dekonstruált molnár
Valamikor az 1960-as évek közepén egyetemi előadásában Király István a marginális irodalom keretében foglalkozott Molnár Ferenccel. Idézte természetesen Ady nevezetes írását a Nyugat 1910-es évfolyamából. Nyilván szándéktalanul, de a maga ízléséhez, irodalomszemléletéhez, eszményeihez igazítva. Ady minden lényegeset leírt ekkor Molnárról, és nyilván előre látta véleménye félreérthetőségét. Többször is óva intette az olvasót, aki „valami orvot, becstelent szimatol” vagy „rosszmájúságot olvasna bele” szavaiba, mondataiba. Ám precízen megfogalmazott álláspontjának lényege mégis a kétértelműség: „Ilyen a színpada is, amilyen ő, kettős: minden rögtönös sikert s minden legendásabb, apostolibb sikert egyszerre megkaparintani akaró. Szimbólumai pazar fényűek, bár könnyűek, mégis nemesek, de a szimbólumok fölött táncol a mai, összes publikumnak szánt, ravasz, divatos tánc. Majdnem páratlan munka: a kettősséggel mindenkinek kedvébe járni, az utolsó karzatosnak, az előkelő páholyos senkinek s a mániákus esztétának.”
Mondhatnánk, száz év alatt alaposan megváltozott a világ, ez a változás azonban inkább az utóbbi negyven-ötven évben következett be – nálunk kicsit utóbb, a világ haladottabb tájain talán valamivel előbb. A hatvanas években még magától értetődött, hogy Ady szavaiból minden intelme ellenére inkább az elutasítást, mintsem az elismerést olvassuk ki. Azóta Molnár Ferenc kanonizálódott. A színházakban, a színházi köztudatban mindenképpen, de valószínűleg a kultúrtörténet egészében is. Ehhez persze nemcsak az kellett, hogy Molnár Ferenc darabjainak értékei megvilágosodjanak, hanem az is, hogy az egész kulturális szemlélet, művészetfelfogás átalakuljon. A huszadik század folyamán nemcsak az előző századforduló táján felfedezett tiszta forrás, az ősi népzene emelődött be a magas kultúrába, hanem az akkor még piszkosnak, zavarosnak tekintett egyéb tömegkulturális rétegek is. A ponyvától a vásári szórakoztatóiparig, a krimitől a blődliig, a cirkuszi bohóckodástól a sanzonig, a nótáig, a tánczenéig légyegében minden bekerült, ihlető forrásként, termékenyítő, szemhatárbővítő anyagként a művészi igényű alkotások világába. (Más kérdés, hogy ezzel semmiféle egységesülés nem következett be, sőt még sokkal mélyebb árok támadt a mindennapi fogyasztásra szánt szórakoztatóipar és a tényleges művészi produkciók, közkeletűen fogalmazva: a tömeg- és az elitkultúra között.)
Ami ebből Molnár Ferencet illeti, annyi, hogy színpadi művei, vagy legalábbis azok java kétségtelenül bevonult a klasszikusok közé. Csakhogy ma ez is mást jelent, mint negyven-ötven esztendeje. Egyszerűen szólva, éppen nem tiszteletet, hanem tiszteletlenséget. Ma egy klasszikusnak minimálisan kijár, hogy egyetlen szavát se higgyük el egy az egyben. A megbecsülés felső foka, ha pusztán kanavásznak tekintjük az író szövegét, színműíró esetében pedig kiváltképp az úgynevezett szerzői utasításait. Molnár Ferenc sokáig ellenállni látszott ennek a szokásnak, késleltette is ez egy ideig, hogy a korszerűnek tekintett színház befogadja. Darabjainak szigorú szerkezete, precíz kidolgozása megnehezítette a dekonstrukciót, a szétverést és újraalkotást. Jól megcsinált darabokat írt, igazi színházi ember volt, szövegeit előadásig követte, teljesen készre kidolgozta. Természetesen a maga korának színháza, színházi felfogása számára. Egy másfajta színházi szemlélet vagy elveti, mert nem tud vele mit kezdeni, vagy magához alakítja. S ez utóbbi gyakran nehéz, ha nem lehetetlen a Molnár-darabok esetében. Az újabb színházi törekvések jó ideig bizonyára ezért utalták ugyanoda, ahová korábban könnyűsége, mindenkinek megfelelni akarása miatt sorolták, a szórakoztatóipar kategóriájába.
Furcsa módon éppen a Liliom, Molnár egyik legcukrosabb, legédeskésebb, legtöbb vásári, illetve lektűrelemet (ha illik ezt a szót színházra vonatkoztatva használni) hordozó darabja bizonyult és bizonyul folyamatosan kivételnek. Először Babarczy László alakított nagyot a darabon: azóta klasszikusnak számító rendezésében a nyolcvanas évek elején a korabeli kaposvári szokás szerint a giccses felszín alatt meghúzódó valóságot kaparta elő a szöveg mélyéről. A jelenetcserét, amellyel a mennyországi történéseket a haldokló címszereplő lázálmává minősíti át az előadás, azóta is sokat emlegetik és utánozzák, arról kevesebb szó esik, hogy ott az egész előadás minden megoldásával, gesztusával, hangsúlyával igyekezett életszerű, realisztikus lenni, a történetet igyekezett átemelni a molnári mesevilágból a kor valóságába, a körút menti színházjáró polgárság fejében élő ligetromantikából, „külvárosi legendából” kifejteni egy igazi külvárosi tragédiát. Ennek a törekvésnek logikus, elengedhetetlen, de korántsem a legfontosabb következménye a túlvilági jelenetsor fantasztikumát, meseszerűségét megszüntető, azt a realitások világába beleillesztő, reálisan megindokoló jelenetcsere.
A Liliommal azóta is sokszor kísérleteznek, a legkülönfélébb tartalmakat, hangulatokat kiolvasva belőle. Az elmúlt évadban is láthattunk néhány próbálkozást. Határainkon belül és azon túl is. Most lássuk az előbbieket.
