Uncategorised

<< 2015/07-08. szám >>

20 év múltán

A „Színház tele vízióval” című román tévészínházi sorozat-tervem, amiről a Criticai Lapok 2020/5-6. számában írtam, végül átkerült az Urániába. A Román Köztelevízió megbízásából lefordítottam az öt román nyelvű produkció szövegét is a magyar fel-iratozásokhoz, ők pedig szerződést kötöttek a budapesti Nemzeti Filmszínházzal és a rendelkezésére bocsátották a TVR által feliratozott produkciókat. Az Uránia azonban a helyszíni vetítésektől kezdve a saját intenciói szerint reklámozta a felvételeket, a megjelent anyagokból ilyenformán nem derülhetett ki, miért épp ezt a hat előadást válogattam csokorba a magyarországi nézők számára. Vagyis hogy miért láttam fontosnak itthon megmutatni azt a bukaresti bemutatója után 13 évvel kimondottan tévéjátékszerűen újragondolt Ványa bácsit, amely egyúttal vendégrendezője, Yuri Kordonsky debütálása volt „tévészínházi rendezőként”, és amelynek színpadi előzményét épp egy évtizeddel a televíziós változat előtt láthatták a budapestiek a Bulandra Színház vendégjátékán. Vagy hogy a különféle régebbi magyar fordításokban olvasható eredeti Mihail Sebastian-darab, a „Vakációsdi” hogyan korszerűsödött szövegével együtt a 2016-os tévéváltozatában.

Homályban maradt az is, hogy mi okból választottam a hatból három olyan produkciót, amely a Caligula rendezője, a tévés veteránnak számító Silviu Jicman nevéhez fűződik. Merthogy Harag György és Vlad Mugur, e két kiemelkedő színházművész színpadi testamentuma, egymástól eltérő habitusuk és egy tőről fakadó, de különbözőképpen alakult pályafutásuk utolsó lenyomata szintén Jicman látásmódjában archiválódott az utókor számára, hiteles művészi tanúságtételként.

A hatvanévesen, 1985-ben elhunyt Harag György – akinek legendás kolozsvári Sütő-trilógiája középső darabjával, a Csillag a máglyán felvételével indult a sorozat idén online, a Színházi Világnap előestéjén – készen már nem láthatta művészi végrendeletnek szánt Csehov-vízióját, amelyet minden szemtanú mindmáig a XX. század egyik legnagyobb színpadi alkotásának tekint. Ugyanakkor úton a nem ismert tartomány felé, a kómában lévő rendező mintha lekövette volna Cseresznyéskertjét az 1985. június 2-ra halasztott premier idején. Erre özvegye, Harag Ilona Át akarta ölelni az egész világot című, nemrégiben megjelent, megrendítően szép visszaemlékezése a bizonyság.¹ Hiszen Harag Györgynek valóban a színház volt a mindene – kiolvasható ez a próbanaplóból is, ahogy a marosvásárhelyi román Cseresznyéskert
asszisztense, Cristian Ioan lejegyezte a rendező szavait:

„A kertet úgy képzeljük el, mint egy színházat: intézmény és épület. Úgy kezdeném, hogy egy hatalmas csipkefüggöny lenne a nagy függöny mögött. Ez egy elavult, megkopott, leszegényedett világ, a régi gazdagság némi maradékával, amelyek emlékeket idéznek. A lassú, de biztos elszegényedés állapota...”²

Vlad 1

Kép 1 - (fotó: TVR)

Az előadás egésze ezt a képzetet sugallta. S felejthetetlen – többek között – a Vándor. A tartásos, kopottan is elegáns, régi vágású színész, aki a növekvő nincstelenségben immár örökös vándorlásra és mások jóindulatára kényszerül, de a hivatásába vetett büszke hitét soha nem adja fel. Pénzt is a művészetéért fogad el, amikor Jeszenyin A fekete ember című költeménye egyik hitvallásnak beillő részletét adja elő:

„Amikor a balsors kísért,

Mikor minden elveszett.

Mikor fáj a rideg élet,

S jege mindent betemet:

Viharban, szélben, korunk vészében

Légy te csendes, egyszerű.

Itt mosolyogni – bizony művészet,

Te művész vagy, s ez gyönyörű.”³

Silviu Jicmannak köszönhetően az álomszerű, fájdalmasan poétikus látomás tévéfelvétele híven közvetíti Harag György nála két évvel fiatalabb kollégájáétól homlokegyenest eltérő, líraibb egyéniségét is.

Merthogy nem véletlenül ajánlottam válogatásom online látható második darabját „a hamletománok és Shakespeare-rajongók mellett paranormálisoknak, thriller-fanoknak és a gót szubkultúra kedvelőinek is”. 2001-ben tudniillik Vlad Mugur pimasz morbiditással vágott a Halál képébe, mielőtt az végleg legyűrte volna.

1955-ben a még csak 28 éves Mugur ösztöndíjasként együtt látta a Hamletet Moszkvában Harag Györggyel az angol Shakes-peare Színház vendégjátékán, a Haraggal egyidős Peter Brook rendezésében. Hazatérve mindkét fiatal romániai rendező színre vitte saját társulatával a maga romantikus Dánját: Mugur Craiován, magyar kollégája pedig Szatmáron, Csiky András címszerep-lésével. Harag nem kedvelte ezt a rendezését, utóbb – egy vásárhelyi Macbethen kívül – nem is állított színre több Shakespeare-drámát. Ellenben román pályatársa 1971-ben újra nekifogott – más felfogásban – a dán királyfi tragédiájának az általa vezetett Kolozsvári Nemzeti Színházban. Ám közbejött a kínai „kulturális forradalom” romániai változata: Mugur összes nemzetközi sikerű előadását betiltották, és leállították a Hamlet próbáit is. Így a rendező nem tehetett mást: párjával, Stief Magda magyar színésznővel együtt disszidált.

Harminc év kellett ahhoz, hogy Vlad Mugur bevégezhesse azt, amit hajdan elképzelt. A jövő terveinek megvalósítását azonban a kegyetlen vég immár visszavonhatatlanul berekesztette. Hamletjének hatalmas sikerű hivatalos premierjét sem érhette meg. Az előbemutatóra 74. születésnapján, 2001. június 22-én került sor, és napra pontosan egy hónappal később a neves színházművész elhunyt müncheni otthonában. Így a kolozsvári Hamletről szóló írásom (Hamlet Szentivánkor) és Vlad Mugur nekrológja (A Mester eltávozott közülünk) két évtizede a Criticai Lapok egyazon, 2001/7-8. számában jelent meg.

A huszadik évforduló számomra személyes szakmai okokból is igen fontos. Ez az ezredfordulós román bemutató volt ugyan-is az az élmény, amely kutatóként végül „Hamlet-mániákussá” tett. Igaz, „Hamletológiával” már öt évvel korábban elkezdtem foglalkozni Bódy Gábor rendezése kapcsán (győri Hamletjéről szóló esszém szintén a Criticai Lapokban jelent meg).⁴ Ám Vlad Mugur hattyúdala után lettem ízig-vérig „Hamletomán szerző”, aki nem csupán a darabot elemzi különböző aspektusokból, de akinek e Shakespeare-dráma nyújtja színházi moralitásként a különböző nézőpontokat a mai ember alaposabb megismeréséhez.

Shakespeare biológiai halálának 405. évfordulóján „debütáltam Hamlet-fordítóként” is, igaz, nem az eredeti nyelvről, hanem románból magyarítottam, mégpedig éppen Vlad Mugur szövegváltozatát a tévészínházi verzió feliratozásához, tehát nem is az „eredeti” drámát. Viszont bármennyire élveztem az összes román produkció adaptálását, azért – tekintettel a két évtizedes magánjubileumra – a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori fesztivál-fellépésének közvetítése még valamiféle ünnepi érzést is okozott.

