Molière–Parti Nagy Lajos: Tartuffe - Örkény István Színház

Bénultan a tehetetlenségtől, hallgatózva, majd összerezzenve ülnek Orgon családtagjai a csontfehér nappali pamlagjai és párnái között. Hallgatnak. Várják a vihart. Pernelle-né, Orgon itt vendégeskedő anyja már távozni készült, de most még egy utolsó szemlét tart a ház távolabbi részein. Szolgája, Flipote (Varga Lili e. h.) tökmagozva várja. És ő megérkezik. Pogány Judit mint Pernelle-né, vagyis mint Marika néni, fekete posztócipőben, mackónadrágban, kemencényire szoknyásodva, kékfestő aljban, barna bekecsben és fejkendősen (jelmez: Ignjatovic Kristina) berobban a szorongók közé, s Parti Nagy Lajos grammatikai lövedékeivel megsorozza a jelenlevőket. Pompás nyitány.

Pernelle-né oktat. Marhaságokat zagyvál, jambikus tizenkettesekben („Ez itt egy kupleráj, már megbocsássatok!”), s ahogy azt Molière eltervezte, bemutatja a szereplőket. Külön-külön támadja Damist (Dóra Béla e. h.) és Mariane-t (Kókai Tünde e. h.), az unokáit, Elmirát (Pálya Pompónia e. h.), Orgon fiatal feleségét, az ifjak mostohaanyját, s a kardigános-kockásinges-szakállas-szemüveges Cléante-ot (Csuja Imre), Elmira nagybátyját. Aki leginkább a bögyében van, az Dorine (Kerekes Éva), Mariane komornája, a magasan kvalifikált háztartási alkalmazott.

Pernelle-né gyógyíthatatlan. Lapos retiküljével s vak hitének evezőcsapásaival evickél a tragikus komédia hullámain, s rá se ránt, hogy körülsistergett bálványa közben kicserélődik. A végén elsőnek cuppan rá az új kegyúr, a friss uracs kézfejére, a cselédek elborzasztó önfeladásával.

A heverők mellől tálcák, üres poharak kerülnek elő, talán az előző napi vendégség maradványai. Mindenki kényelmes, mai öltözéket visel, fekete, szürke, barna s kék foltok mozognak a fehér térben. Az újgazdag „semmi a mindenben” minimál-trendjét egy távirányítóval mozgatható, félköríves falba épített, hatalmas házimozi koronázza meg, melynek képernyője alkalomhoz illőn változik, hol tarka akváriumot, hol pattogó tüzű kandallót, hol egyebeket mutat.

Znamenák István és Nagy Zsolt (fotó: Gordon Eszter)

A jelenetsorokat a nézői orrok előtt lecsapódó, fekete lapfüggöny csattanása választja el (díszlettervező: Bagossy Levente). Zeneként a hitéleti eseményeket kísérő harmóniumok szuszogására emlékeztető szintetizátor hangja szolgál, hol indulóvá, hol tuc-tuc muzsikává, hol szédelgő keringővé rajzolva át fúga futamokat (zene: Kákonyi Árpád).

Parti Nagy Lajos átköltése gyöngébb kezű rendező esetében „elvinné a show-t”, hiszen az ő csodálatos csinálmányainak élvezetéhez idő szükséges.

Egy szállóigévé leendő lelemény vibrálhat ugyan a pódiumon, de nem mindig kedvez a nagyobb struktúra részét képező színpadi pillanatnak, olykor egyszerűn széttapossa azt. Egyik-másik jól sikerült szó-szitakötő azonban a játék újbóli megnézésére is ösztönözhet. S most be kell valljam, kétszer láttam az előadást. Először a premieren, majd később egy hétköznap este, sok fiatallal együtt. Nincs kizárva, hogy harmadszor is megnézem. Már csak a rendező, Bagossy László színművészetis tanítványainak várható fejlődése miatt is.

Ahogy a színlap megőrizte Dorine „komorna”-ságát (a műsorfüzet szerkesztője s az előadás dramaturgja Ari-Nagy Barbara), a dialógusokban is maradtak a régmúltat idéző, vagy egyszerűen átírhatatlan, kort jelző utalások. Maga a főzet, ez a sajátosan mai, magyar szöveg rengeteg ízlelnivalót tartogat az ínyencek számára. Vannak benne elomló zöldségdarabkák, a honi hülyeség jellegzetes, félrenyelhető falatkái, mint például Pernelle-né „etalion”-ja, vagy „te is hibás vagy a Deákné vásznánál” formájú sziszegései. Vannak benne szétharapható köménymagok és borsszemek, mint az Orgon összeomlásakor előtörő „óbasszamegbasszamegbasszameg!” vagy egyéb erős, de a pillanatnak mindig megfelelő káromkodások. Van benne fog alá kerülő apró kavics is: Elmira előző esti rosszullétét Molière egy érvágással hangsúlyozta. Parti Nagy ezt azzal váltja ki, hogy „reggelre még meg is jött neki”. Van benne lassan olvadó sókristály, szép számmal, mint például „imahernyó”, vagy „sic itur ad acta”. S nem említettük a mámorítóan bárgyú képzavarokat, például: „ifjúságod feslő bimbaja kiröppen fészkéből” stb. S van benne pár – csak magyarok számára édes – szopogatni való, mint: „megadá az ég”, vagy „Nincs a teremtésben vesztes, csak én!”.

S hogy mi van mindennek a mélyén? Tragédia. Mert Orgon nem Pernelle-né. Ő felfogja, mi történt vele. Bagossy László rendezésének ugyan Tartuffe (Nagy Zsolt) a címszereplője, de Orgon (Znamenák István) a főhőse. Hogy a színész nevét leírom, most tudatosodik csak bennem az a jelenet, amikor Pogány Judit Pernelle-néje bajba került, fájdalomtól összegömbölyödött fiát, fölé hajolva, egyszer csak Pityunak szólítja. Hisz ez a mi Pistink, a jelenkori trutyiesőben és cefrezivatarban! Znamenák Orgonja a haza képmása. Alakjában egy megvezetett országot lehet szidni és siratni egyszerre. Nagy alakításról, igen jelentős színészi munkáról van szó.

