Veszprémi betekints

A veszprémi Petőfi Színház idei évada nyolc nagyszínházi bemutatót kínál, továbbá négy gyerekdarabot – némelyiket importból –- és öt stúdiószínházi produkciót. Oberfrank Pál második igazgatási ciklusának kezdetekor vagyunk éppen. A folytatást eleve biztosította, hogy a regnáló direktoron kívül más nem pályázott a pozícióra. (Emlékezetes, hogy az előző veszprémi színházvezető, Bujtor István másfél év után elhunyt – azóta már dombormű idézi őt a színház falán a bejárat mellett. A halálesetet követően Eperjes Károly művészeti tanácsadó – elbeszélése szerint – méltányossági okokból a Bujtor család tagjai elé terjesztett öt nevet, ajánlanának közülük igazgatóutódot, s ők egyértelműen Oberfrankot választották. E vezetőkijelölési metódus állami színházban unikálisnak mondható.)

Az azóta eltelt négy év művészeti teljesítményét nem áll módomban en bloc összegezni és értékelni, de az évadok programjából és a mintegy szúrópróbaszerűen megtekintett előadásokból (Koldusopera, Csalódások, Iphigenia Auliszban, Kávéház, Chicago, A fizikusok) levonhatók következtetések. Ezek szerint a veszprémi színház a közönségigényt tisztességgel kielégítve, különösebb művészi innováció nélkül igyekszik betölteni feladatát, amelyet Oberfrank Pál igazgató a beiktatásakor talán kicsit feljebb lőtt be: „Vallomásos színházat kell csinálni, vallani saját magunkról, életünkről, fájdalmainkról, boldogságainkról, mindennapjainkról, választ adnunk az embereknek és magunknak is fontos kérdésekre, katarzist okoznunk egymás számára”¹.

Az utóbbi években a nagyszínpadon biztonsági darabok szerepeltek: vígjáték, klasszikus dráma, zenés (inkább operett, mint musical), egy-egy vígopera, táncjáték. A kockázatvállalást kerülni látszik a színházvezetés. Meglepő módon még a nagyobb bátorságra módot és helyet adó Latinovits Játékszín² műsorára sem igen jellemző az invenciózusság vagy a kísérletezőkedv. Az elmúlt évadban itt például olyan, máshonnan hozott, kisköltségvetésű produkciók voltak láthatók, mint egy jó régen bemutatott bulvárdarab Pécsről (Grace és Glória), egy Pesten már lefutott monodarab (Lengyel Ferenc Az árulója) és a már szakállasnak mondható Hogyan ettem kutyát? Gál Tamástól.

A Petőfi Színház Oberfrank Pál igazgatása alatt eleinte különböző rendezőket hívott, Keszég Lászlótól Szergej Maszlobojscsikovig, de röpke egy-két évad alatt lehorgonyozott az állandó vendéggárda. Szinetár Miklós, Dömölky János, Valló Péter és Guelmino Sándor jönnek rendszeresen dolgozni a társulattal, akiket rajtuk kívül főként Oberfrank Pál és Eperjes Károly vezetők, valamint Kéry Kitty szoktak még rendezni. A visszatérő vendégek névsora, kora és életműve jelzi, hogy Veszprémben általában klasszikus-realista előadások születnek. Eredeti stiláris fordulatokra, formanyelvi újításokra vagy forradalmi mondandóra nem kell számítani. Meglepetések nemigen várhatóak. Evvel a művészi ambícióját tekintve szerény koncepcióval a színház az évadzárók MTI-beszámolói és napilapcikkek címei szerint folyamatosan növeli nézőszámát. Egy-egy konkrét adat összehasonlítása nyomán azonban inkább azt láthatjuk, hogy a közönség legfeljebb őrződik. A 2011/12-es évad végén még 104 ezer nézőről adott számot a gazdasági igazgató³. Oberfrank újbóli győzelmekor stabil 80‒90 ezer nézőt emlegetnek a hírek⁴.

Oberfrank Pál, Kiss Jenő és Szilágyi Tibor (fotó: Gáspár Gábor)

A Petőfi Színház érdemeként felhozhatjuk, hogy rendületlenül kínál 4‒5 gyerekszínházi előadást a nézők újabb nemzedékének minden szezonban. Színházművészeti szempontból érdeklődést e pillanatban alighanem avval kelthet a teátrum, hogy vannak tehetséges fiatal színészei – mindenekelőtt Trokán Anna és Haumann Máté –-, akik sokat játszanak, nincs könnyű dolguk, de sikereikből és kudarcaikból szemmel láthatólag épülnek, gyarapodnak, fejlődnek. (Trokán Anna magas fokú készültsége és koncentrált színészi jelenléte a Nemzeti Színház Isten ostora-előadásának is feltűnő pozitívuma.)

Az idei, 2014/15-ös szezon kiemelt évadnyitó bemutatója a Chicago, amely a színház művészeti tanácsadójának, Eperjes Károlynak első musicalrendezése, egyben régi terve. Mint elmondta az újságíróknak az egykori kaposvári Chicago-előadás Billy Flynnje, akkor ébredt fel benne e mű megrendezésének vágya, amikor 2001. szeptember 11-én látta a televízióban az ikertornyok lerombolását⁵. Rendezőként valóban össze is köti, a lehető legkonkrétabban, a 2001-es New York-i terrorcselekményt és a musical 2014-es veszprémi bemutatóját. Az előadás elején archív harctéri felvételeket vetítenek a díszlet elé feszülő áttetsző függönyre. Feltehetően első világháborús dokumentumot látunk. Gondolhatjuk ekkor, hogy Eperjes így helyezi kontextusba a történetet: miközben Európában vér folyik, az emberek szenvednek, ölnek, halnak, addig Amerikában tort ül az erkölcstelenség, a bűn, s az ezekből profitot nyerő médiabiznisz. (De egyébként a Chicago nem az 1910-es évtizedben játszódik, hanem a 20-as években, amelyekre rászakadt a nagy gazdasági világválság.) Az előadás végén a rendező újra vetít a függönyre, ekkor a World Trade Center elleni támadást, és a tornyok összeomlását nézzük hosszú percekig. Eperjes tehát keretbe ágyazza a musicalt, s ez alighanem figyelmeztetésként értendő körülbelül olyanformán, hogy így járnak azok, akiknek semmi sem szent. Hogy ez a rendezői gesztus mérhetetlenül didaktikus – beleértve az előadásvégi kórust is, amikor a szereplők vehemensen és himnikusan a képünkbe énekelnek –-, az még enyhe megfogalmazása annak a nézői döbbenetnek és rossz érzésnek, amit a vetítés, illetve a rendező kétes értékű és ízlésű üzenete okoz.

A két filmbejátszás között szakmailag korrekten és színvonalasan lebonyolítja a társulat Fred Ebb–Bob Fosse–John Kander musicaljét. Itt-ott, elvétve jelei mutatkoznak annak, hogy a rendezés minősíti is a szereplőket és a történteket. Például abban, hogy Velma Kelly a szünet után ezekkel a szavakkal fogadja a zsöllyébe visszatérő nézőket: Szevasztok, parasztok! Visszajöttetek? (Délutáni előadást látok, diákközönséggel, 10 és 18 év közötti iskolások alkotják a publikumot.) Vagy abban, hogy a gyilkos asszony bírósági tárgyalásán a tizenkét fős festett esküdtszék megannyi Al Capone-fejből áll. De ezeken túlmenően a produkció főként arra koncentrál, hogy megfeleljen a zenei, énekes és táncos követelményeknek. Kiváló teljesítményt nyújtó szakemberek dolgoztak azon, hogy a megvalósítás ne hagyjon maga után kívánnivalót. Mindenekelőtt Kováts Gergely Csanád koreográfus munkája imponáló: az ötletes és energikus táncok szinte teljes egészében kitöltik és elviszik a jeleneteket. Ugyancsak elismerés illeti Rátkai Erzsébet jelmeztervezőt. Ritkán fordul elő, hogy a különböző alkatú színésznők mindegyikét sikerül előnyösen öltöztetni, ezúttal igen. Ráadásul finom, koncepciózus elgondolások mentén születhetett a kosztümegyüttes: a női börtön lakóinak egyenöltözéke például egyszerre idézi meg a csíkos rabruhát és a csábító slafrokot, s a végén még a Velma‒Roxie duó fellépőruhája is rárímel.

