Komoróczi Komoróczy Jenő adótiszté a mondott, jó tíz percen át szemlélhető testrész, melybe még lázmérő is dugatik (jó, diszkréten inkább a combok közé). Oldalt fekszik az ágyban, arccal a színpad mélye felé, s szemlátomást nem zavarja, hogy hölgyek – háziasszonya, Szalay néni, Nelli – látogatják.

Engem zavar. Nem feltétlenül prüdéria okán vagy esztétikai szempontokból, hanem mert rombolja mindazt, amiért Barta Lajos gyönyörű drámáját érdemes elővenni és közönség elé vezetni.

Bodor Németi Gyöngyi és Harsányi Attila

Az említett persze csak egy abszurd ötlet a sok közül. Vannak brutálisabbak, vannak finomabbak, sőt rafináltabbak. A három lány nyilvánosházi allűrökkel igyekszik megerőszakolni az urakat, Lujza is, Böske is valósággal behurcolja gavallérját a nem látható leányszobába, Lujza ehhez már nyílt színen (?) derékig levetkőzik, Böske az ablakon épp csak bekukkantó katonatiszt elbódítására lehúzza bugyiját, és szoknyáját derékig emelgeti, durván nyalják-falják, bosszúság esetében ütik-verik szegény szeladonokat. Pofoz a galamb szelídségű Szalay néni is, szinte minden szereplő alól legalább egyszer kirántják a széket, a teljesen gyagya, szenilisen tipegő Szalay bácsi tiroli ancúgban idétlenkedik, Udvardy Pista, a katonatiszt viszont inget nem visel uniformisa alatt, Komoróczy pedig távkapcsolóval irányítja a háborút és vihart egyszerre szuggeráló kinti robajokat.

Példák a finomabb darabpukkasztásra. Az első rész családi farsangi mulatsággal zárul, lakmároznak, táncolnak, estélyi ruhához bohócsipkát öltenek a szereplők, szünet után, még a farsang tartozékaként, míves kis bábszínház jelenik meg a rivaldánál, melyben fiúbábu és lánybábu üzekedik, a szülők jóindulatú figyelmétől kísérve, és akkor még nem beszéltünk az előadást záró filmről, mely egyrészt Lujzát mutatja be helyre biciklis postásként egy kevéssé étvágygerjesztő faluban (ahová a darab szerint postáskisasszonynak és nem kézbesítőnek szerződik), másrészt Böskét, amint a kietlen padláson bánatában önakasztást kísérel meg. Ezután a rövid színpadi fináléban Komoróczy ágyán ott szorong mind a három nővér (az adótiszt ekkorra már nem az oldalán fekszik): a diadalmas Nelli, a postás egyenruhás Lujza s a gyászba öltözött, megsanyargatott nyakán merevítőt viselő Böske.

Aki a darabot nem ismeri, akár elismerőn csettinthetne: ez aztán rendezői színház a javából, igazi ötletparádé. Valóban: számos szövegkönyv elképzelhető, amelynek jól állna ennyi vad és groteszk geg (és higgyék el, a felsoroltaknál sokkal többel van dolgunk, például egy hatalmas asztalnyi színpompásan összeválogatott művirággal, amelyet Lujza és Böske, a két boldogtalan nővér úgy rendezget, hosszan, elmélyülten, mintha valami céljuk s az egész jelenetnek értelme volna, azon túl, hogy a rengeteg virágot végül tragikus gesztussal a földre rántják, majd kisöprik).

Bõsze György és Takács Katalin

A világ drámairodalmát akár osztályozni is lehetne aszerint, hogy melyik író, melyik mű nyitott annyira, hogy elbírja, sőt provokálja a színházi önkény töményebb vagy szoftabb változatait, de az osztályozás végül fölösleges agyketyegtetésnek bizonyulna, mert a kategóriákat minden valamirevaló újabb előadás tovább módosíthatja. Ibsen például elég zárt világú szerzőnek látszik, az új német iskola mégis felrázta a stabilnak hitt vegyértékeket, és a Krétakör Peer Gyntje sem volt afféle kánonprodukció. Az biztos, hogy legkevésbé a bulvárdarabokat lehet és érdemes átvariálni, mert (hogy végszónál maradjunk) megannyi peer gynti hagymának bizonyulnának: az előadás a nagy semmihez jutna el.

