomra a legnagyobb kihívást a következő előadásunk, az Anyám orra jelentette, ott lehetett a legszélsőségesebben, a legnagyobb amplitúdóval, a legszínesebb skálán játszani. Mindig úgy érzem magam utána, mintha lenyomtam volna egy Forma–1-es futamot.

A Gyévuska egészen különleges hangulatú előadás, formai szempontból kilóg a többi közül.

Nagyon szeretem benne, hogy senki sem nyúlt még színházban ilyen megközelítésben a második világháborúhoz. Béla annyira erősen tudott fogalmazni, annyira biztos kézzel tudta az egészet formába önteni, az előadás annyira sokrétű és hatásos, annyira kibírhatatlan a feszültsége és olyan jó érzékkel közvetíti az akkoriban természetes antiszemitizmust, olyan egyedi képi és mozgásvilága van, hogy valóban olyan lett, mint a munkacím mutatta: akár egy roncsolt kópia. Béla nagyon magabiztos volt a katonai közeg szabályait, rendszerét, szövegkörnyezetét illetően. Mindig olyan témát választ, amiben otthon van. Szeretek ezekben a darabokban játszani. Minden idegszálammal ott kell lennem, egyetlen eszközöm az, amilyen vagyok.

Ami a Gyévuska és több más Pintér-darab elévülhetetlen érdeme, hogy sem a történelmi múlt, sem az aktuálpolitika kérdéseiben nem kívánja saját álláspontját kötelező erővel, megfellebbezhetetlenül kinyilatkoztatni.

Valóban soha nem rakja le a pontot. Rámutat valamire, azt mondja, nézzétek, ezt látom magam körül, aztán ítéljen mindenki belátása szerint. Ezért nem tudja egyik politikai oldal sem sarokba szorítani. De nem is izgatja az ítélkezés, hogy ki a hibás, ki a jó vagy a rossz, a figuráiban az emberek összes erényükkel, bűnükkel, szeretetükkel, esendőségükkel vannak jelen.

Ugyancsak kedvelt publikációs téma, hogy a korai Pintér-darabok erősebbek, talán maguk a témák súlyosabbak azoknál, amelyek az utóbbi két-három évben íródtak. Te mit gondolsz erről?

Nem így látom. Nála a szórakoztatás, a színházi élmény mindig társul valami gyomorforgató dologgal. Hogy melyik darab hogy sikerül, az függ attól, hogy mennyire tudja megfogalmazni, az írás folyamatában mennyire tud pontosan rátapintani arra, vagy mennyire tudja kiírni azt, ami a fejében van. Egy drámaíró akár öt éven át írhat egy darabot, regényírók tíz-húsz éven át egy regényt, nyugodt körülmények között. Minden évben a nulláról létrehozni egy darabot, óriási munka. Egyébként épp ez inspirálja, hogy a semmiből hoz létre valamit. Nem kipofozgat, átírogat, meghúz, összesűrít, majd kioszt egy alapanyagot, egy kész művet, hanem a fehér papírról indul. Vannak olyan darabjai, amik megnyugtatóbban futnak ki, talán ezekről gondolják, hogy nincs bennük annyi dráma. De mind a pillanatnyi lelkiállapotának a lenyomata. Van, hogy már az elején tudja, mivel végződik, máskor még a próbafolyamat közepén is bőven keresgél, hogy hova fusson ki. És gondolj bele, minden előadásunk él. Egyikről sem mondhatjuk, hogy efölött már eljárt az idő, nem kéne játszani. Legszívesebben kötőtűt szúrnék a szemembe, mikor elkezdenek a kritikusok szemezgetni, hogy nekik ez vagy az a kedvencük, vagy mikor megkérdezik, mi is volt a címe a múltkorinak, ami nekik jobban tetszett, mint a mostani. Ilyeneket hallok előadás után: „Ügyes voltál! Ügyesek voltatok!” Miért? Átugrottam egy szalagot, vagy limbó-hintóztam? Biztos nem megbántani akarnak, de nagyon idegesítő. Eltűntek már az előadások utáni hosszas elemzések, beszélgetések. Mindenkinek az a harmadik kérdése, hogy na, mit iszol?