A színdarab Magyarországon a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével kerül színre.

Horesnyi Balázs díszlete a revüből indul ki: cizellált-festett színpadi falakat és hatalmasra nőtt papírhangszereket mutat. A nagydob hártyáján rés támad – frivol asszociációkat keltve –, azon át jön be Billy Flynn. Eleinte az egész színpadi közeg úgy hat – az aligruhás táncosnőkkel és az enyelgő-vonagló párokkal –, mintha a Kabaré című musicalt készülnének előadni itt. (Esetleg two in one jelleggel.) Az All that jazzre angolul rákezdő, majd a számot magyarul befejező Trokán Anna úgy is fest a kis fekete neglizsékompléjában, hogy elmenne Sally Bowles-nak. (Én befizetnék arra is.) Tóth Loon konferansziéja pedig szövegében is megidézi konferansziékollégáját a másik népszerű Kander-Ebb musicalből.

Túljutván az allúziókon, az egymás után következő számok profizmusára bízhatjuk magunkat. Elsősorban a női főszereplőpáros meggyőző: Trokán Anna Velmájának dühös tüze és Szűcs Krisztina Roxie-jának alamuszi élelmessége. (Szívesen látnám a két színésznőt fordított szereposztásban is ebben a darabban, hiszen mind az életkori, mind az alkati adottságok amellett szólnának, hogy a rutinosabb nőszemélyt játssza Szűcs Krisztina, s a frissebb húst, a kislányosabb nőcit Trokán Anna.) A színésznők sikerrel ostromolnak csúcsokat egy-egy számban: Trokán Anna – aki csodálatosan tudja átlósan… vagy hogy is… ferdén elhúzni a száját – amikor a néhai húgával közös számát mutatja be, Szűcs Krisztina pedig a férfitánckar közepén dalban ábrándozva csillogó karrierjéről.

Erőteljesek – különösen látvány gyanánt – a börtönjelenetek, amelyekhez Horesnyi Balázs kétemeletes rácsos emelvényt tervezett. Jól mutatnak rajtuk a fogolynők. Pazar jelenség a szürke smasszer-egyenruháját bundával feldobó Morton mama Csarnóy Zsuzsa szakszerű és markáns alakításában. A fogvatartottak közül az egyetlen halálraítélt a musical eredetijében magyar lány, a mi hazai változatunkban azonban az terjedt el, hogy orosz. Veszprémben Perjési Hilda játssza szendén-szőkén, s kap egy oroszos jellegű kötéltáncot a férfikarral, mielőtt a kivégzésére sor kerül.

Szeles József Billy Flynnje stílusos és elegáns a fehér öltönyében, s meglepően kommunikatív: névjegyet osztogat az első sorokban ülőknek, válás, iskolai erőszak vagy bármi más esetére. Haumann Máté Mary Sunshine-ja határozottan emlékezetes figura. A zsinórpadlás felől száll alá, szakállas nő nagyestélyiben, még az edzőcipője is csupa flitter. Sikkes show-woman, aki könnyedén kiszól a zsöllyébe a schoolboyoknak és schoolgirlöknek. Megejtően emlékeztet az édesapjára a felejthetetlen Három nővér-paródiából. (Az a sikkantás például… Épp mint a névnapkor összegyűlő tisztek emlegetésekor.) Közben még Márkus László Másájára is hasonlít kicsit.

A veszprémi Chicago dicséretére elmondhatjuk, hogy felvillantja azt a potenciált, amely szükséges a musicalműfaj kielégítő, sőt illúziókeltő műveléséhez.

A fizikusok-bemutató pozitívumainak dokumentálása nagyobb kutatómunkát igényel és kevesebb eredménnyel kecsegtet. Eleve le kell szögezni, hogy Friedrich Dürrenmatt színdarabja 1962-ben született, a hidegháborús időszakban, amikor az atomfegyverkezési verseny fenyegetett. Gondolni kellett arra a lehetőségre, hogy az eszköz készen áll: az USA‒Szovjetunió szembenállás következményeként akár az egész emberiség elpusztulhat. A találó nevű MAD-doktrinát (Mutual Assured Destruction), a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elvét a hatvanas évek elején dolgozták ki az Egyesült Államokban. Dürrenmatt – miközben alkalmasint szeme előtt lebegett Bertolt Brecht Galilei élete című műve is – a tudósok felelőssége kapcsán moralizál a darabban, három álőrült fizikust használva szereplőként egy elmegyógyintézetben. A művön ott van ama korszak pora, árnya, verítéke. Vékonyka anekdotánál nem hat ma többnek. (Abba talán bele se fogjunk, hogy mennyit változott 1962 óta tudomány, technika, világhelyzet, politika. A morál valószínűleg kevésbé.) Nehéz elképzelni, hogy milyen ambíciókkal vág bele A fizikusok bemutatásába egy magyar színház 2015-ben. (Hacsak nem arról van szó. hogy a dráma főszerepet biztosít Oberfrank Pál igazgatónak.)

Dömölky János mindenesetre úgy kezd neki, hogy érdekes a felütés. Amikor a közönség elfoglalja helyét a nézőtéren, a függöny derékig már fel van húzva, s a színen a megfojtott ápolónő fekszik. Kezdéskor a szája elé mikrofont eresztenek le felülről, s így Iréne Straub nővér halotti pózában Dominek Anna elmondhatja a paratextust, a szerző instrukcióit. Ezt a jópofa indítást követi a rendőrök érkezése, amely halvány krimiárnyalatot – sőt, Helyszínelők-fílinget – hozna létre, ha Kőrösi Csaba nem operettbe, vagy bohózatba illő detektívet játszana. Mindazonáltal a rendezés igyekszik fenntartani némi sejtelmes bűnügyi látszatot, afféle régimódi rejtélyt, amihez szépen illik Dömölky Dániel igényes, patinásnak ható díszlete a szerző által előírt barbár falfestéssel (nyakig fehér) és olyan neoncsillárokkal, amelyeket részint moszkvai metróállomásokon, részint Khell Zsolt-díszletekben lehet látni.

Amikor a halottat elszállítják, megjelenik Newton páciens képében és allonge parókában Szilágyi Tibor, s elég kuszán előadja szólamát a felügyelőnek. Csak később, a púpos doktorkisasszony beavató beszédekor tisztázódik a helyzet: három őrült filozófus gyilkolássza itt a női személyzetet. Az elmeorvosnő Palásthy Bea pontos, tiszta alakításában társalgási modorban őrzi veszélyes titkát. Az ember óhatatlanul arra gondol: tudós nő. Nem járhatunk vele annyira rosszul, mint zavaros vezetői ambíciójú férfiakkal.