Abszolútumokban a Bús-Fekete Lászlóktól és Neil Simonoktól eltekintve persze nem gondolkodhatunk. Molnár Ferenc például a zárt világú szerzők közé tartozik, keretei megfelelő arányérzékkel és tapintattal mégis lazíthatók anélkül, hogy a művek autonóm értékei sérülnének: a korábban nem is sejtett lehetőségeket több újabb Liliom-előadás illusztrálja. Nos, Barta Lajos is ilyesfajta író. A Szerelem például számos ötletet elbír, s Paolo Magelli olykor ilyeneket is bedob (mondjuk, miért ne mászhatnának le az udvarlók valamelyik, a külvilágot jelképező emeleti páholyból), de intimitása, fojtott, tragédiákat érlelő atmoszférája miatt a mű rosszul érzi magát Menczel Róbert hatalmas, üres, mindössze vagy tizennégy jellegtelen (bár szellemesen átrendezhető) modern székkel berendezett, toronymagas sárga fallal határolt színpadán. A lányok (no meg szüleik) tragédiáját egy végtelenül szűk, nyomasztó formák közé préselt kispolgári környezet költi ki. Ha ettől megfosztják, még ez a nagyszerű alkotás is hagymásodásnak indul.

A különös az, hogy a dráma szívszorító embersége, megragadó és megrázó pillanatai így is, ennek ellenére is érvényesülnek. A színészek ugyanis, akiknek pályáján viszonylag ritkák az ilyen kalandok (e helyzet árnyaltabb értékelésére ugyancsak nem térhetünk itt ki), szorgalmasan, nagy igyekezettel végrehajtják a legnyakatekertebb utasításokat is, de ezek szüneteiben visszakanyarodnak a megszokott, ismerős realista játékstílushoz, és innen már egyéni tehetség dolga, hogy mennyire meggyőzőek az egyes alakítások. Örömmel állapítottam meg, hogy Miskolcon több nemcsak tehetséges, hanem szép és nőies fiatal színésznő is van (Budapesten az egy Ónodi Eszter és – már nem egészen fiatalon – Kerekes Éva képviseli magányosan ezt a típust, a többieket elsősorban karakter szerint toborozzák). Fabók Mariann (Lujza) és Pataki Szilvia (Böske) elragadóan töltik ki Laczó Henriett remek, bár kissé túlságosan is pompőz jelmezeit, s amikor a rendező békén hagyja őket, hibátlanul építik fel a maguk tragédiáját, szegény kis világuk összeomlását. Ugyanez mondható el Bodor Németi Gyöngyi hisztérikusan keserű Nellijéről is. Takács Katalin, akinek a modern stíljátékokról sokkal több a tapasztalata, szép és férjéhez képest szokatlanul fiatal, néninek csak rosszindulattal nevezhető Szalaynét vezet fel, és a szerep eddigi alakítóinál sokkal intenzívebben, időnként valóban szenvedélyesen osztozik lányai gyötrelmes sorsában. Elpuhult, piknikus, narcisztikus fűzfapoétaként kerek Fandl Ferenc (Biky) alakítása is. Harsányi Attilának (Komoróczy) vannak eltalált mozzanatai, azonban némileg belezavarodik a stílusok közti ellentmondásokba, valamint a figura túl sok váltásába, és elnagyolja az ábrázolást, az évtizedes rutinú Bősze György (Szalay bácsi) jelenléte pedig a rendező hibájából hiteltelen. A többiek – nem találok gálánsabb szót – vidéki alakítást prezentálnak, Chajnóczki Balázs (Katonatiszt) pedig kifejezetten gyenge.

A közönség érezhetően zavarban van, feszeng vagy kínosan vihog. Attól tartok, a színészek minden nemes igyekezete ellenére sem vették észre, hogy remekművel volt találkozásuk.

SZÁNTÓ  JUDIT

Egyszer csak felhangzik az angol himnusz. Az ember nem hisz a fülének. Persze, ünnepélyes zene. Hangulatában illik a kékvérűekhez, akik körül A hattyú, a Molnár Ferenc-színmű története forog. De mégis! Itt az Osztrák–Magyar Monarchiáról van szó. S ha van zene, amelyet nem lehet másra használni, mint amilyen célra született, az éppen az egy nemzet identitásához tartozó, állami jelképként számon tartott himnusz. Akkor hogyan kerülhetett az Új Színház előadásába? Szeretném, ha volna rá magyarázat. Ha elsősorban a színre vivő Szinetár Miklósnak volna rá indoka. (Annál nyomósabb ok, mint hogy e zenemű egyszer már nagyszerűen funkcionált pályája egyik legjobb – A nép ellensége mellett – színházi rendezésében, a Szent Johannában.) De ha nincs kellő megokolás, az rossz jel. Megfontolatlanságot sejtet másutt is a színjátékban.

