Eifert János fotói a Fészek Galéria kiállítótermeiben

(fotó: Józsa Ágnes)

2020-ban is volt fotóhónap, sok helyszínen sokféle kiállítással. Budapesten kívül Bács-Kiskun, Baranya, Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Fejér, Nógrád és Hajdú-Bihar megyék települései is csatlakoztak a fesztiválhoz, fiatalok és idősebbek, a nemzetközi alkotókkal párhuzamosan a kortárs magyar fotóművészetet állítva a figyelem középpontjába. Akármilyen időket élünk, azért ötvenöt eseményt – kiállításokat, tárlatvezetéseket, szakmai előadásokat – látogathattunk.

A Fészek Galériában, a fotóhónap egyik kiállításán Eifert János felvételeit láthattuk, összeállítást az elmúlt évtizedek, a több mint ötvenöt év munkáiból. Ez az anyag a Hódmezővásárhelyi életműkiállítás képeiből válogat, a portrékból, a természeti és táncképekből. Így értelemszerűen nagyon sok téma és művészeti törekvés kimaradt.

Különféle helyszíneken és formában, nemcsak falon, de magazinok és könyvek lapjain találkozhattunk ezekkel a fotókkal. Minden alkalommal élményt és meglepetést jelentenek, mert lenyűgöző a belőlük sugárzó szuggesztivitás, profizmus, a pontos komponálás, a dinamizmus és a mindenen eluralkodó szépség.

Eifert János és Lőrinc Katalin (fotó: Józsa Ágnes)

A kiállítást dr. Lőrinc Katalin nyitotta meg e szavakkal: „...évtizedek múltak. Volt, ami változott és volt, ami visszatért. Változtak a témák, változtak a technikák, változtak a stílusok és változtak a lehetőségek, de visszatértek a témák, visszatértek technikák és visszatértek a stílusok és a lehetőségek. Mi az, ami állandó Eifert Jánosnál? A női test és a természet. Ami váltakozik mindig? A költőiség, a játékosság, a mélység és a frivolság. És mi az, ami mindezt működteti? A fel nem adás bármilyen helyzetben.” A szavak után tánc következett a kortárs tánc professzorasszonyának előadásában.

Józsa Ágnes

Molnár Piroska: Kvittek vagyunk – Beszélgetőtárs: Bíró Kriszta – Corvina Kiadó

A kötetcím egy versből való, honnan máshonnan; Majakovszkij írta, Rab Zsuzsa fordította. A tárgyévben alighanem Molnár Piroska volt az egyedüli, aki őt idézte Kelet-Közép-Európában, mert ő még a szovjet költőt is ismeri és elismeri, sőt azt is tudja, hogy szavait ki ültette át magyarra: „Az ügy túlvesézve, / szerelmem ladikja a léten szétesett. / Kvittek vagyunk, élet, nálam nincs felvésve / se fájdalom, se baj, se gyűlölet.” A lírikustól választott kifejezés rögtön a dolgok közepébe visz: az irodalomra, a műveltségre utal egyfelől, ami Molnár Piroska – és a kérdező Bíró Kriszta – számára fontos érték és folyamatos erőforrás, másfelől a bölcsességre, ami miatt olyan jó hallgatni Molnár Piroskát. Lehet tőle tanulni, sokat, és korántsem csak a szakmáról. Arról is természetesen, pláne, hogy Bíró Kriszta, lévén maga is kiváló színésznő, arról is kérdezi, folyvást felbukkannak azok a kérdések, amiket egy „civil” nem tett volna fel, eszébe se jutottak volna: „Szerinted mi a különbség a színházi és a filmes színészet között?”, „Érzelmileg mást jelent énekelni, mint beszélni?”, „Szerinted van olyan, hogy antré és abgang?”, de eszmét cserélnek a színpadi gondolkodásról vagy a „hang fent, poén lent” mondás jelentéséről. Még az alapozókrém használatáról is szó kerül, ehhez nem szólnék hozzá. De ez a könyv korántsem csak a pályán lévőknek és a pályára készülőknek, színházba járóknak hasznos olvasmány, hanem mindazoknak, akik elgondolkodnak az életen, a sajátjukén túl – kénytelen vagyok nagy szavakat használni, bár az interjúalany üdítően idegenkedik tőlük – magán az emberi sorson. Nem csupán egy pályát, hanem egy életet ismerhetünk meg.

