Beszélgetés Góbi Rita táncművésszel

Góbi Rita táncművész, koreográfus, táncpedagógus 2003-ban végzett a Táncművészeti főiskolán. Pályáját a Pécsi Balettnél kezdte, majd kortárs táncegyüttesek sora következett. 2006-ban alapította meg a Góbi Rita társulatot, több teljes estés koreográfiával számtalan sikert aratott itthon és külföldön. 2017-ben készült Reptében című szóló előadásával bekerült az Aerowaves Twenty18 válogatásába, illetve 2018-ban megkapta a Lábán Rudolf-díjat. 2018-ban és 2019-ben két japán koprodukciót alkotott – Vibration és Freestyle címmel. Előadásaival folyamatosan turnézik világszerte.

Góbi Rita – Ne hisztizz!

Góbi Rita egy tánckoncepció. Hogy alakult ez így?

Újvidéken születtem, és úgy látszik, hogy ide, erre a világra akartam jönni. Folyamatosan érzem a tapasztalási vágyat, hogy itt legyek ezen a Földön. Szeretek létezni. A szüleim támogatása, hite sokat segített abban, hogy azt csináljam, amit szeretek. Szórványmagyarságban és a szerbek között felnőni nem volt leányálom, de a tánciskolában nem számított, hogy hívnak, milyen nyelven beszélek, csak az, hogy a testemen keresztül ki tudjam fejezni a gondolataimat, az érzéseimet. Ez egy kreatív iskola volt, ahol nem egy zárt rendszerrel találkoztam, hanem egyfajta szabadsággal, amiben jól éreztem magam, ahol önmagam lehettem. Tíz évesen iratkoztam be az Újvidéki Balettiskolába, és akkor már tudtam, hogy én ezt az életet szeretném. Már a kezdetekben éreztem, hogy nem akarok Giselle vagy Mirta lenni, de tudtam, hogy a balett az az út, amely képezi a testemet. Tizennégy évesen felvételit nyertem a Budapesti Táncművészeti Főiskolára.

Milyen volt 14 évesen elszakadni az addigi környezettől, és a családi ház melegéből egy teljesen más közegben helyt állni?

Szörnyű volt, de megérte. Úgy jöttem föl a felvételire, ha nem vesznek fel a saját korcsoportomba, akkor nem szeretnék halasztani Szerencsém volt, s bekerültem. Itt Budapesten minden nagyon más volt. Újvidék mellett egy kis faluban nőttem fel, családi ház, udvar, kutya-macska, tér, egy csodabirodalom. Innen egy kollégiumba kerülve, sok emberrel összezárva megtanultam egyedül lenni. Kicsi voltam, későn érő típus, nehéz volt nagyon, de tudtam, hogy mindennek ára van.

Kik voltak a mesterek?

Első balettmesterem Sebestyén Katalin volt, akitől kitartást, fegyelmet és erős technikai tudást sajátíthattam el. Utána már könnyebb volt, jóformán csak gyakorolni kellett. Amikor tizenhét-tizennyolc éves voltam, akkor már lehetőségem adódott arra, hogy koreográfiákat készítsek. Kipróbálhattam magam, kérvényeket írtam, hogy bent lehessek egyedül a teremben, s gyakoroljak.

A klasszikus balett soha nem vonzott?

Sterbinszky László volt a balettmesterem, amikor diplomáztam, és a tanárok szerették volna, hogy én is az Operaházhoz kerüljek – de akkor Harangozó Gyula volt az igazgató, aki nem akart engem úgymond a rúd alá rakni, látta bennem, hogy én valami mást szeretnék ezen a pályán... Így kerültem a Pécsi Baletthez, ahol akkor Keveházi Gábor volt az igazgató. Ő is mesterem volt a főiskolán.

Gyerekkorom óta folyamatosan improvizálok. Akkor még nem tudtam, hogy ez mi, csak éreztem, hogy úgy jön belőlem, olyan szabad, jó érzéssel. Már az első fellépésem úgy kezdődött, hogy a társaim álltak egy pózban, én pedig körülöttük szeltem a teret, olyan szabadon, játékosan, ahogy most is. Semmi sem változott. A tanulmányaim alatt jártam klasszikusbalett-versenyekre, de például Ausztriában a zsűritagok nem csak a klasszikus variációt díjazták, hanem a saját koreográfiámat emelték ki, mert azt vihettem, mint modern szám. A középiskolát úgy jártam végig, hogy esténként táncfilmeket, rögzített előadásokat néztem. Volt egy pici tévém, és anyukám, otthonról másolta le a Mezzóról – akkor még nem volt internet – az előadásokat. Először VHS-kazettákon, majd CD-kről néztem az előadásokat és szívtam magamba Jiři Kyliántól kezdve Pina Bausch, Akram Khan és a többiek produkcióit. Úgy voltam vele, hogy jöjjön mindenki. Azóta ezek a kincsek a táncarchívumban pihennek. Csak a figyelemmel, nézéssel rengeteg tudást szívtam magamba. Az idősebb diákoktól is gyűjtöttem a tapasztalatokat, figyeltem őket, hogyan melegítenek, tágítanak, majd mindezeket én is kipróbáltam. Nálam ez a fajta figyelem már az általános iskola előtt elindult, pl. a szerb cirill betűket csak a puszta nézéssel tanultam meg. Még most is emlékszem, hogy egy bizonyos idő után, egyszer csak tudtam olvasni. Olyan hihetetlen volt. Mivel olyan osztályban kezdtem az iskolát, ahol az elsősök és a másodikosok együtt tanultak, így amíg a tanítónéni mesélt a nagyobbaknak, addig én mindig fél füllel hallgattam, hogy ők mit is tanulnak, szóval a kíváncsiságom által mindig is fejlesztettem magam. Ösztönös volt mindez. A tánc miatt minden héten mentem színházba. Újvidéken mindig ott ültem a karmester feje felett, szerettem az első sort, mert akkor közel lehettem a zenekarhoz és a táncosokhoz is. Budapesten pedig meg akartam ismerni, hogy kik alkotnak Magyarországon. Persze minden külföldi vendégjátékot is megnéztem, sokat állva, mert csak állójegyre futotta. Az Operaházban minden balettelőadást minden szereposztással láttam, mert tudni akartam, hogy ki hogyan építi fel a szerepét. Hol a kakasülőről, hol a kulisszákban leskelődtem. Már akkor is érdekeltek a rendezői nézőpontok. Milyen is egy darab távolról, fentről, milyenek a térformák, meg persze a közelség is elvarázsolt, amikor az izzadságcseppeket is láthattam. Amikor megkaptam a balettművész diplomámat, tudtam, hogy még sehol nem tartok. Ez egy alap, és erre az alapra kell ráfektetni az összes többi technikát. Kortárs kurzusokra jártam. Mikor végeztem, úgy írtam alá a Pécsi Balettel a szerződést, hogy jó pár hónapra elmentem ösztöndíjjal tanulni Amszterdamba. Tudtam, hogy nekem még tanulni kell, és nekik is jobb, ha én még jobb leszek. Hazavártak.

Mit adott Pécs és mit adott Amszterdam?

Pécs egy csoda volt, mert sok külföldi koreográfussal dolgozhattam, akiktől újabb szemléletet kaptam. Igazán megtisztelő volt, hogy pont akkor Eck Imre-darabokat újíthattunk fel – aki nagy példaképem –, és Bretus Máriától tanulhattam. Ő tanította be a saját szerepeit. Készíthettem saját koreográfiákat, amiket bemutathattam. Igazi leányálom volt.

Amszterdamban pedig olyan rendszer működött, hogy minden héten más tanár adott elő. Így minden héten másfajta táncstílussal találkozhattam. Az iskola igazgatónője megengedte, hogy bármelyik osztályba bejárhassak, én választottam ki, építhettem fel a saját órarendemet. Egész nap a táncteremben lehettem, reggel az én biciklim volt az első, és este az enyém az utolsó.  

Akkor már megtaláltad saját arculatodat?

Dehogy, akkor kezdődtek a bolyongások. Amikor otthagytam a Pécsi Balettet, eldöntöttem, hogy lesz egy csapat, társulat. Nagyon fiatalon, 23 évesen céget alapítottam, pénzekkel, pályázatokkal foglalkoztam. Rengeteg hibát követtem el. Nagyon nehéz időszak volt. Kísérleteztem, sokat estem orra, de mindig felkeltem és újrakezdtem, sokszor majdnem feladtam, rengeteg negatívummal találkoztam…

Nekem mindig a tánc volt a fókusz. A tini korszakot már az általános iskolában kivégeztem. Utána már nem buliztam, a táncon kívül nem igazán érdekelt mélyebben más. Biztos egy csomó minden kimaradt, ami más embereknek nem, de soha nem volt hiányérzetem. Annyira benne vagyok ebben a kreatív energiában, hogy éjjel-nappal tudom csinálni, nem tudom abbahagyni.

Ez több mint a produkció megalkotása. Mi ez a „Góbi Ritaság”?

Az egyik a szabadság, amit a mozgás ad. Ott önmagam lehetek, semmi más nem számít. Azt érzem, hogy a nézőnek kinyitom a szívemet és a lelkemet, odaadom magam ennek az utazásnak. Nagyon jó érzés, hogy adhatok. Zsigerig őszinte és tiszta vagyok. Találkozom önmagammal és a nézők energiájával, létrejön a kapcsolat. Aztán van benne egyfajta spiritualitás, a külső és a belső világ összekapcsolása. Engem minden inspirál, egy légynek a zümmögése is hatással van rám. Amik hatnak rám, azokat a szívemen és a lelkemen keresztül az egész testemmel ki akarom fejezni.

A klasszikus balettnek, de a kortárs tánc nagy alkotóinak is van egy táncnyelve. Góbi Rita táncnyelvét szavakba tudjuk foglalni?

Kérdezz majd meg jó pár év múlva, de addig is folyamatosan fejlődik és folyamatosan alakul. Minden egyes testrészemet nagyon tudatosan figyelem és mozgatom, s ezekből a miniatűr figyelmekből épül föl a koreográfia. Amikor megvan az első fázis, utána jönnek rá a rétegek, hogy mik azok az absztrakciók, fantáziák, amikre a mozdulatok közben gondolok. Így gondolattokkal, élettel telítem meg a mozdulatsort. Külön koncentrációt igényel, hogy mi a mozdulatok dinamikája, s hogy merjünk kockáztatni, merjük átlépni a határainkat. A legtöbb koreográfiám technikailag nagyon nehéz, nagyon sok energiát kell beleadni, hogy a test túllépje a mindennapi létezés határait. Ha ez megvan, akkor történik meg az a fajta átalakulás, ami engem érdekel. A kollégákat, a társakat is arra próbálom rávenni, hogy merjék a többet, próbálják meg a bonyolultabb utat választani. Fontos számomra, hogy a kollégáimmal művészileg és emberileg is összhangban legyünk. New Yorkban egy ösztöndíj során találkoztam az egyik japán kollégámmal, egy másikkal pedig Magyarországon. Mindkettőjükkel van egy közös vonal, ami összekapcsol bennünket, s ez a keleti kultúra.

