Michael Frayn flott bulvárdarabja néhány évvel ezelőtt Kaposvárott került a Mohácsi testvérek kezébe, s nem jelentéktelen átalakuláson ment keresztül. Több szereplő lépett színre, mint az eredeti darabban, módosultak, árnyaltabbá váltak a karakterek, kuszábbá az egyes szituációk, felerősödtek a bohózat abszurd színei. A struktúra nem változott oly radikálisan, mint más Mohácsi-átiratok esetében, a nevettetés fontos szándéka is megmaradt (sőt, a rendező maga úgy nyilatkozott, leginkább az érdekelte, hogyan lehet az előadás közepén egy kaktuszt úgy az egyik szereplő fenekébe juttatni, hogy az egymás után többször is poén legyen), de a röhögőgörcsök közepette az előadás erősen és hitelesen szólt a színházcsinálás, egyáltalán a színészi, színházi lét keserveiről. Minden vallomásos jelleg nélkül (a darabbéli rendezőt sem Mohácsinak, sem más jelentős kaposvári alkotónak nem lehetett megfeleltetni), mégsem a sztereotípiákba veszve.

(fotó: Biró István)

Noha sokáig tartotta magát a hit, hogy Mohácsi János előadásai társulatra szabottak, megismételhetetlenek, az utóbbi évadokban több Mohácsi-remake is színre került – vegyes eredménnyel. Rusznyák Gábornak nem sikerült eredeti módon újragondolnia A kávéházatSzegeden, maga Mohácsi viszont egészen kitűnő előadásban rendezte újra az Istenítéletet Pécsett. A Veszett fejsze újragondolásra mindenképpen alkalmas előadás. Különösen az, ha egy határon túli társulat mutatja be. Hiszen nyilvánvaló, hogy mást jelent színházat csinálni Szatmárnémetiben, mint Kaposvárott. Ennek következetes végiggondolása során nemcsak egyes karakterek applikálódhatnak a színészekre, de maguk a szituációk is megváltozhatnak, új értelmet nyerhetnek. Akár úgy, hogy az egyes mondatok jelentése módosul, akár úgy, hogy új mondatok születnek. S ugyanaz a történet teljesen másképpen, minden bizonnyal keserűbb és abszurdabb tónusban szólalhat meg.

Más kérdés, hogy társulat és rendező első találkozása alkalmas-e erre a munkára. Hiszen a színészek nem ismerik azt a speciális munkamódszert, mellyel Mohácsi dolgozik, s amelynek alkalmazása az előadás határozott újraértelmezéséhez nélkülözhetetlen. A rendező pedig nem ismeri azt a közeget, amelyben a társulat dolgozik. S most még csak nem is általában a szatmárnémeti helyzetre gondolok, hanem arra a közegre, amelyben a határon túli magyar társulatok működnek. Mindennek áthidalása akkor is nagy teljesítmény volna, ha Mohácsi egy szakmailag csúcson levő társulattal dolgozna. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata azonban jelenleg messze van a csúcstól, inkább egy út elején tart. Az elmúlt években kvalitásos rendezőkkel csak elvétve találkozó, többnyire alacsony színvonalú bemutatókat létrehozó, erősen heterogén összetételű társulat az idén kinevezett új vezetésnek köszönhetően érezhetően keresi új, friss hangját. De még csak keresi, s noha a Mohácsival való találkozás segíthet ebben, az aktuális eredményen ebből kevés látszik.