Ez az élet 1945-ben kezdődött Kunágotán. Már a legelején ott egy tragédia és egy titok. Az apát az oroszok elviszik málenkij robotra, még a lánya születése előtt – sosem találkoztak. „Sokáig apám nekem csak egy fél csizma volt, fölakasztva a spájzban, mert az maradt meg utána” – ezt egyébként nem értettem teljesen, miért csak egy fél csizma, miért nem egy pár. Bár fél voltával jótékonyan ellensúlyozza a megrendülést. A titok pedig az, vajon miért mondja egy kislány már négy-öt éves korában mély meggyőződéssel, hogy ő színésznő lesz. Hisz még csak néhány operafilmet látott, amiket vándormozisok vetítettek a faluban! És miért kezd el zokogni a nyugdíjas állatorvosék padlásán, amikor a kezébe kerül Kosztolányitól A szegény kisgyermek panaszai? Csak. Nincs válasz. A legfontosabb kérdésekre nincs válasz.

A kislány aztán tényleg színésznő lesz, mellesleg nagyon nagy színésznő: ugyan közgazdasági technikumba jár Szegeden, de egyértelmű, hogy a színház érdekli, végzetesen – szerencsére találkozik egy egészen kiváló magyartanárral, Csontos Magdával, aki törődik vele, könyveket ad a kezébe, még felkészülni is segít, s ahhoz is elég okos, hogy soha ne instruálja a tanítványát. Innentől kezdve az út látszólag nyílegyenes. Sikeres felvételi, sikeres pálya, Szeged, Kaposvár, Budapest, újra Kaposvár, újra Budapest, a Nemzeti, majd 2013-tól a Thália. A nyílegyenes út persze kellően kanyargós, s a pályának borzasztó ára is van.

Bíró Kriszta szakszerű kérdései nyomán sokat megtudunk az elmúlt hónapokban gondos és szívós, a rendszer lényegét kendőzetlenül mutató barbár munkával szétvert főiskola-egyetem mindennapjairól – milyen jó volt látni őt 2019 decemberében az SZFE és a játék szabadságáért éneklő színésznők közt! Az ő idejében olyanok tanítottak ott, mint Gáti József, Hegedűs Géza, Nádasdy Kálmán, Pártos Géza, Sulyok Mária, akik nem feltétlenül szerették egymást, de a szakmát, azt tudták. Hegedűs Géza azt kérdezte a színésznőjelölttől az intelligenciavizsgán, milyen az arcszíne Tonio Krögernek… (És megkapta a választ, amit én, németes létemre, nem tudtam: kreol!) Pártos Géza egyes mondatai Molnár Piroskának ma is gyakran eszébe jutnak, így az, hogy ő egyszer karakterszínésznő lesz, és végig kell ennie az étlapot, mire eljut a desszertig. Csak legyen türelmes… „Hát persze sokszor nem voltam türelmes, de mindig erre gondoltam. Nyugi, nyugi, ez egy hosszútávfutás. És tessék, az osztályból hárman vagyunk a pályán: Koltai Robi, Venczel Vera, meg én.” Szó van persze részletesen a kaposvári színházról, és később a Katona megalakulásáról. Rendkívül imponál, hogy Molnár Piroska nem nosztalgiázik elérzékenyülten és nem is misztifikálja a Kaposvár-jelenséget. „Az volt a lényeg, hogy dolgoztunk. Mert dolgozni akartunk. Nem hiszek ilyen baromságokban, hogy titok, meg rejtély.” Nincsenek is. Azt az apróságot persze tegyük hozzá, hogy akik dolgoztak, rendkívül tehetségesek, olykor tán zseniálisak is voltak, ahogy a vezetőik is. Nem mindenki, nyilván, de egy inspiratív közeg a szerényebb képességűeket is húzza (vagy kiveti). Szoktam mondani, hogy egy jó újsághoz sem kell más, mint jó szerkesztőknek jó cikkeket kérni jó szerzőktől. (De azért egy Nyugat, egy Holmi ritka, ez a konstelláció ritkán áll össze…)