Elképesztő egyébként, hogy ebben a gazdaggá lett, s lelkileg kissé elszegényedett családban milyen tiszta jóindulat, mi több, kölcsönös szeretet uralkodik. Egészen addig, míg Orgon meg nem zakkan. Ezt a sokat ügyködő, güzü kis embert itt szeretik, még ilyen háborodott állapotában is. Elnézik neki frissen keletkezett hóbortját, hogy befogadott egy hajléktalan szövegládát, egy mutatványost, egy börtönben kigyúrt és kiokosodott szélhámost, s most szinte szerelemmel szereti azt. El nem tudják képzelni, hogy nem tér magához kellő időben. Pedig nem tér. Mindene megvan, de vesztére megkívánt egy szerepet: elhivatottá lenni vágy. Szép a repülést imitáló kettős szobor-karikatúra az első rész záró képeként.

Pálya Pompónia e. h. és Nagy Zsolt (fotó: Gordon Eszter)

Hiába figyelmeztetik, hogy nem tűnik igaznak ez a nagyon is mutogatott ájtatosság. (Remek a Lőrinc (Jéger Zsombor e. h.) által cipelt, hordozható magnón fölhangzó, nyúlós gregorián, s gyomorforgató, amint Nagy Zsolt közönséget keresve „korbácsoltatja” magát.)

Orgon nem hajlandó észrevenni, hogy itt nem mély hitről, hanem annak vásári változatáról van szó. Talán a káráló anyai elvárásnak is igyekszik megfelelni. Talán maga előtt sem tisztázott vonzalom ébredt benne a sokakra hatni tudó férfi iránt, s önmaga sötét karizmával rendelkező, nyomulós változatát jutalmazza, amikor az erényekkel körbeképzelt férfiúra íratja minden vagyonát. De nincsenek erények. Orgon téved, és rajtaveszt.

Nagy Zsolt mint Tartuffe eléggé meghökkentő figura. Csak később értjük meg ezt a színészválasztást. Nincs szó itt a francia Oltáriszentség Társaság tagjairól, de még a szalonkavadász magyar díszkeresztényekről sem. A nyakban lógó, friss gallyakból összeeszkábált kereszt sem valami bio-katolikust jelez. Itt a rossz minőségű tettetőkről, a hit által soha meg nem érintett, álszent gazemberekről van szó. („A rohadék...” – sóhajtott mögöttem valaki.) Nagy Zsoltnak, sajnos, ugyanúgy nem érteni a halk beszédét, mint az egyetemi hallgatók egy részének. De aki jó szögből látja azt az ördögűző jelenetét, amikor az első rajtakapás után, habzó hisztériával próbálja kiverni magából a „barlangos testű férfi”-ba bújt sátánt, az tapasztalhatja, hogy Nagy Zsoltnak egyszer csak sárga lesz a szeme, egészen borostyánszínű, mint a legzaftosabb horrorfilmek szereplőinek. Igen, fáj egy kicsit, hogy ez a Tartuffe „csak ennyi”. Hogy nekünk még álszentből is ilyen silány csavargó jut csak. Érdemes azonban figyelni. Hisz ott a következő nemzedék, jön Lőrinc, a titkár, aki majd bevégzi az akciót.

A vigasztaló épeszűséget Dorine figurája, s vele a remek Kerekes Éva jelenti. Ő az a „vöröskeresztes nővér”, aki látott már egyet s mást, szabadszájúsága egy markotányosnő és egy világot járt nevelőnő szókincsével vetekszik. Csuja Imre hümmögő értelmiségije, eszköztelen lévén, aligha fogja helyére billenteni a világot. De legalább jókat gondol. Kókai Tünde sete-suta Mariane-ja szelfizgető, butácska libácska, romlatlan ifjú szerelmes, a klasszikus Molière-i képlet alapján. A Valért játszó Patkós Márton e. h. reményteljesen ábrázolja a női bonyolultsággal először találkozó, épp csak férfivá ért embert. A premieren még nem, de később megszületett a feszes veszekedési-kibékülési jelenet, hibátlan tercett lett, nem utolsósorban Kerekes Évának köszönhetően.

Pálya Pompónia Elmirája küllemével hat. Duzzadó csalétek ő a történetben. Ha nagyobb vivőerejű hang társul a pompás külsőhöz – s ez még ebben a szezonban elérhető –, kétszer olyan jó lesz. Dóra Béla mint Elmira nevelt fia energikus, vadóc, igazi mai figurát hoz. Damis egy hátsó gondolatokat elhessentő, beszúrt információ szerint Valér húgát nézte ki magának, ezért is olyan tiszta kettőjük nagyjelenete.

Nem tudhatni, hogy a „karfiolfing titkár” mikor dönt úgy, eláll Tartuffe mellől. Lehet, már rég beépült, s megbízásból leskelődött itt. A „királyi megváltást” az ő TEK-es csapatának sortüze hozza el. Miután kommandósai szitává lőtték Tartuffe-öt, nejlonzacskóból elővett, steril pisztolyt helyez a halott kezébe. Tizenöt évvel ezelőtt, Zsámbéki Gábor rendezésében Takátsy Péter Lőrince láttán rázta ki a hideg a nézőt a finálé csoportképe láttán. Jéger Zsombor Lőrince most átveszi a hatalmat. Beinti a magával hozott tévéstábot, Varga Lilla Riporternőjének mikrofonjába öblökög, fényezi kicsit a rend honát, s közben jelzi, Orgonnak módjában lesz „elsikálni a szeplőt”, tehát egyszer majd kérnek tőle valamit. „Kérdés van?” – fordul a közönséghez. „Ne legyeeen!...” búgja tréfásan.

Ez a „Ne legyen!” nem is biztos, hogy kell. Ha fönn marad a „Kérdés van?” pimaszsága, a csöndben még inkább érezhető a néma válasz, mellyel szolgálni tudunk. Hogy nincs. Nincs kérdés. Kuss van.

