Mihaela-ügy – Manna Produkció

 

Évszázados életérzés, hogy be vagyunk szorítva Évszázados életérzés, hogy be vagyunk szorítva a mindenkori társadalmi rendszerbe, ennek pedig visszatérő, érzékletes kifejezése a szabadságra sóvárgó természeti lény és a szabadságot eltipró, lelketlen civilizáció szembeállítása mint toposz. Gianina Cărbunariu magyarul is olvasható Tigris című drámájában, amelyhez egyébként egy valós bulvárhír adta az ötletet, a címszereplő vadállat megszökik az állatkertből és elvegyül a városban. Bizonyos értelemben a tigris az olvasó elöl is megszökik: nem találkozunk vele a szövegben, helyette riporterek és dokumentumfilmesek mutatják be vagy játsszák újra a korábbi eseményeket. Interjúalanyaik, bár gyakran mint állatok vagy használati tárgyak szerepelnek a szövegben, társadalmi csoportokat és embertípusokat testesítenek meg allegorikusan. Lényegében a dráma végére leginkább a város lakóiról, működéséről kapunk egy hol szatirikus, hol tragikus látleletet.

Az előtérben Váradi Gergely (fotó: Berényi Andor)

 

A dráma áldokumentum jellegéből, a folyamatos interjúhelyzetekből adódóan eleve formai kihívást jelenthet a színpadra állítás, ezt azonban még tovább fokozták a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatói. Gardenö Klaudia rendező és Komán Attila dramaturg ugyanis a drámabéli tigris neve után Mihaela-ügyre átkeresztelt alapanyagot a Zoomra költöztették. Szó sincs azonban az „online színházban” sokszor tapasztalt, érezhetően kényszerű médiumváltásról: a rendszerből való kitörés, valamint a dokumentálás lehetetlenségének teljes jogú művészi megfogalmazása lett a produkció. Az interakciók során pedig részben mi magunk válunk a város lakóivá, akikről a helyzetkép megelevenedik.

Az előadásban emellett a megosztottság kapott nagyobb szerepet a drámához képest. Először az állami TV1 érezhetően elfogult, „tigrispárti” híradását követhetjük nyomon különböző interjúalanyok, valamint két műsorvezető (Berényi Nóra és Börcsök Olivér) révén. A tigris nem veszélyes, sőt esetenként csodákat is tesz, minden más csak rémhírterjesztés – mondják. Aztán egy ponton az egyik híradósnak elege lesz a közvetítés hol cenzúrázó, hol torzító jellegéből és átigazol a HírTube-csatornához, ahol a tigris állítólagos rémtetteit a középpontjába állító (de szintén propagandaízű) ellennarratívát hallhatjuk. A nézőnek ettől kezdve választania kell a két közvetítés között, egy adott pillanatban ugyanis csak egy Zoom szobában lehet jelen. A két csatornán pedig nemcsak az interjúk eltérőek, de ugrálva köztük különösen vicces, hogy még a zeneválasztás is mennyire találóan reflektál a kulturális tagoltságra (például az Eye of the Tiger remekül eltalált bejátszásával). Az pedig már csak ráadás, hogy olyan populista trükköket is kifiguráznak mindkét oldalon, mint amikor a politikai ellenségképzés során új, mesterkélt kifejezéseket alkotnak. Az oltásellenes ellenzék vagy a sorosbérenc helyett itt például a terrortigris lett a mantra.

(fotó: Berényi Andor)

 

A közösségi oldalakról és a médiából jól ismert véleménybuborékok effajta megjelenítése leírva persze erőltetettnek és pragmatikusnak hathat, az előadás során sűrítve és a bőrünkön megélve ezt a tapasztalatot azonban tanulságos volt. Különösen, hogy a híradásba a nézők bármikor beleszólhattak – valódi és álnézők kommentjei záporoztak az egyes csatornákon, sőt, az ember egyszerre azon kapta magát, hogy az ő nevében is írnak hozzászólásokat valamelyik oldalt támogatva. Több ez, mint puszta reprezentációja a politikai véleménykultúránknak: ahogyan ott az egyes véleményformálók „őszinteségében” bizonytalanodunk el, itt a nézői hozzászólások kapcsán merül fel a zavaró kétely, hogy valóban igazi nézőről van-e szó, vagy egy beépített alkotóról. Számomra emellett szubverzívnek hatott az oldalak elkülönítése is. Az ellen-narratívát képviselő és az állami hírcsatorna helyett (a neve alapján) internetes platformon terjesztett HírTube-ról leginkább a Partizán juthat eszünkbe, azonban az előadásban pont itt láttunk háborús, elfogadásmentes retorikát (a tigrisvadászok támogatását), amit én – és úgy sejtem, a többi, többségében ellenzéki néző is – inkább a kormánypárthoz kötünk. Ettől pedig az előadás még inkább aláássa azt, hogy akaratlanul vagy zsigerileg szimpatizáljunk az egyik oldallal.

A megosztottságot érzékletessé tevő túlzás az előadás végén üt csak vissza: egy ponton mind a két csatorna nézőit komolyabb interakcióra kérik, nevezetesen érveket kell hozni egy tigrissel kapcsolatos petíció mellett vagy ellen. Az általam látott alkalommal a közönség a lehetőségekhez mérten nem volt elég közreműködő az egyik oldalon (tegyük mindjárt hozzá, hogy eredetileg tantermi előadásnak szánták a produkciót, és a fiatalabb célközönség talán máshogy viselkedik), másrészt a bemutatott propaganda-karikatúrákkal nehéz akár csak játékból is együtt gondolkozni. Az utolsó csavar azért így is arcul csap, tökéletes lezárása a kis véleménybuborékaink érzékeltetésének – de a hatáshoz fontos a meglepetés, ezért nem lövöm le a slusszpoént. Végül pedig a krízishelyzetet kihasználva a hatalom embere (Váradi Gergely) diktatúrákra emlékeztető jogrendet rendel el. A tanulság azonban nem a politikusok gátlástalansága, hanem hogy sürgősen el kell kezdenünk vitázni egymással, alkalmanként elismerve a tévedéseinket, mert amíg ellentétes univerzumokban élünk, addig kiszolgáltatottak vagyunk a valódi veszélyeknek. Egyelőre annyira megosztott a társadalom, hogy csak ordítva halljuk meg egymást. Hiába etetnek azonban a helyünkön, el kell hagynunk a ketrecünket.

Hajnal Márton

Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek – Y Csoport

 

Ha azzal a közhelyes mondattal kezdeném a recenziót, hogy egy fiatal független színházi társulat, egy fiatal rendező és egy fiatal színházi kifejezésmód találkozását láttam az Y Csoport és a Bethlen Téri Színház által közzétett felvételen, csak azért nem mondanék igazat, mert a „fiatal színházi kifejezésmód” óhatatlanul magára a felvételre utalna. Holott egyre inkább látható, hogy a pandémia miatt rémesen hosszúra nyúló kényszerszünet eredményezett ugyan ötleteket, innovatív megoldásokat, de új színházi-filmes kifejezésmódok, új audiovizuális formák nemigen jöttek létre. Ami annyiban alighanem törvényszerű, hogy a színház háromdimenziós műfaj, amelynek lehetőségeit két dimenzióban nemigen lehet tágítani. Más kérdés, mennyire törvényszerű, hogy nem alakult ki egy sajátosan filmszerű, képernyő-színházi műfaj (amelynek létrehozásra történtek ugyan kísérletek, de látványos eredményt nem hoztak). Az utóbbi időben közzétett, friss, nézők előtt soha el nem játszott, netes terjesztés céljából felvett előadások mindenesetre mentesek az audiovizuális művészi ambícióktól; eltérést legfeljebb abban mutatnak, hogy a hagyományos színházi felvételekhez vagy a klasszikus tévéjáték formához állnak-e közelebb. Mivel a főként közelikből építkező tévéjáték forma inkább a két-három szereplős, statikus kamaradarabok esetében látszik előnyösnek, szerencsés döntés, hogy A szecsuáni jólélek egyértelműen a tradicionális színházi közvetítéshez áll közelebb – nem pusztán a szereplők viszonylag nagyobb száma, hanem a stilizált, a ritmusra, a mozgásra sokat bízó játékmód miatt is.

Király Orsolya és Kazári András (fotó: Bakki Zsolt)

 

Az előadást rendező Vadász Krisztina tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus-rendező osztályában, és az utóbbi-két három évben egyetemi vizsgái mellett rendezőként, koreográfusként, előadóként dolgozott kőszínházakban és független társulatokkal is. Színészként már találkozott a darabbal; a Zsótér Sándor rendezte vizsgaelőadásban is fontos szereppel bírt a mozgás, amelyet az osztály tagjai maguk koreografáltak. S noha a „fizikai színházi rendezői” gondolkodás Vadász Krisztina nem egy vizsgarendezésén (Zárt tárgyalás, Szépek és átkozottak) tükröződött, nem minden munkáját jellemzi a koreográfia formaszervező ereje: a Bethlen Téri Színházban 2018-ban bemutatott Viszontlátás például kétszemélyes, szöveg- és színészközpontú, alapvetően statikus előadás volt.