Molnár Piroska nem misztifikálja a színészetet sem. Tetszik, amit Kiss Manyitól idéz: „megtanuljuk a szöveget, aztán elmondjuk.” „Na, én is ennyit tudok erről.” (Szerencsére hozzáteszi: „Jól van, persze, nem ilyen egyszerű.”) Vannak jópofa történetek, anekdoták a könyvben, de sosem a poén kedvéért, hanem példaként.

Molnár Piroskának a szerepek mellett magát is meg kellett csinálnia. Miután Bíró Kriszta nem csupán szakszerűen, hanem érzékenyen és empatikusan is kérdez, erről szintén sok minden kiderül. Végigvonul a könyvön, hogy sokáig „önző, ronda, magabiztos kis dög” volt, aki csak az egyes szám első személyt ismerte, s csak harmincéves kora körül kezdett egyáltalán eszmélni. És ehhez a kaposvári közösség is kellett, amiben az ember rájött a többes szám első személy ízére: „vagyunk, és egymásért vagyunk, és együtt vagyunk, és senki nem különb a másiknál.” Ez Molnár Piroska esetében aztán igazán nem lózung, hanem kiküzdött tapasztalat.

Kaposváron is reggeltől estig dolgozott, Pesten is. Egészen elképesztő az első pesti időszak napirendje: „…nyolckor a szinkronban voltam, tíztől valahol próbáltam, fél háromkor már újra a Rádióban voltam, hatkor már bent ültem az öltözőben, játszottam, és éjjel még vagy a Rádióba, vagy a szinkronba mentem…” (Dolgoznak ilyen intenzitással más pályán?) Nem csoda, hogy erre ráment a házassága, főleg, hogy a férje is művész volt, Eötvös Péter zeneszerző, aki akkoriban külföldön élt. „Két út volt előttem: vagy megyek vele, és lemondok a saját életemről, vagy idehaza maradok, de nélküle. Csakhogy én színésznő akartam lenni.” Ezt az árat meg kellett fizetni, s egy sokkal nagyobbat is. Közös gyerekük, Gyuri, kamaszként öngyilkos lett. Erről nem esik sok szó, nem is kell. Bíró Kriszta tapintatos is, azt is mindig tudja, mit ne kérdezzen meg.

Még valami a kérdéseiről: olykor ott vannak bennük a saját emlékei, problémái, és ez jó. A főiskolás évek kapcsán kérdezi: „Nem kaptál ilyeneket, hogy egy színésznőnek nem kell műveltnek lenni, egy színésznőnek nem kell okosnak lenni?” Ide a bökőt, hogy ő kapott! Lévén művelt és okos. Nem lehet azt errefelé büntetlenül… Ő is gondolkodhat azon, amit most megkérdez: „Szerinted az emberi minőség fontos ahhoz, hogy valaki jó művész legyen?” Igen, az is legyen jelen egy beszélgetésben, aki kérdez! Attól válik valóban beszélgetéssé!

Még nagyobb volna az örömöm, ha a szöveg feszesebb lenne, kevesebb ismétléssel, s főleg, ha több szó esne előadásokról. Az nagy kérdés, ha csak mellékesen bukkan is fel, hogy tehetséges-e a Sirály Nyinája. Kár, hogy sok hasonló kimaradt. (Csak ennél a darabnál maradva: Arkagyina tehetséges? Hát Trigorin? Ezt Csehov nem mondja meg, de az előadásnak állást kell foglalnia.)