A 2001-es színházi előbemutató, illetve rendezőjének a nem ismert tartományba távozása után nem sokkal, megjelent egy könyv „Vlad Mugur, a halál előadása”⁵ címmel. A dokumentum-kötet jó néhány érdekes írás, valamint a színpadi alkotás szövegén túl – mely persze a próbák és a játék során itt-ott módosult, amíg három évvel később a Román Köztelevízió rögzítette az előadást a Craiovai Shakespeare Fesztiválon – tartalmazza a dramaturg Roxana Croitoru napról napra írott próbanaplóját: emlékeit a Mesterrel való megismételhetetlen munkáról. Ebben számos érdekes információ található arról is, hogy a közös szövegalkotás során a sokáig Romániától távol élő rendező milyennek szerette volna látni – és főleg láttatni – az előadás szövegét. Mugur többek között azt mondta:

„Az én előadásom egy álom. Lehet, hogy ez majd nagyon jól kijön, de persze az is lehet, hogy egyáltalán. Az eszméket azonban alakítsuk át érzelmekké. Nem akarom, hogy a szöveg csapdájába essünk, meg kell küzdenünk a verssel, menjünk szöveg ellen, máskülönben elavulttá válik.”⁶

Ezt is figyelembe vettem, amikor a feliratozáshoz megtartottam a shakespeare-i szöveg lüktetését, amit a magyar nyelv
könnyen lehetővé tesz. De a Hamletről lévén szó, magyarításom nem „szó szerinti” fordítás. Az adaptálásnál a rendezői koncepció és példány mellett igyekeztem tekintetbe venni a magyarországi hagyományokat is. Az ún. „nagymonológ” sorai, illetve az „előadott darabok” épp ezért Arany János klasszikus fordításából származnak. Hisz Shakespeare maga is Marlowe legkorábbi színművét, az 1594-ben kiadott Dido Queen of Carthage (Karthágói Dido királynő) részletét használta a Hecuba-jelenethez. A II. Színész bejöveteléhez Shakespeare szövegkönyvbe emelt XV. szonettjének idézeteihez pedig
Szabó Lőrinc fordítását kölcsönöztem.

Shakespeare legnagyobb drámája tipikusan manierista színjáték. Az irányzat szakértői közül egyesek úgy vélték, a Hamlet művészi hatása abban rejlik, hogy a darab „körmönfont, zavaros és rögtönzöttnek tűnő szerkezetében”⁷ jól kihasználható a sok kétértelműség és sokrétegűség.⁸ Frank Kermode szerint néhol annyira bennfentes, ugyanakkor összetettségében olyan gazdag a dráma, „hogy alkalmasint túllép az ész és az érthetőség határán. Semmi sem jelent csak egy dolgot, és minden alávetett a művészi gondolat irdatlan nyomásának.”⁹

Kétségkívül ez a stílus nem a valóság utánzását tűzte ki célul, hanem szándékosan túlzó, felfokozott, merészen „kimódolt”, fantáziadús tükre a kizökkent időnek. A manierista művészet bizarr, játékos, teátrális túlzásokkal operál. Jellemzőek rá a szokatlan és merész képek, a meglepő ellentétek, az összefonódott érzelmi és érzéki hatások, a feszülő indulat és a groteszk irracionalizmus. A látszat és a valóság
kontrasztja. A szójátékok, metaforák tárháza. Semmi sem csak az, aminek látszik. Sőt.

Mindez elmondható Vlad Mugur Hamletjéről is. Elég, ha csak annyit említünk, hogy az előadás egy építkezésen játszódik. Azt nem lehet tudni, hogy a színhely renoválásról vagy újjáépítésről tanúskodik-e. Ennyit a társadalomkritikáról. Egyelőre. A végén a gyermek Fortinbras a hullahegy tetején majd egyértelművé teszi az irányt. Mindenesetre a zűrzavaros, rendetlen, piszkos, malterrel, sóderrel és szétdobált papírlapokkal teli, rideg környezet félkész és meglehetősen romlott világában a dán királyfi időnként úgy hat, mint egy punk graffiti. Elhalt apja pedig zombiként jelenik meg Hamlet előtt, hogy néma kiáltással figyelmeztesse a gyilkos
nagybácsi tettére. A szépfiú Claudius (Bogdán Zsolt) amúgy önhitt pojáca. Hamlet atyjának agyréméből vér helyett mész folyik, és az Egérfogó bizonyossága után, az általános zűrzavarban, az iszonytatóan röhejes Szellem haláli táncot jár a fiával.

Vlad 2

Kép 2 - Bogdán Zsolt és Elena Ivanca (fotó: TVR)

Utolsó színházi munkája során Mugurt nem a Hamlet lírai vagy filozófiai töltete vonzotta. Sokkal inkább a darab groteszk, ugyanakkor vészjósló jellege. A világirodalom talán legnagyobb drámája ezúttal számára horrorisztikus krimi, amolyan fekete komédia. A rendező úgy vélte: „nem a kimondott szónak kell kifejezőnek lennie, hanem a mögötte rejlő feszültségnek.”¹⁰ S miközben a színészeket eltúlzott játékra biztatta, egyúttal figyelmeztette is őket a jól artikulált, érthető szövegmondás fontosságára. Modern, időnként kimondottan hideg előadást akart. De olyat, amelyből a színházról, a színészi létről szólva sugározzon az érzelem.

Vlad Mugur utolsó rendezésében a dán királyfi tragédiája tehát thriller-szerű, morbid rémálom. A temetői jelenetben a két bohóc sírásó botokat szúrt a földbe, amelyekre groteszk vonásokkal ellátott kobakok kerültek. Hamlet–Leoveanu előbb szórakozik azon, ahogy ugratják egymást az Első sírásóval, ám utóbb spirituális töltetű játékával Yorick koponyájához válik szomorúan hasonlóvá.

A magánemberként a halállal birkózó rendező az egyik főpróba után azt mondta a dramaturgjának (Roxana Croitoru egyike volt azon keveseknek, akik tudhattak a súlyos betegség valós állapotáról s a harcról a kíméletlen idővel): „Tudod-e, melyik az előadásom kulcsmondata, ha úgy tetszik a rendezői koncepcióm szintézise? Hamlet utolsó replikája [Horatióhoz]:¹¹ »Szívd még e kegyetlen világ levegőjét, hogy elmondhasd történetem. Csak a tényeket. A tényeket… A többi néma csend.«”¹²

A fanyar előadás „ham” értelmében „ripacs” – azaz eltúlzottan színészkedő – vonalát Mugur szándéka szerint Hamlet (Sorin Leoveanu) és Polonius (Anton Tauf) képviseli, akik egyformán lelkesült örömmel fogadják az udvarba érkező színészeket.¹³ Emlékezetes az a jelenet, amikor Polonius elbújva kommentálja (Ophelia helyett) a felfokozottan bolondot demonstráló Hamlet küllemét és viselkedését, majd a könyves epizódban deszkákkal mintegy kijelöli a királyfi „útját”. (Mellesleg a „la maniera” utat is jelent olaszul.) Hamlet e deszkák egyikére fekteti fel Opheliát (Luiza Cocora) – a „díványhoz” támasztva, amely a lány apját rejti. Jóval később ugyancsak dívány allúzióját keltheti a kancellár hullája, melyre gyilkosa – közös bűnüket demonstrálandó – löki majd rá az anyját (Elena Ivanca) a rendkívül erős, hangsúlyozottan német expresszionista Hamlet−Gertrude összecsapáskor.

A kövek, amelyekkel a királyfi dobálja meg szerelmét az ún. „kolostor-jelenetben”, virágokká változnak a megtébolyodott lány képzeletében. Vlad Mugur szerint ugyanis ebben a darabban csupán Ophelia normális, viszont ő az egyetlen, aki a többiek hatására nem látszólag vagy játékból, hanem valóságosan megbolondul. (Hisz néha úgy kezelték, mint egy guminőt. Nem csupán Hamlet erőszakoskodott vele féltékenységből, aki különben teherbe is ejtette, de még az alamuszi király is durván zaklathatta riválisa menyasszony-jelöltjét puszta unalomból, ráadásul Ophelia apjának a szeme láttára.)

A vendégrendezőnek jól jött a darab manierizmusa, mely teret ad a szokatlan átváltozásoknak. A kolozsvári román társulat ugyanis abban az időben vajmi kevés jó férfiszínésszel rendelkezett, így viszont a duplázásokon túl Mugur több „férfi-szerepet” színésznőkre oszthatott. Például a színjátszók mindegyikét – épp fordítva, mint Shakespeare idejében. S mivel a sírásók is nők voltak, a halott Opheliát érzékelhetőbb együttérzéssel kísérhették át a másvilágra. (Merthogy Hamlet szerelme állapotos volt, tehát a szíve alatt hordott jövő reménye is vele pusztult.)

Vlad 3

Kép 3 - Sorin Leoveanu (fotó: TVR)

R. Hocke német kultúrtörténész Hamletet úgy jellemezte, mint egy „neurotikus, örökké határozatlan és szexuálisan ambivalens, introvertált embert, aki mindig ellentmond a logika, az illem és az erkölcsi kötelesség követelményeinek.”¹⁴ A szexuális ambivalenciát leszámítva, Vlad Mugur kedvenc színészének Hamletje is épp ilyen. Ráadásul durva. Tehetetlen dühében leginkább a nőkkel – anyjával és a kedvesével – erőszakos a fizikai bántalmazásig. Sorin Leoveanu – elsősorban a Gertrudot játszó Elena Ivanca partnereként – képes megtestesíteni a német expresszionizmus szinte összes ismérvét, a stilizált játékba, az eltúlzott gesztusokba és mimikába oltott félelmeket, szorongásokat, elfojtásokat. A rendező először ugyan nem szeretett volna sminket, de a jelmeztervező, Lia Mantoc meggyőzte, hogy miután egy kvázi építőtelepen játszanak, szükség van a nagyon erős, fehérre „meszelt” arcokra.¹⁵ Így aztán mindenkin van kisebb-nagyobb rétegű máz és szemkontúr. De Hamlet és Gertrud esetében az eltúlzott arcfestés, a fehér arc és a feketével vastagon körberajzolt szem (a királyné esetében ráadásul a feketére festett száj is) „horrorisztikus”. Silviu Jicman avatott közvetítésében pedig – kiváltképp a fehér filmvászonszerű „fal” előtt játszódó jelenet Polonius „hullája” mellett – a szélsőséges érzelmek kivetülésén túl erős szarkazmussal utal a jól ismert expresszionista kultuszfilmekre. (Hiszen eredetileg Drakulát is Hamlet ihlette.)