A szecsuáni jólélek esetében viszont a koreográfia az egyik kulcsa a sajátos játékmód megépítésének. A klasszikus Brecht-darabok bemutatóinak meghatározó kérdése, hogy mit kezdenek az alkotók e művek jelentésének egyértelmű meghatározottságával és a brechti gondolatok sajnálatos örökérvényűségével. A szecsuáni jólélek írója kristálytisztán artikulálja mondandóját, nincs mit megfejteni rajta, felesleges a sztenderdtől eltérő interpretációs lehetőségeket keresni. És ezt a mondandót alighanem mindig is időszerűnek fogjuk érezni, hiszen abban legfeljebb legszebb álmainkban bízhatunk, hogy a jóság, a segítőkészség, az önzetlenség egyszer majd megváltja a világot, hogy a túléléshez nem kell valamelyest alkalmazkodni a világ működésének zord törvényeihez, és hogy a puszta „jóság” érvényesüléséhez nem lesz szükség könyörtelen, érzelemmentes racionalitásra. Ez a gondolat pedig a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb módon, a szövegből kibontva, a közreműködő művészek színészi erejére támaszkodva is közvetíthető – ami nem feltétlenül serkenti a rendezői invenciót. És éppen a mondandó általános érvénye miatt nagyon nehéz valóban személyessé tenni a szöveget – alighanem ennek következménye, hogy az utóbbi idők sokasodó (bár más-más fordításban, következésképpen más-más címváltozatban megvalósuló) Szecsuáni-bemutatói néha csak szereposztásuk tekintetében különböznek egymástól. Ha udvariasabban akarok fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy a bemutatót sokszor egyszerűen az indokolja, hogy van a társulatban egy olyan művész, aki maximálisan alkalmas a kettős főszerepre. És többnyire hasonlóan pragmatikus megoldások mentén dől el az is, hogy mennyire használja az előadás az eredeti Dessau-zenét, illetve megmarad-e a darab a szerkezet által kínált klasszikusan stilizáló játékmódnál vagy próbál ettől elütő színházi nyelvet – akár a brechtiből merítőt, akár attól teljesen eltérőt – alkalmazni (a legtöbb esetben nem használja és nem próbál).

Az Y Csoport esetében azért még hangsúlyosabb ez a kérdés, mert egy független színházi csapat darabválasztását többnyire nem az indokolja, hogy megfelelő szerepet sikerüljön találni a társulat tagjainak, s általában nem cél a kőszínházakkal párhuzamos repertoár kialakítása sem. Így még inkább elvárás lehet az, hogy az alkotók személyesen, friss szemmel, eredeti olvasattal közeledjenek a feldolgozott anyaghoz – ami A szecsuáni jólélek esetében könnyebben képzelhető el a forma, mint a tartalom síkján. És e terén konstatálható is az alkotói ambíció és invenció Vadász Krisztina rendezésében, aki a brechti elvek felől közelít a drámához, de nem a hagyományos brechti eszközöket alkalmazza. Nincsenek songok, nincs vetítés, jelenetcímek, narráció stb. A játékmód azonban erősen stilizált és úgy teremt távolságot színész és szerep között, hogy azzal tágítja a néző asszociációs lehetőségeit is. A stilizálás része a redukció (még akkor is, ha nyilvánvalóan pragmatikus okok indokolják). Az előadást hét színész játssza – ebből adódik az az izgalmas kettősség, hogy miközben Sen Te szerepet játszik (Sui Ta szerepét), az őt alakító Bognár Anita az egyetlen, aki nem játszik más szerepet. A többiek ugyanis több figurát is színre hoznak (természetesen nem egyenlő leosztásban, hiszen vannak, akik hangsúlyosabb, fontosabb szerepük mellett formálnak meg még egy-két kisebbet, míg mások több, egyformán fontos epizódszerepet játszanak). Az istenek sem kívülállók, az ő alakjukat is a földi szereplőket játszó színészek veszik fel – azt a nézőre bízza az előadás, hogy ezt a szerkezetből adódó szükségszerűségnek tekinti-e, vagy a mítosz, az emberi jóságot jutalommal kecsegtető transzcendencia megkérdőjelezéseként értelmezi. Általában is elmondható, a rendezés tartózkodik attól, hogy a mű jelentésének egyes szegmentumait, hangsúlyait sulykolja, inkább rétegzettebb gondolkodás felé próbálja vezetni a befogadót. Ennek eszköze a tér stilizált anyagszerűsége is. Ez azt jelenti, hogy a játék a Bethlen Színház üres, minden hagyományos díszletet, térelemet nélkülöző terében zajlik, ám egy idő után a szinte egyedüli kellékként használt zsákokat a játszók kilyukasztják, és azok tartalma ellepi a teret. A halandók zsákjából mulcs hullik ki (ami – ha jól tudom – alapvetően fenyőkéreg), és e sötét árnyalatú, tarkabarka, tőzegre, avarra, sárra asszociáltató, fokozatosan mindent ellepő, a köznapi lét nyomorába süppedést szinte fizikailag érzékeltető anyag lassacskán szétterül a játéktér egészén. Az istenek három zsákjából pedig az utolsó jelenetekben sűrű fehér por (só? liszt?) pereg a színre, ami havazásra vagy akár valami tünékeny, mesebeli égi mannára is emlékeztethet – és erős kontrasztot képez a mulccsal. Ez a maga megfoghatatlanságában nagyon is hatásos atmoszférát teremtő közeg éppoly finoman helyezi kontextusba a történetet, mint a látványtervezők, Bognár Eszter és Ferenczi Zsófia   néhány más ötlete: a vizes palack, amelyet Vang kezdetben a fején hordoz, majd sérülése után az eltört kezére húz, vagy a Mi-Csü asszonyra adott félig férfi, félig női ruha (hasonló ötletekből akár többet is elbírna az előadás).

Bognár Anita és Boda Tibor (fotó: Papp László)

 

A stilizálás legfontosabb eszköze a mozgás, a gesztusok rendszerének felépítése. A produkció pontosan megtervezett mozgásnyelvvel rendelkezik – vagyis a színészek nem táncolnak, nem végeznek gimnasztikai gyakorlatokat, hanem mozdulataik segítségével építik fel a karaktereket, létesítenek kontaktust, illetve teremtenek távolságot önmaguk és a szerep között. Így a mozgás igen sokrétű. Egyes gesztusok amolyan állandó jelzői az egyes figuráknak – vagyis megteremtik a karakter alapjait, miközben el is választják egymástól az egyazon színész által játszott alakokat. Máskor egy-egy finom gesztus véleményezi a figurát vagy az adott helyzetet. Az egyes szereplők kapcsolatainak lényegét is gyakorta a mozdulatsorok fejezik ki – Sen Te hullámzó érzelmeit például pontosan leírja az, ahogyan átveszi mások mozdulatsorait, majd kilép azokból. Egyes jelenetekben pedig a mozgás a dinamika része: lendületesebbé, energikusabbá teszi az alapvetően statikus szituációkat. És annak is megvan a jelentősége, ha a jelenet szándékosan statikus marad. Ennek legnyilvánvalóbb példája az utolsó kép, amelyben a Vang által elmondott híres epilógust („…kell jó végnek lenni”) a zsákokon ülve, tűnődve, arcukat kezeikbe támasztva hallgatják a szereplők és az alkotók.

A színészek a stilizálás különböző fokozataival élnek; hol finomabban, hol élesebben emelik el a jeleneteket a reálszituációktól. Hasonlóképpen hol élesebbek, hol finomabbak a váltások az egyes szerepek közt. A kisebb szerepeket voltaképpen csak a színészi hangsúlyok, gesztusok különítik el egymástól, a nagyobbaknál a jelmez is változik, módosul (leglátványosabban Mi-Csü és Jang asszony esetében). A testtartás, egy-egy markáns gesztus meghatározza az egyes figurák alapkoordinátáit, maga a beszéd pedig legtöbbször az adott helyzetre reagál. De ha eltartják is maguktól a szerepeket a színészek, nem karikírozzák azokat, legfeljebb élesebben, felnagyítva, komikus eszközöket is felhasználva mutatnak emberi érzéseket, reakciókat. Boros Ádám, Hermányi Mariann és Király Orsolya sok kisebb szerepet formál meg – annyit, mint más előadásban egy fél társulat –, változatos hátteret teremtve Sen Te történetének. Pálya Pompónia úgy emeli el a kétszínű Mi-Csü és a fia cinkosaként ügyködő Jang asszony alakját, hogy erőteljesen érzékelteti: a kisszerűnek, helyenként komikusnak látszó magatartás esendő, de természetes emberi érzéseket takar. Boda Tibor a többieknél direktebben hangsúlyozza Jang Szun elszánt önzését, amire Kazári András Vangjának töretlen optimizmusa, kétségbeesett (ál)naivitása reflektál. Van, aki a jóságból próbál megélni, van, aki a jóság eszméjébe kapaszkodik, és gyakorlatilag mindenki szerepet játszik (vagy egy szerepnek próbál megfelelni), akár tudja magáról ezt, akár nem. A kivételt Sen Te jelenti, aki paradox módon akkor is önazonos marad, amikor Sui Ta szerepét játssza. Ennek megfelelően Bognár Anita alakítása kapcsolódik legerősebben a reálszituációkhoz; éppoly sallangmentesen mutatja meg Sen Te érzelmeit, mint gondolkodásának alakulását. Sui Tává a lehető legegyszerűbb eszközökkel változik: a mezítlábas lány cipőt vesz fel és hajt egyet a ruháján. Ám Bognár Anita játéka mindvégig érzékelteti, hogy Sui Ta gúnyája alatt Sen Te van, aki nem lényegül át Sui Tává – a szépen felépített alakítás talán legizgalmasabb, legeredetibb pontja épp annak a belső idegenségnek az ábrázolása, amely a lányt a „nagybácsitól” elválasztja.