A három ápoltat Oberfrank Pál, Szilágyi Tibor és Kiss Jenő adja. Oberfrank Möbiusa közülük a kulcsfigura, a többiek mind az ő tudományos titkait fürkészik. Oberfrank ötvenes, a másik két színész hetvenes - indokolatlanul nagy a különbség a triász életkorában. Nem is az ápolónők szerelmi szenvedélye miatt előnytelen ez, hanem a dráma végső (vagy talán inkább: utolsó előtti) megoldása felől. Hetvenesként vállalkozni arra, hogy az ember már az egész életét diliházban töltse, egészen más ugyanis, mint 20 évvel fiatalabban dönteni így. Az ápolónőkkel való fuzionálás egyébként gyengéje a darabnak, az előadásnak pedig fokozottan az. Oberfrank Pál és Kéry Kitty heves kettőse, amelynek végén Möbiusunk a függöny helyett végül a fotellal fojtja meg Monika nővért, sajnálatosan komikus hatást kelt. Megnyugvásunkra és felüdülésünkre szolgál utána az a jelenet, amelyben a szimuláns Möbius – akit Oberfrank Pál sápadtra sminkelt arccal, árnyékolt szemealjjal és némiképp megrogyott testtartással ábrázol – elbúcsúzik egykori családjától. Látogatói, a volt felesége (Terescsik Eszter), az asszony új férje (Baranyi Péter) és fizikusunk három zenélő fia (Orosz Milán, Hörömpöli Zalán és Orosz Gergő) szolid betétként alkotnak bizarr családi képet.

A fizikusok második felvonásának központi eleme a közös vacsora, amikor a három, immár rácsok mögé zárt beteg nyíltan megtárgyalja a helyzetet. Mivel a díszlet piros-fekete kockás padlózatának sarka kitüremkedik a színpadról, így nem lehet frontálisan elhelyezni rajta az étkezőasztalt, csak párhuzamosan a ferde szegéllyel. Ebből az következik, hogy a leülő főszereplők takarják egymást, és még egy nem szélsőséges nézőtéri helyről is csak az egyiküket lehet stabilan látni. A háttal ülő Szilágyi Tibor esetében a szövegértésünk sem biztosított. A térhasználat e hátrányáért biztosan kár, még ha utóbb úgyis az derül ki, hogy nem a három fizikus volt ebben a drámai sztoriban a döntő személy. Nekik itt Veszprémben fel sem tűnt, hogy az újonnan szerződtetett férfiápolók gépfegyvert hordanak, elegánsan átvetve fehér köpenyükön.

Volt A fizikusok estéjén egy januári légy is a színházteremben. Békésen röpködött a színpad és a nézőtér között. Ha úgy vesszük, a túlélést szimbolizálta.

Stuber Andrea

JEGYZETEK

¹ Oberfrank Pál lett a veszprémi Petőfi Színház igazgatója

http://hvg.hu/kultura/20100128_oberfrank_pal_veszpremi_szinhaz_igazgato

² Újabban Latinovits – Bujtor Játékszínre nevezték át.

³ Tovább emelkedett a nézőszám – Évadzáró társulati ülés - http://petofi.infornax.hu/index.php?id=967

⁴ Oberfrank Pál marad a veszprémi Petőfi Színház igazgatója - http://omegahirek.hu/index.php/veszpremi-hirek/2701-oberfrank-pal-marad-a-veszpremi-petofi-szinhaz-igazgatoja

⁵ Chicagot olvastak - http://www.petofiszinhaz.hu/Hirek/2014-05-23/Chicagot-olvastak.

Steven Isserlis: Miért csapott Beethoven a lecsóba? – Rózsavölgyi és Társa

Steven Isserlis családfája egészen Mendelssohnig vezethető vissza, nagyapja, az orosz zsidó Julius Isserlis zeneszerző. Természetes tehát, hogy zenei légkörben nevelkedett, az viszont egyéni vonás, hogy érzékenyen reagált első csellótanárának, Jane Cowannek azokra a történeteire, amelyek számára emberközelbe hozták az egykori zeneszerző-óriásokat. Ebből az emlékből kiindulva határozta el, hogy – miközben nemzetközileg elismert gordonkaművész – olyan könyveket ír, amelyek hasonló élményt jelentenek későbbi korok fiataljai számára.

Sietek leszögezni, a szerző maga is tudja, hogy nem ifjúsági irodalmat ír. Magyarul (a Rózsavölgyi és Társa kiadásában) megjelent könyve rendkívül fontos használati utasítást tartalmaz Megjegyzés a szülőknek címmel: „Valamennyi fejezet három részre oszlik: először a zeneszerző portréját vázolom fel, amit a gyerekek maguk is elolvashatnak (vagy fel lehet olvasni nekik); ezt követi az adott komponista zenéjének rövid leírása és a hozzá tartozó műajánló (itt olyan darabokat mutatok be, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy velük kezdjük az ismerkedést); végül a zeneszerző életrajza olvasható néhány szórakoztató történettel kiegészítve (ezt egyben is el lehet olvasni, de ha úgy rokonszenvesebb, részletekben is fogyasztható).”

Isserlis stílusa közvetlen, afféle korábban ismeretlen nagybácsié, aki rövid időre vendégségbe jött, s most mesél, mesél… (nota bene 1958-ban született, könyvének angol eredetije 2001-ben jelent meg). Hat zeneszerzőt szándékozott közel hozni potenciális olvasóközönségéhez, közülük öt német nyelvterületről való (Bach, Mozart, Beethoven, Schumann és Brahms), hozzájuk „kakukktojásként” Sztravinszkij társult. Nem véletlenül – Isserlis, merőben „jópofizásból”, számos állattársítással él. Sztravinszkij botsáska, Brahms (sokszori említéssel sulykolva az olvasóba) sündisznó, Mozart pedig hibrid-állatka (akinek fényes szeme hörcsögére emlékeztetett, úgy imádott játszani, mint egy kiscica, és úgy vágyott a szeretetre, mint egy kölyökkutya).

Csakhamar kiderül, hogy a cím nélkülöz minden valóságalapot, Beethoven nem is csapott a lecsóba, hanem levesével öntött le egy pincért – de ez a leves-sztori kevéssé lett volna blikkfangos… Hát…

Isserlis gyakorló apaként megtapasztalhatta, hogy nehéz lekötni a gyerekek figyelmét, éppen ezért a túlzásokhoz folyamodik a hatáskeltés érdekében. Ha kigyűjtenénk könyvének jellegzetes szófordulatait, a túlzó jelzők igencsak előkelő helyet foglalnának el. Megannyi dolog rettenetes, borzasztó, szörnyű, ugyanakkor ezek a kifejezések jelzőként is rendkívül gyakoriak. Ha ilyesmivel lehet lekötni a brit gyerekek figyelmét, akkor nincs sok okunk panaszra, még akkor sem, amikor a (hazai, illetve országszerte fogható) média gyermekműsor-kínálata gyakran vált ki elégedetlenséget. De hát nem is kifejezetten gyerekkönyvről van szó.

Akkor tehát mely életkorhoz tartozók jelenthetik potenciális vásárlóinak jelentős részét? Költői marad a kérdés – szívem szerint azt válaszolnám, hogy kizárólag szakmabelieknek és az adott zeneszerzők művészetével kapcsolatosan sok pozitív élménnyel rendelkező zenebarátoknak való. Olyanoknak, akik görbetükörként értékelik, és ily módon nem torzképet alkotnak egy-egy zeneszerzőről a kötet segítségével, hanem – mintha sajátos stílusú karikatúrát szemlélnének – az itt feltüntetett emberi gyarlóságokat csupán az általuk korábban kialakított portré árnyalását szolgáló ornamensekként kezelik .

Nem vitás, a felvázolt portrék megannyi valóságmozzanatot tartalmaznak, de – hogy régi poénnal éljek – „nem ezért szeretjük” alanyaikat.

