Egy mű továbbgondolása, átértelmezése akár Oscar-díjat is eredményezhet, mint a Péter és a farkas című Prokofjev-mű animációs filmként való feldolgozása esetében – egyáltalán, normális körülmények között a gondolkodás a művészetben (is) preferált érték.

Hogy hogyan gondolkodik egy ugyancsak elsősorban gyerekek számára dolgozó tervező a bábműfajról, erről is szól az Orosz Klaudiával, a Kolibri Színház művészével készült interjú.

Egyik legutóbbi munkája, a Nobel-díjas Selma Lagerlöf művéből készült A trollgyerek című előadás – amelyet díszlet- és jelmeztervezőként jegyez – a felnőttek számára is elgondolkodtató.  

Gyerekközönséget, ifjú olvasókat céloz elsősorban Steven Isserlis zenei ismeretterjesztő kötete, a Miért csapott Beethoven a lecsóba? című is – Fittler Katalinnak épp ez ügyben vannak fenntartásai.

Két előadás kapcsán áttekintve a veszprémi Petőfi Színház repertoárját s elmúlt évadait, Stuber Andrea pozitívumként emeli ki, hogy a teátrum minden évadban 4‒5 előadást is kínál a nézők újabb nemzedéke, a gyerekközönségnek. Bár a Chicago című musical nem kifejezetten a tanulóifjúságnak készült produkció, jobbára diákok voltak a kritikus nézőtársai ez alkalommal, ahogy az már egy délutáni előadáson lenni szokott, A fizikusokra viszont egy potyanéző is beszemtelenkedett.

Két atomfizikus vitája révén a tudósok felelősségének kérdése vetődik fel a Koppenhága című Michael Frayn-darabban is, amelynek előadása a Rózsavölgyi Szalonban magyarországi bemutató. A Rózsavölgyi ezt követő premierje, a Válótársak Balikó Tamás utolsó rendezése. Hogy ne maradjon torzó, az előadás dramaturgja, Lőkös Ildikó segítette színre.

Házastársi, válótársi, emberi kapcsolatokról szól Mike Leigh darabja, az Abigail bulija is a Kamrában. A tömény egymás mellett elbeszélés nagymestere azonban Csehov. Cseresznyéskert című komédiáját Curkovic Iván beszámolója szerint némileg áthangolva,

Egy másik klasszikus, Molière Tartuffe-je nem is egyszerűen újrafordítva, hanem Parti Nagy Lajos „átköltésében” került színre az Örkény Színházban.

Zsámbéki Gábor Brechtet tiszteletben tartó Kurázsi mama-rendezése a magyar társadalom hidegháborús viszonyait elemzi szemléletesen.

Földes Anna e nem túl szívderítő közegben csak azért is pozitív példákat emel ki a kultúra területéről széljegyzeteiben, például Pálos Hanna Kattrin-alakítását a Kurázsi mamából, s a Kvartett című Spiró-darab Pesti színházi előadását, amely érzékletesen ábrázolja a társadalom egy nem elhanyagolható rétegében a rendszerváltást követően működő tudattartalmakat.

Szűcs Katalin Ágnes

<<2021. 09-10. szám>>

PROLÓGUS

Szűcs Katalin Ágnes

ÁRGYÉL KIRÁLY (2)

Somlay Artúr

BALOGH GÉZA

VLAD MUGUR HAMLETJE TELE VÍZIÓVAL

20 év múltán

Darvay Nagy Adrienne

EZ A XXI. SZÁZAD!

Gianina Cărbunariu: A tigris – Szigligeti Színház, Stúdió, Nagyvárad

Dömötör Adrienne

„ÉN, TANÚ, JELENTEM AZ IDŐNEK AZ IDŐT”

AlkalMáté Trupp: Jordán Adél

Stuber Andrea

AZ ÚRHATNÁM UBORKÁS

Az úrhatnám polgár – vígjáték kísérőzenével – Eiffel Műhelyház, Magyar Állami Operaház

Gabnai Katalin

A SZEREPLÉS ÖNMAGÁBAN NEM ELÉG

Beszélgetés Pálos Hannával, a Katona József Színház tagjával

Az interjút készítette: Józsa Ágnes

NÉGY ELŐADÁS GYULÁN

Erdélyi Hét, 2021

Dömötör Adrienne

EGY „ÁTLAGOS” ÚR BARANYÁBÓL

Portré-interjú Lipics Zsolttal

CSEH ANDREA IZABELLA

A TERVEZŐI FOLYAMAT GYAKORLATA

A kőszínház és a performatív tér tervezési lehetőségei

Huszthy Edit

A kőszínház és a performatív tér tervezési lehetőségei

A színpadi látvány és a látványtervező szerepének meghatározása színháztípusok szerint eltérő. A tervezővel kapcsolatos elvárások az adott színház szellemétől és a rendezői attitűdtől függően nagyon különbözőek lehetnek. A gazdasági, technikai és működési feltételek befolyásolják a tervező feladatkörét, a tervek minőségét és így a tervezés intervallumát is.

A tervezői feladat kőszínházi hagyomá-nyoknak megfelelő rendszerben meghatározott munkafázisokra tagolódik, amelyek eredménye a tervelfogadás, az állítópróba, az első és második öltözés, a szerelés és a jelmezes főpróba során mérhető. A színpadi díszlet és a jelmezek kivitelezése a díszletépítők, a világítástechnikusok, a színpadmester, a díszletgyártó műhelyek, a szabó-, a kellék- és jelmeztár dolgozóinak többhetes munkáját meghatározza, valamint a produkció költség-vetésének egy jelentős részét teszi ki. Ezért szükséges a bevált konvenciók alkalmazása és a határidők betartása. Azonban ez a körülmény nem kedvez az innovatív, kísérleti előadásoknak, ezért ezek a produkciók rendszerint szegényszínházi körülmények között valósulnak meg, a költségesebb kifejezésmódok inkább csak szándék szinten mutatkoznak meg. Ugyanakkor a színházi struktúra és a gazdasági háttér hiánya serkenti a konceptuális gondolkodást és elősegítheti a kreatív megoldásokat.

A tervező szerepe

A hagyományos értelemben vett díszlet- és jelmeztervezés folyamata meghatározott ütemezés szerint zajlik. A színdarab kiválasztása és elolvasása után a rendező a tervezővel és a dramaturggal megbeszéli az előadásról alkotott elképzeléseit. Ezután a tervező önállóan kezd dolgozni, vázlatos terveket készít a szöveg, a felvonások és a jelenetek alapján, majd a rendező útmutatása mellett kialakítja a végleges koncepciót. A hivatalos színházi tervelfogadáson statikus ábrákat, maketteket, színes terveket és részrajzokat mutat be, és általában a költség-vetést is ekkor fogadják el. A kivitelezésre szánt keretösszeget befolyásolja a tervek színvonala, így a tervezőnek minél ígéretesebb produktumot kell felmutatnia. Ez a körülmény a tervezőt a tárgyalkotás kényszerébe sodorja, vagyis alapvető elvárás a kézzelfogható, tervlapokon bemutatott késztermék ígérete. Ugyanakkor anyagi okokból és a gyártási ütemezés miatt a tervelfogadás után a jóváhagyott elképzelések csak nagyon kis mértékben módosíthatóak. Ezzel a tervező az alkotófolyamatot lezárja, a továbbiakban csak a gyártás koordinálása a dolga.

A díszlet- és jelmeztervezés, látványtervezés, játéktértervezés hasonló tevékenységre utaló fogalmak, mégis indokolt megkülönböztetni ezeket. A díszlet- és jelmeztervezés a hagyományos értelemben vett, leggyakrabban
Guckkastenbühnére tervezett színpadi ele-meknek és a színészek jelmezeinek kialakítását jelenti. A színpadkép gyakran két tervező viszonylag független munkájának az eredménye, külön taglalva a tér és az öltözet kérdéseit.

Az újabb keletű¹ látványtervezés kifejezés vi-szont már azt hangsúlyozza, hogy a díszletet és a jelmezt egy egységként, egymással összefüggésben, egyetlen színpadi vízió elemeiként értelmezhetjük. A színpadi látvány nem csak tárgyiasult formában (díszletelemekből kialakítva) képzelhető el, hanem létrejöhet egy produkció akár tárgyak nélkül is, pusztán pél-dául fénytechnika segítségével.

