Erdélyi Hét, 2021

Legyen Shakespeare-fesztivál, Erdélyi Hét vagy egyedileg meghívott előadások sora – még soha nem volt miért megbánnom a gyulai színházi kirándulást. Sőt, többnyire úgy tértem vissza, hogy biztos voltam benne: a látott előadások valamelyike – vagy akár több is közülük – maradandó élményként rögzül majd. Az idén három jelentős alkotást is láttam, olyanokat, amelyek egyszerre voltak gondolatgazdagok és formailag is izgalmasak.

A most negyedik alkalommal megrendezett Erdélyi Hét elnevezésű fesztivál nyolc színházi előadást és egy koncertet látott vendégül. Az Aradi Kamaraszínház egy gyerek- és egy felnőttprodukcióval érkezett, a többi résztvevő társulat – a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a szintén marosvásárhelyi Yorick Stúdió, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház – egy-egy előadást hozott el, a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum pedig a Gyulai Várszínházzal közös bemutatót tartott. A koncert is színházi fogantatású volt: a Cári Tibor és Sebestyén Aba alapította Kór-Társak együttes a versmegzenésítéseiből állított össze műsort. A kínálatból az ott töltött négy nap alatt – időrendben felsorolva – a temesváriak Tragédia-adaptációját, a
gyergyóiak Tótékját és a két marosvásárhelyi társulattól a Lázadni veletek akartam című produkciót, valamint a Nép ellenségét láttam.

Amikor beléptem a temesvári Az ember tragédiája nézőterére, különös érzés kerített hatalmába. Ezúttal azonban nem a díszlet miatt (hiszen az alig van), hanem magának a nézőtérnek az elrendezését látva. A meredeken emelkedő padsorok apró amfiteátrumként ölelik körül a szobánál nem nagyobb méretű játékteret – szinte pontosan úgy, ahogyan azt egyszer az uppsalai egyetem kupolájában a 17. század közepén berendezett úgynevezett „anatómiai teátrum”-ban láttam. Az efféle tantermek arra szolgáltak, hogy az orvostanhallgatók aprólékosan meg tudják figyelni a középen elhelyezett asztalon zajló boncolásokat. E célból az építész szinte távcsőszerűen működő szűk és magas teret alakított ki; elképesztő volt megtapasztalni, ahogy a lenti látvány valóban kinagyítva jut fel a távolabbi sorokba. A Dragoș Buhagiar tervezte térben tehát demonstratív célzatú boncolásra készülhet a néző – ebben a középen álló asztal is megerősít –, amelynek során a rendező, Silviu Purcărete közösen tanulmányozandó leletekként tárja elénk az emberiség életútjának madáchi állomásait.

Hamarosan kiderül, az előadás messze-menően megfelel ennek a várakozásnak. Először is a helyszínekben-korokban messzire kalandozó művet közelről szemrevételezhető kamaradarabbá zsugorították: a tér is kicsi, és – Visky András felénél rövidebbre húzott szövegváltozatának köszönhetően – a játékidő is rövid. Mindennek ellenére az előadás nemhogy hiányérzetet nem kelt, hanem éppen ellenkezőleg, friss, játékos olvasattal örvendeztet meg. Purcărete – ahogyan ez minden szempontból várható is volt –, nem szent szövegnek tekinti a darabot, hanem képlékeny alapanyagnak, amelynek segítségével látleletet állíthat ki az emberről mint olyanról. Felfogásában nem Ádám és Éva a főszereplő, hanem maga a nép: a gyakran földszínű göncökbe, kötött sapkákba bújtatott, festett arcú, bábszerű figurák. Ádám és Éva szerepét jelenetenként más játssza – a váltásokat egy puha, a színészek arcvonásait is megmutató fehér maszk felvétele jelzi. Lucifer viszont állandó, és három is jelen van belőle egyszerre (Tokai Andrea, Balázs Attila, Bandi András Zsolt), akik a világba vetett, sodródó tömegnek valamiféle főnöki szerepébe pozícionálják magukat. Az első emberpárt is egyikük penderíti fel a boncasztalra, miután az embermasszából kiválasztotta őket. Fekete öltönyös, mindenhol jelen lévő, gyanús figurák, akik egymással szövetkezve tartják mozgásban az egész földi gépezetet.

Sebestyén Aba, Szász Csaba és László Csaba - Lázadni veletek akartam, Yorick Stúdió (fotó: Kiss Zoltán)

Az előadás változatos játékötleteinek sorában meghatározók az akusztikus hatások, közülük is leginkább az, amikor az egyes szereplőknek a társulat egy másik tagja kölcsönzi a hangját az oldalt elhelyezett mikrofonok mellől. Ez a szerepmegosztás sokféleképpen hasznosul, és számos meglepő és/vagy humoros megoldást eredményez, miközben érzékletesen kifejezi az ember cselekvésképtelenségét, önállótlanságát is. A Luciferek bezzeg tettre készek és önazonosak: mindvégig a saját hangjukon szólalnak meg. Az Úr szavai viszont meghatározhatatlan, magas regiszterű hangon csetlenek-botlanak az éterben. Ennyi, ami juthat nekünk – érzékelteti a temesváriak előadása.

Egy másik emblematikus magyar darabhoz ugyancsak egy anyanyelvű kultúrkörön kívülről érkező rendező, a szintén román Florin Vidamski nyúlt, ami így ismét az elfogódottság nélküli anyagfeldolgozás ígéretét sejtette. Ráadásul a Tótékról esetleg hajlamosak vagyunk azt gondolni: szinte elrontani sem lehet. Ami persze nem igaz, hiszen mindig is sokféle dolog együttállása kell ahhoz – az alapmű iránti érzékenység, precíz elemzés, invenció és fantázia mindenképpen –, hogy bejöjjön a papírforma.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Tótékja szomorkásra sikeredett előadás. Nemcsak abban az értelemben, hogy nemigen lehet rajta nevetni, hanem azért is, mert csalódottan vehettük tudomásul: Vidamski úgy rendezett Örkényt, hogy éppen a szerző védjegyeként elhíresült groteszk ábrázolásmódra nem mutatkozott különösebben fogékonynak. Mással próbál nevettetni: a Postást játszó színész (Dávid A. Péter) intenzív bevonásával a színházi alkotómunka bizonyos módszereit állítja rivaldafénybe és pellengérre. Az ötlet azonban nem igazolódik, és a cselekmény kibontakozását is indokolatlanul elnehezíti. A darab mottójának mintájára – „Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?” – azt kérdezhetnénk: ha egy Örkény-darabból kivonjuk az örkénységet, marad-e utána egy színpadnyi űr? A felelethez elvileg maga a gondolatkísérlet is elegendő lenne, a valóságban viszont az egyértelmű „igen” választ minden erejével átszínezni törekszik a meglehetős odaadással dolgozó társulat. Lendületet az adott keretek között ugyanakkor nem tudnak vinni a tempótlan előadásba, és igazán karakteres alakítást sem látunk az este folyamán.

Moldován Orsolya és Sebestyén Aba - A nép ellensége, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (fotó: Kiss Zoltán)

A marosvásárhelyi Yorick Stúdió ősbemutatóval érkezett: Bódi Attila néhány évvel ezelőtt megjelent Lázadni veletek akartam című regényét Sebestyén Aba társulatvezető felkérésére Barabás Olga adaptálta színpad-ra. Három gimnazista jó barát – alig valamivel a rendszerváltás előtt – Ceaușescu Romániájában magánforradalmat szervez, fiatalos elszántsággal és a szürke közegből kiválni akaró nonkonformizmussal. A „Nincs pénz fagyira!” szlogen a közös pont, amivel mindhárman azonosulni tudnak ‒ a kezdetektől lázadó karakterű Pétertől kezdve a mélyen gondolkodó, problémaérzékeny Áronon keresztül az eredetileg a pártállamba beilleszkedni akaró Zolival bezárólag. Nincs azonban az a mégoly gyerekes lázadás, amely fölött a mindentől rettegő diktatúra szemet húnyna. A diákcsíny, hogy jelmondatukkal megpróbálják kidekorálni az utcákat, egyiküknek az életébe kerül, de még osztály-társaik is ki vannak téve az elhurcolásnak, kínzásoknak, testi-lelki terrornak.