A hatalmas vetítővászonszerű screen kitűnő eszköz a belső világ érzékeltetéséhez, pontosabban: a belsőben végbemenő szenvedélyes folyamatok felerősítéséhez a külső világ megjelenítésében. A németes hatás abban is megnyilvánul, hogy a falra vetülő árnyak gyakran mint ilyen-olyan szellemek sokszorozzák meg a színen lévőket, akik az expresszionizmus szabályai szerint szinte teljesen beleolvadnak a díszletbe.
A színészek pótolják és/vagy kiegészítik a szcenográfiát, miközben maguk is jelképpé válnak.

Silviu Jicman tévészínházi rendezése még rá is segít Vlad Mugur koncepciójára. Az erős kontrasztokat a megfelelő dramaturgiai helyeken úgy nagyítja fel a televíziós technikával, hogy a kép fekete-fehérré válik. Például az előadás kezdetén, amikor az addig a közönség közé keveredett szereplők felmennek a színpadra és elhelyezkednek a deszkákból összetákolt alkalmi asztalok mögött. A zombi Szellem megjelenéséig ugyanis felolvasószínházat játszanak. Úgy néznek ki, mint valami sorminta. S ezzel a beállítással keretbe is foglalják az előadást, melynek a végén, most már a látható romok között, ugyanígy ülnek le a történet szerint még élő szereplők. Csakhogy ugyanazok az asztalok akkor már csillognak-villognak: zsúfolásig megteltek végzetet hordozó rekvizitumokkal – vélhetőleg mérgezett italt tartalmazó ezüstkupák, kardok és vívómaszkok lepik el a jövendőbeli hullahegy terét.

Állítólag a német expresszionizmus Max Reinhardt szecessziós színházának hatására vette át a színpadkép egységes látványként való megkomponálását, a díszlet és a világítási hatások egységével együtt. Sőt, a színészek imént jelzett sormintaszerű elrendezése a majdnem üres, dísztelen térben Reinhardt 1909-es Hamlet-rendezését idézi, amelyet a Max Litt-mann által tervezett legelső szecessziós színházépület, a Münchner Künstler-Theater (Müncheni Művész Színház) megnyitójára készített 1908-ban, mégpedig Fritz Erler „új művészetet” képviselő díszletében.

Egyébként ennek a legendás előadásnak érdekes magyar vonatkozása is van, ugyan-is még München előtt a budapesti Vígszínházban mutatták be először. Eszerint a címszereplő Alexander Moissi, az albán-olasz származású német színész, aki életében vagy ezerszer eljátszotta a dán királyfit és épp ebben a szerepében lett világhírű, Budapesten debütált Hamletként!

Reinhardt túl egyszerűnek tűnő elképzelésétől a magyar kritikusok zöme egyébként nem volt elragadtatva. Rákosi Jenő például ezt írta: „a külső díszt otthon felejtették. Csupasz, szegényes, üres, illuziógyilkos színpadon játszották Shakespearet, kiforgatván eredeti természetéből, meghamisítva, bénára verve, megcsufolva.”¹⁶

Azt nem tudom, milyen lehetett Max Reinhardt kamarajellegű, amfiteátrum-szerűen kiképzett színházra tervezett produkciója több mint 100 éve a Vígszínház teljesen más jellegű nagyszínpadán. De azt a kolozsvári román színészek megmutatták, hogy az immár három éve körükből végleg eltávozott Vlad Mugur Hamlet-rendezése Craiován ugyanolyan nagyszerűen sikerült, mint otthon, a Nemzetiben.

Silviu Jicman pedig ismételten és kétséget kizáróan bebizonyította, hogy avatott tévészínházi rendező látásmódjában a színészek közelijei és a totál képkompozíciók egyaránt képesek hitelesen közvetíteni a színpadi rendező eredeti szándékát. Sőt, a televízió segítségével olyan, a színház nézőtere számára rejtett árnyalatokat is megmutathat, amelyeket Vlad Mugur hagyott örökül mára legendává vált Hamletjében az utódokra.

Darvay Nagy Adrienne

JEGYZETEK

¹ Az azonos című Harag-albumot a MMA adta ki 2020-ban.

² Harag György Színháza, szerk.: Nánay István, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1992, 305.

³ Saját fordításomban a feliratozáshoz.

⁴ Bódy Gábor és Horatiója: Hamlet, Criticai Lapok 1997/3. 10−13. old.

⁵ Vlad Mugur, spectacolul mortii, szerk.: Marta Petreu és Ion Vartic, Biblioteca Apostrof, 2001/9.

⁶ I. m. 113−114.

⁷ W. Sypher: Four Stages of Renaissance, New York, 1955. 26. Idézi: Jean-Pierre Maquerlot: Shakespeare and the Mannerist tradition, Cambridge University Press, 2005. 88. o.

⁸ W. Sypher: i. m. 116−117. (Idézi Maquerlot, 17.)

⁹ Andrew Graham Dixon: Michelangelo and The Sistine Chapel, Phoenix, 2009. 8. o.

¹⁰ Vlad Mugur, spectacolul mortii, 131. o.

¹¹ I. m. 141. o.

¹² Saját fordításomban a feliratozáshoz.

¹³ A rendező Osricot is idesorolta, de a muris udvaronc végül nem lett markáns szereplője az előadásnak.

¹⁴ G. R. Hocke: Die Welt als Labyrinth: Manier und Manie in der europäischen Kunst, Hamburg, 1957. 32. o. (Idézi Maquerlot, 88. o.)

¹⁵ Vlad Mugur, spectacolul mortii, 122. o.

¹⁶ Rákosi Jenő: Reinhardt Budapesten bemutatott Hamletjéről, Budapesti Hírlap, 1909. június 6.

Somlay Artúr

Mielőtt még a magánszínházak meghódítására sor kerül, hosszas levelezést folytat Somlay Artúr Berlinből Ambrus Zoltán igazgatóval. Nemzeti színházi szerződésével kapcsolatban próbál újabb információkhoz jutni. Azt igyekszik kipuhatolni, milyen feladatokra számíthat, ha visszatér. Ambrus udvariasan kitér, ahogy Somlay gázsi-igényeivel kapcsolatos kérdéseire is igyekszik elodázni a választ.

Amikor 1922-ben Hevesi lesz a Nemzeti igazgatója, vele is felveszi a kapcsolatot Somlay. Hevesi válaszlevele jóval barátságosabb, mint elődjéé, de konkrét ajánlatot ő sem tesz. Amikor 1922 őszén Somlay hazajön, jobbnak látja az Andrássy úti Színházban szerepet vállalni – történetesen éppen Hevesi darabjában, A gyilkos álarcban játszik. Ugyanennek az évadnak a végén, 1923 júniusában Lenormand¹ Névtelenek című színművének főszerepében lép fel a Belvárosi Színházban.

Hevesi hamarosan még egy, jóval szívélyesebb levelet ír Somlaynak (az előbbiben „Kedves Uramnak”, utóbbiban már „Kedves Artúrnak” szólítja), és egy filmtervébe, a Diogenészbe avatja be, amelynek főszerepét neki szánja. Részletesen ismerteti az ezzel kapcsolatos elképzeléseit, majd Somlay berlini filmes nexusaira számítva kéri a segítségét. A film sohasem valósul meg, sem Berlinben, sem Budapesten.

1923 őszén Somlay ismét hazajön, a Magyar Színházban Jánost játssza Molnár Ferenc Vörös malom című drámájának ősbemutatóján, Darvas Lili² partnereként. A Somlayról szóló írások és monográfiák többnyire ezt is egy világraszóló botrány kapcsán emlegetik (megpofozta a világosítót és otthagyta az előadást, más ugrott be helyette), pedig a produkció jóval több figyelmet érdemel. Az 1923. október 9-én megtartott bemutató Darvas Lili nagy sikere, de az újabb távollét után Somlayra is ráirányul a figyelem. A történet középpontjában Mima, az alvilági hatalmak által készített műnő áll, aki gátlástalanul igyekszik romlásba kergetni a becsületes, békés családi életet élő erdészt. Igaz, Somlay jelenlétéről kissé eltereli a figyelmet Molnár Ferenc küszöbön álló válása Fedák Sáritól³ és készülő házassága Darvas Lilivel. Somlay ezután a Belvárosi Színházban kirobbanó sikert arat egy francia bulvárszerző, Alfred Savoir⁴ Kékszakáll nyolcadik felesége című vígjátékában. A női főszereplő a pályakezdő Titkos Ilona.⁵ Ezután Somlay ismét visszautazik Berlinbe.