Így aztán az előadásnak a hagyományos bohózati vonala a leghangsúlyosabb. Arról, hogy mit jelent a határon túli színházcsinálás, semmit sem tudunk meg (hiszen a néhány idevágó poén aligha több a semminél). A remake pedig szokásos módon áll bosszút: az eredetiben oly élesen, nyomatékosan, fájdalmasan hangzó mondatok („Olcsón adjuk”, „Nem akarok színésznő lenni!” stb.) üresen koppannak. Ez még csak nem is feltétlenül színészi képesség kérdése: ahhoz, hogy ezek a szavak a maguk helyén igazi hangsúlyt kapjanak, valószínűleg szükséges, hogy maguk a játszók szüljék meg (vagy újra) azokat; instruáltan elmondott szövegként egyszerűen nem tudnak életre kelni. A rendezőt pedig vagy nem ihlette meg a mű újabb változatának kidolgozása, vagy túlságosan sok energiáját vitte el a szokott játékmód társulatra applikálásának kísérlete. A színészi alakítások széttartó stílusa, színvonala eleve kizárja azt az egységes (értsd: együtt rezdülő, mozduló, egy irányban gondolkodó) teljesítményt, mely a fontos Mohácsi-előadások alapja szokott lenni. Ezen mit sem változtat, hogy Mohácsi az egyik kis szerepre elhozta gyakori munkatársát, Róbert Gábort. A kis szerepekkel többnyire amúgy sincs gond: Varga Andrea (Surányi Szilvia) és Nagy Antal (Szapáry Tibor) a játékstílust illetően közelítenek az optimumhoz. A nagyobb szerepeket játszók közül ez leginkább Nagy Csongorról (Tarafás Márton) és Vencz Stelláról (Bokros Zita) mondható el. Nagy Csongor ugyan színesebb, míg Vencz Stella halványabb az optimálisnál, de mindketten mutatják színét és fonákját is a figurának, így klasszikus bohózati és a nézőt váratlanul elkomorító pillanataik is vannak. Lőrincz Ágnes (Cserés Bella) hagyományosabb eszközökkel él: előbb szinte pszichorealista alapon bontja ki az öregedő színésznő alakját, majd éles bohózati tónusra vált. Nagy Orbán (Fekete Ferenc), Némethy Zsuzsa (Karvalits Hanna) és Gál Ágnes (Beke Ágnes) igen egysíkú eszközökkel emelik el a figurákat, melyek így a reálszituációkban hiteltelenné, az abszurd kalamajkában kevés idő után unalmassá válnak. Ismét más eset Czintos Józsefé (Czirják Dániel), akinek ugyan minden szaván, gesztusán érződik, hogy egy egészen más színészi eszköztárat képvisel, de itt legalább látszik az a színészi-rendezői igyekezet, amely ennek helyét és jelentőségét próbálja megtalálni az előadásban. A Péterfi Obláth Artúrt játszó István István már csak azért sincs könnyű helyzetben, mert az ő figurájának kellene valamilyen elvi viszonyt képeznie a meglehetősen hézagosan megjelenített közeggel, ami nemigen sikerülhet – így marad a kisszerű akarnok rendező rutinos portréja.

Ha nem is érzem igazán sikeresnek a színészi munkát, a nyitottság, az elszánás, a játékkedv látszik a társulaton (legalábbis a színre lépők többségén). Meglehet, Mohácsi és a szatmárnémeti színház közös munkája majd a későbbiek során, újabb előadásokban kamatozik. Amit egyébként szívből kívánok az eltökélten megújulni látszó társulatnak.

URBÁN BALÁZS

Új név jelent meg a magyar színházak palettáján, a Zentai Magyar Kamaraszínház, amely megalakulásától, 2009 szeptemberétől két bemutatót tartott eddig. Az egyik Ionesco tragikus tréfája a Székek, a másik Mrożektól a Mulatság. Két háromszemélyes darab. Ez legalább olyan mértékben következik a színház kamarajellegéből, mint abból, hogy igencsak szűkös anyagi körülmények között kell működnie. Alapítója és fenntartója a zentai önkormányzat. Annak ellenére, hogy független intézmény, önálló színházépülettel nem rendelkezik, előadásait a helyi Művelődési Ház közelmúltban átalakított, a körülményekhez képest korszerű, kellemes színháztermében tartja. Igazgatója Vukosavljev Iván színész, rendező személyében van, ellenben nincs önálló társulata, színészeket egy-egy előadásra szerződtet, Szabadkáról és Újvidékről. Ha lehet, zentai származásúakat – nyilván részben anyagi okokból (nem kell szállást biztosítani), részben pedig a helyi hagyomány tisztelete kötelez. Zenta ugyanis gazdag színjátszói tradícióval rendelkezik. A városban az első magyar nyelvű hivatásos színházi előadást 1833-ban tartották, 1873 és 1918 között évi rendszerességgel voltak előadások, zömmel középszintű vándortársulatok béreltek a várostól játszásra alkalmas helyiséget, 1903-ban pedig már igazi színházépület várta a komédiásokat. A két háború között Zentán sem engedélyezték hivatásos szintű magyar előadások tartását, volt ellenben gazdag, hét együttesben folytatott műkedvelés. A helyzet 1945 után annyiban változott, hogy a Szabadkai Népszínház magyar társulata rendszeresen vendégjátszott a városban, s tovább élt a műkedvelő hagyomány. Zentáról került a Népszínházba a vajdasági színjátszás nagy alakja, Ferenczy Ibi, továbbá Fazekas Piri és Remete Károly, de innen indult Vicei Natália, majd többek között Keszég László, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Nagypál Gábor, Puskás Zoltán, Kovács Nemes Andor, a kiváló dramaturg, Gyarmati Kata, a zenész Mezei Szilárd, s itt, az Aiowa nevű avantgárd csapatban kezdte pályáját Urbán András rendező. A sor folytatható az utóbbi években Zentáról Szabadkára és Újvidékre került fiatalokkal (Huszta Dániel, Sirmer Zoltán, Varga Tamás, Mészáros Gábor, Táborosi Margaréta, Gombos Dániel, Búza Ákos stb.). De említhetnénk a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének évente Zentán megrendezésre kerülő színházi versenyét, melyen a helyi fiatalok rendre kitűnően szerepelnek.