Gabnai Katalin

Csehov: Cseresznyéskert - Young Vic, London

A Katie Mitchell Cseresznyéskert rendezésének plakátján látható, víz alá merülő fiú képe erőteljesen érzékelteti az előadás hangulatát. Annak ellenére, hogy Csehov a hattyúdalát egyértelműen „komédiának” nevezte, a londoni színrevitel alaphangulata a nyugtalanság, a szorongás, sőt, az angol gótikus regény hagyományának nyomait is fellelhetjük benne. Az ötvenes évei elején járó rendezőnő a brit színház egyik „legeurópaibb” jelensége. Nemcsak, hogy sokat dolgozik az utóbbi években Németországban, és (gyakran kortárs) operarendezésekkel is sikert arat, de fiatal kora óta tanulmányozza a kelet-európai, főleg az orosz és a lengyel színházat is. Előadásai a rendezői színházzal szemben némileg szkeptikus, színészközpontú brit környezetben gyakran nagy port vernek. A fent említett alapértelmezési tendencia ellenére a Young Vic előadása ilyen szempontból nem mutatkozott kihívásnak: visszafogott, a drámához pozitív értelemben hű alkotással szembesülünk, amely szervesen illeszkedik London gazdag színházi kínálatába.

A Young Vic színház tagadhatatlanul menő hely Londonban. A múlt nyáron Blanche DuBois szerepében itt lépett fel a magyarországi közönségnek talán még mindig a kilencvenes évekbeli X-akták című sorozat Dana Scullyjaként ismert, azóta Nagy-Britanniában sikeres színészi pályát folytató Gillian Anderson. A színház bárja nem csak a szakállas, szűk farmeres hipsztereket vonzza, megfordulnak itt harmincon felüli sikeres üzletemberek, hangos zene mellett késő estig fogy az ital. Belépve a vártnál sokkal nagyobb színházterembe, nemcsak az volt meglepő, hogy a közönség zöme negyvenen aluli, hanem a hangszigetelés minősége is: a bár hangzavarától háborítatlanul merültünk el egykettőre Mitchell Cseresznyéskertjének komor világába. Vicki Mortimer díszlete szinte naturalisztikus, minuciózusan kidolgozott: 1904-ben, de sokkal később is járhatnánk, hiszen a gyerekszobában megállt az idő Ranyevszkaja folyóba fúlt kisfia halála óta, de talán már Ranyevszkaja és bátyja, Gajev gyermekkora óta. A sok vidám tárgy, a játékok, a rajzok, amelyeket talán Trofimov, az „örök diák” tanító használt a kisfiút okítva, mindez kísérteties színekben ábrázolja Gajevék házát.

Paul Hilton (fotó: Stephen Cummiskey)

Az elhangzó szöveg Simon Stephens kortárs angol drámaíró új, tömörített fordítása, amely Katie Mitchell tempós rendezésében szünet nélkül két óránál rövidebb időtartamba sűríti a négy felvonást. A brit színház nem ismeri a dramaturg intézményét, viszont az idegen nyelven írt daraboknál a dramaturgiai munkát gyakran a fordító végzi, és ezt a feladatot általában (dráma)íróra szokták bízni. Stephens elsősorban sűrített, ami leginkább a mellékszereplők – gyakran komikus – tirádáinak rövidítésében nyilvánul meg, viszont nem sérült a drámai szerkezet, illetve Csehov szereplőinek figyelmesen felépített viszonyrendszere. A fordítói szabadság által a szöveg mintha természetesebben szólalt volna meg angolul, s illeszkedett a brit beszédmodorhoz és mentalitáshoz, ami csekélyebb művészi tehetség esetén azzal a veszéllyel járna, hogy Csehovot megfosztja „oroszságától”, itt azonban minden változtatás a mester előtti tisztelgés szellemében történt. Stephens néhány dramaturgiai módosítását Mitchell rendezése azonnal igazolta is. Így például a fordító és a rendező arra csak utal, hogy Ranyevszkaja és Trofimov között kialakulhatott valamiféle szerelmi viszony, Jasa szerepét azonban pontosan meghatározott irányban fejlesztették. Ranyevszkaja fiatal inasa ebben az előadásban Tom Mothersdale alakítása révén egy rideg, hátborzongató gazember. Kegyetlensége nemcsak Dunyasával, a reménytelenül beléje habarodott szobalánnyal való bánásmódban nyilvánul meg, hanem Firsszel, az öreg inassal szemben is, akit nemcsak ágyékba rúg teljes erővel, hanem szántszándékkal akadályozza a többieket, hogy a negyedik felvonásban kórházba szállítsák, és ezzel elősegíti az öregember darabot lezáró halálát is.

Mitchell nagy híve Sztanyiszlavszkijnak, ami a színészvezetésében is érezhető. Mellőzte a brit színházi hagyományban annyira fontos, retorikai szempontból kifogástalan „szavaló” színészi szövegmondást, a természetes színpadi beszédre helyezte a hangsúlyt. Talán Angus Wright Gajev alakítása a legjobb példája a különböző hagyományok ötvözésének. Az életképtelen, kizárólag a múltban élő, egyfolytában billiárdfogásokat felidéző, talán enyhébb idegbajban is szenvedő, rengeteg Cseresznyéskert előadásban iszákosnak ábrázolt nagybácsit Wright a beszédmodort, gesztusokat, vérmérsékletet tekintve teljesen hitelesen egy kissé ügyetlen, folyton a saját leégéséért bocsánatot kérő, szóáradatával önbizalomhiányát és túlzott érzékenységét álcázó angol úriemberként keltette életre. A bohózatba illő mellékszerepeket Stephen Kennedy (Piscsik) és Sarah Malin (Sarlotta Ivanovna) a legapróbb részletekig kidolgozta. Ezeket az alakokat sok rendezés a groteszk irányában szokta stilizálni, Mitchell azonban ezt az aspektust nagy óvatossággal kezelte: a hibbant német nevelőnő-cirkuszművész konvenciókat megvető természetét igen plasztikus módon azzal érzékeltette, hogy a második felvonásban a strandról jövet teljesen meztelenül végigsétáltatta a színpadon. Piscsik most is ama idegesítő, unalmas emberek egyike, amilyenekben Csehov világa bővelkedik, Kennedy azonban méltósággal, rokonszenvvel is felruházta Gajevék háztartásának e parazitáját. A fiatal szereplők alakítása is hiteles. Jepihodovot, Gajevék karikaturisztikusan ügyetlen könyvelőjét a Mothersdale-nél semmivel sem kevésbé jóképű Hugh Skinner úgy játssza, mintha szerény ellentéte lenne Jasának, ezért nem viszonozza szerelmét Dunyasa. Varjáról (Natalie Klamar) és Ányáról (Catrin Stewart) el lehetne hinni, hogy testvérek: szépségükben, Ranyevszkaja iránti szeretetükben, a birtok iránti ragaszkodásukban és jóindulatukban Mitchell nem tesz különbséget, inkább a társadalmi státus különbözteti meg őket.

