A krisztusi korú Vaszilij Szigarjev a fiatal orosz drámaíró-nemzedék egyik legsikeresebb tagja. A Plasztilinnal, avagy Gyurmával robbant be 2000-ben, 2005-ben maga vitte színre (csak hogy el ne rontsák!) a Fekete tej című alkotását – amelyet mi Gothár Péter rendezésében ismerhettünk meg a Kamrában –, tavaly pedig filmet készített, és arra is kapott már egy sor díjat. Szigarjev eddigi munkái alapján biztosra vehetjük, hogy ha – tegyük fel – egykori jekatyerinburgi drámaírótanára, Nyikolaj Koljada kijelöli számára ujjgyakorlat témájául a „szerelmi háromszög” tárgyat, akkor ott romantika nem fog sarjadni. És tényleg nem – állapíthatjuk meg a Guppi láttán.

A Guppi – akárcsak a szerző több más műve – átlagos lakásban játszódik. Egy asszony és egy férfi ismerkedik egymással biztatóan, majd az első felvonás végén kirobban a szekrényből a nő férje, hogy tekintet nélkül a történtekre és meg nem történtekre, in flagrantivá avassa a helyzetet. A szituáció voltaképp vaudeville-nek felelne meg, de erős posztszovjet stichje van. És bár e színdarab Szigarjev drámáinak világához képest szinte napsütésesnek mondható, természetesen sem szerelem, sem boldogság nem terem benne. (Már az is milyen jellemző, hogy a főhősnő, Tamara a szemetet kivíve, a kukák mellett ismerkedik meg a férfival, akit aztán – nehezen érthetően egyébként – felvisz a lakására.)

Bán János, Csuja Imre és Györgyi Anna (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A darab nyitó jelenetében egy kelekótya nőt és egy fegyelmezett férfit látunk, amint hosszas, kissé erőltetett, a humort mint mesterséges színezéket adagoló dialógus keretében ragaszkodnak ahhoz, hogy együtt legyenek. Utóbb megtudjuk, a férfi kínos küldetésben van itt. A férj szervezte be, aki épp megszabadulni kíván trükkös módon a feleségétől, vagyis a címszereplőtől. Ugyanis a férj, Leonyid „becézi” guppinak Tamarát, mondván, hogy a nő oly igénytelen és jelentéktelen, mint az akváriumi tölteléknek tekinthető halacska. Szóval élete párját a legkevésbé sem találja aranyhalnak. (Bár ettől még nem lenne muszáj sírba vinnie.)

Hogy komédiát vagy tragédiát látunk, annak megítélését a szerző már a műfaji megjelöléssel is ránk bízza. Nevezzük talán kis súlyú drámának, vagy némiképp nyugtalanító vígjátéknak. Moszkvai és szentpétervári bemutatók után a GuppiRadnai Annamária tisztes fordításában került Budapestre, rögtön két színház közönsége elé, előbb az Aranytízben, majd pedig a Centrálban. Egyformán könnyű, rövid, kellemes, szerény átütő erejű előadások születtek, amelyek értelemszerűen annyira különböznek egymástól, amennyire az alkotók más-más adottságokkal és szándékokkal láttak neki a munkának.

Az Aranytíz produkcióját jegyző Szikora János alighanem valami szolid, derűs költőiséget fedezett fel a darabban, legalábbis ezt sugallják a hangbejátszások. Részint sűrűn alkalmazza a rendező mindig ugyanazt a vidám zenét átkötésül, részint egy kislánytól halljuk azokat a szövegeket, amelyeket Szigarjev bevezetésül és epilógusként tűzött a cselekményhez. A kislány a befejezésnél színre is lép, fehérbe öltözve, tárt karokkal, úgyhogy nyilván Tamara és Leonyid háromévesen meghalt gyerekét testesíti meg, aki szeretettel várja édesanyját a mennyországban. Szikora fényekkel és egyszerű, jelzésszerű színpadi tárgyakkal dolgozik, ajtókerettel például, amelyben először megjelenik Tamara és a neki udvarló Pása, vagyis Pokorny Lia és Vidákovics Szláven, hogy egy felvonáson át közeledgessenek egymáshoz. A második részben aztán a férj (Balikó Tamás) koncepciózus felbukkanása szorult helyzetbe hozza a tétova párost, de Pása váratlan hősiességgel felülkerekedik, végül azonban mégis fordul a kocka, s a ház ura arat kétes diadalt.

Pokorny Lia, Vidákovics Szláven és Balikó Tamás

Az Aranytíz szerény kiállítású előadása főként az emberi erőforrásokra próbál alapozni. Igaz, Vidákovics szerény mértékben aknázza ki szerepe lehetőségeit, jóllehet valószínűleg neki kellene a legnagyobb utat bejárnia. El kellene jutnia mondjuk a zavartól a megdöbbenésen át a magabiztosságig. Vagy a tanácstalanságtól a felháborodáson át a belenyugvásig. Vagy a szerelem első látásra pillanatától a szerelem utolsó látásra pillanatáig. Egyszóval valami olyan ívet kellene a játékával felrajzolnia, amely érthetővé és elfogadhatóvá tenné számunkra a darabbéli cselekedeteit. Vidákovics ennek érdekében színészileg nem sokat tesz, viszont jó érzékkel beledől abba a szerencsés helyzetbe, hogy Pokorny Lia a partnere. Márpedig a színésznő nemcsak hogy mindent el tud hitetni az ő fel-felpörgő Tamarájáról, de ezt a legnagyobb természetességgel teszi. Olyan szeleverdi nővé formálja a címszereplőt, akinek butuskaságát csak az a férfi érzi elviselhetetlennek, akiben semmi fogékonyság nincs az együgyűség bája, a teljes nyíltság szépsége, az esendőség ragyogása iránt.

Amennyire segíti Vidákovics helyzetét Pokorny színésznői varázsa, annyira kedvezőtlenül befolyásolja a férj, vagyis a Balikó Tamás játszotta Leonyid megítélését. Hiszen eszünk ágában sincs belegondolni abba, hogy ez a primitívnek mondható asszony – akit a férfinak muszáj volt elvenni feleségül, amikor főiskolásként intézményesen krumplit szedett néhány hétig falun, s a helybéli lányka „úgy maradt”’ – milyen visszahúzó erőt jelenthet egy esetleg tehetséges és ambiciózus fiatalember számára. Balikó a szövegi felszínen mozogva, nagy szakmai biztonsággal, élvezetes váltásokkal adja elő a morálisan felháborodó, majd fölényes, majd hirtelen taktikát változtató, drabális férfit.