Huszta Dániel, Sirmer Zoltán és Kovács Nemes Andor

Ralbovszki Csaba és G. Erdélyi Hermina

Nem kisebb feladat vár Zenta első önálló profi színházára, mint hogy gazdag múlt s nem kevésbé gazdag közelmúlt nyomán haladva igényes, jó színházat hozzon létre. Ne csak játszóhely és szórakoztatást nyújtó alkalom legyen, hanem kultúrát sugárzó, irányító központ is.

Az eddigi két bemutatót inkább ígéretes útkeresés mint beteljesülés jellemezte.

A Székek, Beckett Godot-jához hasonlóan, a várakozás drámája. A különbség annyi, hogy bár a várva várt Godot, a Szónok megérkezik, de a meghívott, ám mindvégig láthatatlan vendégek előtt képtelen elmondani az Öregember világra szóló üzenetét, ami valójában nincs, illetve merő közhely, s mint ilyen érdektelen. Ionescónál „artikulálatlan torokhangok szakadnak ki belőle”, amikor belátja, hogy képtelen értelmesen beszélni, a zsebéből krétát vesz ki, s egy falitáblára csupa nagybetűs értelmetlen szavakat ír. A zentai előadás rendezője, Vukosavljev Iván olvasata szerint a Szónok (Verebes Ernő) szájából, amikor beszélni akar, kövek, kavicsok hullnak ki. A nem létező szavak helyett, amikkel az Öregember (Ralbovszki Csaba), mint gyermek a kavicsokkal szokott, játszott. Vagyis: minden üzenet hiábavaló, megfogalmazhatatlan, s úgysem jut el sehová, senkihez, soha. Hogy az előadást záró jelenetben a Szónok nem csak slusszpoénként érkezik, hanem irányítóként állandóan jelen van, az abból is nyilvánvaló, hogy az általa szolgáltatott élő zene (bár olykor erőssége zavar) tempót diktál, drámaivá fokozza a tébolyt, ami az Öregember és az Öregasszony (G. Erdélyi Hermina) nagy-nagy, egyszerre szánalmas és komikus vendégfogadó igyekezetét jellemzi. Hogy pedig végül ő sem tud megszólalni, az csak nyomatékosítja az előadás „üzenetét”, miszerint a szónak nincs értelme, súlya, s nincs is kinek elmondani. Ennek tudatában akár be is fejezhetném az írásomat, mert minek.

Értelmet tagadó értelmes olvasata ez Ionesco abszurd tréfájának, kár, hogy előadásbeli megvalósulása nem töretlen. Lassú, bizonytalan indítás után az első „vendég” érkezésével lendületet vesz az előadás, de később lanyhul, elfárad, majd a záró jelenetben megint intenzívebbé válik. Bár a két színész játéka félreérthetetlenné teszi, hogy nincs a világ számára küldendő üzenet, alakításuk olykor vagy erőltetetten mímeli az öregséget (G. Erdélyi), vagy tudomást sem vesz róla (Ralbovszki).

Izgalmas kérdést vet fel a második zentai bemutató: hogyan kell/lehet ma abszurdot játszani? A színházi műsor, bár talán kevésbé, mint évtizedekkel ezelőtt, életteret ad a valóságot visszájáról szemlélő és kifejező, logika tekintetében talán kifordítottnak mondható, játékosságuk ellenére is komoly életfilozófiát tartalmazó műveknek.

Az abszurd színház játék is és több is annál, amint a Zentán színre vitt Mulatság is tanúsítja. Mrożek hol keserű, hol nevettető jelenete a vágyról, pontosabban a megvalósíthatatlan vágyról szól. Három legény, B, S és N mulatságba indul, de csalódniuk kell. A terem, amelyből hangok szűrődnek ki, zárva van, amikor feltörik az ajtót, kiderül, bent senki sincs. Elbizonytalanodnak: elkéstek, korán jöttek, vége a mulatságnak, nem is volt, nem is lesz? Mit tegyenek? Várjanak, elmenjenek? Érdemes? Minek? Végül úgy döntenek: mulatságot rendeznek, ők hárman, a maguk kedvére. Csakhogy ez sem megy könnyen. Miféle mulatság legyen: lakodalmi vigasság vagy temetési tor? A teremben talált kellékek ugyanis erre is, arra is felhasználhatóak. Próbálkoznak ezzel is, azzal is, majd beleunnak. Indulnának haza, de az ajtó ismét zárva van. Nem mehetnek ki. Leskelődnek kifelé. S mit látnak? Bennünket nézőket, akik éppen úgy mulatságra vágyunk, mint ők a történet kezdetén. Mi lennénk B, S és N, „az életben helyét kereső három fiatalember” (Elbert János), akik mulatságot reméltek, de csalódniuk kellett?