Az előadásra szánt szövegváltozat a regény karaktereit és szituációit különleges színpadi közegbe helyezi, kétszereplős változattá formálva a sokszálú történetet. Sebestyén Aba rendezésében a színpad két oldalára helyezett mikrofonok mögé áll ki a két színész – az egyik maga a rendező (Áron szerepében), a másik László Csaba (Zoli megformálójaként) –, akik eszköztáruk jelentős részéről lemondva a lehető legpuritánabb módon adják elő az elbeszélés jelenéből induló és múltjába vezető történetet. A nézőnek izgalmas élményt kínál felfedezni, hogy a puszta monológváltakozás mint színpadi forma a történetmesélésnek mennyire színes, életteli és magától értetődő eszközeként működik. Roppant erős színészi jelenlét, visszafogott gesztusok és az arcrezdüléseket olykor közelbe hozó videó – a Gyulai Várszínház tágasabb terében is győz a játék közvetlensége, intimitása. Meghatározó résztvevője az előadásnak a színpad hátterében helyet foglaló zenész, Szász Csaba is, akinek gitárakkordjai olykor a harmadik főszereplő hiányára is emlékeztetnek (zene: Cári Tibor).

Az előadás a traumák továbbélésének következményeit is feszegeti, amikor betekintést enged – ahogy egyikük mondja – „a démonokkal azóta is társbérletben” élők sorsának további alakulásába (megrendítő fordulatokról értesülünk, spoilerezni azonban nem volna illő). A kijáratnál azután egy apró meglepetés is vár. A gyulai programok után minden néző húzhat egy-egy cédulát, amelyeken az aznap estéhez valamilyen módon kapcsolódó szépirodalmi idézet áll. Ezen a napon Goethe-sorokat kaptam Kálnoky László fordításában (egyébként – ahogy később kikerestem – a Szelíd Xéniákból): „A múltnál nincsen kényesebb dolog; | mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá: | másképp tudomásodra hozná, | mily forró a saját korod.” Ha a feje tetejéről a talpára állítjuk: telitalálat az előadáshoz. A Yorick stúdió bemutatóit soha nem az óvatoskodás jellemzi. Éppen emiatt nagy hatásúak ezek a szembesítések közelmúltunkkal, jelenünkkel – folytatólagos, mindig ismerős kelet-európai történeteinkkel.

Szilágyi Mira, Kolozsi Borsos Gábor és Bartha Boróka - Tóték, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós (fotó: Kiss Zoltán)

A másik marosvásárhelyi előadás – a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának produkciója – klasszikus művet dolgozott fel: Ibsen A nép ellensége című drámáját gondolta újra. A társadalomkritikus mű Keresztes Attila rendezésében nemcsak hogy kortárs közeg-ben jelenik meg – amihez az alapot Kúnos László modern fordítása és Szabó Réka dramaturgi munkája adja –, hanem a játék bizonyos pontjain a nézőket is közvetlenül érintetté teszi az események alakulásában. Belépéskor máris megkapjuk a szavazócéduláinkat: „a nép ellensége” / „a nép barátja” fel-irattal. Azután helyet keresünk magunknak a két osztatú nézőtéren – egy skandináv minimalizmussal berendezett szoba hosszanti oldalainak közvetlen közelében –, és talán el is felejtkezünk ezekről a majd csak jóval később szerephez jutó kis papírszeletekről.

Azonnal elragad ugyanis a vonzó miliő, amelyet a Stockmann-család teremt maga körül; nyitott házukban eleinte váratlanul beállító vendégnek érezhetjük magunkat. Katerine (Moldován Orsolya) szerető odafigyeléssel vesz körül mindenkit, Tomas (Sebestyén Aba) laza családfő és ideálisnak mutatkozó apa, s a kémia is nagyon nyilvánvalóan rendben van közöttük. Minden szinte idillinek tűnik – jó darabig. Később már minimum csikorogni kezdenek az eresztékek (a férje iránt a végletekig lojális Katerinének bőven lesz min túltennie magát). Hamarosan Tomas minden figyelmét leköti a kisvárosban felvállalt küzdelme, és Sebestyén Aba játéka kétséget sem hagy afelől, hogy ez nem is lehetne másképp. Orvosként semmiképpen nem hagyhatja – még ha ez a településnek megélhetést, polgármester bátyjának dicsőséget jelent is –, hogy elhallgassák: híres gyógyfürdőjüknek valójában mérgező a vize. Sebestyén Stockmannja szelíden és jókedvűen kezdi: érvel, bizonyít – nem sejt gubancot az ügyben. Egyre lázasabb lendülettel agitál igaza mellett, és az sem ingatja meg, ha őt vagy szeretteit megpróbálják ellehetetleníteni. A mániákusság tüneteit kezdi produkálni – egyéni megítélés kérdése, hogy szánjuk-e, vagy felnézünk rá. (Bevallom, én mindig nagy tisztelettel tekintek Kolhaas Mihály összes lelki rokonára.) Mire sor kerül a gyűlésre, idegei alaposan elroncsolódtak, realitásérzéke szétporladt. Felhevült szónokiasságában, dicsvágyában Sebestyén a hősnek indult karakter esendőségét is megmutatja.

Az ember tragédiája - Temesvári Csíky Gergely, Állami Magyar Színház (fotó: Kiss Zoltán)

Az előadás csúcspontja a népgyűlés, amelyet a rendező – ahhoz képest, hogy dramatikus mű bemutatójáról van szó – szokatlanul bátran kinyit a nézők felé, nem is teljesen váratlanul, hiszen a szavazócédulák korábbi kiosztása óta is számos gesztus jelezte, hogy az alkotók a nézőkkel mint a városka közösségével is számolnak. Aslaksen (Henn János), a gyűlés vezetője szót ad a „népnek”, immár az összes csúsztatás, hazugság és hatalmi machináció ismeretében. Nem tudom, a társulat otthoni közegében ilyenkor mi szokott történni, Gyulán sorjáztak a beszólások, amelyeket a mitugrász helyi potentátocska – Henn kitűnő improvizációs készségének köszönhetően – rutinosan és nevetségesen hárítgat. Meglepődöm magamon: nem is megszólalni nehéz (pedig általában a „hagyjanak-békén-én-itt-a-néző-vagyok” álláspontja jellemez), inkább a megfelelő pillanatban abbahagyni nem akaródzik a játékot – de aztán belátom, Ibsen nem folytatódhat közösségi színházként, a betétrész után vissza kell kanyarodnunk a megírt történethez. Tanúi vagyunk még az elcsalt szavazásnak, majd Stockmannék szomorú családi kupaktanácsának: pakolnak, és külföldre költöznek. Biztos vagyok benne, hogy ezen az estén a mindennemű egyezés, a valóság és a véletlen műve viszonyáról nem kell szót ejteni.

Odakint pedig vár a gyönyörű, csillagfényes gyulai éjszaka.

                                                                               Dömötör Adrienne

Beszélgetés Pálos Hannával, a Katona József Színház tagjával

Valamiféle oszlop mellett állt, félig mögé bújva. A darabra nem emlékszem, csak arra a hangtalan, de erős színpadi jelenlétre. Öntudatos volt és megfélemlített, kíváncsi és zavarodott. Rá kellett figyelni, a sorsára, az ő történéseire. Azóta nagyon sok szerepben láttam, kicsiben és nagyban. 2012-ben végzett a Színművészeti Egyetemen Máté Gábor osztályában, s a végzés óta a Katona József Színház tagja. Nagyon hamar fölfigyelt rá a szakma.  Legjobb mellékszereplő: A nyaralás – megosztva Jordán Adéllal, 2013-as Vidor fesztivál,  Junior Prima-díj 2015, Máthé Erzsi-díj 2015, Vastaps-díj, a Legjobb női főszereplő: Lélegezz, 2017.