Már korábban is benned volt ez a fajta befelé fordulás, és az a szemléletmód, ami összecseng az ő gondolkodásukkal a világról?

Igen. Az ember gyakran elbizonytalanodik, s amikor megélem ezeket a találkozásokat – úgy mondom mindig, hogy a japán testvéreim –, akkor ez megerősít. A közös munkák és a turnésorozatok által megértettem, hogy a tánc mindenhol ugyanaz. Mindegy, hogy hol vagy, minden nap ugyanazt csináljuk, gyakorlunk a teremben, csak épp más Földrészen tartózkodunk, de a cselekedetünk, céljaink ugyanazok. Alkotunk. Olyan szép, hogy a tánc egy univerzális nyelv, amely mindenhol a világon működik. Ezek a közös darabok nem kötődnek Magyarországhoz, nem kötődnek valláshoz, politikához, térséghez, csakis az emberekhez kötődnek. Ahhoz, hogy a nemzetközi partnerkapcsolatok létrejöjjenek, égő, erős vágy, sok kitartás, bátorság, munka és persze szerencse kell.

Góbi Rita – Reptében (fotó: Marcell Piti)

Az átadási vágy nemcsak produkciókon keresztül érvényesül, hanem a tanításon keresztül is.

Sokáig azt éreztem, hogy nem vagyok kész erre a feladatra. Azt éreztem, hogy tanulnom és érnem kell, hogy taníthassak. A főiskola elvégzése után, még tíz év aktív színpadi jelenlétet követően mertem csak vállalni ezt a feladatot. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban tanítok már nyolc éve. Ott olyan fiatalokkal dolgozom, akiknél nemcsak a tánc a fő vonal, mint a balettintézetben, hanem az élet, a személyiségük kibontakoztatása. Tinik, akik nem tudják, merre induljanak el, kik is ők valójában, így mi pedagógusok a tánc kreativitásán, kifejező erején keresztül utakat mutatunk nekik. Hálás vagyok, hogy a tánc erre is képes. Nagy feladat, hogy hátrányos helyzetű fiatalokkal is foglalkozhatom, akiknek a biztos szülői háttere hiányos, de mi pedagógusok ott állunk mögöttük. A pályakezdés, a felnőtté válás nagyon nehéz lelki folyamat, de hiszek benne, hogy a tánc képes fejleszteni a kitartást, az önkifejezést, bátorságot ad, jobban megismerni, elfogadni önmagad, továbbá csapatmunkára nevel, fejleszti a koncentrációt és nem utolsósorban mindezek közben önmagaddal foglalkozol.

Öntörvényű, de nagyon tudatos életépítés ez. Kívül-belül megerősített, hogy vagyok, aki vagyok?

Ahol most tartok, azt úgy nevezném, hogy egy másvilág, fantáziavilág, egy absztrakt festmény, amiben az ember és a természet találkozik. Valahogy úgy érzem, hogy az origómban vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, és ez boldogsággal tölt el. Nagy utakat szeretnék még bejárni, rengeteg tervem, vágyam van… Mindezekhez folyamatosan fejődnöm kell, és még sok bátorságot kell gyűjtenem.  

Most mi készül?

Maurer Milán csodálatos táncművésszel dolgozom együtt, aki Frenák Pálnál táncol. Ez az első összehangolódásunk. Egy éve dolgozunk a darabon és nagyon várom, hogy „megszüljük”. A Trafó nagyszínpadára álmodtuk, nagy látvánnyal. Nem tudjuk, hogy mikor lesz a bemutató. Közben pedig már majdnem kész az új gyerekdarab is, amit a kaposvári Bábszíntérrel együttműködésben hozunk létre. Ez az új darab egy igazi játék, móka és kacagás lesz, remélem, hogy majd a szülőket is jól feltöltöm a tánc által kreált energiámmal. A fejemben készül még jó pár mű, az egyik Somogyi Tamás bábrendezővel kollaborációban, amely az időskort boncolgatja.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes

Film Zubin Mehtáról, a Legendás karmesterek című DVD-sorozatban

„Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett / Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád” – önkéntelenül is Vörösmarty Mihály idézett sorai jutnak a magyar zenebarát eszébe, olvasva Bettina Ehrhardt filmjének címét: Good Thoughts, Good Words, Good Deeds. Pedig a cím nem más, mint a zoroasztrianizmus egyik (ha nem az első) legfőbb tanítása. Találó a címválasztás, annál is inkább, mivel a parsi családba született, a hazája iránti kötődését rendíthetetlenül megőrzött Zubin Mehta élete szinte illusztrációja lehet annak, hogy így is lehet élni. (Nem véletlen, hogy A tűz szárnyain című 1986-os angol nyelvű indiai film egyik főszereplője – saját maga alakítójaként – a karmester.)

De hazánkban aligha ettől vált ismertté. 1987-ben vendégszerepelt először Budapesten (az Izraeli Filharmonikusokkal), s azóta is rendszeresen visszatérő vendég fővárosunk koncertéletében. Televíziónézők széles tábora 1990 óta többször láthatta a bécsi újévi koncertet az ő vezénylésével. És akik nem csupán a három tenorra fókuszáltak, számon tarthatják a frenetikus sikerű 1990-es római rendezvény karmestereként. Mondhatni, „ismert” művészről van szó. Különleges „vállalkozások” alkalmából is rendre feltűnik a neve, a megbékélés elkötelezett hívei között tartják számon.

A film készítőjének az a lehetőség jutott osztályrészül, hogy hónapokon át „gyűjtse az anyagot”, felvételeket készítve Izraelben, Indiában, Olaszországban és Németországban, a köz- és magánélet különböző alkalmain. Mindehhez rendelkezésére állt a hang- és képfelvételekkel jól dokumentált pálya mintegy fél évszázad során felgyűlt megannyi értékes adaléka. S ebből a bőségszaruból is válogatva, műfajilag közelebbről nehezen besorolható filmet készített. Voltaképp „közönségfilm”, egyszersmind „ismeretterjesztő”, habár az „ismeretek” korántsem csupán a szűkebben értelmezett karmesterlétre vonatkoznak (sőt!). Nem is „információival” tűnik ki (a sztárkarmester életével-pályájával rendszeresen foglalkozott/foglalkozik világszerte az írott és digitális sajtó), hanem a műfajnak azzal a lehetőségével, hogy a „jellemzés” (megismertetés) különböző módozataival egyaránt él.

Koncepciójával maga a rendező mutatja be, s voltaképp abban is jelentős szerepe van, hogy környezetéből (egykori és jelenlegi zenekari muzsikusai, kamarazenei partnerei, a zenei életben társadalmi-hivatali funkciót betöltő munkatársai, barátai stb.) közül kiket juttat szóhoz, akik egy része ily módon a film „szereplőjévé” válik – de mindennél fontosabb, amit érzésein-gondolatain és szavain túl a dirigens „tetteiről” tudunk meg. Pontosabban: a helyszíni (dokumentum) felvételek elementáris hatásának köszönhetően.

Zubin Mehta egyéniségéből adódik, hogy – megszámlálhatatlan riport, interjú után is – olyan közvetlenül beszél a film készítőjével, mintha nem tudna annak „anyaggyűjtő” szándékáról, s nem zavarná a rögzítés ténye. Őszinte, mondhatni, spontán és egyszerű. Amikor autót vezet, felidézi a környezethez fűződő emlékeit (legyen szó akár robbantásról), és szeretettel néz körül szállodai szobái vagy lakásai (pontosabban: otthonai) ablakából, erkélyéről, akár tengerre, akár a városra látni onnan.

A sok helyszín ellenére mégsem tekintjük „utazó karmesternek”, hiszen munkásságának gerincét a saját zenekarokkal közös produkciók jelentik (13 évvel a New Yorkiak leghosszabb ideig működő zeneigazgatója). Különböző zenekarainak játékosai egyéni történeteket elevenítenek fel, amelyek mindegyike több „epizódnál”, „sztorinál”, mivel általuk a műhelymunka eszmeiségébe kapunk betekintést. Tehát a szavak mintha sokat visszakapnának eredeti jelentésükből.

Természetesen hallunk előadás- és próbarészleteket is szép számmal. Az viszont bosszantó a muzsikus-hallgatónak, amikor az egykori előadást megidéző zene közben – szinte narrátor-érzetet keltve – aláúszik Mehta jelen idejű megszólalása, mert a két irányba kényszerülő figyelem megosztása során csökken az élmény. Hasonlóképp zavaró, ha az alkalmi megszólalók kiléte nem azonnal derül ki a feliratozás jóvoltából (ismét bosszantó figyelemmegosztásra kényszerítve az érdeklődőt). Máskor a legmegrendítőbb „bejátszásoknak” lehetünk tanúi (például Isaac Stern gázálarcos közönségnek játszik; az indulatok elszabadulása, amikor először játszik az Izraeli Filharmonikus Zenekar odahaza Wagnert, vagy amikor németországi vendégszereplés alkalmával utolsó ráadásként az izraeli himnusz csendül fel). Pillanatokra villannak csak fel protokolláris alkalmak (Mehta könyvének bemutatója), és hallhatjuk a krikett-rajongó Mehta sajnálkozását afelett, hogy eltűnt az a kép, amely Don Bradman társaságában készült róla. A világklasszis ausztrál krikettjátékos unokája, Greta Bradman szólójával viszont két áriarészletet is hallhatunk.

És öröm a budapesti koncertteremből ismert szólistákkal ebben a nemzetközi környezetben is találkozni (például a kínai zongoraművész Yuja Wanggal, aki felidézi, hogy egyszer szinte elfelejtett szólójával belépni, olyannyira magával ragadta a zongoraversenyt vezénylő Mehta interpretációja).

Végül, de nem utolsósorban, a felvétel különleges zenei értékeként lehetünk hálásak Mahler Gyermekgyászdalok ciklusának videofelvételéért. Zenei értékén túl külön megrendítő, hogy ez Thomas Quasthoff utolsó felvétele a klasszikus repertoárban 2010-ből, a drezdai Sächsische Staatskappellével (2012 óta legfeljebb jazzt vagy R&B stílusban énekel).