Végleges hazatérése után, 1924-ben leszerződik Bárdos Artúr Renaissance Színházához. Paul Geraldy⁶ Szeretni című háromszemélyes poétikus művében lép fel először.⁷
A partnerei Simonyi Mária⁸ és Táray Ferenc.⁹ „A Renaissance Színház elkövetkező évét bátran nevezhetjük Somlay-szezonnak – írja önéletrajzában Bárdos Artúr. – Talán Somlay is ezt tartja pályája legigazabb Somlay-szezonjának.

Somlay Artúr, akit már akkor a legérdekesebb színészek egyikének tartottak, egy évig nem lépett fel pesti színpadon. A Renaissance Színházban aztán a legváltozatosabb és legnagyobb feladatok elé került; egész sor legkülönbözőbb szerepben mutatta meg sokoldalú tehetségét, nagy színészi formátumát és olyan vonzereje lett a színháznak, hogy férfiszínészben, talán Csortos Gyula fiatalkori periódusát kivéve, nem is tudok erre példát. A végtelenül poétikus és ugyanakkor áthatóan intellektuális Simonyi Mária és Táray Ferenc voltak a partnerei. Háromszemélyes, szomorú, halk darab! Minden akkori augúr szerint az ellenkezője annak, ami Pesten sikert jelenthet. A Szeretni a legvonzóbb attrakciója lett a szezonnak.”¹⁰

szeptember 6-án kerül sor Somlay addigi pályájának egyik legjelentősebb szereplésére: Strindberg Haláltáncának főszerepét játssza. A dráma klasszikus érvényű megfogalmazása annak a pokolnak, amelyet két össze nem illő ember kényszerű együttélése képes elindítani. Az írónak volt miből merítenie: három rossz házasságának minden nőgyűlöletét belesűrítette ebbe a nyomasztó drámájába. Egy komor, börtönre emlékeztető lakás vastag falai között zajlik le kettőjük küzdelme. Démoni mű, amely az emberi elvetemültség szörnyű bugyraiba világít bele, de színpadon csak akkor képes valódi sikert aratni, ha jelentős művészek játsszák.

A bemutató után megjelent kritikák egyértelműen bizonyítják, hogy egy kivételes dráma kivételes magyarországi bemutatója zajlott le a Nagymező utcában. „Somlay súlyos csizmája le tudná taposni az egész világot – írja Relle Pál.¹¹ – Legázolná az elébe ágaskodó
asszonyt, és ha kell, még ezeket a börtönfalakat is szétrúgná. És a negyedik felvonás első jelenete. Az a tíz néma perc, amikor a kapitány eldobja magától huszonöt éves relikviáit, a felesége fényképeit letépi a falról, hezitáló kezével elrejti a színésznő babérkoszorúit, a tűzbe veti a leveleit, búcsúzik az élettől, és a zongorába beleöli a muzsikát, hogy aztán ezer gyertyán dacosan, gyáván, rettenetes akarattal fáklyát gyújtson megölt életének – az utóbbi évek talán legmonumentálisabb színészi ajándéka.”¹²

Az előadás nem éppen elfogulatlan rendezője, Bárdos Artúr így emlékezik: „Minden papírforma ellen való siker volt a Szeretni után Strindberg Haláltánca is. A legkomorabb, legmegdöbbentőbb tragédia, még Strindbergnek is a legvigasztalanabb műve. Valóságos tömény-Strindberg, az északi óriás életkopasztó, lehúzó, embergyűlölő darabjának sűrített méregkivonata. De nemcsak a legjellemzőbb, hanem a legmonumentálisabb strindbergi mű is. A nagy író viharszerű, elementáris ereje tombol benne, kérlelhetetlenül, vigasztalanul, de megrendítő-emberien. Nem, ez csakugyan nem pesti koszt és hogy mégis valóságos pesti siker lett belőle, az nagyrészt Somlay hatalmas alakításának érdeme. Félelmetes, szinte természetfölötti és mégis emberi volt. Szinte fizikailag is át tudott alakulni, a néző szemeláttára, megpenészedett, megrokkant a gyűlölet érelmeszesedéses, sápadt atmoszférájában. Ütemes léptei kísértetiesen kopogtak, kongtak végig a szobán. Fizikailag is élte a szerepet. Nagyobb volt elődjénél e szerepben: Wegenernél.¹³ […] Partnerei: Forgács Rózsi,¹⁴ a Thália egykori főszínésznője és Gellért Lajos.¹⁵ Ez is háromszemélyes darab volt! És tragédia, a legkomorabb, a legmeg-rázóbbak közül való…”¹⁶

A tisztelő kolléga, jó barát és tanítvány, Somló István így emlékezik Somlay Edgarjára 1953-ban: „Úgy szólván maszk nélkül játszotta és mégis felismerhetetlenül. A gond, a bánat, a gyűlölet barázdái szántották arcát, állát, fülét, nyakát. És ezek az alig látható hullámvonalak beszéltek. Megfejthetetlen fájdalomról szóltak, amikor a színész csak meggyötörten csikorgatta a fogait. És akkor is, amikor a feleség gyűlölködő, halk, bántó megjegyzései mint a muslincák tapadtak a szimbolikus ráncok hajlataiba. Ma is borzongok, ha erre a félelmetes, hitelesen strindbergi alakítására gondolok.”¹⁷

Tizennyolc évvel később, 1942-ben még egyszer eljátssza Edgart, ezúttal a saját rendezésében, a Magyar Színházban; Alice ekkor Peéry Piri,¹⁸ Kurt pedig Pataky Miklós.¹⁹ Kárpáti Aurél így írt az előadásról: „A tizennyolc év előtt bemutatott darab mostani felújításának legfőbb és csaknem egyetlen igazolása Somlay Artúr csodálatosan közvetlen, minden részletében tökéletes, nagyvonalú alakítása volt. […] Vele, benne, általa élt az egész előadás strindbergi lelke. Játékában mindvégig a pszichológiát s nem a patológiát húzta alá. Milyen nagy színész: megint láttuk. S azt is: milyen kár, hogy csak elvétve juthat művészi rangjához illő, igazán nagy, klasszikus szerepekhez.”²⁰

Erre azonban az 1924-es Haláltánc után hamarosan sor kerül. De előbb még eljátssza Tristan Bernard²¹ Csókolj meg! című vígjátékának hadigazdagját, Birabeau²² Menyasszonyi fátyol című bohóságának bolondos ügyészét, Duvernois ²³ Őszi szerelem című lírai játékának szerelmes öreg tudósát, Lengyel Menyhért A waterlooi csata című szatírájának öntelt filmszínészét, Boleszlavot és a fiatal Zágon István²⁴ első háromfelvonásos darabja, a Marika százas szériáját. (Ez utóbbiban Gaál Franciska²⁵ a partnere, akivel sok borsot törtek egymás orra alá a próbákon.) Továbbá két remekmű főszerepét: a Belvárosi Színházban Perellát Pirandello Az ember, az állat és az erény című színjátékában és a Renaissance-ban Osvaldot Ibsen Kísértetekjében.

Somlay számára talán egész pályafutásának legfontosabb állomása a Hamlet eljátszása és rendezése volt. Erre is a Renaissance Színházban került sor. Hogy miként, arra csak következtetni lehet. Se Bárdos Artúr, se Somlay nem tér ki rá egyetlen írásában, feljegyzésében sem. Bárdos két mondatban utal a Hamlet bemutatójára a már említett önéletrajzában: „A Renaissance vezetésébe, a rendezői munkába bevontam Somlayt. Ifj. Gaál Mózes²⁶ Az idegen című érdekes drámáját és a Hamletet rendezte; ő játszotta Hamletet és Osvaldot is, Baló Elemérrel²⁷ váltakozva, Ibsen drámájában, a Kísértetekben, amelynek legnagyobb érdekessége a már nyugalomba vonult művésznő, Alszeghy Irma²⁸ fellépése volt Alvingné szerepében.”²⁹

Bárdos Artúrt régóta foglalkoztatta a Hamlet bemutatása. Korábban, a Paulay halálát követő időszakban állítólag többször felmerült az ő neve is a Nemzeti Színház új igazgató-jelöltjei között. Már ekkoriban tervezte, hogy megrendezi majd a Hamletet – Törzs Jenővel, aki korábban a Magyar Színházban játszotta huszonkét évesen, 1909-ben, Márkus László rendezésében. Aztán mégis más terveket sző; Kosztolányitól megrendeli a Téli rege fordítását, de mire a bemutatóra sor kerülne, addigra megszűnik a Renaissance Színház. Hogy miért engedte át a Hamlet rendezését Somlaynak, valószínűleg örök titok marad.