A valóságban vagy az előadásban? Is-is. Az utóbbiban azért, mert Puskás Zoltán rendező színészei nem az abszurdot komolyan vevő, ezt ellenpontozó, intellektuálisabb közlésmódot választották, hanem a túlzó gesztusok által olykor ripacskodásba forduló komédiázást. Ebben inkább Kovács Nemes Andor jeleskedik, míg Huszta Dániel levertséget, szomorúságot demonstrál, Sirmer Zoltán pedig csodálkozóra veszi a figurát. S bár a három szerepfelfogás kiegészíti egymást, engem zavart az időnként ellazuló bohóckodás. A közönség azonban remekül mulatott. S ez a fontos.

GEROLD LÁSZLÓ

Viharos két évet tudhat maga mögött a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. Előbb a nem létezőnek bizonyult külföldi meghívások, Európai Színházak Uniójába való felvétel és az álhírek nyomán indult, a színház volt nemzetközi referense ellen még ma is folyamatban lévő büntetőeljárás borzolta a nézők és a városlakók idegeit, majd az igazgató és a főrendező közötti konfliktusok hoztak meglepő fordulatokat. Az első felvonásban Stefán Gábor igazgató mondott fel Bagó Bertalannak, és több színésznek sem hosszabbította meg a szerződését, a másodikban ő mondott le igazgatói posztjáról, Bagó és a színészek viszont maradtak. A 2009/2010-es évad tekinthető a harmadik felvonásnak, amelyben a korábbi gazdasági vezetőt, Szabó Józsefet bízták meg átmenetileg az igazgatói feladatokkal, majd jött az igazgatói pályázat, ahol is Tucsni András, a színház irodalmi vezetője és Besenczi Árpád, a József Attila Színház színművésze mérkőzött meg egymással. A társulat szinte egyöntetűen (40:2 arányban) Tucsni Andrást támogatta, és 6:2 arányban így döntött a szakmai bizottság is. (Tucsni mellett a korábban hosszabb ideig a színházban művészeti vezetőként dolgozó Bereményi Géza lett volna ismét a művészeti vezető.) A kulturális bizottság viszont épp ellenkezőleg határozott, és végül a városi közgyűlés Besenczi Árpádot nevezte ki igazgatónak, aki stábjával (Sztarenki Pál főrendező, dr. Venczel Sándor gazdasági tanácsadó, Sztankay István művészeti tanácsadó) 2010. február 1-jén kezdte meg a munkát. Az évad még hátralévő három bemutatója azonban az eredeti műsortervnek megfelelően, a korábban már felkért rendezőkkel zajlott. A jövő évadtól így már egy új fejezet, ha úgy tetszik, új színdarab kezdődik a színház életében. A politikai és az oknyomozó újságírás területére tartozó események mellett kevesebb figyelem jutott az előadásokra, az évad művészi teljesítményeinek értékelésére. Ez annál inkább is érdekes lehet, mert az új vezetés a fenntartó kívánalmaival egybeeső módon más műsorpolitikát szeretne megvalósítani, az idei évad azonban még egyértelműen a korábbi művészeti vezetés keze nyomát viseli magán.

Farkas Ignác, Pap Lujza és Tánczos Adrienn

Nagyszínpadi bemutatók

Az évad meghatározó előadása kétségkívül a POSZT versenyprogramjába is beválogatott, Bagó Bertalan rendezte A revizor volt. Bemutatásának különös aktualitást adott, hogy éppen az igazgatóválasztás finisében történt, így nem lehetett nem észrevenni a párhuzamot a fővárosból kiküldött revizor és a szintén kívülről és a fővárosból érkezett igazgatójelölt között, annak ellenére sem, hogy az előadás tartózkodott a túlságosan direkt aktualizálástól, inkább centrum és periféria örök ellentétére, a hatalom természetének vizsgálatára helyezte a hangsúlyt. Ugyanakkor időben kiterjesztette az előadás határait a cári korszakon túlra, a szovjet időkre és utalt a jelenre is. Bagó Bertalan revizora testi valójában is megjelent, előbb a nézőtéren ülve, majd a szünetben a nézők között sétálva, hogy az előadás végén a színpadon is átvegye az irányítást. A vidéki (és nem csak a vidéki) hatalmi viszonyok pontos rajzát, a kisvárosi élet jellegzetességeit és örök figuráit szép összjátékkal állította elénk a társulat. És ha az alpolgármester (mármint a zalaegerszegi) sértőnek találta is a „Magatokon röhögtök!” kiszólást, a nézők bizony magukra ismertek és magukon is nevettek.