A két lány szerelme Trofimov (Paul Hilton), illetve Lopahin (Dominic Rowan) iránt teljes és önzetlen, Mitchell értelmezésében viszont nem biztos, hogy megfelelő viszonzásra is talál. Hilton kimondottan vidéki akcentusával jelentősen elüt a társulattól, és ez nem lehet véletlen: a tanító mint egyfajta „idegen”, befészkelődött a birtokos családba, hogy kritizálja az életmódjukat, s eközben sikerült Ányát a maga oldalára állítania. Dominic Rowan Lopahint komplex figuraként ábrázolja: gyakran épp a jobbágyi származású nagykereskedő szerepén múlik a Cseresznyéskert értelmezése, de Mitchellel együtt a színész nagyon ügyelt arra, nehogy végletesen ábrázolja, semmiképp sem úgy, hogy a nézőnek állást kelljen foglalnia mellette vagy Gajevék mellett. Ebben az előadásban Lopahin racionalitása nem karikírozott kapzsiság, de nem jelenti feltétlenül Ranyevszkaja birtokának a lehető legjobb jövőjét sem. Egyébként Rowan, akit a magyarországi nézők talán a BBC krimi-sorozataiból ismernek a legjobban, olyan emberként mutatja Lopahint, aki nem feltétlenül rosszindulatú, de a munkán kívül nem lát semmi értelmet az életében, üresség uralkodik benne, nem képes senkivel sem mélyebb kapcsolatot kialakítani, ezért nem kéri meg Varja kezét. Ezt Rowan színészi palettája nagyon finom árnyalataival érzékelteti: a két szereplő rövid szembesülése a negyedik felvonásban fájdalmasan megalázó Varja számára, hiszen Lopahin közömbössége láttán az egyébként fegyelmezett nő alig tud uralkodni érzelmein. Natalie Klamar szívszorítóan bontakoztatja ki a gondos házvezetőnőből a nőt, akinek elutasítják a szerelmét. Kate Duchêne Ranyevszkaja alakítása, ha nem is a legsikeresebb, de a kritikai méltatás szempontjából talán a legérdekesebb az előadásban. Nem parádés főszerep, az egyén ilyen mértékű színészi kiemelése idegen Mitchell rendezésétől. Kevés arisztokratikus van ebben a birtokos asszonyban, annak ellenére, hogy a többi szereplő úrnőként kezeli. Inkább egy átlagos, és ami talán a leginkább meglepő, józan, saját helyzetét világosan átlátó ember, aki tudatában van annak, hogy nem uralja a sorsát. Rajta is főleg az elfojtott érzelmek uralkodnak, a színésznő „északi” önuralmán és környezete iránti distanciáján csak néha törnek át az indulatok, főleg a fia halála miatt érzett bűntudat és a „végzetes” párizsi szerelem felszínre kerülésekor.

Mitchell Cseresznyéskert-értelmezésében a társadalmi kérdések háttérbe szorulnak. A darab befogadásának újszerűbb aspektusai (például a környezetvédelmi) egyáltalán nem jelennek meg az előadásban, sőt, a második felvonás is az egységes térben, a fent leírt gyerekszobában játszódik. A tér szimbolikájában kulcsszerep jut James Farncombe világításának. Nemcsak az első és a harmadik felvonás, de mintha a második is naplemente után játszódna, a szereplők sorsa, érzelmei, indulatai alkonyi homályban gabalyodnak egymásba. Ebben a sötétségben mindvégig valami szorongás lappang, a messze „elpattant húr” hangja hátborzongató dörgésként szólal meg. Miután a cseresznyéskert és a szereplők sorsa eldől az árverésen, a negyedik felvonás erős fénnyel megvilágított, lecsupaszított, üres tere találóan ábrázolja a végkifejletet, s ami az eddigi vergődésnél talán még nyomasztóbb: a cseresznyéskert után nem marad semmi, csak a ház mint Firsz sírja. Mitchellnek nyilván nem az volt a célja, hogy a komikumot szándékosan kizárja az előadásból: amikor Varja a harmadik felvonás már eleve komikus báli zűrzavarában Jepihodov helyett véletlenül Lopahint kólintja fejbe egy bottal, nevetünk ugyan, de egyidejűleg kellemetlenül érezzük magunkat, kissé szomorúan, hiszen tudjuk, ez nem fog segíteni a pár egymásra találásában. A tragikomikum két arca közül Mitchellhez nyilván a tragikum áll közelebb. A csehovi melankóliának azonban különös színezetet ad az említett szorongásos állapot. Ahogy az első felvonásban Ranyevszkajának úgy tűnik, mintha halott édesanyját pillantotta volna meg a kertben, úgy a néző szeme előtt is néha felvillannak a múlt szellemei (Grisa halála, de talán más, csak megsejtett traumatikus események is). Ha Mitchell nem is egy minden szempontból újszerű Csehov olvasatot hozott létre, az előadás következetessége, a különféle színházi elemek összehangoltsága és különösen a társulat tagjainak együttes munkája emlékezetes művészi élményben részesíti a nézőt.