Molnár Piroska a házasság kapcsán egy helyen Goethét idézi, aki azt mondta (gondolom, nem a Werther idején), hogy nincs nem elrontott élet. Bíró Kriszta bölcsen itt sem kérdez tovább. Nyilván Molnár Piroska sem gondolja komolyan, hogy elrontotta az életét, hogy elrontott élettel a háta mögött gondolkozik a visszavonuláson. És mi az, hogy elrontott élet? Mikor, mitől elrontott egy élet? Képzeljük el, hogy Goethe a titkárának, Eckermann-nak fogalmazta meg a fenti szentenciát. (Schiller ugye meghalt 1805-ben, amikor Goethe még hatvan se volt és majdnem három évtized várt rá, neki még nem mondhatta.) És akkor már azt is képzeljük el, hogy Eckermann udvariasan és félénken, de megkérdezte: „Ön elrontotta az életét?” Szerintem válaszában Goethe olyan szavakat használt, melyek nem szerepelnek az életműben.

Oly ritka, hogy a vágyott élet és az élt élet teljesen egybeesik!

A mondás nekem inkább azt jelenti, hogy nincs veszteségek, sőt tragédiák nélküli élet. Amik mellett akadnak, akadhatnak nagy örömök is, nagy boldogságok is. Molnár Piroska életében pedig akadtak. Megélt mindent. Ott ült egyedül az éjszakában Kevermesen a kemencepadkán, amikor az édesanyja utolsót lélegzett, ott Nagykanizsán két előadás között a film vetítése alatt a vászon mögött a színpadon, aludt Narának, Japán ősi fővárosának hatalmas templomában. Látta Londont, látta Párizst. „Így viszont eltelt az élet, és kész” (mármint úgy, hogy nem követte a férjét) – összegez a harmadik fejezet végén, s ezt, gondolom, nem úgy kell értenünk, hogy csak úgy eltelt, hanem úgy, hogy egy fájdalmas, de jó döntés után tartalmasan és hasznosan telt el. Gazdag és szép élet az övé, remélem, az ő szemével nézve is az. Nem véletlen, hogy Bíró Kriszta kíváncsi volt rá. S aligha csak ő kíváncsi. Hisz mindannyian tanulhatunk belőle. Tanulhatnánk.

1. MAGYARI IMRE

Színészbüfé / Büfészínész 1. – Örkény István Színház

„Legközelebb jöjjön már valami színesebb ruhában!” ‒ javasolták az első rosta után a fekete szoknyás-fehér blúzos jelöltnek. A mamája kerített is gyorsan egy vidám, de elegáns cuccot kölcsönbe, mit sem sejtve arról, hogy az aláveendő fehérneművel majd komoly gondok lesznek. A helyszínen viszont hamar kiderült, hogy a pánt nélküli melltartó a prózát jól bírja ugyan, de a tánccal hadilábon áll. Gyors megoldás után kellett nézni ‒ csakhogy az épületet a vizsgák idején hivatalosan nem lett volna szabad elhagyni. De az elszántság célt ért ‒ és az apró kihágás még csak fel sem tűnt senkinek. Illetve fel sem tűnt volna, ha a kissé még feldúlt jelölt ‒ közvetlenül a kiválasztott Arany-ballada előtt ‒ el nem kezd szabadkozni, összehordva kölcsönruhától fehérneműmizérián és segítőkész portás bácsin át a megoldást kínáló Röltex boltig mindent. A rögtönzött magánszám után a bizottság már köszönte is, de nem kért a versből. Elkeserítőnek tűnt a helyzet ‒ hogy aztán annál váratlanabb legyen a feloldás: a spontán bohóctréfa egymagában is meggyőzte a bizottságot, hogy Kerekes Éva minden kétséget kizáróan színpadra termett.

Remek történet, és csak egy a sok közül. A kedvencem.

Gálffi László, Csuja Imre, Zsigmond Emőke és Csákányi Eszter (fotó: Znamenák István)