Nemes Wanda, Sztárek Andrea, Bánsági Ildikó, Eperjes Károly, Almási Sándor és Papp Zoltán (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Meghökkent a zárókép is. Pontosabban azok a mozgóképek, amelyek a történet személyeinek jövendőjét mutatják filmvetítésen. A trónörökösből király lesz, jegyeséből sokgyermekes feleség és királyné. A hercegi família szebbreményű lányába szerelmes házitanító csakhamar vörös lobogót lenget, s a trón birtokosainak letaszítására tör. Majd évtizedek múltán mindannyian egyazon bizniszben találják meg a helyüket. (Megjegyzem: a himnusza által felidézett Egyesült Királyságban éppen nem történt semmi ilyesmi.) Az uralkodókat vagy lelőtték, akár családostól, vagy emigrációba kényszerültek, s bizonyára akadt olyan is, aki az üzleti életben kötött ki. Nem kell nagy koponyának lenni ahhoz, hogy az arisztokrácia sorsáról elmélkedjünk. Aki akarja, gondolja tovább, mi történhetett a szereplőkkel később. A néző megteheti – hazafelé menet. De mi köze ennek egy olyan históriához, amelyet a húszas évek küszöbén vetett szerzője papírra?

De lenyelnénk a békát, ha e slusszpoén, vörös farok előtt – ki-ki nevezze, ahogy tetszik – úgy szólalna meg a Molnár-színmű, ahogy kell. Még ahhoz sem kell feltétlenül ragaszkodni, hogy a játékhagyományok szerint interpretálják a jeles szerzőt. Lehet másképpen, de akkor ne gyengébben, hanem jól, jobban, vagy legalább hasonló minőségben. Itt a „másképp” először a külsőségekben tűnik fel. Igencsak szerény a hercegi lak, eleganciának, választékos ízlésnek nyoma sincs. Vegyük szemügyre például az asztalt vagy az étkészletet. Ráadásul díszletszagú is a látvány, amit Balla Ildikó tervezett, alighanem a rendezői intenciót követve. Még a csillagos ég is riasztó, operettes. Helyre menyecskékként bukkannak elő a rangbéli hölgyek, szintén Balla Ildikó terve szerint. Takaros dirndlit visel a leány, a nagynéni, az anyahercegné, bár ez utóbbinak az öltözete valamelyest a díszmagyarra is hajaz. Nem kell ahhoz sem matrónának, sem aggastyánnak lenni, hogy emlékezzünk olyanokra, akik még a Vörös Október ruhagyár konfekciótermékeiben is úgy jártak, úgy álltak, úgy ültek, hogy szembeszökő volt a neveltetésük. Könyvvel a fejükön tanulták meg, hogyan kell lépkedni, ültükben is szálegyenesen tartották magukat. Ennek a tudománynak hallották-e hírét e „laza” társaságban? Szemlátomást senki sem oktatta nekik, talán színinövendék korukban sem, de most semmiképp. De legyünk igazságosak, e tárgyból a fiatalabb férfi szereplők jobban vizsgáztak. Mert nem az a megoldás, amit a főhősnő követ, hogy nyársatnyelt. Természetesen a szenvedélyes helyzetek megengednek e tekintetben is szabálytalanabb magatartást. Csak hitessék el, amiről minduntalan szó van. Hogy főrangú személyek.

Hisztériáznak, rohangásznak, hangoskodnak. Már-már olyanok, mint egy bővérű olasz família. Nemhogy egy kegyelmes asszony, de egy méltóságos asszony sem engedte volna meg soha magának, hogy ne rejtse el az aggodalmait, indulatait, kétségbeesését. Az el-elszabaduló hajcihőtől súlytalanok lesznek. Ehelyett megmutathatnák, hogy az érzések visszafogása megterhelő, egyre drámaibb feszültségbe taszítja az ilyen lelkeket. Látni, hogy a Beatrix hercegnét adó Bánsági Ildikónak megvannak az érzelmi tartalékai ehhez, van is pár szép pillanata. Arról szólhatna az alakítása, hogy ennek az anyának valóban életbevágó kérdés, hogy a lánya az őseikhez méltó pozíciót foglalja el. Nem puszta hiúságból, rongyrázásból cselekszik. De a színésznő rá-rátesz, mutatja a poénokat. A nővére, Symphorosa pedig Sztárek Andrea személyében úgy szaladgál, olyan forszírozottan beszél, ahogy cselédek szoktak. Egy ilyen házban csönd van (még a mai legelegánsabb hoteleket is az különbözteti meg a többitől, hogy mindenki halkan szól, a vendégkör és a személyzet egyaránt). Éppen ezért lehetne kivételes erejű egy-egy megemelt hang, amikor az események megkívánják. A kívánt attitűdöt Takács Katalin hozza be mint Mária Dominika hercegnő, egy-egy szemvillanással is tudja sejtetni, milyen gondolatok, vagy akár pajzán emlékek vannak a szavai mögött. (Sajnálatos, hogy éppen az ő jelenete sikeredett rendezőileg talán a legvérszegényebbre.) A hölgykoszorú legifjabbik tagja Alexandra, akinek a trónörököst kell elbűvölnie, ám a házitanító szenvedélye perzseli meg. Nemes Wanda játssza (pár esztendeje Jordán Tamás–Lukáts Andor osztályából került a Nemzeti Színházba, ahol játszott Calderónt, Vörösmartyt, Spirót, rövid életű előadásokban, s egy-egy vendégszereplése után ettől az évadtól szerződött az Új Színházhoz). Alighanem a címbeli, fenséges külleméről elhíresült hattyúmadárhoz igazodott, amikor eltökélten merev tartást vett fel, sőt, merev mimikát. Amin keresztül szinte semmilyen érzet nem tör át. (Ahogy már utaltam rá, ennek nincs sok köze az arisztokratikus zárkózottsághoz. Hiszen az nemcsak magatartásforma, hanem életszemlélet is. Ez utóbbiról lehetne manapság is elgondolkodni.) De akkor sem talál magára, amikor a kimértség burkát leveti. Legyen erre példa az az inkriminált csók, amellyel a trón várományosának szeme láttára megajándékozza a házitanítót. Annyi az egész, hogy egy kislány odapenderül. Sem előtte, sem utána, sem közben nem lehet érzékelni, hogy abban leereszkedés, alamizsna (is) lappang. Holott erről szól két jelenet is. Szinte csodálkozva hallhatnánk a látottak alapján, amikor előbb a férfi, később a nagybácsi hányja a leányzó szemére, hogy valójában csak könyöradomány-félére szánta el magát.