Talán ez azért hiányzik nagyon, mert egymás között is kevesebbet beszélgettek.

Hát igen, így van. De kárpótol minket, amit tíz éven át beszélgettünk. A kimondott, kimondatlan dolgok valahogy átértékelődtek. Ha az ember álságos, azt mondja, ott a család, rohan, teszi a dolgát, de van abban igazság, amit mondasz. Viszont időnként a térdemen járok, annyira fáradtnak érzem magam.

A Párhuzamos óra kapcsán merült fel talán először, hogy ténylegesen válságban a társulat. Te is így érzékelted?

Így, de az utolsó darab, a Szutyok megerősítette Bélát. Fontos volt, hogy érezze, tud még erős dolgot csinálni, persze igazából nem kérdés, hogy mindig fog tudni.

Azt mondod, fáradt vagy, pihenni szeretnél, nyugodtan végigolvasni egy könyvet, foglalkozni a családdal, gyerekekkel, de azt is, másokkal is örömmel dolgoznál, vagy csak filmeznél…

A társulat valamennyi előadásában játszom, és Béla úgy írta meg ezeket a darabokat, hogy véletlenül se lehessen félgőzzel csinálni. Nem lehet csak úgy bemenni, elmondani, kijönni. Mindenestül ott kell lenni, minden jelenet topra járatott, lehetetlenség megnyugodni. Ez is megviselt az elmúlt évtizedben – természetesen ez pozitív értelemben.

Néha szeretné az ember elveszíteni az eszméletét. Arra vágyik, ne küldjenek a bankból sms-t, vagy ne azért éljen, hogy a csekkeket be tudja fizetni… Legyen egy nap, mikor azok a kérdések, határidők, felszólítások, amik folyton csavarnak rajtunk, nyomasztanak minket – nincsenek. Eltűnnek. Amikor ki lehet szakadni a mindennapok apró, szerencsétlen praktikumai közül, melyek egyre jönnek és jönnek. Nem sok időre. Csak egy-egy napra, aztán jöhet újra a gázóra-leolvasó.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

KŐVÁRI ORSOLYA

Sok vagy kevés színház van Budapesten? Szám szerint, a korábbi statisztikákkal összevetve sok – hol vagyunk már a játszóhelyek számát tekintve a hajdani huszonöttől! De ha a színházként számon tartott közéleti fórumokat vesszük számba – aligha van elegendő. Az a három rendhagyó este, amiről most szólok, abban különbözik több más, művészileg egyenrangú műhelytől, hogy a legégetőbb és legidőszerűbb, ha úgy tetszik, a legkényesebb kérdéseket feszegeti.

Kétoldali fanatizmus – dalban elbeszélve

Kevés olyan magyar zsidó család van, amelynek legendáriumában ne szerepelne egy a múlt század negyvenes éveiből eredeztetett Rómeó és Júlia történet. Hogy A. a fajvédelmi törvénnyel dacolva szerette B.-t, C. pedig az érvényes paragrafusokkal szemben, de facto feleségül vette D.-t. Talán ezért is keltett bennem némi rossz érzést a nagyszerű Hegedűs a háztetőn erre hajazó mellékszála: nehéz volt elfogadni, hogy Tevje, a tejesember, egy derék zsidó család rokonszenves feje épp olyan rigorózusan szeretné lányai körében érvényesíteni a faji diszkrimináció elvét, mint ahogy az a másik oldalon szokásos.