A Magyar Színházban leginkább Guelmino Sándor hatalmas rendezői ambíciója látszik az első perctől az utolsóig, ám ez nem sok jót ígér az első perctől és nem is ad az utolsóig. Csanádi Judit díszletének legszembetűnőbb eleme egy hatalmas, hálóba fogott kockakövekből álló fal, amilyennel a Lágymányosi hídtól elvezető út töltése van egy helyen megtámasztva. A körhinta valahol a magasban van, az élet lent zajlik. Akár értelmes szimbólumként is működhetne ez a tér. Csakhogy megoldatlan a két világ elkerülhetetlen közlekedése, pontosabban a jelzésszerű elkülönítés és a fizikai összekapcsolás, ami nélkül ugye elbeszélhetetlen a történet. A teret egy pillanatig sem lehet komolyan venni és értelmes jelképként érzékelni, mihelyt látjuk a szereplők komikusan értelmetlen, nehézkes, kiagyaltnak tetsző színre érkezését a magasból. Nyilván erre kellene rímelnie, visszhangoznia a túlvilági jelenetsornak, amely ezúttal sem az eredetit, sem a Babarczy-féle kiegyenesített verziót nem követi, hanem mintegy Liliom életének tanúiként hintákon szállnak alá a zsinórpadlásról a többi szereplők, és valamiféle ítélőszékként teszik mérlegre félresikerült életét. Hogy ebből a kétségtelenül emelkedettnek látszó játékból milyen tartalmi következtetéseket vonhatna le a néző, arról sejtelmem sincs. A színészi játék semmiképpen sem nyújt ehhez fogódzót. A szereplők alkatuk és képességeik szerint adják a figurákat, a stílus nem jelez különösebb értelmezési szándékot. Gémes Antos igyekvő színész, aki szeretne Liliom lenni, ám nem az, Balsai Mónika valamivel közelebb kerül Julihoz (a színlap valamiért nem becézi a lányokat – értelme ennek sem belátható), csak éppen nincs benne semmi érdekes a szerepben. Soltész Bözse és Jegercsik Csaba Mari–Hugó kettősében két rutinos, jó színész szokottan megbízható alakítását látjuk. Sokkal több Kubik Anna Muskátnéjáról és Pál András Ficsúrjáról sem mondható el.
Keresztes Attila szegedi rendezése legalább mintha ígérne valamit – legalábbis a szünetig. Az ellenkező irányba indul el, mint Babarczy több mint negyedszázada. Éppen nem a realitást, hanem valamiféle misztikus igazságot látszik keresni a ligeti csalogató szomorú sorsában. Mira János stilizált, elvont díszletet tervezett ehhez, lényege egy a nézőtérrel szemben keresztbe fekvő hatalmas hasáb, amely csak a rablási jelenetben fordul hosszanti irányba. A színen csaknem folyamatosan sétálnak fehér ruhás, hatóságinak tetsző alakok, akik valóban azoknak is bizonyulnak, amikor jelenésükre sor kerül. Köztük császkál Ficsúr is, csak éppen sötét kabátban. E figurák szinte állandó jelenléte finoman hangolja az előadást, sokat sejtet, várakozást kelt. A várakozást fokozza, hogy a mennyországban, amely itt valóban túlvilág, jelenetcsere, azaz realisztikus magyarázat nélkül, a fehér kabátosok és a sötét Ficsúr is dús tollszárnyakat viselnek. Rá kell azonban ébrednünk idővel, hogy hiába várunk. Nem jön a poén, a magyarázat, hanem ez maga az. Ennyi. Illetve annyi történik még, hogy Jakab Csaba a mennyei rendőrfogalmazó szerepében ordenáré ripacskodással mulattatja a sejtelmes szimbólumokba alighanem kissé belefáradt publikumot. Nem tudható, hogy ez vajon rendezői szándék vagy inkább engedmény, nem tudható, hogy a rendező vajon az addigi emelkedettebb hangulat e triviális ellenpontozásával, vagy inkább lecsapásával kívánt-e mondani valamit, vagy egyszerűen nem találta meg a kiutat a maga kitalálta labirintusból, és engedett a publikum kegyeit végül is megszerző megoldás csábításának. Ez esetben, ha nem is molnári szinten, de Keresztes Attila törekvésére is állnak Ady szavai: megpróbált „a kettősséggel mindenkinek kedvébe járni”.
A szembeszökő és látványosan befuccsoló, de mindenképpen tiszteletre méltó rendezői elgondolás mellett az előadásnak akadnak figyelemre méltó érdemei. Pindroch Csaba kajla, esetlen, kedves, gyermeteg Lilioma mindenképpen különös, eredeti és a szöveggel teljesen összhangban maradó értelmezése a címszerepnek: sértett, konok kisfiú, akinek a pakkjából játékmaci kerül elő. Ezt egy szögletbe dobja. Sajnos ott is felejti. Gidró Katalintól alighanem alkatilag idegen marad az a zárkózott, némiképp karót nyelt, öntudatát, méltóságát rejtegető Julika, akit a rendező elképzelhetett, Erdélyi Tímea Marikája így jóval életszerűbb lénynek mutatkozik. Balogh Erika természetes, belülről jövő keménységgel fogalmazza meg Muskátné alakját, Vass Viktória pedig azzal lep meg, hogy bár Lujza szerepében valóban szinte gyermeknek látszik, el is tudja játszani a gyermeket.
Valló Péter szombathelyi előadásából megvalósulatlan rendezői szándék sem olvasható ki. Inkább csak az, hogy a színre vivő enged a korparancsnak, miszerint illik valamit kezdenie a szöveggel, hozzá kell adnia a magáét a honoráriumáért. A Babarczy-féle változatot követi, ennek azonban semmilyen előzménye vagy következménye nincsen. Sőt a külsőségek, a díszlet, a játékok éppen nem a realista igyekezetet, a köznapi valóság megragadására törő akaratot mutatnak. Inkább valamiféle elemelés szándékáról vallanak, csak éppen nem hüvelyezhető ki, hová, miért kellene emelkednie a történetnek, a kapcsolatoknak, a szövegnek. Nem számítva persze a teljesen elvont, általános jelentést. A díszlet – bizonyára a rendező munkája, sehol sincs feltüntetve, akárcsak a jelmezek felelőse – meghatározatlan hodály, talán lóistálló, ilyesmire utalhat az egyik felső szegletben díszelgő lófej. A rablási jelenetben a Liliom fantáziáját megindító sínek fölmásznak a falra, amúgy meg igen nagy szerepe van végig a fényképezésnek. Mindez ugyancsak az irreális, a jelképes ábrázolás szándékára utal. A túlvilági rendőrök papírszárnyai ehhez még a stilizálásban rejlő bábszínházi humort adnak hozzá. Egy ajánló szöveg szerint: „Valló Péter a művet felszabadítja, lehántja róla a ligeti romantikát, a szentimentális cukormázat, és megmutatja, mitől lehet hiteles és érdekes napjainkra is Molnár Ferenc.” Ez legfeljebb annyiban igaz, hogy a mai színházi játékstílus, beszédmód általában és egészében messze van a száz esztendővel ezelőttitől. Az egykori vígszínházi stílust ugyan természetesnek mondták, merthogy az akkori Nemzeti veretes-heroikus-szavalós megszólalásához mérték. Ma egészen mást vélünk természetesnek, a színészek egész iskolázottságuk, gyakorlottságuk, rutinjuk folytán számunkra sokkal természetesebben szólalnak meg. Ettől azonban még nem lesz egy Liliom-előadás igazabb, valódibb az eredetinél. A színészi játékban inkább a bájra, az elragadó figurák mutogatására való törekvés látszik meg, mintsem az élet nyersebb, netán brutálisabb színeinek markáns jellemzése. Szabó Győző és Csonka Szilvia mindenben ellentétes kettősére ebben bizton számíthat a rendező. Mórikálva kérkedő, magát fitogtató férfiasság és törékeny, naivan csodálkozó kislányos nőiesség találkozik egyfelől, másfelől meg ennek a fordítottja is, a látványos fizikai erő mögött rejtőző lelki sebezhetőség, sérülékenység és természetesen vele szemben az apró női testben rejlő elszántság, megtörhetetlen tartás, lelkierő. Szépen, látványosan és ízléssel megfogalmazva mindazok a közhelyek, amelyek a Liliom mindenkori közönségsikerét garantálják. Hozzá Kiss Mari ismerősen harsány Muskátnét formál, Czapkó Antal Ficsúrként is főképp a termetével tűnik ki, Jordán Tamás pedig kedélyes, joviális rendőrfogalmazóként javítja a publikum hangulatát. Helyi érdekű előadásnak bizonyára egészen kiváló, nyilván maradéktalanul kielégíti a szombathelyi nézők nagy többségének igényeit. Számít a színészek népszerűségére és egyúttal tovább is növeli azt. Bizonyos értelemben népszínház – de nem több.