A játéktér-tervezés kifejezés arra utal, hogy a tervezői munka nem a dekoratív, helyszínjelölő vagy jelképteremtő látvány létrehozására irányul, hanem elsősorban a szituációk megteremtésének lehetőségét szolgálja. Ebben az értelemben a tervező a színházi alkotók együttműködésében, közös gondolkodásában és kollektív alkotómunkájában nem a tárgyalkotó, inkább a konceptuális képzőművészetet képviseli. Munkájában így a színpadi vizualitás és a performansz elválaszthatatlan egységet alkot. A tervező a színpadi mozgás lehetőségeit vizsgálja és statikus tervek helyett hangulatképekkel, folyamatábrákkal,² story boardokkal segítheti az előadók munkáját. Ezt példázzák Molnár Zsuzsának a Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana-előadásához készült, dinamikus vázlatokon szemléltetett tervei, melyeken kevésbé a látványelemek, inkább a táncosoknak nyújtott eszközök, térbeli lehetőségek bemutatása dominál.³

^{Carl Orff: Carmina Burana, Szegedi Kortárs Balett, 2001. A díszlet- és jelmeztervező Molnár Zsuzsa rajza}

A látvány és a játék disszonanciája

A színházi látványtervező szerepe és a tervezés folyamata szoros összefüggésben van a színházi rendezés és a dramaturgia meghatározásával. A modern látványtervezés egyik kiindulópontja Adolphe Appia felismerése, miszerint a színész testének térbeli helyzete ellentmondásban van a síkfelüle-tekre festett, illuzionisztikus perspektívát mutató díszlet-elemekkel. Az ebből adódó disszonancia még feltűnőbbé válik a színpadi világításban, mely a festett felületeken alapvetően másként hat, mint az élő, mozgó testeken.⁴ E probléma feloldását a feszített felületek kulisszarendszerű elrendezése helyett olyan stilizált, a díszlet térbeliségét hangsúlyozó színpadi terek tervezésében látta, melyek a színész plaszticitásából és az üres térben megjelenő mozgásából indulnak ki. Appia a színpadi díszlet legfontosabb mércéjének nem a dekorativitását, hanem a használhatóságát tartotta. „Az élettelen képben mindaz, ami azzal a kizárólagos céllal szabadul ki a festészet alól, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a színész személyével, valóságos.”⁵ Emellett a különböző színpadi kifejezőeszközök disszonanciáinak feloldásához szükségesnek látta a színpadi alkotók munkáját egy irányító művész (rendező/író) akaratának teljes mértékben alávetni.⁶

^{Tara teknője, Élőkép Színház, 2018.}

A színpadi látványt Appia a zenei művek, elsősorban Wagner operáinak rendszereiből kiindulva, azok színpadi reprezentációjaként, absztrakt formákkal megjelenítve próbálta megvalósítani. „A nézőnek, ha egészében akarja méltányolni a művet, szintézist kell lét-rehoznia, s Wagner drámáiban ez végtelenül nehéz, néha lehetetlen. Hiszen a költői-zenei szöveg önmagában történő befogadásához szükséges lélekállapot összeegyeztethetetlen a szemünk elé tárt realista helyzettel.”⁷ A rendezőnek tehát szinkront kell találnia a zene és az előadás időbeli rendszerei és a látvány térbeli kompozíciója között.⁸ Ez a két meghatározó tényező – az előadás egyetlen alkotó irányítása alá szorítása és a színpadi tér plasztikus elemekből való létrehozása – egyaránt a színpadi Gesamtkunstwerk összhangjának megteremtését szolgálta.

A plasztikus test és plasztikus díszlet szinkronja tervezői szempontból megoldottnak tűnik, azonban a kreált tér és a valós test közötti ambivalencia megmarad. Az Appia által megfogalmazott ellentmondás nem csak a színpadon megjelenő sík és a térbeli formák vizuális disszonanciájára vonatkozhat, hanem a valós és a kreált tárgyakéra is. A színházi látványt lehet önálló képzőművészeti alkotásként (kinetikus szoborként vagy fest-ményként) kezelni, de ez valójában csak a bábszínházra vonatkoztatva megvalósítható teljes mértékben. Ennek legfőbb oka az, hogy a valóság megjelenítése a színpadon olyan (szükségszerű) absztrakcióval jár, ami a színészeken – mivel ők hús-vér emberek maradnak – nem végrehajtható. Nem úgy, mint a bábszínház esetében, ahol a szereplők is – a megadott játékszabályok szerint –
absztrahálhatóak, így akár teljes egységet alkothatnak a környezetükkel.⁹ A bábszínház vizuális megnyilvánulásai legtöbbször
absztrakciók. A tér- és a bábok aránya, formái és mozgása nem követik hűen a hétköznapi terek és az azokban megjelenő élőlények formáit és arányait. Ez olyan lehetőségeket nyit meg a bábjáték számára, ami a színházban, az ott megjelenő emberi test realitása miatt nehezen, vagy egyáltalán nem valósítható meg.

^{CBoito: Mefistofele, Magyar Állami Operaház, 2010. (fotó: Éder Vera)}

Jel, jelentés, jelszerűség

A kőszínházi színpad kiemelt helyzete, mely a valóságtól hangsúlyozottan leválasztott, szeparált tér, önmagában csak színpadként azonosítható. Ezért mindig fals marad, ha valami mást akarunk ábrázolni benne. Hiszen nem fogadhatjuk el realitásnak még a legvalósághűbben létrehozott, valós tárgyakkal berendezett teret sem, mert tudatában vagyunk az idegen helyre montírozott helyzetének. Az ellentmondás annál erősebb, minél reálisabb, minél civilebb helyszín jelenik meg a természetes közegétől eltérő helyen. Ebből következően a színpadi térben megjelenő térelemek és tárgyak idegennek hatnak. Hasonló montázs-elv figyelhető meg a keretbe foglalt képeknél vagy kiállított szobroknál is. Bár a valóság egy részét ábrázolják, műalkotásként nem elsősorban a valóság sza-bályainak kell megfelelniük – hiszen onnan már kiragadtattak –, hanem a képi vagy formai belső rendjüknek.

A hétköznapi és az azt ábrázoló színpadi viselkedés nem lehet azonos, hiszen az utóbbi a megszokott környezetéből egy mű-környezetbe montírozza át az ábrázolni kívánt viselkedésformát, ami – ha változatlan marad – az új kontextusában az eredetitől eltérő értelmet nyer. Tehát a valóságban megfigyelt cselekvés színpadi ábrázolásához meg kell találni azt az analógiát, ami annak a színpadi megfelelője. Például a színpadon megjelenő hóesés (nem csak technikai okokból) nem lehet azonos a valóságos hóeséssel. Ehhez egy olyan nyelv szükséges, amely a művészetnek a hétköznapiból kiemelt
helyzetét fejezi ki és saját, belső logikájának engedelmeskedik. Ezért a játéktér absztrakt terében egy képzőművészeti gesztus ugyanazt jelenti, mint a valóságban megfigyelt jelenség. Ugyanez igaz könnyebben kivitelezhető anya-gokra, a kőfalra, a ruhásszekrényre, a reggeli napfényre vagy a kellékekre is, mert ezek egy színpadi keretben, kiemelt helyen és kiemelt időben ábrázolt tárgyak, jelenségek, így a megváltozott kontextus miatt megváltozik a jelentésük is. Ezért a színházi látványt nem a valósághűsége, hanem az adott produkció játékszabályainak következetessége, belső törvényszerűségei határozzák meg éppúgy, mint magát a színpadi játékot. A színpadi látvány kifejezi azt, amivel a színdarab „formájában és tartalmában kilép a mindennapi térből és időből,”¹⁰ hiszen a cselekménye nem valós időben játszódik, a helyszíne pedig – bár az alkotók úgy tesznek, mintha egy másik helyszín lenne – legtöbbször a színpad. A színház létrehozói azt játsszák, hogy más térben, más időben, másvalakik mást csinálnak, mint valójában. A nézők pedig elfogadják a játékszabályokat és azt játsszák, hogy elhiszik nekik ezt, sőt átélik velük a cselekményt. Ha a játékszabályok következetesek, a színpadi megjelenítés formája a valóságtól tökéletesen elrugaszkodott, absztrakt is lehet, az alkotók és a közönség közös játéka akkor is létrejön.¹¹

A realista látvány

A színházi előadások realista látványának tervezése elsősorban a színdarabhoz kap-csolódó kutatómunkára épül, amelynek alap-ján az író vagy a rendező által meghatározott kor stíluselemeiből alakul ki a színpadi díszlet és a jelmez. Az ilyen jellegű előadás látványa azt az illúziót kelti, hogy a színpad egy a nézőtértől független valóság helyszíne. A realista, korhű építészeti elemek, jelmezek és kellékek színben és formában kialakított kompozíciókká állnak össze, melyek egymással összefüggésben láthatóak és elsősorban a valóságban megfigyelhető tárgyakra, nem saját belső rendszerükre utalnak. A színpadi illúzió annál teljesebb, minél közvetlenebb kapcsolatban van a valósággal, minél pontosabban idézi azt. Ugyanakkor a realista elemek megválasztásával, rendszereinek finom megváltoztatásával, hangsúlyainak eltolásával és a színpadi világítással kialakítható az előadás hangulata, a miliő.¹²

^{Artus Stúdió-Stereo Akt: PROMENÁD - Városi sorsturizmus, 2013.}

A jelképteremtő díszlet

A kőszínházi díszlet szerepét Robert Edmond Jones amerikai díszlettervező a „New stagecraft”¹³ mozgalom képviselőjeként már az 1920-as években a dráma lényegének kifejezésében határozta meg, a látvány fontossága mellett a tartalom vizuális szintézisét helyezte előtérbe.¹⁴ A színdarabok ilyen jellegű tervezői megközelítése talán a legelterjedtebb a kortárs tervezői gyakorlatban. A tervező munkája ilyenkor szorosan összefonódik a dramaturg és a rendező tevékenységével. A színpadi látványt a drámai szöveg elemzése során kialakított jelkép vagy jelképrendszer határozza meg, ami segíti az előadás értelmezését.