A streamelt előadások közül látható volt a Bánk bán Melindájaként, legutóbb pedig az Egyformák vagyunk címet viselő, direkt online formára készült darabban tűnt föl, Székely Kriszta rendezésében.

 A streamelt előadás mennyiben más, mint a hagyományos?

Teljesen. Nehéz összehasonlítani. Egy hathetes próbafolyamat alatt egészen más idegrendszerrel, más tempóban építek fel egy szerepet, keresem meg az utat, amin végigmegyek, ismerem meg a darabot. A bemutató nem egy kész és végleges állapot, utána egy egészen új fázisba lép a munka. Az Egyformák vagyunk készítése sokkal inkább egy olyan forgatáshoz hasonlított, aminek a jeleneteire azt mondjuk, hogy ‘olyan színházszerűek’. Hosszú párbeszédek, egy beállításból. Máshogy kerestem a hangulatot, máshogy készültem. Tudtam, hogy az bőven elég, ha legalább egyszer sikerül egy idegállapotot megtalálni. Amikor Kriszta szájából elhangzott egy felvétel után, hogy „Köszönöm, ennyi volt, átállunk!”, megkönnyebbültem. Azonnal el is felejtettem a szövegemet, tudtam, hogy ezt többet nem kell már ’szájra raknom’.

Székely Kriszta rendezővel nem először dolgozott.

A Katonában A Kaukázusi krétakör volt az első közös munkánk. De az első szakmai találkozásunk Kriszta felvételije volt, ahol az utolsó rostán az osztályunkkal dolgoztak a jelentkezők. Azt a jelenetet a mai napig emlegetjük.

A Bánk bán előadásában (fotó: Dömölky Dániel)

Pálos Hanna, ha nem is olyan kalandos úton, de mégiscsak kerülővel került az egyetemre. Mindig is erre a pályára készült?

Volt egy pont  amikor  éreztem, hogy itt van valami, amit ugyan nem látok át, de rettentően  vonz, és akárhányszor a nézőtéren ülök, jól érzem magam, de sokkal jobban szeretnék a színpadon állni. Érdekel ez a világ, hogy mit tud, mi a titka, és ezt szeretném minél jobban megismerni.

Köthető ez  egy előadáshoz, színházi élményhez?

Tóth Juliskához köthető, aki fellépett egy gimnáziumi Ki mit tud?-on. Emlékszem, hogy néztem őt, és rettentően irigyeltem. Produkciója után meg is kerestem, megismerkedtünk, és bevezetett az Előtér nevű színjátszó egyesületbe. Ez a Rottenbiller utcában működött egy iskolaépületben, Wéber Péter vezetésével. Itt jöttem rá, hogy túl a színház szeretetén milyen ereje van a közös gondolkodásnak. Elemeztünk színdarabokat, jeleneteket és természetesen előadásokat is készítettünk, de itt éreztem meg, hogy mennyire jó egy ilyen közösség részének lenni. Onnantól én már hajthatatlan voltam, heti hét napból hatban színházban ültem és az összes zsebpénzemet erre költöttem.

Egyszerű volt a tovább? Mindjárt Kaposvárra felvételizett?

Nem volt egyszerű. Kudarc volt a budapesti felvételi, de tudtam, hogy nem adom fel. Még nem. Gondoltam, megpróbálom Kaposvárt is, és majd eldöntöm, hogy akarok-e oda menni vagy sem. Ha egyáltalán sikerül. A felvételi nagyon meggyőző volt, barátságos légkörben nagyon sok minden felszabadult bennem, és éreztem, hogy szerették is, amit csinálok. Felvettek, de két év után eljöttem. Csalódtam. Gyerekcipőben járt akkor még az egyetem, megszerettem az osztálytársaimat, tanáraimat, akiket ott megismertem, de a képzés olyan volt – ezt a példát annyiszor mondtam, hogy ki kéne valami újat találnom –, mintha bedobtak volna egy nagy medencébe, hogy na, ússz!, és kutyaúszásban, kapálózva valahogy a víz felszínén tudtam maradni. Ehhez képest az SZFE-n pedig nagyszerűen, átgondolt, felépített rendszerben megtanították, hogy mi a gyorsúszás, mi a mellúszás; hogyan kell venni a levegőt, hogy sokkal kevesebb energiabefektetéssel könnyebben és szebben ússzak. A budapesti egyetem nagyon precíz gondolkodásmódot adott, fegyelmezett hozzáállást. Eloszlatta a lila ködöt, hogy a színház érzet, ösztön. Megmutatta, hogy ez egy kőkemény szakma, amit meg kell tanulni, és rengeteget kell dolgozni, tapasztalni azért, hogy felépülhessen egy szerep. Megtanította, hogyan osszam be a saját energiáimat, hogyan kommunikáljak, hogyan foglalkozzak a szöveggel értelmileg és technikailag. Körülbelül olyan volt a képzés, mint a versenysportolóknál.

Hogyan épült föl ez?

Egy önismereti  képzéssel kezdődött, ami leginkább arról szólt, hogy legyünk kritikusak magunkkal szemben, és legyünk tisztában a saját gyengéinkkel, erősségeinkkel. Megtanultam, hogy el kell fogadnom magamat, mert csak utána tudok nekiállni és a szereppel is foglalkozni. Az első évben folyamatosan olyan feladatokat csináltunk, amik az énről szóltak. Úgy is hívtuk, hogy én-jelenetek.  Saját történeteket vittünk és azokat boncolgattuk. A második évtől egymás után Molière-, Kleist-, Csehov-kurzus, de foglalkoztunk Martin McDonagh-gal Gothár Péter vezetésével, Brechttel Zsótér Sándor rendezésében. Az évek alatt a jelenetektől egy-egy felvonáson át eljutottunk a teljes előadások készítéséig. Mindezek mellett pedig pótolhatatlan tudású elméleti tanárokkal ismertük meg az egyetemes drámairodalmat. Akik az átalakított egyetemre nyernek majd felvételt, nem találkoznak például Földényi F. Lászlóval. Nagy kár.

Az egyetemen osztályfőnöke Máté Gábor. Egyértelmű volt, hogy a Katonába kerül?

Nekem nem. Viszonylag hamar messzire toltam magamtól még a gondolatot is, hogy milyen nagy lehetőség lenne a Katonába kerülni. Nem akartam csalódni, meg nem voltam benne biztos, hogy egyből ezt szeretném.  Mindig úgy képzeltem, hogy engem valami független társulat hív majd vagy teljesen szabadúszó leszek, és ha nagy szerencsém van, akkor néha kipróbálhatom magam egy-egy kőszínházban. Ehhez képest már lassan tíz éve vagyok itt.

Mikor érezte azt, hogy nemcsak szeret a színpadon állni, de tud is?  

Majdnem minden olvasópróbáról szorongva indulok haza. Sok tapasztalatot szereztem az elmúlt években, de minden próbafolyamatot elölről kell kezdeni. A félelem mindig ott bújkál bennem, hogy ha sikerült is valahogy idáig eljutnom, most ki fog derülni, hogy alkalmatlan vagyok. A magamban való kétkedést  odáig tudom pörgetni, hogy ezt az egészet abba kéne hagyni. Aztán egyszer csak találok valamit a szerepben, akár egy szót vagy egy mondatot,  bevillan egy gesztus, és akkor el tudok kezdeni dolgozni. Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha ezt a kerülő utat  ki tudnám hagyni, de ez most a működő munkamódszerem. Tehát  nem tudom azt mondani, hogy én a színpadon már megtaláltam magam. Nem, rettenetesen sok kétséggel küszködöm.