A dekonstrukciós szándék bizonyos foka mindhárom előadásban észlelhető. Az újjáalakításra viszont egyik sem látszik komolyan vehető kísérletnek.
ZAPPE LÁSZLÓ
szószékről a színpadra
A Jászai-díjas Miske László – a debreceni Csokonai Színház tagja – szeptemberben ünnepelte születésnapját. Negyvennégy éve játszik Thália – határon inneni és túli – templomaiban: Nagyváradon, Kolozsváron, Miskolcon, Szegeden és Debrecenben. Mintegy háromszáz színpadi és filmbeli szerepben láthattuk őt a drámairodalom legjelentősebb hőseiként; volt Liliom Molnár Ferenc azonos című művében, Szakhmáry azÚri muriban, Indián a Kakukkfészekben, Duncen a Macbethben.XX. századi írók alakjait is szívesen és hitelesen játszotta; óriási sikert aratott Tamási Áron Ősvigasztalásában, Deák Tamás Hadgyakorlatában, Háy János A Gézagyerek című művében. Ránézésre simán letagadhatna legalább tíz évet, hiszen éppoly aktív, energikus – próbál, játszik, rendez –, mint amikor 1993-ban a cívisvárosba költözött.
Református teológiát végzett, és két évig lelkészként szolgált, azután iratkozott be a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe, ahol 1966-ban végzett – olvasható aMagyar Színházművészeti Lexikonban. Rendhagyó pályamódosítást hajtottál végre, amikor a szószéket színpadra cserélted…
Ez igaz, de hát nem tehettem másként, hiszen már gyerekkoromban megfertőzött a színház. Szülőfalumból, Zalánból jártam Kolozsvárra iskolába, ahol ugye nagy múltú színház működött. S persze látogattuk az osztállyal, sőt azon túl is, magánszorgalomból az előadásokat. Teljesen lenyűgözött az a csoda, ami odabent volt, és némi irigységgel vegyes áhítattal bámultam a színészeket. Miután 1954-ben a református gimnáziumban leérettségiztem, hiába is szerettem volna, származásom miatt – édesapám nem elég, hogy szerepelt a kuláklistán, ráadásul még református lelkészként is szolgált – esélyem sem volt arra, hogy bejussak a Színművészetire. Így aztán be sem adtam a jelentkezésemet. Több egyetemre is felvételiztem, ám a már említett okok miatt mindenhonnan elutasítottak. Így maradt a teológia, ahová végül felvettek. Az egyetemi évek alatt sem szunnyadt bennem a szereplési vágy, és – jobb híján – az itt működő önképző körben kezdtem el szavalni. Társaimat olykor sokkoltam a versválasztásaimmal; kedvenceim voltak Faludy Villon-átköltései, Petőfi Őrültje stb. Másodévesként, épp ’56 karácsonyán jártam először Nagyváradon, és már akkor megfogott a város szelleme. Tudtam, ide még vissza fogok jönni, és lesz itt nekem még feladatom. S ez így is lett, igaz, jó néhány évnek kellett addig még eltelnie…
1960-ban végeztem a teológián, s rögtön utána egy Torda melletti faluba, Bágyonba kerültem lelkésznek, ahol két évig szolgáltam. Ám mégsem hagyott nyugtot a vágy, hogy egyszer színész legyek. Amikor Romániában egy kicsit engedtek a gyeplőn, eldöntöttem: követem az álmom, és csak megpróbálom a Színművészetit. Csakhogy mit hoz a sors? Éppen a felvételim napján akartak lelkésszé szentelni, én meg csak hebegtem-habogtam az esperes úrnak, hogy hát még nem vagyok lelkileg felkészülve, meg nincs is palástom… stb.
Miután nagy nehezen kimentettem magam, elmentem Marosvásárhelyre, felkerestem az egyetem rektorát, és kértem, engedélyezze, hogy korengedménnyel – ugyanis akkor 25 évesen már túl voltam a megengedett korhatáron – felvételizzek. Szabó Lajos rektor úr nagyon kedvesen fogadott, és beleegyezett, hogy megpróbáljam. A felvételi bizottság elnöke, a Nép Művésze címmel kitüntetett Kovács György mindjárt a belépésemkor megkérdezte: ugye nem frissen érettségizett? Mondtam: nem, egy kis kerülővel. Majd: mi a foglalkozása? Azt feleltem: református lelkipásztor. Erre kitört a nevetés a bizottságban, és én nagyon kellemetlenül éreztem magam. Utána arról érdeklődött, hogy hol dolgozom. S miután elmagyaráztam, hogy a lelkész nem dolgozik, hanem szolgál, még jobban röhögtek. Ezt követően elmondtam Petőfi Felköszöntés című versét, de a második szakasznál leállítottak s kiküldtek. Vérig voltam sértve, s arra gondoltam: most aztán jól kigúnyoltak, s nem vettek fel. Elkeseredésemben egy volt évfolyamtársammal megittunk vagy két liter bort, és elhatároztam, hogy hazamegyek. Azonban amikor elindultam, véletlenül összetalálkoztam egy sráccal a felvételiről, s tőle tudtam meg, hogy kiírtak a második rostára. Ilyen előzmények ellenére is nagyon élveztem az egyetemi éveket. Tetszett, hogy túlkorosként rögtön bedobtak a mély vízbe, és csupa nagy szerepet bíztak rám. Rengeteget tanultam Kovács Györgytől és Tompa Miklóstól, a Marosvásárhelyi Székely Színház igazgatójától. Diplomámat 1966-ban kaptam meg, vizsgaelőadásom Molnár Ferenc Lilioma volt.
Utána – ha jól tudom – hosszú éveket, több mint negyed századot töltöttél a Nagyváradi Állami Színháznál.Emlékszel még arra, hogy mi volt az első előadás, amiben játszottál?