Így áprilisban lassan mi, recenzensek is hozzászokunk ahhoz, hogy online kritikákat írjunk, mostanság nem is szentelünk már sorokat ennek, de az igazság kedvéért azt le kell írnom, hogy monitoron keresztül az előadás inkább végiggondoltsága, látható szakmai kvalitásai révén, elsősorban intellektuálisan hat. A mozgás dinamizmusa a képernyőn kevéssé üt át, mint ahogy a látvány által megteremtett atmoszféra is kevésbé érezhető, mint a színházban ülve. Ami a brechti elvek felől nézve még akár előnyösnek is gondolható, de élőben valószínűleg az érzékekre, érzelmekre is erőteljesebben ható bemutatót nézhetünk majd. Remélhetőleg nem is olyan nagyon sokára.

Urbán Balázs

Schiller: Don Carlos – Radnóti Miklós Színház, stream

 

„Schiller bőkezűsége vissza tudja adni a hatásnak az ártatlanságot, s oly nemes naivitással ajándékozza meg, hogy elfeledjük a nevetést és a szidalmat, s szeretnénk letérdelni előtte.”  

Thomas Mann

 

Ha van fénylő sötétség, akkor az Schiller Don Carlosában található. Többször tapasztaltam, hogy a nagy Schiller drámák szövege – nagyon különböző fordítások esetében is – rendelkezik valami semmi máshoz nem hasonlítható, fehér izzással. Ezt éltem át például 2016 őszén is, amikor a színművészeti egyetem Zsámbéki−Fullajtár osztálya gyakorló anyagként mutatta be Miller Lujza történetét, Fondor és szerelem címmel, Ungár Júlia átdolgozásában, Zsótér Sándor rendezésében. Szinte megható volt látni, ahogy a szakmájukra még nem egészen kész, ám a történetben tisztességgel megkapaszkodó ifjú emberek odaadják magukat az eseménynek, értik és érzik, mit tesznek éppen, s bár még nem ők fénylenek, egy idő után bevilágítja arcukat a mű.

A Radnóti Miklós Színház streamelt változatban nézhető, Nagy Péter István által rendezett, új Don Carlos produkciójának szereplői már mind teljes szakmai vértezetben állnak előttünk. Itt már, ahogy mondani szokták, „nagyban megy a játék”, s mégis, maga a fiatalság él benne, első percétől az utolsóig. A Thomas Mann által emlegetett „nemes naivitás” megnyilvánulását egyébként már a nyitó képek egyike jelzi. Mintha szerelmes diákok által összekarcolt iskolapadot látnánk, a francia forradalom jelszavai virítanak a gyóntatófülke deszkalapjába vésve, s Carlos (Nagy Márk) épp a Fraternitét kapargatja, Domingó atya (Pál András) veszélyes közelében. Pedig a madridi és németalföldi történésekhez képest hol van még 1789! De Schillerhez már közel van. „Remény az ifjú délibábja” – írja Remény című versében, s az 1787-ben befejezett dráma ennek a remegő délibábnak a kivetítése. Kicsit szűkebben véve pedig annak elképzelése, hogy adódik olykor legalább „egy ember”, kiben „a lélek harsog”. A nagy remény pedig az, hogy „amit a lélek hangja hirdet, /Az nem csalhat meg soha minket!” (Dsida Jenő fordítása)

Hogy azt a rendkívüli „közelszínházi” érzést, amit az előadás jelenlegi filmváltozata kínál, mennyiben őrzi meg majd az élő színházi változat, nem érdemes boncolgatni. Ez itt és most önmagában érvényes alkotás, a többit majd meglátjuk. Az öt éven át készült dráma Vas István által fordított, hatezersoros költői monstrumából készült, mindvégig emelkedő erejű szövegváltozatot Sándor Júlia és Nagy Péter István készítette, egy-egy keményebb, de mindig kortársi beszólással. Pontos verbális megfelelői ezek a kifejezések a látványban is érzékelhető áttételeknek: Eboli (Sodró Eliza) például a budoárja helyett egy fürdőkád párájában fogadja a máshoz készült herceget. Devich Botond, a díszlet tervezője 2020-ben végzett M. Tóth Géza látványtervezői osztályában, de sok fiatal rendezővel, Hegymegi Mátéval, Tarnóczi Jakabbal, Fehér Balázs Benővel, és Nagy Péter Istvánnal is dolgozott már együtt. Nagy Péter István a celldömölki Soltis Lajos Színház neveltje, ott játszott, zenélt, miközben szerzett egy pszichológia BA diplomát, és rendezett is. Még 2011-ben láttam Interferencia címen bemutatott rendezését, ami akkor már kiemelkedett az évad független produkciói közül. Színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező szakirányon tanult, Horváth Csaba osztályában.

Sodró Eliza, Rusznák András és Pál András (fotó: Dömölky Dániel)

 

Az a fekete üvegfalakból kirakott, homályló tükörfolyosó-rendszer, amiben együtt vagyunk a szereplőkkel, s amiben nem lehet megállapítani, hogy emelkedünk vagy süllyedünk, behatolunk-e valahová vagy épp kizáródunk valahonnét, a megfigyeltség, a meglesés, a védtelenség és az önvizsgálat labirintusa. Azt, hogy merre van, s van-e egyáltalán kijárat, fölösleges is keresni. Nincs. A nagyon spanyolos fekete öltözékek és a nagyon spanyolos fehér gallérok tervezője Giliga Ilka. Izgalommal lehet várni, hogy az alaplátnivalót operatőri hozzájárulással (elsősorban Vincze Alina segítségével) megsokszorozott „szellemképek” miként tudnak megmaradni az élő színházi változatban. Az előadás másik operatőre Vaszari Júlia, a közvetített változat filmes rendezője Zilahy Tamás volt.

A tektonikus földtani eseményekre emlékeztető, zúgásokat és izgatott dobszólókat tartalmazó, remekül funkcionáló, támadni és megtámasztani tudó muzsika zeneszerzője Dargay Marcell, a hanghatások tervezője pedig Csizmás András. (Itt jelzem azonban, érthető, hogy rohanunk-rohanunk bele a történetbe, de annak az izgatott, pergő dobolásnak pillanatnyilag zavaró, mi több, a beszédet eltakaró a hangereje, ami a nők első jelenetében ér csúcsára. Ez alighanem technikai gond lehet csak.) Pompás összhangban van ez a zizegő zajrendszer a palota sötétjét sárgás feketére váltó ellenfénnyel. A közelmúltban egyébként volt egy ilyen, az arany ígéretét a fenyegető nagyfeszültség jelével vegyítő, fekete-sárga díszlet, a Stúdió K Néró előadásában (rendezője Hegymegi Máté, tervezője Fekete Anna), s ott is jól működött, lassan korunk része a vele járó hangulat.

„A Don Carlos nagyszerű, bár rettenetesen bonyolult intrika-dráma; az embernek mindig újra el kell olvasnia, ha el akarja mondani a tartalmát.” – véli Szerb Antal, s ezért is kell méltányolnunk a rendező és a dramaturg munkáját. Összefogott, pontos történetvezetésre, mélyen elemzett dialógusokra épül itt a magas rendű színészi munka, melyet aztán megemel még a fizikai színház kifejezési formáinak mértékkel alkalmazott, ám fűszerként érvényesülő hatásrendszere. Ezt a színházi nyelvet, fiatal kora ellenére, vagy tán épp azért, jól ismeri a címszerepet alakító Nagy Márk. Ő az, aki 2018-ban vendégként szerepelt a Nemzeti Színház H. Vecsei Miklós szövegkönyvét feldolgozó, ifjú Vidnyánszky Attila rendezte villogó-dübörgő Woyzeckjében. A „paneldráma” megrázó Woyzeck figurája egyszerre volt kortársunk és minden idők kiszolgáltatott, koravén fiatalembere, emlékezni kellett rá, sokáig. Most újabb „vesztes”-t kell megmutatnia, s ezt kiválóan meg is teszi. Ő az, akinek karakterét leginkább átgyúrják az események, de mire az elszánás megérik benne, lejár a cselekvés ideje. Hajdani szerelmét s jelenlegi mostohaanyját, Valois Erzsébetet Mészáros Blanka alakítja, részvétünket kiérdemlő, nemes tartással, ám asszonyi és királynői titkait mindvégig megőrizve. Míg a királynő nagy feladata a visszafogás és az eltitkolás, Eboli hercegnő figurájában minden ott van, ami látványosan és dermesztően eljátszható, és Sodró Eliza el is játszik mindent. Korunkhoz és életstílusunkhoz ő van legközelebb, szinte érezni, ahogy rászögeli az előállt pillanatot a jelenre. Fájdalmas, szép, igen erős alakítás. Még közelebb áll hozzánk Gazsó György tehetetlen emberségű, mesebelien jóindulatú, mindent értő Lerma grófja.

László Zsolt és Nagy Márk (fotó: Dömölky Dániel)

 

Pál András szuszogó konspirátorában, Domingóban, a kenetteljes és ravasz gyóntató atyában minden benne van, amit Schiller az egyházról gondolt azidőtájt, s az is, amit manapság csak ijedve sejtünk. Meglepetés Rusznák András mint Alba herceg. Rusznák nem az az alkat, akit első gondolatra Albaként tudunk elképzelni. Sokkal fiatalabb is, mint a darabban megírt Alba, s még fiatalabb, mint a valahai, élő hadvezér volt ekkortájt, a történelemben. És a lényeg mégis megvan! Rusznák kialakított egy olyan testtartást és egy olyan, feszítetten rekedtes hangot, ami mindent behoz abból a mészárló erőből és rendíthetetlenségből, ami a Flandriában vérontást elrendelő Albát, a született katonát jellemzi. A hajából font, koponyára tapadó, vékonyka copf pedig telitalálat, valami eredendő vademberséget kölcsönöz a figurájának.