Curkovic Iván

Mike Leigh: Abigail bulija - Katona József Színház, Kamra

Az igaz színház meglepetés. Ascher Tamás színháza mindig az. Változatos a darabválasztás és meglepő az is, ahogy elénk tárja. Most is. Mike Leight brit filmrendező darabját, az Abigaile buliját állította színpadra. A szerző színházrendezőként indult, így nem drámát írt, hanem színpadi szöveget. Ugyanakkor a hely, idő és cselekmény hármas egysége a legklasszikusabb értelemben megvalósul. A szereplők egyszerű lelkek, akik nem kívánnak a világ nagy dolgaiba belefolyni, kertvárosi életük kielégítő.

Alig valamit tudhatunk róluk. Még talán legtöbbet Abigaile-ről, aki ugyan nem jelenik meg a színen, csak bulijának zenéje hallik, de neki legalább megismerhetjük az édesanyját, megtudunk valamit az édesapjáról is, az öltözékéről, frizurájáról, ízléséről. Az ő bulija ad alkalmat arra, hogy magukra hagyva a fiatalokat anyja, Suzy is részt vegyen a szomszédjuk szervezte összejövetelen, ismerkedni-beszélgetni az új lakókkal. A házigazda ügyes a pénzszerzésben, a feleség a költésben: Suzy beletörődött, hogy elhagyták, az életét kitölti, hogy gyerekeit kiszolgálhatja. Ők mind negyvenes éveik körül. Az új szomszédék – húszas éveik második felében, a nő ápolónő, a férfi számítógépes adatrögzítő – már azt is példázzák, hogy a kertváros, amely régebben az igényesebb polgári lét közege volt, lecsúszóban.

Öt ember egy nappaliban, egy hétköznap estén. Körülöttük a komfort, amelyért eleik dolgoztak. Az ember elkorcsosult a modern civilizáció körülményei között. „Az ember akkor jut el fejlődésének legmagasabb fokára, ha ki van téve az évszakok viszontagságainak, ha néha alvás nélkül marad, ha éhezik. A megpróbáltatások megkövetelik tőle, hogy használja izmait, hogy harcoljon, hogy szenvedjen, boldog legyen és gyűlöljön. (…) A civilizációval a mindennapi életfeltételek elveszítették változatosságukat, kiküszöbölődött az erőfeszítés és a morális felelősség.” (Alexix Carrel) S kiküszöbölődött a valós kommunikáció – tehetjük hozzá tapasztalataink birtokában. A kommunikáció (az emberlét alfája és ómegája) közlési folyamat, jelzések továbbítása és fogadása. Ontológiai értelemben a szerves létforma már kommunikatív. A XXI. század elejére elértünk egy civilizációs szintet, amelynek kényelme a társadalom és a magánélet válságához vezetett. Az értékvesztett világban az emberek tévelyegnek, egymásban sem találnak kapaszkodót, sőt a legkevésbé a másik emberben. Mike Leight darabja Ascher Tamás rendezésében ezzel szembesít. Ha az a mikrokörnyezet, amely amely körülveszi az embert, válságban van, akkor az egész élet van válságban. Ezt mutatja meg kartávolságny közelségben a Kamra előadása.

Hogy szembesülhetünk és átélhetünk, az a színészeknek köszönhető. Az öt karakter öt színész magával ragadó alakítása. A háziasszony, Rezes Judit Beverlyje figyelmes, gondoskodó mozdulatai és szavai mögött maga a boldogtalanság. Csak önmagára tud figyelni. Akkor is, amikor csábít, akkor is csak ő van, és senki más. Zsong-bong, de nincs hang, nincs súly. Férje – Kocsis Gergely – otthona boldogtalanságából a munkába menekül. Úgy van ott, hogy nincs is benne. Remek. Angie, a fiatal szomszédasszony Jordán Adél megformálásában rácsodálkozik erre a világra, ő ezt szeretné, ezeket a tárgyakat, vágyálma még ez a kertvárosi környezet, ami itt fogadja. Férje, Tony, az adatrögzítő – Ötvös András – szókincse az aha. Megelégszik azzal, amit elvárnak tőle a világból, nem akar mást. A csábításra ember mivoltának csak ösztönrésze mozdul. Ónodi Eszter Suzy, a boldogtalan, megkeseredett – ezt is tudja –, Abigail anyukája. Itt van a teste – de lénye már nincs is sehol. Ez az öt ember beszélget, jön-megy az aprócska térben, minden mozdulatuk, szempillarebbenésük hiteles. Árnyalt, részletgazdag színészi játékuk tele életismerettel.

„Meg kell próbálni megérteni a dolog intellektuális rétegét, azt, ami színházban valójában csak akkor létezik, ha láthatatlan, mert ha látható, akkor meddő, nincs semmi jelentése.” (Grotowski)

A nappalit Khell Zsolt alakította kellően trendire és lélektelenre, Szakács Györgyi öltöztette a szereplőket lelki alkatukat megjelenítő formába.

Józsa Ágnes

Mike Leigh: Abigail bulija – Katona József Színház, Kamra

Tömérdek színmű tűnik el hamar a süllyesztőben. Biztató jel, ha némelyik jóval túléli az ősbemutatóját. Márpedig idestova négy évtizede, hogy Mike Leigh megírta, színre tette, majd képernyőre vitte az Abigail partija című drámáját. Nem feledték el a hetvenes évekbeli művet, s az ezredforduló után elő is vették, újra és újra műsorra tűzték az angol színpadokon. Persze, időközben megnőtt szerzőjének ázsiója, kivált filmes karrierjének jóvoltából. Neve vonzó lehet a közönségnek. Nem avult el a témája sem. A brit társadalmat nem rendítették meg olyan földindulások, amelyek alapjaiban megbonthatták volna az ábrázolt középosztály helyzetét, megbolygatták volna szokásos magatartását.