Hogyne! Peter Schäffer Királyi vadászat című drámája volt az első, ebben egy szerzetest alakítottam, utána a Luxemburg grófja következett. Ahogyan a Színművészetin, itt sem kellett inaskodnom, már az első évadban eljátszhattam a Ruy Blas Don Césarját és Balázst a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben. Utána sorra jöttek a nagy szerepek: Az ember tragédiájában, a Csongor és Tündében, az Úri muriban.
A váradi évek alatt melyek voltakművészi pályád legfontosabb mérföldkövei?
Az egyik szívemhez talán legközelebb álló előadás Tamási Áron Ősvigasztalása volt.Nagy dolog volt abban az időben, hogy egyáltalán megengedték a váradi színháznak, hogy műsorra tűzze ezt a székely ősdrámát!A ’80-as évek elején került oda Szabó József rendező Kolozsvárról, akinek mai napig hálás vagyok, hogy rám osztotta a főszerepet.A darab érdekessége, hogy ezt Tamási még Amerikában írta, és onnan küldte haza egy drámapályázatra. Aztán ez a szöveg valahogyan elveszett. Így ő abban a tudatban halt meg, hogy műve csak regényváltozatban maradt meg, dramatizáltban nem. S valamikor ’78 körül egy padlásról hogy, hogy nem előkerült, és akkor mindjárt be is mutatta a Nemzeti Színház Sík Ferenc rendezésében. Utána rögtön következtünk mi, nagyváradiak. Óriási sikerrel játszottuk, kétszer-háromszor is voltunk vele Székelyföldön, sőt ide is áthoztuk!
A huszonhat évből hármat, 1987-től 90-iga kolozsvári színháznál töltöttem. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha hazamentem volna. Felrémlettek bennem gyermekkorom első színházi élményei, amikor még csak ácsingóztam a karzatról a színpadra. És nagyon tetszett, izgalmasnak találtam azt a fajta színházcsinálást, melyet Tompa Gábor direktor hozott Bukarestből. A román színjátszás ugyanis már ekkor nagyon felfelé ívelt. Ez a szokatlan stílusú játékmód az újdonság erejével hatott ránk. És működött, mégpedig nem is akárhogy! Emlékezetes előadásunk volt a Szerelemeső, A part című kétszemélyes darab, a Buszmegállóés még sorolhatnám. Utána 1990-ben beválasztottak a nagyváradi színház irányító testületébe, s én lettem a művészeti vezető. Az elején még nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a feladatokba, aztán – amikor megkezdődtek a román vezetéssel való konfliktusok, érdekharcok – szívből örültem, hogy hívtak a miskolci színházhoz…
Kitől kaptad a felkérést?
1992-ben a Vígszínházban vendégszerepeltünk – a színházi világnapon – a kolozsváriakkal a Buszmegálló című kínai darabunkkal, melyet Galgóczy Judit, a miskolci színház akkori főrendezője is látott. Talán az abban nyújtott alakításom miatt gondolt rám, amikor megkért, ugorjak be Duncan szerepébe a Macbethben. Nagy bajban volt, meg akarták buktatni; az egyik színésze ugyanis a főpróbahét végén visszaadta a szerepét. Még huszonnégy órám sem volt a felkészülésre, de a kihívást nem akartam elkerülni, s vállaltam. Egész éjszaka tanultam a szöveget, majd reggel autóba ültem, és Miskolcra utaztam. Mondanom sem kell, hogy már a délelőtti próbára becsődült az „ellenpárt”, és mondták a magukét, hogy „hát igen, ide kellett hívni a románt, hogy megmentse a helyzetet”. Az első dühömet lenyeltem, aztán tisztáztam, igaz, Romániában élek, de magyar vagyok. Az előadás egyébként sikerült, többször is játszottuk. A „kedves kolléga” persze egyszer sem köszönt, ha a folyosón összefutottunk. Egyszer, hónapok múlva, megszólított a büfében: Mit iszol? Mondtam: talán először ismerkedjünk meg. Szó szót követett, végül az illetőt kénytelen voltam felkenni a falra. Maradtam tehát Miskolcon, egészen a vezetőségváltásig, megkaptam a második, harmadik, negyedik szerepet, de itthon megrendeztem Tamási Boldog nyárfalevél című darabját is. Aztán egy viszonylag rövid kitérő, Szeged következett, ahol eljátszottam az Utazás az éjszakába és a Csirkefej apaszerepét. Utána hívtak Debrecenbe, ahol jobb feladatokat kaptam.
Úgy tűnik, annyival jobbakat, hogy itt is ragadtál…
Nemcsak izgalmasabb feladatokkal kecsegtetett, de kedvezőbb ajánlatot is tett 1993-ban a Csokonai Színház igazgatója, Lengyel György. Felajánlotta, ha ideszerződöm, a színháztól lakást kapok, ami nem kis dolognak számított már abban az időben sem. S ez így is történt, sőt, később meg is vásároltam ezt az ingatlant.A Kakukkfészekkel debütáltam a cívisvárosban, melyben Pinczés Pista – a teátrum akkori főrendezője – rám osztotta az Indián szerepét. A debreceniekkel egyébként hosszú múltra tekint vissza a kapcsolatunk, hiszen már 1969 óta felváltva vendégszerepeltünk egymás színpadán. Mi is szerettünk náluk játszani, és ők is imádtak Váradra jönni. Sok szép emlék kötött minket össze, például egyszer, amikor Nagyszalontán játszottunk, Kóti Árpi és Tréfás Gyuri is átjöttek. Árpi egy kicsit berúgott, felállt az asztalra, és elkezdte szavalni József Attila Hazám című versét. Mindjárt mellette is termett két milicista, akik alig várták, hogy abbahagyja, és bevihessék a rendőrségre. Én épp előadás közben voltam, amikor értem küldtek valakit, hogy mentsem meg a barátomat…
De visszakanyarodva Debrecenhez, a legkedvesebb szerepek, előadások Pinczés Pistához kötődnek: a Kakukkfészek, A Gézagyerek, a Márton partjelző fázik, a Asors gyermekei. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, szavak nélkül is értettük egymást. Becsülésre méltó az a hozzáállás, az a tisztesség, ahogyan ő a pályához, a színházhoz, a színészekhez és a munkához viszonyult.