Az előadást meghatározó színpadi jelkép egyik példája a Magyar Állami Operaházban 2010-ben bemutatott Mefistofele, Arrigo Boito operájának leghangsúlyosabb díszleteleme, a DNS spirált idéző lépcső. A díszletelem megadja a néző számára a jelkép felismerésének és értelmezésének élményét, de – az előadás közben felmerülő további asszociációk mellett – egy meghatározott irányba tereli a gondolkodását.

A realista és a jelképteremtő színpadképek jellemzője az erős vizualitás, a látvány esztétizáló kialakítása. A tervezői munka dekoratív grafikák formájában kerül prezentálásra, melyek egyaránt tartalmaznak realista módon ábrázolt, konkrét díszletelemeket és ruhadarabokat, ugyanakkor sugallják az előadás hangulatát, egyfajta ihletforrásként szolgálnak a rendező és a színészek számára. Ezeknek a tervlapoknak az elkészítése a díszlet- és a jelmezgyártás megkezdésének egyik feltétele is.

A reprezentáció leleplezése

A realista színpadkép illúzióját segíti a Guckkasten színpad, ami egyértelműen elválasztja a színpadot és a nézőtéret. A sötét nézőtérről a nézők az előadás passzív megfigyelői, akik egy időre felfüggesztik a színész−néző, színpad−játéktér, valóság−színjáték relációinak tudatosítását. Ezt zavarhatja meg az elidegenítés, a teatralitás leleplezése.

A színpadi önreflexió megjelenhet feltűnően „színpadi anyagok” használatával és láttatásával, reális részletekből montázs-szerűen sűrített irreális, működésképtelen tér kialakításával, a színpadi gépezetek leleplezésével, vagy akár a teljesen üres (csak önmagára utaló) színpad megmutatásával is. A színpadi reprezentáció eszközeinek láttatásával tudatosul, hogy a színházi előadás fikció, mesterséges térben, speciális körülmények közé helyezett kreált szituáció.

A színházi önreflexió a látványtervezésben a játék- és a nézőtér új konstellációba helyezésével, a köztük lévő távolság csökkentésével, függetlenített vagy a cselekménnyel ellentétes vizuális gesztusokkal, illetve az illusztratív látvány és az atmoszférateremtő világítás nélkülözésé-vel valósítható meg.¹⁵ Ha az előadás egyes elemei ellenpontozzák egymást, aktivitásra késztetik a nézőt, akinek a figyelme a lineáris történetmesélés helyett a műfaji sajátosságokra terelődik.

A színházi önreflexió felfedi a színházi előadás eszközeit, begyakorolt, művi jellegét, a „mintha” élményét. A mise en scene és a színház fiktív terének leleplezése lehe-tetlenné teszi a történet lineáris reprezentációját és a színpadi illúziót.¹⁶

^{Mozdulatsort rögzítő “kinetografikák”, hallgatói munka, Sebestyén Ferenc Tér és mozgás kurzusa a BME Építészmérnöki karán, 2001.}

A performatív tervezés

A tervezői munka nem csak a nézőtérről látható látvány megteremtésére irányulhat. Az előadás folyamatának performatív megközelítésével a tervező abból indul ki, hogy az egyes térformák, díszletelemek milyen mozgásra késztetik a színészt. Erre az eredményre jutott Norman Bel Geddes amerikai tervező az 1920-as években, miután elutasította a naturalista díszlettervezést.¹⁷ Véleménye szerint, ha a díszlet jelei a valóságra utalnak, nincs önmagában alkalmazható jelrendszere, leválik az előadás struktúrájáról. Ezért a tervező munkájának alapjául a színészi mozgást tekintette.¹⁸ A tervezés nem előzheti meg a színészi próbákat, hanem azzal párhuzamosan, a szituációkhoz alkalmazkodva alakíttatik ki a színpadi tér.

A mozgás és az előadás időbeli változásainak figyelembevételével a játékteret a szituációkból kibontakozó térbeli viszonyok folyama-tos változása alapján, flexibilisen lehet meghatározni. Az előadás időbelisége nem ragadható meg statikus grafikákkal, a tervek-nek a látvány fluiditását kell tükrözniük. Ezért a kinetografikákhoz hasonló storyboard vagy animáció formájában mutat-hatók be. A próbák idejére tolódó tervezői feladat lehetővé teszi a színházi alkotók közös munkáját. Ezért a tervek az előadókat inspiráló hangulatképek, színpadi víziók formájában és a próbák során közvetlenül kialakított térformák létrehozásában valósulnak meg.

Talált terek

1. Müller Péter három csoportba sorolja a színházi előadásokat. „Telepesnek” nevezi az intézményi keretek között létrehozott, üzleti alapú színházat. Ide sorolható a legtöbb kőszínházi előadás. „Partizánnak” titulálja a talált tereken játszódó, a megszokott, passzív nézői attitűd helyett aktivitásra késztető performanszokat és példaként Augusto Boal láthatatlan színházát, továbbá utcaszínházi előadásokat, gerillaszínházi akciókat említ. A harmadik csoportba a „Menekültként” megnevezett előadások, titkos szocialista performanszok, az intézményi keretek közül alternatív helyekre menekült akciók sorolhatóak.¹⁹ Az utóbbi két csoport megkérdőjelezi az intézményi rendszert, átlépi a meglévő határokat és megváltoztatja a térhasználat elfogadott kereteit.

Max Reinhardt 1913-ban megrendezett Szentivánéji álom című előadásának a burjánzó természet illúziókeltő (ugyanakkor a nézőtérig kinyúló, így önleleplező) díszletét 1933-ban valós helyszínre, egy oxfordi mezőre cserélte, ami bár nagyon hasonló látványt nyújtott, mint az épített díszlet, mégis a valóságos helyszín megjelenítése teljesen más esztétikai és gondolati hátteret feltételezett.²⁰

Jerzy Grotowski, Artaud elméleti munkásságából kiindulva, a színház lényegét a színpadi cselekvésben, a színészben végbemenő történésben s a színész és a néző közvetlen kapcsolatában határozta meg. Ezt segíti elő a játéktér kiválasztása is, amelyben a nézők és a szereplők egy hétköznapi térben vannak jelen, így a játéktér talált helyszín és nem kreált, illúziókeltő díszlet. A Kordian (1962) előadásának egyik helyszíne egy olyan, az egész színháztermet betöltő tébolyda, ahol a nézők a „díszlet” kórházi székein ülve, része-seivé válnak a közöttük játszó „színészek” előadásának. Az Akropolisz című előadás pedig teljesen mellőzi a díszletet, valós helyszínen, az auschwitzi KZ-lágerben játszódik.²¹

A talált helyszínből adódó többletjelentés egyik hazai példája a Krétakör Színház társulatának 2007-ben, a Vakok Intézetének Nádor termében bemutatott Bánk bán előadása.

Az Artus Stúdió Promenád – Városi sorsturizmus című produkciója autóbusszal megközelíthető talált tereken játszódik. A színház és a valóság addig egyértelmű határai elmosódnak és ez a színészek és a közönség attitűdjét is megváltoztatja.

A valóságos tér játéktérként való használatával – a tér és az előadás összekapcsolásából fakadóan – új értelmet nyer, új asszociációkat ébreszt a helyszínnel és az előadással kap-csolatban is. Ez a gondolat jelenik meg az új-
realizmus és a pop art alkotóinak a hétköznapi tárgyakat új kontextusban megjelenítő, így új értelemmel felruházó alkotásaiban is.

A talált tereken véghezvitt események reflek-tálnak a közönségnek a tér eredeti funkciójához való viszonyulására, ugyan-akkor kibillentik, megváltoztatják vagy eltorzítják azt. Ez a körülmény lehetőséget ad az improvizációra, az előadás menetének és végkifejletének flexibilitására is. A tér ideig-lenes és sosem teljes birtoklása, az előadás eseményszerűsége, a nézők aktív, nem teljes mértékben kiszámítható részvétele, valamint a játékosok és nézők együttes jelenlétéből kialakuló esemény hangsúlyossá teszi az előadás egyszeri, megismételhetetlen, begyakorolhatatlan voltát.

Huszthy Edit

JEGYZETEK

¹ A Képzőművészeti Egyetemen a Díszlet- és jelmeztervező szak hivatalos megnevezése 2002-ben Látványtervező szak lett.

² Olyan vázlatok, melyek – a story boardokhoz vagy a képregényekhez hasonlóan – az egymást követő eseményeket mutatják be, vagy animációs kisfilmek, amelyek hangulatképek változásaival mutatják be a térben való mozgás folyamatát. (Mint például az építészeti tervek prezentálásánál is használatos kisfilmek.)

³ István Mária: A Carmina Burana színpadi látványvilága, Szegedi Kortárs Balett, Criticai Lapok Online, https://www.criticailapok.hu/archivum/25-2003/38458-a-carmina-burana-szinpadi-latvanyvilaga

⁴ Adolphe Appia: Zene és rendezés, Balassi Kiadó 2019, 19. o.