Talán mindenkinek van olyan időszak az életében, amikor jobban élvezi a malacságokat, akár gusztustalanságokat is annál, mint azok megérdemelnék. Aki ilyenkor találkozik a könyvvel, csillogó szemmel fogja olvasni. Csak nehogy ez legyen egy-egy alkotó megítélésének az alapja. Mert aligha vezet közelebb muzsikájuk élvezéséhez, ha tudjuk, mely alkoholféléket szerették leginkább, hogy mennyire nem törődtek a higiéniával,vagy netán a közterületeken illendő magatartással (részegesek, modortalanok, pénzéhesek és még sorolhatnánk…).

A kötetet olvasva mégsem ez szomorít el igazán, hanem a zenei megjegyzések, az ajánlók. Hasonlóképp felszínesek, néha – vulgarizáló szándékkal – még téves információkat, a lényegtől eltávolító értékeléseket is tartalmaznak.

Isserlis persze óvatos duhaj: köszönetnyilvánításában zenei szaktekintélyeket nevez meg, akik könyvének egy-egy fejezetét (a Schumannról szólót kivéve) elolvasták. Tehát, ha úgy tetszik, övék a felelősség, ha valakinek csípi a szemét valamelyik részlet… Olvasták kéziratban a barátai is – egyikük tanácsára eltüntette egy ízléstelen megjegyzését… (a többi maradt).

Aki őszintén-mélyen szereti ezeket a szerzőket, bátran olvashatja a könyvet, kiváltképp, ha nem idegen tőle az „angol humor”. Megjegyzem, London szülöttének nem jutott eszébe brit szerzőket tűzni a tolla hegyére…

Voltaképp még sikerélményt is kínál a könyv, amikor az olvasó úgy érzi, ő többet tud a kipécézett zeneszerzőről, illetve ajánlott művéről. S ez az önbizalom-növelő mozzanat azért (is) hasznos, mert elveszi azoknak a(z egyébként akár felháborítónak is tartható) megjegyzéseknek, történeteknek a bántó élét, amelyek az általa kevésbé ismert szerzőkre vonatkoznak.

Belegondolok: de jó, hogy a magyar szerzőket (legalábbis ebben a kötetben) elkerülte… ők megúszták. De vajon meddig?

Ami a magyar fordítást illeti,Nemes Krisztián munkája olvasmányos. De ezúttal sem nélkülözzük a „hibát vétett” nemzedékek óta eredménytelenül irtott tautológiáját (vagy hibázott, hibát követett el, vagy pedig elvétett valamit). És elvárható lenne, hogy a művek címe a bevett magyar fordításban szerepeljen, még akkor is, ha a fordító által javasolt esetleg hangulatilag jobban visszaadja az eredetit. Amikor az eredeti szöveg félreértelmezhető, nyilvánvalóan meg van kötve a fordító keze – ilyenkor szívesen olvastunk volna szerkesztői lábjegyzeteket…

Fittler Katalin

Selma Lagerlöf–Göran Tunström: A trollgyerek – Kolibri Színház

Meglehet, nem dönt majd nézői csúcsokat a produkció, mégis, az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb, mi több, legmegrázóbb előadása ez, a minden népköltészetben megtalálható „váltott gyerek” témát gyerekközönség számára közvetítő svéd színdarab.

Selma Lagerlöf (1858‒1940), az első nő, aki irodalmi Nobel-díjat kapott, s akinek vadludak hátán utazó Nils Holgerssonja – nem utolsósorban a szerző tanítói gyakorlata során szerzett tudással – az egész világnak bemutatta a svéd földeket, gyermekkorában egy elszigetelt családi birtokon nevelődött. Míg az alkoholista apa el nem itta a vagyont, a legjobb tanárok jártak ki lányához, hogy tudását fejlesszék. A legmélyebb benyomások azonban a nagyanyjától hallott mesék és történetek révén érték a Gösta Berling című regényével később világhíressé lett írónőt. A trollgyerekről szóló novelláját egy másik jeles svéd író, a Magyarországon is megjelent regényeiről (Karácsonyi oratórium 1986, A tolvaj 1996, A pusztai levél 1998 ) is ismerhető Gören Tunström (1937‒2000) alkalmazta színpadra. Érzik a biztos írói kéz a dramaturgiai építményen, a honi dramaturg pedig Horváth Péter.

Orosz Klaudia svéd falut és ágas-bogas hegyvidéki erdőt idéző díszlete és szépséges északi jelmezei olyan realitással egybeszövődő mesevilágot idéznek meg, mely számunkra egy másik skandináv szerző, a norvég Ibsen Peer Gyntjéből szinte otthonosan ismerős. A balladai történet kezdetén fiatal gazda (Mészáros Tamás) lovagol párjával az erdőn. Lovaik megbokrosodnak, s az anya (Meggyes Melinda) leejti csecsemőjét. Mire megtalálja, azt már kicserélte egy boszorkányszerű troll-asszony (Tisza Bea), a saját gyerekével. Csak otthon jönnek rá, nem elég, hogy a csöppség ordít és nem hajlandó enni, de igen csúf is szegény. A gyereket s egyben az elbeszélőt is játszó Fehér Dániel egy kapucnis overallban ijesztgeti környezetét, látványosan köpi ki az ételt, míg viszolyogva végre valami gilisztafélét mernek adni neki, s ettől fogva ilyen troll-étkeken él. Az érzékeny és pontos színészi munka következtében a gyerekközönség hallhatóan és láthatóan neki drukkol, bár mindenki meg van kicsit hökkenve a lényegében megoldhatatlan élethelyzet láttán.

Fehér Dániel és Tisza Bea (fotó: Szlovák Judit)

A Kúnos László által fordított szövegkönyv legmeglepőbb, s a magyar gyerekszínházi alkotók számára legtanulságosabb dialógusai a morgolódó Cselédfiú (Czupi Dániel) és a megváltozott házból való szökést javasló Cselédlány (Alexics Rita) egyszerű életelveit tükrözik. Ők azok, akik a kamaszok kegyetlenségével mérik fel a gazda családjának egyre inkább leépülő lelki- és anyagi állapotát. A pletykás szomszédok (Tisza Bea és Mult István) is elmaradoznak, s míg az apa egyre elkeseredettebben fordul szembe a kis szörnyeteggel, az anya valami mély parancsolatnak engedelmeskedve szolgálja az életet ebben az elkeserítő változatában is. Óvja és neveli, sajátjaként gondozza a fiút. A srác egyébként veszélyes is – ó, hány beteget gondozó magyar család ismeri ezt a szorongást! –, egyszer felgyújtja a házat is. Nagyon szép a tükörfóliával földúsított, gondosan megkoreografált, „tüzes” színpadkép (mozgás: Lakatos János). Az anya nem csupán a tűzből menti ki, de egyszer a földühödött apa kezéből is kimenekíti a gyereket.

Az apa nem bírja tovább, s hátrahagyva családját, bemenekül az erdőbe. Fényes pillanat, amikor az összetört ember találkozik a sűrűben egy fiatalemberrel, saját fiával, akit a trollok neveltek ezidáig. A boldog vég bekövetkezését alig lehet fölfogni, annyi szenvedés vezet addig, míg a troll-anya is megkapja saját gyerekét, s az ember-anya is szívére szoríthatja a sajátját. És bár az új romantika és az impresszionizmus írója, Selma Lagerlöf szükségesnek tartotta megmagyarázni a balladát, hogy mikor a trollgyerekkel jól bántak, az embergyereknek is jobb sorsa lett, a mai néző pontosan tudja, hogy csak képzelmény a csere jótett. Csak az van, amit saját emberségedből adsz, ha az élet mégoly esendő változatának megtartásáról van is szó. Te döntesz, miként viszonyulsz a másféle teremtményhez.