Az említettA Gézagyerekkel rengeteg díjat hoztatok el hazai és külföldi fesztiválokról, s az ebben alakított szerepedért kaptad meg a Jászai-díjat…
Valóban, mondhatni, „mennybe mentünk” A Gézagyerekkel, s – a mintegy két év alatt – együtt ünnepelt bennünket a közönség, a szakma és a kritikusok. Érthetetlen módon egyedül a Csokonai Színház akkori vezetősége nem tudott velünk örülni. Sőt, ha rajtuk múlik, talán el sem játszhattuk volna Háy János remek drámáját. Már a darab műsorra tűzését heves viták előzték meg, és hiába aratott nagy sikert a bemutató, a színház továbbra sem állt mellénk. Úgy éreztük, le akarnak seperni minket a porondról, de ez nem sikerült, hiszen –a debreceni színház jelölése ellenében –stúdióelőadásunkat Szűcs Kati beválogatta a POSZT-ra. Ezért a mai napig hálával gondolok rá. Miután a pécsi fesztiválon elnyerte az előadás Baranya megye díját, a kritikusoktól megkapta a drámaírói díjat, s Kóti Árpival mi megkaptuk a legjobb férfi epizódszereplők elismerését, sorra jöttek a meghívások. Négy magyarországi (a POSZT-on, a Stúdiószínházi Műhelyek Fesztiválján a Bárka Színházban, a Kortárs Drámafesztiválon Budapesten és a gyulai Magyar Dráma Fesztiválon) valamint két külföldi fesztiválon (a lengyelországi KONTAKT Nemzetközi Színházi Fesztiválon és a wiesbadeni „Neuedrama” Fesztiválon) vettünk részt. Egyéni és társulati szinten a produkció összesen 13 díjat nyert el! Játszottuk – vendégként – Kecskeméten, Sopronban, illetve a 2002/2003-as évadban havi egy alkalommal a Bárka Színházban. Meghívást kaptunk a marosvásárhelyi Európa Színházi Fesztiválra is, de a Csokonai Színház vezetősége – vitatható jelentőségű és valóságtartalmú indokokra hivatkozva (az egyik szereplőnek másnap este előadása volt, sok pénzbe kerül a kiutazás) –lemondta a részvételt.
Azt gondolom, lehetett volna ennek folytatása, s megcsinálhattuk volna Pistával a többi Háy-művet is. Az egész trilógiát – A Gézagyereket, A Herner Ferike faterját és a Pityu bácsi fiát –, már csak azért is, mert e drámák tartalmilag egymásba fonódnak, mondhatni egymás folytatásai. S ha jól tudom, Háy Jánost éppen a mi előadásunk, a mi szerepformálásunk ihlette A Herner Ferike faterja megírására –ránk írta tehát a következő darabját.Sajnos ebből nem lett semmi, egyrészt azért, mivel szeretett rendezőmnek – számomra máig is felfoghatatlan okokból – felmondott a vezetőség. Végtelenül sajnáltam és bizony megszenvedtem, amikor elment a Csokonai Színháztól, jókora űrt hagyva maga után. Másrészt a debreceni teátrum nem tartotta bemutatásra alkalmasnak az újabb Háy-darabot! Ezen kívül nem volt semmiféle tisztességes magyar akarat arra, hogy ezt a csapatot összefogják, megtartsák. Az egykori szereplők közül mindössze négyen maradtunk, a többieket kirúgták, vagy elmentek maguktól. Önmagáért beszél az a tény, hogy A Gézagyereket hosszú évekig nem vette elő senki sem. El kellett telnie egy bizonyos időnek, hogy az emberek elfelejtsék, hogy volt egyszer egy debreceni Gézagyerek…
A színpadon kívül a filmvásznon is láthatott téged a közönség, hiszen több román és magyar filmben is játszottál…
Ha jól emlékszem, nyolc vagy kilenc román és vagy négy-öt magyar filmben kaptam kisebb-nagyobb szerepet. A jelentősebbek közülük: az Ítélet, az Angela tovább megy, az Ábel Amerikában. Szerepeltem a Kisváros című sorozat néhány epizódjában, kisebb szerepet kaptam a Honfoglalás, a Sacra Corona és A rózsa vére című filmekben.Az első egy Dózsa Györgyről szóló, román–magyar–cseh koprodukciós film volt, az Ítélet, amelyben Zápolya hadnagyát játszottam 1969-ben. Több szempontból is emlékezetes maradt ez a forgatás számomra: egyrészt először álltam kamerák előtt, s együtt játszhattam Bessenyei Ferenccel – aki Dózsát alakította –, és úgy hozta a sors, hogy egy lónak kellett tartanom a gyertyát…
Nagyon felcsigáztál… Mi történt?
Hát, kérlek szépen annyi történt, hogy felvettünk egy jelenetet Erdélyben, Torockón, és épp elindultunk a következő forgatási helyszínre, amikor is Gasparol, az én lovam kangörcsöt kapott.A Székelykő tetejéről megérezte a lenti tisztáson legelő kanca szagát, felhorkant, és elkezdett vágtatni lefelé egy kőfolyás mentén. Nem tudtam megállítani…, így hát velem a hátán hágta meg a kancát.
Nos, végleg „elcsábítani” a színpadtól nem tudott a film, de örülök, hogy kipróbálhattam ezt is.
Mint ahogyan belekóstoltál a rendezésbe is...
Így van. A rendezés még Váradon kezdődött, ugyanis bajban voltunk a fordulatkor, a román bukfenc (forradalom) idején. Külön kellett válnia a két társulatnak, mely addig együtt dolgozott. 1989-et írtunk, és a puskaporos események ellenére nekünk új évadot kellett prezentálnunk. Ekkor döntöttem el, hogy megrendezem a Boldog nyárfalevél című művet Tamásitól, mellyel nagy sikert arattunk. Aztán elkértem Margitai Ágitól a Shirley Valentine szövegkönyvét, és színre vittem Váradon Helló, én voltam az anyu! címmel. Később, a debreceni Kakukkfészek sikerén felbuzdulva, kölcsönkértem a színháztól a díszletet, és megrendeztem Nagyváradon is az előadást. A közönség felállt, és szűnni nem akaró tapssal hálálta meg munkánkat. Aztán jött a Káin és Ábel a Stúdiószínházban, majd Tamásitól a Szegény ördög, az Énekes madár és A bújdosó lány drámatagozatos gimnazistákkal, aztán – zeneművészetis, énekszakos diákjaimmal – a Varászfuvola, a Háry János, a János Vitéz és a Szerelmi bájital.
Van-e szerepálmod?
Nehéz kérdés. S tulajdonképpen nem is tudok ilyet mondani, mivel maga a téma, a darab még nincs megírva. Ez pedig számomra Bocskai fejedelemről szólna. Nem is értem, miért nem született e jeles személyiségről még igazán átütő dráma, pedig ő volt az egyetlen győztes szabadságharcos vezérünk. Arról nem is beszélve, hogy hozzá köthető a hajdúk letelepítése, melynek emléke ma is él, nem akar elhalványulni, s minden városban ott áll a szobra, annyira benne van az emberek tudatában.
Milyen feladatok várnak mégidén a 75 éves Miske Lászlóra?
Most A gyertyák csonkig égnek című művet próbáljuk, melynek a bemutatója október 1-én lesz. A darab érdekessége, hogy ezt maga Márai dramatizálta, és a szöveg végig csak tőmondatokból áll. Éppen ezért mondatai nagyon kifejezőek, szinte sütnek. Kíváncsian várom, hogyan fogadja majd a közönség. E mellett játszom a Két bögre kincs című darabban, illetve a műsoron tartott Olympiában, és persze az idén is megrendezem a zeneművészetisekkel a Varázsfuvola és a Traviáta keresztmetszetét.