A New York-i Zsidó Színház szívet melengető pesti bemutatkozásakor is ez bosszantott. Valahogy nem tudtam kellőképpen átélni azt a tragédiát, hogy egy antiszemita lelkipásztor szépséges leánya egy zsidónak vélt – vagy legalábbis gyanított – fiú oldalán keresné a boldogságot, vagy hogy egy zsidó identitását csak vonakodva vállaló ifjúról nem sokkal az esküvő előtt kiderül, szüleinek semmi köze nem volt Mózes hitéhez. Ebből következik, hogy Az utolsó zsidó Európában című produkció alapjáraton nem az elbeszélt színpadi történettel – Maria és Józef valójában már beteljesült, de a körülmények alakulása folytán hamvába holt szerelmével – ejtett rabul. A történet esetleges, de nézőként (az alapszöveg ismerete nélkül) még a játék műfaját sem tudnám meghatározni: irodalmi alkotásként értékelhető drámának valójában nem tekinthető, mesének a várhatónál szomorkásabb, szappanoperának viszont túl súlyos. De bárhova sorolnánk, egyértelmű és meghatározó jellemzője a darabnak az irónia. Sem az alaphelyzetet, sem a bonyodalmakat nem kell halálosan komolyan venni. Ennél csak az lenne nagyobb hiba, ha legyintenénk. Legcélravezetőbb, ha elfogadjuk a mű szerzőjének és rendezőjének a meghatározását. Tuvia Tenenbom nemcsak a zsidó színház híres, elismert művésze, saját műveinek értő rendezője, rangos európai és izraeli lapok világjáró tudósítója, de felelősen gondolkodó világpolgár is. Nyilatkozata és az előadáson közreadott színlap kommentárja szerint a színre hozott jelen idejű legenda valójában olyan provokatív politikai színház, ami pontosan beleillett a Művészettel a diszkrimináció ellen címmel meghirdetett fesztivál programjába.

Az utolsó zsidó Európában – New York-i Zsidó Színház, Tűzraktér

Bevallom, nemcsak a fontos és rokonszenves fesztiválról nem tudtam korábban, de az előadásnak teret, helyet adó Tűzraktérről sem. A „helyet” is, a rendezvényt is hiába kerestem a Pesti Műsorban, de még a budapesti tudakozó sem ismerte az intézmény telefonszámát. Pedig a magát Független Kulturális Központnak nevező befogadó társulás alternatív koncertek, modern és még modernebb kiállítások, idegen anyanyelvűeknek szervezett magyar kurzusok színhelye és szervezője. Zsúfolt programjába a szervezők ezúttal három estére iktatták be a New York-i Zsidó Színház, a Radikális Szabadidő Színház és a Salto Mor(t)ale társulat közös, udvari színházi vállalkozását. Mondanunk sem kell,
hogy a társulat lehetséges – és stílusos – játéktere nem királyi és nem afféle falusi udvar. A Tűzraktér, az elhagyottnak tűnő, többemeletes bérház udvara ezúttal egyszerre színpad és nézőtér, ahol a rendhagyó produkció három napjára kivételesen megtiltották a közlekedést. A padsorok előtt egyszerre több színpadszerű játéktér – a cselekménynek megfelelően lakásnak, bárnak, mészárszéknek képzelhetjük a helyszínt. Az ötödik fal egy a fejünk fölé kifeszített, vetítésre is alkalmas ponyva. Az aktuális, a cselekménnyel is polemizáló narrátorszöveg az épület körfolyosóin és egy-két hátsó ablakban hangzik el. Ez az utóbbi, hátsó színpad azért bír megkülönböztetett jelentőséggel, mert a lengyel környezetben játszódó darabban itt szólalnak meg saját kor- és honfitársaink, a magyar antiszemiták, rasszisták képviselői. Gyűlölködő szövegeik, fékezhetetlen fenyegetéseik riasztóan ismerősek: időnként mintha magát Morvai Krisztinát hallanánk, kivételesen marcona katonahangon megszólalni.

Aki az elmondottak alapján katarzist ébresztő társadalmi drámát vagy publicisztikus színpadi polémiát vár, alighanem csalódik. De aki nyitott szemmel és szívvel adja át magát az éles mondatokat is felszikráztató zsidó legendának, aki képes felháborodni azon, hogy két fiatal szerelme ma is beleütközhet az előítéletek falába, és szereti a klezmer muzsikára is hajazó dalokat, azt lenyűgözi a rendhagyó produkció. És ha meglepődik azon, hogy az amerikai mormon egyház milyen céltudatossággal keresi – képviselőjén keresztül – a kései (posztumusz) keresztelő által megmenthető és megmentendő zsidó lelkeket, eljátszhat a gondolattal, hogyan keveredik az életben (és a darabban) a valóság és az illúzió. De még a valóság is produkál elképesztően bizarr szituációkat. Mert nem könnyű elhinni, elképzelni, hogy a náci tömeggyilkos unokája származását, apái múltját meghamisítva zsidóként boldogul.