Jó a zene (zeneszerző és rendező: Novák János), arányosak és szépek a dalszövegek (Fábri Péter). Egy 2007-es németországi gyerekszínházi fesztivál-beszámolóban olvasható Fábri Péter visszaemlékezése egy müncheni színház, a Theater der Jugend am Elisabethplatz Das Trollkind című előadásáról. Meglátása szerint az az előadás, ott, az idegenek befogadásáról szólt leginkább. A Kolibri előadása a szinte viselhetetlen kereszt, a beteg családtag által meghatározott élethelyzetekről szól, okosan, bátorítóan, keményen és fölszabadítóan.

Jó lenne, ha valami nagyon tapintatos feltáró munka révén eljutna az előadás azokhoz is, akik ezt leginkább értik. Talán a Nagycsaládosok Egyesülete tudna segíteni ebben. De vitatom a korosztályi kiírást: teljesen fölösleges hét éves korú gyerekeket hívni a produkcióra. Nincsenek még készen az itt fölmutatott kínok befogadására. S ezt nem orvosolja semmiféle drámafoglalkozás. Legfeljebb kilenc, de nálunk inkább tíz éves korban van annak itt az ideje, hogy ezzel a történettel találkozzanak. De akkor föltétlenül.

Selma Lagerlöf egyik újévi bejegyzését idézem: „Ilyenkor az emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő, mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban egyetlen fohászt fogalmaznának meg: Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!”

Jelentős fájdalmakkal jár, de Novák Jánosék fontos előadása sokat tesz azért, hogy „megérlelődjék a lelkünk”, s ezt kevés gyerekszínházi előadás mondhatja el magáról.

Gabnai Katalin

Beszélgetés Orosz Klaudia látványtervezővel, a Kolibri Színház művészeti vezetőjével

Orosz Klaudia címzetes egyetemi tanár a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékén. Jászai Mari-díjas díszlet- és jelmeztervező. Ő a Kolibri Színház vezető képzőművésze, sok-sok előadás díszleteit és jelmezeit köszönhetjük neki. A Pesti Színházban ezer fölötti A dzsungel könyve előadásainak száma, amelynek jelmezeit ő tervezte. Műveiből többször láthattunk kiállítást, legutóbb az R3 Galériában nyílt 2015. január 15-én.

(fotó: Józsa Ágnes)

A Kolibri színház színpada pirinyó, a Művészetek Palotája Bartók Béla hangversenyterme még csak nem is színház, de oda született a Diótörő. A hatalmas termet „belakták”. Minden élt , mozgott a Nemzeti Filharmonikusok zeneszavára. Ott még oldalfalak sincsenek, mégis, sikerült egy bábelőadáshoz szükséges intimitást megteremteni.

Ekkora színpadon még soha nem dolgoztam, nagy feladatot jelentett. Dolgoztam a kaposvári színházban és a Pestiben is, de azok a színpadok jóval kisebbek. Kihívás volt , hogy képes vagyok-e megbirkózni ezzel a feladattal, de azt hiszem, sikerült. Nagyon sok rendezői ötletet adott Novák János és a két bábrendező, Török Ágnes és Szívós Károly. Valójában négyesben dolgoztunk. Az első tervektől együtt gondolkodtunk, hogy ezen a helyszínen hogyan lehet létrehozni egy gyerekelőadást. A felnőttek kibírnak sok mindent, a nagy méreteket is, de a gyerekeknek valamiféle intimitás kell, hogy beleélhessék magukat a mesébe. Novák János ötlete volt, hogy a második emeletről jöjjenek be a házba, később meg sokat kellett gondolkodni, hogy mint is jelenjenek meg, mert sok van belőlük, és hol feltűnnek, hol elbújnak. Ekkor pedig a süllyesztőt használtuk. A díszlet mérete sem volt szokásos, a Kolibri színpada hat méter széles, ez pedig húsz. A karácsonyfa is négy méternél kezdődött, és amikor megnőtt, akkor nyolc méteres lett. Más arányokban kellett gondolkodni.

A MŰPÁ-val nem a Diótörő volt az első közös munkájuk.

Igen, de a Haydn és a Háry János előadásunk a Fesztiválszínházban volt. A Háry-felkérésnek nagyon örültem, mert úgy gondoltam, hogy ezt az operai igényű daljátékot máshol nem kaphatnám meg. Nagy boldogság volt megteremteni Háry világát.

Az abszurd mesét a gyerekek számára interaktívvá tették. A zenei élmény mellett részt vehettek sok-sok ötletes színpadi játékban is. Egy kislány volt a Burg vára, de a gyerekek lehettek katonák és legyőzhették kuglibábukkal Napóleon seregét. A császár pedig – győzelmei és veszteségei szerint – hol hatalmas volt, hol picire töpörödött.

A munkám az, hogy minél több ötlet legyen egy-egy előadásban. Ha nincs, akkor unalmassá válik a gyerekek számára. A bábokon múlik sok minden.

Hogy lesz valakiből báblátvány tervező?

Szeretni kell a színházat, a munkát. Ez az első. Nagyon kell szeretni, mert sok harcot kell vívni a munka folyamán. Először is meg kell tanulni rajzolni. Én mindig azt mondom, ha egy tervező nem tud rajzolni, az nem jó tervező. Szófiában a Képzőművészeti Egyetem díszlet-jelmeztervező szakán végeztem.. Férjhez mentem, és Magyarországra költöztem. Az Állami Bábszínház bábműhelyében találtam munkát. Ott mint bábkivitelező dolgoztam. Onnan küldött Szilágyi Dezső – az akkori igazgató – tanulmányútra Leningrádba (ma Szentpétervár). Ott is tanultam, de az igazi tanulmányokat a bábszínház jelentette Koós Iván és Bródy Vera mellett.

Ön ismerte a bolgár hagyományt, aztán tanulhatott orosz bábművészetet. Volt különbség felfogásban, stílusban, művészetben?

Amikor kezdtem a pályát, a bábszínház nagy korszakát élte. Látványban a bolgár színház sokkal színesebb, a magyar látványvilág pedig kifinomultabb. S az is különbség, hogy a bolgár színházban nagyobb hangsúlyt fektetnek a játékra. Most már elkezdődött ez Magyarországon is, de régebben itt a szöveg volt a fontos.

Koós Iván és Bródy Vera bábjai emlékezetesek ma is…

Ők annak idején nagyon modernek voltak és munkáik azok a mai napig is. Különleges látványvilágot teremtettek a magyar bábjátszásban, amit nem lehet utánozni. Ők voltak a mestereim. Mindent megtanultam tőlük.

Alapító tagja a Kolibri Színháznak, és azóta is itt, Novák János mellett dolgozik. A kezdetektől érzékelhető volt a másféle cél, és hogy másokat máshogyan akartak megszólítani.

Az az igazság, hogy az akkori bábszínházban akkorra már nagyon megfáradt az élet. A fiatalabb generáció – köztük én is – mást akartunk és máshogyan. Amikor Székely Andrea bábrendező barátnőm szólt, hogy lesz egy új színház, örömmel jöttem. Itt megtaláltuk azt, amire vágytunk. Nagyon sokat kísérleteztünk. Készült olyan előadás is, ami nem sikerült, de mégis jó volt, mert nagyon jó volt az előkészületi munka. Egy erős társulat épült föl. Dolgoztunk külső tervezőkkel is még az elején. Jan Dvorakkal, az egyik első kelet-európai professzionális bábrendezővel is. Ő rendezte a Brabanti Genovévát. Tolmáccsal dolgozott, de úgy is továbbképzés volt számunkra a marionett bábjátszásban.