*
Egyik fő művében Márai így fogalmazott: „Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember.” SA gyertyák csonkig égnekTábornoka Miske László számára nemcsak egy szerep, nemcsak a sors ajándéka, hanem jutalomjáték.S nemcsak azért, mert 75 éves (pontosabban „50 plusz áfa”, ahogy ő mondaná), nemcsak azért, mert szívére hallgatva, az Úr helyett Thália papja lett, hanem mert ez jár neki.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
HASSÓ ANDRIENN
2010/12. szám
Márkus Emília 150 – Nizsinszkij Tamara 90*
GAJDÓ TAMÁS
Gergye Krisztián Társulata: Adaptáció Trikolor – MU Színház
JÁSZAY TAMÁS
Nemzetközi Tánctalálkozó Pécsett
KRÁLL CSABA
Dornbach Mária: Istenek levesestálban. Az afrokubai santería
MARTON GÁBOR
VII. Nemzetközi Shakespeare Fesztivál – Craiova
DARVAY NAGY ADRIENNE
John Ford: Kár, hogy kurva– Magyar Színház, Sinkovits Imre Színpad
BOGÁCSI ERZSÉBET
Füst Milán: A feleségem története – Magyar Színház
SZEKERES SZABOLCS
Csiky Gergely: Prolik – Gárdonyi Géza Színház, Eger
BUDAI KATALIN
Csiky Gergely: Prolik – Gárdonyi Géza Színház, Eger
ZAPPE LÁSZLÓ
Háy János: Nehéz – Bárka Színház
TARJÁN TAMÁS
Térey János: Jeremiás avagy Isten hidege – Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad
ZAPPE LÁSZLÓ
Térey János: Jeremiás avagy Isten hidege – Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad
GABNAI KATALIN
Werner Schwab: Népirtás – Újvidéki Színház
GEROLD LÁSZLÓ
Hadar Galron: Mikve – Pesti Színház
STUBER ANDREA
KÉZDY GYÖRGY — KÖLTÖKKEL — VÁLASZOL
Ákombákom
FÖLDES ANNA
avagy Ábel Frigyes, az életművész
BALOGH GÉZA
CSURKOVICS IVÁN
Szomor György – Miklós Tibor: Robin Hood – Margitszigeti Szabadtéri Színpad
MIKLÓS MELÁNIA
poszt off
Nemcsak a POSZT, de a Nyílt Fórum is évfordulót ünnepelt az idén, a huszonötödiket. 2001-ig, a POSZT indulásáig a Zala megyei Egervár adott otthont az újonnan született drámák seregszemléjének s a róluk szóló vitáknak, azóta pedig története összekapcsolódott a színházi találkozóéval. Sajnos az ötletadó Békés Pál már nem vehetett részt a Békéstől Závadáig címet viselő jubileumi beszélgetésen, néhány nappal korábban, május 28-án hunyt el.
Az idei Nyílt Fórum Füzetekbe négy új dráma került. Szerzőiket összeköti, hogy valamennyien költőként indultak, és ha egyikük-másikuk azóta más műfajokban alkot is (mint például az utóbbi években inkább regényekkel jelentkező Poós Zoltán, vagy a több műfajban is párhuzamosan jelen lévő Lackfi János), drámáik nyelvezetén erősen érződik költő mivoltuk, még akkor is, ha nem versben, hanem prózában írták az adott művet.
Poós Zoltán Inzultusok című drámája jól felismerhetően merített a közelmúlt közvéleményt foglalkoztató eseményeiből, mint például az Ophelie keresztnevű francia lány eltűnése. Egyes szereplők ismert emberekkel mutatnak hasonlóságot, így az irodalmi érdeklődésű rendőrfelügyelő, akinek lírai beszédmódja is elüt a többi szereplőétől, vagy a tanári fizetését prostitúcióval kiegészítő, később ezzel felhagyó Klaudia. A darab (Térey János Asztalizenéjéhez hasonlóan) reflektál a 2006-os eseményekre. A legmélyebb benyomást azonban a mindennapok részévé vált, indokolatlan erőszak elburjánzása, a bármikor bárkiből áldozat lehet nyomasztó érzése teszi az olvasóra. Poós Zoltán érzékletesen jeleníti meg az egyén számára átláthatatlan törvényszerűségek alapján működő nagyvárost, ahol folyamatos inzultusok érik az embert, valamint az egymástól elkülönülten létező szubkultúrákat. Nem egyetlen történetet akar elmesélni, hanem a folyamatosan felvetett és elvetett újabb és újabb történetszálakból szövi össze a dráma anyagát, ami Bíró Dénes dramaturg hatékony közreműködése mellett is megőrzött valamit regényszerűségéből, hangulatában, városképében pedig párhuzamot mutat Nagy Gergely 2007-ben megjelent kiváló regényével, az Angsttal. A vitán fel is vetődött, hogy ez a regényszerűség kihívást jelenthet majd a mű színpadra állítójának. Mészáros Sándor vitaindítójában pedig azt kifogásolta, hogy a szereplők némelyike nem eléggé egyénített, inkább kétdimenziós típust képvisel. A dráma azonban a felvetett problémák ellenére is erős szövegnek és ígéretes műnek tűnik.
Lanczkor Gábor A malária című drámájában Kőrösi Csoma Sándor utolsó napjait idézi meg. A négy napot felölelő darab során a maláriában szenvedő Kőrösi fokozatosan épül le, veszíti el életerejét, miközben az angolok és a tibetiek is megpróbálják „beszervezni”, felhasználni saját céljaikra. A korabeli idősík mellett van egy másik, mai is, itt egy magyar egyetemista és északír barátnője keresik fel Kőrösi Csoma sírját. Titokzatos, atmoszferikus szöveg, amelyben – ahogy ezt Szálinger Balázs is kiemelte vitaindítójában – a kimért, már-már szigorú szövegrészek elemelt poézissel váltakoznak. Fontos szerkezeti eleme a darabnak az ismétlődés, mégpedig úgy, hogy egy jelenet zárósorai több jelenettel később nyitósorokként ismétlődnek meg. Lanczkor Gábor elmondta, hogy a színházzal felnőtt korában találkozott igazán, és akkor is a szövegeken keresztül tudott közelíteni hozzá. Nem csoda, hogy az elsődleges történéseken túl (betegség, romlás, halál, emberi viszonylatok) a dráma elsősorban a nyelvről, a megértés lehetőségéről és lehetetlenségéről szól. Emblematikus zárlat, ahogy Kőrösi Csoma sírjánál a magyar egyetemista, északír barátnője és a tibeti, közelebbről gurkha temetőőr angolul próbálják megérteni egymást.