A Legendary Conductors sorozatnak ez a darabja nem elsősorban mint etalon érdemel figyelmet, hanem széles szakmai kör számára – értékmentés kategóriában.

Fittler Katalin

Beszélgetés Dunai Tamás színművésszel

„Nekem a színház maga a valóság. Életem többi része csak felkészülés, anyaggyűjtés. Hétköznapi élményeimet összetöröm, lepárolom, felhasználhatóvá teszem, és odaadom a szerepnek, a drámaírónak, a rendezőnek. És ha létrejön az összhang, elkezdődik a gyönyör. Egyik lábammal a tudatom csúcsán, másikkal ösztöneim mélyén vagyok. És repülök” – írta az idei színházi világnap alkalmából Dunai Tamás. A repülés immár fél évszázada tart. Pályája nem szokványos módon indult, hiszen a zene bűvöletében felnövő mohácsi fiú előbb a szegedi egyetem bölcsészkarán végzett magyar–francia szakon. Játszott az Egyetemi Színpadon Paál István csapatában, és találkozása Mensáros Lászlóval végérvényesen eldöntött mindent. Huszonhárom évesen jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol Szinetár Miklós osztályába került. Gyakorlati idejét a Madách Színházban töltötte, majd Ádám Ottó szerződtette. Kisebb karakterszerepeken keresztül jutott el odáig, hogy néhány év után nagyobb feladatokban is bizonyíthasson. Eközben televíziós munkái és játékfilmjei országszerte ismertté tették, közülük legfontosabb Gábor Pál alkotása, az Angi Vera volt. 1992 óta hivatalosan szabadúszó, de változatlanul otthonának tekinti a Madách Színházat. Bő évtizede állandó bázisa lett a Kecskeméti Katona József Színház, ahol olyan szerepeket kapott, amelyeket a fővárosban nem játszhatott volna el.

(fotó: Jardek Szabina, forrás: Madách Színház)

A beszélgetésre készülve azon gondolkodtam, hogy egyáltalán nem egyenes úton érkeztél meg erre a pályára, hiszen előbb különböző kanyarokat, vargabetűket tettél. Ma visszatekintve mennyire volt sorsszerű mégis, hogy színésszé váltál?

Mindenképpen azzá kellett lennem. Az életem valamennyi történése gyermekkoromtól fogva arra predesztinált, hogy ezt a pályát válasszam. Baranya megye egyetlen fiúkórusában megéreztem az együtténeklés örömét. Az édesapám által vezetett városi fúvószenekarban, később más együttesekben átéltem a közös zenélés élményét. A gimnáziumban, amikor még fogalmam sem volt arról, mi lesz belőlem, orosz és francia nyelvet tanultam az osztályfőnökömtől, Lieli Istvántól, akit nagyon tiszteltem – 1956-os szerepvállalása miatt börtönbe került, és szabadulása után mi voltunk az első osztálya –, s az ő hatására a szegedi egyetem bölcsészkarára jelentkeztem. Ott találkoztam Paál Istvánnal, és megtapasztaltam, milyen pénz nélkül, pusztán szeretetből és lelkesedésből színházat csinálni. Mindaz, amit addig magamba szívtam, negyedéves egyetemista koromban kapcsolódott össze, és akkor kezdtem tudatosan készülni a színészi pályára.

Mi történt akkor?

A szegedi Egyetemi Színpaddal jelentkeztünk a Ki mit tud?-ra, ahol Radnóti Miklós Hetedik eclogáját mondtam. Mensáros László, aki Vámos László társaságában tagja volt az előzsűrinek, a produkció után odajött hozzám, és jól leszúrt, mert egy „s” helyett „és”-t mondtam, amivel megdöccent a hexameter. Majd nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem jelentkezem a főiskolára. Alig jutottam szóhoz, csak hebegtem-habogtam valamit, hogy „művész úr, én már huszonhárom éves vagyok”, viszont az ő váratlan kérdése eldöntötte a sorsomat. Addig gondolni sem mertem erre, hiába játszottam az Egyetemi Színpad több előadásában.

Mi fogott meg Paál István személyiségében és abban, ahogyan dolgozott?

Leginkább a fanatizmusa és a forradalmár gondolkodása ragadott magával. Mindig meghökkenteni akart, folyamatosan azzal kísérletezett, hogyan lehet tágítani a színház határait. Dózsa Erzsébettel, Fehér Ildikóval és Ács Jánossal, a későbbi neves kaposvári rendezővel játszottuk Peter Handke Közönséggyalázás című darabját. A végén keresztbe feküdtünk a küszöbön, és a nézők csak a vonagló testeken keresztül tudták elhagyni a termet. Amikor a Ki mit tud?-on szerepeltünk, újságpapírral dobáltuk meg a zsűrit, köztük Major Tamást és Szinetár Miklóst, mert mindenáron formabontóak akartunk lenni, és ezt jópofának tartottuk. Mondanom sem kell, mennyire fel voltak háborodva emiatt.

Milyen előadásokban szerepeltél még Szegeden?

Az Örök Elektrát Paál István a mitológiai történet különböző feldolgozásaiból állította össze, Margitai Ági játszotta a címszerepet, én voltam Oresztész. Ezen kívül máig meghatározó számomra az Óriáscsecsemő.

Nagyot szólt az az előadás.

Bizony. Az amatőr színházi mozgalomban kevés példa volt arra, hogy valami három-négy előadásnál többet megérjen, de ez a darab, ha jól emlékszem, huszonnyolcszor ment. A premierre a szerző, Déry Tibor is eljött, a budapesti vendégjátékon pedig Illyés Gyula is jelen volt. Többen gratuláltak Istinek, többek között Ruszt József és Fodor Tamás, akik akkor a budapesti Egyetemi Színpadhoz kötődtek.

Vajon mit láthatott meg benned Paál István, ami miatt rád bízta ezt a rendkívül nehéz, nagyívű szerepet?

Talán azt a gyermeki naivitást, ami mindig jellemző volt rám, és remélem, máig sikerült megőriznem. Ugyanakkor valamiféle keserű bölcsesség is volt bennem, aminek segítségével képes voltam bejárni a születéstől a halálig tartó hosszú utat. Észrevettem, hogy a dolgoknak nemcsak színük van, hanem fonákjuk, sőt, néha élük is. Ugyanazt legalább három oldalról lehet szemlélni: jobbról, balról és középről. Később ezt megerősítette Szinetár Miklós, amikor gyakran hangoztatta, hogy a „vagy” szót legszívesebben eltüntetné a szótárakból, és helyette mindenütt azt írná, hogy „is”.

Jordán Tamás a budapesti Egyetemi Színpadon tette meg első lépéseit színészként. Rendszeresen elmondja, hogy azóta is mindenütt azt a közösségi élményt kereste, aminek ott részese lehetett. Te is hasonlóképpen tekinted viszonyítási alapnak a szegedi időszakot?

Biztos, hogy ez bennem is megvan, és tudat alatt keresem azt az élményt, az önfeledt játék örömét, amit Szegeden átélhettem. Ugyanakkor, ahogy „a 2x2 józansága” ráhull az emberre, be kellett látnom, hogy a profi kőszínházi működésben nem tehetjük meg ugyanazt, amire amatőrként lehetőségünk van, mert itt pénzről, költséges díszletekről, fizető közönségről van szó, és ezeket a szempontokat előtérbe kell helyezni.

A főiskolán Szinetár Miklós osztályába kerültél. Hogyan emlékszel vissza az ottani légkörre?

Jó osztály voltunk, úgy éreztem, hamar egymásra hangolódtunk. Szinetár Miklós tanársegédje Babarczy László volt, aki később a kaposvári színház igazgatója lett. Egyszerre hatott rám a modern és a hagyományos színjátszás, a jó értelemben vett profizmus. Mert Szinetár nem csak a Csárdáskirálynőt és a Rózsa Sándort rendezte, hanem operák hosszú sorát, és a Magyar Televízió az ő vezetése alatt hihetetlenül magas színvonalú volt.

Az Egyetemi Színpadon teljesen más színházeszménnyel ismerkedtél meg azokhoz az elvárásokhoz képest, amelyek a színművészet intézményes oktatásában megjelentek. Miképpen sikerült áthidalnod a kétféle szemlélet közötti szakadékot?

El kellett felejteni mindazt, amit az Istinél csináltunk. Annyiból könnyebb volt a helyzetem, hogy sem a közönségtől, sem a vizsgabizottságtól nem kellett félnem. A hályogkovács magabiztossága volt bennem, úgy gondoltam, hogy már mindent tudok. Aztán persze hamar rájöttem, hogy technikai értelemben rengeteg pótolnivalóm van, amit egyszerűen nem lehetett megkerülni. Az Egyetemi Színpadon úgy szólaltam meg, mintha egy festő „Picasso modorában” kezdene alkotni anélkül, hogy tisztában lenne az alapvető technikai kérdésekkel. Úgy játszottam Oresztészt és az Óriáscsecsemőt, hogy semmit nem tudtam a színészetről. Paál István gondolkodott helyettem, a mozdulatok, a gesztusok az ő agyában születtek meg, én pedig megpróbáltam reprodukálni az ő vízióját, és a személyiségemmel életre kelteni a figurát.

Eleinte sem jelentett akadályt a közös hang megtalálásában, hogy legtöbb osztálytársadnál négy-öt évvel idősebb voltál?

Egyáltalán nem. Mindig is három-négy évvel fiatalabbnak néztem ki a pillanatnyi életkoromnál, ami egyszerre jelentett hátrányt és előnyt is. Lélekben már ott tartottam, ahol a nálam öt évvel idősebb Huszti Péter, de a külsőm a csetlő-botló kamaszfiút idézte, és akkor még a szakmai tudásom is messze elmaradt az övétől. De aztán Husztival összeszikrázott a sorsunk, hiszen több mint kétszáz alkalommal ment a Hegedűs a háztetőn a Madách Színházban, és felváltva játszottuk Tevjét, a tejesembert. Csodálatos ajándéka az életnek, hogy Huszti Péterrel azonos rangú szerepet alakíthattam húsz évvel azután, hogy elkezdtem a pályát. Ő jóval előttem járt, egymás után játszotta a főszerepeket, míg én sok karakterszerepen keresztül jutottam el oda, ahol a Macskák idején tartottam.