László Zsolt nagy színpadi pillanatait sokáig kellene sorolni. Láttuk már számos, igen eltérő, nagy szerepben, ám az ő mostani Fülöp királya a pályacsúcson lévő művész nagyszerű alkotása, korszakot jelző, rendkívüli teljesítmény. Iskolapéldája az előadás a ma is érvényes tanításnak: nem attól színház a színház igazán, hogy valaki szerepbe bújik, s mond ezt meg azt, hanem sokkal inkább attól, hogy valaki más, egy ugyancsak szerepbe bújt alak – figyel rá. Ez a rugalmas, szép kapcsolati háló a Radnóti jelen produkciójának legvonzóbb jelensége. Mikor a második rész elején megszólal egy mélyen zengő cselló, érezni, most jön a nagy pillanat, a legfontosabb kísérlet, s kezdetét is veszi az ünnepi idő, a nagyok találkozása.

Nagy Márk a Don Carlos Radnóti színházi előadásában (fotó: Dömölky Dániel)

 

Posa márki szerepében Baki Dánielt látjuk. Jó volt ő már egyetemista korában a Gazdag Gyula filmje alapján készült, s egészen kiváló Válogatás című vizsgaelőadásban is mint füle mögé igazított hajú, függetlenített KISZ-titkár, s még jobb volt Grecsó Krisztián Megyek utánad című, Dékány Barnabás által rendezett játékában. Most nagy a teher rajta, és meg kell hagyni, szépen viseli. Erős jel az ő ifjúsága ebben a produkcióban. Mást üzen, mint sok eddig látott hazai Rodrigo. Pillanatnyi bizalmat sem szavaz a játék az idősebb nemzedéknek. Nincs értelme találgatni, hogy a márki Carlosba, vagy Erzsébetbe szerelmes-e inkább, nem is kapunk jelet ezekre. Abban viszont biztosak lehetünk, Posa semmiképp nem kíván élni „a hatalom hónaljszagában” – hogy Sütő András erős kifejezését idézzem. Ennek az előadásnak a főalakja Posa, a képességes ifjúság képviselője, aki egy, a gyakorlatban kivitelezhetetlen eszmébe szerelmes. „Én a jövő polgára vagyok! – mondja büszkén, s némiképp tehetetlenül. Gyönyörű Fülöp király és a márki nagyjelenete. Megrendítő megoldhatatlanság jellemzi, s olyan átható fényesség uralja a dialógusukat, hogy azt érezzük, a Nap udvarában járunk, a hatalom halálos közelében.

A végén Fülöp nyílt színen lövi le Rodrigót. A lógó csuhájú, vén és vak Főinkvizítor (M. Kecskés András) elborzasztó közléséből pedig megértjük, hogy bár a márki most távozik közülünk, neki lényegében régen vége már, hisz az inkvizíció minden lépéséről tudott, s az ő legkisebb szándékát is nyilvántartja. Sőt, azzal is tisztában vannak, hogy Fülöp szerelmetes érdeklődése egy független és tiszta udvari ember iránt az inkvizíció markából való esetleges királyi kicsusszanás reményét is tartalmazta.

Opera módjára emelkedett, indulatokban gazdag előadás ez. Érdemes tanulmányozni, hogyan működnek benne a rendező által használt mozgásszínházi elemek. Gondolok itt például egy hagyományosabb előadásban esetleg zavarónak számító hirtelen letérdelésre, hanyatt fekvésre, a halott barát melletti összekucorodásra, vagy csak egy mozdulatra, amivel a végén Fülöp – remegő, vörös ellenfény előtt – magához rántja a birtokolt királynét. Úgy tűnik, egy fizikai színházi jel épp ellenkező időkezeléssel működik, mint mondjuk a zenés színpadok zárt énekszámai. Megszoktuk már, hogy egy ária vagy más énekszám megnyitja az időt, kitágítja a pillanatot, sok esetben akár zárványt képezve az előadásban. Egy expresszív mozdulat vagy pozíció viszont lassan vesz birtokba bennünket. Ha akarjuk, ha nem, a mozgás látványa testi ingerületet indít el bennünk, s emléke úgy ég be a nézőbe, hogy időben már régen messze járunk, de a kiváltott érzet még mindig hat, s csak lassan mosódik el a nyoma, miközben legtöbb esetben vízszintes szalagokban beépül az előadás élményének egészébe. De talán más ezt másképp érzékeli.

A Radnóti Don Carlosa nem egyszernézős előadás. Filmváltozatára is érdemes jegyet venni, hogy aztán egészen új arcát láthassuk majd élőben is.

Gabnai Katalin

avagy: Egy kispolgár rémült vallomásai (III.)

 

A filmszínész

Nagyon korán eljegyezte magát a filmmel. Még 1912-ben. Nem várta meg, amíg valamelyik filmrendező felfedezi, maga látott hozzá filmkarrierje elindításához. Már a bevezető fejezetben utaltunk rá, hogy a nagyváradi Vigadó mozgószínház támogatásával és Gózon Gyula közreműködésével Kabos egy rövidfilmet készített Szoknyahősök címmel. A Nagyváradi Napló lelkes beszámolója szerint „Gózon Gyulával együtt két hónap óta tervezték, formálták a mozgalmas, fordulatos meséjű és látványos jelenésű darabot. Kétheti próba után és egy főpróba után tegnap volt a darab premierje a felvevő készülék előtt. […] Két fiatalember szerepel benne, akik kártyázás közben megpillantanak egy hölgyet, utána vetik magukat, követik árkon-bokron át, ahol hozzájutnak egy pillanatra, folytatják a félbeszakított partit, aztán új nők kerülnek elébük, egészen megbomlanak, és közben kártyázva a legkülönösebb és legeredetibb kalandokon esnek át.”¹

Élete első filmjében tehát író, rendező és főszereplő volt egy személyben. A Szoknyahősök elveszett, ahogy nem maradt fenn két másik némafilmje, A gyufa (1917) és a Székelyvér (1922) sem. Egyetlen hétperces burleszk, a Pufi cipőt vesz (1914) őrzi kezdeti kapcsolatát a mozival. Hogy nemcsak későbbi káprázatos filmkarrierje szempontjából érdemelnek figyelmet ezek a kezdeti lépések, arra abból is következtethetünk, hogy pályája elején két jelentős filmrendezővel találkozott: A gyufa rendezője Garas Márton,2 a Székelyvéré Deésy Alfréd3 volt. Mindkettőjüket a magyar filmcsinálás legjobbjai között tartjuk számon. Garas Márton 1915-ben rendezett először filmet, Janovics Jenő⁴ hívta meg a kolozsvári Proja vállalathoz. Nem zárható ki, hogy Deésy és Kabos ismerték egymást Nagyváradról. 1909-ben a nagyváradi Szigligeti Színház mutatta be Deésy Juhász Gyula szövegére írt zenés játékát, az Atalantát. (Kabos 1910-ben lett a Szigligeti Színház tagja, de legjobb barátja, Gózon már 1906-tól itt játszott.)

Különös, hogy a magyar filmtörténet máig legkörültekintőbb összefoglalása, Nemeskürty István A képpé varázsolt idő című nyolcszáz oldalas munkája nem tesz említést sem a Szoknyahősökről, sem A gyufáról, sem pedig a Székelyvérről. Csak a Pufi cipőt vesz érdemel egy teljes bekezdést, ilyenképpen: „Tábori Kornél (1879−1944) hírlap- és regényíró nem volt hivatásos filmrendező, de mert az ő rendezésében maradt fenn Molnár Ferenc 1914 nyarán írt és forgatott, háromszáz méteres eredeti filmbohózata, illik róla, illetve a filmről megemlékezni. Annál is inkább, mert ebben látható először Kabos Gyula, aki cipőbolti segédet alakít, amint kétségbeesett buzgalommal igyekszik cipőt erőltetni Huszár Pufi kellemetlen illatú, irdatlan-ormótlan lábára. A kis burleszk ma is nevetésre fakaszt; meggyőző példája, hogy már 1914-ben milyen ügyesen elsajátítottuk a tornászmutatványos amerikai burleszket. Mert a filmben az történik, hogy Kabos – ő a jobb színész, Pufi csak kövér és otromba, de hát ez a szerepe – akrobatamutatványokkal igyekszik kiszolgálni a vevőt. A későbbi Stan és Pan-típus jelenik meg Molnár Ferenc, Tábori Kornél, Kabos Gyula, Huszár Pufi és a Kinoriport⁵ jóvoltából.”⁶

Egy újságban 1917-ben az a hír jelent meg, hogy az egyik újonnan alakult filmvállalat további filmeket fog készíteni Kabossal. „Kétségtelen, hogy ez a fiatal művész, aki eddig a fővárosi varieték színpadán szerzett estéről estére nagy sikert, rövid időn belül népszerű lesz a moziközönség előtt is – tudatja a lap. – Ezekben a darabokban Kabosnak elsőrangú szerepeket fognak írni, arról maga Kabos Gyula gondoskodik, aki a darabok szüzséjét írja… A rendkívül ötletes fiatal színésznek színpadi szereplése a legszebb reményeket nyújtja a filmszerepléshez. A kitűnő komikus ugyanis éppen nagyszerű mimikájával, groteszk mozdulataival és erősen poentírozott játékával tűnt fel s ezek azok a követelmények, amelyek a filmen legelsősorban szerepelnek. Meg vagyunk győződve róla, hogy Kabos Gyula filmjei egy sorban lesznek helyezhetők legkedveltebb külföldi komikusoknak, Princnek,⁷ Max Lindernek⁸ az alakításaival, és az ő filmsorozata – bár csak egyfelvonásosokat fog tartalmazni – kedvelt attrakciója lesz a moziműsoroknak.”⁹

Az újsághírből semmi nem valósult meg. Nem zárhatjuk ki, hogy a tudósítás Kabos kezdeményezésére jelent meg. A valóságban a négy némafilm-szkeccse után kilenc év telik el, mire Kabos újra felvevőgép elé áll, hogy azután 1931 és 1938 között negyvenöt magyar játékfilm közreműködője legyen.