Térjünk át a férfinépre. Csakugyan népi ivadékoknak tetszenek azok a fiatalemberek, akik libériájukat leadva, fehér alsóneműben tartják tenyerüket a bérükért, a díszvacsora után. Elszegényedett volna máris az arisztokrata család, hogy csak alkalmanként fogad nagyobb személyzetet? Minden fölényeskedése ellenére inkább hozzájuk tartozik Dávid Áron inasa, de vegyük úgy, hogy kis ideje szolgál itt, különben rég kipenderítették volna. Míg Vass György olyan lakájnak vagy komornyiknak látszik – mert udvarmesternek azért nem, hiába tiszteli ekképp a színlap –, aki nagyon is „belakta magát” a hercegi házba, s megvan a véleménye. Mendler András és Somhegyi György személyesíti meg Beatrix kiskorú fiait, mértékkel adva hozzájuk egy kis ebadtaságot. A szereposztás doyenje alighanem Papp Zoltán, aki Wunderlich ezredest jeleníti meg éppen úgy, mint sok más szerepét.

Más léptékkel mérhető Eperjes Károly alakítása, de szintén a korábbiakból, vagyis „hozott anyagból” készült. A családhoz tartozó Jácint atyának többnyire kikerekedik a szeme, nyitva marad a szája, leesik az álla. Hányszor láttuk már ezt az arckifejezését a színésznek... Bizonyára mulatságos annak, aki nem találkozott még e „bohócériával”. És hányszor hallottuk már sajátos beszédét, amelyből könnyen lehet paródiát csinálni. Örömöt okozna, ha egyszer azon a hangon szólalna meg, ahogy „civilben” beszél, mondjuk egy tévéinterjúban. Vagyis létezik manírtalan hangja is. Ehhez legközelebb akkor jut, amikor betölti a játék „keretének” tisztét, mintegy felkonferálja. De amikor egyházi személy és arisztokrata létére igencsak bővérű, lendületes alakot kreál, szájtáti fizimiskája ellenére is eszes és tettre kész nagybácsit, nehezen érteni meg, miért nem tetézi azzal, hogy figura helyett embert mutasson.

Alighanem szeret mókázni Almási Sándor is, tette már jópárszor. Amikor Albert hercegként megérkezik, aggodalmasan nézünk elébe, nem lesz-e a trónörökösből afféle agyalágyult. De tudja, hol a határ. S a történtek előrehaladtával egyre többet árul el a szertartásos nyájassággal viselkedő férfiúról, éber figyelmet, konfliktuskerülő óvatosságot és konfliktusmegoldó készséget, empátiát és nagyvonalúságot, s olyan értékrendet, amelyhez biztosan igazodik. Csupán egyvalami kérdéses: hogyan lehet megsejteni a szinte előadáshosszig tartó „érdektelenségéből”, nagyon is sarkos elfordulásaiból azt a vonzalmat Alexandra iránt, amely végül a leánykérésig vezeti. Persze, nem akar színt vallani, amíg felséges anyja beleegyezését nem bírja. De ezt az érintettek, s nem a publikum elől kellene takargatnia. Gyanítom, ebben a „koncepció” a ludas, amely szerint tartogatnia kellett a nézőknek egy „meglepetést”.