Szinte hajszálra és hangsúlyra ugyanezt nyújtja Csuja Imre is, aki a Centrál Színházban játssza Leonyid szerepét. Itt Kiss Csaba rendező aprólékosabban építette fel a mű lehangoló világát, tájképposzterrel, Alla Pugacsova-videobejátszásokkal, piros retiküllel, függönycsipke menyasszonyi ruhával operálva. Van egy színesen, gazdagon játszó Pásája Bán János személyében, aki érzékelteti, hogy az életen akár az is átsegíthet valakit, ha egy kínos, kényszeredett, szorult helyzetben egyszer csak kikel belőle egy uráli Don Quijote. Gáláns, nagyvonalú, lovagias érzései támadnak, s megmenteni kíván egy asszonyt, aki épp elég szerencsétlen és nyomorult ahhoz, hogy szánalmat és együttérzést ébresszen a nemeslelkűségre hajlamos, magányos férfiemberben.

Györgyi Anna ugyanis nemigen ruházza fel vonzerővel Tamarát. Ebben a – teljességgel lehetséges – rendezői és/vagy színészi elképzelésben a nő szellemileg visszamaradottnak hat. Erre utal reakcióinak lassúsága, beszédének színtelensége, arcának olykori kifejezéstelensége. Sajnálni persze lehet ezt az asszonyt, sajnálni teljes szívvel, de semmi esetre sem téveszthetjük össze őt a mi normális ismerőseinkkel, pláne normális enmagunkkal.

De a Centrál változatában végül nagyjából megoldódnak a dolgok. Kiss Csaba elhagyja az epilógust, vagyis a címszereplő haláláról nem szerzünk tudomást. Itt minden úgy marad, ahogy volt, Tamara boldogan él, amíg meg nem hal, mivel észre sem vette, hogy boldogtalan.

Stuber Andrea

Egressy ZoltánKék, kék, kék című darabját olvasva az embernek az az érzése, hogy a vándorcirkuszos család történetét feldolgozó művészdráma sokkal inkább kívánkozik filmre, mint színpadra, annak ellenére, hogy a szerző körültekintően foglalkozik a színreállítás kérdéseivel. Utalásszerű szimbolikája a tér berendezésében és a cselekvések szintjén könnyen érthető és leképezhető, ám a szöveg lírai, helyenként metafizikus mélységeinek érzékeltetéséhez egy olyan „stilizációs ötletre” lenne szükség, amely nem egyszerűen felülírja a primer olvasatot, hanem képes az egész történetet a realizmus és a költőiség feszültségében egyensúlyozni. Egressy nem hoz egyértelmű döntést abból a szempontból, hogy a családi viszonyok, a World Cirkushöz mint az Európai Unióhoz való csatlakozás szociográfiája érdekli-e, ezek minden mikrorealista vonatkozásával és humorával a középpontban, avagy a cirkusznak mint a színház, illetve a művészlét allegóriájának a kibontása. A mérleg kétségkívül az előbbiek felé billen, így a dráma legproblematikusabb, egyben a leginkább rendezői megoldásra váró részei éppen azok, amelyekben átlépünk a metaforikus-filozofikus líra mezejére. (Míg a színpadon a kék ég és a fű, fa, virág valóságillúziójának megteremtése az egyik legnagyobb művészet, a filmnyelv ezt a maga valóságában észrevétlenül áthidalja.)

Egy gyenge kezű rendező és egy olyan gondolattalan, minden invenciót nélkülöző előadás, mint a győri, felerősíti a darab problémáit, sőt, el is vérzik ezeken. Pedig Forgács Péter igazán nem vádolható azzal, hogy nem követi a szerző instrukcióit. A színen két oldalt egy-egy lakókocsi, a vándorcirkuszosok felosztott élettere: a bal oldaliban Fil, az igazgató lakik feleségével, Terával és gyerekeikkel, Blázzal és Eperkével, valamint az asszony fiával, Prézlivel, a jobb oldaliban Fil anyja, Tantusz, menye húgával, Cacalával, illetve Totó és Eperke szerelme, Indigó. A kocsikba nem látunk be, függöny takarja a bejáratokat, s többnyire a szereplők „eltüntetésére” szolgáló díszletelemek – ez akkor a legszembetűnőbb, amikor a bent zajló párbeszédeknél sem teremtődik meg semmilyen intimitás, hiszen a színészek a hallhatóság végett demonstratíve kifelé beszélnek. Hátul középen a cirkusz sárga-kék ponyváját látjuk és a bejáratot, oszlopain tigrisfejek helyett egy oroszlán- és egy majomfejjel; előtte egy bádogkukát. Fű – természetesen – nincs, a pusztulás állapotait pedig csak a szöveg, illetve egy-egy jelképesnek szánt kalapácsütés jelzi. Sokat elmond az előadásról a kezdőjelenet, amelyben Prézli a kuka mellett kalapál, de hogy mit javít és miért, az nem derül ki. Jobb híján tehát a színpadot kalapálja, ám ebből sem születik értelmezői gondolat. Cselekvése azon túl, hogy hangzavart és káoszt teremt, csak arra szolgál, hogy rá figyeljünk, ami kijelöli ugyan a társulati hierarchiában betölteni kívánt szerepét, ám teljesen ellehetetleníti a színpad előterében füzete fölött hasaló Indigó jelenlétét. Így már a felütésben elveszítünk egy fontos szálat: az írás legfeljebb Indigó unaloműző hobbijaként tűnik fel, holott a valóság előli menekülés, az elvágyódás, az érzékenység lenyomataként színesíthetné a figurát – magyarázatot adva például az Eperkével való kapcsolatra és annak alakulására –, illetve a cirkusz/színház mint művészet jelentéskört is árnyalhatná.