A Vilmos-díjat elnyert Hinták című dráma, Lackfi János munkája, ahogy azt a szerző a vitán elmondta, egy zsámbéki idős asszony történetén alapul, és bizonyíték arra, hogy „a valóság sokszor nem valóságszerű”. Tegyük azonban hozzá, hogy a valóságban meglátni a drámai alapanyagot, és azt úgy újrakonstruálni, hogy abból a színpadon is megálló dráma szülessék, korántsem egyszerű feladat. Lackfi János darabjának éppen az adja a különlegességét, hogy a súlyos, de sajnos mindennapos tragédiákat összesűrítő anya–lánya történetet egybeszövi Avilai Nagy Szent Teréz és Lisieux-i Kis Szent Teréz legendájával. A két szálat a hintamotívum, a földhöz kötöttség és a repülni vágyás szimbóluma köti össze. Az anya–lánya kapcsolat ambivalenciáját a többször megismétlődő hintáztató mondóka fejezi ki a legszebben: „Arany bogaram! (Ellöki.)/ Fuj, te büdös! (Hívja.)/ Jaj, de szeretlek! (Ellöki.)/ Ne is lássalak! (Hívja.)/ Gyere, te angyal! (Ellöki.)/ Ördögfióka! (Hívja.)”A dráma tördelése ellenére sem kötött formában íródott, Lackfi János „zsoltáros szabadversnek” nevezte, de a költő ott érződik az olyan mondatokban is, mint például a légikisasszony lány hasonlata: „Ki szoktam állni a gép farába, ott nyugalom van, és kinézhetek az ablakon. Mintha Isten koponyájában repülnénk, és rálátnánk barázdált agyára.”
Szöllősi Mátyás a Kánikulában a betegséget, a járványt teszi főszereplővé, és azt vizsgálja, hogyan zilálja szét a kisebb-nagyobb közösségeket, s hogyan változtatja meg az ember önmagához való viszonyát: „Aki beteg, az hirtelen idegenné válik” – ahogy az egyik szereplő megfogalmazza. A szerző maga is elmondta, de a darabból is egyértelmű, hogy hatott rá Camus, aki –úgy látszik – nálunk most reneszánszát éli, hiszen A pestis mellett egy másik műve, a Közöny is megidéztetett a POSZT-on, a szabadkaiak előadása (The Beach) gondolta újra és tovább a regényt.Másrészt persze a H1N1 járvány is ott érződik a Kánikulában, de a verses forma, s a tematika okán is meg kell említeni Térey János (elsősorban a Jeremiás avagy Isten hidege című műve) hatását is. A szűk térbe (egy karantén alá került kávézóba) összezárt szereplők egy-egy típust képviselnek, és ennek megfelelően reagálnak a helyzetre, aztán akad köztük természetesen egy „áruló”, aki később maga is áldozattá válik. A vita során Radnóti Zsuzsa azt vetette fel, hogy a dráma második része túl teoretikus, majd a vége hirtelen belső történetből akciótörténetbe vált át.
Az ő megállapítása az is, hogy az utóbbi években elszaporodtak a katasztrófadrámák, bizonyos szempontból közéjük tartozik Szöllősi Mátyás darabja, ahogy a tavalyi Vilmos-díjas, Maruszki Balázs Végevégevégemindennek című drámája is. Nánay István pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az idei négy drámában közös elemként jelenik meg a betegség motívuma, hol konkrétan, az egyén, hol általánosabb értelemben, a társadalom szintjén, és a mindennapi történéseket átszínezi a transzcendencia.
Az idén még csak második alkalommal hallgattam végig a Nyílt Fórum Füzetek vitáját, de már ismerősnek tűnt az a szűk, dramaturgokból, kritikusokból és természetesen a szerzőkből álló, családias közeg, amelyben ezek a viták zajlottak. Ezért is volt számomra a POSZT egyik legérdekesebb, már-már irreális pillanata, amikor a közönség soraiban egy a korábbi munkám során megismert hallgatót fedeztem fel, akiről – nyilván előítéletesen – nem gondoltam volna, hogy érdeklődik a kortárs drámák iránt. Az illető bírósági végrehajtó egy dunántúli kisvárosban, és munkája kapcsán vetődött el Pécsre, ahol aztán megnézte az aznapi versenyelőadást, és végighallgatta a másnapi nyílt fórumos vitát, valamint a délutáni felolvasószínházat. Hozzá is szólt, meglehetősen indulatosan, azt kérdezve – persze, kevésbé frappánsan –, amit Esterházy is az Én vagyok a te című drámájában: „Vajon van-e mai magyar darab bazmeg nélkül?” Esterházy rögtön meg is válaszolta a saját kérdését („Hát most már nincs.”). Szegény bírósági végrehajtó és a vita résztvevői között azonban nem alakult ki igazi párbeszéd, nyilván azért, mert utóbbiak a kérdést már rég túlhaladottnak, éppen ezért feleslegesnek ítélték. Mindezt csak azért írtam le, mert jól példázza, hogy a Nyílt Fórumnak ez a része megmaradt szűken vett szakmai rendezvénynek. És nem tudom említés nélkül hagyni, hogy a Nyílt Fórum Füzetek megérdemelné, hogy egy szigorú szerkesztő/korrektor elvégezze rajta az utolsó simításokat, mert tele van elütésekkel, helyesírási hibákkal, elírt nevekkel, ami nem méltó ennek az értékes és izgalmas drámakötetnek a tartalmához.
Felolvasószínházi előadások
Bőséges volt a felolvasószínházi kínálat, a Színházi Dramaturgok Céhe szervezésében öt magyar drámát mutattak be ilyen módon, a PanoDráma közreműködésével pedig ugyancsak öt külföldi kortárs drámát ismerhettek meg az érdeklődők.
Vinnai András Diszpécsere (a szerző rendezésében, dramaturg: Bíró Dénes) egy testvérpár története, akik állástalan színészként egy lelkisegély-szolgálatnál próbálják lebeszélni az öngyilkosságról a betelefonálókat. Egy titokzatos metróőrtől azonban új munkát kapnak, bár itt is öngyilkosjelölteket kell menteniük, de nem pusztán telefonos lebeszéléssel, hanem jóval kreatívabb módszerekkel. Iván őstehetségnek bizonyul, Igor azonban nem tud megbirkózni a feladattal, sőt, inkább a másik oldal, a halál szolgálatába áll. Az élni képtelenek számára adódik még egy köztes lehetőség, ha sikerül szárnyat növeszteniük, még lehetnek angyalok. A szerzőtől megszokott, rendkívül szórakoztató, szójátékokkal és utalásokkal teli darab a könnyed játék utóízét hagyta maga után már az előadás másnapján is, és most, a cikkírás két héttel későbbi időpontjában is ennek érződik.