A szerelmi bonyodalom másik pólusán a tanár áll. Erős személyiségnek kell annak lennie, aki felforgatja egy főrangú család békéjét. S az Ági Miklóst játszó Száraz Dénes elég erőteljes is. (A vidéken és szabadúszóként eljátszott számos szerep tapasztalatával érkezett meg az Új Színházba, immár tagnak.) Korrekt magatartású, egyenes derekú, mélyen önérzetes embert mutat. Látszik a szemén, mit érez, mit gondol akkor is, amikor pedig illemtudó rezerváltsággal viselkedik. Emlékezetes attól lesz, hogy a szenvedélyeit sem rejtegeti, a haragot, a sértettséget, a lobogó vágyat, a vakmerő szerelmet. Egy cseppet sem hiányzik, hogy ritkábban sarkall nevetésre.

Mert amúgy mesét láttunk a királykisasszonyról – azaz: a jövendő királyasszonyról – és a szegényember fiáról. Csakhogy Molnár Ferenc szerint mégsem lesznek egymáséi. Nem az a vége, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Ez az álmokból a földre huppantó befejezés int arra, hogy inkább a lelkek mélyére kell figyelnünk. Ami csak hellyel-közzel történt meg. A szórakoztatás végül is – kedvszegő.

BOGÁCSI ERZSÉBET

William ShakespeareAhogy tetszik című vígjátéka – szerzőnk legbájosabb darabja – alapjában véve két helyszínen, két különböző világban játszódik. Az egyik a fejedelmi udvar, ahol zsarnokság van. Ott zsarnokság van. A másik az ardennes-i erdő, ahol szerelmesek találnak (jobb híján) egymásra, és ahol különben szintén nem mondható teljesnek a szabadság, egyenlőség, testvériség. (Ráadásul vérszomjas oroszlánok is lesben állnak egy-egy lábhoz térdeplő bokor mögött.)

Mármost azt meghatározni, hogy az Új Színház Ahogy tetszik-előadását hová tegyük, nem egyszerű feladat. Kezdésnek avval az ezerszer látott fogással él a rendező, Rudolf Péter, hogy a darab szereplői a nézőtér felől érkeznek, s arcuk elé maszkot téve, színészként lépnek fel a színpadra. Ezenközben Hirtling István mint méla Jaques a rivaldához lép kamerával a kezében és a közönséget a színpadra sugározva „előrevetíti” a Színház az egész világ kezdetű, ismert monológját. (A kamerázás talán valamivel kevesebbszer, mondjuk 850-szer látott fogás.)

Pokorny Lia, Fodor Annamária, Papp Zoltán és Almási Sándor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ugyanakkor az a világ, amely a színpadon felsejlik, csak annyiban hasonlít színházra, hogy emlékeztet kicsit az Új Színház 2004-es Roberto Zucco-előadására. Abban is ilyen átlátszó műanyag szalagfüggöny lógott díszlet gyanánt, mint amilyeneket Menczel Róbert e Shakespeare-bemutatóhoz tervezett. A színkavalkád nagyon szépen játszik a csíkokon, csak a hangot sajnos kevésbé eresztik át, mint a fényeket. Így aztán akad pár középtáji, illetve hátulsó jelenet, amely alig-alig hallatszik el a nézőkig, nem függetlenül a szereplők beszédtechnikai teljesítményétől. Ebből a szempontból Fodor Annamária Céliája bizonyul a leggyengébb láncszemnek.

Amint megelevenedik előttünk Frigyes herceg udvara, hiábavalóvá válik a színészek ráutaló magatartása: a környezet nem színházat idéz, hanem afféle kereskedelmi televíziós stúdiót. Ezt sugallják a fények, a szignálzene, a kamera. Hőseink a színészetről nyilatkoznak: mind méla Jaques (Hirtling), mind Próbakő (Almási Sándor) Hamlettől szaval – szereti az előadás a Shakespeare-idézeteket. Akárha celebek orra alá nyomnák a híradósok a mikrofont. Orlando és Charles birkózómeccsét Szikszai Rémusz olyanképpen közvetíti, ahogy ringspeaker a profi bokszmeccset, s a drukkerközönség két jeles tagja, Célia és Rosalinda hercegkisasszonyok hozzávetőleg úgy mozognak a színen, mint ahogy a nyereményműsorok dekoratív díszletnői szokták tenni-venni magukat.