Akkoriban még nyoma sem volt minálunk ennek a rétegnek. Nem illeszkedik a magyar viszonyokra pontosan mostanra sem, amikorra az Abigail partija eljutott honunkba is: a Katona József Színház mutatta be a Kamrában. Ingatlanügynökök már vannak itt is, de a pangó lakáspiacon korántsem jutnak olyan tetemes jövedelemhez, mint Laurence Moss, aki mellett nem is kell munkát vállalnia nejének, Beverley-nek. Mifelénk inkább a „felső tízezer” képviselőinek feleségei maradhatnak otthon, s ütik el az idejüket fodrásszal, kozmetikussal, shoppingolással. Nincsenek afféle „kertvárosi közösségeink” sem, ahol a hasonló értékű házak „közös nevezője” alapján a jobb módúak meghívnák a szerényebben eleresztetteket, ahogy Mossék szomszédolni invitálják a fiatalabb Cooperéket, az ápolónő Angie-t és a számítógépes adatrögzítő Tonyt. És nemigen találni itthoni megfelelőjét Susynak, aki elvált asszony, egy kisfiúnak és egy bakfisnak az anyja, szintén nem dolgozik, de aligha vannak filléres gondjai, hiszen a lánya, a címbeli Abigail éppen tinédzser-partit tart. Meglehet, hogy az ex-férjétől kap szép összeget gyerektartásként.

De lépjünk túl e különbségeken… Ahogy nem érdemes meditálni azon sem, milyen apróbb mozzanatok árulkodnak a színmű korosságáról. Vajon az eredeti szövegben is számítógéppel foglalkozott Tony? S ha már lett volna mobilja Laurence-nek, bizonyára nemcsak hazatérve, hanem korábban rácsörget az ígéretéről megfeledkező ügyfelére. Manapság a vendégek nem ámulnának azon, hogy grillsütő van a konyhában. S nem menne „csodaszámba” egy száloptikás lámpa sem. A színrevitel úgy döntött, hogy nem erőlteti a látottak jelen-idejűségét. Valahol a darab megírása és a mostani előadása között eltelt idő fele táján állapodnak meg a külsőségek tekintetében. Az ezredvég felé lehetett már olyan egy „dizájnos” lakás, mint amilyennek Khell Zsolt elgondolta, rikító műbőr garnitúrával, újságmintás székekkel, rafinált világítású bárszeglettel, térelválasztó polcrendszerrel. (Bár könnyű észrevenni a tervezői szükségmegoldásokat a funkcionalitás érdekében, hogy a színtérre minden olyan helyiség – a konyha, a toalett, az előszoba, a hálószoba is – beférjen, illetve minden hozzájuk vezető járás – a bejárat, egy tolóajtó, egy lépcső is –, ami csak kell a jelenetekhez.) A „féltávoli” eltartás kivált a jelmezeken, azok közül is különösen a nők ruháin érhető tetten. Beverly párducmintás maxi ruháján, Angie virágos szoknyás, pasztell blúzos öltözetén, Suzy szinte vénlányosan színehagyott megjelenésén, amelyekkel Szakács Györgyi kitűnően jellemez. Ha gondolatban „ellenpróbát” végzünk, milyen is lenne például a Cooper-pár mai divatú, lazább, sportos vagy akár kihívó „szerelésben”, könnyű belátni, hogy nehezebb volna színesebb küllemük alól kifejteni személyiségük lényegét.

Ónodi Eszter, Jordán Adél és Ötvös András (fotó: Horváth Judit)

De mennyire akarta komolyan vétetni drámájukat a szerző? Jóllehet a személyek egyike, az agyonhajszolt és agyonszekált Laurence végül elhalálozik egy infarktustól, már a bemutatója idején vígjátéknak, komédiának titulálták a művet, miközben máig hasonlítják a Nem félünk a farkastól című Albee-drámához – ott is úgy isznak a szereplők, mint a kefekötő –, amelyen pedig senkinek sincs kedve hahotázni. Mike Nichols kétségkívül idejében megsejtette azt a mindinkább eluralkodó tendenciát, amely a színpadi hősöket is előszeretettel fosztja meg a tragédia súlyától. Nyilván, ennek is köszönhető az amúgy remekműnek korántsem nevezhető színdarabjának fennmaradása. Még arra a metódusra is rátalált, hogyan lehet az irodalmi minőséget köznapira cserélni. Nem az íróasztala mellett ötlött ki pallérozott dialógusokat, hanem a színészeit ösztökélte egyszerű szókészletből gazdálkodó improvizációkra. S valóban hozza a szövegkönyv azt a nyögvenyelős társalgást, amely az egymást felületesen ismerő emberek beszélgetését jellemzi, ha mégis közösen töltenek egy estét. (Hamvai Kornélt dicséri a magyar fordítás, amely az akadozó diskurálást is képes hatásában gördülékennyé tenni.) Ha ilyen üres fecsegést vagyunk kénytelenek hallgatni a valóságban, fölöttébb kínosan érezzük magunkat. De ha a színpadról halljuk, csakugyan nevetségesnek tetszenek a döcögő mondatok. Mégis éberen lessük azokat a szavakat, amelyek a semmit mondás burkában is valami tartalmasra utalhatnak. S e tekintetben nem vagyunk elkényeztetve.