Az előadás azoknak szól, akik a tapsrend után hajlandók belegondolni a rasszizmus kipellengérezésénél is többre vállalkozó darab üzenetén, és elfogadják Az utolsó zsidó… szokatlan merészségét is: végre egy színpadi alkotás, amelyik a fanatizmus két lehetséges variációjának ütköztetésével, mindenfajta előítélet tarthatatlan voltával szembesít.

Amatőrök és profik összefogásából, a darabot a New York-i Zsidó Színházban és Lengyelországban is sikerre vivő szerző, a Budapest után német turnéra készülő Tuvia Tenenbom mértéktartó fantáziájának hála, végül is kellemes, korrekt produkció született. Az angolul közlekedő rendező elmondta, hogy áprilisban mindössze tíz napot töltött Budapesten a társulattal, és a megkezdett próbákat Kepes János magyar szövegével már magyar asszisztense folytatta a premierig. Korszakos színészi alakítások ilyen körülmények között nem születtek, mert nem is születhettek, de a rendezőket és az alkalmi társulást dicséri, hogy végig egyetlen disszonáns hangot sem hallottunk. Maria anyjának szerepében Pálos Zsuzsa bizonyította, hogy profi társulaton kívül is profi színésznő. A Mariát alakító Szabó Emese remekül mozog és jól is énekel. Kár, hogy John Jay Smith, a félszeg, ámde a szerelmi csatában magára találó mormon térítő kevéssé használja ki a „gójosítás mesterének” szerepében lévő humorlehetőségeket.

Mivel a Tűzraktér programjában a darabnak mindössze három kitűzött előadása szerepel, csak reménykedni lehet, hogy Az utolsó zsidó Európában kurta szériája itt vagy másutt, de folytatódik. Nemcsak közönség, szükség is lenne rá.

Menekülés a felnőttek rémuralma elől?

Háy János kisregényéből adaptált Völgyhídjának provokatív ajánlása inkább riaszt, mint vonz: „Színmű azoknak, akik túl akarják élni a felnőttek rémuralmát és azoknak, akik túlélték és felnőttek lettek.” A darab címe ezzel szemben inkább semleges: a Völgyhíd Veszprém város jelképpé nőtt, sokat fotografált építménye. Feltételezem, a Kolibri Színház kamasz nézői közül nem sokan tudják, hogy a Völgyhíd – akárcsak a szárszói vonat és a Szabadsághídon ékeskedő turul madár – nem is olyan régen több kortársukat csábította az öngyilkosságra. Háy drámájában a Völgyhíd nem (csak) helyszín és nem is (csak) legenda: voltaképpen mementó az élettel és saját, részint életkorukból fakadó konfliktusaikkal megbirkózni képtelen fiataloknak.

A napokban a Metropol újságban olvastam, hogy az egyik ismert kommunikációs cég „főállású angyalokat” alkalmazna: olyan szakképzett és megfelelő empátiával rendelkező munkavállalókat, akik készek és képesek egy teljes esztendőn keresztül valami igazán jó emberbarát tevékenységet folytatni. A Kolibri nézőterén, a főszereplő Péter és az egyelőre lélekben hozzátartozó Zsófi sorsát követve arra a következtetésre jutottam, hogy talán melléjük sem ártott volna egy-egy főállású angyalt szerződtetni. Persze ez az ötlet nem csak az én fejemben született meg, hiszen a színpadon „igazi”, ámbár rendhagyó módon feketébe öltöztetett, kis szárnyú angyalok is sürgölődnek a kamasz hősök körül. Mégsem hiszem el, hogy ezek a kötelességmulasztó angyalok lennének felelősek Péter sorsáért. Vagy inkább a pénzkeresetbe beleszédült, anyagias apa az, aki – ha szereti – rosszul szereti a fiát? Esetleg az anya, aki képtelen volt szeretetével összetartani a családot? És miben hibáztathatók a többségében beszűkült pedagógiai tudattal működő, hideg-rideg tanárok?