⁵ Adolphe Appia: i. m. 20. o.

⁶ Hasonló következtetésre jutott Edward Gordon Craig is, mikor kidolgozta Übermarionett elméletét.

⁷ Adolphe Appia: i. m. 95. o.

⁸ Adolphe Appia: i. m. 16. o.

⁹ Hevesi Sándor: A színjátszás művészete – Utánzás-e a színházcsinálás?, in.: Tarbay Ede (szerk.): Bábesztétikai szöveggyűjtemény, Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1979, 13. o.

¹⁰ Ambrus Mária: Minek a díszlet?, / http://epiteszforum.hu/ambrus-maria-minek-a-diszlet

¹¹ Huber Beáta: Tran(s)szakciók, in.: Imre Zoltán (szerk.): Alternatív színháztörténetek – Alternatívok és alternatívák, Balassi Kiadó, Budapest, 2008, 178. o.

¹² Michael Holt: Stage Design and Properties, Phaidon, Oxford, 1988.

¹³ Orville K. Larson: Scene Design in the American Theatre from 1915 to 1960, The University of the Arkansas, 1989, 177. o.

¹⁴ Amerikai díszletművészet, Robert Edmond Jones (szerk.: Sz. Szántó Judit), Magyar Színházművészeti Szövetség Kiskönyvtára, Budapest, 1964, 15. o.

¹⁵ György Andrea: Színházteremtés textualitás és teatralitás feszültségében, A színházi nyelv változása kortárs magyar drámákból készült előadásokban, Filozófiatudományi Doktori Iskola, témavezető: Dr. Fodor Géza DSc., Budapest, 2007. 24. o.

¹⁶ Kérchy Vera: A de Man-i retorikaelmélet színházelméleti kihívásai – A posztmodern önreflexiós színházelméletek és a performanszelméletek ideológiái, egy materiális színházolvasat esélyei, Doktori értekezés, SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskola, Szeged, 2010. 90. o.

¹⁷ Orville K. Larson: Scene Design in the American Theatre from 1915 to 1960, The University of the Arkansas, 1989, 177. o.

¹⁸ Amerikai díszletművészet, Norris Houghton: Norman Bel Geddes (szerk.: Sz. Szántó Judit) Magyar Színházművészeti Szövetség Kiskönyvtára, Budapest, 1964. 44., 48. o.

¹⁹ P. Müller Péter: A színtér meghódítása, Színházi tanulmányok, 19−21. o. Kronosz Kiadó, Pécs, 2015

²⁰ Kékesi Kun Árpád: A rendezés színháza, Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 127−128. o.

²¹ Kékesi Kun Árpád: i. m., 247−248. o.

Portré-interjú Lipics Zsolttal

Lipics Zsolt számomra történelmet írt. Még nem volt alkalmam egy hús-vér direktor kommentárja mellett végignézni egy színházi bemutató-félét. Azonban június második péntek délutánján a Pécsi Nemzeti Színház meseszerű homlokzatával szemben beszélgettünk, mialatt a színház mellvédjén zajlott a nyár első hónapjára meghirdetett Erkélykoncertek-sorozat nyitóelőadása. Gulyás Dénes operaigazgató koordinálása mellett Strauss-, Kálmán-, Zerkovitz-dalokkal szórakoztatta a társulat énekkara és az opera néhány szólistája a Színháztéren hömpölygő közönséget. Színes, zajos, élő és lüktető volt a környék, igazi mediterrán nyár, vidám, gondtalannak látszó embe-rek, akik úgy köszöngettek a lokálpatrióta színigazgatónak, akár a szomszéd patikusnak. Érdeklődtem is rögtön, hogy igazi tüke-e, de nem, nincsenek három nemzedékre visszanyúló pécsi gyökerei.

Elsősorban színész, de már egy 125 éves, patinás színház első embere is, a Pécsi Nemzeti Színház direktora. Idevezető útja nem nevezhető promenádnak a gyönyörbe, igaz, botrányoktól mentes volt. Hárman pályáztak a baranyai teátrum élére, két budapesti szakmai csapat és a pécsi színész, oldalán egy másik pécsi színésszel, a Pécsi Horvát Színház vezetőjével s a Pécsi Nyári Színház művészeti vezetőjével, Vidákovics Szlávennel. A társulat melléjük állt, sőt, sok neves művész, színházi szakember is támogató nyilatkozatot adott nekik. De Pécs város vezetése húzódozott, első blikkre egy új, a várostól független pályázót támogatott volna. Lipicsék tervét túl általánosnak, népszínházinak találták, némi forradalmi pezsgésre vágytak a város színházi életében. És valóban, Lipicsék beadott munkájából nem az látszott, hogy kifordítani készülnek sarkaiból a teátrumot, sőt, a pécsi Nemzeti és Pécs városa művészeti múltjára, hagyományaira akartak alapozni s építkezni, ahol jócskán találtak értékeket. Sajtóbeli szolid üzengetések után mégis a pécsi páros kapott bizalmat, és mellé a városvezetés üzenetét: bizonyítaniuk kell, megújuló, edukáló műhelyt várnak a pécsi Nemzetitől, sőt, kifejezetten azt szeretnék, hogy Pécs színháza újra tényező legyen az országos színházi vérkeringésben.

A kinevezés idén februárban nagyjából Li-pics Zsolt 55. születésnapjára esett. Kevesen kapnak ilyen figyelmet a sorstól felnőtt létük egy jelentős mérföldkövénél, mintha a három évtizedes színészi pálya megkoronázásaként.

A vezetőváltás körüli kis csatározás csak egy intermezzo lett volna, hiszen erről szól a verseny egy vezetői székért, de közbejött a covid-sars 2019 harmadik hulláma is. Farsang után az új vezetés felállt a kezdővonalra, de nem sült el a startpisztoly. A színház kapui júniusig zárva maradtak.

Szerencsés, hogy a színész – aki a beszélgetés közben is multitasking üzemmódban járatta figyelmét – kifejezetten érdeklődik a számítástechnika újdonságai iránt, és ott-hon van az internetes honlap-készítésben, szerkesztésben. (Meg is jegyeztem, hogy a Pécsi Nemzeti Színház web-felületére is ráférne efféle. Kapta is elő okostelefonját, mutatta az új fejlesztést, amely informatívabb az eddiginél, és kifejezetten szemet gyönyörködtető a megjelenése, stílusa.)

Érdeklődésének köszönhetően, már a harmadik hullám alatt látványos változás történt, nyitás a közönség irányába, érezhetően megváltozott a színház kifelé irányuló kommunikációja. Látszik, hogy színházi ember, egyben marketing-szakember szerkeszti a híreket. Elindult a „PÉCS nekem: A VÁROS mindörökre” címmel a Jelenkor folyóirattal együttműködésben egy videósorozat, amely a város legszebb helyeit mutatja be, miközben Pécshez kötődő írók és költők sorait tolmácsolja egy-egy pécsi színész. Kedvesek és nézőcsalogatóak a színház falán megjelent óriás molinók is, amelyek nem elsősorban a repertoár, inkább a város szeretett művészeinek „reklámozására” hivatottak. A Király utca közepén, fagylaltozás közben a színház színészei: Stuben-dek Katalin, Györfi Anna, Köles Ferenc, Stenczer Béla „integetnek” a közönségnek. De megújult a színház facebook-oldala is, profik a posztok. Gyorsan áttekinthetők telefonon is, figyelemfelkeltőek, csak a lényegről tájékoztatnak röviden, és majdnem szelfiszerű, kedves és spontán képek kísérik a híreket. A színház világában nem új a tájolás, de a pécsi Nemzeti most ennek a tradíciónak adott egy új szintet, művészei #színháztér néven járták Baranyát a nyár elején. Úgy sejtem, nemcsak a szórakoztatásról – s a színészek pénzkeresetéről – szólt a vidékjárás, inkább marketing-fogás volt, hogy a Pécs környékiek kíváncsiak legyenek, mi történik éppen a Király utcában.

Némileg ellentmond az új igazgató számítástechnika iránti érdeklődésének, hogy a pécsi Nemzeti nem „merült el” a streaming világában. Ebből érzékelhető, hogy színészként tudja, a „tévéjáték” nem helyettesítheti azokat a varázslatos pillanatokat, amiket egy élő előadás, a játszók és a közönség interaktivitása ad. Az viszont már megint a technika szerelmesét igazolja, hogy szilárd elhatározása, a továbbiakban csakis professzionális technikával felvett műsorokat enged ki az online térbe, on demand előadásokként.