Soha nem volt naiva a sokféle fiatal lány szerepben. Bánk bán Melindája egészen más, mint az összes korábbi, a nagyúr felesége, anya, aki kiszolgáltatott a királyi udvarban, de teljesen hiteles az ön alakításában.

Az nagyon összetett kérdés, hogy melyik szerep milyen,  vagy mit kinek kéne játszani. Ez a szakma  pont erről szól, hogy a rendező valakibe belelát egy figurát  és akkor aköré fölépít akár egy egész koncepciót. Nem tudom, hogy a rendező hogy készít szereposztást, hogy mi motiválja őt. Voltak szerepek, amik elmentek mellettem, pedig örültem volna, ha megkapom, aztán váratlanul Melinda lettem, amit hatalmas ajándékként élek meg.

A Teremtmények című előadás olvasópróbáján (fotó: Horváth Judit)

Egyszerű ezt elfogadni?

Nem mindig. Ez egy nagyon kiszolgáltatott  helyzet, de itt ez a játékszabály. És színészként kötelességemnek is érzem, hogy minden előadásnál megtaláljam, hogy nekem ez miért fontos. Vannak gördülékenyebb, békésebb próbafolyamatok, és van, amikor nagyon sok küzdelem árán jutunk el egy megoldáshoz. Mindegyik munka teljesen más. Ennek pozitívumai és negatívumai is tudnak lenni. És természetesen a közönség megjelenésével máshogy kezdünk rálátni a darabra mi is. Amikor egy előadás sikeres, akkor könnyebben feldolgozható, ha előtte két hónapig értetlenkedtünk és vitáztunk a színpadon. De fordított esetet is átéltem már, amikor egy elmélyült, bensőséges munkát a nézők nem értékeltek annyira.

Nagyon sok szép feladatot kapott...

Nem panaszkodhatom. Nagyon különleges szerepeket játszhattam már el, és nagyon fontos előadásoknak lehettem a része. Számomra az egyik legmeghatározóbb, jelenleg is repertoáron lévő darab A mi osztályunk (Tadeusz Słobodzianek drámájának Dora szerepe). Több mint kétszázszor játszottuk, ez egy ritka nagy szám. Az évek alatt teljesen átalakult az előadás. Nagyon sokat tanultam közben a kollégáktól, Máté Gábortól, a darabtól. És én is sokat értem az évek alatt. Minden alkalommal különlegesnek élem meg, hogy a részese lehetek. 

Egyetem után mindjárt a Katona társulatának tagja lett…

Már két éve itt voltam  gyakorlaton, és semmiféle más megkeresést nem kaptam. Borbély Alexandrával suttogva ismertük be egymásnak, hogy most már nagyon kellemetlen lesz, ha nem fognak idehívni bennünket. De mindketten idekerültünk. Eleinte zavarban voltam, hogy Máté Gábor lett az igazgatóm, akivel ezáltal a kapcsolatunkat is újra kellett definiálni. A tanár-diák viszony után kollégák lettünk. A mai napig  szeretem vele tisztázni egy-egy beszélgetés előtt, hogy épp az igazgatómhoz, az osztályfőnökömhöz vagy a rendezőmhöz szeretnék szólni. Ez talán egy olyan formalitás játék, ami mindkettőnknek jólesik. 

A Katonás közeg nagyon erős,  markáns színházi programmal, határozott színházi küldetéssel, szellemiséggel.

Valószínűleg senkinek sem könnyű bekerülni egy közegbe, mert ott már van egy rendszer, amiben meg kell találnia a helyét, és a közegnek is el kell fogadnia őt olyannak, amilyen. Ebben a társulatban nagyon erős egyéniségek vannak. Nekem azt hiszem lassan ment a beilleszkedés. Legalábbis így éltem meg. Lassan láttam be, hogy  mennyi mindenben különbözik ez a hely az egyetemtől.
Mennyivel szigorúbb egy  kőszínházi próbarendet és próbafolyamatot követni, mint a Színművészetin, ahol akár hajnalig bent lehettünk, itt meg tíztől kettőig dolgozhatunk, este pedig egy teljesen más előadásban játszunk. Meg kellett tanulni, mikor tegyem fel és hogyan a koncepcióval kapcsolatos kérdéseimet, aggályaimat, mikor bombázhatom a rendezőt az ötleteimmel, figyelve, hogy közben körülöttem ki mennyire van érzékeny állapotban, és mennyire félreérthető és bántó tud lenni, ha rosszkor szólalok meg.  Ezt elsajátítani csak a közösségben lehet. Erre nem tudtam jól felkészülni,  és azt hiszem, hogy sokat járt a szám az első években. Megértem, hogy  idegesítő tud lenni. De közben valami bénultságot érzek magamon mindig, ha nem értem a világot, amit együtt építünk, miközben megfeledkezem róla, hogy mások is küzdhetnek hasonló gondokkal. Mindig is irigyeltem azokat a kollégákat, akik csöndben magukban figyelnek, és amikor eljön az ideje, akkor kérdeznek csak.  Megtanultam sokkal jobban befele dolgozni már, de még van mit csiszolni. Amióta megszületett a kisfiam, azóta lényegesen higgadtabb lettem.

A legtöbb színháznál az igazgató – különösen, ha rendező – határozza meg a színházi arculatot. A küldetés egyértelmű, de itt  a különböző rendezőegyéniségek teljesen más világú előadásokat alkotnak, más világot teremtenek ugyanazzal a társulattal. Ön is változatos szerepeket kapott.

 Nehéz pár mondatban összefoglalni, hogy melyik szerep mitől volt meghatározó. Nem mennék bele a felsorolásba. A Kurázsi mama Kattrinja sok szempontból kiugróan fontos, de egyre többet gondolok A nép ellensége című előadásunkra is, milyen kár, hogy nem játsszuk. Vagy az Olaszliszkait.

A Kurázsi mama előadásában Fullajtár Andreával, Elek Ferenccel és Bodnár Erikával (fotó: Horváth Judit)

Nagyon hamar elismerte a közönség és a szakma, nagyon  hamar visszaigazolódott ez a nagyon erős színpadi jelenlét. 

A szakmai visszaigazolások természetesen mindig  jólesnek. Meg lehet nyugodni egy picit, meg örülni is lehet, de folytatódik minden tovább. A következő próbakezdés számomra ugyanúgy stresszes lesz. 

Mi az, amit a színházban szeret?

Azt, hogy rettenetesen  különböző emberek rettenetesen különböző frusztrációikkal bevonulnak egy fekete terembe, hetekig ott ülnek és együtt gondolkodnak. Azt hiszem, hogy ez vonz ebben.  Találunk egy közös ügyet, ami nekünk fontos annyira, hogy másoknak is meséljünk róla. A közeg, amiben dolgozunk, ad valami biztonságérzetet. Közel kerülünk egymáshoz, megismerjük egymást. Akármilyen nehézségek vannak  egy próbafolyamat során, a bemutató előtti adrenalinszint összehoz. Ezek nagyon erős élmények. Ezért is nehéz lenne abbahagyni ezt a pályát.

Fölmerült?

Így, hogy lassan egy éve otthon ülök a lakásban… megfordult már a fejemben, hogy ki kéne tanulni egy másik szakmát. 

Nincsenek új feladatok?

Azt hiszem, hogy nincs bennem elég nyitottság az online tér felé. A januári munka (Szécsi Noémi: Egyformák vagyunk) nagyon jól esett, de ez már a vírus sújtotta mindennapjaink közben született. Nem mondom, hogy érzelmileg teljesen kárpótolt, de jobban esett, mint egy online versmondás vagy felolvasás, amit vagy néznek, vagy nem, vagy elkapcsolnak róla, vagy nem. És érdekesnek tartottam, hogy a jelenlegi helyzetben nem elégszünk meg azzal, hogy üres nézőtér előtt játszunk előadásokat, hanem új formákat keresünk.

A színészet valamiféle exhibicionizmusról, önmegmutatásról szól.  Önnél nem érzem ezt a szereplésvágyat.