Háy János voltaképpen megosztja a kamaszvilággal (rosszul kooperáló) felnőttek között a felelősséget, és ezzel – a darab cselekményére alapozva – egyet is lehet érteni. De mintha magukra a kamaszokra – Péterre, nagyhangú barátaira és csendes szerelmére – a kelleténél is kevesebb jutna belőle. Holott ezek a 17-18 éves „majdnem-felnőttek” már ráérezhetnének arra, hogy komplexum ide és frusztráció oda, az akceleráció kedvezményezettjei már önmagukért is felelősek. Hogy beteljesült végzetük elé rohanva, tragikus ugrásukkal nem csak a szüleiket, tanáraikat és őrző angyalaikat – önmagukat is büntetik.

(fotók: Fazekas Krisztina)

A megtörtént eset nyomán írott színmű a Kolibri Színház kamaszdarabokat kutató és létrehozó Platform 11. nevű kezdeményezésének köszönhető. Az eredmény – a Völgyhíd nagy sikerű előadása – több mint jelesen végrehajtott pedagógiai feladat, mint irodalmi szintű dialógusok lazán komponált füzére, több mint érdekes regényadaptáció. A színházi élmény voltaképpen a Bagossy László rendezte előadás különös formanyelvének köszönhető. Az élő színház és a bábszínház kombinációja ezúttal nem azt jelenti, hogy a törpék közé tévedt Gulliverként megjelenik a bábszínpadon egy óriásnak ható felnőtt színész. Bagossy frappáns és az egész produkciót meghatározó ötlete, hogy a főszereplő kamaszokat ember mozgatta, stilizált bábokkal, a lélektelen felnőtteket viszont hús-vér színészekkel játszatja. Ez a különös ellentmondás, mire megszokjuk, a játék motorjává válik. A színészek többletfeladata: életet lehelni a szövegük által elidegenített felnőtt szereplőkbe. A hat kamasz bábfigurájában az az igazán megnyerő, hogy nem miniatűr emberek vagy emberutánzatok, hanem a szó igazi értelmében vett bábok, akik némileg karikírozott, nagy kerek fejükkel, kifejezéstelen kifejezésükkel még Klee figuráira, Anna Margit bábuira is emlékeztetnek. A főszereplő Péter megszólaltatása különösen nehéz: a befelé forduló kamasz gátlásos lázadását, érzékenységét Mészáros Tamásnak a mimika mankója nélkül, csak hanggal és gesztusokkal, leginkább lélekkel és lélekből kell hitelesíteni. Ugyanakkor a kétszólamú szereposztás, hála az ötletes és stílusos koreográfiának, látványnak is szokatlan. A játék harmadik szintjén az egyenruhás angyalok kara nyüzsög. Ők a cselekmény narrátoraként voltaképpen a kórus szerepét töltik be, de anélkül, hogy a rendező uniformizálná őket. Csak a jelmezük egyforma, egyébként – minden angyali üdvözlet és vélemény más. Van a játéknak a felsoroltakon kívül egy különös, biblikus szála is, ami az istendrámákkal debütáló szerző magánmitológiájára vall, nyelvében, képi létezésében egyaránt szép, csak éppen – tökéletesen felesleges.

Bagossy László következetesen vallja és vállalja, hogy a gyerekszínház nem csak a kicsiknek szól. A színlap a szülőket és a pedagógusokat is inti: a színház az előadást 14 éven felülieknek ajánlja. Amikor én láttam a darabot – délután háromkor –, nagyjából a gyerekszereplők korosztálya, vagy a Péternél és barátainál két-három évvel fiatalabb iskolás gyerekek töltötték meg a nézőteret. Az ember, ha felnőtt, hajlamos a gyanakvásra: vajon mennyire képesek követni ezek a türelmetlen kamaszok a lineáris cselekményvezetést elkerülő, mozaikelemekből komponált tragédiát. Nos, amennyire a nézőtéri csendekből megállapítható: érzékenyen és jól. A néma feszültség és a jókor robbanó nevetés már-már azt sugallja, lehet, hogy a mi felnőtt készülékünkben volt a hiba, amikor időnként keveselltük a lassan és hektikusan folydogáló, tragédiába torkolló darabban a csúcspontot, a katarzist megelőző cselekményt. Annál érdekesebb, hogy utólag visszagondolva a látottakra, egyre teljesebbnek érződik a kamasztragédia társadalmi és lélektani magyarázata is.