Ha Vinnai Andrásnál a néző nagyjából tudta, hogy mire számíthat, az elsősorban költőként, de novellistaként is ismert Takács Zsuzsa első darabjánál, a Giroszkópnál nem lehettek ilyen előfeltevései. A cím egy fizikában használatos eszközre utal, magyarul pörgettyűnek is nevezik, és legalább egy ilyet mindnyájan ismerünk, nevezetesen a búgócsigát. (Ez a játék egyébként a POSZT legjobb előadásának díját elnyerő Fodrásznőben is ott pörgött.) Ahogy Takács Zsuzsa költészetében, úgy ebben a komédiában is kiemelt szerepet kap az álom, a darab végén kiderül ugyanis, hogy a szereplők (anya, lánya és a férj/nevelőapa) mindazt, amit addig láttunk/hallottunk, álmodták. Majdnem azt írtam, hogy csak álmodták, de ez nem lenne igaz, hiszen álmukban inkább önmaguk tudtak lenni, álmaik többet elárultak róluk, mint óvatosabb és szabályozottabb éber valójuk. A szerző az előadást követő beszélgetésen elmondta, hogy az anya szerepét Csákányi Eszterre írta, aki a Bezerédi Zoltán rendezte darabban (dramaturg: Radnóti Zsuzsa és Merényi Anna) el is játszotta ezt a szerepet, méghozzá messze a felolvasószínházban megszokott „készültségi szinten” túl. Alakítása még hangsúlyosabbá tette a darabnak a női öregedéssel kapcsolatos, fontos vonulatát, mégis, a mű világa ennél jóval tágasabb. Nyilván sok más értelmezés is elképzelhető, de a Giroszkóp a családi meghatározottságok, a kitörési kísérletek és „visszaperdülések”, a megtagadni kívánt és mégis ismétlődő minták drámájának is tekinthető. Hozzá kell azonban tenni, hogy a költő néhol legyőzi a drámaírót, belevész a nyelv szépségébe, tobzódik a szavak hangulati töltésében: „zománcbögre, szőrszita és potyoló” – hogy csak egy sort idézzek.
Garaczi László Ovibraderje (rendező: Bagó Bertalan, dramaturg: Lőkös Ildikó) a péniszdialógok alcímet viseli, utalva A vagina monológokra. A darab egy pszichoterápia keretei között járja végig a férfi főszereplő életét óvodáskorától egészen a haláláig, de tekinthetjük Az ember tragédiája mai parafrázisának is, ahol a terapeuta modern kori Luciferként mutatja meg a férfi főszereplőnek élete különböző színeit, és ahol az anya (Kolti Helga) ott kísért minden későbbi párkapcsolatban. Az idei felolvasószínházi előadások közül az Ovibrader volt a legszínházszerűbb, és ehhez a rendezés mellett nagyban hozzájárult a főszereplő, Szemenyei János felszabadult, sok energiát és ötletet megmutató játéka. Szemenyei egyébként nemcsak színészként, de zeneszerzőként is jegyzi a darabot, Dobri Dániellel együtt.
Németh Ákos Deviancia című drámája azon művek közé tartozik, amelyek a pszichésen-mentálisan sérült főszereplő és környezete viszonyát vizsgálják. Hasonlóan Háy János A Gézagyerek című istendrámájához, vagy a Belvárosi Színházban most bemutatott Esőemberhez, Németh Ákos is autista főszereplőt választott. Ez a betegség a nyelv sajátos használatával (pl. a szavak szó szerinti értelmezésével) is együtt járhat, és jellemzik az ismétlődő mozdulatok, rituálék is. Ezek a jellegzetességek Németh Ákos darabjában is megjelennek, az érdekes az, hogy nemcsak Zsanett, a beteg lány esetében, hanem szinte valamennyi szereplőnél, ezáltal relativizálódik a betegek és az egészségesek közötti határvonal és a címadó deviancia fogalma is. Maga a cselekmény nem tartogat sok meglepetést, már a darab elején pontosan tudni lehet, hogy az élete első munkahelyére, egy kertészetbe kerülő lánnyal a főnökének egyéb céljai is vannak, minthogy igénybe vegye utána az állami támogatást. Mégis – ahogy az előadás utáni beszélgetésen Csáki Judit hangsúlyozta – hálás, jól játszható drámáról van szó, de nem ártana a mellékszereplők történetét egy kicsit kikerekíteni, feldúsítani. A Tóth Miklós rendezte felolvasószínházi előadásban (dramaturg: Dobák Lívia) a színészek a napszemüvegek fel-le tologatásával jelezték, hogy éppen jelen vannak-e az adott jelenetben vagy sem. Sajnos, ez a módszer egy idő után inkább megzavarta a nézőt, mint hogy eligazította volna. A színészek azonban – különösen az autista lányt játszó Jenei Judit – így is messze többet nyújtottak a felolvasásnál.
Tavaly, a Nemzeti Színház tízparancsolatos drámáiból egy-egy jelenetet bemutató programban már hallhattunk egy részletet Závada Pál Janka estéi című történelmi játékából, az idén aztán a teljes művet meghallgathattuk. A szerző az Idegen testünk című regényét írta át színpadra. Akik ismerik a művet, tudják, hogy négy évtizedet ölel át, az 1941-től a nyolcvanas évek elejéig tartó történelmünket, méghozzá egy fényképésznő magántörténelmén átszűrve. A regényt Upor László dramaturg segítségével sikerült vérbeli drámává átgyúrni, a tavalyi felolvasásban még inkább meghökkentőnek ható kórusból pedig, köszönhetően Keresztes Tamás időnként Cseh Tamást idéző zenéjének, hatásos és jól működő eszköz, az előadás egyik meghatározó eleme lett. Sokszor a korábban már elhangzott dialógusokat ismétlik meg recitatív formában, vagy éneklik el szabadversként, ritmust és keretet adva a játéknak. Závada két nagyon karakteres, ellentmondásos, éppen ezért hús-vér figurát teremtett Weiner Janka és Dohányos László alakjában. (Utóbbiról – nemrég olvasva naplóit – folyamatosan Ortutay Gyula alakjára asszociáltam, hiszen számos közös pont van életútjukban.) Dohányos Lászlót a darabot rendező Hegedűs D. Géza alakította, a karakterhez tökéletesen illő vehemenciával. A Janka estéi méltán aratott nagy sikert, számomra legalábbis az idei felolvasószínházi sorozat legkellemesebb meglepetése volt.
A POSZT-on töltött napjaim túlnyomó részét a Színházi Dramaturgok Céhének rendezvényein töltöttem, de még így is csak egy részét tudtam megnézni az általuk szervezett programoknak. Nem jutottam el a három műhelybemutató (Podmaniczky Szilárd: Albert Einstein paprikáskrumpli; Sultz Sándor: Mal’haba; Kiss Márton: Rácz Vivien Projekt) egyikére sem, ahogy a külföldi drámák felolvasószínházi előadásaira se. De így is úgy jöttem haza, hogy számos ígéretes és néhány egészen kiváló új magyar drámával ismerkedtem meg, ami pedig a felolvasószínházat illeti, a Színházi Dramaturgok Céhe a maga részéről az idén is mindent megtett azért, hogy ez a műfaj teljes polgárjogot nyerjen a magyar színházi életben. Érdekes megfigyelni, ahogy a változást követi magának a kifejezésnek a helyesírása is: egyre gyakrabban írják egybe, ahogy a mindennapjaink részévé vált fogalmakat szokták.
TURBULY LILLA