Forgácsot azonban a vándorcirkuszosok történetéből láthatólag nem a megváltozott körülmények miatti sorstragédia érdekli. Az, hogy a családnak fel kell adnia az életet jelentő tevékenységet, amelynek értékeivel és hiányosságaival akkor is tisztában vannak, ha a piac mást diktál, a porondról való eltűnésük pedig egy művészi létforma megszűnését jelzi – az előadásban irreleváns kérdések. A rendezőt ennek a belső viszonyokban megmutatkozó okai foglalkoztatják, azaz hogy – a szövetségbe való csatlakozás eredményétől függetlenül – miért nem működik a közösség. Az apa és a fiúk közötti ellentétre helyezi a hangsúlyt, ám sajnos ezt is csak vázlatosan. Míg a két fiú konfliktusára irányítja a figyelmet, Fil és a nem vér szerinti, de hozzá jellemben közelebb álló fiú hasonlósága kibontatlan marad. Prézli az ügyesebb, ambiciózusabb egyéniség, aki felnőtt kisoroszlánként a vezetői pozícióra hajt, és habitusában jobban hasonlít a társaságot összetartani már nem tudó, megöregedett és beteg Filre, mint a visszahúzódó, „nem férfi” Bláz. Prézli az, aki viszályt szít, ugyanakkor gondját viselné a cirkusznak és kész lenne a megújulásra, ezért kimondja az igazságot, amit Fil is tud, de ő utolsó esélyként azt választja, hogy még egyszer elhiteti a többiekkel az illúziót, hogy van remény. Ezért ők ketten a történet igazi vesztesei, a fájdalmas tanulsággal végződő játék tétje pedig nem a fiúk harca, hanem az apa tragédiája: a nevelt fiával való leszámoláson keresztül az értékvesztetté és versenyképtelenné vált életművé(szeté)nek felszámolása, illetve vér szerinti fia másságának elfogadása.

(fotó: Kanyó Béla)

Hogy nem egyszerűen testvéri rivalizálás áll a konfliktusok hátterében, annak a családi tablóból is ki kellene derülnie, ám mert a figurák egydimenziósak, ez nem képződik meg. A színészek szerepük egy-egy jellemvonásából építkeznek, és többnyire külsőségekből. Posonyi Takács László Prézlije az egyik legkarakteresebb figura: a folyton kötekedő fiú főleg kivagyi testtartásával, a többiektől való elkülönülésével és látványos gyakorlatozásaival jelzi a hatalom átvételének szándékát, a családtagokhoz fűződő érzéseit azonban elsöpri a féltékenység, a bizonyítási vágy és a manipulációs törekvések praktikuma. Klinga Péter Bláz szerepében annyira háttérbe húzódó, csendes, hogy tökéletes jellegtelenségében nem csak nem vetélytársa testvérének, de különcségéről sem derül ki semmi. Eperke elvarázsoltsága leginkább ruhájának kékségében ragadható meg, öntetszelgő megjelenésén túl egyetlen tulajdonsága a természet, a szerelem és az apja iránti naiv rajongás, amit Bátyai Éva színpadidegen, éneklő beszédmóddal már-már az elviselhetetlenségig fokoz. (A szünet előtti magánszáma, amelyben a rendező által írt dalt énekli, szintén nem meggyőző, a musicalbetét szükségességét illetően sem.) Töreky Zsuzsa erőteljes a napi rutinban megkeseredett feleség szerepében, ennek megfelelően a cirkuszhoz és a többiekhez való kötődését is a nyűg és megszokás irányítja, így anyai érzéseiből és főként a húgához fűződő bonyolult viszonyából, az egymásra utalt rivalizálásból alig érzékelünk valamit. Cacaláról egyébként sem derül ki, hogy Tera testvére; figurájában Szina Kinga kihívó utcalánypózaival a mindenkinek felajánlkozó közönségességet fordítja át a csáberejét és fontosságát bizonygató nő kilátástalan magányosságába. Dörner György az első pillanattól kezdve mindent tudó, megfáradt cirkuszigazgató, aki ráadásul nem leplezni igyekszik betegségét, hanem testtartásával és fájdalmas arckifejezésével állandóan jelzi azt, ami érthetetlen módon nem vált ki reakciót a közösség tagjaiból. A legnagyobb csalódást és hiányérzetet Baranyai Ibolya Tantusz-alakítása okozza. Az amerikás halandzsabeszédével magát szórakozottnak és beszámíthatatlannak tettető nagymama titka eredetileg abban rejlik, hogy mindennel tisztában van. Ismeri a viszonyokat, a láthatatlan indítékokat, a múltat és a jövőt, ezért nála futnak össze a szálak. Az előadás nem egyszerűen egy szereplehetőséget hagy ki, amikor a papagájtarka jelmezbe öltöztetett, bugyután mosolygó Tantuszt ottfelejtett bútordarabként kezeli és nevetségességbe taszítja, hanem lemond a dramaturgia és a szereplők közti viszonyok megoldókulcsáról is.

A Kék, kék, kék legfőbb kihívása és vonzereje a színre vivők számára kétségkívül a cirkuszi előadás, amely körülbelül a darab egyharmadát teszi ki. Egressy ezekben a jelenetekben is részletes utasításokkal él mind a számok jellegére, mind az előadás módjára vonatkozóan. Szimbolikusan továbbviszi a történetben felrajzolt viszonyokat, így nem véletlen, hogy ki kivel lép fel, és mi történik a színen. Ha a két fiú közös számot mutat be, Prézli a jobb, ő játszik bűvésztrükköt a tűzzel, Cacalát fűrészelik ketté a fiúk, Eperke kötéltáncol az égben (az előadásban ugyanezek a fiúk, Indigó és Totó emelik a magasba), Fil a bohóc, akinek zsebéből előkerül az orvosi diagnózis, a zárószámban pedig ő dobálja körül köpönyeges direktorként késekkel a feleségét. A cirkuszi attrakció vállaltan színházi, hiszen egyszerre épít a prózai színészek amatörizmusára és ügyességére. A győri társulat ebben a részben a legjobb, ezért is kár, hogy az összhatást további átgondolatlanságok gyengítik. Forgács Péter egyetlen rendezői ötlete, hogy az előadás nyitányaként, fináléjában, illetve a szünet előtt profi cirkuszi előadások lassított képeit vetíti elénk a függönyként funkcionáló áttetsző vászonra. A hatás önmaga ellen dolgozik, és újra meg újra eszünkbe juttatja, hogy milyen távol van az igazitól az, amit látunk. Kivéve egyetlen pillanatot: amikor a valódi lámát körbevezetik a porondon. Hiteles, önazonos alakítás, amely magába sűríti a kiszolgáltatottság minden keserűségét és líraiságát.

Miklós Melánia

Levélrészlet: „Megkaptuk a drámákat, nagyon szépen köszönjük. Mint már említettem, szervezünk egy kortárs dráMA találkozót, és arra gondoltunk, hogy a találkozó ideje alatt a Nyílt Fórum Füzetek is bemutatásra kerülhetnének. Örvendenénk, ha az itteni közönség jobban megismerhetné a kortárs magyar drámákat… Tisztelettel, Csomós Tünde Timea irodalmi titkár.”

