Verebes István két könyvéről

„Három nagy öröm lehet minden emberi tevékenységben, tehát a színészében is: a kifejezés öröme, a befogadásé és a kapcsolatteremtésé”.

Verebes István az utóbbi időszakban két könyvvel jelentkezett. Mindkettőnek játékos, beszédes, sokat sejtető címet és alcímet adott: TÓLIG (találkozásaim történetei, történeteim találkozásai – színházban / rádióban / újságnál / televízióban / forgatásokon / hakniban; 2009–2016), Scolar, 2018, valamint HÁTRAARC (színházi magán-enciklopédia) 2020, magánkiadás. Az utóbbinak a belíveit kaptam meg a szerzőtől pdf-ben: remélhetőleg a printváltozatból szűrték a sajtóhibákat (elütések, vessző, központozás, egybeírás−különírás, magánhangzó-hosszúság, tipográfia). A cím izgalmasan jelenik meg tipográfiailag: balra, visszafelé néznek benne az R betűk.  

A két kötet közt tetemes az átfedés, hol szöveg-, hol gondolatismétlés-szerűen – nem arra a néhány helyre gondolok, ahol a későbbi könyv kimondva utal a korábbira. A TÓLIG a Verebes életpályáján történteket rögzíti találó fejezetcímek mentén, „történetekkel” és „közbevetésekkel” tagolva, a másik pedig műfajválasztásához hűen nem kronologikus, hanem – ugyancsak érzékletes fogalmi kategóriák szerint – valamelyest enciklopédikus; nem betűrendbe szedett, hanem csapongó összegzése a szerző hitvallásának, tapasztalatainak.

Verebes István határozottan, jól ír. Meglepő teherbírású, árnyalt, pontos, mélyre szántó mondatai, választékos, ám nem finomkodó stílusa és elementáris humora, széles műveltsége, helyénvaló idézetei, mottói fogják össze szerteágazó, de koherens mondanivalóját, fókuszálják rálátását a színházi univerzumra. Vallomása, visszatekintése, elemzései, anekdotái, pályatársairól készült portréi egyúttal önportrét adnak ki. A kritikus így óhatatlanul róla, a személyről is nyilatkozik, alkot képet és fogalmaz, amikor könyveit méltatja. Verebes nem közhelyes, kerüli a kliséket. Megtalálja azt a határvonalat, ami felé haladva többnyire jó érzékkel és ízléssel, egyértelműen és informatívan kimondhatja, amit gondol, nevesítve is az eseteket. Csak néhányszor tér el ettől, ahol különösen kínos a tartalom. Valószínűsíthető, hovatovább természetes, hogy nevekkel ellátott negatív történeteivel rosszallást vált ki. Nem kíméli az érzékenységeket, a hírnevet, a kultuszokat. Számos kellemetlen apróságot, az érintettre nézve terhelő adalékot is közzétesz, ám így végre a kívülálló is értesül azokról a konkrétumokról, amelyek testet, hátteret, kontextust képeznek a terjengő ítéletekhez, kifejtetlen félmondatokhoz a színházi közélet szereplőiről, tendenciáiról. A mozaikokból „közkép” áll össze az egészről és a részekről, a folyamatról, a rendszerről, korszakokról, alkotókról. A közkép Verebes kedvelt fogalma, jobb, mint az image, s szerintem telitalálat, mindahányszor ül, amikor használja. (Másutt a „szemlé”-t alkalmazza a színházi belnyelvben honos „mutatás” helyett – mennyivel otthonosabban hat nyelvünkben!) Más kifejezései azonban halmozva zavaróak, így a „rém” jelző, ha három egymás alatti sorban is előfordul.

A második kötetben érzek némi szerkesztetlenséget, terjengősséget, ami annak is betudható, hogy dokumentumokat is idéz és elemez, kommentál hosszan. Közreadja például Alföldi Róberttel folytatott levélváltásából a saját darabokat, amiket tehát ő írt Alföldinek. Ez az anyag számomra árnyalja az Alföldiről szóló diskurzust. Koltai Tamás egy királycsináló gesztusának pedig kimutatja ürességét, manipulatív voltát – igen hosszan időzve minden mondaton. Elkelt volna e könyv második felében a szigorúbb szerkesztés; amikor elszabadulnak a szerző indulatai, bőbeszédűbb a kelleténél és kevésbé elegáns a tőle megszokottnál, téveszt a névformában (Csáky/Csáki), nyelvi hibákat követ el, ismétel.

Pedig a fegyelmezett gondolat megszületésének garanciája számára az írás, jellemzően meg is valósítja ezt az írásideált. Van mondanivalója, amit kedvvel, (néhol borús) kedéllyel, ízesen ad elő – szolgálatot téve a jelennek, az utókornak s a múlt rétegeinek. Megemlékezik híres és szűk körben ismert, valaha volt színészekről, alkotókról és háttérmunkásokról, akik lehet, ezeknek a könyveknek köszönhetik, hogy beléptek az írott örökkévalóságba. Ezt teszi a ma élő öregekkel és ifjakkal, s a középnemzedékkel ugyancsak, megemlítve a színlapra rá nem kerülő szolgálattevőket is – akikkel együtt dolgozott közülük, gyakran név szerint. Etikai és magatartási kódex, helyenként pontokba szedve, amit átnyújt: a színházigazgató szabályzata, az idős színészhez fordulás módozatai, tanácsok kezdőknek és kezdőkhöz. A textus jelentékeny hányada valamiképpen visszaidézése a méltóságtelibb, kulturáltabb színházi korszakoknak. Még valamiként a rendszerváltás előtti közelmúlténak is: „Mindazok az akadályok, hülyeségek, értékzavarok, egzisztenciális küzdelmek meg a sokféle beletörődő igénytelenség jócskán megedzette nemzedékem legjobb tagjainak tehetségét.” (Aczél, mert nem tudott aludni, reggel fél hétre hívta be raportra, miután Kádárt megnevezte egy estjén).

Ethosza van közlendőjének: emberi, normalitást idéző és megképző, egyensúlyra törekvő életformaként tűnik fel ideája s reflektált gyakorlata. Hajtja a közlés, a kimondás, a megvilágítás vágya, mindeközben legendákat, pletykákat is mesél, gyakran említve bizonytalan helyi értéküket és terjedésük módozatait. (Ugyanazt a bonmot-t, pimaszságot ugyanis más-más nemzedékek karaktereinek is szájába adja a közbeszéd, a közösségi emlékezet.) Igazságot szolgáltat, néha magyarázkodik, ám törekszik az őszinteségre s önkritikára. Megvonja pályája mérlegét, bemutatja, miért is lép ki a számára vállalhatatlan helyzetekből, bont fel szerződést, mi pedig eldönthetjük, igazat adunk-e neki. Életvezetési, túlélési állapotrajz a pályaképe. Ritka modell a Verebes-féle habitus, az, amely bizalmatlanságban, ellenszélben, a garanciák csorbulásakor ideig-óráig tud létezni, majd egyszer csak döntést hoz. Vállalja hibáit, megkérdőjelezhető lépéseit, elfogultságait, s akarva-akaratlanul láttatja, meddig terjed, terjedhet az önreflexió. Gulyás Mártonnal beszélgetve a közelmúltban például szerintem már tovább jut, mint könyvében és más jelenbeli megnyilvánulásaiban, melyekben tántoríthatatlanul ellenséges a műsorral és saját Heti hetesbeli működésével szemben. Pedig hát mind kortársi emlékezetünk, mind a Partizán szemelvényei arról tanúskodnak, micsoda kedvvel, erudícióval, sziporkázva vitte a prímet évekig a műsorban. Kitér sértettségének okaira a könyvek több pontján. Nem tagadja meg régi barátait, akik érzete, percepciója szerint elárulták (általában csak köszön nekik már – írja), nyomatékosítja, hogy a tettekkel elnéző, de nem tud túllépni bizonyos mondataikon. Ezek egy része az olvasóban más hatást vált ki, mint amit a szerző elérni szándékozhatott; partnerei is megtagadásnak érezhetik azt az élességet, amivel elhatárolódik közös tevékenységüktől. Csak egy-két emberről mondja ki, hogy immár nem létezik számára. A régi barátokkal való közös múltjukról tud az akkori hangnemben írni, a későbbiekre térve pedig a kapcsolat bonyolultságára, ambivalens stádiumára utal.

Őt sem kell félteni, vannak erős mondatai: „Egy idő után, amikor bementem a kamaraszínház alagsori közös férfiöltözőjébe, már a ’Szervusz Lacus, szervusz Bandi, jó estét, görények!’ köszöntésemmel is jeleztem, mennyire utálok mindenkit.” „Ha valami rokontól örököltem volna pár százezer dollárt, soha nem vállaltam volna semmit, se színházban, se máshol.” Nem „felügyelte” tehát minden mondatát, aminek ő is tudatában van.