Pedig biztosan szeretek szerepelni,  ha ezzel foglalkozom.  De a szereplés önmagában nem elég.  Keresem az ügyet. 

 Mindig meg is találja?

Általában igen. Nagyon jó anyagokkal foglalkozik a mi színházunk.  Volt talán egy-két bemutatóm eddig, ami gyengébben állt össze, rozogább tákolmány volt. De azt az előadást is nyolc héten keresztül kalapáltuk, szögeltük,  hogy ne essen szét, és  valahogy mégis egy jármű lett belőle, ami ha döcögve is, de el tudott indulni. Ez is tapasztalatszerzés.

Nem keresett másfelé feladatokat? Említette, hogy azt hitte, alternatív társulatok hívják majd.

A 011-es alkotócsoporttal több előadást készítettünk – Kutyaszorítóban, Meanwhile in Kansas, Garzonpánik – mindig is jól esett kicsit kimozdulni és más helyeken kipróbálni magam. De szülés előtt a havi huszonöt−harminc előadásszámmal nem tartoztam azok közé a színészek közé, akiket megérné külsős munkára hívni. Több felkérés elbukott az egyeztetésen. Jakab megszületése után még bemutattuk a Bánk bánt, azóta otthon ülök...

Szerepálmok?

Voltak. Persze, hogy voltak,  de ezek gyorsvonattal száguldottak el mellettem. Azt
hiszem, még mindig fájna ezekről beszél-ni, de együttélni már tudok a gondolattal, hogy nem fogom őket eljátszani… hacsak nem jön egy rendező, aki úgy gondolja, hogy márpedig csak velem tudja elképzelni. Nincs szerepálmom. Vagyis természetesen van, de arról babonából  nem beszélek.

 Milyen feladatok várják?

Három bemutatóm elmaradt az előző évadban.  Isten, haza, család címen próbáltunk egy sok szempontból kísérleti előadást Tarnóczi Jakabbal, de decemberben felfüggesztettük a munkát. Januártól Tárnoki Márkkal lett volna egy Frankenstein-átirat, amit rögtön Novák Eszter követett volna egy Kárpáti Péter-színdarab rendezésével. Amúgy ez már egy éve csúszik. Jó dolgok állnak előttem, ha… egyszer… majd… valamikor… lesz belőlük valami. Ha ez a vírus visszavonulót fúj, és nem jön egyik napról a másikra egy új, átgondolatlan kormányrendelet, ami végleg ellehetetleníti a színházak működését.

Az interjút készítette:

Józsa Ágnes

Az úrhatnám polgár – vígjáték kísérőzenével - Eiffel Műhelyház, Magyar Állami Operaház

Háromszázötven éve már, hogy egy Loire menti kastélyban – XIV. Lajos kedvére téve, aki valami törökös nevetnivalót óhajtott – bemutatták Az úrhatnám polgár című ötfelvonásos játékot, melynek írója Molière, zeneszerzője pedig Lully volt. A király sok balettet akart – megkapta. Az eszegető-iszogató, cseverésző úri nép pedig kedvét lelte a hosszú órákon át tartó, vegyes műfajú rendezvényben. Ennek köszönhetően a következő évszázadok színházi alkotói rendre szembe találkoznak egy nehezen megoldható problémával. Itt ez a minden korban hatni képes, remek darab, s itt ez a több tételes, míves és hosszadalmas barokk muzsika, amiket egy időben hoztak létre, s amiket – megfelelő csemegék és jóféle itókák fogyasztása közben – talán ma is érdemes lenne egyszerre élvezni. De több elszánt kísérlet azt bizonyítja, hogy míg a színjáték ma is pompásan pörög, a vele egy korban született zene lelassítja, elszögletesíti, megakasztja a színpadi történéseket. Az étkező-színház ritka műfaj és ma is drága mulatság, így aztán amíg széksorokba zárva ülünk, s fülünkbe Lully zeng, egyszerűen kihűlnek Molière mondatai.

De ha már rendelkezésre áll ez a hatalmas tér az Eiffel Műhelyházban, ha van egy barokk zenét játszani tudó és szerető muzsikus csapat, s hozzá egy karmester is, Thomas Kornél személyében, nem lehetne-e megfordítani a sorrendet? Színészként is érvényes énekesek is akadnak itt. Mi lenne, ha – ellentétben a megszokott móddal – nem a zenei részeket rövidítenénk meg, hanem a darab jeleneteit? Ezt gondolhatták az Opera művészei, majd megtervezték és jóváhagyták A francia múzsa évadjának ezt az igen izgalmas produkcióját. A terv bátorságot és színházi teremtőerőt kívánt, fölkérték hát az akcióhoz illő alkotókat. Tarnóczi Jakab, a rendező, zenés rendezői szakon végzett, Varga Zsófia pedig, a dramaturg, mint nyilatkozta, valaha el tudta volna képzelni magát jazz-énekesként is. Napjaink élményvilágát használva, s új cselekményt és vele új szövegkönyvet létrehozva, ők ketten dolgozták át Moliére darabját. A dialógusok magyar nyelvűek, az énekszámok francia nyelven hangzanak föl, s mindezt folyamatos angol feliratozás kíséri.

Az eredeti darabban Jourdain úr, a főhős, egy sikeres posztókereskedő tehetséges leszárma-zottja, aki műveltségbeli hiányokkal küzd, de nemesi babérokra, mi több, úri modorra vágyik, s ez utóbbi elsajátítása érdekében leckéket is hajlandó venni. A nemesi címet akkortájt jó pénzért meg lehetett szerezni. Olvasható, hogy a rendkívüli pénzemberi adottságokkal rendelkező, de ugyan-csak posztókereskedői családból származó piperkőc Colbert, a király nagy hatalmú adótanácsadója, nemesi „ősöket” kutatván „a nagy Colbert-ektől” akarta származtatni magát. Molière Jourdain urát látva tudta is mindenki: Aha! Ez az az ember, aki szerint „Adót szedni annyi, mint a lehető legke-vesebb gágogás árán minél jobban megkopasztani egy libát.” Colbert, miközben helyre rázta az ország gazdaságát, bőkezűen támogatta a tudományokat és a kultúrát, s számos művészeti és tudományos testület – például a Művészeti Akadémia (1663) és a Tudományos Akadémia (1666) – létrehozásánál is közreműködött. De ahhoz elég megalkuvó volt, hogy a kiváltságosok adómentességébe maga is belenyugodjék. Félték és gyűlölték, ha lehetett, kiröhögték. Amikor mint nagy gourmand, a Colbert-módra készült halat ette, irigyelték. Mikor 1683-ban eltemették, a párizsi köznép – biztos, ami biztos – kövekkel dobálta meg a koporsóját. Ám amikor Az úrhatnám polgárt 1670-ben bemutatták, még javában élte világát, s háta mögött maga a király is kuncogott.

Péterfy Bori, Friedenthal Zoltán és Mészáros Máté (fotó: Rákossy Péter)

Éli világát mostani hősünk s egyben kortársunk, az „uborkafára fölkapaszkodott”, kőgazdag nagyvállalkozó is. A kiinduló helyzet szerint ez a zöldségtermesztésben sikeres ember, aki Jourdain úrnak nevezteti magát (Mészáros Máté), hogy megmutassa, nemcsak a kovászosuborka bukéját tudja eltalálni, de állja ő a kultúrát is, játszásibul megvette az egész Eiffel Műhelyházat, s most megpróbálja azt belakni. Igazából szenvedni látszik a folyton föl-föltörő áriácskáktól, de uralkodik magán. Közben egy jól sikerült bohóctréfa is belefér a jelenetekbe: hősünk, állandósuló zavarában képtelen kihúzni öklét a magával hurcolászott uborkásüvegből. Kissé eltompult, s a kontratenorral vigasztalódó, de realitás-érzékét még megőrzött feleségével (Ónodi Eszter) és fülhallgatóba burkolózó, innét elfele vágyó, kelletlen kamaszlányával (Ladányi Júlia) már nemigen társalog. Töri magát, edz és fogyókúrázik, de háborog is, mint Schneider úr hajdan, a Hyppolit a lakájban. Erősen figyel viszont az Ibizán szipogó vándorszélhámosokra hasonlító Grófra (Friedenthal Zoltán), aki személyi edzőként, sajtósként és kommunikációs coach-ként is gondozza őt, no persze, nem ingyen. Hősünket egy valaki tudja izgalomba hozni, s az a Péterfy grófnőként bejelentett, drogtól száraz, nyeklő-nyakló, szőke konzumnő, akit Péterfy Bori játszik graciőz technikával. A két arisztokratának nézett, „fölsőbb osztálybeli” példakép súlyos pénzeket csal ki a drága tréning-ruhás házigazdából, aki most műsoros va-csorát ad a tiszteletükre.