Körtvélyessy Zsolt és Dunai Tamás – Caligula helytartója, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

Huszti Pétert Ádám Ottó az első pillanattól fogva tudatosan építette fel, benned viszont kezdetben kevésbé gondolkodtak, úgy is mondhatnám, hogy a kispadon ültél.

Valóban így volt, de ez egyáltalán nem szégyen. Gondolj bele, hogy Király Gábor mögött sokáig Gulácsi Péter ült a kispadon, aki most Európa egyik legjobb kapusa. Nem éreztem féltékenységet, sokkal inkább alázat és szeretet volt bennem. Tanulni akartam, figyeltem a nagyokat. Ráadásul – ha nem csak a színházról beszélünk – kiélhettem magam más területeken, például a filmen és a televízióban. Vagy a rádióban, ahol egyebek mellett A varázshegy főhősét, Hans Castorpot személyesíthettem meg.

Azért egy rádiójáték, bármennyire jó munka volt is, nem feltétlenül egyenrangú az anyaszínházadban játszott fajsúlyos szerepekkel. Márpedig egy fiatal színész érthető módon szeretné minél inkább megmutatni, mire képes a színpadon. Akkor is ennyire megértően és türelmesen viselted a helyzetedet, vagy csak utólag látod így?

Inkább csak utólag látom így. Nem tagadom, akkor előfordult, hogy csalódott és frusztrált voltam, és szerettem volna az asztalra csapni, amit persze nem tehettem meg. Végtelenül hálás voltam Ádám Ottónak, amiért szerződést ajánlott, és olyan csodálatos művészek közé kerülhettem, mint Tolnay Klári, Domján Edit, Psota Irén, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Márkus László, Bessenyei Ferenc, Haumann Péter, Huszti Péter és a többiek. Amikor Kerényi Imre megkapta a szolnoki színházat, hozzá szerződött Margitai Ági, akivel együtt játszottunk Szegeden, és ott rendezett Paál István. Egymásnak adták át a telefont, és próbáltak rábeszélni, hogy én is csatlakozzak hozzájuk, mert ott eljátszhatom a La Mancha lovagját és több más jelentős szerepet. Én azonban nem mertem lépni, a családomat sem akartam magára hagyni. Felmentem az igazgatói irodába, és elmondtam Ádám Ottónak, hogy milyen ajánlatot kaptam. Ő így válaszolt erre: „Tamás, maradj, mert rád itt lesz szükség.” Én ezt elhittem, és próbáltam más területeken kiteljesedni, a színházban pedig vártam a megfelelő lehetőségekre.

Kiss Mari és Dunai Tamás – Hegedűs a háztetőn (fotó: Kanyó Béla, forrás: Madách Színház)

A filmes világ viszont hamar felfedezett. Első játékfilmed a Dóra jelenti volt, majd szerepet kaptál az Angi Verában. Mit tudsz arról, hogyan talált rád a rendező, Gábor Pál?

Valószínűleg látott valamelyik előadásban, és megkeresett, elhozta a forgatókönyvet. Azt mondta, olvassam el, mert André István szerepére én vagyok az egyik jelöltje. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva találkozunk. Akkor beültünk a Pálma presszóba, és teljes meggyőződéssel jelentettem ki, hogy „Pali, nem tudom, kinek szánod a szerepet, de én ezt meg tudom csinálni”. Addigi életemben soha nem voltam ennyire határozott, de jól tettem, mert sikerült meggyőznöm őt.

Miért akartad ennyire ezt a szerepet?

Mert miközben olvastam a forgatókönyvet, végig azt éreztem, hogy közöm van André Istvánhoz, akit meggyötört az élet, és vállalta a meghurcoltatást az eszméért, amiben a végsőkig hitt. Nem csalódtam, mert nagyon jó volt forgatni Gábor Pállal és Koltai Lajossal, együtt játszani az akkor még főiskolás Pap Verával.

Ha már a filmről beszélünk, eszembe jut a Végtelenben kettő című rövidfilm, mely tavaly komoly figyelmet keltett, díjakat is nyert. Hogyan kerültél kapcsolatba a fiatal alkotókkal?

Pinczés Dávid keresett meg, hogy a testvére Bárányszámoló című novellájából szeretne filmet készíteni két szereplővel, az egyik az Öreg, a másik a Vén. Elárulta, hogy Cserhalmi György már elvállalta a szerepet. Nagyon csábított, hogy együtt dolgozhatunk, és amikor elolvastam a forgatókönyvet, ugyanazt éreztem, mint az Angi Vera esetében, hogy nekem ezt el kell játszanom. Megtanultuk a szöveget, és mindössze tizenkét óránk volt a forgatásra. Ez nagyon kevésnek tűnt, de a Werk Akadémia növendékei mindent előkészítettek: egy héttel korábban már a helyszínen voltak, és megkomponálták a képeket, beállították a világítást. Amikor mi odamentünk, nem volt más dolgunk, „csak” elmondtuk a szöveget, és közben figyeltük egymást. Fantasztikus páros játék alakult ki közöttünk, mintha Federer és Nadal teniszezne, úgy adtuk egymásnak a labdákat. Ezt bizonyára vadidegen, tőlünk több ezer kilométerre élő emberek is észrevették, hiszen a Los Angeles-i Independent Short Awards zsűrije 28 ország legalább 70 órányi anyagából választotta ki a mi 14 perces filmünket, és megkaptuk többek között a legjobb színészpárosnak járó Platina-díjat. Talán azért sikerült ilyen jól ez a munka, mert mindannyian nagyon akartuk, és hittünk benne.

Danyi Judit, Magyar Éva, Trokán Nóra és Dunai Tamás – Három nővér, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

Cserhalmival nem is dolgoztatok együtt korábban?

Rádióban és szinkronban olykor összefutottunk, de színpadon és filmen soha nem dolgoztunk együtt. Egyszer készült egy vizsgafilm, amit bemutattak egy francia filmfesztiválon, Cserhalmi játszotta a főszerepet, és franciául az én hangomon szólalt meg. Ekkor szikrázott össze először a sorsunk. Nagyon hálás vagyok a mostani találkozásért, ha már semmi más nem adódik a pályámon, akkor is elmondhatom, hogy megérte.

Visszatérve a színházhoz, nem bántad meg, hogy akkor nem éltél a szolnoki ajánlattal?

Egyáltalán nem, mert akkor nem vágytam arra, hogy vidéki színész legyek. Számomra ennek jóval később jött el az ideje, amikor elmúltam hatvanéves, és gyengébb lett a fizikumom. Addig több mint ötszázszor játszottam a Macskákat, amihez páratlan fizikai állóképesség szükséges. Fontos, hogy a színésznek legyen megfelelő önismerete és önkritikája ahhoz, hogy belássa, ha valamit nem érdemes tovább csinálni. Ezért hatvanéves koromban kiszálltam a Macskákból, nemrég a Mary Poppinsból is. 2009-ben Cseke Péter hívott a Három nővérre, amit Szász János állított színpadra, majd a Caligula helytartója következett Bagó Bertalan rendezésében. Mindkettő nagyon jó munka volt, és azóta sem szakadtam el Kecskeméttől. Csekével nemcsak a Macskákban játszottunk együtt, hiszen a főiskolán a Szinetár Miklós által rendezett nagyszerű Kabaréban ő volt a Konferanszié, én pedig Schultz úr, akit most Kern András játszik a Vígszínházban. Bevallom, kicsit irigylem őt, mert boldogan eljátszanám még egyszer azt a szerepet.

Mit találtál meg Kecskeméten, amit a fővárosban hiányoltál?

A bizalmon kívül, amit Cseke Pétertől és a rendezőktől immár több mint tíz éve mindig megkapok, azt a kiteljesedést élhettem meg ott, amiben az iparizálódó budapesti színházi világban egyre kevésbé lehetett részem. A Kecskeméti Katona 2020 óta nemzeti színházként működik, ezáltal nagyobb lett a költségvetése és szélesebb a repertoárja, ugyanakkor több elvárásnak kell megfelelniük. Érthető módon kevesebb figyelem jut egy, különösen hetven év feletti színész méltó helyzetbe hozására. De nekem ma már elég, ha bejövök és elénekelek egy dalt a Kőműves Kelemenben, vagy Kocsák Tibor csodálatos musicaljében, a Légy jó mindhaláligban Pósalaky urat játszhatom, ami Vikidál Gyula és Gregor József után komoly kihívást jelent. Sokat köszönhetek az énektanárnőmnek, aki húsz éven keresztül minden Macskák előadás előtt félórát beénekeltetett, de úgy, hogy ezalatt kizárólag velem foglalkozott. Változatlanul tartom a kapcsolatot Cseke Péterrel és Szirtes Tamással, aki azt mondta, hogy az ajtó mindig nyitva áll előttem. Otthonomnak tekintem a Madách Színházat, és most már Kecskemétet is, de ha máshonnan jön egy felkérés, amire fizikailag még alkalmas vagyok, örömmel állok elébe. Éppen most említettem valakinek, hogy nem oda szeretnék menni, ahol szükség van rám, hanem oda, ahol rám van szükség.

Meg is teheted ezt, hiszen harminc évvel ezelőtt hivatalosan szabadúszó lettél, amikor bevezették a számlás rendszert. Ez a változás jót tett, elhozta a szabadságot? Miközben legtöbbet továbbra is a Madách Színházban játszottál.

Mindenképpen. Attól kezdve megkérdezték, hogy vállalom-e az adott szerepet, amire korábban nem volt példa. Mindig a kifüggesztett szereposztásból tudtam meg, hogy benne leszek-e a következő bemutatóban, s ha igen, mit fogok játszani. Ez a szabadság valamelyest önállóbbá, felnőttebbé tett, mint előtte a paternális Ádám Ottó-féle színházi rendszer, amelyben gondtalanul lubickolhattunk, akár a gyerekek.

Molnár André Lukács és Dunai Tamás – Légy jó mindhalálig, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Ujvári Sándor)

Főiskolásként kerültél a Madáchba, hiszen gyakorlati idődet is ott töltötted. Hogyan találtad meg a helyed az ottani színészóriások között?