Gyakorta belátunk a kulisszák mögé. Verebes könyvei segítenek jobban érteni a kívülálló számára felfoghatatlan, s a bent lévőknek is kellően zavaros, kontúrtalan, izzó, kavargó, idegrendszert és fizikumot próbára tévő, az alkotás lázában katarzis és siker elérésével kecsegtető csodás és istenkísértő világot. Azért is lehetünk kíváncsiak a szerző nézeteire, belátására, mert legkésőbb a „me too” berobbanásától eligazodásra, biztos pontokra, cezúra megvonására vágyunk mi, befogadók, hogy képet alkothassunk, állást foglalhassunk a határok tekintetében. Verebes szövegei támpontot jelentenek. A szerző elveti az alkotás érdekében mindenható vezető képzetének jogosultságát, példákat mutat a vállalhatatlanra s a kilépés mikéntjére konkrét esetek leírásával. Emlékezetem szerint ő azon kevés férfi megszólaló egyike, aki határozottan elutasítja a néhány évvel ezelőtti Rosmersholm-előadás rendezője, Andrij Zsoldak bántalmazó viselkedését, nem mentegetve a produkció esetleges sikerességével az elkészülés módját. Nem engedi meg a maszatolást a témában.  

Megejtően ír az általa szeretettekről. Közképeket fest, a pálya során megtörtént találkozásokból kiteljesedő, maradandó barátságokat beszéli el lelkesülten és tucatnyi példával. A szeretni nem tudó, hitvány, slampos, inkompetens munkatársakat is beemeli, ahol fontosnak tartja, akár névvel, másutt a típust felmutatva.

Humora, derűs életattitűdje, kiegyensúlyozott, befogadó, a szélsőségeket, a vulgaritást, az öncélú meztelenséget, a szexust és obszcenitást színpadra nem kívánó felfogása számos esetben meggyőzött a túlkapások szükségtelenségéről. Izgalmas az operettről szóló okfejtése, aminek dekonstrukcióját (nem ezt a szót használja) nem tartja célravezetőnek, lelkesedik azonban a Mohácsi-féle megújító módért. A számára túlontúl borús, komoly és szent alkotói révületben létező, a humort nélkülöző kaposvári miliőben éppen azt dicséri meg erről az oldalról, hogy Mohácsinak ugyancsak teret engedett: felismerte és támogatta eredetiségét. Szót emel a színházi műfajok mellérendelő volta érdekében, a könnyű műfaj védelmében is, sérelmezi, hogy a szakma a vígjátékot lenézi. Ars poeticája szerint ott kell, hogy legyen a humor a tragédiában – és viszont. Eszménye a Harag György által művelt színház, ami talán a legnagyobb hatással volt rá: „Harag rendezése hatásvadászat nélkül volt a legjobb értelemben modern és klasszikus.”

A középszert nem, a jó középen, széles mezőben levést tartja célravezetőnek, s nem gondolja, hogy fel kell áldoznunk magunkat bármilyen hivatás oltárán, a színházén sem. Beleláttat az örök kultúrpolitikai csatározásokba, a hatalom játszmáiba, a nem mindig szükségszerű és elengedhetetlen megalkuvásokba, igazodásokba, a művészeknek, színigazgatóknak a hatalmi szereplőkkel folytatott informális, félformális teadélutánjaiba. Megmutatja minden oldal felelősségét. Nem érti, amit én sem: mára nem az élet maga, hanem a karrierlétrán való továbblépés kerülhet legfeljebb veszélybe, ha tudunk nemet mondani, mégis kevesen gyakorolják ezt.   (Jancsó példáján bemutatja, hogyan vette vissza filmjeibe a kihúzott mondatokat.) S azt sem érti, amint ugyanúgy én sem, miért nem lépnek elő maguktól az egykor beszervezettek, hogy maguk tisztázzák magukat. És: „A szocializmust csak a nyugati kölcsönök tartották életben. Kérdezem: ma milyen pénzekből épül-szépül és marad talpon nálunk ’a kapitalizmus’?!”

Belülről értve és megélve beszél a színész kitettségéről, fontosságáról, lelkületéről, idegrendszeréről, szerepéről – a szerepében: „… a leghatásosabban érvényesülő üzenet csakis a színész által hitelesen, vallomásosan, alaposan értelmezett, pontos alakítás révén juthat el a közönség agyáig és szívéig.” „… fantasztikus, miket tud, miket csinál, miket mer csinálni ez az XY, csak az nem jut el hozzám, hogy mi történik az általa alakított emberrel, mi történik saját magában és miért fontos eljátszania neki azt, amit vállalt.” „Úgy látszik, lehet valaki nyilas is, de ha rendkívüli színész, még egy zsidó szerepében is képes remekelni.”

Pontos esetleírásokat kapunk az alkohol színházi áldozatairól, a következetesen egyféle, bevált színházi karakter felépítésének utánozhatatlan sikerreceptjéről (Honthy Hanna és Hofi Géza esetében), átütő színész- és rendezőegyéniségekről. Elismeri a tehetséget, még ha kellemetlen is hordozója, megmutatja (nem csak saját példákon), milyen nem irigykedni, hanem örvendeni a másik kiválóságának. Beszél tanárokról, mesterekről, iskolateremtőkről, „akiknek soha nem halt el a kíváncsisága”, s a „hiteles és sikeres” felé mozdították, mozdítják tanítványaikat. Vámos László „mérce munkabírásban, rugalmasságban, szakszerűségben, emberbarátságban, méltóságban”. Várkonyi „mondott kettőt, amitől minden a helyére került.” Főiskolai éveiről: „… végig igen nagy kedvünk volt együtt létezni, élveztük a készülődést, a munkát, vitákat, a bizonyítást, közben közös játékokat eszeltünk ki, házibuliztunk, és főleg szerettük egymást, meg persze szerelmeskedtünk is, szóval tobzódtunk az ifjúságunkban.” Félek, a ma színművészetiseinek, s nem csak a freeszfe-hez vezető skandallum miatt, belesajdul ebbe a szíve. Kiálltak egymásért, a tanáraik is értük, gyakran a hatalom ellenében. (Igaz, ebben nem különböznek.) Nyomatékosan felveti Major Tamás színházpolitikájának mindmáig ható, szerinte kiterjedten pusztító voltát és a mechanizmus feltáratlanságát.

Egyetemi emberként számomra mulatságos és némi tanulságot mutató tükröt tart arról, ahogyan irtózik a magafajta vérbeli színházcsináló a színháztudományi tanulmányoktól, én viszont hiányolok egy alapos, ki- és körültekintő fejezetet a kritikáról, hiszen a műfajjal, annak a nyelvén éppen egymással kommunikálunk: kritikusok, szakírók, alkotók és közönség. Taglalja, nyomatékosítja a pénz szerepét kultúránkban, szokatlanul sokat hangoztatva, hogy valamit pénzért és éppen annyiért vállalt el. Tud és beszél a terméketlen, korrupt pénzszórásról. Azt is felmutatja, hogy a kialkudott magas gázsiért mit ad cserébe. Nem utolsósorban pedig rávilágít, hogy miért is nem kell aláígérni, kevesebbért vállalni valamit: kollégáinknak rontjuk a piaci érvényesülését.

Verebes István nem színháztörténetet és nem színházelméletet ír, esszéisztikus szövegei mégis szűkítik azt az űrt, amit – ha nem is a fentiek, hanem – a kortárs színház mérvadó hazai alkotóinak hiányzó írásos életműve képez. Olvasmányos írásai megértetnek folyamatokat, közel hoznak arcokat és mozdulatokat. A tevékeny, karakteres, látni és közvetíteni képes, sokrétű szerző mindannyiunkat megszólítva beszél el pályákat, mutat be műhelyeket, láttat egyéniségeket. Műve személyes és szubjektív, magánéleti vonatkozásokat azonban minimálisan említ. Az érintett szereplők, elsősorban a magyar színházi világ elmúlt száz évének alkotói (Verebes családi környezetében, születésétől tanúja alakulástörténetének) elevenednek meg keze, klaviatúrája nyomán. Milyen jól járunk azzal, gondolom személyemben nem érintettként, azaz nem szereplőként, hogy él köztünk egy olyan színész/rendező/humorista, aki írni is tud és akar, aki portrékat rajzol – ­beláthatatlan szolgálatot téve egyúttal memoárjával, tárcáival, érzékletes fogalom-kijelöléseivel és azok meghatározásával például azoknak az induló alkotóknak, akiknek a tájékozottsága, bármennyire törekednek is rá, a színházi jelenlét illékonyságának köszönhetően nem öleli fel a születésük előtt színre lépett elődöket és mintákat.