A látványt tervező Kálmán Eszter láthatóan küzd az alapproblémával: miképpen lehet táncra is alkalmas, dinamikus teret szervezni abban az esetben, ha első pillanattól az utolsóig számolni kell egy 27 fős zenekar mozdíthatatlan tömegével, s egy 18 fős kórus lépcsőrendszerével? Bár a premieren kissé döcög a világítás rendje, végül minden a helyére kerül. Van pár nyitott oldalú, nagyobb dobozféleség, amik afféle gördülő szobácskákként szolgálják ki az intimebb jeleneteket, s van néhány színházi segédeszköz, amik szerepjátszásra is képesek. Van például egy gurulni is képes, hatalmas állványzat, ami erkélyt alakít azokban a pillanatokban, amikor a főhős fölmászik rá, hogy legeltesse szemét a birodalmán, s domborodó pocakját a szélnek feszítve böfögjön egy kicsikét. Van egy méretes hűtőszekrény is, arra a híradókban szereplő trezorra emlékeztető, amit néhány hete lebegtetett egy óriás daru a budapestiek feje fölött.

Remek dolog, hogy mindenki a maga speciális tudását hozza a játékba. Az énekesek – Molnár Anna (Mezzoszoprán), Ninh Duc Hoang Long (Első tenor), Varga Donát (Második tenor), Daragó Zoltán (Kontratenor), Erdős Attila (Bariton) – tulajdonképpen magukat játsszák, s így különös, friss kapcsolatot képesek teremteni a jobban szerepbe burkolt színészek és a közönség között. Ritkán esik meg, hogy egyetlen mondat után üveggé lesz a levegő a színházban. Most megtörténik. „Hogy hívnak engem?” – kérdezi az egyik énekes az őket tohonya nemtörődömséggel mindvégig semmibe vevő Jourdain úrtól. Mészáros Máté áll, hápog, mint aki föl se fogja, hogy miről van szó. De a nézőtéren két fokkal melegebb lesz. Ki erről, ki arról az oldalról élheti át ezt a helyzetet. Hirtelen eszünkbe jut, amit Péterfy Bori mondott mostani szerepe kapcsán nemrég: „Most az van, hogy nem számít már a művész a társadalomban.”

(fotó: Rákossy Péter)

A művész mint lízingelt alkalmazott jelenik meg ebben a játékban. Ahogyan azt a magas polcra került hatalmasok szokták csinálni, Jourdain úr is megörökítteti napjait egy filmes stábbal. Ennek a csapatnak a kissé elhasznált rendezőjét alakítja remekül Kaszás Gergő. Nem forradalmi ifjú ő, bár Jourdain leánykája, aki erősen dörgölőzik hozzá, ezt hiheti róla. A felvételire készülgető leányzó némi szabadságot remél az apja által foglalkoztatott s tulajdonképpen „bérelt” művész közelében. De amikor magukra maradnak, és szakmai jövőjükről álmodoznak, olyan hervasztó szöveget nyomnak a piacképes horror-pornók lehetőségéről, hogy a néző legszívesebben tenyerébe temetné az arcát.

Kétségkívül szépek, hitelesek és ritkán hallhatóságuk miatt különlegesek is a zeneszámok, de nagyon-nagyon hosszúra tudnak nyúlni, olyan hosszúra, hogy elhal a darab alattuk, s a rákövetkező jelenetben lehetetlenség kellő hőfokon folytatni a cselekményt, ami – valljuk be – egyébként is elég roncsolt állapotban van az eredetihez képest. Sarkissova Karina koreográfiáját bájjal és humorral adják elő a táncművészek: Guerra Yago, Haju Péter, Kovács Noel Ágoston, Kóbor Demeter, Lajti Gábor, Lecarpentier Leo. Jóleső érzés látni, milyen könnyedén vegyülnek közéjük, de a Csiki Gábor által vezetett kórus tagjai közé is a mindent értő prózai színészek. Az előadás talán leghatásosabb része, amikor a híres-neves „mamamusi” szertartáshoz felvonuló áltörökök nem tiritarka bugyogóban s töknagyságú turbánokban jelennek meg, hanem – ahogy nagypénzű, titokban üzletelő férfiak hada lepi el a korzót Pesten – sötét öltönyös menedzserek és sudár őrző-védő legények árasztják el a színpadot. Jönnek a törökök! De úgy, hogy elakad bennünk a levegő.

Kulturáltan legyintő, olykor kabaréba hajló, bájos bosszú ez, naponta átélt élményeinkért cserébe. De vannak csikorgó pillanatok is benne. Élő „összművészet” ez, ami a fellépők megszokottnál erősebb egymásra figyelésével együtt, jólesően friss levegőt hoz az Operaházba.

Gabnai Katalin

AlkalMáté Trupp: Jordán Adél

A Jóisten hibátlan dramaturgiai elgondolása szerint Jordán Adéllal fejeződött be az AlkalMáté Trupp 15 évig tartó, 14 részes bemutatósorozata. Már korábban is lehetett sejteni, hogy a Jóisten rajta tartja a szemét és a kezét ezen a különleges színházi vállalkozáson. Mintha eleve az optimalizálást szolgálta volna, hogy az elsőnek kisorsolt alany Járó Zsuzsa lett, aki pályakezdő színészként 2007-ben több élet- és szakmai tapasztalattal bírt, mint osztálytársai. Jöttek aztán sorban a lányok, majd a fiúk. Beletelt néhány évbe, mire Száraz Dénes, aki idegenül érezte magát ebben a színházi műfajban, megerősödött a színészetében és azon elhatározásában, hogy kiszáll. Ugyanakkor a róla készült 2013-as produkción, valamint az annak környékén megjelent interjúin jól látszott, hogy intelligensen kezeli a helyzetet, pontosan ítélve meg önmagát és társait. A másik kilépő, Fenyő Iván távozása beleillett abba, hogy az ő pályája meglehetősen elkanyarodott a többiekétől. Igaz, Gál Kristóf nagyobbat fordult, mert belőle színész helyett rendőr, illetve rendőrségi szóvivő lett, aki a járványidőszakban az operatív törzs tagjaként a nyilvános napi tájékoztatókon képviselte és közvetítette a kormánykommunikációt. Talán az sem egészen véletlen, hogy Gál Kristóf bő másfél évtizednyi nyári együttjátszás után most, az utolsó alkalommal, a Jordán Adél-előadásban nem tudott részt venni.