Játszd újra, Sam! (forrás: Pécsi Nemzeti Színház)

Egy percig nem állítja, hogy már az óvodában színpadra vágyott, nem művész környezetből érkezett. Édesapja hivatásos katonatiszt volt, édesanyja irodista. A pécsi Leőwey Klára Gimnázium tanárnője, Szederkényi Ervinné – a Jelenkor című folyóirat főszerkesztőjének felesége – tolta a színi pálya felé, elsőre fel is vették a főiskolára. Kazimir Károly volt az osztályvezető tanára, társai között volt Csarnóy Zsuzsa, Gesztesi Károly, Szalai Kriszta, Sztarenki Pál, Ternyák Zoltán. Diploma után, 1989-ben – egy éves szegedi kitérővel a Ruszt Józseftől való tanulás érdekében – az első jelentős színháza a még javában fénykorát élő kaposvári Csiky Gergely Színház volt. Tíz évet töltött itt, és fiatal színészként lehetőséget, jelentős szerepeket kapott. A kritikusok is észrevették, az Elvira Madiganben című előadásban nyújtott alakítása jelölést kapott az éves szavazáson a „legjobb mellékszereplő” kategóriában, mégsem robbant be a köztudatba. 1998-ban elsősorban magánéleti okok – családalapítás – miatt hazaszerződött szülővárosába, a Pécsi Nemzeti Színházhoz, ahol, ha nem is mindig státuszban, de 23. évadát kezdte meg ősszel, immáron színész-igazgatóként.

Nem volt magától értetődő az igazgatói székig vezető útja sem. Még a maga számára sem mutatkozott semmi jele annak, hogy vágyna egy ilyen keservesen édes, nehéz teherre, mint a direktorság. Sőt, a kívülállók számára az sem volt látványosan érzékelhető, hogy egy szenvedélye lenne csak, a színházcsinálás napi 24 órában. A nagybetűs művészléttől elkalandozott, hogy ne fizetéstől fizetésig éljen, hanem „igazi pénzt” keressen, számára is elfogadható szinten eltarthassa a családját. Gond nélkül vehessen egy autót, vitorlázhassanak a Balatonon, vagy elmehessenek síelni Ausztriába. Nem volt rest színészként sem iskolapadba ülni, az online-marketing világát megismerni, hogy új tudását vállalkozóként eredményesen hasznosítsa.

Persze a pécsi közönségnek Lipics Zsolt évtizedek óta szeretett színésze, a szakmában pedig ismert „vidéki színész”, akit észrevettek a szakírók. Már Pécsett játszotta az Éjjeli menedékhely Báróját, Csehov Asztrovját (Ványa bácsi Bajomi Nagy György volt), az Adáshiba Döncijét, Molnár Ferenc-darabok szerepeit, Az ördögben Jánost, A doktor úrban Puzsért, Szép Ernő Patikusát, Malvoliót a Vízkeresztben, Dr. Thomas D’Auveregne-t A képzelt beteg Mohácsi János rendezte előadásában, amely a 2007/2008-as évadban a Színházi Kritikusok Céhe szerint az év legjobb előadása volt. És számolatlanul sok zenés és vígjátéki szerepet, ahogy egy vidéki színházban ez dukál. Többször dolgozott a Pécsi Harmadik Színházban Vincze János rendezővel, kortárs magyar drámákban. A vidéki lét velejárója, hogy ha egy-egy kritikus meglátta is a hosszú évek során, de viszonylag későn, 2018-ban kapta meg az első állami művészeti kitüntetését, a Jászai Mari-díjat.

Balfácánt vacsorára (forrás: Pécsi Nemzeti Színház)

Valahogy úgy hozta az élet, hogy Lipics Zsoltot eddig én is csak kissé ügyefogyott vagy könnyed karakterű szerepekben láttam, hisz az utóbbi időben főleg ilyen feladatok találták meg: a Boeing, Boeing Robertje, a Főfőnök Ravn-ja, Az úrhatnám polgár Filozófiatanára és Muftija, a Meseautó Halmosa. Erre talán predesztinálják fizikai jegyei, színészi eszköztára. Ezért lephetett meg összeszedettsége, az, hogy kemény beszélgetőpartner, aki mellett figyelni kell. Egy mérnök pontosságával tudja, hogy egy feltett kérdésre mit és mennyit akar közölni. Ráadásul kínosan precíz is, a krumpli nála mindig krumpli, nem pedig becézősen csucsorka. Új pozíciójában ez az összeszedettség és precizitás nagy segítségére lehet a jövőben.

Nem az a színész, aki a színpadon kívül megkukul, fesztelenül, kifejezetten lazán kommunikál. Nem rohanós fajta, bár csak a felszín a múlt századi nyugalom, érezhető az állandó belső pulzálás. Akár egy fedélzeti komputer, fogadja, rögtön feldolgozza majd elraktározza a külvilág jeleit. Ahogy lehetősége van rá, és az nem tűnik udvariatlanságnak, mindjárt nyúl az okostelefonjáért, csekkolja az új üzeneteket, e-maileket.

Úgy viselkedik, akár Janus, a római kétarcú isten, véletlenül sem ad kapaszkodókat beszélgetőtársának, taktikusan kivár. Annak ellenére, hogy már első pillanatban is barátságos, nyitott embernek tűnik, diplomatikus tárgyalópartner. Ahogy ráérez a másikra, úgy jön csak előrébb, és gyorsan képes eldönteni, bízhat-e a benne, mit mondhat el, miről okosabb hallgatnia. Abban is hasonlatos Janusra, hogy bár a mai napig színpadon játszó művész, lakozik benne egy vérbeli üzletember is, nem lyukaszsebű színész. A színházon kívül is egzisztenciát teremtett magának, jó időben és jókor ráérzett, merre kell és érdemes a tudását bővítenie, mi az, ami természetszerűleg kapcsolódhat választott hivatásához, de anyagi biztonságot is adhat. Színházigazgatóként ez a képesség megint csak jól fog jönni a következő években.

Kitartónak tűnik, és van benne valami jó értelemben vett gyermeki kíváncsiság. Az az érzésem, nem veti meg az élet örömeit, legyen annak formája egy jól átsült sós pálcika, egy nyertes tenisz meccs, vagy éppen egy jól sikerült színházi bemutató.

Nagyvonalú. Úgy gondolom, nem kap a teniszpályán dührohamot, ha adogatásánál a második szett utolsó game-jében 40:40-nél a vonalbíró kettős hibát jelez. Mérlegel, lenyugszik, és adogat újra. Még nyerhet.

Éreztem benne a szenvedélyességet is, ami például egy olyan játékban, mint a tenisz, jól jön, de a színházcsináláshoz elengedhetetlen. Akkor akar és képes megállás nélkül dolgozni, ha erre motivációja, hite van. Kétlem, hogy színész énjének azt lehetne mondani: „Nem gondolkozik, végrehajt!”. Lipicsnek, a vezetőnek biztos nem.

Logikus, lineáris gondolkodású. Gyorsan kapcsol. Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, de ilyenkor elárulja a tekintete, látszik a „katt”. Vagyis a mindennapi életben nem színészkedik, nem manipulál, inkább ösztönös. Átlátja az egészet, nem vész el a részletekben. Ő az a típusú vezető lehet, aki ha kitűzi a célt, onnantól kezdve nincs kacskaringó, csak egyenesen előre, maximum az objektív tények, mint például a pénzhiány, téríthetik el – kis időre.

Tudja, saját bőrén érzi, milyen fontos a biztos kereset Pécsett – ebben az elmúlt három évtizedben gazdaságilag megtorpant városban –, hogy emberek egzisztenciájával, családok jövőjével nem lehet művészi szeszélyből játszani. Neki most szinte családfőként kell gondolkodnia a kollégáiban. Úgy tetszik, valóban pontosan ismeri az erősségeiket, talán a rejtett képességeiket is. A maga példájából kiindulva Györfi Annát, a színház egyik vezető színésznőjét bevonta a marketing tevékenységbe, míg Stenczer Bélát, a színház kiváló karakterszínészét a közönségszervezés menedzselésébe.

A Színház tér forgatagában úgy tűnt, szeretik Pécsett, a szülővárosában, nem a direktornak, hanem elsősorban az embernek, szeretett színészüknek szóltak a mosolyok, a jókívánságok. Az biztos, ő rajong a városért, tenni akar érte azzal, amivel tud, amihez ért, a színházcsinálással. Akkor volt itt kiskamasz, amikor dübörgött a pécsi Nemzeti, amikor eddigi talán legjobb és legtermékenyebb korszakát élte, a ’70-es és ’80-as években. Tiszteli a múltat, annak eredményeit, erős benne a késztetés az értékmentésre, az érdemes tradíciók megőrzésére.

Kedvesen árulkodó volt, hogy nem gyűrhette le magában színész énjét. Nem direktorként, hanem művésztársként izgult az Erkélykoncertért, annak jó fogadtatásáért, mintha maga is fellépett volna. Őszintén örült kollégái sikerének.

Határozottan az az érzésem, hogy Lipics Zsolt ajándéknak, egyben hatalmas lehetőségnek tekinti, hogy az érett kor küszöbén szembe jött vele egy igazi és nagy kihívás, egy embert próbáló, herkulesi munka. Tudja, ez keveseknek adatik meg. Biztos, hogy óvatosan és megfontoltan fog haladni, nem egy hazardőr típus, ha van is benne némi bohémság. Magában már határozottan megfogalmazta, hogy művészemberként és vezetőként is markáns nyomot akar hagyni a pécsi Király utca talán legszebb épületében.