1. Gilbert Edit

Simon – Coleman – Fields: Édes Charity – Móricz Zsigmond Színház,

Nyíregyháza

Kicsit furcsán hangzik a nyíregyházi bemutató címe, legalábbis szokni kell még a magyarítást; az Édes Charity-t korábban nálunk is az eredeti, angol címén, Sweet Charity-ként játszották. Igaz, nagyon nem szokhattunk hozzá az eredeti címhez, hiszen túl sok bemutatót nem láthattunk a darabból. Az utóbbi bő évtizedben ez mindössze a harmadik magyarországi premier: 2010-ben a Magyar Színházban, 2015-ben Szombathelyen került színre, a most a Városmajorban vendégszerepelt nyíregyházi produkciót pedig a két pandémiás bezárás szünetében, 2020 szeptemberében mutatták be. Annak, hogy kvalitásaihoz képest ritkán látható a mű, több oka is lehet. Az egyik alighanem az, hogy nem sikerült felkerülnie a „közönségvonzóként” kategorizált klasszikus musicalek nem túl hosszú listájára, valahová a Kander-musicalek mellé (noha zenei világa nem áll túl távol azokétól, s a Broadway-premierjét az a Bob Fosse rendezte, aki a Chicagóét, valamint a Kabaréból készült legendás filmet is), ugyanakkor a mai, a szentimentális történetet nagyívű, torokpróbáló, de minden eredetiséget nélkülöző muzsikával párosító, grandiózus színpadi formába csomagoló zenés színházi trendtől távol áll. Másrészt színreviteléhez maximális profizmus, igényesség, a műfajban való jártasság, nagy létszámú előadói gárda szükséges, a főszerepre pedig egy olyan színésznő, aki nemcsak kiválóan játszik, énekel és táncol, de a karakter valószínűtlen, mégis magával ragadó, „édes” naivitását, mindent felülíró életszeretetét, törhetetlen optimizmusát is el tudja hitetni. Nem csoda tehát, hogy a nem kifejezetten zenés színházi bemutatókra szakosodott, önmagukat népszínházként definiáló kőszínházaknak nem a Sweet Charity ugrik be először, amikor az évadtervet összeállítva zenés színházi produkciót keresnek. Már csak ezért is örvendetes, hogy a Móricz Zsigmond Színháznak, illetve a művészeti vezetőnek, az eleddig nem musicalrendezéseiről ismert Horváth Illésnek erre a műre esett a választása.

Középen: Staub Viktória, Rák Zoltán és Gulyás Attila (fotó: Juhász Éva)

Nyíregyházán van hagyománya az igényes zenés darabok prezentálásának: az elmúlt években az említett Kander-musicalek is színre kerültek. Előbb a Ladányi Andrea rendezte, némiképp formabontó Kabaré, majd pár évvel ezelőtt a Chicago is, Szőcs Artur rendezésében. Ez utóbbival több tekintetben is rokonítható a mostani bemutató: mindkét rendezés nívós kommerszként értelmezi az alapanyagot, nem próbálja a műfaji sablonokat kortársi átértelmezéssel és/vagy eredeti formával felülírni. Ehelyett arra koncentrál, hogy minél egyszerűbben és hatásosabban közvetítse a mű nem túl komplikált, de fontos mondandóját, és magas szakmai színvonalon, az alkotók és a szereplők tehetségére, szakmai jártasságára építve vigye színre azt. A rendező elsősorban az előadás egészét összefogó játékmesterként van jelen; a „rendezői kézjegyet” inkább csak néhány kisebb játékötlet mutatja. A történet világát, közegét Horváth Illés egyszerű és következetesen alkalmazott formából építkezve teremti meg. A vonzó-taszító nagyváros, New York vibrálóan színes és ellentmondásos világát a háttérben vetített színes, de inkább a rajzfilmeket, mint a valóságot eszünkbe juttató animáció idézi meg. Vereckei Rita díszlete amúgy is leginkább a rekvizitumaik által jeleníti meg a váltakozó helyszíneket: Vittorio Vidal lakosztályát például a látványos ágy testesíti meg. A lokál, ahol Charity dolgozik, a szín közepére és mélyére helyezett félkör alakú kis színpad, amelyet három vékony oszlop köt össze egy felső színpaddal, ahol a zenekar játszik. Az oszlopok voltaképpen inkább rudak, nem csoda hát, ha a rúdtáncos lányok ezeken vonaglanak. Ugyanakkor oldalról az alsó és a felső kis színpadot klasszikus musical/operett lépcső is összeköti – vagyis a rudak és a lépcső más-más módon kapcsolják össze a fiktív és a valós (a zenekarnak helyet biztosító) színpadot, miközben a szín elején bőven marad tere a mozgásnak, a játéknak. Ez a fajta pragmatikus, de átgondolt, többértelmű, stílusteremtő konstrukció nemcsak a díszletben, hanem az előadás további alkotóelemeiben is érzékelhető. A koreográfiának talán még a szokottnál is hangsúlyosabb a funkciója. Praktikus szempontból is, hiszen a zeneszámok többsége nem klasszikus szóló vagy duett, hanem beszéddel, közjátékokkal megszakított kis jelenet, amelyben igen sok szereplő van a színen – mindvégig mozgásra késztetve. Másfelől sok karakter tűnik fel a játékban, akiknek egyénítésében fontos szerepe van a mozgássoroknak is. Molnár G. Nóra koreográfiája úgy tudja megoldani az egyénítést, hogy közben az összkép is látványos, dinamikus legyen. Mindemellett sikeresnek tűnik az az alkotói törekvés is, hogy a koreográfia elfedje vagy legalábbis zárójelbe tegye az előadók közti – néha azért megsejthető – mozgáskészségbeli különbségeket. A stilizálásra építő látványelemekkel és a mozgássorok absztrakciójának lehetőségét szintén felhasználó koreográfiával szemben Gálvölgyi Anett és Miovác Márton jelmezei a maguk valóságosságában látványosak. A lokál lányait szociális értelemben ugyan felülöltöztetik kissé a ruhadarabok, de egyfelől ez nélkülözhetetlen a színházi csillogáshoz, másfelől az „igazi előkelőségek”, Vidal és barátnőjének öltözete még így is kellő kontrasztot képez velük. És a ruháknak, kiegészítőknek, parókáknak fontos szerepe van a figurák megkülönböztetésében is. Az Édes Charity ugyanis nem pusztán abban az értelemben sokszereplős darab, hogy egyszerre sokan vannak a színen, hanem abban is, hogy a szereplők többsége nem egy karaktert jelenít meg; a kisebb szerepek sorát játszók gyakori gyorsöltözésekkel közlekednek az egyes alakok között.

Az, hogy az egyes figurák, még ha csak pár percig vannak is a színen, önálló arcélt kapjanak, elsősorban színészi feladat. És a bemutató komoly erénye, hogy még akkor sem igen látszik két egyforma szereplő a színen, amikor az epizodisták karként vannak jelen. Az egyénítés ugyan sokszor nem több egy-két jól eltalált gesztusnál, hangsúlynál, de a fontosabb karakterek esetében annak esélyét is megteremtik a színészek, hogy teljes sorsot képzelhessünk mögéjük. Horváth Viktor, Kovács Balázs, Végvári Boglárka, valamint a sűrűn váltakozó jelenetekben nagy elánnal és érezhető játékkedvvel résztvevő színiegyetemisták, Urbán-Szabó Fanni, Tary Patrícia, Kovács Vecei Fanni, Sikó Koppány, Szeri Martin, Tar Dániel a karaktereket lendületesen váltogatva biztosítanak játékban-énekben-táncban stabil hátteret az előadásnak. (Igaz, néha érzékelhető az a színészi-rendezői törekvés, amely egy-egy epizódot forszírozott harsánysággal próbál megemelni – szerintem feleslegesen. És nemcsak epizódokat: Charity és Oscar első találkozásánál utóbbi már-már kulisszahasogató módon produkál pánikrohamot – felteszem, rendezői ösztönzésre.