Talán közelebb jutunk a kérdés megfejtéséhez, ha figyelmesen elolvassuk az egyik korabeli újság jól értesült riporterének tudósítását a darab első rendelkező próbájáról: „Somlay az egyik enfant terrible-je a budapesti színházaknak, a direktorok félnek, a rendezők rettegnek tőle. Most pedig ő itt minden, igazgató, rendező, teljhatalmú kényúr, most ő ad utasításokat és parancsokat, a többiek pedig lótnak-futnak, szepegve teljesítik minden kívánságát.

Bárdos jól fogta meg a problémát. Beállította parancsnoknak azt, aki sohasem tudott alkalmazkodni a más parancsaihoz. Most mutassa meg, hogy mit tud! És már mutatja is.

Nyilatkozatot nem szívesen ad, majd beszél az előadás önmagáért. Röviden csak ennyit mond az új Hamletről: − A frakkos Hamletet blöffnek tartom, színpadi fogásnak. Hiányzik belőle Shakespeare, hiányzik a kor. A kor, amelyik a legfontosabb. A Jessner-féle³⁰ függönyös rendezés unalmas, művészietlen. Raoul Aslanról,³¹ aki tavaly ebben a rendezésben alakította Hamletet, nincs véleményem.

– A régi Hamlet-előadások szintén ellentmondanak a dráma eredeti intencióinak. Megbontják a cselekmény egységét, meghamisítják a filozófiai tartalmát. Az igazi Hamletben nincs felvonásra osztottság, csak képek, jelenetek. Hamlet maga pedig nem degenerált, nem csenevész… […] Itt az újkor és a középkor harcáról van szó, a keresztény ideológia győzelméről. Hamlet tehát az én felfogásomban erős, megfontolt, intelligens férfi, aki meggyőződésből nem öl.”³²

A kritikák egy része éppen ezzel a felfogással nem tud kibékülni. Kárpáti Aurél elsősorban a túlzott cselekvésvágyat kifogásolja Somlay Hamletjében. „A ő Hamletje első pillanattól kezdve lobog a tettvágytól – írja. –
Szinte büszkélkedik a vállaira szakadó feladat súlyával. Késlekedését csupán külső események összejátszása okozza. Olyan, mint egy vizsgálóbíró: mohó hévvel, szenvedélyes sietséggel gyűjti az adatokat Claudius ellen. De mikor kezében van a bizonyíték, mégsem csap le rá – és érthetetlenné válik. Akiben ennyi az aktivitás, a célratörő, egyenes elszántság és határozottság, annak a »Színészjelenet« után nyomban ölnie kellene. Mire vár hát? Mit akar még, hiszen ő csak a bizonyosságot akarta?!

Itt, ezen a legfontosabb ponton Somlay alakítása kettétörte a drámát.”³³

Argyel1

Kép 1 - A testőr című Molnár Ferenc-darabban, Vígszínház, 1928. 11. 28.

Schöpflin Aladár³⁴ véleménye sem kevésbé elutasító: „Újszerű stílust keresett és stílustalanná vált. […] Érdekessége tagadhatatlan, sokszor izgató, kísérletnek nem mindennapi, de végeredményben is kísérlet, nem eredmény. Somlay Hamletje nagyszerű színészi teljesítmény, óriási szellemi munka és finom színészi ösztön eredménye. De nem Hamletet adja, csak Hamletnek bizonyos részeit.”³⁵

Kosztolányi némileg szelídebben közelít az előadáshoz: „Somlay Hamletje talán cselekedni is tudna, s tragédiája épp az, hogy a körülmények összejátszása folytán nem cselekedhet. Ingerlékeny, érdes, harsogó. Nem színleli az őrültséget, hanem – ha nem is egészen őrült – közel van hozzá.”³⁶

A másik két kifogás, amelyben szinte valamennyi bíráló egyetért, a szimultán játéktér zsúfoltsága és a monológok mesterkélt elhelyezése az előtérben. Az állandó játéktér a beépített zenekari ároktól a háttérig öt részre tagolja a színpadot: elöl a várárok, majd a rivalda magasságában a temető helyezkedik el, fölötte-mögötte a trónterem, amelyben az események többsége játszódik; ezt követi az „emelt tér”, majd az egészet lezárja egy bástyafok. Benedek András szerint „ebben a tervben van valami lenyűgözően zseniális: egyszerűsége és nyugalma. És van valami képtelen, ami csaknem minden kritikusnak szemet szúrt: a sokszorosan tagolt tér majd minden része túlságosan szűk a benne történendők számára.”³⁷

A szigorú bírálatokkal harmincegy évvel később szembeszáll Illés Endre³⁸ írása, aki Kárpáti Aurél színibírálatainak előszavában szólal meg Somlay Hamlet-rendezésével kapcsolatban: „Somlay Artúr Hamlet szerepében – legnagyobb élményeim közé tartozik ez az izgalmas színház, az a régi este. Legalább harminc éve, az egykori Renaissance Színházban. De még ma is felém csap az izgalom és a tűz, mely akkor Somlayból áradt. A dráma és a színház úgy ingott, mint kis sajka viharban, nagy vízen. Somlay olyan Hamletet játszott, aki kitűnően és élvezettel vív. Aki csupa akarat és tettvágy. […] Lobogó, lobogó Hamlet volt. Miért? Mert maga Somlay is lobogott. Elkapta valamilyen forgószél. Tűz égette a szívét. […] Úgy lángolt, mint egy kigyulladt petróleumkút. […]

Fojtogatta, hogy még mindig tétlen. Hogy ez a mélakóros Hamlet még mindig csak készülődik. Fojtogatta a lassúság, a tűnődés, fojtogatta a szoros dráma – nem is állta sokáig a mozdulatlanságot, a vívódást. Időnként nagyot lépett, kilépett a közönség elé, s így, a rivalda előtt, a drámából kiszakadva mondta el a nagy monológokat. […] Az izgalomra, a továbbfeszíthetetlenre, a villámlás előtti pillanatra emlékszem, csodálatos volt, óriási tévedés volt, mégis hiteles volt, s egészen más, mint a Hamlet.

De nagy, egészen nagy mutatvány.”³⁹

Persze a bemutató idején is kapott elismerést, nem is akármilyent. Egy müncheni vendégjáték kapcsán a The Sphere című angol folyóirat munkatársa látta az előadást, és beszámolójában a kontinens legjobb Hamletjének nevezte Somlayt. Összehasonlította két kortársával, Moissival⁴⁰ meg az olasz Ruggerivel,⁴¹ és a két „költői, de régimódi” szerepformálás elébe helyezte Somlay játékát.⁴²

Az 1925. szeptember 9-én lezajlott premier társrendezője Hegedűs Tibor⁴³ volt. Bizonyára a koncepció kialakításában is részt vett, de figyelme elsősorban a külső kontroll szerepére összpontosult. A bíborvörös és fekete színekből komponált színpadképet – Somlay elképzelése nyomán – ifj. Gaál Mózes tervezte. Somlayt azonban továbbra is foglalkoztatta a Hamlet színpadra állítása. 1948-ban elkészítette a Renaissance Színház egykori előadásának rendezőpéldányát, mert főiskolai tanárként újra színpadra akarta állítani tanítványaival. A címszerepet kedves növendéke, Kálmán
György játszotta volna. A főiskola akkori igazgatója, Hont Ferenc nem járult hozzá. Kálmán soha többé nem találkozott a szereppel.

A szépen bekötött rendezőpéldány első oldalán Somlay kézírásával és javításaival az alábbi „előszó” olvasható: „Hamletről rengeteg mindent írtak és irkáltak. Ezzel szemben áll az, hogy Shakespeare megírta a Hamletet. Egy darabban mindig az van, ami benne van, és soha az, amit belemagyaráznak. A színésznek nem adhatok más tanácsot, mint hogy bízzon a saját hatalmában, és akkor bízhat a közönségben is.”

A Hamlet tulajdonképpen csak a második Shakespeare-főszerepe volt az Antonius után. Volt Stanley a III. Richárdban 1910-ben, Polonius Beregi Oszkár Hamletje mellett 1916-ban, ugyanebben az évben Banquo a Macbethben, Westmorland gróf a IV. Henrik királyban. Vidéken valószínűleg máskor is találkozott valamelyik Shakespeare-hőssel (naplójában említést tesz róla, hogy Rómeó is volt, de erről semmiféle adat nem maradt fenn), és a Hamlet után is tíz évet kellett várnia az Athéni Timonra, további tizenkettőt pedig a Lear királyra.