Eleinte kezem-lábam összeakadt az izgalomtól. Először Karinthy Ferenc Hetvenes évek című darabjában játszottam Bessenyei Ferenc fiát, akit művész úrnak szólítottam, ő azonban szokásához híven alaposan hátba vágott és rám dörrent: „Kisapám, mondd, hogy Feri bátyám, szevasz!” Márkus László elkezdett röhögtetni, bosszantani, többször a lábamra lépett, igyekezett oldani a bennem lévő feszültséget. Gábor Miklósnak bemutatkozni sem mertem, annyira tiszteltem, ő aztán el is ment a Madáchból. Dégi István kísérgetett a színfalak mögött, megmutatta, mi hol van, úgy tekintettem rá, mintha az idősebb bátyám lett volna. Haumann Péterrel jó barátságba kerültünk, a fiaink sokat játszottak együtt. Megtapasztaltam, hogy az igazán nagy emberek megengedhetik maguknak a szerénységet. Ha az idősebb, tapasztaltabb művész megérzi a tehetség szikráját a színészpalántában, akkor úgy tekint rá, mint kollégára. Én is így vagyok ezzel, ha egy tehetséges fiatal színésszel hoz össze a sors – például Koltai-Nagy Balázzsal Kecskeméten –: két tenyeremet aláteszem, és segítem, ahol tudom.

Volt példaképed, akihez hasonlóvá akartál válni, vagy mindenkitől igyekeztél ellesni valamit?

Szinetár óvott minket a példaképektől, mert azt akarta, hogy egyéniségek legyünk, ne ugyanolyanok, mint ők. Inkább arra biztatott, hogy figyeljük a nagyokat, és mindenkitől próbáljunk ellesni valamit. Így tanultam Mensárostól intellektualitást, Márkustól a jó értelemben vett ripacskodást, próbáltam átvenni valamit Haumann hűvös intelligenciájából, Huszti csodálatraméltó lényeglátó képességéből, és bizonyára ellestem más kollégáktól is ezt-azt anélkül, hogy tudtam volna róla. Ha az ember asztalosmesterséget tanul, megfigyeli, hogyan dolgozik a mester, hogyan fogja a gyalut vagy a fűrészt, és próbálja ő is úgy csinálni. Ez nem szégyen, hiszen úgyis maga készíti el a bútort, és csiszolja majd tökéletesre. A színésznek is el kell sajátítania a technikát, és meghagyni a lehetőségét annak, hogy a szerep sugallata alapján megszülessen belőlünk valami olyan minőség, ami korábban nem volt, hiszen a néző az újdonság, a meglepetés varázsa miatt jön el a színházba. Többek között ezért is tartom jónak, hogy a Madáchban biztonsági okokból ugyan, de kettős, hármas szereposztásban futnak az előadások. Elsőre azt gondolnánk, hogy ez ipar, de nem csak az. A Mary Poppinsban Szervét Tibor George Banks-e egészen más, mint Szerednyey Béláé vagy az én alakításom. Mindenki másképp közelít ugyanahhoz a figurához, és mást tesz hangsúlyossá benne: Szervétnél eredetibb angol gentlemant nehezen tudnék elképzelni, Béla humoros gazember, én pedig egyszerű, esendő Banks vagyok, aki ki van szolgáltatva a sors csapásainak. Mindez arra ösztönzi a nézőket, hogy például a Mamma mia! című musicalt Gallusz Niki után megnézzék Koós Rékával és Kováts Krisztával is, mert mindegyik előadás másképp szólal meg. Ebben is úttörő a Madách Színház, európai színvonalat képvisel, és ott van a csúcson. Nagyon örülök, hogy az amatőr színjátszás után a profizmus iskoláját is kijárhattam, sőt aktív részese lehettem.

Macskák (fotó: Kanyó Béla, forrás: Madách Színház)

Beszéltünk arról, hogy eleinte a kispadon ültél. Maradva a sportos hasonlatnál, mondhatjuk, hogy akkor kerültél be először a kezdőcsapatba, amikor átvetted Ádám szerepét Az ember tragédiájában?

Talán igen. Az is beugrás volt. Gyakran úgy találtak meg komoly feladatok, hogy valaki más helyett kellett megoldanom. Biztos, hogy az én Ádámom teljesen más volt, mint Juhász Jácinté, és az én Luciferem is más volt, mint Gáti Oszkáré. Azt hiszem, valóban az Ádám után éreztem a profi színházi működésben először, hogy most már nincs olyan szerep, amit ne tudnék eljátszani, hiszen Ádám valamennyi férfiszerep esszenciáját jelenti, hatalmas utat kellett bejárnom, ugyanúgy, mint annak idején az Óriáscsecsemőben.

A színház történetében jelentős fordulatot hozott a zenés irány megtalálása, amikor bemutatta a Macskákat, majd újabb musicalek következtek. Hogyan hatott színészi pályádra ez a változás?

Ez is maga volt a csoda. 1976-ban a Madáchba mint prózai színházba szerződtem, és akkor még azt gondoltam, olyan az igazi színház, a zenés műfajt csupán „kiegészítő sportnak” tekintettem. Aztán persze megtanultam, hogy szó sincs erről, és mivel gyermekkorom óta zenéltem, egyre jobban lubickoltam benne, jól értettem és éreztem a zene nyelvét. Boldoggá tett, hogy olyan nagyszabású zenés produkciókban is bizonyíthattam, mint a Macskák, a Doctor Herz, a Mária evangéliuma, az Isten pénze és a Hegedűs a háztetőn.

Bár valóban komoly sikereket köszönhetsz a műfajnak, egy idő után nem lett túl sok a musicalekből?

Nem azt mondom, hogy ha pudingos tortából túl sokat eszik az ember, nem csömörlik meg tőle. Meg kell tanulnunk hozzátörni a lelkünket ahhoz, hogy megfelelő alázattal játsszuk négyszázadszor is ugyanazt a szerepet, mert a néző, aki aznap este eljön a színházba, akkor látja először az előadást. A látszatát is kerülnöm kell annak, hogy unom és rutinból igyekszem letudni valahogy, hiszen a közönségnek ugyanolyan varázslatban kell részesülnie, mint a premieren. Ezért aztán az ember, mint a gyerek, újra és újra rácsodálkozik, hogyan válik a hokedli gőzmozdonnyá, és még a füstjét is érezni véli, mert úgy működik a fantáziája. Ha ezt a színpadon hitelesen meg tudom mutatni, megtörténik a csoda. Láttam olyan előadást Párizsban vagy Londonban, amit a rutin vitt előre, amikor a színészek tíz év után ezredszer játszották ugyanazt a darabot. Ettől én is megőrülnék, de nekem szerencsém volt, mert egy színházon belül is sokfélét csinálhattam, és más területeken is kipróbálhattam magam.

Olyannyira, hogy tanítottál is. Az hogyan kezdődött?

A tanítás Szirtes Tamásnak köszönhető, aki nagy létszámú zenés osztályt indított a főiskolán, és a zenés mesterség oktatásában kérte a segítségünket Szerednyey Bélával. Kettéosztotta az osztályt, tizennégy növendék került Bélához, ugyanannyi hozzám. Érdekes, hogy az enyéim közül néhányan kiváló prózai színészek lettek, mint például Rezes Judit vagy Balla Eszter. Mindannyian nagyon tehetségesek és érzékeny lelkűek voltak. Mi valójában nem is tanítottuk őket, inkább segítettünk megoldani bizonyos helyzeteket. Szirtes csupán egyetlen instrukciót adott, hogy mindig legyünk őszinték velük, mert ez a korosztály pontosan érzi, ha át akarjuk verni őket. Aztán sajnos abba kellett hagynom a tanítást, mert úgy jöttek a színészi feladatok, hogy a kettőt együtt nem tudtam csinálni.

És a rendezés?

A rendezést a főiskolán próbáltam ki, amikor vizsgaelőadásokat állítottunk színpadra. Aztán jött az Ez nem ugyanaz című musical-koncert, amit a Vidám Színpadon mutattunk be nagy sikerrel. Az Isten pénzét – amelyben korábban Bob Cratchit-et és Scrooge-ot is játszottam – Veszprémben rendeztem, az Óriáscsecsemőt pedig a kecskeméti Ruszt József Stúdiószínházban.

Amikor rendezel, fontos, hogy személyes viszonyod legyen a választott művekhez?

Úgy érzem, rendezőként akkor lehetek hiteles, ha már a színpadon is megéltem, amit át akarok adni a kollégáknak. Onnantól viszont ki kell kapcsolni, amit korábban csináltam, őket kell figyelni, és belőlük felszínre hozni egy hasonló intenzitású, csak rájuk jellemző megoldást. Bevallom, a látvány megteremtésében kevésbé vagyok erős, jobban értek a dolgok lelki részéhez. Szívesen lennék játékmester olyan rendező oldalán, aki a vizualitást helyettem vagy mellettem nagy hozzáértéssel megvalósítja. Nem zárom ki, hogy lesz még erre alkalmam, hiszen még csak 72 éves vagyok, és szeretnék sokáig élni, ha Isten is úgy akarja.

Dunai Tamás és Gallusz Nikolett – Mary Poppins (fotó: Mohos Angéla, forrás: Madách Színház)

Négy évtized elteltével mennyiben gondolkodtál másképp Déry Tibor darabjáról? Bizonyára beépült minden, amit azóta átéltél és megtapasztaltál.

Keserűbb lett a mostani előadás, mert elsősorban a manipulációról szólt. Folyamatosan küzdeni kell az ellen, hogy az ember agyát a hatalom saját kénye-kedve szerint formálja át. Valamennyi uralkodó társadalmi berendezkedésre jellemző, hogy a saját „pogácsaszaggatóját” próbálja ráerőszakolni az állampolgárokra. Presser Gábor a könyvében úgy fogalmaz, hogy a politika megosztásra törekszik, mindenáron hadrendbe akarja állítani az embereket vagy az egyik, vagy a másik oldalon. A valódi művészet azonban – Presser szerint és szerintem is – összehozni akarja az embereket, nem foglalkozik azzal, hogy ki a jobb- és baloldali, hiszen az emberi élet teljességét próbálja megmutatni. „Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység, / Egységünk törten törve, hanyatla erőnk” – írta Kisfaludy Károly Mohács című versében 1824-ben. A helyzet sajnálatos módon azóta sem változott, mert „visszavonás” és „durva irigység” jellemzi a mai politikai és a sajnálatosan kettéhasadt színházi életünket is, ahol hatalmi játszmáknak kitéve akarnak álművészetet fabrikálni, aminek semmi köze az igazi művészethez. Mert ha valami csupán szócső, az nem tekinthető igazi művészetnek.

Mondod, hogy még csak 72 esztendős vagy, és szeretnél sokáig élni. Szoktál töprengeni azon, mi jöhet a következő években, vagy nyitottan, kíváncsian várod, hogyan alakul a sorsod?