Rák Zoltán és Staub Viktória (fotó: Juhász Éva)

Szerencsére ezek a jelenetek döntő kisebbségben maradnak.) A mellékszereplők többségének sztereotipikus figurák jutnak – és e sztereotípiákban azért jól érzékelhető a mű születése idejének (vagyis a hatvanas éveknek) a világa is. Leginkább a konzumnőként és escortlányként is foglalkoztatott táncosnők egymáshoz és a „tulajhoz” fűződő szeretetteljes viszonyából, de némiképp a sztárok elérhetetlen világának megjelenítéséből is. Ezek felülírására nincs mód, hiszen azzal a műfaji kereteket feszegetné a játék, így a szereplők hol finoman rájátszanak az egyes alakokhoz tapadó naiv képzetekre, hol pedig magát a sztereotípiát komolyan véve töltik meg élettel a figurák körvonalait. Jenei Judit a filmsztárt öntudatosan elhagyó, majd hozzá (vagyis a hírnévhez) akaratosan visszatérő, elkényeztetett barátnőét, Gulyás Attila a zordnak látszó, ám a „lányait” őszintén szerető lokáltulajét, Dézsi Darinka a nem túl okos, de a többiekhez érzelmesen kötődő táncosnőét, Ténai Petra pedig az akaratosabb, érdesebb társáét. Horváth Margit a kiöregedett, lokálban ragadt Carmen és Kosik Anita a még virágzó, de sorsának hasonlóságára éppen most ráeszmélő Nickie szerepében a kicsattanó életkedv mögött a szemérmesen takargatott fájdalmat is megéreztetik. S noha az egész szereplőgárda egyenletesen színvonalas vokális teljesítményt nyújt, e szempontból az előadás csúcspontját kétségtelenül az ő duettjük jelenti a második felvonásban. Jenővári Miklós két végletesen eltérő figurát játszik, akik egyformán ikonok, más-más kulturális közegben. S mind Vittorio Vidalt, az elérhetetlen – és a saját személye körüli felhajtásba mindinkább belefáradó – sztárt, mind Daddy Brubecket, a karizmatikus gurut úgy emeli el, hogy a finoman ironizált ikon mégis hús-vér figurának látsszon. Az Oscart adó Rák Zoltán belépője a már említett, nem kissé túlspilázott jelenetben ugyan karikatúraszerűre sikeredik, de a színész a továbbiakban szerencsésen rátalál a szeretethiányos, komplexusokkal küzdő, előítéleteitől megszabadulni csak ideig-óráig tudó férfi figurájára, hihetővé teszi hallgatását, hezitálását és végső pálfordulását is.

Közhely, de az Édes Charity esetében mindenképpen igaz, hogy csak akkor érdemes előadni, ha a címszerepre minden tekintetben ideális színésznő áll a társulat rendelkezésére. Mert a Fellini-film alapján készült, játékosan érzelmes, szenvedélyeket és fájdalmakat is megmutató, de tárgyához képest mégis könnyed darab akkor szólalhat meg hitelesen, a sztereotípiákon felülemelkedve, ha valóban képes átélhetővé tenni azt, hogy számtalan csalódáson, megpróbáltatáson keresztülmenő hősnője a történtek közepette és után is képes hinni az emberekben, a jövőben – és képes szeretni az életet. Staub Viktória mindezt makulátlanul elhiteti. A lány naiv, őszinte rajongását, csacska mondatait, önáltatását, ébredező érzelmeit, rendíthetetlen optimizmusát, irracionálisnak tetsző kitartását olyan lefegyverző természetességgel közvetíti, mintha csak egy dokumentumfilm szereplője volna. Majd ugyanilyen magától értetődő természetességgel táncol, énekel, és úgy emeli el a figurát a reálszituációktól, hogy eközben annak hitelessége egy pillanatra sem sérül. Alakítása tétet és mélységet is ad az egyébként is magas színvonalon, stílusosan, éretten magvalósított előadásnak.

Urbán Balázs

Tíz éves a HANEM zenekar

Hat éve jártam először HANEM-koncerten. Ahogy hallgattam őket, azonnal egy szó vibrált a fejemben: szüfrazsett. Már elsőre könnyen elképzeltem, ahogy politikai gyűléseket szakítanak félbe, vagy kerítéshez láncolják magukat, hogy érvényt szerezzenek a szabadságról, a tiszteletről, az egyenlőségről vallott elveiknek. Talán a harcos dalszövegeik tették ezt velem. Már tudom, távol áll tőlük az erőszak minden formája. Csakis állampolgári jogaik tudatos és rendszeres gyakorlásával harcolnak. Igaz, mindig politikusan és európai polgárokként. Ha jól emlékszem, egy 2017-es koncertjük jelmondata talán az volt: Same shit, different century. És csak náluk fordulhat elő, hogy hivatalos oldalukon ez a poszt jelenjen meg: „MŰSORVÁLTOZÁS!!! A Madách téri tüntetésre tekintettel a hétfői koncertet nem fél 8-kor, hanem 8-kor kezdjük!”

Az együttes 2021 májusában – pontosan a hónap 18. napján – ünnepelte 10. születésnapját. Csendesen, koncert nélkül, mert a világjárvány későbbre – ez év őszére – tolta az évfordulós eseményt. A közönségük már biztos izgatottan várja őket vissza, masszív követőtáborra tettek szert az évek során, akikkel példásan tartják a kapcsolatot facebook-oldalukon, a jó ízlés határain belül beavatva őket a koncertek közötti mindennapjaikba. Gondosan ügyelnek arra, hogy a humor, az életöröm, a pozitív gondolat legyen minden poszt eredője. Ahogy visszanézem, csupa-csupa kissé fanyar, de derűs bejegyzés sorakozik hírfolyamukban, amit csak egy-egy közérdekű társadalmi felhívás szakíthat meg.  

Az öt hölgy, akár az öt földrész. Szőkétől a feketéig, bölcsésztől a színésznőig, fiatal felnőttől a középkorúig. Nők a XXI. században, akik másokkal ellentétben nagyon is foglalkoznak nőügyekkel, s nem félnek kimondani, amit gondolnak, de megszerezni sem azt, amire vágynak, sőt, fáradságot, időt nem kímélve tesznek azért, amiben hisznek, amit fontosnak tartanak. Már az is mutatja, hogy nem mindennapi formációról van szó, hogy női zenekarról beszélünk, de évtized múltával sem vesztek össze nyilvánosan, nem tálaltak ki a másikról, a kulisszatitkokról. Éppen ellenkezőleg, aki figyelemmel kíséri munkásságukat, azt látja, hogy egyre nagyobb a kötőerő közöttük, mélyül, színesedik szakmai és privát barátságuk évről-évre.

Az elmúlt évtizedben hivatásos zenekarokkal vetélkedő repertoárt alakítottak ki. Mindenfélét játszanak, függetlenül zenei stílustól, zenei kortól, szerzőtől, műfajtól, Schumanntól Rammsteinig. Nagy szerencséjük „az öt nő, öt világ” felállás, a más-más zenei képzettség és hangi adottság. Emiatt tudnak sokfélék és impulzívak lenni. Opera, operett, kuplé, sanzon, táncdal, underground, pop, beat – ez mind szerepel a zenei kínálatukban, a XX. század zenéje a maga teljességében. Mindez úgy, hogy bátran „újraköltik”, inkább újraértelmezik a zenei műveket, azok líráját. Parti Nagy Lajos után beszállt a szerzőik közé az örkényes Máthé Zsolt, színész-rendező-író, de írt nekik (át) dalszöveget már Szlukovényi Kata, Bán Zsófia, Nádasdy Ádám is. Védjegyükké vált a játékos, nyelvi leleményekben gazdag, véleményformáló és finoman politizáló társadalomkritika. Amilyenek ők, olyanok a választott dalok is. Csak a „legütősebbek”: Lili Marleen, Ich Will, Idegen szív, Gyújtsunk rá, Szirupázs, Mein Lieber Herr, Frrrancba!

Talán maguk sem gondolják, de cselekvő, tudatos női attitűdjükkel olyan példaképek ma, akikre 2021-ben szükség van, mert ha másképpen is, de eljött újra a szüfrazsettek kora. A nőknek („asszonyságoknak”) újra harcolni kell. Ha nem is a választójogukért, de az egyenlő munkáért, egyenlő bérért és az üres szavakon túli valós egyenjogúságért mindenképpen.