A Hyppolit keletkezéstörténetét és kirobbanó sikerét számos alkalommal feldolgozták. A sok bába közt már-már majdnem elvetélt az ötlet, de végül számos homályos és meg nem erősített fordulat után máig a magyar filmtörténet egyik büszkesége. Az ugyancsak 1931-ben készült és bemutatott első magyar hangosfilm, A kék bálvány sikertelensége után óvatosak és körültekintők lettek a hazai filmgyártás illetékesei a következő mozidarab témájának kiválasztásában. Ez végül Zágon István egyik vígjátéka lett, amelyet 1930-ban a Magyar Színház készült bemutatni, de néhány próba után lekerült a műsortervről, mert a történetet érdektelennek találták. A Hunnia¹⁰ vezetőit azonban érdekelni kezdte a téma, csak nem találtak hozzá hazai producert. Végül Albert Samek prágai német filmkereskedő és vállalkozó jelentkezett, aki elvállalta a téma menedzselését. Óvatosságból a film két verzióban, németül és magyarul készült, de a németnyelvű változat – ugyancsak Székely István rendezésében és kiváló színészek közreműködésével – megbukott.

Samek megjelenése után lépett be az előkészületekbe Nóti Károly,¹¹ aki filmnovellát írt Zágon ötletéből. Kabos közreműködése azonban cseppet sem volt magától értetődő fordulat a film történetében. Erre így emlékezik a rendező, Székely István: „Bingert János, a Hunnia Filmgyár Rt igazgatója az óbudai gazdag polgár szerepét már kiosztotta Gózon Gyulára. Bár Gózont igen jó színésznek tartottam, nem egyeztem meg Bingerttel a szerepet illetően, főleg azért nem, mert Csortos úgy elnyomta volna Gózont, hogy a film végén, amikor Schneider fellázad és kidobja Csortost, nem hittem volna el neki az egészet. Azon kívül Gózon »vidék« volt és nem Pest vagy Óbuda. Végigjártam a színházakat, és ha jól emlékszem, a Fővárosi Operettszínházban láttam először Kabos Gyulát. (Talán A harapós férjben?) Úgy éreztem, hogy megtaláltam Schneider urat. Hosszú harc volt, mert az illetékesek nem akarták őt – több okból. Főleg az volt ellene a kifogás, hogy nem elég »előkelő« színész. Csak egyet nem vettek figyelembe, hogy nagyon tehetséges. Kabosra tehát büszke lehetek…”¹²

Még egy jelentős fordulatot hozott az, hogy a rendező Kabosra bízta Schneider szerepét és nem Gózonra (akit egy másik pompás szereppel kárpótoltak: ő lett Makács, Schneiderék lányának reménytelenül szerelmes udvarlója). Megváltozott a befejezés. Eredetileg – a filmnovella szerint – Hyppolit került volna ki győztesen a történetből, így viszont Székely szándéka szerint Schneider fellázad Hyppolit zsarnoki fölényessége ellen. „Kabos Gyula és Székely István elhitetik velünk, hogy itt a lázadás a fő – írja Nemeskürty István. – Ingujjban, nadrágtartóban, hagymás rostélyost enni a konyhában, kimártogatni a szaftot és gorombáskodni a finomkodóan előkelősködő komornyikkal, aki a néző és a vele összekacsintó Schneider úr számára ezúttal már nem fizetett alkalmazott, hanem felhúzott orrú, utálatos úriember, pontosan az a kellemetlen személy, akivel a néző vetítés után a boltban mint segéd, a műhelyben mint inas, vagy a négyszobás lakásban mint cseléd találkozni fog”.¹³

Kabos megjelenése tehát alapjaiban változtatta meg a helyzetet, nyilván azzal is, hogy szócsavarásaival, logikai bukfenceivel, különleges párbeszéd-építkezéseivel „társszerzőként” is beavatkozott a forgatás természetrajzába, és ez a további filmjeiben is meghatározta részvételét a forgatásokon. A Hyppolit pedig az ő jelenlétével hozott fordulatot a magyar filmgyártásba. Sok követője és utánzója akadt, hosszú időre kijelölte Székely István filmvígjátékának útját Magyarországon. Pillanatok alatt megteremtette a beszélőfilm sajátos ízeit, a dialógus stílusát és stilizáltságát, nonszenszbe hajló fordulatait. Azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy a hangosfilm megszületésének hajnalán jó két évtizeddel megelőzte az abszurd színház úttörőit, Ionescót és követőit.

A film azóta is folytatja diadalútját. 2000-ben beválasztották az Új Budapesti Tizenkettőbe,¹⁴ 2012-ben pedig bekerült a Magyar Művészeti Akadémia által kiválasztott mindenkori legjobb magyar filmek közé.¹⁵ Kabos a korabeli magyar filmek nélkülözhetetlen alakjává vált.

A Meseautó című filmben

 

Negyvenöt játékfilmjéből hatot sokáig úgy tartott nyilván a hazai filmtörténet, hogy elveszett: az Ein Auto und kein Geld (1931), A repülő arany (1932), a Piri mindent tud (1932), a Szerelemből nősültem (1937), a Beszállásolás (1938) és A fehérvári huszárok (1938), de a kilencvenes évek közepéig valamennyi előkerült.¹⁶ Az Ein Autónak szintén Alfred Samek volt a producere, német nyelven készült, Magyarországon nem is mutatták be. A repülő arany bűnügyi történet Székely István rendezésében; Kabos egy magyar származású francia újságíró. A Piri mindent tud szintén Székely István gondosan rendezett, ötletes filmje. A Szerelemből nősültem is Székely István munkája Nóti Károly forgatókönyvére, Kabos ezúttal cégtulajdonos. A Beszállásolás írója is Nóti Károly, a rendező Szlatinay Sándor.¹⁷ A fehérvári huszárok Erdélyi Mihály operettjének filmváltozata György István¹⁸ rendezésében.

Kabos 1931 és 1938 között – rengeteg színházi munkája mellett – folyamatosan filmezett. Nemcsak egymás után, olyan is előfordult, hogy párhuzamosan két filmet forgatott. Divatba jött. A közönség arra a filmre váltott jegyet, amelyikben ő játszott. Egyszeriben sztár lett. A Mindent a nőért! (1933) három epizódjából csak az elsőben látható egy gyógyszertári eladó szerepében, a Márciusi mesében (1934) bankár, a Csathó Kálmán¹⁹ színművéből készült Az új rokonban főpincér (forgatókönyv: Nóti Károly, rendező Gaál Béla),²⁰ a Szép Ernő regényéből és színművéből készült Lila ákácban artistaügynök, nőimitátor és orfeumi kerítő. „A cinikus, élveteg leánykereskedőből alig valami marad meg – írja Nemeskürty István –, helyette a vicces nőimitátor magánszáma bukkan elénk a matrica alól, harsány és olcsó színekben.”²¹

Az újabb Székely István-filmben, a Rákosi Viktor regényéből és Lengyel József vígjátékából készült Emmyben (1934) ügyvédként jelenik meg. A szerző-átdolgozó Mihály István²² nem az 1918-ban megjelent regényre, inkább annak 1932-ben bemutatott színpadi változatára támaszkodott. Szerencsésen sikerült lefújni a port Rákosi Viktor rég elfeledett könyvéről.

Következő alkotó korszakába A meseautó (1934) vezet át. Itt születik meg a kedvelt cégvezető figurája. A bugyuta kishivatalnok – munkakörének pontosítása szerint ezúttal irattári főnök – addig csetlik-botlik a vezérigazgató (Törzs Jenő) körül, amíg annak szerelmi ügyei mégiscsak rendbe jönnek. És közben elhalmozza a nézőket az idők folyamán szállóigévé lett szófacsarásaival. Az eredeti filmtéma feldolgozása nemcsak a harmincas évek egyik legnagyobb sikere, de egyben a legtöbbször felhasznált alaptéma – a vezérigazgató−gépírókisasszony-szerelem – első felbukkanása Magyarországon.

A Farkas Imre²³ zenés színjátékából készült Iglói diákok (1934) romantikus szerelmekkel és diákcsínyekkel tarkított történet. Kabos egy tót kocsmárost játszik benne. Az eredeti darab 1860 körül játszódik, és Kolozsváron mutatták be 1908-ban. A Köszönöm, hogy elgázolt (1935) – Nóti Károly forgatókönyve, Martonffy Emil²⁴ rendezése – félreértéseken alapuló vígjáték szerelmi bonyodalmakkal. Az Ez a villa eladó (1935) – Vadnai László²⁵ és Cziffra Géza²⁶ forgatókönyve, Cziffra Géza rendezése – szerelmi karriervígjáték, meglehetősen ügyetlenül összerakott kabaré-epizódok sorozata. Kabos egy zugügyvédet játszik. A csúnya lány (1935) Vadnay színdarabjából készült Gaál Béla rendezésében, operett-betétekkel és revüjelenetekkel.