Parszifál titka

Mennyire változott meg nálunk ezalatt a több mint húsz év alatt (1992-től létezik a Kolibri) a bábjátszás maga? Úgy emlékszem, hogy a Kolibriben láthattunk először olyan bábelőadásokat, amelyekben a színészek a maguk valójában megmutatkoztak. Nemcsak paraván mögött játszottak, hanem a bábszínésznek alakja lett és testmagassága.

Az Állami Bábszínházban tilos volt látszani. Ha a színész kijött a paraván elé, akkor maszkot kellett húznia, hogy ne rombolja szét a gyerekek illúzióját. Sőt, az is nagy problémát jelentett, ha valaki magasabb volt, és látszott egy kicsit a feje búbja a paraván mögül, akkor rászóltak, hogy húzza össze magát. A Kolibriben az első előadások egyike volt a Locspocs és a Bolygó hollandi . Székely Andrea rendezte az előadást, s kiszólította a színészeket a paraván mögül. Bemutatta őket, s fekete ruhában, a bábok mögött és a bábon keresztül közvetítették a gyerekeknek a mesét.

Ez egészen más játékmódot követelt a bábszínészektől is.

A színészeknek meg kellett tanulniuk, hogy használják az arcukat, a szemüket, a beszédet. A paraván előtt teljesen másképp kell. A paraván mögött mindig fölfelé kellett beszélni, itt meg a gyerekek felé, lefelé. A bábnak minden mozdulatát kellett figyelni a paraván előtt, és vigyázni arra, hogy a személyes jelenlét a háttérben maradjon. Ez különleges színészi feladat.

Fel tudjuk idézni, hogy melyek voltak az érdekesebb feladatok ezekben az évtizedekben?

Hát ez a Locspocs mindenképp, mert akkor nekem is úgy kellett a bábokat megterveznem, hogy ne csak botokkal meg pálcákkal legyenek mozgathatók, hanem éljenek az előszínpadon. Olyan technikát kellett kitalálni, hogy a színészek természetesen és kényelmesen mozgathassanak. A báb mérete is megváltozott. A második nagy kihívás a Megyeri gyaloggalopp volt. Azt az egész társulat nagyon szerette. Nagyon együtt voltunk, és nagyon sokat dolgoztunk. A színpad minden zegzugát fölhasználtuk, hogy működjön a történet. Azóta sem volt ilyen előadásunk, amelyben ennyire mindenki benne volt a súgótól kezdve a díszítőig. Aztán ami még nagy élmény volt, az a csecsemőszínház. Nekem egészen különleges feladat volt. Nem tudtam mibe kapaszkodni, nem volt minta, nem volt kihez fordulni, mert annyira új volt. Kísérleteztünk, és sikerült.

Most is nagyon előreszaladtunk. Az 1984‒85-es továbbképzés a Leningrádi Színház- és Filmművészeti Állami Egyetemen mit adott?

Maga a város gyönyörű. Sok könyvtára van, amit mind megismerhettem. Az egyetemen az akkori harmadéves hallgatókkal voltam együtt. Két feladatot kaptam. Az egyik japán tanulmány volt, azóta is nagyon vonzódom a japán művészethez, a másik egy spanyol tanulmány.

Ez két teljesen külön világ.

Igen. Az volt a cél, hogy a különböző hagyományokat megismerjem. Sokat segít ez nekem azóta is. Minden, amit tanultam akár Szófiában, akár Szentpétervárott, beleépült a munkáimba.

1992-ben kitalálták a Kolibrit. Ez egy különleges színház, amely nagyon eltérő korosztályoknak készít előadásokat, az egészen piciktől, a pár hónapos csecsemőktől az érettségi előtt álló kamaszokig.

Nem tudom megfogalmazni, hogy mi is a Kolibris stílus. Talán az a legfontosabb, hogy élet van mindenben, és lelke van a dolgoknak. A legfontosabb talán az, hogy nincs kiszáradva. Nincsenek kánonok, és szabadságot érezhetünk a munkában.

Több mint húsz év nagy idő. Mi a titka, hogy mindig meg tudtak újulni. Gondolom, voltak nehéz időszakok.

Nehezebb időszakok mindig vannak, és mindenhol. Talán az a titkunk, hogy itt nagy családban vagyunk. Természetesen jó és rossz oldala is van a családnak, de együtt vagyunk, és segítjük egymást. Mindannyian szeretjük a munkát és szeretünk dolgozni. Minden feladat új kihívás, egy új megmérettetés. Ki kell találni egy olyan dolgot, ami addig még nem volt. Azt hiszem, ez tartja életben ezt a színházat.

A báb nagyon abszurd és nagyon reális is tud lenni, ugyanazokkal az eszközökkel. Mennyire változtak az eszközök, a módszerek? Változott a látványnyelv? A sok-sok nyomogatható kütyüvel nagyon megváltozott a képi környezet.

Természetesen, a báb az stilizált dolog. Akármennyire is a natúrához közelit, itt mindig van egyfajta stilizáció. Ennek a foka pedig mindig változik. A divat is változik. Változik a rálátásunk az életre. Amit a számítógépes technika ad a gyerekeknek, azt mi sem tudjuk és nem is akarjuk figyelmen kívül hagyni. De azt is tudjuk, hogy a színház más. Itt igazi élet van!

Mennyire változtak meg a mai hat-nyolc évesek a húsz-harminc évvel ezelőtti kortársaikhoz képest? Mást kell nekik mutatni-adni?

Az én tapasztalatom az, hogy a mai gyerekek sokkal élénkebbek, mint a harminc évvel ezelőttiek. A mostaniak szabadabbak, és kívánják, hogy segítsen nekik a színház, hogy lekösse őket. Azt a szabadságot, ami bennük van, azt használja fel a színház valójában. Azért jó az interaktív színház, azért jók az interaktív előadások, amiket itt a Kolibriben gyakran játszunk, mert a gyerekek igénylik az aktív részvételt. Ilyen a Bors néni vagy a Háry például. Az Emil és a detektívekben a gyerekek együtt keresik a gonoszt, s ennek ürügyén körbejárták az egész színházat. Nagyon élvezik. A mai gyerekeknek szükségük van ilyesmire.

De ugyanúgy szükségük van a mesékre, a különös történetekre is…

Természetesen a mesére is szükség van. Attól, hogy belemennek a mesébe, a saját energiájukat is át tudják adni. Az interaktív játék azért jó, mert a gyerekek benne lehetnek a mesében.

Megváltozott a képi érzékelésünk.

Igen. Például a hatvanas években divatos volt a stilizáció. Két gomb és egy pici orr és kész volt a báb arca. Most, ha ilyeneket csinálunk, az nem köti le a gyerekeket. Többet kell adni, gazdagabb látványt kell csinálni.

Fogadnak csecsemőket is és középiskolás kamaszokat is. Sok zenés játék van, sok a mesejáték és sok az élethelyzeteket feldolgozó drámajáték. Mit lehet mutatni például a pár hónaposaknak, akik csak a mamájukra figyelnek?

Arra törekedtünk, hogy legyenek színek, legyenek formák, és a formák változzanak a gyerekek előtt. Mindig más-más alakot vett föl a forma, és ez bőven elég egy csecsemőnek, amikor látja, hogy egy kockából és egy gömbből mennyi mindent lehet összerakni. No és a zene! Minden zenére mozdult a Toda című előadásunkban. A második csecsemődarabunk a Tekergő. Az egy kicsit már nagyobbacska csecsemőknek való,mert ott már versikék is vannak. Orbán Ottó verseit mondjuk. Ott a tárgyakkal játszunk, párnákkal, paplanokkal , kezünkkel-lábunkkal , s nem a formákat rakjuk össze, hanem az emberi testet a körülötte levő tárgyakkal. Ez a csecsemőszínház. A zenés gyerekelőadásoknál a zene segítsége nagyon fontos.