Balról jobbra: Bíró Kriszta, Nádori Lídia, Murányi Márta, Sváb Ági és Rick Zsófi

Nádori Lídia a HANEM tiszteletbeli vezetője, a beszélgetésből majd kiderül, ez korántsem véletlen. Az együttes zongoristája és vokalistája, egyben koncertszervezője, mater familiasa. Civil szakmáját tekintve műfordító, főként kortárs német prózát és gyerekirodalmat ültet át magyar nyelvre. A Magyar Műfordítók Egyesületének jelenlegi elnöke. Ahogy az életben, úgy az együttes „elnöki pozíciójában” is egyszerre bevállalós és óvatos. A zenekar nevében csak annyit vállal fel, amit tisztességgel teljesíteni képesek – mindig hosszan felkészülve a feladatra és maguknak is megfelelve –, mindig így: „előbb megbeszélem a többiekkel”. Lici, ahogy mindenki szólítja, látszólag laza, de folyton érződik rajta, hogy figyel, analizál magában, tudja, sok emberért visel felelősséget. Igazi stratéga. Többször megfigyelhettem, ahogy tárgyal. Kívülről belülre, körről-körre haladva úgy, hogy partnerei végül elhiszik, alapjában és valójában az ő akaratuk volt Lici felvetése. Racionális, mindig hosszú távban gondolkodik. Pontosan tudja, mennyit kell és érdemes adnia magából: mindig annyit, amennyi éppen akkor és ott szükséges. Zoon politikon, hezitálás nélkül adja arcát, munkáját, emberi hitelét az általa fontosnak tartott társadalmi ügyekhez, közvetlen lakókörnyezete ügyes-bajos dolgaitól egészen az európai petíciókig.  

Bíró Kriszta az együttes énekese és ütőse. Nem a tiszteletlenség mondatja velem, de ha nem ismerném, nem gondolnám, hogy színésznő. Már csak azért sem, mert az övé egy irigy szakma, s pár évvel ezelőtt éppen mellettem állva olyan önfeledt extázisban, hangosan és magától értetődően örült egy kolléganője – értsd: természetes riválisa – elismerésének, sikerének, ahogy csak a tiszta szívű emberek tudnak. Nincs benne felszínesség. Mindig zakatol az agya, mert figyel a környezetére. Tekintetén látszik, állandóan úton van A-ból B-be és azonnal észreveszi, ha valaki bajban van, radarja van arra, hogy meglássa a segítségre szorulót. Ehhez kifogyhatatlan az elhivatottsága és az energiája. Ha jellemeznem kéne: lelkecske. Persze az, hogy empatista, jól jön a hivatásában. Nála olyan, hogy kis feladat, kis szerep, kis színház nincs. Színház van a maga komplexitásában. Ha a színház éppen nem számít rá, akkor szervez maga köré. Megvan ehhez a műveltsége. Kutat, értéket ment, ír, dramatizál, szerkeszt, társakat gyűjt küldetéséhez, színpadon áll. Mindegy, hogy az estén epizodista éppen vagy a főszereplő, társas játékot űz vagy monodrámát ad elő. Szíve benne 101%-ig. Mélyen hisz a színházban, és nem rest tenni érte.

Murányi Márta az együttes énekese és harmonikása, civilben énekes-színész. Számomra ő testesíti meg az operaénekesnő prototípusát, amióta láttam a Szikszai Rémusz rendezte Amadeusban Catherina Cavalieri szerepében. Talán nem véletlen, a bécsi Vienna Konservatoriumban végzett magánének szakon 2013-ban, már zeneakadémiai ének-zenetanár, karvezető diplomával. Különleges zenei repertoárja van: a romantikus dalirodalom ismert darabjain túl a középkori, reneszánsz, barokk és kortárs szerzők ritkán előadott művei. Ő a HANEM plakátokra illő „honleánya”. Nemcsak iskolázott énekhangjára, de finoman nőies külsejére is épít a zenekar. Attraktív megjelenését ellensúlyozza, ahogy ölbe kapja nem éppen nőies tangóharmonikáját, s nem fél a kétértelmű, néha sikamlós dalok interpretálásától sem. Vibrál a színpadon, egyszerre introvertált és szangvinikus, ettől kissé misztikusnak tűnik. (Ebben segíti fiatal kora ellenére is egy ezüstfehér tincs a hollófekete hajában,) Ő egy tangózenekarban is a helyén lenne. Kitűnően beépült az Örkény Színház társulatába Szathmáry Judittal az oldalán. Mindig várom, mit talál ki a rendező kettősüknek, kicsi, zenés betétjeik az örkényes előadások védjegyévé váltak.

Lentről fölfelé: Bíró Kriszta, Nádori Lídia, Rick Zsófi, Murányi Márta és Sváb Ági

Rick Zsófi az együttes énekese és hegedűse, újságíró, fotós, vizuális képmesélő. A revizor.hu internetes portálon, színházak (Magyar Színház, Centrál Színház, Budapest Bábszínház) előadást beharangozó werkfilmjeiben találkozhatunk munkáival. Egyedi világlátását, cikázó lényét tükrözik munkái. Aki látja ezeket, még ha nem egyeznek is az ízlésével, biztos megjegyzi az „üzenetüket”. Így persze könnyű az együttesnek rendhagyó klipeket forgatni a számokhoz. Tudatosan és hatékonyan használja a közösségi médiát. Szakmájánál fogva semmi nem kerüli el a figyelmét, és mindenről határozott, néha sarkos véleménye van, amit teketória nélkül megoszt, felvállal a nyilvánosság előtt. Aki követi a facebookon, pontosan tudja, merre járt, mit ebédelt, minek örül, milyen ügy mellett kötelezte el magát. De ugyanígy azt is, hogy a közélet vagy celebvilág mely bornírt szereplőjének megnyilatkozása borította ki éppen. Égővörös hajával, alapszínében kissé szomorkás, mégis mosolygó lényével ő az együttes Columbine-je. Igaz, Watteau híres, Gilles című képe férfit ábrázol, de Rick Zsófit nézve a színpadon mindig ez a kép ötlik fel bennem. Talán azért, mert hegedűs lévén az ő szóló dalai nem feltétlenül tartoznak az együttes vidám zeneszámai közé.    

A legifjabb taggal, Sváb Ágival, a zenekar nagybőgősével és vokalistájával beszélgettem, az ő emlékein át tekintünk vissza az elmúlt évtizedre. Mert míg a másik négy tag „közélete” – már csak hivatásuk révén is – a nyilvánosság előtt zajlik, addig Ági hozzájuk képest takarásban van, bár érdekérvényesítésben, a zenekari projektek megvalósításában, műsorötletekben semmivel sem marad el társai mögött, pont olyan „művésznőként” készül egy-egy koncertre, mint nagyobb színpadi rutinnal bíró társai. Bölcsész-nyelvtanár, a földi halandóknak kissé misztikus skandinavisztika szakon végzett. A dán a fő nyelve, de norvégül és svédül is boldogul. Csendes, elmélyült ifjú hölgy, hihetetlen toleranciával. Ezt már csak az is mutatja, hogy –önhibámon kívül ugyan –, de egy óra késéssel érkeztem a találkozónkra, mégsem éreztette velem, hogy neheztelne, holott tiszteletlen voltam az idejével. Nyugodt a lénye, tekintete; a belőle áradó pozitív kisugárzás oldja beszélgetőpartnere feszültségét is. Megfontoltan formálja a szavakat, minden válasza előtt kicsit elgondolkozva. Tanít, ír, zenél és nagy fantáziával bloggerkedik, írásaival az Ezek a dánok! és az Olvass bele! web-oldalakon találkozhatunk. Élete fontos része az együttes, úgy hiszem, neki a felnőtté válása útja volt a HANEM elmúlt tíz éve, és hálás, megértő családtaggá cseperedett az életben már előrébb tartó tagok között.    

Nádori Lídia, Rick Zsófi, Sváb Ági, Bíró Kriszta és Murányi Márta

Mit jelent a HANEM mozaikszó?

Ez egy hosszú ötletelés eredménye. Nagyon sok felvetés volt, az Ország Első Női Tangózenekara tűnt a legesélyesebbnek és ennek összes variációja, de aztán mégsem, mert egyik sem volt az igazi. Azonban mindig jött a válasz: „Jó, jó, ez nem, de ha nem ez, akkor mi? Annyiszor elhangzott, hogy „ha nem”, hogy végül megszülettet a döntés, HANEM lesz az együttes neve.

Honnan ismertétek egymást?

Az úgy kezdődött, hogy Lici elérkezett egy kerek születésnaphoz, és erős belső késztetése volt, hogy szeretne zenekarban játszani. Ő zongorista, ami egy eléggé magányos műfaj, zenésztársakra vágyott. Kitalált magának egy születésnapi projekt-koncertet, és keresni kezdett hozzá zenészeket. Kifejezett koncepciója volt, hogy lányok alkossák a zenekarát. Zsófi és Márti volt az első két csatlakozó, hiszen tangózenekarban gondolkodott, Márti játszott harmonikán, Zsófi pedig hegedűn. Az első bőgős lány még nem is én voltam, de pár próba után ő elutazott külföldre, és jöttem én, Márti révén kerültem a zenekarba, mi már játszottunk korábban együtt. Utolsónak érkezett Kriszta.

Melyek voltak a tangózenekar induló darabjai?