Gondolnánk, hogy amikor menekülő hőseink elhagyják a mutatós, divatos, zajos bulvárhont, akkor nyugalmasabb tájakra érnek. Hiszen ahogy a Frigyesként sokat kiabáló Gáspár Sándor (ki Orlandót játszotta egykor) átvált száműzött herceggé, fülét befogva kizárja a lármát, s onnantól kezdve mi is jutunk csendhez. De úgy tűnik, hogy ez a Frigyes környéki vircsaft olyasmi, mint a haza – ha elmész, magaddal viszed. Hiszen például Próbakőnek majd’ minden élcét taps, nevetés és ováció bejátszása kíséri. Célia pedig a csiricsáré erdei álöltözetében beillene egy tehetségkutató tévéműsor zsűrijébe. („Én szegényes, kopott ruhát veszek fel” – mondta, de aztán nyilván meggondolta magát.) Voltaképp nem lehetetlen, hogy az ardennes-i erdő egy vidéki fiókstúdió. Bár olykor a moziallúzió is beúszik az erdei képbe. Van a játéknak egy felső szintje, a szó szoros értelmében felső, a légtér igénybevételével. Méla Jaques libegő jellegű széken száll fölébe a színpadnak, hogy aztán a megfelelő pillanatokban aláereszkedjen. Hirtling széke olyan, mint amilyenekben mi fészkelődünk a nézőtéren, ám amikor az ugyanilyen szürke ülésekből egész sor fejlődik a színen, akkor az égből potyogó pattogatott kukoricától mégis mozira asszociálunk. (A pattogatott kukorica hál’ istennek nincs legalizálva a színházi nézőtereken.)

A mozgalmas színesség közepette akad egy megnyugtató szürke folt: Gosztonyi János Ádám szolgája, akinek szórakozott professzor imidzset kölcsönöz a kardigán és a vállán lógó, félig becsatolt aktatáska. Mintha egy nyugdíjas társadalomtudós indulna kirándulni a szakadt külsejű, farmeros, atlétatrikós, melegítőfelsős Orlandóval, akit Huszár Zsolt formál meg. Ebben az Orlandóban sok a férfias hév, a komor indulat, a súlyos trappolás. És fájóan hiányzik belőle a szerelmes lebegés, a suhancos ábrándozás, a játékos könnyedség. Egy közepes nehézségű vetélkedő mérsékelten felspannolt résztvevőjeként csinálja végig Pokorny Lia izgulós Ganymedese mellett azt a sajátos akadályversenyt, amelynek végén óhatatlanul elnyeri Rosalinda kezét. Pokorny Lia alakítása helyenként bájos, de sajnos nélkülözi azt a lányos varázst, nőies bűverőt, amelyet a színésznő oly szépen működtet például a Guppi című Szigarjev-darab főszerepében.

A két szerelmes közti elsöprő vonzalom éppúgy nem válik érzékelhetővé, mint ahogy a darab szereplői közti további viszonyok sem látszanak megteremtődni, ennek kapcsán az ezekre adott reflexiókban is ínség van. Fodor Annamária Céliaként mutat némi szolid mélabút amiatt, hogy ő kimarad a viharos érzelmekből – egyébként is meghatóan úgy fest mindig a színésznő, mintha könnyben úszna két szeme pillája (jé, versben beszélek!). Almási Sándor erős színészi kedvvel hepciáskodik Próbakő képében, Hirtling István pedig igyekszik jelentősen okoskodni Jaques-ként. De a szereplők általában a mondatok egyes szavainak eljátszásával vannak elfoglalva, miközben teljes jelenetek hatnak megoldatlannak. Üdítő kivétel Pálfi Kata munkálkodása, ő szellemesen és kompaktan formál Phoebéből egy mai plázalányt, aki szerelmes slágerek sorait szeretné végre már magára vonatkoztatni.

Az előadás kellékdússága láttán felmerül a gyanú, hogy Rudolf Pétert kicsit talán jobban foglalkoztatta a zsinórpadlás látványos hasznosítása – ülőalkalmatosságok fel-le lifteztetése, szóróanyagok lebocsátása –, mint a szituációk és a kapcsolatok alapos kibontása. Szolgál néhány kedves, humoros ötlettel (mint például a szerelmeseket egymás felé szállító forgószínpad, vagy az erdőbe érkezés hajszárítóval és önvédelmi sprével felszerelkezve, vagy Célia pulcsikötéses párválasztási technikája), de mindez nemigen kárpótol azért, hogy a darab súlyosan lent ragadt a földön. Ámbár volt legalább egy pillanat, amikor a szereplők gondoltak valamit, utaltak valamire a textus nyomán. Ez még Frigyesnél történt: Célia felfortyanva olyasmi kijelentést tett, hogy apja a maga kedvére tartotta az udvarban száműzött testvére lányát, Rosalindát. Ezt Pokorny Lia Rosalindája és Gáspár Sándor Frigyese is úgy látszott értelmezni, hogy Célia unokahúgtiprási szándékkal vádolta meg az apját. De aztán ebből a drámai riposztból sem lett semmi. Az egész előadás nem jutott túl a szavakon. Épp csak eljátszott sok szerepet néhány férfi és nő.