A Jordán Adél-bemutató eltér némiképp a korábbiaktól. A magánéletre koncentrál, ami nem jelent távolságot a szakmától, hiszen Jordán Adél eleve színházba és színházra született. Ennek mentén az előadás leginkább azt nyomatékosítja a nézőben, hogy milyen nehéz lehet két szenvedélyes és ambiciózus színész gyerekének lenni. A Jordán Adélban most hátrább terelődtek az egykori osztálytársak és az ő tapasztalataik a címszereplőről – bár egy-két jelenet erről is szól. Például az az alkoholgőzös kettős, amelyben a két jó barát, Fenyő Iván (Dömötör András) és Mészáros Béla (Mészáros Béla) kandúrharcot vívnak Jordán Adél miatt. A produkció tartalmát döntően az határozza meg, hogy Jordán Adél mit akart elmondani az életéről. Mondandójának elsöprő erejű kiváltója a szerelemélmény: egy ideje egy nővel él boldog párkapcsolatban (aki – talán mondani sem kell –   szintén színházi alkotó). Az előadás rögtön a Kitartó vándor (Járó Zsuzsa) világjárásával indul, aki rátalál Nemmozdul királykisasszonyra (Péter Kata), és tíz év után egyik pillanatról a másikra egymásba szeretnek. Azonban le kell győzni a Sárkányt – nem azt a bájos, sárkányjelmezes, szaladga bábfilmfigurát, akit Kovács Patrícia formál meg futólag, elragadóan –, hanem a bűntudatot. A mesei indítást majd az a kettős keretezi be, amikor a szuper(wo)manné lényegült Kriszta lovag (Kovács Patrícia) odaáll a királykisasszony édesanyja, Kati elé (Mészáros Máté), s egy veretes verses dialógusban érzelmeinek őszinteségével és szándékainak tisz-tességével meggyőzi az aggódó anyát.

Kovács Patrícia, Jordán Adél és Péter Kata (fotó: Dömölky Dániel)

Közbevetőleg: a hírportálok munkatársai színházi bemutatókra ugyan nem járnak, de olvassák azt a hírportálos színikritikust, aki igen, így már a premier másnapján ismertették Kovács Bálint kolléga szép cikke nyomán, hogy Jordán Adél meleg, Jordán Adél a lányokat szereti. Coming outot, sőt néhol LMBT-propagandát emlegettek. Jordán Adél korábban egy interjúban előrevetítette, hogy a pedofil törvény melegellenes jellege kapcsán ki fog állni az uszítással szemben. Ez tehát külön vállalás a vállalásban, miközben az új szerelem úgy jelenik meg az előadásban, mint a hol önbizalomhiányos, hol önbizalom-túltengéses főhősnő kudarcos férfi−nő párkapcsolatainak váratlan folyománya.

A Jordán Adél nyilván úgy készült, akár az eddigi bemutatók. Biztonságban vagyunk: ízlés, mérték, humor, líra, dráma – minden, amit várunk, és minden a helyén. Idén kiemelt szerepet tölt be a zene, az énekszámok. Nem is egyedül a jól bevált muzsikustárs, Dargay Marcell vesz részt az előadásban, hanem Hock Ernő személyében még egy zenész csatlakozott. Tartjuk szerencsénknek, hogy sokat énekel Jordán Adél – Tom Waits Altatódalától a Nirvana Where Did You Sleep Last Night-ján át a katartikus záródalig –, és nem maradnak ki a többiek sem. Bizonyára reklamálnánk, ha nem énekelne Czukor Balázs, de énekel, kétszer is. Joggal összekapcsolva azt, amiről Jordán Adél dalolhatna a szüleinek, avval, amit Jordán Adél és Keresztes Tamás kisfia dalolhatna a szüleinek. (Számomra a Jordán Adél-bemutató elsősorban erről a fájdalomról szól. Egyfajta szenvedésdallamról, amit Lázár Kati egy interjúban emlegetett. Ez a szenvedésdallam végigvonul az életén. Lehet, nemcsak nála, hanem a család egymás utáni generációin.)

(fotó: Dömölky Dániel)

Az előadás a járvány miatt szabadtér-re költözött, tehát a színháztechnikai lehetőségek a Jurányiéit sem érik el. Kálmán Eszter tervező a helyzetet úgy oldotta meg, hogy telerakta a színpadot mindenféle tárggyal. Ezek zömét egyáltalán nem használják a játékban, és amit igen, olykor azt is csak arra, hogy kihajítsák a színről. De kicsit olyan ez a tér, mint egy belakott otthon, amelyben az ember mindent megtart, csak mert nincs szíve kidobni. A zsúfolt színpadról haladéktalanul elvonják a figyelmet a díszletben megjelenő színészek. Mindenekelőtt bennük gyönyörködünk.

Jordán Adél sok jelenetben alakítja saját magát, a lehető legteljesebb önazonossággal. Ettől is izgalmasak a váltásai: például amikor a saját, szenilis nagyanyját játssza el, akit bakfiskorában gyakran rá (Péter Kata) hagytak a szülei. (Gondolhatjuk, hogy Keresztes Andor az anyai dédapja után kapta a keresztnevét.) Ennek a szcénának, az idős nagymama fellépésének megrendítő jelenetpárja az, amelyikben ifjan látjuk őt. 1944-ben a tükör előtt hosszan pimpálózkodó leendő nagymama (Kovács Patrícia) miatt maradtak le Lázár Kati felmenői arról, hogy a házukból elvitt sárgacsillagos menet tagjaként legéppuskázzák őket. Ha az előadásból az erősebb színházi-szakmai vonulatot hiányolnám, azonnal ellenem vetném azt a szcénát, amikor drámaian egybeolvad Jordán Adél (Jordán Adél) és Keresztes Tamás (Czukor Balázs) családi párosa az általuk a Katonában eljátszott Büchner-darab Marie és Woyzeck-kettősével.

A fiúk egy dalban közösen éneklik meg bomlásukat Adél után, a lányok pedig protest songban azt, hogy mi a nő dolga és sorsa. De a jelenetek felemlegetése helyett inkább a színészek felől folytatom az írásba foglalást. Mészáros Máté főként zenészként kíséri az előadást, ám amikor gitárral ölében ül a széken, akkor is érdemes figyelni a szemét, az arckifejezését, amivel a játékot követi. Mészáros Béla – nagy rutinnal a színpadi autózásban – szórakoztató röpportrét ad a mérnökdiplomás Jordán Tamásról. Máthé Zsolt ismét a dalszövegírásban látszik kiteljesedni, de fúvósként is beszáll. Dömötör András meglepő látvány sima arccal – kevés-bé hat szikárnak így. Annak rendje és módja szerint fellép a Máté Gábor-paródiával – „mint egy idősödő rocksztár, aki jön a fix számával” –, befejezésül rituális öngyil-kosságot követ el, hogy végre megszabaduljon a szerinte kínosan ráégett Máté Gábor-szereptől. Vajda Milán szokásos módon a megértő jóbarátot adja, akit egyébként el sem tudunk már képzelni másban, mint 100% gyapjúban. Czukor Balázs a két énekszámon kívül eljátssza Keresztes Tamást – még be sem nyit a képzeletbeli ajtón, már felismerjük, hogy ki ő. Kicsit elnyúlik ez az imitálás, de közben felidézhetjük magunkban azt is, hogy a három évvel ezelőtti Fenyő Ivánban láttuk Jordán Adél (Szandtner Anna) fénylő arcán a Keresztes Tamás-szerelem születését.

Ami a Lázár Kati-ábrázolást illeti, abban Jordán Adél egyszer s mindenkorra überel-hetetlen a Fenyő Iván-bemutató óta. Péter Kata mégis csodálatos Lázár Kati, amikor előadja Morton mama számát az 1981-es kaposvári Chicagóból. De az is kész gyönyörűség, ahogy Járó Zsuzsa Lázár Katija a férjével marakodva azt mondja: Majd megkérdezem a Rajhonától. Mészáros Máté drámai anyai szólamáról nem is beszélve. Kovács Patrícia nemcsak mint eltévedt sárkány megkapó, de kirak egy találóan éles magánszámot is a tükör előtt morfondírozó Jordán Adélként. Szandtner Anna egy bábpartnerrel dalol – akinek mint bábnak szintén megvolt már a maga színházi előélete a Budapest Bábszínházban –, és ő tud a legszebben, legbölcsebben mosolyogni, amikor az előadás végén az osztály leül a színpad szélére, szemben velünk. A dal, amit zárásként Jordán Adél elénekel, Selmeczi György és Gothár Péter szerzeménye az Idő van című Gothár Péter-filmből. Láthatatlan szálak is idekötik – mert a női főszereplő Lázár Kati volt, vagy mert az ő filmbeli gyerekének szinkronhangját Máté Gábor adta, még énekelt is a film végén egy versszakot a Jordán Adél rendezője.