Rezes Judit és Kocsis Gergely (fotó: Horváth Judit)

Egy-kettőre kiderülnek azok a képletek, amelyek szerint működteti a szerző a jellemeket. Olvasva elegendő kinek-kinek a színrelépte után pár oldalnyi, hogy tisztában legyünk a szerep-sablonokkal. Nézve azonban, szerencsénkre, számottevően gazdagodnak a klisék Ascher Tamás gondos rendezése, nemkülönben a kiváló színészek jóvoltából. Az unatkozó szépasszony, Beverley nemcsak szüntelenül piszkálódó, nyájasságában is irritáló nő, de Rezes Judit alakításában szembeszökő a végtelen egoizmusa, a lehengerlő akaratossága, az ellentmondást nem tűrő dominanciája, miközben nincs is „mire föl” nagyra lennie, mert üresfejű, műveletlen, lélektelen; még vészhelyzetben sem képes őszinte empátiára. Mindössze három esztendőnyi házassága alighanem úgy jött létre, hogy megjátszotta magát, s elvétette a tehetősebb ingatlanossal. Késő bánat ez a jószándékú Laurence-nak, aki hajtja magát kifulladásig, hogy tisztességgel helyt álljon munkájában is, magánéletében is. Olyan embernek láttatja Kocsis Gergely a férjet akinek fát lehet vágni a hátán, kerüli a méltatlan konfliktusokat, inkább megalkuszik, csakhogy békéje legyen. De ha mégis elszakad a pattanásig feszülő cérna, arra is maga fizet rá. Laurence az egyik, akin nemcsak nevethet a nagyérdemű, de akit szánhat is.

A friss szomszédok, a feleség és a férj egyaránt már-már együgyűeknek látszanak. Angie még a banális társalgásban is le-lemarad, Tony pedig szinte részt sem vesz benne. De Jordán Adél játékában csupa jóindulat, naiv iparkodás, jellemzi az asszonykát, hogy felérjen a háziakhoz, míg Ötvös András ex-focistája egykedvűen viseli a kényelmetlen vendégeskedést, szinte hallani, hogyan csikorognak agyában a kerekek, ha mégis kénytelen megszólalni. Mindketten finoman jelenítik azt a tipikus szituációt, amelyben a feleség megbántottan, de türelemmel „néz félre”, amikor a férje „rámozdul” a flörtölő háziasszonyra. És a színészek megragadják azt a lehetőséget, amelyből kiderülhet, mégsem afféle semmi-emberek, s még össze is tartoznak valóban. Amikor Laurence rosszul lesz, Angie olyan komolyan, célirányosan, a beteg iránti emberséggel és a jelenlevők praktikus irányításával kezeli a helyzetet, hogy kétség nem fér ápolónői elhivatottságához. Tony pedig úgy jár a kezére az újraélesztésben, hogy érezni, mennyire becsüli, ismeri a párját. Amikor Angie lába begörcsöl a hosszú térdepléstől a beteg mellett, olyan rutinosan siet megmasszírozni, mint aki már nem egyszer segített enyhíteni a fájdalmát.

Susy az, aki már a belépésekor más levegőt hoz magával. Persze, lehet mosolyogni a küllemén. De szemüvegessége, mákosan őszülő haja, vastag harisnyája, ódivatú öltözéke is arra utal, amitől ennek az asszonynak inkább a lelkébe szeretnénk belelátni. És Ónodi Eszter minden rezdüléséből világosan kiolvashatók a gondolatai. Holott sokáig csak üldögél. Nem mondja, de látjuk, hogy esze ágába nem lett volna átjönni Mossékhoz, ha nem kellett volna magára hagynia Abigélt bulizni a barátaival. Megadja a gyermekeinek, amire vágynak, de önmagára már nem sokat áldoz. Bizonyára azóta, amióta elvált, s amióta nem is hisz abban, hogy új párra találhat. Míg a többiek nyakló nélkül vedelnek, Suzy aligha szokott poharazgatni, meg is árt neki az unszolt ital. Fegyelmezett asszony, akinek minden szemvillanásában ott a véleménye, de megtartja magának. Kivételes drámája van.

Az előadás záró képében a fények Suzy köré zárulnak, amint hosszan, visszhangtalanul hallózik a telefonba. Végül is meghalt valaki, akinek a szívrohamát még kitörő nevetéssel fogadta a néző. Olyan „bombasztikusan” dübörögtek mellette a Sors-szimfónia hangzatai. Ideje volt tehát megválni a komikus hangulattól. De úgy sikerült a reflektorfényben jelképessé avanzsáló kiáltozás, mintha csakugyan a hetvenes évek színházában lennénk. Ez a „finálé” szinte figyelmeztet: Mike Leigh vígjátékából nehéz volt kicsikarni az értékesebb tartalmakat. Jobb, ha nem is próbálja színre tenni gyengébb társulat.

Bogácsi Erzsébet

Michael Frayn: Koppenhága; Bernard Slade: Válótársak – Rózsavölgyi Szalon

A Rózsavölgyi Szalon minden hónapban új ajándékot ad: új bemutatót. A parányi térben izgalmas darabokkal igazi színházi élményt teremtenek nagyszerű színészek.

A legutóbbi bemutató, Michael Frayn Koppenhága című darabja igazi remekmű. Az alkotó nem ismeretlen Magyarországon. Függöny fel! című művét játssza most is a Centrál Színház, és ez volt Jiří Menzel rendezésében a hajdani Új Színház egyik sikerdarabja, Ugyanaz hátulról címmel. A Koppenhágát nem játszották még itthon, bár ezzel a művével a szerző 2000-ben elnyerte a legjobb drámának járó Tony-díjat. A fordító Mann Lajos író (a Hans Sachs, Milne és Lewis Carroll-művek magyar nyelvre ültetője), aki a szerzőtől megkapta angol és amerikai kiadásban is ezt a darabot munkájához. A szöveg kivételes igényességet követel, mert a műben két atomfizikus, a dán Niels Bohr és a német Werner Heisenberg beszélget, vitatkozik egymással. Találkozásaik idéződnek meg ebben az előadásban. Foglalkozásukból adódóan – mindketten tanárok, nemcsak tudósok – gondolatcseréjük a munka körül forog. Vélhetnénk: mi dolgunk a kinek-kinek tanulóévei alatt keserves emlékeket okozó fizikával? De hát az a való, hogy akár tudomásul vesszük, akár nem, érintettségünk sejtjeinkig ható. Mi is tudatunk által ellenőrizetlen – testünkben zajló – fizikai folyamatoknak vagyunk kiszolgáltatottjai. A megszelídített atomhasadás hétköznapjainkban sok célra felhasználható energiaforrásunk.