Eszembe jut egy angol közmondás, mely szerint a legjobb mód arra, hogy megtervezzük a jövőt, az, hogy megcsináljuk a jövőt. Kétségtelenül nagy szabadságot adna, ha most nekiállhatnék, és megcsinálnám a jövőmet. De ehhez már késő. Így aztán nyitott vagyok, és igyekszem befogadni, amit ad a sors, azon pedig nem kesergek, amit nem ad meg. Az sem kevés, amit idáig kaptam.

Visszautalva a Végtelenben kettőre, az elmúlás is ott van a gondolataid között?

Persze. Szerintem nem igazi művész, aki nem néz szembe a halállal, legalább gondolatban. A Végtelenben kettő című filmben olyan figurát játszom, aki már nem él, de ez csak a történet kétharmadánál derül ki a néző számára, amikor az Öreg rádöbben, hogy egyedül maradt. Mivel hitem szerint a világok átjárhatóak, nem félek a túlvilágtól. Ha nem is testi valójukban, de spirituális szinten velem vannak a szeretteim, az apám és az anyám. Emlékszem egy jelenetre a Tüskevárból, amikor Matula bácsi a fecskéket nézi, és azt találgatja, vajon hányadszor fészkelnek ugyanott. Végül elhessegeti magától a kérdést, és azt mondja: annyi, amennyi. Én is ezzel a gondolattal szeretnék élni úgy, hogy amennyi hátra van, azt lehetőleg szépen és tartalmasan élhessem Isten segítségével.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor

Film és divat – Várkert bazár

„szép, mint a varrógép és az esernyő

véletlen találkozása a boncasztalon”.

(Lautréamont)

Nem lehet biztosra menni, pedig azt hittem. Szép reményeim váltak volna valóra, ha az előzetes információnak megfelelő, ami előttem zajlott. Seres Tamás forgatókönyvíró-rendező személye, az igényes irodalom (Zsámbékon s a Várkert Bazárban is) – ő jegyzi az ENEMVÉ esteket, vagyis a Nagy Magyar Versek igényes sorozatát. Ebben kevésbé ismert gyönyörű verseket válogat különböző témákban, amelyek nagyszerű színészek (többek között Csákányi Eszter, Vecsei H. Miklós, Csuja Imre és még sorolhatnám) előadásában hangzanak el, de ő szerkesztette, rendezte Hámori Gabriellának a Gyarmati Fanni naplójából összeállított műsorát is. Ezen a nyáron (2021) még egy különlegességgel is előrukkolt. Proust Eltűnt idő nyomában című gigantikus művének első köteteiből szerkesztett egy összeállítást Hajduk Károly számára, amelyet a Fischer Iván lakásszínházban lehet látni. Szóval, ha Seres Tamás a rendező, akkor ott a minőséggel nem lehet gond. Ő beszélt nekem először a Várkert bazár tervezett programjáról, amely a Film és divat címet viseli. A sorozatba bevonták Simonovits Ildikó divattörténészt, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményvezetőjét is, aki aztán tudja, hogy a divat nem azt a fogalmat takarja, mit lehet ezekben a hónapokban drága pénzen hordani. A divat a kultúra, mert jelzi nemcsak a viselőt, de a kort, annak kultúráját, lehetőségeit, s azt a szociológiai ismeretköteget, amit a minden emberhez kötődő fogalom magával hurcol.

„Első alkalommal a magyar filmtörténet és a divat kapcsolódási pontjait villantja fel, a magyar filmek divatját, azok öltözködésre gyakorolt hatását, a kosztümöket, tervezőket, a magyar film díváit állítja a középpontba. Az október 30-i debütáló alkalmon vendégként köszönthetjük a számtalan magyar filmklasszikusban közreműködő Szakács Györgyi Kossuth- és Jászai Mari-díjas jelmeztervezőt és lányát, Szlávik Julit, valamint Schell Judit és Szilágyi Tibor színművészeket, akik mindannyian sok izgalmas történetet elevenítenek majd fel a magyar filmtörténet elmúlt évtizedeiből” – ezt az előzetesből másoltam ide, várakozásom indoklásául.

Igen, a fent nevezettek meg is jelentek. Ott volt Simonovits Ildikó, akinek egy-két történetet sikerült csak felvillantania a sokból, ott volt Szakács Györgyi, Kossuth- és Jászai Mari-díjas jelmeztervező, aki nyolcszáznál több színielőadáshoz (közöttük sok kaposvári produkcióhoz, például a legendás Marat halálához) és filmhez készített jelmezeket, akit a Napfény íze című film jelmeztervezéséért Genie-díjra jelöltek. Őt is kiültették a műanyag székekre lányával, az ugyancsak jelmeztervező Szlávik Julival. Az előzetes szerint a színészek körül azért választották Schell Juditot és Szilágyi Tibort, mert mindketten foglalkoztatott filmszínészek, Schell Judit több mint harminc filmmel, Szilágyi Tibor pedig ötvenhat évados színészi pályáján nyolcvannál több filmszereppel.

Ők beszélhettek volna filmről is, jelmezekről is élvezetesen. Varázsuk – pedig többnyire némán ültek – azért átjött így is, pedig igencsak akadályoztatva voltak.

Számomra érthetetlen okból moderátornak felkérték Varga Liviuszt, a méltán népszerű és kedvelt Quimby együttes tagját (ütőhangszerek, rap, vokál).

Ő biztosan remek, de ugye itt nem énekelnie kellett, hanem beszélgetnie olyan terület nagymestereivel, amelyről neki halvány fogalma sem volt. Mindent megtett, amire a szerepe feljogosította: a dumaszínházas laza és közvetlen modorában félbeszakított, közbeszólt. Zavart az is, hogy nem tudni miért, a beszélgetés alatt a színpadon ülő Zságer Balázs (Zagar zenekar) használta a hangszerét. Igyekezett visszafogott lenni, csak három-négy hangot használt a halk dum-dum-okhoz, de hát miért?

Néztem az elbűvölő tehetségű kiválóságokat, akik némán és fegyelmezetten ültek, holott igazán tudtak volna mit mesélni, filmről is, divatról is, és egyáltalán…

Nem volt filmtörténet, nem volt film és divat kapcsolata. Kultúrák ütköztek szürrealista képben: varrógép és esernyő találkozása boncasztalon.

A bazárban sok a vásári, olcsó limlom, de föllelhető valódi érték, még igazgyöngy is.

Megtévesztő volt a cím: Várkert divat. Az meg végképp, hogy film és divat. Ha Simonovits Ildikó elmondhatta volna, akkor megtudjuk, mint is van ez, de hát nem hagyták. Szomorú. Pedig az ötlet remek.

Józsa Ágnes

A színfalak mellett, mögött – I. rész

2020 márciusában bezártak a színházak, holott még a második világháború alatt is majd végig működtek. A Covid olyan drámát írt a világszínpadra, amit azóta is – együttesen – nyögünk. A kárvallottak között vagyunk mi nézők is, a színházi emberek kis-nagy táborával: művészekkel, alkotótársaikkal, segítőikkel. Van ebben a drámában sodró lendületű, igen változatos cselekmény, dramaturgiai bukfencek sokasága, és a szerző határozottan dúskál az ötletekben – amíg tart a görög ABC –, csak egy dolog nincs benne: humor.

Nálunk általában minden rosszkor jön, de ez speciel még rosszabbkor. A világjárvány embereket, családokat, közösségeket rengetett meg, amire a honi színházi életben az első kormányzati „védekező lépések” kisebb földrengést indítottak el. Az „új színházi törvény” (az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény módosítása) a járvány kitörésekor leegyszerűsítve arról döntött: aki a pénzt adja, az gyakorolja a teátrum vezetője feletti munkáltatói jogokat is. Majd huszáros gyorsasággal, még 2020 őszén megszüntették a kulturális szférában dolgozók, így a színháziak közalkalmazotti státuszát, elvéve ezzel az utolsó kapaszkodók egyikét is, és a nem csekély – már ledolgozott évek után járó – jubileumi pénzt.

A színházak másképp nem tehettek, improvizáltak. Amelyik tudott, médiavállalattá vált, feltárta a szervezetében rejlő digitális potenciált. A találékony színházvezetők és művészek azonnal bedobták a régi felvételeiket – előbb ingyen, majd fizetősen – az online térbe, élő közvetítéseket tartottak közönség nélkül, és interaktivitással hibrid digitális színházi formákkal kísérleteztek. Ez szolgálta a visszatérést, pontosabban azt, hogy kibírja a színház, amíg újra kinyithat. Fokozták a mindennapi jelenlétüket a közösségi médiában, podcastokkal, felolvasásokkal, TikTok videókkal elárasztva a hírfolyamokat. Megtanultunk online színházba járni, és olyan új szavakat is, mint on demand és stream.

Azoknak is nehéz volt, akik elöl álltak, állnak: a színészeknek. Munka, bevétel, de főleg éltető közegük, a színpad nélkül. Egyikük-másikuk feltalálta magát, pályát váltott, kertépítő vagy szakács vált belőle. Sokuk azonban egy életre szóló lelki sebet kapott, művészpályák el sem indulhattak vagy végérvényesen véget értek. A művészek hangját azért hallottuk, mert volt közegük, ahol hallathatták. De a rivaldafényen kívül, azon túl a színházért dolgozók, a háttérszakmák művelői zömében hangtalanok maradtak, ahogy addig is. Pedig pont azt élték át, amit a munkájukkal a színpadon megjelenők: színészek, tervezők, zeneszerzők, koreográfusok, rendezők. Az elmúlt másfél év nekik is bevételkiesést hozott, de háromszor annyi munkát, mint addig, és rögtönzési képességüket tökélyre kellett fejleszteniük, mert ami igaz 14.00 órakor, az már nem áll 17.00 órára; ami simának tűnt kedden, abból már nem lett semmi szerdára.

Olyan színházi embereket kérdeztem, akik a nézőknek láthatatlanok, és akiket testközelből ismerek, vagy ha nem is ismerek személyesen, munkájukat „felhasználóként” évek óta élvezem. Az első részben a „fehérgalléros” színháziakat faggattam arról, van-e tanulsága számukra az elmúlt másfél év történéseinek. Azért a cikkben szereplőkre esett a választásom, mert egy adott pillanatban megérintett emberségük, szakmai elhivatottságuk.