STUBER ANDREA

Megszoktuk Alföldi Róberttől, hogy merész újításokkal és hatásvadászattól sem húzódozó ötletekkel rukkol elő klasszikus darabok rendezésénél: most a Művészetek Palotájával közös produkcióban a komplett Óbudai Danubia Zenekart ültette fel a Nemzeti nagyszínpadára. A szimfonikusok hadrendjében koncertszerűen elrendezve a fúvósok, vonósok, ütősök avatott mesterei, az Ármány és szerelem ezúttal koncertszerű változatban kíván megszólalni. Alföldi elemzése a von walterek és kalb marsallok udvari világának ellenpólusaként felhelyezi a város cívis közösségét is a történések köré, s ezt az alávetett, de mozgolódó „polgári társadalmat”, a zenészcsalád Millerék analógiáján tovább haladva, zenészekkel illusztrálja.

Molnár Piroska, Hevér Gábor és Hollósi Frigyes, valamint az Óbudai Danubia Zenekar (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Silló István szigorú karmesteri alakja nemcsak zenei idézeteket int be, hanem szúrós tekintetével, elszántan ráncolt homlokával és magabiztos kiállásával megjelenít valamiféle karaktert is. A konok elszánás, ahogy Kulka von Walterének őrjöngő csitítása ellenére csak azért is lendületet dirigál a karmester, szép metafora, és kellőképpen tág is, sok mindent jelenthet. Vörös Róbert dramaturg alapos ollózása nyomán felpörög az öt felvonás költőiségében áradó dráma, és átugorja a mára elavult pillanatokat, köztük például azt a hajdan talán legforradalmibb hangulatú részt is, melyben Lady Milford arról értesül, hogy a zsarnok herceg aranyért kényszersoroztat. Az ehhez hasonlók talán kevésbé érintenék meg a mai nézőt, de azért a maira hangszerelt interpretáció sem csupán az „ármányra” és a „szerelemre” koncentrál, hanem az „ország kifosztásával” is foglalatoskodik. A zenekart felállítgatják, átültetik; a szereplők a zenész-nép közt rejtőznek el; a karmestert időnként kiküldik, de egyszer csak már nem engedelmeskedik; egy-két zenészlányt megríkat ugyan von Walter, de aztán egy csellós fiú majdnem odacsap a vonóval: Alföldi a zenekarral élezi ki a cselekménnyel párhuzamosan egyre feszültebbé váló viszonyt a közösség és hatalmasai közt. Majdnem végig működik az ötlet, hiszen az „ármány és szerelem” témája is újdonságokat kap a zenétől, a zenész sereg látványként is jól teljesít a távolságtartóan hűvös, racionális vizsgálódásra teret nyújtó színpadképek mozgalmában, végül azonban az invenció mégis elfárad a végkifejlet körül; hiába exponálja (feltehetően) a rendezés közösségi passzivitásukat, valójában elfeledkezik a zenész világ organikus működtetéséről.

Sokáig tetszetős viszont a zenei vonulat. „Ki tudná két szív szövetségét megbontani, vagy egy akkord hangjait széjjeltépni?” – harsogja Ferdinánd Luisének teli szenvedéllyel. Az érzelmeknek ez a romantikus tobzódása nagyszerű szövetségesre lel a szimfonikus melódiákban. Aláfesti az érzelmeket, akár egy filmben, de mint fentebb is láttuk, mégis szervesebben illeszkedve az egészbe. Amikor például Ferdinánd először belép, Luise szinte összeomlik, csaknem odarogy a felsikoltó hegedűk mellé: nemcsak látjuk, hanem halljuk is a lelkét feszítő érzelmi vihart. Vagy zenében erősödik a Lady fájdalma is, amikor kiderül, hogy Ferdinánd soha nem lesz az övé. Bár alig váltanak énekre a szereplők, mégis szcenírozott koncert benyomását kelti a miliő. Díszlet nincs – a zenekartól, valamint egy impozáns és míves, ám fel-felgyulladásainak titkát magának őrző csillártól eltekintve –, így Gyarmathy Ágnes ragyogó kosztümjei hivatottak színpadra idézni némi korhangulatot, s a rokokó incselkedését demonstráló színes cipősarkak és az öltözékek barokk vonalvezetése egy stilizált XVIII. századba repítenek, melyet a színészi játék is sajátosan idéz meg.