A darabban vitatkozó két tudós ember munkája pedig azt is befolyásolta, hogy a II. Világháborúban hova hulljon le a pusztító bomba. Ezen annak is el kell gondolkodnia, akit nem nyűgöznek le a mátrixszámítások, komplementaritás, hullámelmélet fogalmak. De ez a darab nemcsak erről szól. A legaktuálisabbat feszegeti, mint minden igazi dráma (például az Antigoné): mit kezdhet az ember a lelkiismeretével? Mert minden idők mindig a lelkiismeretével szembesítik. Sokan nem vesznek tudomást róla. Sokan tesznek úgy, hogy olyan nekik nincs. Képernyőről nap mint nap a szemünkbe hazudnak. Ki a barát, és ki az ellenség? Elgondolkodunk-e azon, hogy mit miért teszünk? Ez a darab ébresztő.

Valló Péter rendezőnek régi vágya valósult meg azzal, hogy a Koppenhágát színpadra állíthatta. Ő minden munkájában a legfontosabb erkölcsi kérdéseket boncolgatja (a Radnóti Színházban nem régen mutatták be Dosztojevszkij Karamazov testvérek című művét Valló Péter rendezésében).

Őze Áron, Kútvölgyi Erzsébet és Gyabronka József (fotó: Éder Vera)

A kicsinyke térben igazi színházat teremtett. Szereplői – ez a Rózsavölgyi erőssége, hogy kitűnő művészeket láthatunk itt – hitelesen keltik életre a történetet. Az idős professzor, Bohr szerepében a sokoldalú Gyabronka József egyszerre érdeklődő és elmélyült. Indulatai visszafogottan is éreztetik erejüket. A történelem kiszolgáltatottjaként sem akar csak elszenvedője lenni az eseményeknek. Felesége, Margrethe Kútvölgyi Erzsébet alakításában igazi társ. Társa a nagy tudósnak a világ számára fejedelmi szépségével. Ő nemcsak kiszolgálja férjét, de érti munkáját, gondjait. Heisenberg, a fiatal német tudós szerepében Őze Áron hol öntudatos, hol alázatos. Egyre jobb színész.

A Rózsavölgyi Szalon legújabb bemutatója minden másodpercében élmény. Itt megdolgoztatják a lelkünket, szellemünket. Elszoktatott ettől a körülöttünk lévő világ, melyben legtöbbször ostobának kezelnek bennünket, akiket csak a felszínes és alpári érdekelhet.

Válótársak

Balikó Tamás úgy érezte, Slade műve, a Válótársak – már a darabot is ő választotta, nemcsak a rendezését vállalta – nagyon helyén való a Rózsavölgyi közegében, a Rózsavölgyi közönségének. Igényes és szórakoztató. Amiről szól, az pedig minden emberfiát érintő, akármilyen számjeggyel kezdődik is a személyi száma.

Für Anikó és Lengyel Ferenc (fotó: Gálos Mihály Samu)

Balikó Tamás nagyszerű színész volt, nagyszerű rendező, és vezetésre termett. Ez a tény nem minden közegben elviselhető. Sokan szerették. A Rózsavölgyiben is. Ezért készült itt ez a bemutató. Nem érte meg. Nélküle zajlott. Hogy méltó legyen hozzá, Lőkös Ildikóra bízatott az előadás befejezése, a kivételes ízlésű, érzékeny dramaturgra, aki nem csupán a szöveget, hanem az előadást is gondozza. Nemcsak ilyen kivételes helyzetben, de mindig. A születendő előadás a partnere, ezért a rendező és a színész is, minden közreműködő. Ez az előadás megőrizte a rendező szellemiségét.

Lengyel Ferenc más karakter, mint a Balikó Tamás által megálmodott férfi, akinek hitelesen bújt a bőrébe.

A darab egy háromgyerekes, tizenöt év óta házas pár történetét kíséri nyomon a további években. Megfigyelésem: ami újra és újra romba dönti a házasságokat, az az, hogy a felek képtelenek megbirkózni a maguk és a másik haragjával. Önmagukra dühösek, önmagukat nem bírják elviselni, s ennek a méregnek a legkézenfekvőbb alanya a közvetlen közelben lévő másik. Ugyanazzal a ráfordítással szerethetnék is egymást, de nem.

A düh, a gyűlölet korszellemhez igazodóbb.

Minden változik körülöttünk, bennünk. A sejtjeink hétévente cserélődnek. Mi azért ugyanazok maradunk? Szükségünk van a másikra, mert ember mivoltunkból ez következik. De nem, mi mindent megteszünk önmagunk boldogtalanságáért.

Ezzel szembesít a darab, amely a két, élete felén már túljutott ember sorsáról szól. Papíron elváltak, de a három gyerek összeköti őket. Hol eredményesen, hol

kudarccal élik a mindennapokat, de megbeszélni mindezt csak a másikkal tudják.

Lelkük régóta összekapcsolódott, de ezt csak önmaguknak képtelenek bevallani.

Amyt, a feleséget Für Anikó alakítja. Nála soha nem éreztem, hogy olyan, mintha – ő belehelyezkedik a szituációba, a színpadon létezik. Valaki. Egymástól nagyon is eltérő szerepek sorát játszotta és játssza, volt naiva, ma Gertrud, Hamlet anyja, vagy Kamilla a Liliomfiban s Beatrice a Pillantás a hídról előadásában – hogy szélsőségeket említsek az Örkény színházi repertoárjából, de a Rózsavölgyiben is

több szerepben láthatjuk: ő a drapp ruhás könyvtáros nő A pasi a szomszéd sír mellől című előadásban. Legújabb szerepében, Amyként egyszerre erős és elesett, önző és segítőkész, keményszívű és odaadó.

Ez a darab és előadása igazán a Rózsavölgyi színpadára és közönségének való, s Balikó Tamást is itt érezhetjük még általa. És ez jó ez, nagyon-nagyon jó.

Józsa Ágnes