Tánczos Andrienn, Andics Mátyás és Szegezdi Róbert

Visszatérő érv volt a színház vezetésével szemben, hogy nem veszik figyelembe a nézők igényeit, kevés a szórakoztató előadás, ezért csökken a nézőszám. Nos, az évadon végigtekintve, a nagyszínpadi produkciók közül A revizor tekinthető a „legkomolyabb” darabnak, és önmagában is jól bizonyítja, hogy minőség és szórakoztatás nem zárja ki egymást. A másik négy nagyszínpadi bemutatóra igazán nem lehet rásütni a „lila művészszínház” bélyeget, még akkor sem, ha közülük egy, a János vitéz egy kevésbé sikerült újraértelmezési kísérletnek tekinthető. A fiatal rendező, Tóth András elmondta, nem látta az Alföldi Róbert-féle János vitézt, ennek ellenére tény, hogy számos ponton hasonló megoldásokat alkalmazott a Jancsiba szerelmes szemrevaló mostohától a kuplerájhoz hasonlatos Tündérországig. Az átértelmezési kísérlet felmutatott néhány rokonszenves részletet, megoldást is, azonban – ellentétben a fővárosi előadással – nem állt össze egységes minőséggé. Az énekesi és a színészi teljesítmények eltérő színvonala és széttartó jellege sem használt a produkciónak. A körülötte kialakult kisebbfajta helyi botrányhoz két szerencsétlen mozzanat is hozzájárult. Egyrészt, hogy a pikáns jelenetek ellenére nem tüntettek fel korhatárt, sőt, az alsó tagozatos iskolások bérletébe is berakták, ahonnan aztán a szülők háborgására, sőt, bojkottjára tekintettel gyorsan ki is vették. Másrészt, hogy a bemutatóra február 4-én, az új vezetés munkába állása után három nappal került sor, és hangzatos érveket szolgáltatott a „lám, micsoda botrányos színház volt ez, muszáj volt változtatni” típusú érvelés számára. Pedig egy ilyen kísérletező előadásnak – úgy gondolom – még akkor is bele kell férnie az évadba, ha az adott esetben meg is bukik.

További két zenés előadás került még a programba. A Krámer György rendezte Oliver! egy szépen felépített, jól koreografált előadás volt, amelyet a rendező a választás lehetőségének és a választás szabadságának kérdésére hegyezett ki, nevezetesen a biztonságos és tisztes polgári élet, valamint az akolmeleget és érzelmi kötődést is nyújtó, kalandos tolvajlét közötti választás dilemmájára. Ahhoz pedig, hogy Oliver döntésének igazi tétje legyen, az kellett, hogy Fagin figuráját kellőképpen árnyaltan és meggyőzően rajzolják fel, és ez Szegezdi Róbertnek sikerült is.

Az Othello Gyulaházán Telihay Péter rendezésében voltaképpen színházi (ön)terápiának is tekinthető. A színház a színházban játék, a „mit kezdjünk az idegennel, aki a mi összeszokott társulatunkba bekerült” alaphelyzet alkalmat adott a színészeknek a megelőző hónapok feszültségeinek, harcainak kibeszélésére, de alkalmat adott a nézőknek is arra, hogy belelássanak egy kicsit a társulat életébe. Az előadás szerencsésen ötvözte a komédiát az iróniával, beleértve ebbe a napjaink színházi életére, törekvéseire tett utalásokat is. (Gádor Béla szövegét Tasnádi István frissítette fel.)

Az ötödik bemutató, A hülyéje (Tasnádi Csaba rendezése) biztos tippnek tűnik a szórakoztatásra, mégis, azt kell mondanom, hogy A revizor és az OthelloGyulaházán előadásán jóval többet lehetett nevetni. Talán azért, mert nem találták el jól a tempót, különösen az első felvonás bizonyult lassúnak, másrészt a címszereplő, a más előadásokban formátumos alakítást nyújtó Nagy Péter sem találta a helyét a darabban.