Csató Andrea

– a Pécsi Harmadik Színház munkatársa

Meggyőződésem, hogy ő minden színházigazgató álma-vágya. Feltűnés nélkül, látszólag mindig derűsen teszi a dolgát, profizmussal, azzal a fantasztikus képességgel, hogy szinte láthatatlan, de mindig pont ott van, amikor és ahol szükség van rá. Eredeti szakmája újságíró. Aki fontos, aki számít, azt ismeri Baranyában. Sok száz interjúját, híradását olvashatjuk a PECSMA oldalán. A Pécsi Hírek olvasószerkesztője, és kulturális rovata vezetőjeként 2007-ben Pécs Városa Sajtódíjjal ismerte el munkáját. De Pécs történetében a rendszerváltás, majd az azt követő két évtized nem volt aranykor, sok egzisztencia megroppant, sajtóorgánumok szűntek meg, az ő munkahelye is. Így lett a Pécsi Harmadik Színház munkatársává 2013-ban, a teátrum és látogatói szerencséjére. Empatikus érzéke, nyugodt természete révén folyékonyan beszéli Vincze János ügyvezető-rendező nem éppen könnyű és mindennapi nyelvét, és kérés nélkül is meglátja mindig, hol van rá éppen szükség. A sajtóreferensi munkától a közönségszervezésen át a pályázatírásig s a kapott támogatások elszámolásáig terjed a munkaköre.

Csató Andrea

Sok színház volt és van pénzügyileg bajban, de a Pécsi Harmadik Színház esetében ez már szinte az alapállapot. A világjárvány majdnem a függöny végső leengedését jelentette a teátrumnak, éppen a 25 éves születésnapját követően, és még mindig hajszálon függ, vajon lesz-e harmincéves. Többször érdeklődtem, mi van velük, hogy bírják. Egy panaszszót nem hallottam tőle az elmúlt másfél évben, sőt, ő vígasztalt. Tette a dolgát csendben, ahogy addig is. Biztos vagyok benne, nagyon sok kisszínháznak, vidéki színháznak van egy Andreája, másképpen nem ment volna a túlélés.

Amit az elmúlt másfél évből megtapasztalt, így foglalta össze: „Mi »irodisták« nem zárhattuk be magunk mögött az ajtót. A szakmai beszámolók és pénzügyi elszámolások, a kötelező év- és évadértékelések, a frissen kiírt pályázatok folyamatos munkát adtak. A Pécsi Harmadik Színházat az utóbbi évek adminisztratív döntései rendkívül nehéz helyzetbe hozták, a vírus okozta kényszerű leállás pedig a csőd szélére sodorta. Vincze János igazgató úr helyi, megyei, államtitkári és minisztériumi szinten, sőt gazdasági-pénzügyi vonalon is kitartóan próbált megoldást találni. Az állami bértámogatás mankót adott ahhoz, hogy talpon maradjunk. Ezek a „száraz” tények. Ám ahogy a jó színház a mélyen megélt érzelmekről szól, úgy e küzdelmes esztendő alatt hűséges nézőinktől, az értünk aggódó közönségtől rengeteg kedves szót és biztatást kaptunk. Egy budapesti kezdeményezésű adománygyűjtés során a jelentősebb tételek mellett akadt egy 800 forintos utalás is, egy pécsi nyugdíjastól. Elnézést kért, hogy »csak ennyit«, de ezt szívesen adja. Tudjuk, és megbecsüljük, mert érezzük a szeretetét. Így lehet egy gesztusnak katartikus ereje!”

Herbszt-Véner Orsolya

– a Spinoza Színház lelke

Bár csupa mosoly, komoly lány, inkább már hölgy. Szláv lélek, boldog időszakaiban is mindig bujkál benne némi csendes szomorúság, elmélázás. Sokszor lehettem nézőtársa, mégis mindig meglep, hogy milyen éles szemmel látja meg a legapróbb részletet is. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy remek fotós. Sokan fényképeznek színházi próbafolyamatokat, színészeket, de az ő képeinek lelke van. Korosztályából csak egy fotóstársát tudnám megnevezni, aki a fotóspróba egy órája alatt úgy ráérez a művészre, meglátja a pillanatot, mint ő. Nem csak a játszó embert, hanem az akkor és ott lelkiállapotot, a megszülető gondolatot örökíti meg. Szépérzéke, művészlelke folytán mindig ügyel arra, hogy a szigorú valóságot a lehető legjobb formájában mutassa meg.

Herbszt-Véner Orsolya

Megnyugtató, ahogy színháza ajtajában esténként fogadja a „Spinoza családi-kört”, mert névről ismer mindenkit. Fontosnak tartja a személyes kontaktust, maga is pontosan tudja, milyen felszabadító és jóleső az emberi figyelem.

Orsolya gondolatai az első bezárásról: „Nagyon váratlanul ért bennünket, csak az volt a cél, hogy valahogy fenntartsuk a kapcsolatot nézőinkkel, tartsuk a lelket a »mieinkben« a karantén alatt is. Hetente küldtünk hírlevelet – szándékunk szerint támogató, buzdító gondolatokkal –, és egy-egy korábbi előadásunk felvételével. A második bezárásra már számíthattunk, de a 18. Spinoza Zsidófesztivál után, éppen egy premier másnapján álltunk le újra. Ez már szívszorító volt. Tudtuk, mi jön, már nem ért hidegzuhanyként, felkészültünk. A Spinozának alapvetően háromféle programja van: beszélgető estek, színházi előadások, koncertek. Amit csak lehetett, azt áthelyeztük online térbe. Elindítottuk Olcsó Színház sorozatunkat, amelyben régebbi előadásaink váltak elérhetővé egy jelképes árért, és továbbra is folyamatosan kínáltunk ingyenes tartalmakat. Azt hiszem, a legfontosabbat elértük, átvészeltük ezt a rendhagyó évadot, hiszen ha nem is minden napra, de minden hétre akadt programunk, sőt, a nézőink köre bővült, mivel a budapesti nézőkön túl is sokakhoz eljuthattunk ebben a formában. A körülményekhez képest vettük az akadályt, kicsi, összeszokott csapat a miénk, nem okozott gondot, hogy hirtelen sok minden újhoz kellett szinte azonnal értenünk, hisz alapvetően így működünk évek óta. Bármilyen furcsa, én hiszek abban, hogy minden rosszból ki lehet hoznunk a magunk számára valami jót, ha erősen akarjuk. Közel két évtizede a Spinozában teltek az estéim, a szabad esték pedig más színházakban. Számomra is meglepő, de a világjárvány megmutatta, hogy a színház varázslatos világán túl is van egy nagyszerű világ.”    

Jándy Éva – az Örkény István Színház közönségszervezője

Egyik legnagyobb színházi élményemet Éva kedves ajánlásának köszönhetem. Számára az nem létezik, hogy „nincs rá jegy”, addig keres, amíg megoldja. Éjjel-nappal a színház világában él, minden bemutatóról tud, Soprontól Nyíregyházáig. Azonnal megjegyezte nézői preferenciáimat, színházi ízlésemhez ajánlott programokat, a befolyásolás szándéka nélkül.

Jándy Éva Ficza Istvánnal a doktor Varsányiné-díj átvételekor

Tanúja lehettem, hogyan lépett színházánál előbbre, pontos munkával, konfliktuskerülő üzemmódban. Mindig kompromisszumra törekszik, meghallja, mit mond a másik. Jól eső érzés volt, amikor 2016-ban ő kapta az Örkényben a doktor Varsányiné-díjat, amit belső szavazással annak a nem színész kollégának adnak az örkényesek minden évben, aki szerintünk a legtöbbet tette azért, hogy színházuk jól működjön.

A pandémia felpörgette. Nemcsak színháza stream-időpontjai jöttek, hanem mellé egy élesztő nélküli foszlós kifli receptje is vagy egy film linkje, mit nézzünk, ha már színházba nem mehetünk. Ő úgy vészelte át, hogy nem volt olyan hozzáférhető online felület, ahol az Örkény Színház előadásai, azok beharangozói ne jelentek volna meg általa. Egymaga többet promotált, mint színháza maga, kotlósként őrizve a nézőket, hogy majd azonnal jöjjenek, ha nyitnak a kapuk a Madách téren.

Maga így tekint vissza erre az időszakra: „A Covid mindenki életét gyökeresen megváltoztatta, miért lett volna ez alól kivétel a színháziak élete. Fontos volt számomra, hogy a nézőkkel való személyes  kapcsolatom folyamatos maradjon, sok a visszatérő néző, akikkel jó ismerősök vagyunk, sőt néhányukkal már-már baráti a viszonyom. Páran megtisztelnek azzal is, hogy nemcsak az előadásokról, jegyvételről beszélgetnek velem vásárlás közben, hanem beavatnak személyes örömeikbe és bánataikba is. Ez az interaktív »színházi-családi lét« a tavalyi évben eltűnt. A találkozásokat felváltotta a stream  előadások megismertetése, az online közvetítések eladásának a feladata, nyilvánvalóan online üzemmódban. Új utakra kellett lépnem nekem is, kollégáimnak is, és meg kellett találni azokat a potenciális nézőket is, akiknek eddig a távolság akadály volt, ám most a nappalijukba vihettük az előadásainkat. Tudom, ez nem helyettesítette az élő színház varázsát, de hiszem, komoly intellektuális-érzelmi segítséget adott az egyhangú, bezárt hétköznapokban. Persze sokaknak, nekem is hiányzott a közvetlen kapcsolat, nemcsak a színpadra figyelés a sötétből, hanem az esti zsivaj, ahogy az előadás előtt betódul a tömeg, a szünetekben a látottak izgatott megbeszélése. Tavaly a karácsonyi időszakban – kérésre – a színészeink telefonon keresték meg a nézőket, személyesen mondtak egy-egy verset nekik, elbeszélgettek velük. Pár óra alatt betelt az összes helyünk, nekem is szebbé tette a karácsonyom az ennek szervezésében való részvétel. Igazi ajándék volt az öröm érzése, ami a színház irányába visszaáradt, aminek én is részese lehettem. Mind a két oldal „töltekezett”. Mindig örömmel jövök dolgozni, de az elmúlt másfél év felértékelte bennem, hogy milyen jó egy közösséghez tartozni, hozzám hasonló, színházat szerető és színházat csináló emberek között lenni. Azt hiszem, a jövőben hosszan türelmes leszek, és ez az időszak emlékeztet majd arra, hogy mindig képesnek kell lennem figyelni másokra, mert ajándék a nézői, emberi bizalom. A mi színházunk vezetése előremenekült, és már tavaly tavasszal hatalmas műszaki beruházásba kezdett, hogy a produkcióink sikerrel beszállhassanak az e-színházi programba, s a színház művészei, dolgozói ne maradjanak munka nélkül. Tudom, szerencsések voltunk, minden dolgozónak – művésznek, háttérmunkásnak – volt feladata, keresete ebben az időszakban is, ami nem kis lökést adott a Covid következményeinek elviselésében.”    