A Hamlet után még eljátszik néhány szerepet, köztük Mischt Molnár Ferenc Riviérájában, aztán 1926. április 12-én megszűnik a Renaissance Színház. Somlay a Vígszínházhoz szerződik.

A Vígszínház volt az örök szerelme. Talán már a színiiskolás időkben is tudta, hogy ez a vonzalom egész életre szól. Mondják, hogy ahányszor elment az épület előtt, még amikor romokban hevert is, megemelte a kalapját. „1926-ban a Vígszínház hívott meg, amely színházat gyermekkori otthonomnak tekintettem és szerettem, mint a szülői házat, amelyet ha elhagy is az ember, mégis mindig újra meg újra visszatér” – írja életrajzában.

1926 szeptemberében Noszty Pált játssza A Noszty fiú esete Tóth Marival színpadi változatában. Mikszáth gyilkos szatírájából Harsányi Zsolt feldolgozásában szelíd vígjáték lett. „Maradt tehát a regényből egy naivul kedves mese, amelynek fonalára fel lehetett fűzni Mikszáth zsenijének ágyékából eredt érdekes és mulatságos alakok és helyzetek kedélyesen hullámzó ritmikus táncát – írja róla Schöpflin Aladár. – S ebben van a nagyon egyszerű technikai eszközökkel kidolgozott darab sikerének titka. Az egész csupa gondtalan kedvesség, játék, megédesített, de ízes vidéki magyar hangulat.”⁴⁴

A Vígszínházban más szempontok érvényesülnek, mint Somlay korábbi munkahelyein. Gazdag szereplistájáról az derül ki, hogy a színház műsorának zömét ügyes darabok és többnyire ügyesen megírt szerepek tették ki. Persze voltak közöttük jóval átlagon fölüli művek is, még ha azok szintén átalakultak a Vígszínház kötelező receptje szerint. Ez történt az Úri muri sokat emlegetett 1928. március 3-i ősbemutatóján is, melyben Somlay Szakhmáry Zoltánt játszotta. A színház vezetői ragaszkodtak a megnyugtató befejezéshez. A házastársak béküljenek ki, a regény tragikuma szelídüljön idilli életképpé. Somlay, akit ekkor már szoros barátság fűzött Móricz-hoz, hallani sem akart a hamisításról és a szirupos végkifejletről. Fűhöz-fához rohangált, összeveszett Móriczcal, aki állítólag könnyes szemmel jött ki Jób Dániel irodájából, de végül mégis az igazgatóság győzött, és maradt a happy end. A regény eredeti befejezéséhez csak a Nemzeti Színház 1948-as felújításán tértek vissza.

A Színészt játssza Molnár Ferenc Testőrjében, majd a Belvárosi Színházban Lengyel Menyhért és Karinthy Frigyes közös darabja, a Földnélküli János címszerepét. Vígszínházi szerepei között említést érdemel a Dodswords, Sinclair Lewis⁴⁵ darabjának címszerepe, Hunyadi Sándor Erdélyi kastély című művének gróf Pataky Ádámja⁴⁶ és Bródy A tanítónőjének Öreg Nagy Istvánja. Játszott Maugham, Deval,⁴⁷ Kaufmann,⁴⁸ Bethlen Margit,⁴⁹ Fodor László darabjaiban, Harsányi Zsolt és Galsworthy színműveiben meg sok egyébben.

Közben 1935-ben – egyetlen évadra – a Nemzeti Színházhoz szerződik. Eljátssza az Athéni Timon címszerepét, Herczeg Ferenc Bizáncában Lala Kalilt és a Bánk bán Tiborcát. Kárpáti Aurél ekkor még nem támadja teljes fegyverzetben a frissen kinevezett Németh Antal első lépéseit, de azért rosszalló megjegyzésekben sem szűkölködik az Athéni Timonról szóló kritikája. „Az előadás komolyabb bemutatkozását jelzi az új rezsimnek. Tartózkodik minden »forradalmi« újítástól, inkább a felfrissített nemzetiszínházi hagyományokba igyekszik életet önteni. […] Annál nagyobb elismerés illeti Somlay Timon-alakítását. A kiváló művész a méltóságnak és a szeretetreméltóságnak egyformán hiteles vonásaival jelenítette elénk a gondtalan
nagyúr figuráját. A fordulat után pedig eleven erővel mélyítette el s tette megrendítően emberivé, a tajtékzó kitörések fortissimójában.”⁵⁰

De a következő évadban már ismét a Vígszínházban játszik. Kós Károly Budai Nagy Antal-jában Csáky István vajda, a Bovarynéban⁵¹ Charles Bovary, Molnár Ferenc Delilájában Virág és Heltai Egy fillérjében a Költő, amelyről Kárpáti Aurél azt írta, hogy Somlay „alakítása a legnagyobb, legtökéletesebb színészi teljesítmény.”⁵² És az igazi parádés szerepek még hátravannak. Emlyn Williams⁵³ Hattyúdal című darabjának öreg színésze, Thomas Maddoc, aki valaha végigjátszotta Shakespeare valamennyi híres alakját Hamlettől Prosperóig; a Naplemente előtt Clausen tanácsosa; két vendégszerep a Nemzetiben: Hubay Miklós első drámájának főszerepe, a Hősök nélkül Isof Jánosa és Márai remekműve, a Kassai polgárok János mestere. Végezetül pedig az utolsó vígszínházi esztendő záróakkordja, a Rendező Thornton Wilder A mi kis városunk című drámájában.

A darab fordulópont az európai drámatörténetben. Itt jelenik meg az első narrátor, aki közvetlenül megszólítja a közönséget, a színpadon nincsenek díszletek, kellékek, csak a képzelet van; a szereplők és a nézők együtt képzelik el a szinte mindenfajta cselekményt nélkülöző darab helyzeteit, amelyekben a főszereplő visszajön a túlvilágról, a halottak sorsukba beletörődve emlegetik elmúlt életüket, és megbeszélik az élők apró-cseprő problémáit. Múlt és jelen egymásba olvad, a színpadi idő készségesen engedelmeskedik a hősök akaratának. „Hogy én mi vagyok ebben a darabban? − teszi fel a kérdést naplójában Somlay. – A költő szeme vagyok, amely szem fölülről nézi az emberek dolgát. Ha rajtam állt volna, talán nem azt írtam volna a színlapra, hogy A rendező – Somlay Artúr, de talán inkább ezt: A vezető. Mert a költő vezetni akarná az embert, mint jó angyala. Én így látom, így érzem a költőt. Isten-szemű jó angyal közöttünk, emberek között. És tárt karokkal futok eléje, mert tudom, hogy egy szebb és jobb világ felé vezet.”

Sokan úgy vélekednek, azóta eljárt az idő Thornton Wilder formabontása felett. De ez a szívhez szóló dráma fontos lépcsőfok a drámatörténetben és méltó lezárása egy fényes színészi pálya második szakaszának.

Somlay filmszerepei a második világháború előtt és alatt is fontos kiegészítői voltak színházi szerepléseinek.

Már 1930-ban a magyar hangosfilm egyik első darabjában, Az orvos titkában játszott Bajor Gizi partnereként Hegedűs Tibor rendezésében. Az eredeti amerikai változat egy évvel korábban készült New Yorkban. Ezután több mint negyven játékfilmben vállalt fontos vagy kevésbé fontos szerepet. Említésre érdemes ezek közül a Budai cukrászda című vígjáték (rendező: Gaál Béla, 1935), a Jókai-regényből készült Az új földesúr (rendező Gaál Béla, 1935), a Harsányi Zsolt regényét feldolgozó Rozmaring (rendező: Martonffy Emil, 1938), a Zilahy Lajos regényéből készült Halálos tavasz (rendező: Bán Frigyes, 1939), a Semmelweis (rendező: Tóth Endre, 1939), a Csathó Kálmán színművét filmre alkalmazó Fűszer és csemege (rendező: Ráthonyi Ákos, 1939), a Zilahy Lajos darabjából készült Hazajáró lélek (rendező: Zilahy Lajos, 1940), a Zárt tárgyalás (írta és rendezte: Radványi Géza, 1940), Herczeg Ferenc regényének feldolgozása, A Gyurkovics-fiúk (rendező: Hamza D. Ákos, 1940−41), A kegyelmes úr rokona (rendező: Podmaniczky Félix, 1941), az Európa nem válaszol (írta és rendezte: Radványi Géza, 1941), a Harsányi Zsolt regénye nyomán készült Magdolna (rendező: Nádasdy Kálmán, 1941), az Életre ítéltek (rendező: Rodriguez Endre, 1941), a Zilahy Lajos Tűzmadár című színművéből készült Haláltánc (rendező: Kalmár László, 1942), az Egy asszony visszanéz (író-rendező: Radványi Géza, 1942), a Keresztúton (rendező: Bánky Viktor, 1942), a Szerető fia, Péter (rendező: Bánky Viktor, 1942), a Zsigray Julianna regényéből készült Féltékenység (rendező: Cserépy László, 1943), a Szováthy Éva (rendező: Pacséry Ágoston, 1944), a Benedek-ház (rendező: Bánky Viktor, 1944), A két Bajthay (rendező: Patkós György, 1944) és a Madách életét feldolgozó Egy ember tragédiája (rendező: Németh Antal, 1944).