Gálffi László mesélte pár hete az Örkény Színház egy élő online műsorában, hogy amikor az európai koprodukcióban készült Wagner-sorozatban megkapta II. Lajos szerepét, egyáltalán nem nyomta a teher, fel sem fogta, mibe csöppent, egészen addig, amíg Olivier−Gielgud−Richardson hármasa fel nem sorakozott előtte mint államminiszterei a bécsi forgatáson. Emlékszik-e ilyen pillanatra, ilyen felismerésre a kinevezése körül?

Ez nálam talán nem egy adott pillanat volt, inkább egy folyamat, ami február 15. napja óta tart. Nagyon sokszor eszembe jut, úristen, mibe is keveredtem. Persze vannak pillanatok, amikor hatványozott erővel tör rám. De én szeretek elbíbelődni, megharcolni még a saját gondolataimmal is, kihívásnak veszem, milyen választ is tudok éppen adni. Talán ezek azok a percek, amikor – valami képzelt nyomás alatt – igazán kreatív tudok lenni, kitalálni olyan dolgokat, lehetőségeket, akár megoldásokat, amelyek reményeim szerint több embernek fognak örömet okozni, mint bosszúságot. Nagyon sok színházigazgatói székben ülő kollégám elmondta már előttem, hogy olyan döntést hozni – a gazdasági élet bármely más szegmensében, nemcsak a színházüzemben –, amelyhez mindenki egyformán, szívből tapsol, nem lehet. Itt nálunk a darabválasztás, a szereposztás, a rendezőválasztás a legfőbb allergikus pontok. Pokoli nehéz, de inkább képtelenség olyan évadtervet produkálni, amit mindenki ugyanolyan őszinte mosollyal tud majd olvasni a próbatáblán. Meglátjuk. Mint mindent, ezt is az élet dönti el, hogy meg tudok-e felelni a kihívásnak. Mindenestre, teljes erőmből igyekszem.

Nem egy pinceszínházat vett át, hanem egy 125 éves, már a XIX. században is működő teátrumot. Igazán nagy elődök után. Szendrő József csak rövid ideig, de Nógrádi Róbert közel harminc évig igazgatta ezt a színházat, a Madách Színház rendezője, Lengyel György is látott benne kihívást, és őt követte két évtizeden át Balikó Tamás. Nógrádi korszaka mindenképpen az aranykor volt a színház életében, 40 év távlatból is korszakos előadásokkal. Talán ha nincs olyan közel a kaposvári csoda…

Én erről csak hallottam, hiszen 1984-ben érettségiztem, de tudom, olyan erős hype-ja volt Kaposvárnak, hogy még itt is sokan azt mondták, oda kell menni színházat nézni, úgy, hogy ezt csak hallomásból tudták. Nyilván a kritikusok ekkor kissé elkerülték Pécset, ide már nem jöttek át. Sok akkori pécsi művésznek még ma is fájdalmas, hogy Kaposvár árnyéka miatt a szakma róluk szinte nem is tudott, vagy ha tudott is, nem övezte őket akkora figyelem.

Balikó Tamás igazgatása alatt már a színház színésze volt, az sem volt egy röpke ciklus …

Azt mondják, a színház a pillanat művészete, mindig csak az az érdekes, ami egy este vagy egy délután megtörténik. Nyilván Nógrádi és Balikó ideje alatt is történtek csodák, és voltak bukások. Ez egy ilyen szakma minden elemében, hol lent, hol fent. Kettős satuban vagyunk, egyrészt ott van a színház stábja, egy rakás hiperérzékeny művészember, beleértve a ruhatárost is, mert egy művészeti intézmény falain belül aztán mindenki ért a színházhoz. Másik oldalon meg ott a felvevőpiac, a közönség. A járvány miatt még mindig a kapuban toporgunk, szinte semmit nem tettünk le az asztalra. Most még van menekülő utam magam előtt is, azt mondhatom magamnak is, majd meglátom, mire leszek, mire leszünk képesek. Egyértelmű, hogy felnőni akarok, akarunk a feladathoz, nem megbukni. Balikóval testközelben dolgozhattam, adott is egy mintát, milyennek kell lennie egy jól működő színház belső életének. Minőségi színházat akarok csinálni. Ha kell ehhez az erős kéz, nem rettenek meg, de fontos, hogy olyan közeg legyen a falakon belül, ahova az a kétszáz ember, akinek a sorsa, élete február óta az én felelősségem, örömmel jöjjön, és jól teljesítsen. Szeretném, ha a következő éveket emberi légkör jellemezné. Magam is ezt vártam el Balikótól mint igazgatótól, ha gondom van, vegye észre, bemehessek hozzá, beszéljük meg, ha nincs, hagyjon dolgozni. Valahogy így szeretnék magam is működni.

Úgy emlékszem, Peter Brooktól a mondás, egy jó társulatban akármikor ki lehet osztani a Rómeó és Júliát. A pécsi Nemzetiben vajon most ki lehet-e?

Nem. Nem tudom pontosan, miért alakult így – hiszen 2014 óta már nem voltam társulati tag –, de jelenleg nagyon kicsi a társulati létszám. Biztos, hogy hosszú távú tervem a társulatépítés, de csakis érdeksérelem nélkül. Még nem volt lehetőségem körbenézni immáron más szemmel, nem kollégaként, hiszen zárva voltak a színházak. Feltett szándékom, hogy szeptembertől nyakamba veszem az országot, és keresem színházunkba az új tehetségeket. Kell a vérfrissítés. Nem nagyon néztem online színházat, mert nem hiszek benne, nem fogom jól a jeleket az élő közeg nélkül, olyan sterilnek, léleknélkülinek tűnik számomra. Már az előttünk álló évadban feltűnik a pécsi színpadon egy-két új arc, az sem kizárt, hogy közülük páran a társulathoz is tartozhatnak majd. Biztos, hogy nagyon óvatosan és körültekintően kell eljárnom a társulatépítésben is, és annak során is, hogy hívok-e vendégeket, s ha igen, mire. Csak olyan szerepre, amit itt helyben nem tudunk kiosztani. A mi szakmánkban, a színházakban mindenhol, de főleg vidéken nagyon komoly egzisztenciális kérdés, hogy társulatba tartozol-e, van-e biztos kereseted. Számomra is elsőrendű kérdés volt, és ebben minden pécsi színházi ember számíthat rám, hogy aki itt él és itt van a családja, annak itt kell kenyeret adni. Bár ugyanilyen fontos az emberi oldala is a társulatépítésnek. Nem akarom külön felhozni, pláne nevet említeni, mert nem lenne elegáns, de az elmúlt 2-3 évben számos szörnyű történet került napvilágra és kering most is a színházi berkeken belül. Én ennek nem engedhetek, és nem is engedek teret. Hiába egetverő tehetség valaki, ha emberileg fennakad a rostán, és személye az egység, az egész megbontását eredményezi. Kiemelt cél számomra a magas művészi színvonal, de ez nem igazolhatja az emberi gyarlóságot. Persze a másik oldal ugyanilyen veszélyes, a világ legjobb embere sem lesz képességes színész a színpadon, ha nincs meg benne erre a szikra. Arra törekszem, hogy ez a kettő egyensúlyban legyen, az emberi és a művészi kvalitás, ami passzol az egészhez, és persze képesek is leszünk megfizetni. A társulatépítés nem most van napirenden, ahogy már mondtam, hosszú távú projekt. Vidéki színház vagyunk, sok a bemutató, évi 10−11, én nagyon elégedett lennénk, ha egy általánosan jó színvonalon képesek lennénk ezt teljesíteni a 2021/2022-es évadban. Biztos, hogy mindenkit a maximalizmusra fogok sarkallni, de az elmúlt csonka és szomorú évad után törvényszerűen lesznek jobban és kevésbé sikeresen megvalósított előadásaink, a legjobb szándékaink ellenére is. Én Kaposvárott is ezt láttam abban az évtizedben, amíg ott voltam színész. Babarczyék is mindig törekedtek a legjobbra, de ez nem mindig sikerült. Egy biztos, a törekvés mindig a maximumra megvan, meglesz bennem, amit tűzön-vízen keresztülviszek. De azt is tudom, hogy nem állnak mindig jól a csillagok. A színház nem patikamérlegen mérhető üzem, elképzelni sem tudjuk néha, hogy minek mi lehet a következménye, és még a kemény munka ellenére is min lehet elcsúszni egy-egy premieren. Azt tartom fontosnak, hogy előre nézzek, és valóban hosszú távban gondolkodjak. Évadon belül, sőt évadokon át legyen kiegyenlített, megbízható és valós értékeket felmutató a munkánk, képesek legyünk fejlődni.