„Aki hallja, adja át, nem félek, csak tudom, hogy nagyon hamar meg fogunk öregedni.” – zengi a finálé. Akárhogy is, felülmúlhatatlan élmény volt másfél évtizeden át együtt öregedni velük.

Stuber Andrea

Gianina Cărbunariu: A tigris - Szigligeti Színház, Stúdió, Nagyvárad*

Felvilágosult emberek vagyunk ‒ nem emlékszem, találkoztam-e bárkivel is, aki magáról másképp gondolkodott volna –; végtére is ez a XXI. század! Tiszteljük a természetet, becsüljük a Földet és lakóit… − legalábbis addig, amíg mindenki ott marad, ahová szü-letett, és úgy viselkedik, ahogyan mi elvárjuk tőle. Sok ezer kilométert is képesek vagyunk utazni, hogy más kultúrákat megismerjünk, lelkesen látogatunk rezervátumokat, és nyilván szívesen járunk állatkertbe is. Hiszen mindez olyan vonzó – persze csak addig, amíg a tisztes távolból szemlélhető egzotikumot jelentik számunkra. Amíg a kényelmünket, biztonságérzetünket semmi sem fenyegeti. De a bevándorló forduljon vissza, a hajléktalan húzzon el a látóterünkből, a nők meg csak melengessék otthon a családi tűzhelyet. Az állatkertekben közszemlére kitett vadak pedig, ha jót akarnak maguknak, heverésszenek szófogadóan a rácsaik mögött, különben egykönnyen rosszul járhatnak – a rendvédelmi erők ugyanis nem szívesen vacakolnak, ha már egyszer úgyis fegyver van náluk. Az emberek „szeretnek idejönni, de nem szeretik, ha mi megyünk hozzájuk” – mondják a darabban az állatkert lakói.

Időről időre felbukkanó sajtóhír, hogy a világ valamely állatkertjének egyik-másik lakója megszökött börtönéből – és ez gyakran az életükbe kerül. Így történt egy tigrissel is tíz évvel ezelőtt Nagyszebenben: az altatólövedéket – a nyilván csupa humánus közreműködő – nem érezvén elégséges megoldásnak, egyszerűen lelőtték az állatot. Az eset kapcsán Gianina Cărbunariu írt darabot, amelyet jelentős nemzetközi sikerek után a nagyváradi Szigligeti Színház mutatott be Csűrös Réka fordításában, A tigris címmel (elhagyva az eredeti szószerkezetből a helynevet).

A mű elején az egyik szereplő interjúk alap-ján készített dokumentumjátékot ígér arról, mi történt az állattal, miután megszökött (az interjúalanyok vallomásait „a lehető leghitelesebb módon közvetítjük a nézőknek”, mondja) – majd rögtön a cselekmény első epizódjában egy taxisofőr elmeséli, milyen volt, amikor az az illető beült hátra a kocsiba, elvitette magát, de fizetni bezzeg nem tudott. A mondat itt ki nem tett alanya: a tigris. Az elképzelt címszereplő nem kap szót a színpadon, vi-
szont az egymás után fellépő fontoskodók mind előállnak valami elképesztő sztorival róla…, …vagy legalábbis valakiről, akit most viszonylag nagy nyilvánosság előtt jól bemárthatnak. Documentary play helyett szarkasztikus hangú áldokumentumjátékot látunk – ahogyan a mű alcíme is jelzi: mockumentary play-t (to mock = ’gúnyol’). Cărbunariu – már sokadszor – invenciózus feldolgozását adja egy témának, illetve ezúttal elsősorban a témához általa asszociált jelenségeknek.

Kép 1 - (fotó: Godó-Révész Rebeka)

Jól érzékelhető, hogy a feldolgozás módja – a szerzői utasítás szerint tetszőleges számú játszó személy sokféle karaktert jelenít meg – kifejezetten inspirálóan hat színészre és rendezőre, hiszen az író egyenrangú alkotótársként invitálja őket az improvizációs gyakorlatoknak is tág teret kínáló játékra. Tóth Tünde rendező irányításával Balogh Attila, Dimény Levente, Szotyori József, Tőtős Ádám és mindenki előtt is Trabalka Cecília óriási lendülettel, kifogyhatatlan ener-giákkal és változatos ötletekkel viszik végig a sokszínű jelenetsorozatot, imponálóan magabiztos technikai tudással lépnek át a soron következő szituációkba, lényegülnek át egyre újabb és újabb szereplőkké.

Az előadás alaphangulatát kiválóan megadja a burleszkre hangolt előjáték egyik részlete: négy öltönyös férfi egyre durvábban szegül ellene annak, hogy az estélyi ruhás nő (mint konferanszié) elmondhassa a szövegét. Miután megannyiszor beléfojtották a szót, és az agrsszív okvetetlenkedés már fizikai atrocitással is komolyan fenyeget, a nő is öltönyben áll elő – és lássunk csodát: a macsóvilágba ekként belesimulva már senkinek nem szúr szemet. It’s a shit, it’s a shit, it’s a shit, éneklik később a szereplők (és velük együtt a vállalkozó kedvűbb nézők) a jeleneteket olykor revüszerűen átkötő betétszámok egyikében. Valóban: nagy az Isten emberkertje. Erre a témára kínálnak változatos kultúrantropo-lógiai tanulmányokat a tigris apropóján előtérbe nyomakodó kis/nagy emberek, a libidófokozóként luxuskocsit tartó agresszív baromtól kezdve a tigrisről a bundáját lekövetelő bankosokig – hogy a mindennapi valóságban gyökerező és a szürreália világában landoló jelenetek közül csak a két számomra talán legemlékezetesebbnek a fi-guráira utaljak.

Az üres tér közepén álló dobogó kiemeli, a szó szoros értelmében rivaldafénybe állítja a zömmel egy vagy kétszereplős kamarajelenetek előadóit, egyszer pedig „színpad a színpadon” szerepet is kap. Az előadás
ugyanis továbbgondolja a darab „színház a színházban” nézőpontból megfogalmazott jelenetét: míg az eredetiben az egyik figura mechanikusan tolja az instrukciókat, a másik pedig szófogadóan végrehajtja azokat, addig az előadásban mindennek nyomán harsány humorú tragigroteszket látunk. Megalázott színész, erőszakos rendező és egy ártatlanul is tettestárssá váló (civil) néző, akinek további színészkínzó ötleteket kell kihúznia egy erre a célra összeírt cédulagyűjteményből. A dobogó az előadás végére nejlonfóliával körbekerített ketreccé válik, rázárul a korábban elegánsan öltözött, mostanra viszont félig lemeztelenedett színészekre (díszlet és jelmeztervező: Florina Belinda Vasilatos).

És az előadás még egy vonatkozásban továbbírja a darabot. Egy-két utalással egyértelművé válik, hogy a turistáknak dicse-kedve bemutatott város ezúttal maga Nagy-várad. Ahol szépek az épületek, gyönyörű a felújított főtér, és – természetesen – kiemelten fontos a kultúra. Miközben az előadás nézői pontosan tudják, hogy a Szigligeti Színház társulata éppen az idén tavasszal került komoly veszélybe bizonyos – várhatóan profitorientált – átszervezések miatt. Hírlik: a Stúdió játszóhelyeként szolgáló épület hátsó traktusából a bemutató alatt is hallatszottak az átalakítást megelőző bontás zajai. A lényeg, hogy kultúremberek vagyunk, végtére is ez a XXI. század, vagy mi.

Dömötör Adrienne

*A szerző az előadást a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválján látta.