Fiatal színház, fiatal társulat a székely-udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Tagjai fontosnak érzik, hogy találkozzanak kortárs művekkel. Ezért történt, hogy már második alkalommal rendeztek kortárs színházi találkozót, ahogy ők nevezték, dráMá-t, Székelyudvarhelyen, a romániai magyar színjátszás fontos helyszínén. Bár, mint a műsorfüzetben is látható, sok támogatója van a rendezvénynek, legfőképp mégis a társulat elszántsága működteti. De a fesztivál jó hangulatához az is hozzájárult, hogy érezni lehetett, mennyire fontos itt ez mindenkinek. A titkárságon például a színészek is ügyeletet vállaltak, a szakmai vitákon a tolmácsolásba segítettek be, és mindenütt beléjük botlani, ahol segíteni kell. Igyekeznek mindent saját erőből megoldani. A legfontosabb, persze, hogy a találkozó alkalmából sokfajta, izgalmas színházat hoztak ide. Például magyar és román színészek dolgoznak román rendezővel, vagy román színészek magyar rendezővel, hol magyar, hol pedig román drámákat színre víve. A dráMA találkozó szervezői nemcsak a szövegeket és a róluk szóló vitákat tartják fontosnak, hanem a belőlük készült előadásokat is. „Mi nem bezárkózunk, hanem kitárulkozunk” – fogalmazta Nagy Pál, a színház halk szavú, finom humorú igazgatója a megnyitón, ahol magyar és román, magyarországi és romániai szakemberek gyűltek össze a színház kis kiállítótermében, körbevéve a színésznők által létrehozott alkotásokkal, ruhákkal, ékszerekkel – és süteményekkel, illatos gyümölcsteákkal.

Így kezdődött…

Vişniec

A világban Eugène Ionesco mellett a legismertebb román kortárs írók közt tartják számon Matei Vişnicet, akit hol Becketthez, hol Kafkához, hol Pirandellóhoz vagy Fellinihez hasonlítanak. Nálunk eddig mégsem sikerült betörnie. Pedig több drámája lefordítva várja, hogy végre magyarországi színpadon is bemutatkozhasson. Legutóbb például a marosvásárhelyi Látó nyári színházi számában jelent meg újabb művei egyike, a Paparazzi avagy egy elvetélt napfelkelte krónikája Patkó Éva fordításában. Ezen a találkozón két drámájával is szerepelt. Az első este az Aradi Kamaraszínház és a Pécsi Harmadik Színház közösen mutatta be a Lovak az ablakban című drámáját, két magyarországi színésszel, Bacskó Tündével és Harsányi Attilával, illetve egy romániai magyar színésszel, Tapasztó Ernővel – aki a szöveget is fordította –, a román rendező, Radu Dinulescu irányításával. A háború borzalmairól szóló művet 1987-ben a bukaresti ősbemutató előtt egy nappal betiltották, és csak 1989 után kerülhetett Romániában színpadra. Vişniec a ionescói abszurd hagyományt követve ábrázolja a háborút, az emberi viszonyoknak a háború okozta ellehetetlenülését, olyan parabolával, melyben a történelem a bagatell szintjére süllyed. Kis mikrotörténetek: az anya elbocsátja a fiát a háborúba, majd hamarosan halálhírét veszi. A lánynak idős, hadirokkant apja teszi pokollá az életét. A feleség a háborúban megőrült katonatiszt férjétől szenved. Mindeközben időről időre hírnök érkezik, hogy beszámoljon a háború állásáról, a vétlen áldozatokról, akik többnyire nem is harctéren, inkább valami fatális véletlen következtében halnak. Azzal, hogy a három női és a három férfi szerepet ugyanaz a két színész játssza, még egyetemesebbé teszik a történetet. A díszletben az embert ősidők óta kísérő tárgyak: gyalult asztal, székek, polc, fémedények. A ruhák is egyszerű szabásúak, természetes anyagúak, olyanok, hogy bármikor hordhatták, hordhatnák őket – akár ma is.

A másik Vişniec-bemutató a találkozó utolsó estéjén volt És a csellóval mi legyen? címmel. Ezt a román forradalom ideje alatt írta a szerző, 1989 decemberében. Az abszurd dráma alapszituációjába kerülünk: négy ember bezárva egy váróteremben, kinn szakad az eső, tombol a szél, nincs hova menni. Egyikük egyfolytában csellózik, a többiek pedig ehhez viszonyulnak. Hamar rájönni, hogy a művészethez való viszonyról szól – az előadás mégis érdekes. Egyszerű, üres térben három pad, digitális falióra, és a szereplő a típusát jellemző ruhában. A színészek játéka élvezetes, a sémaveszély ellenére kellő plaszticitással jelenítik meg a figurákat, Jankovics Anna az érzékeny nőt, Posta Ervin az öregembert bottal, aki mindenkin uralkodni akar, Olcsváry Gellért pedig a hol ide, hol oda húzó fiatalembert. A csellista kellően titokzatos idegen marad Hadnagy László alakításában, aki egyébként a Székelyföldi Filharmónia tagja és a székelyudvarhelyi Palló Imre Zeneművészeti Líceum nagybőgőtanára, s az előadás kedvéért tanult meg csellón játszani. A rendező, Zakariás Zalán maga is elmondta az előadást követő beszélgetésen, hogy tudja, mennyire ismert dramaturgiájú mű, mégis izgalmas színházi lehetőséget látott benne. Nem tévedett.

Kilyén László és László Zsuzsa – Prah

Nádas

Nincs olyan kortárs drámatörténeti munka, mely megkerülhetné Nádas Pétert, a színházi bemutatóit illetően mégis nagyon szerény a lista. Most eggyel bővült a Bocsárdi László rendezte bukaresti Komédium Színház előadása által, Anamaria Pop fordításában. Fontos, hogy a dráMA programjában is szerepelt ez az előadás. A Temetés a Nádas-oeuvre leginkább metafizikus darabja, bár ebben is sok utalást találni a hétköznapi valóságra is, sőt a közeli magyar történelemre is. Leginkább a színház modellezése, de a dráma szövegében oly gyakran fölbukkanó ki nem mondható szó emlegetése másfajta perspektívát is mutat. Sokan írtak már arról, hogy Nádas művében, ha kimondatlanul is, de benne van a ’68-as nemzedék traumája is, az értelmiségiek alkuja a kádári hatalommal. Bocsárdi előadása épp ezért megrázó, mert a színház a színházban játékon túl finoman sejtet valami titkot a bennünket figyelő erőről, arról, hogy sohasem tudhatni, mennyire vagyunk magunkban, mennyire irányítjuk mi a sorsunkat. Mindezt fölerősíti a dobozbelsőhöz hasonlító papírmasétér, melyet a neves képzőművész, Bartha József tervezett, s a két színész, Mihaela Teleoacă és Dragoş Huluba különleges alakítása. A testükkel, arcukkal, gesztusaikkal sokrétegű megközelítését adják a Nádas-szövegnek, elszomorítanak és fölvidítanak, a becketti sivárságtól a legharsányabb bohócságig merészkednek és vissza. Az előadás szélsőségekkel játszik, ez teszi élvezetessé és elgondolkodtatóvá.