Koncertszerű cselekményvezetéséhez alig-alig adagol az előadás színpadi akciókat. A szereplők átkanyarognak a zenekar élő díszletén, majd monológok, duettek és többszólamú epizódok csendülnek fel, azaz a szövegmondás dominál, sőt valójában a schilleri szöveg történik meg a színpadon. Ez is zene, a fordító Forgách András írja a Nemzeti Színműtárában megjelentetett új fordítás utószavában, hogy a staccatós szövegbe épített ritmusok és hangsúlyok révén akár partitúraként is lehet olvasni a darabot. Forgách érdeme (is) különben, hogy a sajátos társalgási drámaként előkerülő szöveg friss és világos, mondatai nem túl modernre erőszakolt, sótlan megszólalások, de nem is a romantikában izzó és túlzó lobbanások. A statikus, koncentrált játékkal viszont mégis egészen lobogóvá válva érvényesül a szöveg.

Makranczi Zalán szertelen Ferdinándja naivsága lendületével vágtat a tragédiáig. Nem érti, nem fér a fejébe, hogy apja hogyan kurvázhatja le Luisét, majd pillanatok alatt féltékenységgé fogalmazódik benne a gyanú, amikor a lány később közli vele, nem hajlandó vele szökni, nehogy az apja átkát vonják a fejükre. Makranczi végig megőrzi Ferdinándnak ezeket az egyszerre vad és rendkívül érzékeny reagálásait a felmerülő konfliktusokra. Alakításának hatásos csúcspontja, amikor a féltékenység váddá fogalmazódik a fejében, és nem egy hegedű húrjait tépi, hanem ördögi karmesterként torz és szögletes mozdulatokkal vezényli a zenekar pokoli motívumait mint belső háborgásának akusztikus megfelelőit. Luise vergődését talán leheletnyit az érzelgősség irányába húzza Bánfalvi Eszter játéka; ez a Luise olykor mintha saját sorsán hatódna meg, miközben mégis folyamatos vívódást látunk, ahogy ez a tépett hajú, szeretetre éhes teremtés az agyával próbál úrrá lenni az érzésein. Hevér Gábor remek stílus- és tempóérzékkel robbantgatja a Wurm alakjában rejtőző komikus petárdákat: hüllőszerűen kitartott, elvtelen tekintettel és pontosan súlyozott sunyi kuncogásokkal jellemzett férget alakít. Kulka János von Walter első miniszterként egy hisztérikus pragmatista, érzelmek nélküli karrierpolitikus, aki jeges démonisággal bitorolja el a karmesteri széket, és müzlit kavargatva döf halálra egy-egy jól irányzott pillantással. (A miniszterelnök közönségességét azonban Kulka jobban játssza, mint hogy még böfögéssel is alá kelljen húznia.) Lady Milfordként Básti Juli visszafogott és koncentrált, egyszerre veszélyes és sebezhető, sokszínű és izgalmas asszony. Komornája egy élénk és cserfes Sophie Gáspár Kata életteli alakításában. Von Kalb udvari marsallt Vásáry André m. v. kontratenor énekli, pontosabban recitálja, ugyanis énekbeszédben fejezi ki udvaronckodását. Kulka von Walterével kellemes, de meglehetősen érdektelen operaparódiákat hoznak össze, valahogy idegen betétek maradnak ezek, amin Bella Máté zenéje sem tud segíteni. Molnár Piroska és Hollósi Frigyes játssza Millerék civakodó párosát. Hollósi Millere egy otthon puffogó, vaskos kisember, akiből Ferdinánd aranyai kapzsi színeket is előhívnak. Molnár Piroska Millernéje a szokásos millernéknél hangsúlyosabb alakítás, nem „ostobácska kerítőként”, hanem anyaként van jelen: ő szólaltatja meg a dermedt zenekar és a schilleri szöveg helyett, énekli a tragédia zárásaként Mahler Gyermekgyászdalainak egyik opusát: „úgy hiszem, csak sétálni mentek el…” Ez az álnaiv lezárás ma sokkal súlyosabb végkifejletnek tűnik, mint ha a megrendülés és bűntudat romantikus pátoszát érzékeltetnék a szereplők.

A figurák időnként jelen vannak akkor is, amikor nem kellene jelen lenniük, így tehát elvileg hallanak és látnak olyan dolgokat, amelyekről gyakorlatilag csak egy későbbi jelenetben értesülnek, amikor reagálnak is rájuk. A zenekar pedig, a „város közössége” mindvégig színen van, azaz mindenről értesül, lázongásai és segítőkész megmozdulásai ehhez mérten mégis csak halovány próbálkozások. Ha az alakok növekvő passzivitása koncepciózus építkezés (amit azért nehéz eldönteni, mert nincsenek kellőképpen megtámasztva színpadi helyzetekkel), akkor elég riasztó látlelet ez a tömeg birkatermészetéről és napjaink átlagemberének enerváltságáról, aki e visszaéléseket látva lesüti a szemét, alig-alig véve tudomást az észleltekről, s tovább „muzsikál”, míg másik oldalról az „udvar” metaforikus ténykedései a szembeötlők: itt már nyílt színen zajlik minden visszaélés.

SZ. DEME LÁSZLÓ