Kiváló ötlettel állt elő szilveszter estére az Örkény Színház: a társulat néhány tagja összeült a büféből és a díszletraktárból a színpadra betolt kanapékra és fotelekre, maguk köré zsúfolták egy sor előadásuk immár külön életet élő kellékeit, és elkezdtek mesélni: egymásnak és a nézőknek. Mintha csak a színészbüfében összeverődve sztorizgatnának ‒ de azért persze mégsem. Hiszen itt nyomuk sincs boros-sörös-unikumos poharaknak, szapora megemelgetésük emlékét csak a történetek idézik meg. A sztorifolyamok ‒ színházi büfék háza tájáról ismerős ‒ parttalan áradásának pedig eleve gátat vet a laza, de jól érzékelhető előszerkesztés, és az, ahogyan szerteágazó figyelmével és finom humorával Mácsai Pál mindvégig kézben tartja a beszélgetés fonalát. Az est alcíme egyébként Mácsai örökzöld Örkény-estjének címére hajaz, felsorolva a résztvevőket is: Azt meséld el, Eszter, Imi, Béla, Laci, Gabi, Zsombi, Éva, Pali, Zsolt, NóraDia, Réka, Znami, Emő! A társulat többi tagja ‒ az ígéret szerint ‒ a Színházi Világnapra tervezett második részben kerül majd sorra.

Szilveszteri szórakoztató műsort Bach-hal indítani? Még akkor is váratlan fordulat, ha már előre biztosak lehettünk abban, hogy a program nyomokban sem fog ereszd-el-a-hajamat stílusú elemeket tartalmazni. Kákonyi Árpád játéka előrevetíti az este szolidan ünnepélyes hangulatát, jelezve a hétköznapokból való kiszakadás szándékát. Egyúttal rá is hangol az első történetre, amelyet a Bach-rajongó Gállfi László mesél el a Tamás-templommal átellenben elkóstolgatott bor elme- és szobormozdító csodás hatásáról. Majd sorjázni kezdenek az emlékek, többnyire bizonyos tematikus csomópontokhoz kapcsolódva. Sok szó esik színpadi elődökről és színházi felmenőkről, színházvezetők bölcsességéről, a pálya öröméről és gyakran szinte gyógyító jellegéről. Nyilván nem véletlen, hogy a legtöbb sztori a pályaválasztáshoz, a felvételihez ‒ és így a bornírt módon épp porrá zúzott ‒ alma materhez kapcsolódik.

A felismerések sorában számomra a legemlékezetesebb a kisgyerek Csuja Imréé volt: amikor szűkebb-tágabb környezetét egy ideje már rendszeresen versekkel szórakoztatta, egyszer csak megérezte, mennyire csodás hatalomnak van a birtokában, ami persze állandó rettegéssel is együtt jár…

Tenki Réka, Jéger Zsombor és Hámori Gabriella (fotó: Znamenák István)

A mögöttünk álló évet nézve nem váratlan, hogy összképében az este kevésbé röhögősre, inkább vallomásosra sikerült – állapítja meg zárásképpen Mácsai, majd megköszöni a nézőknek az egész éves online kitartást. A két dimenzió persze soha nem lesz képes pótolni a színház lényegét adó személyes jelenlétet, az efféle virtuálisan együtt töltött idők, mint amilyen ez a szilveszteri este is, mégis sokat jelentenek színésznek és nézőnek egyaránt. Akárcsak a telefonos kapcsolat a színház „Vers csak neked” (1.0, 2.0) programjának keretében: szívet melengető, amikor az Örkény egyik színésze jelentkezik be a vonal túlsó végén, és a beszélgetés egy pontján felolvassa az általad megjelölt költőtől a saját maga választotta vers(ek)et. Csak úgy, ajándékba. (A második menetben szerencsém volt: sorra kerültem. Ha lennének további körök, ki nem hagynám őket semmiképp.) A színház bölcs döntése volt, hogy a realitásokat szem előtt tartva még a nyári covid-szünet idején létrehozta streamstúdióját, amelynek segítségével folyamatosan közvetíti előadásait élőben ‒ szabadon választható jegyárakat kínálva ‒ a világ bármely pontjára. A szilveszteri Színészbüfé is ilyen streamelt este volt.

Hiszen az biztosan nem lehet, hogy ne történjen semmi. Igenis vannak örömök az ürömben. És a néző hálás, ha nem engedik ezt elfelejteni neki.

Dömötör Adrienne

Az adott körülményeket figyelmen kívül nem hagyhatva, mégis boldog új évet kívánunk a 2021-ben XXX. évfolyamába lépett Criticai Lapok minden olvasójának, szerzőjének, munkatársának!