Kamaraelőadások

A két kamaraelőadást a Városi Művelődési Központban mutatták be. Hozzá kell tenni, hogy ezen a helyen a színpadtechnikai lehetőségek szűkösek, de a színház épületében lévő régi kamarateremben megalakulása óta a Griff Bábszínház működik. A tavalyi, Török Ferenc rendezte ősbemutató után Bereményi Géza saját darabját, a Kovács Krisztinával közösen írt Apacsokatállította színpadra. A vetített díszletet itt is, akárcsak tavaly a Radnótiban, Gauder Áron tervezte. A rövid klipekből álló, sajátos időszerkezetű (a jelenből a múltba, majd onnan visszafelé lépegető) előadáshoz Bereményi kettéosztotta a színpadot. A játék mindig csak az egyik oldalon folyt, míg a vászonnal takart féltéren észrevétlenül átrendezték a színpadot, és így egészen filmszerűvé és folyamatossá vált az előadás. Az ügynöktörténetben ugyanazok a színészek játsszák a hatvanas években fiatal szülőket és a most hasonló korú gyermekeiket. A legérdekesebb azonban az, hogy ugyanaz a színész (ebben az előadásban Kiss Ernő) alakítja a tartótisztet a múltban és áldozatának fiát a jelenben. Ezzel a gesztussal elmosódik a bűnösök és az áldozatok közötti éles határvonal, hiszen a történet szerint a tartótiszt saját magát menti az 56-os szerepvállalása miatti lelepleződéstől. Az előadás épp annyira szól a múlt bevallása mellett, mint amennyire szkeptikus abban a tekintetben, hogy a közeljövőben eljutnánk a „békévé oldja az emlékezés” korszakáig.

Füst Milán Boldogtalanokját Koltai M. Gábor állította színpadra. Ez a külsőségeiben nem modernizáló előadás attól szólalt meg érvényesen, hogy egyszerűen és világosan tudott szólni az ösztöneiknek, érzelmeiknek kiszolgáltatott szereplők pokoljárásáról, a szeretetről és a szeretetlenségről. Az előadás többször utalt Szent Pál Szeretethimnuszára, majd a darab zárásaként a színészek együtt szavalták el azt. Emlékezetes a jelenet, ahogy Sirma, a hentes, kezében egy disznószívvel próbálja megnyerni Rózát, aztán egyszer csak a szereplők dobálózni kezdenek a húsdarabbal, és mindenki szabadulna tőle. Játszanak a szívvel, ahogy Vilmáéval is, míg csak a halálba nem kergetik, hogy Róza és Húber Vilmos (Tánczos Adrienne és Farkas Ignác emlékezetes alakításában) újra ketten maradhassanak, és tovább szerethessék-gyötörhessék egymást.

Gyermekelőadások

A két gyermekelőadást a színtársulat két tagja rendezte, a Sziget-kéket Farkas Ignác, A Pál utcai fiúkat pedig Mihály Péter. Az első egy jó színvonalú előadás, A Pál utcaifiúk viszont az évad egyik kellemes meglepetése. Mihály Péternek ugyanis ez volt az első nagyszínpadi rendezése, és ehhez képest egy tiszta vonalvezetésű, ötletekkel és költészettel teli, mindenféle olcsó érzelmességtől mentes, szívszorítóan szép előadást hozott létre. A grundot – Kiss Borbála díszletének segítségével – egy valamikori önmagát már csak romjaiban őrző, lepusztult világ metaforájává tette, ahová azonban a gyerekek ellenfelet tisztelő, a barátságot és a hűséget szem előtt tartó életjátéka mégis visszacsempészi az emberséget és az értékeket. Nemecsek közelgő sorstragédiáját pedig finom jelzések sorával vetítette előre. Elismerésre méltó az is, ahogy az összetoborzott gyerekszereplőkből igazi játszó közösséget teremtett.

A két iskolaszínházi előadásról (Hamlet három fordításban; Phaedra-drámák) a Criticai Lapok áprilisi számában már beszámoltam.

Végigtekintve az előadásokon, semmiképpen sem indokolt a fenntartó azon érvelése, hogy a színház nem tett eleget a vidéki színházaktól elvárható, a közönség különböző rétegeit egyaránt kiszolgáló népszínházi feladatának. Bizton állítható az is, hogy ebben az évadban csakúgy, mint a korábbi években, egy jó átlagos színvonalat nyújtó, és néhány kiemelkedő előadással is előrukkoló, összeszokott társulattal találkozhattak a nézők, amely egészen mostanáig megőrzött valamit a színházalapító Ruszt József szellemiségéből. Ez a társulat most átalakul, hiszen a színművészek közül (annak ellenére, hogy Besenczi Árpád mindenkinek szerződést ajánlott) öten – Ligeti Kovács Judit, Kricsár Kamill, Szegezdi Róbert, Nagy Péter és Mészáros András – távoznak. Az új vezetés első bemutatója a Cseresznyéskert lesz. Aztán majd meglátjuk.