Nelega

Alina Nelega a román irodalom fiatal nemzedékéhez tartozik, aki különféle színházi kísérletekben is részt vesz, legfőképp olyanokban, amelyek nem hagyományos színházi közegben készülnek. Nemrégiben írt egy furcsa regényt is, melyben mindenféle monológok, naplórészletek, csetelések keverednek. Ez magyarul is megjelent, Az utolsó boszork@ny címmel. A dráMÁ-n bemutatott Ameli sóhaja című monodrámája pedig egy monológsorozat része, amit Nelega azért írt, mert ahogy ő mondja, hisz a színészben, „aki meditál, képes önmagába nézni, joga van az ihlethez, mint bármely más művésznek – és aki, intelligens módon, közvetíti az érzelmeket”. A Rudolf Hess tízparancsolatát szintén az aradi színházzal közösen Harsányi Attila vitte színre tavaly. Az Ameli sóhajában egy asszony meséli el az életét hat epizódban, lelkes úttörőkorától a megöregedéséig, bemutatva a Ceauşescu-rendszer embertelenségét. Ezt két verzióban is láthattuk. Először Andresz Katitól Gali László rendezésében, Anamaria Pop kitűnő magyar fordításában. (Anamaria Pop tevékenységére kitérni itt nincs mód, szétfeszítené e beszámoló kereteit, de muszáj megemlíteni azt a nagyszerű elhivatottságot, amit a román és a magyar irodalom oda-visszafordításával tesz a két nép irodalmának megismertetéséért.) A magyar nyelvű előadásban egy aluljárókból jól ismert hajléktalan nő emlékezik vissza. Ez is egy lehetőség, időnként működött is a szöveg, ám színészileg kissé hektikusra sikeredett este lett. Annál káprázatosabb volt Cristina Casian, aki a színészdiploma-munkájaként készítette el az előadást, egyetemi társa, Mariana Cămărăşan rendezésében, és rögtön a bemutató évében, 2008-ban elnyerte a román UNITER díját pályakezdő kategóriában. Bámulatos volt, ahogy egyik karakterből a másikba bújt, jó néhányan egy szót sem értettünk a nézőtéren, mégis feszülten követtük végig. A szinte üres térben egy-egy kellék segítette, hol egy kréta, hol egy kendő, hol egy bevásárlótáska – és mindent elhittünk neki. Érdemes lenne Magyarországon is helyet találni ennek az előadásnak, esetleg a Rudolf Hess-szel párban.

Cristina Casian – Amália mélyet lélegzik

Schwajda

Schwajda György több mint harminc éve írta a Himnuszt, nyilván maga sem gondolta annak idején, hogy még ma is ennyire aktuális lesz, országhatároktól függetlenül. Az Aradi Művelődési Ház és a Galaci „Fani Tardini” Színház közös produkcióját ugyanaz a Radu Dinulescu rendezte, aki Visniec Lovak…-ját is. Stilizált térben, központban egy asztallal, hullámpapír díszletfalak közt játszatja az eleve filmes technikával megírt történetet. A minuciózus realizmus fölnagyított stilizált elemekkel keveredik. Románul játszottak a színészek (Notaros Lajos fordításában), remek figurateremtő készséggel. Különösen emlékezetes maradt Victoria Cociaş érzékeny alakítása Aranka szerepében. Érdekes, hogy mennyire eltérőek voltak a vélemények az előadást követő beszélgetésen. Volt, aki ripacskodásnak minősítette azt, amit mások egyenesen a commedia dell’arte hagyományaival rokonítottak. Mindenesetre Dinulescu sok eszközt használ az erőteljes hatás érdekében: népszerű balkáni zenét (utalás Kusturica világára) és filmbejátszásokat. Érdekes továbbá, hogy 2000-es Himnusz rendezésében Taub János is reklámfilmeket vetített a jelenetek közt, ahogy most ebben az előadásban is ez történt. Elég kézenfekvő párhuzam a szegények és a gazdagok világa közt.

Spiró

A Prah-ot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata adta elő, a színész László Csaba rendezésében. A díszletet és a jelmezt ebben az előadásban is Bartha József tervezte, aki a látványban érdekesen követte a rendező elképzelését. Eleinte szokványos realista térnek tűnik föl minden, bár egy-két árulkodó jel utal arra, hogy a valóságban ez nem így lenne, majd egyre lehetetlenebbé válik minden, ahogy a színészek játéka is kezd egyre inkább a szürreális felé menni. László Csaba ezzel kitágítja, általánossá teszi azt a történetet, amely már önmagában is az abszurd határát súrolja. Spiró kétszemélyes játéka – ezúttal László Zsuzsa és Kilyén László előadásában – újra húsba maróan szól rólunk, írhatnám, hogy idegesítően, mint valamennyi eddigi előadásban. Mindig más nagyítódik föl, a rendezők hol ezt, hol azt a gondolatot erősítik föl – de a végeredmény mindig ugyanaz. Ott a kérdés: én mit tennék? Meg az is, hogy: mit teszek most?

Garaczi László: Plazma – felolvasószínház

Garaczi

A Plazma műsoron kívül volt látható. A rendező Tóth Árpád és az öt színész, Albert Orsolya e.h., Balog Dóra, Benedek Botond Farkas, Dénes Gergely, Dunkler Róbert felolvasószínháznak titulálták a népszerű G. Kávéházban előadott művet – de közben pontosan kidolgozott jeleneteket, helyzeteket láttunk-hallottunk. Eszköztelenségével, fiatalos játékosságával a KoMa előadását idézte föl az alkalmi bemutató. Ez a darab, melyre a születésekor azt mondták első szakember-olvasói, hogy a magyar színpadok nemigen fognak kapdosni utána, majd féltucatnyi bemutatót megért már. Most is értőn fogadta a közönség, talán azért, mert szellemesen és viccesen szól korrupt világunkról, a média uralmáról, kiüresedett kapcsolatainkról és életünkről, nyelvileg is igen találékonyan.

Jankovics Anna, Szűcs-Olcsváry Gellért és Posta Ervin – És a csellóval mi legyen?