Argyel 2

Kép 2 - Somlay Artúr és Perczel Zita a Budai cukrászda című filmben (Színházi Élet 1935/30)

Fontos fejezetet töltött be Somlay munkásságában a rádiózás is. Számos hangjátékban vett részt, és a versmondás szintén fontos része volt az életművének. 1935. december 2-án sugározta a Magyar Rádió Németh Antal rendezésében Az ember tragédiáját. Ádámot Somlay Artúr, Évát Bajor Gizi, Lucifert Csortos Gyula játszotta. Mind Bajornak, mind Somlaynak ez volt az egyetlen találkozása Madách drámai költeményével.

Első házasságából volt egy lánya Somlaynak, Júlia.⁵⁴ Sikertelen színésznő és boldogtalan ember. Negyvennyolc éves korában, utcai balesetben vesztette életét. Második házasságából, 1944 karácsonyán, hatvanegy éves korában megszületett a második lánya. Emily névre keresztelték. Ez volt Somlay olasz édesanyjának neve. De így hívják A mi kis városunk gyermekszülésben meghalt női főszereplőjét is, aki visszatér a túlvilágról, hogy még egyszer érezze az élet örömét.

1944 karácsonya Budapest ostromának kezdete. Somlayt, a boldog apát gyomorvérzéssel kórházba szállítják. A Fasor Szanatóriumban ápolják. Ugyanitt lábadozik a nála három nappal fiatalabb Csortos Gyula is. Az egykori riválissal, akivel régebben – hol magázódva, hol tegeződve – nagyokat veszekedtek, vagy éppen szóba se álltak egymással, most jóízűen beszélgetnek. Talán a jövő színházáról. Vagy csak úgy, a következő évekről. Még nem tudják, hogy hamarosan valami végleg lezárul a világ és a magyar színház életében.

(Folytatjuk)

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

¹Henri René Lenormand (1882−1951) francia drámaíró, elbeszélő. Művein Freud és Strindberg hatása érezhető. A Les Ratés két évvel a pesti bemutató előtt született.

²Darvas Lili (1902−1974) 1920-ban a Budai Színkör előadásán tűnt fel. A következő évadban a Magyar Színház szerződtette. 1939-ben az Egyesült Államokba emigrált és a Broadway színházaiban játszott. 1965-től Magyarországon is vendégszerepelt. Több magyar filmben is látható.

³Fedák Sári (1879−1955) 1900-ban kezdte pályáját a Magyar Színházban. 1901−02-ben a Vígszínház, majd négy évadon át a Király Színház tagja. Később Berlinben, Bécsben, Londonban is fellépett. Hazatérése után 1909-től ismét a Király Színházban játszik. Budapest szinte valamennyi magánszínházának tagja volt. 1944-ben a bécsi Donausender állandó munkatársa volt, ezért a Népbíróság egy év börtönbüntetésre ítél-te. Szabadulása után vidéken élt teljes visszavonultságban.

⁴Alfred Savoir (Posznanski, 1883−1934).

⁵Titkos Ilona (1898−1963) Bárdos Artúr felfedezettje. Több fővárosi színház ünnepelt sztárja. A húszas években a „sex appeal” megtestesítője.

⁶Paul Geraldy (Paul Le Fèvre, 1885−1983,) francia költő, drámaíró. Legismertebb versciklusa a Te meg én (Toi et moi, 1917). Költészete ma már sokak szerint divatjamúlt, érzelmessége érzelgőssé dagályosodott. Szeretni (Aimer, 1921) című drámája bejárta a világ színpadait.

⁷Bárdos Artúr úgy emlékezik önéletrajzában, hogy ez volt Somlay bemutatkozása, más adatok szerint Geraldy darabját csak 1924 decemberében mutatták be, a Haláltánc premierje pedig korábban, 1924. szeptember 6-án volt.

⁸Simonyi Mária (1888−1959) a Magyar Színházban kezdte pályáját, majd a Belvárosi és a Renaissance Színház tagja volt. 1926-ban Móricz Zsigmond felesége lett, és ezután csak szerepek-re szerződött.

⁹Táray Ferenc (1884−1961) színész, rendező, színházigazgató. Legjelentősebb szerepeit a kolozsvári színháznál játszotta. 1944-ben a Nemzeti Színház tagja volt. 1948-ban nyugalomba vonult.

¹⁰Bárdos Artúr: Játék a függöny mögött. Bp., 1942. 96. o.

¹¹Relle Pál (1883−1914) újságíró, színikritikus. 1929-ben rövid ideig a Magyar Színház igazgatója. Színdarabjait fővárosi színházak játszották.

¹²Idézi a forrás megjelölése nélkül Benedek András (1913−1995) Az utolsó európai bölény (Somlay Artúr) című írása. In: Színházi műhelytitkok, Bp., 1985, 380−381. o.

¹³Paul Wegener (1874−1948) Reinhardt Deutsches Theaterjének egyik vezető színésze.

¹⁴ Forgács Rózsi (1886−1944) színésznő, színházigazgató. 1904-ben lett a Thália Társaság művésze. 1908-tól a Magyar Színház tagja volt. 1918 és 1927 között a Nemzeti Színházban játszott. 1924-ben a Renaissance Színházban vendégszerepelt. 1927-ben visszavonult.

¹⁵Gellért Lajos (1885−1963) színész, író. A Színiakadémia elvégzése után Pécsett kezdte a pályáját, majd a Thália Társaság, az Új Színpad, a Modern Színpad, a Belvárosi és a Renaissance, később a Magyar Színház művésze. A második világháború után a Nemzeti, aztán a Petőfi és a Jókai Színház tagja.

¹⁶Bárdos Artúr: i. m., 99−100. o.

¹⁷Somló István: Somlay Arthur (1883−1951), in: Kor- és pályatársak, Bp., 1968. 67. o.

¹⁸Peéry Piri (Mersich, 1904−1962) 1921-ben lépett először színpadra, de csak 1927-től játszott folyamatosan. Tagja volt az Országos Kamaraszínháznak, majd a Szegedi Városi Színháznak és több fővárosi színháznak.

¹⁹ Pataky Miklós (1889−1949) Pécsett kezdte a pályáját, majd több budapesti és vidéki színház tagja volt. 1945-től a Nemzeti Színházban játszott.

²⁰Kárpáti Aurél: Haláltánc, in: Színház, Bp., 1959, 192. o.

²¹ Tristan Bernard (Paul Bernard, 1866−1947) francia író, humorista. Termékeny író volt, főként a színházak számára dolgozott, de regényeket is írt.

²² André Birabeau (1890−?) a két háború közötti korszak egyik legnépszerűbb színpadi szerzője volt. Számos vígjátékát játszották a budapesti és vidéki színházak.

²³Henri Duvernois (Henri Simon Schwabacher, 1875−1937) tizenhét évesen már újságíró volt, tizennyolc évesen megjelent az első regénye. Figyelmét különösen a párizsi kisemberek és bohémek, elfuserált művészek sorsa érdekelte.

²⁴Zágon István (1893−1975) mérnök, majd újságíró, kabarészerző, a Belvárosi és a Vígszínház dramaturgja. Filmforgatókönyvekben társszerző, gegmen. Utolsó írásai a Ludas Matyiban jelentek meg.

²⁵Gaál Franciska (1904−1973) a Színiakadémián és a Színészegyesület színiiskolájában tanult, majd 1920-ban az Eskü téri, 1921-ben a Belvárosi, 1922-ben a Magyar Színház tagja lett. 1923-tól a Vígszínház, 1925−26-ban a Renaissance, a Magyar, a Fővárosi Operett, az Andrássy úti és a Király Színház tagja. Az 1930-as években Bécsben, Berlinben, Hollywoodban filmezett. A háború alatt Magyarországon élt, majd az USA-ba költözött. Egy ideig Piscator színiiskolájában tanított. Az eszményi naiva volt, kiváló humorral és temperamentummal megáldott tehetsége révén nagy népszerűségnek örvendett Budapesten.

²⁶Ifj. Gaál Mózes (1894−1929) író, műfordító, rendező, dramaturg, grafikus. Ő volt a Hamlet díszlettervezője.

²⁷Baló Elemér (1892−1970) a Színiakadémia befejezése után a frontra került, majd 1918-ban a Nemzeti Színház tagja lett. Ezt követően a Madách és az Új Színházban, a Fasor Kabaréban, a Belvárosi és a Renaissance Színházban játszott. 1945 és 1961 között a Nemzeti Színház művésze.