Nagyon szűk listával futottunk neki a Jedermann Café-ban megtartott szülinapi bulinak, talán csak három számunk volt. Nem emlékszem már pontosan, de a Munka után című dal biztos megvolt, és talán egy Piazzolla-szerzemény, már a tangóvonal miatt. Nem terveztük, hogy lesz folytatás, de az első koncert után azonnal hívtak minket több helyre, bővíteni kellett sürgősen a repertoárunkat.

Ez az első koncert zártkörű lehetett a születésnapi jellege miatt. Hogyan terjedt el a híretek?

Nem tudom, de szerintem azonnal látták, hogy teljesen őrültek vagyunk, és erőteljesen segített a baráti társaságunk, hogy eljussunk kisebb helyekre. Az is támogathatott ebben, hogy jók voltak a szövegek, Parti Nagy Lajos írásaival kezdtünk.

Hogyan alakult ki az együttes repertoárja? Hol és hogyan próbáltok?

Hát először is nagyon sokat kell beszélgetnünk, amivel mindig rengeteg idő elmegy, lassan hangolódunk rá a próbára, de az biztos, ez vidáman folyik. Békeidőben sincs sok koncertünk, úgy évente 5−10 alkalom között lehet a fellépéseink száma. A nyári időszak eleve kiesik, mert akkor tudunk pihenni, hisz mindenkinek van civil foglalkozása, így inkább a színházi évadhoz alkalmazkodunk, ekkor is havi egy, maximum két estéről lehet szó. De a nyár az fantasztikus, a Balaton-felvidékre megyünk, Ábrahámhegyre, mi ezt edzőtábornak hívjuk. Egy hétig csak mi vagyunk, főleg ekkor jönnek az új ötletek, délelőtt és délután is tartunk próbát, össze-vissza kísérletezünk, hangszerelünk. Ebben Márti a legrutinosabb, de az Örkény Színház zenei vezetője, Kákonyi Árpád és Zsófi öccse, Rick Róbert is hangszerelt már nekünk dalokat. Mára három-négy próba elég egy-egy fellépés előtt, ahogy megerősödött, rögzült a repertoárunk, már a meglévő tudást hívjuk elő, és nagyon fontos az éves edzőtáborunk, ahol mindig frissítjük a zenei tárat. Valamiért mindig Liciék lakásán próbáltunk és próbálunk, akárhol is laknak éppen. A legelső évben még heti gyakorisággal jöttünk össze, magam mindig a munkahelyi ebédidőt nyújtottam meg, hogy elszaladjak a próbára. Ma már talán könnyebben megy, Lici otthon dolgozik, Zsófi szabadúszó, a két színházban dolgozó tagunk pedig talál a saját próbái között egy-egy lyukat, amikor ráér.

Hogy zajlik az ötletelés?

Hangulatra, témára, fazonra: „Neked az a dal olyan jól állna!”. A tangóvonalat elég hamar feladtuk. Rájöttünk, arra születni kell, Európa közepén nem biztos, hogy meg lehet ezt a fajta zenét tanulni. Ezt követte egy átmeneti időszak, amikor mindenféle hétköznapi számot próbáltunk tangó ritmusba áttenni, majd jött a teljes elszabadulás. Ráébredtünk, ha elhagyjuk a tangó megkötést, időben és térben is nagyon sokfelé tudunk kalandozni. Úgy a harmadik, negyedik évben még az is felmerült, hogy sokkal komolyabban kéne ezt csinálnunk, már-már hivatásszerűen, de aztán ezt elvetettük, maradt mindenki az alaphivatásánál. Az biztos, hogy mind egy ideológiai platformon vagyunk, és már az elején határozottan meghúztunk egy közös vonalat, amit nem léphetünk át, mindig csak addig megyünk el bármiféle kísértő őrületbe, zenésben és dalszövegben is, amíg az valamelyikünknek az ízlésével nem ütközik. Így az évek alatt sokat formáltuk, formáljuk egymást, a zenén túl is.

Tapasztalhattam egy koncert előtti próbátokon, hogy öt nagyon erős személyiségű, alapvetően eltérő ízlésű ember csiszolódik össze az esti zenélésre. Egy irányba húztok, de mindenki határozottan képviseli a saját álláspontját.

És ez pont így jó, mert mindenki másban erős, és így tudjuk egymást kiegészíteni. Nagyon nagy konfliktusaink nincsenek, az eszmecsere, szakmai vita során is inkább erősítjük, mintsem kioltanánk egymást. Ami biztos közös bennünk, hogy nyitottak vagyunk minden társadalmi kérdés megvitatására, felkarolására. Mindannyian ugyanazt éljük meg a közös zenélésben, fellépésekben, hogy van benne játék, intellektuális kihívás, otthonosság, közösségi érzés és hatalmas szabadság.

Ha már szóba került az intellektuális kihívás, elkészült-e az az új számotok, amely a színházak működési támogatásának átalakítására és e folyamatban Vidnyánszky Attila személyes szerepvállalására reflektál?

Igen, Máthé Zsolt írta a dalszöveget nekünk, de eddig összesen egyszer sikerült közönség előtt eljátszani, mert tavaly március óta egy koncertet tudtunk megtartani a leállás miatt. Múlt év nyarán volt a premierje a Balaton-felvidéki „közért-koncerten”, egy Csemege-boltban léptünk fel. Meglepően jól fogadta a közönség, működik a dal, nagyon is. Igaz, nagy lehetőséget ad a szöveg a színpadi játékra, amiben úgy hiszem, egyre erősebbek vagyunk. Zsófi énekli a dalt, az a refrén: „Kell az egész”, és hiába játszom nagyon sok hangszeren, Zsófi sorban kiveszi mindet a kezemből, s a végén meg ott állok eszközeimtől megfosztva. Mára nagyon figyelünk a zene mellett a színpadi játékra is, és ha nem is összművészeti a produkciónk, de próbálunk kiaknázni, beépíteni az estekbe minden lehetséges társművészeti előadásformát. Régebben megszületett az elhatározásunk, hogy legyenek tematikus estjeink is, amikor a koncerteken kicsit túllépünk a zenén. Ilyen volt a Pepita Ofélia előadásunk, Bán Zsófia íróval közös estünk, ahol novellákat olvasott fel a számok között, vagy inkább mi zenéltünk a prózához kapcsolódva. És a MŰPA-ban is volt pár éve egy német nyelvű estünk az elmúlt évtizedek fontos német dalainak bemutatására.

Igen, emlékszem egy koncertetekre, ahol egész váratlanul feltűnt Bob Dylan a ’60-as években forradalminak számító Subterranean Homesick Blues-klipjéből a „lapozgatós” motívum, ami mára tényleg összművészeti forma, a legváratlanabb helyeken találkozunk vele. Sok dalt énekeltek eredeti nyelven is. Mindenki beszél idegen nyelvet?

Alapvetően igen, ha nem is egyforma szinten, hisz van, aki a nyelvtudásából él, és van közöttünk, akinek inkább kommunikációs vagy művészi kifejezőeszköze az idegen nyelvek ismerete.    

Te inkább vokálozol. Van saját, általad hozott dal a HANEM-repertoárjában?

Nagyon szerettem volna feldolgozni a Beatlestől az Imagine-t, de úgy, hogy a környezetvédelem legyen a témája, mert ez fontos nekem. Tavalyelőtt nyáron készültünk el, nagyon jó kis videót vettünk fel. Nem gondoltam, hogy én is énekelni fogok a zenekarban, de ez végül az én számommá vált, és valóban nincs sok dalom, a tíz év alatt talán csak 3-4 szám kötődik hozzám. Én amúgy azokat a dalokat szeretem a legjobban, amelyekben mindannyian éneklünk. A korai számok közül a Hazám, hazám ária átiratát, az Idegen szívet, és a Gyöngyöspatai Máriát, amit Kriszta énekel (Astor Piazzolla tangóátirata Parti Nagy Lajos magyar szövegével). Évek óta dédelgetek magamban egy nagyon egyszerű, szép dán dalt, amit már próbáltunk néhányszor magunk között, de még nem adtuk elő nyilvánosan soha. Talán az ősszel.

Ki miben a legerősebb? Ki mit ad az együttesnek?  

Zsófi talán a legtalpraesettebb, az abszolút szervező. Lehet, nincs is olyan kihívás, amit ő ne tudna megoldani. Márti az, aki nagyon ért a zenéhez, bármilyen zenei nehézségen percek alatt úrrá lesz, zeneileg ő a profi a csapatban. Kriszta a szív, neki is nagyon fontos a zenekar, akárcsak nekem, és őrületes energiával veti bele magát a fellépéseinkbe. Licire leginkább azt mondanám, ő a „felnőtt” a csapatban, ő próbálja összetartani egészként ezt az öröm-baráti vállalkozást. Erősen intellektuális beállítottságú, így kvázi a szellemi vezetőnk is, ami rányomja bélyegét a zenekari outputra, a HANEM-együttes külső megjelenésére.  