Beszélgetések

Az előadások mellett minden ilyen találkozón a beszélgetések a legfontosabbak. Volt ennek hivatalos része is, amikor például Elena Popescu, az UNITEXT Kiadó főszerkesztője beszélt arról, miért adnak ki kortárs drámákat, hogyan keresik meg a műveket és aztán hogyan terjesztik a köteteket, vagy szó esett a magyarországi Színházi Dramaturgok Céhének Nyílt Fórum rendezvényeiről, kiadványairól stb. De legalább ilyen igaziak voltak azok az eszmecserék, amelyek a folyosókon, szünetekben, az éttermekben, esti beszélgetéseken zajlottak. Hisz a színházat csak együtt lehet csinálni, amit aztán nemcsak nézni jó, hanem beszélni is jó róla. Például arról, hogy hogyan tovább.

LŐKÖS ILDIKÓ

Iroda programigazgatója 2009-ben a Magyar Kultúra Napján a Kárpát-medence ifjúságának kulturális összefogásáért, a Muravidéki magyar kultúráért végzett tevékenységéért kapott díjat, a Színházi Világnap alkalmából a magyar színházművészet nemzetközi megismertetéséért és elismertetéséért Hevesi Sándor-díjat vehetett át, augusztus 20-án öt ország magyar szervezeteinek közös felterjesztésére a külhoni magyarság mindennapi kapcsolattartásában végzett folyamatos munkájáért Kisebbségekért Díjat, 2009. december 5-én pedig a kárpátaljai magyar közélet évtizedeken keresztül meghatározó, legendás alakjáról, Fodó Sándorról elnevezett Kárpátaljai Magyar Nívódíjat vehetett át.

Goldschmied József népművelést (ma művelődésszervezőnek hívják ezt a foglalkozást) tanult Szegeden. Azt vallja, a dolga az, hogy meglássa az értéket, és annak kibontakozását segítse. Először Kiskundorozsmán, majd a szegedi egyetemen vezetett klubot, utána lett az Ifjúsági Ház alapító igazgatója. Ezt követte Budapesten a Népművelési Propaganda Iroda – ez volt a kulturális szakma kiadója – Múzsák című folyóiratának gondozása. Ez a folyóirat nagyon hiányzik ma a kulturális sajtó palettájáról. Nincs hasonló az igazán bő kínálatban. A határon túli fiatalok kulturális programjai-nak szervezését a kezdetektől végzi.

A fővárosi önkormányzat kulturális rendezvényeinek koordinátoraként dolgozott, amikor megkérdezték tőle, foglalkozna-e a határon túli fiatalok meghívásával. Boldogan vállalta, mert már egyetemistaként is örömöt okozott számára, ha találkozhatott erdélyi és vajdasági fiatalokkal. 1995-ben kapta ezt a feladatot, és 1996-ban már megrendezték Vendégségben Budapesten címmel a határon túli magyar fiatalok találkozóját. Kétszázan jöttek a Vajdaságból, Felvidékről, Erdélyből és Kárpátaljáról, vagyis négy országból. A négynapos rendezvény olyan jól sikerült, hogy sokakkal azóta is együtt dolgoznak, mára már – így mondja – a barátai lettek. A politikusok közül Schiffer János és Schneider Márta segítette munkáját. Ők biztatták és teremtették elő azokat a feltételeket, amelyekkel a munkát folytatni tudták. Ebből az első ifjúsági találkozóból nőtt ki mára a hatalmas kapcsolat- és programrendszer, aminek számtalan eredményét élvezhetjük. Az eltelt tizennégy év alatt egyik rendezvény és kapcsolat hozta a másikat. 2009 nyarán huszonnégy országból hétszáz fiatalt fogadtak, köztük Franciaországból, Izraelből, Németországból, Dániából, Svédországból, Litvániából és Dél-Amerikából érkezőket is.

Ha a titkát kutatjuk, hogy mi lehet a sikere ezeknek a találkozóknak, akkor elsőként az együttlét örömét és a tartalmas művészeti programokat nevezi meg. Úgy mondja, a legközvetlenebb együttlét a művészeti csoportoké. Ha bárhol a világon összejönnek fiatalok, akkor zenélnek, táncolnak, énekelnek. Találkozott már olyan fiatalokkal, akik nem is tudnak már magyarul, de vállalják örökségüket, azt, hogy nagyszüleik ebből az országból származnak, ezt a nyelvet beszélik. Ha megszólalni nem is, táncolni és énekelni tudnak nagyszüleik nyelvén, és nagyon jól érzik magukat ezeken a közös programokon. A környező országok fiataljainak az Égtájak Iroda szervezte találkozók különleges élményt jelentenek. Összekapcsolják őket és nagy élmény számukra a közös nyelv, a kultúra. A találkozók nyomán sok-sok barátság, szerelem és házasság köttetett.

A Vendégségben Budapesten, a határon túli fiatalok találkozója eredetileg ifjúsági seregszemle volt amatőr csoportok közreműködésével. Ebből nőtt ki a határon túli színházak találkozója, amelynek keretében minden évben több határon túli magyar színház produkcióit ismerheti meg a budapesti közönség. Először 1998-ban Schneider Márta segítette s bátorította Goldschmied Józsefet, hogy Budapestre hívják a határon túli színházak előadásait. A tizenegy év tizenegy sikersorozat. A kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi, a szabadkai, az újvidéki, a komáromi színház – hogy csak néhányat említsünk – újfajta, más szellemet jelentenek a magyar színházi életben. A szervezőknek nem az a céljuk, hogy képet adjanak az adott színház művészi munkájáról, nem emelnek ki egy-két produkciót. A rendszeres budapesti bemutatók lehetőséget adnak arra, hogy a színházak az adott időszak előadásait elhozzák. Talán ennek a munkának is köszönhető, hogy egyre több budapesti és vidéki színház hív meg határon túli előadásokat, de rendszeres fellépési lehetőséget egyelőre csak a Vendégségben Budapesten sorozat keretében szervezett határon túli magyar színházi estek biztosítanak. Egy-egy színházi évadban négy-öt társulat vesz részt ezeken, látogat előadásaival Magyarországra.

Mint minden kulturális intézmény, az Égtájak Iroda is anyagi gondokkal küzd. Programjaikhoz kapnak ugyan valamennyi támogatást, de pályázatok sokaságát írják, hogy rendezvényeiket rendre megtarthassák. Szeretnék erősíteni marketingjüket és sajtókapcsolataikat, hogy a lehető legszélesebb körben értesülhessen minden érdeklődő a programokról.