Anatómiai teátrum

A látvány kitalálásánál segít a zene?

A zenének színei is vannak, azok is előjönnek, ahogy hallgatja az ember, meg formákat is lát, amikor hallgatja. Hangulatot ad. Nekem sok segítség a zene. Én kamaszoknak nem terveztem még bábelőadást. Bagossy Levente például tervezett. Én csak jelmezeket készítettem ezekhez az előadásokhoz. Nehéz a mai kamaszokkal. Az elején nagyon ellenállnak. Meg kell őket győzni, le kell nyűgözni – akár bábokkal is. De le lehet kötni őket. A meséknél pedig érdekes világot kell kitalálni, hogy a gyerekeknek izgalmas és változatos legyen , hogy maradjon bennük élmény. Ezt később viszontláthatjuk a gyerekrajzokban. Minden évben szervezünk egy gyermekrajz-kiállítást, és akkor látjuk a saját munkánkat, a díszleteket, a jelmezeket. Ami megmaradt bennük, ami emlékezetes számukra, azt mindig lefestik, megrajzolják. Ami nincs meg, az azt jelenti, hogy nem nagyon sikerült az előadásunk, mert nem emlékeznek rá.

A Gyaloggaloppnál hagytuk abba az emlékezetes munkák sorát. Mi következett?

Azután következett a Ruszt Józseffel való munka. Több darabban dolgozhattam vele. Itt is. A Kolibri Pincében is rendezett két Márton László-darabot. Az egyik A római hullazsinat volt, a másik az Anatómiai teátrum. Mindkettő felnőtt előadás . Ahogyan pedig ő dolgozott a színészekkel, az nekem is egy életre való élmény.

Mozart: Szöktetés a szerájból

Mennyire kell másnak lenni egy felnőtt, mint egy gyerek bábelőadásnak? Máshogy kell közelíteni?

Másképp kell. Kicsit groteszkebb figurákat kell csinálni a felnőtteknek, mint a kicsiknek. Mind a két felnőtt darabban, amit terveztem, adva volt a groteszkség meg a szimbolika. Az Anatómiai teátrumban az emberi testrészeket személyesítettük meg. A fej, a kéz , a láb külön játszott. A láb volt a paraszt, a szív a szerelem, a fej a főnök. Összeálltak és szétmentek, s mindez egy boncasztalon történt. Az orvosok voltak a színészek, és végül a gyomor megette valamennyit. A római hullazsinatban nagyon elvont figurákat csináltam, csontvázakat, és zsinóron lehetett felhúzni őket. Ruszt Józsefnek az volt a legkedvesebb képe, amikor a csontvázak ott lógtak fönt.

Vannak rendezők, akik nagyon erős képi világgal érkeznek. Ruszt is ilyen volt?

Ő csak az utakat mutatta, én meg otthon skicceket rajzolltam, hoztam minden nap az újakat . Addig hoztam, amíg nem sikerült a neki tetsző, a végleges.

Minden rendezővel így dolgozik?

Igen. Nagyon sokat szeretek rajzolni. Már az első beszélgetés után nekikezdek, és rajzolok sokat, mielőtt a végleges tervet elkészítem. Nem tudom előszörre a véglegeset elkészíteni. A szívemben kell előkészíteni mindent. A dzsungel könyve jelmeztervezése nagyon jó munka volt. Arra is sokat készültem.

Ott felnőtteknek kellett játszó jelmezt készíteni.

Nem ez volt az egyetlen ilyen munkám. A végzettségem szerint jelmeztervező is vagyok. Készítettem Veszprémben a nagyszínpadra egy Lázár Ervin-mesét, a Bab Bercit. Egerben is terveztem jelmezeket Bereményi Géza darabjához. Mindenhez sokat dolgozom és szívesen. Szívesen dolgozom a Kolibri Fészekben – itt volt a Rózsa és Ibolya meg a Mosható és barátai. Ezek óvodásoknak szóló műsorok. Az egészen más környezet. Szobaszínház, ahol a gyerekek szinte érintésnyi közelségben ülnek. A Kolibri nagyszínpadától mégis van egy kis távolság. Dolgoztam Benedek Judittal is, aki Svédországban élő magyar származású rendező. Több előadást is készítettem vele. Az első a Kolibri Pincében volt, Cristina Gottfridson darabja, a Kirúgberúg. Ez az alkoholista szülőkkel élő gyerekek problémáiról szólt. Bábok nem voltak, de díszletet és jelmezt terveztem. Itt a nagyszínpadon a Mama kerestetiket csináltuk Benedek Judittal, ez a beteg anyukával élő gyerekek sorsáról szólt. Aztán nagy feladat volt a Parszifál titka (Fábri Péter írta). A Merlin születése (Shakespeare‒Rowley) pedig hosszú előadásnak sikeredett, négy órásra, és nem is tudtuk rövidebbre fogni. Ezek olyan előadások voltak, amelyek megmaradtak az emberben.

Nagyon sokat dolgozik Novák Jánossal.

Neki is vannak elképzelései. Minden darabnál vannak ötletei arra, hogy milyen szcenikával valósuljon meg. Ő szokta azt is kitalálni, hogy a játékosok honnan és hogyan jelenjenek meg.

Mosható és barátai

Mi a különbség abban, amikor jelmezt tervez bábszínésznek, és amikor bábot tervez?

Bábelőadásnál a báb maga a szereplő. Ott ki kell találni a báb személyiségét, az arcát, a figuráját. A színészeknél magával a ruhával kell megalkotni mindezt. A bábnál erősen lehet használni a stilizációt, még túlozni is lehet. A bábnak lehet darázsdereka például, s lehet annyira vékony figurát kitalálni, mint egy szalmaszál. Olyan trükköket lehet a bábokkal csinálni, amire élő színész nem képes. A Haydn-darabban v olt például, hogy az egyik szereplő léghajóvá változott. Ez egy ősrégi bábtrükk.

A bábműfajnak reneszánsza van, egyre több nagyszínpadi előadásban használnak bábszínházi megoldásokat, ezzel gazdagítva a színészi játékot. Mi lehet ennek az oka?

A bábban annyi szabadság van, amit élő színpadon nem lehet elérni. Lehet játszani a gravitációval például. A báb tud repülni, tündérré vagy pillangóvá változhat át a nyílt színen. Ezért használják drámai színházi előadásokban a bábot egyre többször. A bábban szabadság van, több mint a színészi játékban, ezért találtak rá a színházi alkotók. A báb gazdagítani tudja a színpadi látványt.

Annyi bábot alkotott. Van kedvenc?

Sokan vannak a kedvencek. Talán a legkedvesebb a Gabi címszereplője, mert az előadást is nagyon szeretettem. De nagyon szerettem a Szöktetés a szerájból marionettfiguráit és a Haydn-marionetteket is. És nem szabad kihagyni a Háryt sem.

Háry János

A zenéhez kötődő marionettek?

Igen, és nagyon szeretem őket. De szeretem ugyanúgy azokat is, amiket Rusztnak terveztem, meg szeretem a Mosható és barátait is. Ott egyszerű bábokat csináltam fatuskókból, durván kifaragva.

Ezek az ötletek hogy születnek?