²⁸Cs. Alszeghy Irma (1864−1945) gyermekszínészként kezdett szerepelni, majd az Akadémia elvégzése után Paulay szerződtette a Nemzeti Színházhoz. 1924-ben nyugalomba vonult, de még abban az évben vendégszerepelt a Renaissance és 1928-ban a Belvárosi Színházban.

²⁹Bárdos Artúr: i. m. 107. o.

³⁰Leopold Jessner (1878−1945) német színész, rendező, intendáns. Elsőként kísérletezett egyszerű színpadképpel (körfüggönyök, lépcsők, emelvények), amelyben a dráma és a színészi munka gondolati és indulati értékeit igyekezett érvényesíteni.

³¹Raoul Aslan (1890−1958) osztrák színész. 1917-től a Deutsches Volkstheater, 1924-től a Burgtheater tagja, egy ideig igazgatója. Több ízben vendégszerepelt Budapesten is.

³² „Én az anyagban dolgozom, nem essay-kben”, Ma Este, 1925. III. évf. 37. szám.

³³ Kárpáti Aurél: Főpróba után, Bp., 1956. 26−27. o.

³⁴Schöpflin Aladár (1872−1950) író, kritikus, irodalomtörténész, műfordító. A Vasárnapi Újság, a Huszadik Század, majd a Nyugat főmunkatársa, később szerkesztője, a magyar irodalomkritika kiemelkedő alakja.

³⁵Nyugat, 1925. 18. sz., Figyelő rovat

³⁶ Kosztolányi Dezső: Színházi esték, 67−68. o.

³⁷ Benedek András: Az utolsó európai bölény (Somlay Artúr), in: Színházi műhelytitkok, Bp., 1985, 381−382. o.

³⁸ Illés Endre (1902−1986) író, szerkesztő, műfordító, kritikus.

³⁹ Illés Endre: Színházi kritikusnak lenni… Előszó Kárpáti Aurél Főpróba után című kötetéhez, Bp., 1956, 13−14. o.

⁴⁰ Alexander Moissi (1880−1935) trieszti születésű német színész, apja albán, anyja olasz volt. Reinhardt felfedezettje, a német színjátszás kiemelkedő alakja.

⁴¹ Ruggero Ruggeri (1871−1953) korának híres Shakespeare-színésze, Hamlet, Jago, Macbeth voltak a legnagyobb szerepei.

⁴²The Sphere, 1926. május, 1. sz.

⁴³ Hegedűs Tibor (1898−1984) a Színművészeti Akadémia elvégzése után a Belvárosi Színházban kezdte a pályáját, majd 1923-ban Beöthy az Unió színházaihoz szerződtette rendezőnek. 1926-tól a Vígszínház rendezője, főrendezője, majd igazgatója. 1945 után több fővárosi színházban tevékenykedett, többnyire méltatlan körülmények között.

⁴⁴Schöpflin Aladár: A Noszty-fiú esete Tóth Marival – Harsányi Zsolt Mikszáth Kálmán regénye után dramatizált vígjátéka a Vígszínházban, Nyugat, 1926. II. 559. o.

⁴⁵ Sinclair Lewis (1885−1951) Nobel-díjas amerikai regényíró. A Dodsworth először regényként született 1929-ben és több folytatásban. A színpadi változat bejárta a világ színpadait. 1971-ben film készült belőle.

⁴⁶ Fodor László (1896−1978) író. Sikereit bravúrosan felépített vígjátékaival aratta. 1932-ben Amerikába költözött.

⁴⁷Jacques Deval (1895−1972) francia színműíró

⁴⁸George Simon Kaufman (1889−1961) amerikai drámaíró, Örök keringő című darabját 1936-ban mutatta be a Vígszínház.

⁴⁹ Bethlen Margit (1882−1970) író, szerkesztő.
A szürke ruha című drámáját 1929-ben játszotta a Vígszínház.

⁵⁰ Kárpáti Aurél: Főpróba után, Bp., 1956, 260−261. o.

⁵¹ Flaubert regényét Gaston Baty (1885−1952) feldolgozásában 1937. március 27-én mutatta be a Vígszínház.

⁵² Kárpáti Aurél: i. m. 366. o.

⁵³ Emlyn Williams (1905−1987) walesi származású angol színész, rendező, író

⁵⁴ Somlay Júlia (1906−1954) 1929-ben fejezte be a Színiakadémiát, majd vidéki társulatoknál, Pécsett, Debrecenben, 1941-től az Új Magyar Színházban játszott. 1947−48-ban Debrecenben, 1948−49-ben a Művész, 1950−53 között a Madách Színházban lépett fel.

Érdekes összecsengésekkel találkozhatni olykor. A Somlay Artúr pályaképét megrajzoló Balogh Géza írja, hogy a színész „talán egész pályafutásának legfontosabb állomása a Hamlet eljátszása és rendezése volt”, s egy müncheni vendégjáték kapcsán utal egy angol folyóirat munkatársának beszámolójára, aki „a kontinens legjobb Hamletjének nevezte Somlayt”, összehasonlítva például Alexander Moissiéval.

A kor albán-olasz származású, kiemelkedő német színészének Hamlet-alakítását említi esszéjében Darvay Nagy Adrienne „hamletológus” is a román Vlad Mugur legendás és egyben utolsó rendezésének televíziós változatáról szólva, mondván: Moissi, „aki életében vagy ezerszer eljátszotta a dán királyfit és épp ebben a szerepében lett világhírű, Budapesten debütált Hamletként”, a Müncheni Művész Színház ugyanis a Max Reinhardt rendezte előadást először a Vígszínházban mutatta be.

Vlad Mugur sokat dolgozott erdélyi magyar színházakban is, miként Gianina Cărbunariu is, akinek A tigris című darabját legutóbb a nagyváradi Szigligeti Színház vitte színre. (Magyarszágon Mihaela-ügy címmel mutatták be a művet színművészetis hallgatók Manna Produkcióként – az előadásról 2021/05−06-os számunkban közöltünk kritikát.) A nagyváradi előadást a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján látta szerzőnk, Dömötör Adrienne.

A tigrisnek, mint Gianina Cărbunariu drámáinak általában, valóságos történet az ihletője, ahogyan az AlkalMáté Trupp 14 évre tervezett, de a covid miatt 15 évre nyúlt előadássorozatának is, amely nyaranta a 2003-ban végzett Máté-osztály egy-egy tagjának élettörténetét dolgozta fel. Az idei utolsó bemutató a Jordán Adél című volt, melyről lapunkban most is Stuber Andrea írt, ahogy az előző tizenháromról is.

E többek közt az említett sorozat révén legendássá lett osztály tagja Mészáros Máté is, aki Az úrhatnám polgár című Molière-mű egy sajátos feldolgozásának főszereplője a Magyar Állami Operaház új játszóhe-lyén, az Eiffel Műhelyházban, Tarnóczi Jakab rendezésében. Sokatmondó Gabnai Katalin kritikájának címe: Az úrhatnám uborkás.

Pálos Hanna egy későbbi Máté-osztályban végzett 2012-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, miután kipróbálta a kaposvári színészképzést is. A Józsa Ágnes készítette interjú óta lapzártakor bemutatták a beszélgetésben említett Isten, haza, család című előadást, ugyancsak Tarnóczi Jakab rendezésében.

A majd’ tíz éve a Katona társulatának tagja, Pálos Hanna a számára meghatározó szerepekről szólva említi A nép ellensége című előadást is: „milyen kár, hogy nem játsszuk”.

Játssza viszont Ibsen drámáját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. A Keresztes Attila rendezte produkció idén Gyulán is látható volt az Erdélyi Hét című fesztiválon, amelyen emellett Dömötör Adrienne az
ugyancsak marosvásárhelyi Yorick Stúdió Lázadni veletek akartam című előadását is látta (ez utóbbinak rendezője és egyik szereplője Sebestyén Aba, A nép ellenségének is főszereplője – e két fontos előadás okán lett övé a hátsó külső és belső borító). Beszámolójában kritikusunk foglalkozik továbbá a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Tótékjával, valamint Az ember tragédiája temesvári előadásával.

Szerepálmokról, a szereposztás dilemmáiról Pálos Hanna gondolataira rímelve beszél Lipics Zsolt is, ám nemcsak színészként, hanem immár a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójaként is a Cseh Andrea Izabella készítette portré-interjúban.

Másfajta „szerep” a színházban a tervezőé, akinek feladatköréről írva Huszthy Edit kitér többek közt a kőszínházi és a független színházi alkotófolyamat különbségeire (ami a Pálos Hanna- és a Lipics Zsolt-interjúban is szóba kerül, Sebestyén Aba pedig folyamatosan gyakorolja a kétféle létezésmódot), de a tanulmány érinti színház és valóság viszonyának, határának kérdését is, többek közt Max Reinhardt egy 1913-as Shakespeare-rendezésére utalva…

Szűcs Katalin Ágnes