Folyamatosan bővülő munkájuk révén az elmúlt hét évben hat határon túli régió, Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Vajdaság, horvát Pannónia és Muravidék tizenöt településén (Farnad, Eszeny, Beregszász, Szamosújvár, Kolozsvár, Mezőbánd, Balánbánya, Sepsiszentgyörgy, Péterréve, Zenta, Csúza, Erdőd, Pélmonostor, Várdaróc, Lendva) megrendezett programok teremtettek tartalmas találkozási lehetőséget a Kárpát-medence különböző tájain élő, a magyar nyelvet és kultúrát ápoló művészeti csoportok számára. Az „Együtt a sokszínűségben” elnevezésű program az egyetlen olyan rendezvény a Kárpát-medencében, amely nem Magyarország és a külhoni magyar területek folyamatos kapcsolattartását célozza, hanem az egyes régiókban élőket hozza közelebb egymáshoz a kultúra révén.

Mindez nem kis mértékben Goldschmied József odaadó munkáját dicséri. Ő a vezetője az Égtájak Irodának, amely nemcsak szervez, de szolgáltat is. Segítik a közösségeket a rendezvényszervezésben, könyvbemutatókat, kiállításokat és budapesti sétákat, csapatépítő tréningeket is szerveznek. Ezenkívül igény szerint készítenek fotó- és videofelvételeket, segítenek pályázatírásban is. Az elmúlt tizennégy évben a legkülönfélébb problémák (például pályázati lehetőségek felkutatása, lebonyolítása, szállásfoglalás, programszervezés) megoldásában nyújtottak segítséget a határon túli partnereknek.

Goldschmied József úgy fogalmaz, ők nem fesztiválszervezők, hanem kulturális programszervezők, akik segítenek az egymásra találásban. Azt vallja, nincs külön vajdasági, erdélyi, anyaországi kultúra. Egy kultúra van, amelynek nagyon sok a színe, s amelynek értékei mindnyájunké. Goldschmied József ezek megismertetésén dolgozik. Csak köszönet érte.

JÓZSA ÁGNES

A szatmári színészek és nézők először találkoznak szemtől szembe Mohácsi János rendezővel. Ő a bohókás arcát mutatja és mulattatásba kezd. Szardíniával, pálinkát hajkurászó színésszel, szerelmi háromszöggel, véletlenül ide-oda pottyanó karddal és ezernyi mohácsis poénnal. Könnycsordulásig nevettet. Közben pedig, két poén és röhögés között, a színházi alkotófolyamatról beszél – (ön)iróniával és szeretettel. Mohácsiék szatmári Veszett fejszéje nem a kaposvári előadás egyszerű remake-je. Noha az alaptörténet változatlan maradt, Michael Frayn sokszorosan átírt bohózata a szatmári társulathoz igazíttatott.

A színház a színházban típusú előadás a Szopottgombóc című bohóság három fázisát mutatja be. Az első felvonásban minden rendező legkegyetlenebb rémálma válik valóra. A bemutató előtt két nappal az előadás még körülbelül sem állt össze: a színészek nem értenek semmit, a szardínia slambucként, a rendező pedig idegbetegként végzi. A második felvonás a bemutatót láttatja hátulról, a kulisszák mögül. Az előadás állapota nem javult a főpróba óta, sőt: a színészek magánügyei (féltékenység, hisztéria) és függőségei (alkohol, kontaktlencse) miatt a premier végig a szakadék szélén egyensúlyoz. A harmadik felvonás a tökéletes szétesettség állapotában láttatja a másfél éve bemutatott bohózat előadását – ezúttal ismét elölnézetből. Az elfelejtett szöveg, a félresikerült improvizációk végeláthatatlan sora és az összekuszálódott ki-be járkálások miatt a Szopottgombóc előadása csődöt mond és félbeszakad.

(fotó: Biró István)

Frayn kétrétegű bohózata önmagában is megállná a helyét, a szatmári előadás erőssége azonban a két Mohácsi keze nyomát viselő lendületes, poéndús szöveg és a színészek lelkes, pontos, árnyalt játéka. A Veszett fejsze elsősorban e két vonásnak köszönhetően lett több egyszerű, szórakoztató bohózatnál. A színészekre általánosan jellemző (néhány félrecsúszott pillanat, gesztus kivételével) az őszinte, lelkes alkotni akarás és a laza, mégis pontos játék. Szemlátomást ráéreztek Mohácsiék nyelvére, a figurák lényegére és jól érzik magukat ezek bőrében, meg a sajátjukban is. Épp ezért képesek megőrizni mindvégig lazaságukat és természetességüket.

Nagy Csongor talán mindenkinél jobban. Csodálatos könnyedséggel játssza el Tarafás Mártont, a színészt és Rogert, a Szopottgombóc ingatlanügynökét. Mártonját elsősorban Bellához (Lőrincz Ágnes) fűződő viszonya és törni-zúzni képes veszekedéseik határozzák meg. Rogerje esetében is a női nemre, azon belül is Vicki Smallra (Vencz Stella) és közös hálószobai hercehurcájukra kerül a hangsúly. Mindenkinek lódít, hízeleg, csak hogy csalafintasága ki ne derüljön. Mrs. Clackettet például a végtelenségig becézgeti, nevét számtalanszor átkölti, néha kedvesen, máskor ironikusan. Így lesz a házvezetőnőből Mrs. Krokett, Makett, Kokett, Csökött, Kopott, Repedt satöbbi. Mohácsi ugyanazt a poént süti el újra és újra. A nevek azonban ötletesek és mindig jó pillanatban hangzanak el, ezért a tizedik, de még a huszonharmadik alkalommal is képesek nevetést kicsalni a nézőből.

A nevek változatosak, izgalmasak, viselőjük kevésbé. A Lőrincz Ágnes Bellája által játszott Mrs. Clackett sorozat- és szardíniafüggő. Bella figurája itt elsősorban nem önmagában, hanem Mrs. Clackett szempontjából fontos. A színésznő és Márton civakodása miatt a bemutató és vele együtt Mrs. Clackett közel kerül ahhoz, hogy egyáltalán ne is jöjjön létre. A premier utáni másfél év alatt pedig Bellából alkoholista, így Mrs. Clackettből Mrs. Smirnoff, azaz részeges házvezetőnő lesz.