Öt évben gondolkodik vagy esetleg Balikó Tamás útja az etalon, ciklusokon át…

Egyelőre ebben az öt évben, ami előttem áll. Én azt hiszem, racionális ember vagyok. Öt évre kaptam megbízást, és én ezt az öt évet nem arra fogom használni, hogy megválasszanak majd újabb öt évre, hanem arra, hogy ebben az öt évben megvalósítsam azt, amit elképzeltem, amit ígértem. Fontos számomra, hogy a közönség és a társulat is lássa, érezze a változást, és jól érezze magát. Amikor azt mondom, hogy társulat, az nem csak a művészgárdát, hanem a teljes színházi apparátust jelenti, jelenleg közel 200 embert. Nekem kifejezetten fontos, hogy mindenki boldogan járjon be a színházba, mert akkor tud 100%-ot adni. Ha ennek az lesz a hozadéka, hogy értéket sikerül teremteni, és a társulat, a szakma s a döntéshozók megelégedésére talál a munkám, munkánk Szlávennel, természetesen nem lépnék el a felkérés elől, de jelenleg csak a holnapra, a következő bemutatóra tudok koncentrálni. A színházban mindig az új, a következő bemutató a fontos, sőt, a legfontosabb, hogy az jól sikerüljön.

Mind a három pályázatot elolvastam az év elején, amelyek a pécsi Nemzetire érkeztek, és az önök pályázatában feltűnt egy kifejezés: „művészi népszínház”. Mit kell ezen érteni?

Most ez egy sláger vitatéma, mi az a népszínház, kell-e. Őszintén úgy érezem, hogy sokan pejoratív mód lesajnálják. De hozzunk egy példát, amit magam is jól ismerek. A „nagy” kaposvári színház is egy megyeszékhely színháza volt, és ott is voltak pillanatok, amikor a színház vezetése úgy döntött, hogy nem elég a nagyon magas művészet, amiben gondolkodnak, bizony be kell mutatni a Luxemburg grófját is. Igaz, ezt akkor Ascher Tamás rendezte. Én őszintén abban gondolkodom, hogy a budapesti művészi élet sokszínűségét próbáljam ebbe az épületbe sűríteni. Nekünk itt mindenfélét kell játszani, mert az emberek nem egyformák, mi a színházcsinálók és a nézők sem. Én minden gondolatát és sorát tartom a pályázatunknak, és azt szeretném megvalósítani. Hiszem, hogy a társintézmények miatt Pécs is – ha kisebb merítésben – van
olyan sokszínű és művészileg érdekes, mint Budapest. Itt van a Pécsi Harmadik Színház, a Janus Egyetemi Színház, a Bóbita Bábszínház, a Pécsi Balett. Fontos, hogy harmóniában éljünk ebben a városban, így működjünk együtt, ne szippantsuk el egymás elől a levegőt, a közönséget. Mindenkinek megvan a maga arculata, specialitása, mindenki csinálja azt, amire a saját know-how-ja kiterjed, amiben a legjobb.

A hetekben volt erre a gondolatára éppen rímelő premier, a Pécsi Balett Vasarely-etűdök című bemutatója (igaz a MÜPA-ban), amelyben fellépett Vári Éva, aki a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja, és Uhrik Theodóra, aki viszont a Pécsi Balett táncosaként, ma már vezetőjeként számos prózai szerepet játszott a pécsi Nemzetiben…

Pont ezt akartam megfogalmazni, a saját tudásunkat kell összetennünk, egybegyúrnunk, és valami újat és mást szintetizálni belőle. Nem kioltani, hanem erősíteni egymást. Hiszem, hogy Pécsett hatalmas rejtett tartalékok vannak, és szerénytelenség nélkül mondom, hogy pécsiként van erre rálátásom. A pécsi Nemzetiben töltött idő alatt rengeteg tapasztalatot szereztem a színházzal kapcsolatban, és érzek magamban elég erőt ezek felfejtéséhez, összepárosításához. Vincze Jánost úttörő korom óta ismerem, az általa rendezett ünnepi műsorok főszereplője voltam. A Pécsi Harmadik Színházban remek szerepeket kaptam tőle, amelyekkel jelentős sikereket érhettem el. Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című drámáját 108 alkalommal játszottam nála. Múltbéli tapasztalati alapon tartom őt kivételes szakembernek, rendezőnek, számomra természetes volt, hogy azonnal hívjam rendezni a pécsi Nemzetibe. Magyar darabot, mert ő ebben jó, ebben erős, ez az ő közege, ezzel tud valamit mondani, így adni a mi színházunknak. Úgy gondolom, minden művészeti ágnak, színházi intézménynek hasonló gesztusokat kéne tenni a városban. János is megtette a maga részéről, tíz éve nem járt a pécsi Nemzetiben előadást nézni, a múlt héten eljött az új bemutatónkra. Nagyon örültem neki. Lehet, ebből a szempontból egy naiv színész vagyok, de úgy gondolom, miért ne örülhetnénk egymásnak, a másik sikerének. A mi színházunk nemzeti státuszú intézmény, így kötelességünk, ami nem teher, hanem megtiszteltetés, hogy operát és balettet is játsszunk. Bár a Pécsi Balett önállósodott pár éve, nyilvánvaló, hogy mi az ő előadásaikkal teljesítjük e feladatunkat.

Többször szóba került már Kaposvár, ahol majdnem tíz évet töltött színészként. Ad most az ott szerzett tapasztalat valami kapaszkodót a színházvezetéshez, társulatépítéshez? Gondolkodik-e például abban, hogy Köles Ferenc, aki a társulat egyik tartópillére, egyik nap az Írnok lesz a III. Richárdban, a másik nap meg Szakhmáry Zoltán az Úri muriban vagy Asztrov a Ványa bácsiban?

Azt hiszem, nekem a kaposvári színházból az az attitűd maradt meg a legjobban, hogy a gyerekelőadásokban is a színház vezető színészei szerepeltek, hogy a gyerekek már kiskorukban is csak a legjobbat lássák. Ehhez viszonyítsanak később, ez legyen a mérce. Ezt továbbviszem feltétlenül. Már bepróbáltunk egy kamaraszínházi előadást, az a címe, hogy Ö.K.Ö.R - Ö.sszes K.Ö.telező R.öviden, a műfaja irodalmi osztálykirándulás. Enyedi Éva írta, Tóth Zoltán drámapedagógus rendezte a darabot, aki természetesen pécsi. Ebben bizony játszik Köles Ferenc Urbán Tiborral, Illés Alexával (az ide év egyik Soós Imre-díjasa), Takaró Kristóffal és Arató Árminnal, Vlasits Barbarával és Füsti Molnár Évával. Mondhatjuk, ez a kicsi társulatunk krémje. Élő zene lesz, Beck Zoli (30Y) és Kardos Horváth János (Kaukázus) közreműködésével. Ebből a társulati létből kell összehoznunk a legjobb csillagállást. Vezető színészeknek is, akik már letettek valamit az asztalra, részt kell venniük az ifjúságnevelésben, a jövő közönségének megnyerésében. Szerencsére úgy látom, ők is, és a többiek is élvezték ezt a fajta munkát. Erre már most büszke vagyok, hogy ezt én hoztam a pécsi Nemzetibe, ehhez hasonló program még nem volt nálunk. Pontosan látom, hogy ennek milyen jelentősége van a színházak életében, nyomon követtem neves és elismert magyar színházi műhelyek hasonló munkáját, és szívügyem volt, hogy a pécsi diákok is kapják meg azt, amit a budapestiek. Most első körben a 7. és 8. osztályos korosztályt céloztuk meg, délutáni, esti előadásokkal, vegyes idősávban. Remélem, hogy felnőttként is visszajönnek majd,
ugyanakkor én úgy gondolom – szintén más színházak, kifejezetten művész-színházak példáján látva –, hogy ilyen előadásokra a felnőtt közönségünk körében is lehet igény, ha színvonalasan és szórakoztatóan sikerül megcsinálnunk.

Hogyan alakult eddig Vidákovics Szlávennel, az új művészeti vezetővel a közös munka? Eggyel későbbi korosztály, ebből adódóan talán más az ízlésvilága, mások a színházi preferenciái. Azt látom, hogy a színpadon összecsiszolt a párosuk.

Én úgy érzem, hogy nem tér el az ízlésvilágunk. Mindketten Pécsért dolgozunk, és a pécsieknek szeretnénk színházat csinálni. Szlávennek van már színházvezetői tapasztalata, több mint tíz éve vezeti a Pécsi Horvát Színházat, és a Pécsi Nyári Színház igazgatói posztját is ellátta hosszan, most a művészeti vezetője. Ugyanúgy művészszínházban gondolkodik, mint én, de a saját bőrén érzi, tudja, hogy nem szakíthatunk a népszínházi hagyományokkal, hisz húsz éve ebben a közegben él, dolgozik. Egyetértünk abban is, hogy progresszívebb irányba kell haladnunk, de támaszkodnunk kell a tradíciókra, Rómát sem egy nap alatt építették. Talán az előnyünkre válik, hogy mi civilben is jó barátok vagyunk. Én pontosan tudom, hogy egy ekkora intézményt nem lehet egyedül vezetni. Nyilvánvaló, hogy amit kell, azt majd én írom alá, így a felelősség is mindig az enyém. De megnyugtató, hogy Szláven ezen az úton a vezetőtársam és mellettem áll, a kontrollom lesz. Tőle mindig biztonsággal megkérdezhetem majd, hogy jól gondolom-e, s megtisztel azzal, hogy őszinte választ ad. Véletlenül sem akarok egyedül maradni, mert pontosan látom, az hova vezet, vezethet. Kell, hogy jól felkészült emberek vegyenek körül. A színházcsinálás nem magányos műfaj. Egyszer kérdeztem egy vidéki színházigazgatót: Na, hogy tetszik az igazgatói munka? Megjegyeztem örökre a válaszát: „Jó emberekkel kell magadat körülvenni, akkor majd megy a munka.”