Pintér Béla és a többiek

Tízéves volt Pintér Béla társulata, amikor a szerző, a rendező és a vezető színész szerepét is betöltő, a színház létfeltételeiért oroszlánként küzdő direktor ekként határozta meg tevékenységük lényegét: „a produktum minősége tartja össze a csapatot.” Azóta talán már elmondhatjuk azt is, hogy a világszínházban is jegyzett társulat itthon is bekerült az élvonalba, Pintérnek saját hazájában is sikerült prófétává lenni. Köszönhető ez részben saját táborának, a Szkénét minden este zsúfolásig megtöltő közönségnek, de – merjük kimondani, hogy – a társulat produkcióinak értékét felfedező, felvállaló kritikának is. Néhány éve még élesen megkülönböztettük a „felnőtt” művészszínházak közönségét az alternatív társulatok rajongóitól. Mára úgy tűnik, hogy a Szkéné törzslátogatói, hívei és drukkerei nem sokban különböznek a Katona táborától. A követelmények és a lehetőségek itt és most is profi szintre emelkedtek: a legújabb bemutató, a Szutyok talán a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy nemcsak az író-rendező és az évad egyik legérdekesebb alakítását nyújtó Szamosi Zsófi, de például a jelmeztervező Benedek Mari is a szakma élvonalába tartozik.

A Szutyok irodalmi alapanyaga felülmúlja Pintérék magas színvonalú átlagát is. Mióta megismertük, visszatérő kérdésként fogalmazódott meg, hogy vajon drámaíró-e Pintér Béla. Kinyomtatható, irodalmi mértékkel mérhető műveket állít színpadra az együttese, vagy színészei az általa kínált kanavászra hímezik, festik és mondják a magukét. Az utóbbi években két Pintér Béla-darab is megjelent a Rivalda köteteiben mint az adott évadok legérdekesebb művei közé tartozók, s újabban Mohácsi János is beszállt a vitába: saját főiskolás hallgatóival mutatta be Pintér Parasztoperáját. De ettől még érvényesnek tartom, amit az érintett maga válaszolt a sokszor feltett kérdésre, mondván, nem az számít, hogy ő minek tartja magát, inkább tudomásul veszi, hogy teljesítménye, munkája azé a színházi polihisztoré, aki használható darabokat ír. Sokrétű tehetsége éppen abban nyilvánul meg, hogy az elmesélendő, fordulatos történetet érdekes színpadi helyzetekben éli meg, és a munka kezdetén egyszerre hallja az előadás szövegét, dallamát, látja a játék vizuális elemeit, a díszletet, a jelmezt is.

Pintér Béla – Szutyok (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Szutyok sem (kizárólag) a téma és a sztori által lett igazi „pintérbéla”. A Pintér-darabok korábbi, önéletrajzi motivációja mára elhalványodott. Ezúttal egy a gyermekvállalás lehetőségétől biológiailag megfosztott rokonszenves értelmiségi házaspár – Attila és Irén – kálváriája indítja a történetet. Tehetetlenségükben, gyermek utáni vágyukban úgy döntenek, hogy örökbe fogadnak egy intézeti gyereket. Gőgicsélő csecsemőről ábrándoznak, de a „gyerekhiány” következtében hajlandók elfogadni az otthon legcsúnyább, legzabolázatlanabb kamaszlányát, Rózsit is. Akit nem véletlenül hív a környezetében mindenki Szutyoknak. De percek alatt kiderül, hogy még ő sem „kapható”, vele együtt barátnőjét, egy a közösség által megvetett, félig-meddig kiközösített cigánylányt is haza kell vinniük. El kell fogadniuk, és ami még nehezebb, el kell fogadtatniuk a faluval, hogy a lelkes, köztiszteletben álló biokertész, kultúrcsoport-vezető és közszeretetnek örvendő élete párja két gyanús külsejű és erkölcsű leányzó nevelőapja és patrónusa lett. Attiláék előítéletekkel dacoló, ám érzelmileg inkább csak félig megalapozott döntése, de még a falu szembenállása sem lenne végzetes. Csakhogy az események a legrosszabb irányban haladnak: Anita, az alkalmazkodni és hízelegni is hajlandó cigánylány erszényt lop, Szutyok pedig képtelen elviselni, hogy Anitának mindenki megbocsát, az ő közeledését viszont csúfsága miatt mindenki elutasítja a faluban és a családban is. A fojtogató szeretethiányban egyre inkább kiközösítettnek érzi magát. Ezenközben mindenki egyre boldogtalanabb: a nevelőapa, mert egész életét felkavaró viszonyt kezd a cigánylánnyal, a feleséget pedig Attila hűtlenségénél is mélyebben keseríti, hogy megvetett vetélytársa végül is férje édes gyermekét hordhatja a szíve alatt. Szutyok is boldogtalan, mert hiába okosabb, tájékozottabb a többieknél, végül is csődöt mond a faluban és a családban is. Visszamenekül a nevelőotthonba, ahol frusztrációja következményeként (a dráma szövegében nem részletezett módon) szélsőjobboldalra sodródik, és rasszista dumájával még boldogtalan nevelőanyját is megfertőzi.