Jósoltál magatoknak tíz évet az eső koncert után? Meddig tarthat ez az örömzenélés, a HANEM-varázs?

Nem, az első koncert után biztos nem. De ahogy teltek az évek, érkeztek a jobbnál jobb felkérések. Aztán lassan-lassan kialakult a törzsközönségünk, akik már nem csak a baráti körünk, és jönnek minden fellépésünkre. Én úgy gondolom, a HANEM simán működhet még a nyugdíjasklubokban is, ha odaérünk. Leginkább azért, mert szerelemből, élvezetből, teljes erőbedobással csináljuk. Nem akarunk keresni vele, vállalkozássá kinőni magunkat. Mi soha nem megyünk majd jó pénzért haknizni egy hétvégén akár öt nyári fesztiválra. Ez egy szenvedélyes hobbi, kikapcsolódás, levezetés mindenkinek. A közös érdeklődés, a barátság tart össze minket. A HANEM addig élhet, amíg ez a barátság tart. Kimondhatom, hogy minket már nem az együttes tart össze, hanem közös érdeklődés tartja össze az együttest. Nemcsak a saját színházi embereinket megyünk el megnézni a színházba, hanem közösen is járunk más színházakba, kulturális eseményekre. Lici a Magyar Műfordítók Egyesületének elnökeként nagyon sok olyan esemény szervezője, részese, ami érdekel, érint bennünket is. De azért nem vagyunk kékharisnyák, simán beülünk bármikor csak úgy egy étterembe ötösben, pusztán a baráti beszélgetés, a dumcsi kedvéért.    

A legközelebbi koncertek tervezett ideje 2021 ősze, várhatóan a Benczúr-házban és a Pestújhelyi Közösségi Házban.

Cseh Andrea Izabella

Hesszelők – Bethlen téri Színház

Látomásos kezdéssel indul Blaskó Borbála fizikai színháza. A sötétből elősejlő üvegkalickákban testszínű lények rejlenek, begubózva. A földre helyezett, átlátszó dobozszerűségek messzebbről hártyás kígyótojásoknak látszanak. Bennük egy-egy születésre készülődő élet kucorog. A barackszínű trikók alatt valami csőféle dudorodik, mintha valami ősmadárfióka gerince volna (díszlet: Lokodi Aletta, jelmez: Fekete Mónika). A játéktér bal oldala felől előtűnik egy babakék kislányruhába öltözött nőalak. Domborodó hasa, mely kétségkívül viselősségre utal, méretes, hagyományos paraszti kenyér. A kép olyan szép és magától értetődő, hogy amikor pár pillanat múlva ez a nőalak térdre esve megbúvik a tér jobb oldalán, s mint ahogy beteg madár tépi a hasi tollazatát, szaggatni kezdi, s öklömnyi darabokban fosztja le derekáról az „életet”, ijedt fájdalom támad a nézőben. Nem láttam még a megtermékenyülés rémületét ilyen erővel bemutatni. A megesettség érzete, s a teher visszautasítása az a villámló testi állapot, amiről egy férfinak csak áttételesen lehet tudomása.

Caryl Churchillnek, a brit drámaírás most 82 éves nagyasszonyának ez az 1994-ben született műve jó húsz évvel ezelőtt került színre Magyarországon, a Vígszínház Háziszínpadán, Börcsök Enikő főszereplésével, Zsótér Sándor rendezésében. Nagy elismeréssel suttognak a beavatottak egy, a Pécsi Horvát Színház diákszínjátszóival 2007-ben készült Perényi Balázs-rendezésre emlékezve. 2013-ban a Katona József Színház és a Budapest Bábszínház közös produkciójaként Pelsőczy Rékával, Borbély Alexandrával, Blasek Gyöngyivel és Pálos Hannával a főbb szerepekben, Tengely Gábor látványos rendezésében láthatta e művet a közönség. Mindhárom előadás Hamvai Kornélnak azt a fordítását használta, amely a Holdfény című angol drámaantológiában jelent meg, 1995-ben.

Simkó Katalin és Stork Natasa (fotó: Németh Gyula)

Ez a mostani produkció, mely a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett és támogatott Staféta program keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma további támogatásával kiegészülve tudott megvalósulni, a dramaturgként is közreműködő Cseh Dávid fordításából mutat részleteket. Az új fordítás egésze így megítélhetetlen, de az alapmű nyelvi bravúrjait a foszlányokban idézett monológok és dialógok is érzékeltetik, ritmikájuk s elszabadult képzettársításaik sora hasonlít a Hamvai által már megtalált stílushoz.

Az eredeti művet sem könnyű olvasni, s nehéz eligazodni a mostani változat didergető motívumrendszerében is. Egyszerűbb, ha átadjuk magunkat a látványnak, a hullámzó, dagadó, olykor részeire eső térnek s az egész produkció megejtő zeneiségének. Az előadás zenei közreműködője az a Pallagi Ákos, aki a rendezővel együtt évek óta tanára a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumnak, annak az iskolának, melynek volt és jelenlegi növendékei (Birta Márton, Hus Laura, Juhász Kitti, Magyar Veronika, Somlyai Kata, Stzeredás Kristóf, Könczei Villő) Ódor Gergővel, Szabó Áronnal és Varga Bendegúzzal együtt alkotják az összehangoltan dolgozó tánckart. A debreceni zenészcsaládból származó, s a hírneves Ady Gimnáziumban érettségizett Pallagi Ákos nemcsak remek tanár, de az a fajta muzsikus, akinek, ha úgy hozza a szükség, a seprű is megszólal a kezében, ha pedig leül a zongorához, elvisz a hátán egy félig kész előadást is. Ehhez a játékhoz borzongató hangokat adó csőrendszert épített, s egyéb, más funkcióra született tárgyakat szólaltat meg hangszerként. Az est áttetsző hangzásvilága egyébként a minden táncos kezében suhogó, műanyag spirálcsövek huhogásának köszönhető. Az meg egyenesen szíven ütő mozzanat, amikor az angol folklór világa magyar mondókák és népdalok motívumaival keveredve erősödik föl.

Próbáltam megbarátkozni a produkció címével, de a bemutató után sem érzem szerencsésnek ezt a figyelemfelhívó, de erőltetett címadást. A szótárak azt mondják, hogy aki „hesszel”, az – legfőbb értelemben – a bűncselekmény elkövetése során figyeli a környezetet, társait védve a lebukástól. Ebben a történetben, amit megélünk, rég túl vagyunk a bűnök első hullámain, s a szorongva figyelő főszereplők a megmaradás esélyét latolgatják kába tántorgásaik során. Ennek ellenére tiszteletben tartom a rendező nyilatkozatát, hisz ha valaki valamit úgy érez, ahogy, az nem vitatható, hiszen az számára „úgy van”. Azt mondja: „A mi adaptációnknak Hesszelők a címe. Ez a szó a magyar szlengben található kifejezés, jelentése: néz, nézeget, fürkész, kifigyel valakit, vagy valamit. Az én gondolatomban a felnőtté válást.” Blaskó Borbála szerint tehát ez a látomásokkal sújtott, szorongó téblábolás „a gyerekek álmodozó voltából, a felelőtlen gyerekkorból a felnőtté válásra eszmélés „hesszelgetése”. Ezt vitatom, mert sem a darabból, sem az előadásból nem ez következik. Különös élmény, hogy a rendező ösztönös művészi teremtőereje mennyivel pontosabban s a darabhoz mennyivel hívebben működik, mint saját munkájának alkalomszerű elemzése.

Sipos Vera és Simkó Katalin (fotó: Németh Gyula)

De nézzük még a koreográfusi nyilatkozat másik, fontos részét: „Az Iglic az angolszász mondavilágból indul, benne van a mesei szint, de ha reális síkon nézem, akkor két lányról szól, akik a drogba menekülnek a felnőtté válástól és a felelősségvállalás nehézségeitől való félelmeik miatt, és maga ez a kábító hatás szolgáltatja az elbódulást, víziót, amit az Iglic alakja képvisel. A delírium maga az Iglic, de engem nem ez érdekelt, nekem az Iglic nem egy bódult állapotban lévő kontrollvesztettségnek a leképezése, hanem egy belső, intuitív állapotnak a kivetülése.” Ez is lehet a darab egyik olvasata, s ha ezt elfogadjuk, ne is kérjük számon az eredeti mű drámaiságát, hisz átiratról, líraibb és misztikusabb történetsorról van szó.