Kazimir Annamária

– a budapesti Katona József Színház kommunikációs referense

Minden színházi sajtóreferensnek olyannak kellene lennie, mint Annamari. Ezt a feladatkört neki találták ki. Vibrál, mégis van benne belső nyugalom. Anyaszínházán kívül is számos, általa szervezett bemutató résztvevője lehettem, egytől egyig kellemes hangulatú esték voltak, azzal az érzéssel, hogy személyre szabott figyelemmel fordul minden meghívott felé. Kedves, közvetlen hangú invitálások érkeznek tőle egy-egy bemutatóra, de pandémia alatt még rátett egy lapáttal, ügyelt arra, hogy minden levelében legyen valami biztató, ha másra nem volt már ereje, legalább egy mosolygós smiley a neve mellett. Ami szintén ritka, nem ott fejezi be a feladatait sajtósként, hogy kiküldi a meghívót; mindig megszerzi az előadás utáni visszacsatolást, sőt, reagál is ezekre, éreztetve, hogy olvasta az észrevételeket, fontosak számára, színháza számára.  

Kazimir Annamária (fotó: Horváth Judit)

Neki ezt jelentette a leállás: „Ez most furcsán fog hangzani, de az én életemben tavaly márciusban a leállás jókor jött, betegséggel küzdöttem, és az volt az első gondolatom: óh, kaptam még két hetet. Erre az a magyarázat, hogy teljesítménykényszerem okán a kényszerpihenőm alatt folyamatosan attól rettegtem, lemaradok valamiről. Aztán persze azonnal jött a valós felismerés és a szorongás-cunami, hogy itt valószínűleg nem két hétről lesz szó. A mi színházunk szerintem csodálatosan összezárt. Miután mindenki magához tért az első sokkból, elindult az ötletelés, hogyan éljük túl ezt a helyzetet, és ebből lett egy közös szellemi lángolás. Mi is azzal kezdtünk, amivel mindenki: felolvasás, különféle videós online tartalmak készítése (például vírus-videók címen sorozatot indítottunk, amelyben művészeink adtak praktikus tanácsokat és hívták fel a figyelmet a járvány elleni védekezés fontosságára), aztán szép fokozatosan jött hozzá a stream, ahogy megvalósíthattuk az ehhez szükséges belső fejlesztést, és felállhatott egy videó-stáb, gyakorlatilag egy saját stúdió, ami a markáns online jelenléthez feltétlen szükséges. Máté Gábor nagyszerű ötlete volt a K:ortárs név alatt futó meghívásos drámapályázat, ami aztán ki is töltötte az időnket, teret adott mindenki kreativitásának. Szerintem jól vettük az akadályt, de még ma is újra és újra félelemmel tölt el, hogy nincs vége, nem látom, mi jön még. Nagyon szerencsések vagyunk abban, hogy bár a Covidot nem kerülhette el a színházunk, senkit nem vesztettünk el, de akkor merem csak azt mondani, hogy megúsztuk, ha ez így is marad. Mindent megtettem, hogy ne veszélyeztessem a színházam, amikor már nem kellett a maszk, rajtam akkor is kettő volt, nemcsak magamért, másokért is feleltem. Azt hiszem, hogy mégiscsak a színészeknek volt  a legrosszabb, mert nekik nincs, nem lehetett home-office, nem tudnak a kanapéról játszani. Ők valóban elvesztették a talajt a lábuk alól. Nekem nem kellett a járvány ahhoz, hogy »megvilágosodjak«, nem most gondolkodtam el először az élet törékenységén. Sajnos, nem ez az első vis maior az életemben, értek már fájó megrázkódtatások, amelyek megtanítottak a körülöttem lévő világot mindig a »van«-ban értékelni. Tartom magam minden körülmények között Királyhegyi Pál mondásához: »ami sürgős, az ráér«. Talán egy jelentős hozadéka volt az én mikrovilágomban a pandémiának, hogy bár a Duna partjánál lakom, most fedezhettem csak fel, milyen jó ott néha egy nagyot sétálni.”

Mester Éva – az Orlai Produkciós Iroda művészeti titkára

Mester Éva

Mester Évát személyesen nem ismerem, de többször volt vele „színházi ügyem”, s azon kevesek közé tartozik, aki rögtön válaszol s azonnali megoldást keres és talál. Precíz a kommunikációban, lényegre törő, tudja, az idő pénz. Két ízben lehettem közvetlen tanúja, milyen „a pályán akció közben”. Az Orlai Produkciós Iroda odafigyel arra, hogy megbecsülje a művészeit, asszisztenciát kapnak egy-egy estére. Mindkét alkalommal Éva volt a kísérője egy-egy monodrámát előadó, megbecsült színésznőnek. Úgy jó négy éve, színházi művészbejáró hiányában csak a közönség sorai között távozhatott a színész, aki már füstölgő cigarettával a kezében jött az öltözők felől, amikor meglátta a rá váró nézőket. Nem szólt egy szót sem, nem nézett hátra kísérőjére, csak azonnal hátralendítette a füstölgő rudat. Éva nem nézett le, de pont ott volt a keze, ahol kellett. Diszkréten a háttérben maradt, feszült éberséggel figyelve, be kell-e avatkoznia, „kimenteni” a színésznőt a nézők gyűrűjéből. Másodszor pár hete láttam, mit is ad munkája egy-egy előadáshoz. Idős művészüket kísérte, aki a kezdés előtt tőle várt biztatást. Mielőtt belépett a színpadra, rápillantott, tekintetében a kérdéssel: „Mi ketten ma is megcsináljuk?”. Valamit nagyon tudhat a színész(emberi) lélekről, hisz ennek hiányában nem kaphatná meg ezt a megbecsülésen és szereteten alapuló őszinte és közvetlen elfogadást.  

Ő így élte meg az elmúlt hónapokat: „Művészeti titkárként dolgozom az Orlai Produkciós Irodánál, ami a »civil« embereknek nem sokat mond. Sok egyéb mellett fő tevékenységem az előadások/színészek egyeztetése, a havi műsor összeállítása, kapcsolattartás a vidéki partnereinkkel. Nagyon sok előadást játszunk szerte az országban. Úgy szoktam fogalmazni viccesen: én mondom meg, ki, mikor, hova menjen és milyen sebességgel. A kultúrában, azon belül is a színházban mindenkit megviselt a Covid mentálisan és egzisztenciálisan is. Számomra a legnehezebb a bizonytalanság, a tervezhetetlenség elviselése mind a munkámban, mind magánemberként. Bak vagyok, alapvetően szükségem van/lenne a biztonságra, kiszámíthatóságra. No, ezt teljesen elvitte a járvány. Mindegyik hullámnak megvolt a maga nehézsége, de az első sokkhatás után gyorsan alkalmazkodtunk, alkalmazkodnunk kellett az új körülményekhez, egyfajta új rutinra berendezkedni. Muszáj előre menekülni, a színházban a havi műsort két hónapra előre tervezzük, tehát úgy teszünk, mintha nem lenne itt a vírus, pedig még a holnap sem biztos. Akármikor jöhet – és sajnos jön is – egy telefon, hogy XY megfertőződött, jó esetben csak 10 nap karantén, le kell mondani az előadást, be kell ugrania valakinek, új időpontot kell találni stb.  Mint a GPS az autóban: újratervezés, újratervezés, újratervezés… Minden munkát kétszer-háromszor kell elvégezni, az előadás pótlásának a pótlását is egyeztetni. Ma már szinte a szemem sem rebben. Most csak az a biztos, ami már megtörtént. Nehéz, de csináljuk. Nincs ráhatásom a körülményekre, meg kellett tanulnom higgadtan elengedni dolgokat, nem dühöngeni. Nem mondom, hogy ez maradéktalanul sikerül. Néha elgondolkodom: türelmesebb lettem, vagy kiégtem?… Pozitív hozadéka a Covidnak, hogy jobban odafigyelek az egészségemre, a táplálkozásomra, az első lezárás óta magam főzök, ezt a változást szeretném is megtartani. Nagyon várom, hogy vége legyen, hogy visszakapjam a biztonságomat, tudjak előre tervezni, és végre láthassam újra a tengert.”

Várnagy László

– a Játékszín szervezési vezetője

A szervezők között – lehet, maga nem is tud róla –, egy legenda. A Budapesti Kamaraszínház szárnyalásán, majd korántsem zűr- és bajmentes utolsó évein edződött. Nem fedhetem fel varázslatait, de leleményesen töltötte meg a Kamaraszínház mindhárom játszóhelyét esténként, eladva a kevésbé sikerült produkciók jegyeit is a sikerdarabok oldalvizén.

Várnagy László

Abszolút takarásban van, talán tudatosan törekszik erre. Bár aki a Játékszínbe érkezik és figyelmes, estéről estére észreveheti azt a csendes, szerény urat, aki vigyázó szemeit a jegyértékesítőkön tartja, s udvariasan előrebiccent a törzsnézőknek. Ő tényleg szürke eminenciásként teszi a dolgát, és vélhetően ennek is hála, 2020 márciusáig csúcsra járt a Játékszín. Úgy tűnik, most újra szüksége lesz a kamaraszínházi évek alatt szerzett tudására, megint elkel némi rábeszélő készség, hogy estéről estére megteljenek a Teréz körúti színház széksorai. A teátrum magánszínház, elsősorban a piacról kell megélnie, tavaly mégis az elsők között nyújtott segítő kezet bajbajutott pályatársaknak, köszönhetően talán a kiváló közönségszervezésnek, a biztos bevételeinek is.

Várnagy László visszafogott és diszkrét. Gyorsan dönt, segítőkész. Szereti a „színészeit” és fontos számára, hogy elégedettek legyenek. Ő volt a legszűkszavúbb, udvariasan most is háttérben maradt: „Ahogy a drága Kishonti Ildikó mondta: »háttér nélkül nincs előtér«. Az utóbbi másfél év? Sok mindenre ráébresztett. Először is, hogy az élet milyen törékeny, egy pillanat alatt szertefoszlik. Még jobban kell figyelni egymásra. Semmit nem csinálnék másképp, csak még nagyobb odafigyeléssel és szeretettel! Egy idézettel összegezném a pandémia okán bennem kavargó érzéseket, Bertolt Brecht Jóembert keresünk című drámájából: »Irtani a rosszat, megóvni a jókat, őket is, minket is ez vinne előre!«”

CSEH ANDREA IZABELLA