Színházigazgató és színházigazgató között van különbség. Gazdasági szakember vagy művészember. Ön a színészigazgatók sorát erősíti. Hogy tervezi, színpadon marad? Pont jókor kérdezem, június 5-én volt a premierje Ray Cooney A miniszter félrelép című darabjának Böhm György rendezésében, a férfi főszerepekben Vidákovics Szlávennel és önnel.

Hát, … ez érdekes mód alakult így. Nem szerettem volna az első időkben színpadra lépni, de Böhm Györggyel nagyon sokat dolgoztunk már együtt, és úgy gondolta, ezt a szerepet nekem kell eljátszanom. Most biztosan szünet következik. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szeretnék színpadon lenni, mert ez nem igaz… igen, játszani szeretnék. De ízléstelen lenne, ha túltengenék, maximum évente egy szerep. Kicsi a társulatunk, s nem tudom, mikor bővíthetjük, mert ez nem csak „országjárás”, felfedezés kérdése, ennek jelentős anyagi vonzata is van. Abból főzhetünk, amink van, és a mi színházunk támogatása egyelőre némileg elmarad a többi, hasonló nagyságú, besorolású színházétól. Igen, vágyom egy drámai szerepre, kicsit elég volt a
könnyedebb műfajból. Nincs szerepálmom, színészként pontosan tudom, az csak csalódáshoz vezet. Ha egy színész a szíve mélyén vágyik egy szerepre, azt a színháza műsorra tűzi, és nem ő kapja meg, az komoly szívfájdalom. De az ellenkezője is gyakran előfordul, az olyan szerep, amit egyetlen porcikája sem kíván a színésznek, nem neki való. Színészigazgatóként ezeket a csalódásokat és kudarcokat igyekszem majd minimalizálni.

Olvastam egy korábbi interjújában, hogy elvégzett egy multimédia-fejlesztő tanfolyamot, majd egy online-marketing képzésre is benevezett. Esetleg felvetődött önben a pályamódosítás gondolata korábban?

Nem, az soha. De színészfejjel gondolkodva más egy színházat alulról felfelé nézni, mint felülről lefelé. Akkor úgy éreztem, hogy szeretném jobban kezembe venni a sorsomat. Azt mindig tudtam, hogy magam felelek a magam életéért, s nem várhatom másoktól a segítséget, abból csak depresszió lesz, rosszkedv, és egy mérhetetlen szomorúság, hogy nem úgy mennek a dolgaim, ahogy szeretném. Előbb pénzügyi hasznom volt abból, hogy más irányba is képeztem magam, most pedig ez a tudás nagyon jól jön, nem kell marketing szakértőt alkalmazni, csak informatikust. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de az online felületeinken az elmúlt három hónap változása már az én innovációm, ahogy ez az Erkélykoncertek-sorozat is, amit most hallgatunk, és a „PÉCS nekem: A VÁROS mindörökre” videó-sorozatunk. Megerősítenek és megnyugtattak a visszajelzések, hogy érzékelték már többen a változást.

A következő évad már készen van?

Igen, a darabok és a szereposztások is majdnem 100%-ban. Tizenegy bemutatónk lesz, ebből két balett és egy operaelőadás, Puccini Bohémélete. Ez utóbbit Bozsik Yvette viszi majd színpadra. Elég speciális helyzetben vettem át a színházat. Általában a februári vezetőváltás után kifutnak a darabok, de most a veszélyhelyzet miatt erre nem volt lehetőség, ráadásul vannak olyan sikeres előadások, amiket egyszerűen nem lehet levenni, mert még mindig akkora az
igény rájuk. Ilyen például A padlás, aminek most lesz a 150. jubileumi előadása. Számos előadást előkészítettek a múlt évadban, amelyeknek kényszerűen elmaradt a bemutatója, de én úgy gondoltam, hogy tisztelem a munkát, amit ráfordítottak, ezeket is megtartjuk. Ilyen például a Terror, hogy konkrét előadást is említsek, és a Kőműves Kelemen. A nagyszínpadon Vidákovics Szláven rendezésében a Valahol Európában című musicallel nyitunk októberben, ezt követi majd decemberben Csiky Gergely műve, A nagymama, amit kifejezetten a Pécsre visszatért Vári Éva színművésznő kedvéért vettünk elő. Én már látom az ő törékeny alakját meghajolni a premieren a vörös bársonyfüggöny előtt, és ha száz évvel visszamehetnénk az időben, az én kedvenc koromba, még a lovakat is kifogná a közönség a hintója elől a Király utcában. Azt hiszem, magam ezt a bemutatónkat várom a legjobban. De az évad végén, jövő év tavaszán Zsótér Sándor rendez nálunk, méghozzá Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését. A Kamaraszínházunk szintén egy klasszikussal nyit, Bródy Sándor A tanítónő című színművével, és lesz két kortárs bemutató. Egy pécsi szerző, Sárosi István Otthol, édes otthol című vígjátékának az ősbemutatója és Háy Jánostól az Utánképzés ittas vezetőknek.

Az úrhatnám polgár Filozófia tanára (forrás: Pécsi Nemzeti Színház)

Sűrű és szerteágazó, valóban merőben eltérő elvárásokat is kielégítő első évad. Milyen állapotban vette át ehhez a színházat műszakilag? Ha jól tudom, volt már annak harminc éve is, hogy nagy felújítás lett volna a teátrumban.

Ez így igaz, ettől kicsit tartok is, elkerülhetetlen a felújítás, elavult a színháztechnikánk. A Kamaraszínház sem kifejezetten komfortos, de a Stúdiónk méltatlanná vált arra, hogy ott előadásokat tartsunk. Nagyon jó, hogy Vidákovics a vezetőtársam, mert a Pécsi Horvát Színház felújítása már megtörtént, pár utcával arrébb van az épület, az Anna utcában, erősen számítok rá, hogy itt tarthatunk majd számos kamaraelőadást. A már említett Vincze János-rendezésnek, Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című darabjának is ott lesz a premierje, hogy ki ne hagyjam.

Hogy viselte azt, hogy a társulat tagjai zöld utat adtak önnek és Vidákovicsnak, a város ellenzéki polgármestere viszont először vonakodott bizalmat szavazni. Elgondolkozott-e azon, hogy a társulat vajon művészi hitből, emberi bizalomból vagy inkább az idegenektől való félelemből voksolt önök mellett?

Szerintem is-is. Tény, én pécsi vagyok, itt élek régóta, ismertek, gondolhatták, hogy mellettem bizonyos fokig biztonságban vannak. Kiszámíthatóbb voltam, voltunk egy olyan csapattal szemben, ahol benne lehetett az is a pakliban, hogy egzisztenciális és/vagy művészi elbizonytalanodás várhat rájuk.

Megválik valaki a jövő évadtól a társulattól?

Igen, de a döntése magánéleti jellegű, nincs összefüggésben azzal, hogy én lettem az igazgató.

Képes lesz a pécsi városvezetéssel szemben „Svájcnak maradni”, nem éreztetni velük az együttműködés során, hogy neheztel a kinevezése miatti húzódozásuk miatt?

Kompromisszumkész vagyok. Megtanultam, hogy bizalommal kell fordulnom mindenki felé, ha magam is ezt várom el másoktól. Tényhelyzet, hogy végül mellettem voksoltak. Nekem fontos visszajelzés volt, hogy a múlt heti, első premierünkön itt volt a teljes városvezetés, sőt Pécs prominens személyei is. Nem éltem a XIX. és XX. század fordulóján, de olvasmány-, és filmélményeim alapján nekem ez a kor, a szecesszió kora az etalon. Amikor egy város életében jelentős esemény történt, akkor azon ott volt mindenki, aki valamit is adott magára. A múlt heti bemutatónk, a színház újranyitása emiatt eufórikus élmény volt számomra. Elsősorban nem azért, mert siker volt, hanem mert ez megvalósult. Fél nap alatt elkeltek a jegyek, teltház volt. Mindenféle oldalaktól, sérelmektől mentesen együtt tudtak nevetni emberek, mert azért Cooney darabján nem kell megfeszülni a gondolkodásban. Direkt célkitűzés volt, hogy egy habkönnyű darabbal nyissunk. Még júniusban lesz két további bemutatónk, az egyik a Terror című „interaktív bírósági tárgyalás”, amit a leköszönt igazgató, Rázga Miklós készített elő, továbbá Stephen Schwartz John és Michael Tebelak Godspell című musicalje Kéri Kitty rendezésében.* Szóval úgy érzem, Pécs városa voksolt, és bizalmat adott.

CSEH ANDREA IZABELLA

* Mire ez interjú nyomdába kerül, már megvolt a Valahol Európában és az Ö.K.Ö.R. premierje.