TURBULY LILLA

Nagyot szólt megírása idején A revizor. Akkorát, hogy Gogolnak 1836-ban egészen Rómáig kellett menekülnie a nemtetszésüket kifejezők elől. Az a kor sem tűrte a kíméletlen kritikát. Mégis jól döntött Bagó Bertalan, amikor eltávolodott Gogol korától, és néhány évtizeddel későbbre, a XX. század elejének Oroszországába helyezte a kisváros elkendőzni kívánt korrupt világát. Jól döntött, mert az orosz titkosszolgálat módszereiről, eszközeiről még oly hiányos történelmi ismereteink ellenére is vannak érzeteink, félelemtudásunk. Jól, mert erőltetés nélkül megteremthető az asszociációs lánc távolabbi és közelebbi panamarokonok között. S jól döntött, mert okosan elkerülte a napi aktualizálást.

Szegezdi Róbert, Urházy Gábor László, Nagy Péter és Kiss Ernő

A rendezés hagyja élni a gogoli szöveget, de kommentjeivel erős hangsúlyokat helyez az előadásba. A karzaton, a színpaddal szemben fekete egyenruhába bújtatott kórus reagálja le a történéseket. Hümmögéssel, haházással fejezi ki véleményét a megfelelési kényszerben szenvedő, korrumpáló-korrumpálható kisvárosról és a helyzetet meglovagoló Hlesztakovról, vagy egy-egy orosz népdallal teszi idézőjelbe az eseményeket.

A rendező aláhúzza azt a gondolatot is, hogy mi ferdíthette el az embereket. A félelemvilág, amelyben mindenkiről minden információ rendelkezésre áll, s a kellő időben előhúzható és felhasználható. S az a sommás tudás, hogy mindenkinek van takargatnivalója és ezért megúszásra, túlélésre játszik. Személytelen mikrofonhang szolgáltatja érzelmektől mentesen a háttér-információkat a városban élőkről és az átutazó idegenekről, mintha csak egy megfigyelési jelentés inkriminált passzusait szivárogtatná ki, amelyek kiszámíthatatlanságukkal keltenek el- és megrettentő hatást, hiszen bármikor bárki lehet a következő.

Bagó Bertalan a torzult, szürke jellemeket erős színekkel ellenpontozza. A szolid, intellektuális humortól a szavakat támogató vagy az éppen azoktól eltartó mozdulatokon keresztül a vaskos vaudeville-elemekig terjed az eszközkészlet – s ezzel a megoldással a rendező a félelem, a kiszolgáltatottság, a gátlástalanság különböző szólamainak ad teret. Helyén vannak a stílusváltások, s többnyire az előadás lendülete sem törik.

Kiss Ernő és Nagy Péter

Van még egy hozadéka Bagó Bertalan értelmezésének. A vaskos humor mindig rejt magában egy kis kesernyésséget, szereplőinek túlhangsúlyozott esetlensége pedig már-már szánalmat ébresztő. A „Min nevettek?” kérdése és a „Magatokon nevettek” leleplező válasza nemcsak egy jelenet erejéig hangzik el a nézőknek címezve, hanem az előadás egészében benne van. A gurgulázó haházásba mindvégig rosszalló hümmögés vegyül.

S ez az érzés a valóságos revizor megérkezésével még jobban felerősödik. Míg Hlesztakov passzív módon kihasználja a félreértést és megpróbálja lefölözni az előnyöket, addig a valóságos vizsgálódó nem kicsinyes szerencselovag. Közöttünk él és megfigyel. Aktákkal a hóna alatt ténfereg közöttünk, beleles az életünkbe, és egyszer csak szolgálatba helyezi magát. Bagó Bertalan rendezésében nemcsak egy fenyegető mondat jelzi érkezését, hanem a maga valójában megjelenik. Akkurátusan ellenőriz, és felajánlja a megegyezés lehetőségét. Az a félelmetes, hogy mindannyian tudjuk, ez mit is jelent. A kórus fegyverrel a kezében harsogja az ismerős dalt: „Gyorsan száguldó hűs patak partján / Ülök némán és elnézem én / Túl a távoli zöldellő lankán / Szülőföldemre ömlik a fény.” Ironikus és hátborzongató.

A rendezői kommenteket támogatja Vereckei Rita gyorsan változtatható, rendkívül beszédes színpadképe is. Egyszerre nyújt a város lakóinak valóságos létezési teret, jelzi az orosz helyszínt, és szolgálja a dossziészellemet. Fiókokból álló tömbjei egy ajtóban végződnek. Belépésre éppúgy alkalmasak, mint annak a gondolatnak közvetítésére, hogy a titkos akták bármikor megnyithatóak. Egy pörgetéssel rózsalugassá, néhány faliszőnyeggel szobabelsővé alakíthatóak. S ahogy a díszletben, úgy a Vereckei Rita tervezte ruhákban is hangsúlyosan tetten érhetőek a komédiázásra inspiráló folklórelemek. A lassan véget érő színházi évad egyik legkreatívabb alkotása az övé.