Sokat segít a darab. Elolvasom, és kezdek gondolkodni, hogy milyen is legyen. Ki kell választani az anyagokat is, és azt is, hogy a látvány hogyan jön majd össze a szöveggel, a zenével. Kigondolok valamit, lerajzolom, s aztán jön a rendező is az ő elképzelésével. A formákat többnyire én találom ki, és mindig próbálok új dolgokat, hogy ne legyen unalmas.

Mi az, amit szeretne?

Sokat dolgozni.

Amit lerajzol, azt sikerül mindig formába önteni?

Én precíz ember vagyok. Amit megtervezek , abból olyan műhelyrajzokat készítek a kivitelezőknek, amitől elvárhatom, hogy egy az egyben olyan legyen a megvalósítás, mint amit a tervben lerajzoltam . Megkövetelem. A félkész munkát is megnézem, s ha nem tetszik, akkor azt elfelejtjük, és újat kell csinálni. Szerencsére nagyon jó készítőim vannak, profik, és nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

Ez a világ mennyire az ön világa? Munkaként fog hozzá, vagy úgy, hogy lelke egy darabját formálja?

A lelkem egy darabját formálom. Szeretem a meséket. Nem úgy nézek rájuk, hogy ez egy munka, valamiféle feladat, hanem úgy, hogy ez az életem egy darabja. Ha nincs előttem mese, akkor nagy baj van.

Az interjút késztette: Józsa Ágnes

Prokofjev: Péter és a farkas – Arthaus Musik

Prokofjev 1936-ban komponált zenés meséje több generáció számára jelentett meghatározó zenei élményt világszerte. Maga a történet sematikus, meseként önmagában aligha állna meg – épp ezért a zenének jelentős szerepe van abban, hogy élettel töltse meg. Képregény feliratára emlékeztetően szűkszavú a szöveg – ezáltal teret ad a fantáziának, hogy ki-ki feldíszíthesse, kiteljesíthesse. Talán ugyanaz a gondolat munkált a szerzőben, mint Eisensteinben,akinek később két korszakalkotó jelentőségű filmjéhez is ő komponálta a zenét. Híres montázs-elméletével Eisenstein azt ismerte fel, hogy az egymást követő képek összhatásából olyan többletjelentés keletkezhet, amelyet egyik kép sem tartalmaz (felfogását az 1+1=3 képlettel szokták jellemezni). Valami hasonlóról van szó a Péter és a farkas esetében is.

Prokofjev művének másik vetületét az adja, hogy jellegzetes hangszerelésének köszönhetően (amellyel egy-egy szereplőhöz egy-egy hangszert/hangszínt társít) a mű a (zene)tanításban is rendkívül hatásosan alkalmazható. Aki hallotta a zenés mesét (és akár csak egyszer is tudatosították benne, hogy melyik szereplő dallamát milyen hangszer játssza), bármilyen zenei környezetben képes lesz felismerni a fuvola (kismadár), oboa (kacsa), klarinét (macska) és fagott (nagyapó) hangját. Péter dallama (hogy ne mondjam: vezérmotívuma) vonósokon csendül fel, a farkast kürtök jelenítik meg, a vadászok lövéseit ütőhangszerek jelképezik.

Didaktikusnak is tarthatnánk, ám a feldolgozás élményszerűsége megsemmisíti az ehhez az értékeléshez tartozó negatív felhangokat (miképp Britten híres Purcell-variációinak értékéből sem von le, hogy a zenekar hangszereinek bemutatására készült).

A Péter és a farkas hallgatóit aligha érinti a szöveg vagy zene elsőbbségének kérdése. A mese a váz, a szereplők lehetőséget adnak ahhoz, hogy hatásos (ezúttal: a mindenkori hallgatókra hatást gyakorló) zene születhessék. És Prokofjev zenéje olyan, hogy feleslegessé tesz bármilyen konkrét (verbális) információt a szereplőkről. A dallamok, hangszínük révén, önmagukban elégségesek ahhoz, hogy élő-eleven figurákat képzeljünk el.

Nem véletlen, hogy megannyi színpadi (bábos stb.) adaptációja született és születik a műnek, hiszen a zene olyannyira elementáris hatású, hogy prioritásának veszélyeztetése nélkül inspirál képi megjelenítésre. És legyenek bár élő személyek (akár felnőttek, akár gyerekek), bábok vagy a média más lehetőségeit kihasználva animációs figurák a mese megjelenítői, a közönség mindenkor zenei élménnyel gazdagodik.

Az Arthaus DVD-újdonságának köszönhetően sokakhoz eljuthat a mesének az az animációs megjelenítése, amely rövidfilm kategóriában Oscar-díjas lett (egyéb elismerések mellett). Suzie Templeton munkája egészen kivételes többletet ad hozzá az ismert meséhez, voltaképp továbbgondolja és átértelmezi azt, miközben a látványvilággal elmélyíti a néző zenei élményeit.

Ki is ez a Péter? Nem tudjuk, s a mese-váz nem is tette indokolttá ezt a felvetést, ahogy a többit sem, mindazokat, amelyek végiggondolásával életbe-ágyazottan jelenhet meg Prokofjev meséje. Mivel a DVD borítóján nem szerepel a napjainkban már-már hitelét vesztett, korhatárt szabályozó karika, itt hívnám fel a figyelmet, hogy nem hátrányos, ha a felnőttek (szülők, pedagógusok) megnézik, mielőtt gyerek-közönség elé bocsátanák. Mert bár nincs benne semmi olyasmi, ami „nem gyereknek való”, mégis jobb, ha a kisebbek közelében tartózkodik valaki, aki tudja irányítani a figyelmüket. Péter árva gyerek. Nagyapjánál él, elzártságban, az erdő szélén. A saját korosztálya kitaszította a szegény gyereket, aki a városi közegben idegenül mozog. Nem véletlen tehát, hogy az állatok között talál magának barátokat…

Péter – mint az olyan gyerekek, akik önmagukban kénytelenek feldolgozni mindazokat az élményeket és tapasztalatokat, amelyek foglalkoztatják őket – saját világa értékrendjét vetíti a környezetére (ha úgy tetszik, afféle kis „magányos farkas”). Éppen ezért ez a mese másként ér véget. Az elfogott farkas szabadságvágyát felismerve (és számba véve, milyen „sors” várna rá akár állatkertben, akár ha kitömött állatként díszelegne), Péter lemondva az anyagi haszonról, amit az elejtett farkasért kapna, visszaadja az állat szabadságát.

A látványvilág elképesztően kidolgozott – a film előkészítő munkálatairól a DVD extráiból értesülhet az érdeklődő. Kiváltképp elismerésre méltó az a műgond, ahogyan a látványvilág a legapróbb mozzanatokig alkalmazkodik a zenéhez.

A film ezzel a társadalomba ágyazottsággal és a történet továbbgondolásával, voltaképp felnőtt (vagy legalábbis érett) befogadókra tarthat számot. Azonban a kivitelezés, az egyes jelenetek annyi humort és bájt kínálnak, hogy minden bizonnyal teljes élményt nyújt a mű azoknak is, akik a (többlet-)mondanivalónak csupán a felületéig jutnak el.

Ha igaz az, amit sokan – többek között Szabolcsi Bence – a Varázsfuvola kapcsán hangsúlyoztak, miszerint az igazi műalkotás mondanivalója több rétegű, tehát (teljes értékkel) mást mond a különböző korosztályú (felkészültségű stb.) hallgatóinak, akkor nem túlzás azt állítani, hogy rangos produkciót hozott létre Suzie Templeton a munkatársaival. Olyan látványvilágba helyezte Prokofjev alkotását, amely továbbra sem tereli el a figyelmet a zenéről, de többletet ad a korábban ismert meséhez. Amiről akár azt is elmondhatjuk: nem mese ez, gyermek…

Fittler Katalin