A maga módján búcsúztatta az elmúlt, s köszöntötte az új esztendőt az Örkény Színház is, persze streamelt formában – szép új magyar szó, színházi szakkifejezés lett a streamelés, majd’ minden írásunkban előfordul immár, ki tudja, meddig… Mint Dömötör Adrienne élménybeszámolójából kiderül, a társulat azon tagjai, akik most nem anekdotáztak a Színészbüfében, a Színházi Világnapon fogják bepótolni ezt. Addig is Bíró Kriszta beszélgetett egy nagyot Molnár Piroskával életről, pályáról – a Corvina által kiadott könyv (Kvittek vagyunk) inspirálta gondolatait D. Magyari Imre osztotta meg velünk és olvasóinkkal.

Eifert János fotóművész kiállítás keretében „pillantott vissza” eddigi pályafutására, amelynek egyik meghatározó tematikája a mozgásművészet, a tánc – Józsa Ágnes megörökítette a megnyitót is, amelyen számos kép ihletője, Lőrinc Katalin nemcsak beszélt, de táncolt is.

És Józsa Ágnes szólaltatta meg Lukács Andrást is, a Győri Balett újonnan kinevezett művészeti vezetőjét, aki egyik csodálatos mestereként említi Lőrinc Katalint.

Nemcsak országokat, de művészeti ágakat is összeköt az Európai Hidak című rendezvénysorozat a Műpában, amelynek programjában 2020 őszén „Az angol irodalom remekei” is helyet kaptak, ahogy arról Fittler Katalin beszámolója is tudósít.

Prózai művek gyakran kerülnek színpadra, ritka azonban, hogy maga a színész készíti el az adaptációt, miként Grisnik Petra tette, aki monodrámaként játszotta el Grecsó Krisztián Vera című regényét Göttinger Pál rendezésében a Kőszegi Várszínházban. Az előadást, amely súlyos családi titkokat, gyerekkori traumákat tár fel, a pandémiára való tekintettel hozzáférhetővé tették online is – recenzensünk, Gelesz Andrea ebben a formában találkozott vele.

A szokottól eltérően kezelte a titkot Stuber Andrea kritikája szerint Declan Donnellan a nemzetközi produkcióként színre vitt családi tragédiát, a Téli regét rendezve. Az előadás az immár hagyományosnak mondható Interferenciák elnevezésű fesztiválon volt látható online, miként a rendezvény többi programja is – a magyar vonatkozású előadásokról Urbán Balázs írt, amelyek között van kollázstechnikával készült, kortárs irodalmi szövegekből gyúrt „szerzői színház” is.

Irodalmi mű – Valère Novarina novellája – ihlette Berettyán Nándort is, aki A súgó címmel a Nemzeti Színházban hozott létre fiatal színészkollégáival egy „szerzői” előadást – recenzensünk, Szalai Mirtill a szó szoros értelmében kortársuk, azaz kor-társuk.

Egyetlen olyan élő kortársunk sincs viszont ma már, aki színpadon láthatta még Kabos Gyulát – szembesít a színészi pálya mulandóságával, egyszersmind az írástudók felelősségével (hátborzongató mondatokat idézve korabeli kritikákból) az életművet feldolgozó Balogh Géza.

E mulandóság ellen szövetkezve hoztuk létre annak idején az ezzel a számmal XXX. évfolyamát kezdő Criticai Lapokat. S ahogy szoktuk, az év első megjelenése egyben visszatekintés is, összegzése az előző évfolyam tartalmának az Éves mutató közlése által. Ez a tartalomjegyzék most soványabb a szokottnál, 2020-ban mindössze hatszor tudtunk megjelenni a korábbi években kapottnál jóval kevesebb támogatásból. A bizonytalan pandémiás környezet pedig nem volt elég inspiráló a helyzet ellensúlyozására. Most februárt írunk, és még semmi hír az idei pályázatokról. De szeretnénk jövőre megünnepelni lapunk 30. születésnapját.

Szűcs Katalin Ágnes

<<2020. 11-12. szám>>