A zalaegerszegi társulat bírja ezt a játékstílust. Eljátssza az egy tömbből faragottságot, az összetartozást, mégpedig úgy, hogy emellett minden városi tisztségviselő jól kitapintható, egyéni vonásokat hordoz. A fogjunk össze szó- és tettbeli egymásba kapaszkodása vagy a városi kórház elsikkasztott virtuális felépítése, majd lerombolása a panamázás látványos megjelenítése. Kiss Ernő polgármestere úgy mozgatja az eseményeket, hogy közben minden kisszerűségének, megalkuvásának, félelmének is kifejezést ad. A színész az előadás motorja, gazdag eszköztárral játssza a minden helyzethez alkalmazkodni akaró városvezetőt. Agresszív és meghunyászkodó, döntésképtelen és gyorsan reagáló, ostoba és éles eszű – ahogy az adott helyzet megkívánja. De eltalált Szegezdi Róbert kompromisszumkész tanfelügyelője, Kanda Pál pergő szavú járásbírója és Urházy Gábor László is a legtöbb takargatnivalóval rendelkező, szolgálatkész közjótékonysági intézmények főgondnokaként. Wellmann György szétfolyó Dobcsinszkij és Balogh Tamás folyton megalázott Bobcsinszkij – egy letűnő földbirtokos osztály fukar, egymással perlekedő képviselői. Kricsár Kamill „bocsánat, hogy élek” modorú postamestere a történések levélbontogató kulcsfigurája.

Nagy Péter léha semmittevésből rakja egybe Hlesztakovot. Olyan figurát hoz színre, aki nem alakítója, hanem elszenvedője a revizorságnak. Értetlenül viseli új helyzetét, de megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Pénzt, udvarlást, vacsorát, egy újságnak eladható jó sztorit. Fiatalember, aki csak élvezni akarja az életet. Igen jó a szolgáját játszó Mészáros András józan racionalitásával, aggodalmaskodásával, örökmozgásával. Játékába még egy pop-rock stílusban előadott „Ó, te bunkócska, te drága” betétdal is belefér.

Elnagyoltabb vonásokból épül fel a két nőalak. Mintha panoptikumból lépnének ki, szögletes, burleszkbe illő mozdulatokkal dolgoznak. Holecskó Orsolya pillogó, férfira éhes polgármester-felesége és Ligeti Kovács Judit kajla kamaszként vihogó polgármesterlánya kabinetalakításnak kiváló, de kilóg az előadás egészéből.

Mint ahogy más az igazi revizort megformáló Mihály Péter is. Komoly, akkurátus, mindent szemrevételező. És mindenek felett tudatos. Akitől félni kell vagy megegyezni vele. Egyik sem túl biztató. Még akkor sem, ha holt lelkek között kell vizsgálódnia.

CSIZNER ILDIKÓ

AMIBEN ÉLÜNK

Theatertreffen 2010

CSÁKI JUDIT

A SZÍNHÁZ ÜNNEPE: AVIGNON

FRIED ILONA

34. HUMANA FESZTIVÁL

Az amerikai dráma ünnepe Kentuckyban

WALLENSTEIN V. RÓBERT

POSZT OFF

Ha a költő drámát ír – Nyílt Fórum

TURBULY LILLA

OSZT HOGYAN TOVÁBB?

A X. POSZT után

SZŰCS KATALIN ÁGNES

WEÖRES SÁNDOR ÉS AKINEK NEM KELL

Kérdőjelek Fáy Miklós (ön)igazoló Weöres-kritikájának margójára

FÖLDES ANNA

„MOST FÉNY VAGYOK”

Mennyekbe vágtató prolibusz – Katona József Színház, Sufni

GABNAI KATALIN

GYERMEKSZÍNHÁZI FESZTIVÁL FELNŐTTEKNEK?

Szabadka, 2010. május

BALOGH GÉZA

KISVÁRDA, HUSZONKETTEDSZER

DÖMÖTÖR ADRIENNE

MISKOLCI NEMZETKÖZI OPERAFESZTIVÁL

„Bartók + Európa”

CSURKOVICS IVÁN

PÜNKÖSD 2010  – SALZBURGBAN

FITTLER KATALIN

EGY ASSZONY A HÁTTÉRBEN

Ortutay Gyula: Napló – Alexandra Kiadó

LENKEI JÚLIA

„NEM TÖRTÉNT SEMMI, CSAK ELVÁLTUNK CSENDBEN"

50 éve halt meg Ábrahám Pál

KÖNIGER MIKLÓS