Az Elnökkisasszonyt (1935) – Andrew Marton²⁷ egyetlen Magyarországon készült filmjét – úgy hirdették, mint a Meseautó „testvérfilmjét”. A sémát a forgatókönyv némileg kifordítja, egy állástalan, de tehetséges fiatalember (Jávor Pál) karrierjét mutatja be gazdag szerelme (Muráti Lili) mellett. Kabos Gyula ezúttal ismét cégvezető. A Budai cukrászda (1935) Zágon István Rózsakirálynő című regényéből készült Gaál Béla rendezésében. A férfi főszereplő nem akar vidéki orvos lenni, de a végén lemond a pesti karrierről és körorvos lesz egy kisvárosban. Kabos régiségkereskedőt alakít. A Halló, Budapest (1935) a Magyar Rádió jubileumára készült vígjátéki keretjátékkal és neves művészek bemutatásával. A Címzett ismeretlen (1935) megint a Meseautó receptje alapján készült vígjáték Bús-Fekete László és Székely István forgatókönyvéből, Gaál Béla tizedik rendezéseként. Kabos foglalkozása ezúttal kerékpárkölcsönző. Az okos mama (1936) szerzői között is sok a bába; Szenes Béla²⁸ ötletéből Békeffy István zenés vígjátékot írt, amelyet a Király Színház mutatott be 1930. november 26-án. Ebből készített forgatókönyvet a rendező, Martonffy Emil. A Három sárkány (1936) nemesebb anyagból került a filmvászonra: Hunyady Sándor A Csaholyi fiú című novellájának színpadi változatát alig egy évvel korábban, 1935. február 16-án mutatta be a Vígszínház. Ebből írt forgatókönyvet Nóti Károly. A film egy új félreértés-sorozattal teszi vidámabbá és mozgalmasabbá az eredeti történetet.

Szenzáció (1936) címmel dolgozott fel három egyfelvonásos vígjátékot Vajda László²⁹ és Székely István, amelynek középső epizódjában Kabos egy botcsinálta késdobálót játszik. A Vadnay László kabarétréfáját megfilmesítő történetben a szerző is megjelenik az ünnepelt író szerepében. Budapesti és olaszországi helyszíneken zajlik Székely István következő vígjátéka, a Nászút féláron (1936), amelyben egy igazi és egy ál-nászutaspár kalandjain nevethet a néző. Székely István soron következő, tizenhatodik filmje, a Duna-parti randevú (1936) középpontjában egy reklámfogásból kibontakozó írói karrier és a hozzá kapcsolódó szerelmi bonyodalom áll, amelyben Kabos könyvügynökként tesz-vesz, hogy még nagyobb legyen a zűrzavar.

Hunyadi Sándor Lovagias ügy című vígjátékát 1935-ben mutatta be a Pesti Színház. A filmváltozat – Vadnay László forgatókönyve alapján, Székely István rendezésében – két évvel később került közönség elé. Alighanem ez Kabos filmszerepei között a legösszetettebb és legárnyaltabb. Aki meg akarja ismerni kivételes színészi erejét, ebben a filmben tudhat meg a legtöbbet színpadi színészetéről is. Ahogy az irodában ért inzultus után hazatér, a cserépkályha mellé áll, hogy a vérig sértett és megalázott Virág urat átjárja a családi tűzhely melege, abban a kisember minden fájdalma, szorongása, menekülése, rettegése benne van. Ekkorra már pontosan megtanulta a kamera előtti játék minden fortélyát. Hogy itt nem elég „úgy csinálni”, itt csak élni, létezni lehet. Egyedül lenni, miközben emberek nyüzsögnek a forgatáson. Vadnay forgatókönyve mindent elkövet, hogy „viccesebb” legyen a film, mint a színdarab, mégsem sikerült átlagos tucatfilmmé silányítani a történetet. És ez mindenekelőtt Kabosnak köszönhető.

Hunyady darabjában egy szerény kis cégről van szó, a filmben viszont egy nagyüzem látható, amitől a konfliktus okozója, Pali (Ráday Imre) mesebeli álomlovaggá lép elő Virág lánya, Baba (a színpadon Muráti Lili, a filmen Perczel Zita³⁰) szemében. A kapcsolatuk kísértetiesen hasonlít a Meseautó vezérigazgatójának és gépírónőjének románcára. Gizike (Gombaszögi Ella) a színdarabban a főnök szeretője. A filmen csak felszínes udvarlás zajlik, amitől a főnökből (Z. Molnár László)³¹ jóságos, bölcs öregúr lesz. A forgatókönyv mindent felnagyít, amiből komikus helyzetet lehet teremteni.

A darabban ezt mondja főnökének Virág, amikor visszasomfordál a munkahelyére: „Párbajozni akartam. Voltam is a kávéházban segédeket keresni. De hála Istennek, nem találtam… Nem párbajozok. Nem jár nekem ekkora luxus. Mert közben rájöttem kínomban, hogy többféle becsület van. Ha egy katonatiszt csinálná, amit most én csinálok, le kellene venni a csillagjait. De tőlem, főnök úr, az volna a becstelenség, ha másképpen csinálnám. Nekem családom van, főnök úr. Egy kis süket mamám, egy feleségem, huszonnégy éve, unberufen… egy kislányom… Nem is arról beszélek, hogy defektet kaphatnék és esetleg… De kérem, főnök úr, egy ilyen párbaj legolcsóbban belejönne ötven pengőbe. Hát nem ezerszer becsületesebb dolog, főnök úr, ha télikabátszövetet viszek haza a kislányomnak ezen a pénzen?”

Ehelyett a filmen Virág elmegy egy vívóterembe, hogy leckéket vegyen, de amikor egy másik tanítványt hordágyon visznek el, letesz a szándékáról. A jelenet mulatságos, már amennyire valakinek a gyávasága nevetésre ingerli a nézőket. Így cseréli ki Vadnay forgatókönyve a darab valamennyi finom, elegáns és a szereplők jelleméből fakadó helyzetét olcsó poénokra. Kabosnak azonban mindezek ellenére sikerül átmentenie a színpadi változat tragikomikus hangvételét, és ízelítőt adni az utókornak egyik fontos színházi szerepéből.

A Fizessen, nagysád! (1937) egyenesen követte a Lovagias ügy forgatását. Ráthonyi Ákos³² filmje szerelmi és állásügyi bonyodalmakkal átszőtt történet Emőd Tamás³³ és Török Rezső³⁴ vígjátéka nyomán, Nóti Károly forgatókönyve alapján, amelyben Kabos egy malomtulajdonost játszik. A Hetenként egyszer láthatom (1937) – Szlatinay Sándor filmje – csapodár és bohém művészvilágot próbál ábrázolni igen gyenge színvonalon. A Hol alszunk vasárnap? (1937) című 1000 méteres rövidfilm egyetlen érdekessége, hogy Kabos másodszor játszik egy filmben a következő nemzedék nagy nevettetőjével, Latabár Kálmánnal. A torockói menyasszony (1937) Indig Ottó³⁵ színdarabjából készült. A Belvárosi Színházban 1931-ben bemutatott vígjáték filmváltozata Keleti Márton első önálló játékfilmje. A Pesti mese (1937) egy szegény lány gazdag amerikai öröksége körüli bonyodalmakról szól, és Kabos bankigazgatóként vesz részt a történetben. Az én lányom nem olyan Csathó Kálmán vígjátékának filmváltozata. A Viki (1937) Bónyi Adorján³⁶ vígjátékából készült, és „a boldog békeidők” világát idézi. Kabos falusi körorvosként fokozza a bajt. A Százhúszas tempó (1937) jó ritmusban pergő karriertörténet, félreértésekre alapozott bonyodalmakkal. A Hotel Kikelet (1937) kabarétréfák modorában zajló történet többszörös házastárs-cserével és féltékenységi konfliktusokkal.

A kölcsönkért kastély (1937) egyike Kabos emblematikus filmjeinek. A Pekár Gyula³⁷ elbeszéléséből (1907), illetve vígjátékából (1914) készült film félreértések szövevényén alapuló mulatságos vígjáték remek színészekkel és remek helyzetekkel, meg persze szerelmekkel. A rendezője az a Vajda László, akiről az egyik filmlexikon azt állítja, hogy „itthon különösebben kiemelkedőt nem alkotott.”³⁸ Hogy ez az állítás nem felel meg a valóságnak, azt ez a film is bizonyítja. A rendezői munka minden szempontból a filmvígjáték mesterfogásainak pompás gyűjteménye. Kabos valódi amerikai milliomost játszik, aki – hogy elkerülje az itthoni rokonság kunyerálását – azt hazudja, hogy elvesztette a vagyonát. Az Úrilány szobát keres (1937) egy pesti házasságról és válóperről szól. A Háromszázezer pengő az utcán (1937) külvárosi környezetben játszódó komédia egy pesti proli gyerekről, bűnügyi és szerelmi kalandokkal. A Maga lesz a férjem (1937) semmiben nem különbözik a hozzá hasonló többi történettől: félreértéseken alapuló vígjáték. A Harapós férj (1937) és a Pillanatnyi pénzzavar (1937) egyaránt hasonló szokvány-bonyodalmak szerény ötlettárából merít.