A darab – a kiközösítettek jajkiáltása, a történet a maga bizarrságában – mementó a jóakaratú emberek számára. A valóságos társadalmi helyzetből és égetően időszerű társadalmi problémából eredeztetett történet grand guignolba hajló végkifejletét viszont nem kell és nem is nagyon lehet feltétlenül elfogadni: amikor a csábító nevelőapa péklapáton a kemencébe tolja és megégeti szeretőjét, a nézőnek akarva, nem akarva, Jancsi és Juliska gonosz boszorkánya jut az eszébe. De hiszen a mesék igazsága sem áll meg stabilan a hétköznapi valóság és valószerűség talaján! És Pintér Béla az abszurd szituációról annyi hiteles és humoros szálat gombolyít le, hogy a nézők többségét a hangváltás merészségével is leveszi a lábáról.

Meglehet, ha nyomtatásban olvasnánk, kevésbé lennénk megbocsátóak. De a színpadi Szutyok megrendítő története és megkomponált látványa, többrétű zenei arculata egyaránt lenyűgöző. Rengeteg bizarr ötlet színezi, de időnként keresztezi is a sztorit. Lehetne persze magyarázni, hogy a gyerekgyártó klinika nagy tekintélyű, tudálékos főorvosa miért visel elképesztően hosszú, uszályos fehér köpenyt, hogy a szereplők közül kinek miért jut a fejére glória és hogy kel ki a szemünk láttára a színpadi bio- búza, de nem érdemes. Pintér ötleteit úgy kell elfogadni, ahogy megszületnek, záporoznak és magukkal ragadják a néző képzeletét is. Az Attila vezette színjátszó csoport produkciója is inkább ötletparádé, mint a cselekményt előbbre lendítő epizód.

Említettem már a színészi teljesítmények legjobbikát, Szamosi Zsófi Szutyokját. Az arcát elcsúfítani egy szép, fiatal nőnek elhatározás, nagyvonalúság dolga. Esetleg a maszkmester remeklése. De Szamosi Zsófi nem maszkot ölt, nem megcsúnyul, hanem szerethetetlen, torz teremtménnyé lényegül át. Szertelen kamaszként még lázadó, eltökélt rasszistaként viszont már fenyegető figura. Keserves arcjátékánál csak elvadult gesztusrendszere leleplezőbb. Félelmetes és szánalmas egyszerre, aki egyetlen riasztó pillanatban szelídül meg, amikor saját testére tetovált keresztnevével próbál a maga ízlése szerinti ajándékot adni jótevőinek, nevelőszüleinek. És akkor torzul el újra, amikor maga is rádöbben, hogy jó szándéka megint csak csődöt mondott.

Hasonlóan izgalmas lehetőséget más színész nem kap a darabban. De Enyedi Éva kétszínűséggel érvényesülő, tragikus sorsú cigánylánya, Pintér Béla jellemrajznak hiteles, paródiának mulatságos kultúrfunkcionáriusa is telitalálat.

Ahány Pintér Béla-előadást láttam, mindegyik után elfogott a kétség, lehet-e ezt és így folytatni. Azután a társulat bebizonyította: lehetni lehet, csak éppen mindig másként.

FÖLDES ANNA