A Lőrincz Ágnes játszotta két figura szimbiózisához hasonló egymásrahatás figyelhető meg Czintos József Czirjákja és az általa megformált Betörő között is. Czirják mindenekelőtt alkoholfüggő. Olyan szoros barátságot kötött az italokkal, hogy az előadás második felvonásában, a Szopottgombóc premierje alatt szakadatlanul egy üveg pálinka után szaladgál. Alkoholcentrikussága rányomja bélyegét színészi munkájára is: elalszik próba közben, iszik premier alatt és gyakran elfelejti a szövegét. Ezen a súgó, Beke Ági (Gál Ágnes) sem tud segíteni, mert Czirják nagyothalló is. A Mohácsi István fordította-formálta szöveg a félrehallások terén is lenyűgöző. A félresikerült súgások egyik legszebb példája, amikor a „Bizony nem könnyű hozzászokni a nyugdíjhoz” mondatból „Iszonyú szörnyű tortát lopni a pudinghoz” lesz. Mohácsi István szövege és Czintos játéka közösen elhitetik, hogy ezt tényleg félre lehet így érteni. Czirják pálinkaszeretete és nagyothallása ily módon közvetlenül meghatározza a Betörő figuráját is. A rabló így egy bohóságokat beszélő, sopánkodó, siránkozó öregemberré lesz, akin mosolyogni lehet, de komolyan venni őt képtelenség.

Czirják és a Betörő kölcsönhatásával szemben Vencz Stella Zitája és Vickije egymástól távol eső utakon jár, akárcsak Némethy Zsuzsa Hannája és Flaviája. A Vencz Stella játszotta mindkét nőt elsősorban a férfiakhoz fűződő viszony határozza meg. Alapvető különbség közöttük, hogy Zita esetében szerelemről beszélhetünk, Vicki azonban csak egy rövid és velős együttlét után áhítozik. Zita érzékeny, Vicki felszínes. Vencz Stella élesen elválasztja egymástól a két figurát. Mindvégig sikerül egyensúlyt tartania közöttük, így egyikük sem nyomja el a másikat.

Némethy Zsuzsa esetében Flavia sokkal hangsúlyosabb, mint Hanna. Ennek oka elsősorban az, hogy a férjével titokban hazalopódzkodó Flavia játékos, színes, mókás, míg Hanna idegesítően minden lében kanál. Flaviának már a puszta jelenlététől dől a közönség a röhögéstől: se nem hall, se nem lát, hurcolja maga után a citromfát és csak énekli, hogy All you need is love, paparararam, titkos szerelmeskedésre készülvén férjével.

Nagy Orbán meglehetősen balfék Philipet játszik, aki mindent mindennel összeragaszt, de főként saját magát az adóhivatali felszólítással. Majd naivan elhiszi Flaviának, hogy a fürdőszobában található halálfejes zöld üveg megold mindent. Az ügyefogyottság a közös a Nagy Orbán játszta két figurában. Feriként gyakran nem érti, mi miért történik a színpadon. Feri lelkes színész, de sok mindenben nincs otthon: nyílászárókban, kézipoggyászban, cselekményben, szavakban. Emiatt gyakran kérdez butaságokat, amitől a rendező, Artúr elveszíti a fejét.

Sok minden hibádzik ezzel a társulattal, mégis a legkevésbé kedvelhető figura Artúr, a rendező. Magánemberként lator, hiszen két kollégájának, Zitának és Szilvinek (Varga Andrea) is csapja a szelet. Rendezőként pedig felszínes és türelmetlen. Felületessége már a színházról való gondolkodásmódjában tetten érhető. A színész bejön, elmondja, kimegy. Artúr szerint ez a bohózat. Ez a színház. Sőt, ez az élet is. Ezért történhet meg, hogy alig döcögő Szopottgombócot rendez, amely már a bemutató előtt készül csődöt mondani. István István ingerült gesztusokkal, nyugtalan fel-alá járkálással Artúr idegbajközeli állapotát hangsúlyozza, aki minden érzéketlensége ellenére azért az utolsó percig hisz abban, hogy meg fog születni és gurulni fog a Szopottgombóc, a hibáival együtt is. A kitartás, a tűrés sokkal mélyebb formája jellemzi Artúr kedvesét, segédjét, a kis Surányi Szilvit. Varga Andrea Szilvije alázatos, szerelmes és törékeny. Ugráltatják, kávét főzetnek vele, hol az ügyelőt, hol Czirjákot mint Betörőt kénytelen helyettesíteni. Az őt körülvevő káosz, felszínesség és hisztéria közepette Szilvi sorsát olykor igazán tragikusnak érezzük.

Mohácsi előadásának egyik nagy erénye, hogy az egészen kicsi szerepek is aprólékosan kidolgozottak. A háttéremberek nem mosódnak össze, mert mindegyikük sajátos színeket kapott. Róbert Gábor kissé bohócos ügyelőt játszik. Két körrel mindig lemarad a többiektől, és abban sem biztos, melyik világon van. Nagy Antal kellékese kétbalkezes. A kard, amit egyébként fölöslegesen tart magánál, mindig kiesik a kezéből és a legváratlanabb pillanatokban vérfagyasztóan beleáll a színpadba. A frusztrált súgó, Beke Ági a színpadtól való irtóztató félelmével kénytelen együtt élni. Sírógörcsöt kap, mert egy pillanatra bugyiban kell beugrania az előadásba Zita helyett, s még tapsrendkor sem akar színpadra lépni. Gál Ágnes sajnos félrecsúszik a figura felépítésében: minden gesztusra fölöslegesen rátesz két lapáttal. Így elveszíti azt az iróniával, enyhe teatralitással fűszerezett természetességet, amely a Veszett fejsze sajátja.

Ez hiányzik az előadás utolsó jelenetéből is, amelyben a szatmári társulat színészei civilekként üldögélnek a színpad különböző pontjain és mesélnek a nézőknek. Elmondják, hogy egy előadásban természetesen soha nincs ennyi hiba. Most csak viccesek akartak lenni. De beszélnek arról is, hogy hibák esetén mindenki eszeveszetten gürcöl azért, hogy az előadás menjen tovább. A színészek nem találják a helyüket ebben a jelenetben, de ez a néhány pillanat mégis fontos. Ez a jelenet erősíti fel az előadás komolyan vehető rétegét. Itt is azt az elhivatottságot és színházszeretetet láthatjuk, amelyről Márton beszél az előadás elején. Márton replikája néhány mondatban összefoglalja az idei szatmári évadot. A színészeknek tizenkét bemutatót kell legyúrniuk s a román szekcióval osztozkodva a színpadon, egy dohos lyukban próbálniuk. A POSZT-ról nem is álmodnak, max. Kisvárdában reménykednek. A színészeknek valóban irgalmatlan tempót diktált ez az évad, az eredmény azonban nem maradt el. Azon túl, hogy a szatmári társulat a Veszett fejszével részt vesz a POSZT-on, a legfontosabb, amit Márton is hangsúlyoz: a Harag György Társulat ebben az évadban igazi színházat kezdett játszani.

MÁRTON IMOLA