A Döntő pillanat (1938) kilóg a sorból: a cselekmény néhány erőszakolt fordulata ellenére is figyelemre érdemes munka mind íróilag, mind a rendezés és a színészek játéka szempontjából. A szokatlan témájú filmet Vajda László rendezte Bókay János forgatókönyvéből. A történet Zsoldos Andor Házi főpróba című egyfelvonásosának feldolgozása. A darabot a Művész Színpadon³⁹ mutatták be 1922-ben. A film tragikomédiába hajló filmdráma a színház világáról, hitelesen motivált happy enddel. A történet kiindulópontja, hogy egy budapesti színházi titkár, Kulinyi (Kabos) egy vidéki városban színházat bérel és társulatot toboroz. Magával visz egy lelkes fiatal színész-házaspárt, Pap Évát és Bálint Gábort (Tolnay Klári, Páger Antal), erőfeszítései azonban nem járnak eredménnyel. A fővárosból vendégszereplésre hívott híres színész, Tőrös (Ajtay Andor) addig nem hajlandó színpadra lépni, amíg meg nem kapja előre a gázsiját. A zúgolódó közönség visszaköveteli a belépőjegy árát. A botcsinálta direktor erre nem tehet mást, otthagy csapot-papot, visszamenekül régi pesti munkahelyére színházi titkárnak. Bálinték is követik. A férfi arra kéri Tőröst, engedje át neki egy estére a műsoron levő darab főszerepét, hogy ő is bebizonyíthassa a tehetségét. Tőrös először beleegyezik, beteget jelent, de amikor az ifjú kolléga a próbán túlságosan jónak bizonyul a nagy jelenetben, visszatáncol. Ezt azonban nem árulja el, azt tervezi, hogy majd este váratlanul betoppan a színházba és mégis fellép.

Bálint izgatottan készül a nagy beugrásra. Felesége azonban tudomást szerez Tőrös aljas tervéről, felmegy a lakására, és kikezd a híres nőcsábásszal, aki régóta szemet vetett rá. Szerelmes játékával sikerül visszatartani az öregedő és nagyképű sztárt. Tőrös lekési az előadást, mire beér a színházba, már Bálint játszik helyette, és természetesen óriási sikere van.

A történet nyilván eszünkbe juttatja Kabos nagyváradi és budapesti színházigazgatói kudarcait. Bizonyára a történet önéletrajzi elemei is közrejátszanak abban, hogy a néző nem a szokásos mókáit és szójátékait látja-hallja viszont. Ízelítőt kapunk drámai erejéből, amelyet színpadon is kevés alkalma volt érvényesíteni. „Kabos kiválóan játssza el az önmagát nagy reményekkel bíztató, majd a felmerülő nehézségekkel megbirkózni nem tudó és nehéz feladatok elől megfutamodó, a szerény, de kényelmes színházi titkársághoz visszamenekülő ábrándos, sznob művészlelket” – állapítja meg Nemeskürty István.⁴⁰ A rendező kiváló ízlését dicséri a vidéki színház atmoszférájának gondos megteremtése, a házaspár albérletének visszafogottsága és számos más, a korabeli magyar filmekben ismeretlen hangulat kidolgozottsága.

Hasonlóképpen kiemelkedik a sorból a következő Kabos-film, A papucshős (1938), amelynek forgatását mindössze néhány hónap választotta el a Döntő pillanattól. Látszólag ez is vígjáték, de nem egy a sok közül. Valójában tragikomédia a kispolgári házasság visszásságairól. A forgatókönyvíró Mihály István eredeti filmtémája, a szerep pedig az első abszolút főszerep Kabos filmszínészi életében, Vaszary János⁴¹ kiemelkedő rendezésében.

A történet 1913-ban és 1938-ban játszódik. 1913-ban családi ünnepet ülnek egy pesti polgári családban. A ház eladósorban levő leánya, Rácz Nelli (Erdélyi Mici) előad egy vadonatúj dalt, Zerkovitz Béla Hulló falevél című slágerét, amelyre az egyik vendég kijelenti, hogy nem szereti az efféle modern dalokat. A család felajzva várja a vőlegényt, Balogh Miklóst (Kertész Dezső).⁴² Mindeközben Kovács Gyula hivatalnok (Kabos Gyula) izgatottan próbálja odahaza a vicinével a leánykérést, ami a hirtelen betoppanó vice (Bilicsy Tivadar) előtt kínos magyarázkodásra kényszeríti. Kovács úr mélységes meggyőződése, hogy Nellike őt szereti és nem Baloghot. Gondol hát egy merészet, betoppan Ráczékhoz, és eleinte rendíthetetlen kérőként viselkedik, majd amikor kiderül, hogy lóvá tették, vérig sértve távozik. Elmegy a szomszéd kocsmába, ahol egy unatkozó utcalány próbálja megvigasztalni. A szalonspicces Kovács arról érdeklődik, nem tudnának-e megfelelő halálnemet ajánlani neki. Különböző ötletek röpködnek, amelyek közül mégis az utcalány felajánlkozása a legkedvezőbb. Szó szót követ, Kovács szomorúan hazaballag, kötelet próbál szerezni a vicétől, majd lefekszik, és alkoholmámoros álmában végigéli az összes lehetséges halálnemet. Aztán fölkeresi őt Rácz Nelli és a nyakába borul. Már-már minden jóra fordul. Megtartják az esküvőt, Kovács rá akar gyújtani egy cigarettára, de az újdonsült ara nem engedi.

A jövőben járunk, 1938-ban. Kovács úr boldogtalan papucsférj. Családja folyton kiröhögi, ő elhunyt apósa arcképéhez fordul panaszával. Este Kovácsné estélyt ad, amelyen egy tekintélyes méltóságos úr is megjelenik. A szerepet a vice vállalta, természetesen megfelelő honorárium ellenében.

Az estélyen megismétlődik az 1913-as helyzet. Ugyanazok a vendégek vannak jelen, ugyanúgy viselkednek, csak modernebbeknek gondolják magukat. Megint felhangzik a divatos sláger, de az ál-méltóságos úr botrányt csinál. Kovács kirúgja, úgy dönt, hogy mégiscsak jobb, ha öngyilkos lesz. 1913-ban azért akart meghalni, mert Nellike nem lett az övé, most meg azért, mert az övé lett.

Felébred a lidérces álomból, és megkönnyebbülten indul Nellike esküvőjére, aki hála Istennek Balogh felesége lesz. Balogh cigarettára gyújt, és Nellike ezúttal egy szóval sem tiltakozik.

A papucshőssel kapcsolatban több elemző emlegeti René Clair 1927-ben készült némafilmjét, A florentin kalapot,⁴³ a francia avantgárd egyik szellemes karikatúráját mint a valóságot a valóság fölé emelő szürrealista filmköltészet jellegzetes remekét. Vaszary János bizonyára jól ismerte, és ihletően hatott pompás alkotására, amely méltó betetőzése Kabos filmszínészi életművének.

Hátravan még a Rozmaring (1938) című film, amely szokványos sémákból összetákolt, félreértéseken alapuló vígjáték Harsányi Zsolt 1929-ben írott regényéből, illetve annak operett-változatából. Ezzel ért véget Kabos magyarországi pályafutása.

1939. január 23-án Az Estben egy rövid hír tudatta: „Szombaton vonatra ült Kabos Gyula. Nem adott interjút, nem mondott semmit, csak nézett.”

Amerikai álom

A Torockói menyasszony végén van egy jelenet, amelyben Kabos mint Herskovics zsidó kocsmáros ezt mondja egy parasztlányról, akiről sokan azt állították, zsidó, majd kiderült, hogy mégsem: „Mit szenvedett a Rózsi? Mondja már, hát négy hétig zsidó volt. Nem ártott neki. Bár mindenki megpróbálná. Csak két hétig.”

Lehet, hogy 1937-ben voltak még, akik nevettek ezen. Jópofa poénnak gondolták. De 1938. május 29-én kihirdették az első zsidótörvényt, amely kimondta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb a húsz százalékát tölthetik be zsidó vallásúak. A második zsidótörvény pedig – amely hat százalékra csökkentette a zsidók arányát – alig egy évvel később, 1939. május 5-én lépett hatályba. Kabos a feleségével ekkor már New Yorkban volt. Február 1-jén a Transatlantique hajózási vállalat Paris nevű hajójának turista osztályán hajóztak ki Le Havre-ból. Az angliai Southamptonban meglátogatták István fiukat, aki Angliában tanult, majd a 28 000 tonnás tengerjáróval tovább hajóztak, és átszelték az Atlanti Óceánt.

Az amerikai magyar lapok megírták Kabos érkezését. A kikötőben nagy tömeg várta. Egy magyar vállalkozó szervezte a vendégszereplést, amelyben arról állapodtak meg, hogy valamelyik magyarlakta város mozijában levetítenek egy-egy Kabos-filmet, utána pedig a művész személyesen is fellép néhány magánszámmal. Az egyik amerikai magyar újság terjedelmes interjút közöl a híres vendéggel, amelyben ez olvasható: „Pár hónapot tölt nálunk Kabos Gyula, és ezalatt módjában lesz mindenkinek, akik filmjeit megismerték és megszerették, hogy személyesen is megismerkedjenek vele, mert Kabos mester a Zűrzavar⁴⁴ című kitűnő magyar vígjátékkal, melyben nagyszerű szerepe van, elsőrendű társulattal bejárja Magyar-Amerika városait, hogy azok, akik eddig csak filmen látták, személyesen is láthassák, hallhassák.”⁴⁵

Csortos Gyulával a Hyppolit, a lakáj című filmben

 

Kabos korábban is többször emlegette, hogy amerikai szerződésekkel kapacitálják, de ezeket eddig mindig elutasította. Hogy ezeknek a híreknek mennyi volt a valóság-alapjuk, nehéz megállapítani. A külföldi kapcsolatairól mindig szívesen beszélt, gondoljunk csak a korábban említett állítólagos Reinhardt-meghívásra. De már 1936-ban hollywoodi szerződéseit emlegette a Színházi Élet riporterének: „Negyedszer hívnak Amerikába, de eddig egyetlenegyszer sem volt lelkierőm aláírni a szerződést.”⁴⁶