Blaskó Borbála kiváló társakat választott elképzelése megvalósításához. A képzelet és valóság határán újra meg újra átkelő három főhős lehetne három nőtípus is. Közülük kettő földi lény. Egyikük nem akar gyereket, s tesz is ezért, a másik vállalja és megszüli a magzatát. S van egy harmadik lény, az átjáró sávjának lakója, a szellem, akinek nem lehet utódja, s aki kéjjel szívja be a földiek „emberszagát”. Josie (Sipos Vera), a fékezhetetlen kamaszlány megszabadul a gyerekétől, s így intézetbe kerül. Barátnője, az állapotos Lily (Stork Natasa) látogatja és próbálja féken tartani Josie-t, de van egy hol képzelt, hol valóságosnak tűnő, alakváltó ördögboszorkányuk, a gyermekre vágyó Iglic (Simkó Katalin), aki cserébe az ide tévedt porontyért, minden vágyuk teljesítését ígéri. Egészen kiváló a három színész eltérő minőségű jelenléte. Remek a Josie merülési bátorságát és vadságát érzékeltető Sipos Vera, s különös, száraz emelkedettséggel bír az ugyanolyan kék ruhában megjelenő, a lány jobbik énjét játszó, szobormerev Stork Natasa. Öröm újra énekelni hallani a másvilági teremtést, a démoni tulajdonságokkal rendelkező Iglicet játszó, delejes jelenlétű Simkó Katalint.

Szépek a szűk tér képei. A darabba írt pokolbéli látomások hol Zsótér Sándor egykori színházára emlékeztető módon jelennek meg (lásd a sereglő békák hadát, pattogó műanyagjátékok formájában), hol a Gyönyörök kertjének buborékjaiból kikelt lényecskéket látunk. Időnként Bosch teremtményei árasztják el az alvilágot, máskor William Blake nyújtózó rémalakjai derengenek fel a sötétben. Szép a kacér fehér kancát követő két szénfekete mén fejbábos megjelenítése is (maszkok: Sipos Orsolya). Fontosak ezek a lóalakok. Ezek a dekoratív, mesebeli hímek képviselik csupán a férfiak világát a történetben. Az ismeretlen sötétség erőit árasztó, fenyegető alak, az Iglic jelenti a férfivilágot is, ő a csábító bűn megszemélyesítője, a maga kiismerhetetlen, hímnek-nősténynek egyként érzékelhető alakjában. Körötte növényi elszántsággal hemzsegnek a vaskeretű inkubátorokból kisarjadt, alvilági ufókra emlékeztető, postára tett „inkubabák”. Az iglic végül elviszi, boncasztalszerű fémvázkeretre fekteti s ujjvastagságú, áttetsző plasztikcsövekkel kötözi le a gyermekéhez való visszatérését hangoztató, de az aranylövésbe rég beletörődött Lilyt is. Vízszintesen lebeg a kékruhás lányalak a gyöngyhullásra emlékeztető fényekkel pulzáló homályban. Aztán sötét.

Van a darabnak egy olyan, néprajzilag alátámasztható olvasata is, ami nem csupán meseként mondja el a történetet. Nem csupán azt jelzi, mi esik meg a szereplőkkel, hanem drámai szerkezetet mutató cselekményt épít, azt hangsúlyozva, hogy mit tesznek a szereplők vágyaik teljesítésének érdekében. Nézzük a konkrétumokat: a történet egy gyerek-leányanya gyerekgyilkosságával kezdődik. Ez a bűn indítja el a bűnhődés folyamatát. A magyar hagyomány bizonyos változataiban a lidérc (tekintsük most annak az Iglic alakját) egy kereszteletlenül elhalt gyermek visszajáró lelke, maga a visszautasított Élet. Ennek megszemélyesítője a bosszúálló kísértő lélek, az alakváltó rém, aki hol a váltott gyermek ijesztő alakjában, hol nőként, hol démonként szállja meg a vezeklőt. S ő győz, ő, az anyagtalan örökéletű, mert eléri, hogy az őt hajdan elpusztítók végül maguk is a megsemmisülést válasszák.

A Churchill darabjában rejlő drámai küzdelem a Bethlen téri előadásban misztikus történések sorozatának érzékelhető. De erővel rendelkező, különös, sötéten áttetsző óra ez. A pandémia szorítása idején embert próbáló munkával létrehozott és megőrzött mű, vagyis maga az előadás, saját törvényekkel rendelkező látomás egy mindannyiunknak rendre felkínálkozó helyzetről, az élet vállalásáról és/vagy elutasításáról.

Gabnai Katalin

Szilvitzky Margit: A négyzet megtalálása – Attachment – acb Galéria

Szilvitzky Margit (1931−2018) neve összeforrott a magyar textilművészet hazai és nemzetközi áttörésével és hetvenes évekbeli hőskorával. Ekkor volt, hogy az addig ugyan megbecsült és magas esztétikai minőségű iparművészeti textil tárgyból önálló művészeti produktum lett. Az Ernst Múzeumban 1968-ban megrendezett kiállításon egész sor olyan művet mutattak be, amelyek gyökeres szakítást jelentettek a textil – akár szövött, akár festett – hagyományos formáival. A művészek magát az anyagot tették vizsgálat tárgyává azzal, hogy a felületet szétbontották és a fonalat manipulálták. Ezzel a felfogásukkal nemcsak a kortárs magyar textilművészetet újították meg, hanem az egész magyar képzőművészet új formákat kapott. Az ezt követő évtizedekben a szombathelyi textilbiennálék és -triennálék sora jelezte a textilművészet újjászületésének sikerét.

Az eredetileg divattervezőként dolgozó Szilviczky Margit ezen az 1968-as kiállításon a Tavasz című művével szerepelt. Kezdeti munkái textilapplikációk, amelyekre nagy hatással volt a néprajz, a viselettörténet, amelyekkel elmélyülten foglalkozott. Ez a törekvés találkozott a kortárs képzőművészek neoavantgárd elképzeléseivel. Keserű Ilona, Bak Imre akkori munkáiban is fellelhető a népművészet és annak analitikus megközelítése.

Szilvitzky Margitnak ezekből a munkáiból a Kieselbach Galéria legújabb, Színek/realizmusok/megjelenések című kiállításának Textilforradalom néven futó észén látható válogatás Hübner Aranka, Kuchta Klára munkái mellett.

Az Attachment – acb Galériában megrendezett A négyzet megtalálása című kiállítás az alkotó hetvenes években készült textilműveiből, illetve kollázsaiból mutatott be egy válogatást. Viselettörténeti, népművészeti és neoszecessziós ihletésű korai alkotói szakasza után Szilvitzky a hetvenes évek második felében fordult a fehér vásznak felé. Egyúttal rátalált a négyzetre (egyéb geometriai alapformák mellett) mint a malevicsi „tiszta formára”. Skiccpapírból, egy amorf formából a négyzethez, vagyis a papírhajtogatásból jutott el a textilhajtogatásig. Minimalista, letisztult, ihletett képi világ született. A történetről nem lehet leválasztani, hogy évtizedekig tanított az Iparművészeti Főiskolán. Sok-sok anyagkísérletet végzett és végeztetett a hallgatókkal. Felélesztve a Bauhaus örökségét Josef Alberts munkássága által, aki maximális ökonómiával dolgozott papírra épített kurzusain. A Moduláció II címet viselő textilplasztika a „harmonikamotívum”-ra épül, s egyaránt felfogható levasalt élek által határolt hatszögformációkat sokszorozó modulok soraiként, valamint Moholy-Nagy László nyomán teret formáló elemekként.

„A textilanyag egyik legegyszerűbb alakítási módja a hajtogatás. Ennek a cselekvésnek határozott formai következménye, éle, nyoma marad, s mint ilyen, elemi módon világít rá a térben formálódás enteriőr, exteriőr, téri viszonyhelyzeteire. A vásznak hajtogatása során találtam rá a geometrikus formációkra, az egybevágóság, a szimmetria, az ismétlődés összefüggéseire, amelyek gyakran a természeti formálódás törvényeivel is rokonságot mutatnak” – írta a művész 1979-ben.

Szilviczky Margit a Szombathelyi Fal- és tértextil biennálék állandó résztvevője volt, s megteremtette a magyar kísérleti textil legfontosabb helyszíne, a Velemi Textilművészeti Műhely jelentőségét. Önálló kiállítása volt Helsinkiben, Rómában is. Az, hogy ma már a textilre nemcsak mint dekoratív használati tárgyra, hanem mint gondolatok, érzések, elméleti problémák kifejezőeszközére tekinthetünk, neki is köszönhető

Józsa ÁGNES