Arról viszont sohasem ejt egyetlen szót sem, se a sajtónak, se a családi levelezésében, hogy 1939-ben miért tett eleget a meghívásnak. Nem beszél a félelmeiről, a várható üldöztetésekről, mintha ezek messze ívben elkerülnék őt. Szinte valamennyi levele (már amelyek hónapok múltán eljutottak a címzettekhez) egyetlen diadalmenetként írja le amerikai útját. Felesége sokkal józanabbul látja a helyzetüket, különösen, miután egyre több csalódás érte őket mind anyagilag, mind művészi szempontból. De egyelőre még minden rózsaszínűnek látszik. Az amerikai magyar sajtó terjedelmes tudósításokat közöl Kabos terveiről és fellépéseiről. „Kabos Gyula személyes fellépte New Yorkban, március 26-án. A Zűrzavar című 3 felvonásos vígjáték fog színre kerülni a 86-ik utcai Yorkville Casinoban. Budapesten a Vígszínházban 150-szer lépett fel Kabos ebben az ötletekben gazdag, helyzetekben pazar komikummal fűszerezett vígjátékban. Kabos Gyula humora, briliáns művészete, ragyogó egyénisége felejthetetlenül szép és kimagasló élménnyé teszik vendégjátékát, amely alkalommal kitűnő New York-i magyar színészek fognak fellépni” – írja az Amerikai Magyar Népszava.⁴⁷ Az Egyetértés viszont figyelemre méltó bírálatot közöl a produkcióról: „Kabos Gyula, a magyarság közkedvelt moziszínésze, múlt héten szerepelt társulatával Bridgeporton és South Norwalkon. Mindkét helyen telt ház nézte végig az előadásokat, a vélemények azonban megoszlottak. Sokaknak tetszett, sokaknak nem. Kabosnál is bebizonyosodott az a régi szabály, hogy minden kiváló színész – különösen moziszínész – megfelelő környezetben, teljesen berendezett színpadon érvényesül a legjobban, s mihelyt kilépnek a mozivászon álomvilágából, megszokott, jeles kollégáik és fényes természetes vagy mesterséges díszletek közül az egyszerű, üres színpadra, a közönség csalódottnak érzi magát.”⁴⁸

A nyári holtszezon után Kabos új produkcióval és új társulattal folytatja turnéját. Az Egyetértés így tudósít a készülő eseményről: „Jelentettük már, hogy Kabos Gyula, a legkiválóbb magyar komikusok egyike, a páratlanul népszerű filmszínész színtársulatot szervezett és társulatával október 18-án, szerdán este mutatkozik be a Bridgeporton, a Szent István Hallban. Elő fogják adni a Sárgapitykés közlegény című három felvonásos, pompás operettet, kilenc képben. A híres operett szövegét és zenéjét Erdélyi Mihály, a Fehérvári huszárok és a Régi jó idők ismert szerzője írta… Kabos Gyula életének egyik legjobb szerepét fogja eljátszani és könnyekig megnevettetni az ő hűséges, rajongó közönségét.”⁴⁹

Hamarosan arról is értesülünk, hogy „rendkívüli siker volt Kabos Gyula operett előadása. Két előadás közönsége viharos tetszéssel fogadta az újszerű pazar pesti táncos-énekes operett bemutatását és a beillesztett pompás pesti kabarét.”⁵⁰ A közleményből kiderül, hogy Kabos slágerekkel, kabaréjelenetekkel tűzdelte tele az előadást, amelyben fellépett Lugosi Béla,⁵¹ a híres-nevezetes Drakula, valamint Keleti Juliska⁵² dizőz is.

A lap azt is megírja, hogy a kabaré-jelenetet a második felvonásba illesztették, és annak legjobb száma Lőrincz Miklós Április bolondja című tréfája volt. Ugyanez az újság október 19-én tájékoztat Kabos aznap esti előadásáról. November elején egyik levelében már a karácsony előtti „holt szezonra” panaszkodik. A helyzet az, hogy szélnek eresztette a társulatát.

A New York állambeli Passaic Szent István termében november 10-én és 11-én levetítették A papucshőst. Bridgeportban ugyancsak két alkalommal, november 27-én és 28-án a Háromszázezer pengő az utcán került bemutatásra, amelyen Kabos személyesen is fellépett, „hogy mindenkinek lehetővé tegye a nagyszerű film és a még nagyszerűbb színész előadásának megtekintését.”⁵³

Megvalósult régóta dédelgetett terve, a Kabos Színpad. Az Amerikai Magyar Népszava decemberben bekeretezett, nagybetűs hirdetést közölt: „Kabos Gyula a Gypsy Campben! December 25-től, karácsony hétfőjétől minden este fellép Kabos Gyula, a legnagyobb magyar filmkomikus és tíztagú társulata változatos, nagyszerű program keretében. Öt pompás bohózat – ötletes, szellemes. – Zene és énekszámok. Első előadás esténként 7.30, második 9 után. Elejétől végig a színpadon van és kacagtat Kabos Gyula. Belépődíj nincs. Nincs »kötelező teríték« (Cover charge). Ifj. Berkes Béla híres zenekara és Medveczky Ferenc zongoraművész szolgáltatják a zenét. Gypsy Camp Magyar Vendéglő, 181 East 87th Street, New York. Teljes vacsora a pipacs teremben 75 cent.”⁵⁴

De a Kabos Színpad se tartott sokáig, mert egy hónap múlva az Egyetértésben azt olvashatjuk, hogy Kabos Gyula, a legnagyobb magyar filmkomikus személyesen lép fel Springwoodban, a magyar moziban, ahol a Hol alszunk vasárnap című filmjét fogják vetíteni, népszerű mozi-helyárakkal, s ott ő maga személyesen is fellép január 27-én és 28-án.”⁵⁵ Ezek szerint a Kabos Színpad is feloszlott, Kabos most már csak néhány jelenettel és tréfával szerepel a mozivászon előtt.

Ugyanez történik február 3-án és 4-én a Passaicon Szent István mozitermében, ahol a Lovagias ügyet vetítik. Az Amerikai Magyar Népszava előzetesen értesíti az olvasókat az eseményről és Kabos fellépéséről. 5-én már New Jerseyben lép fel az Európa Filmszínházban. „Kabos Gyula vasárnapi, hétfői és keddi előadásai valóban igazi színházi eseménynek számítanak – olvashatjuk az amerikai magyar sajtóban – és az előadások annál is nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot, mert a népszerű filmszínész legjobb filmjeit is műsorába illesztette az Európa Színház.”⁵⁶

1940 áprilisától megint egy nyolctagú együttessel vándorol; a Sárgapitykés közlegényt játsszák. Közben a nyugati úton feljegyzéseket készít, amelyből könyv készül Pesten kezdődött címmel. Alcíme: Kabos Gyula film-regénye. Clevelandben jelenik meg a Royal Printing kiadásában. Még egy könyvet ír, amelynek Öcsém a címe. Ebben társszerzők is részt vesznek, de a színes, tulipános-magyaros borítón csak Kabos neve szerepel.

Ebben az évben egy filmszkeccset is készít, amelyről azonban csak a levelezésükből értesülhetünk. Kabosné ezt írja a lányának: „A könyvvel most nem foglalkozunk, majd a túrán adjuk el. Most indulunk 20-án túrára egy itt készült magyar film szkeccsel. Amerikában még ez nem volt, ez az első, remélem sikerülni fog. Van egy társunk, áldott rossz ember. Szemere Pali volt a rendező Gyula bácsi keze alatt. A film-rész rövid előjátéka a darabnak.” Kabos ennyit fűz hozzá: „Nagyon nagy munkában vagyok, hát sokat most nem írok. Most fejeztem be egy filmet, amit saját vállalatomban csináltam. Remélem, hogy az a jó Isten kicsit most már ránk fog nézni. Csókollak mindnyájatokat: Gyula.”⁵⁷

Annyit tudhatunk még Kabos filmográfiájából, hogy a vállalkozás 1940 októberében készült el, a forgatókönyv szerzője Kabos, a rendező Szemere Pál és Kabos, aki egy őrmestert játszott. A játék címe: Ne menj kislány a tarlóra. A körülbelül 20 perces filmbejátszás és az élő színdarab szövegkönyve elveszett.

Az Amerikai Magyar Népszava 1941. márciusi számában előzetes tájékoztatás jelenik meg Kabos és társulata New Brunswick-i fellépéséről. Ebben színre kerül a Rózsa Sándor szerelme, valamint az Öreg ember nem vénember című „nagyon mulatságos zenés operett, melynek főszerepében megtaláljuk a társulat összes tagjait. Tekintettel a nagy, háromórás műsorra, a költséges kiállításra, a rendes mozihelyárakat csak nagyon csekély mértékben emelte a társulattal járó jelentős kiadás. A helyárak úgy vannak megállapítva, hogy az előadást mindenki végignézhesse.”⁵⁸ Ebben az előadásban Kabos felesége már nem jegyszedő és súgó, mint az előző turnékon, hanem színésznőként is szerepel, Szegedy Irma művésznéven.

A Lovagias ügy című filmben

 

Volt Kabosnak még egy régi titkos vágya: hogy angol nyelvű színpadon is játszhasson. Nagyon jól beszélt angolul, de tanárt fogadott, aki a színpadi beszédet meg az amerikai szlenget gyakorolta vele. Ezután szerződést kapott a Broadway-re, A waterlooi csata⁵⁹ főszerepére. Előtte egy brooklyni kis színházban lépett fel. Ekkor érte az első szívroham. Ezután a lakásán, majd a szállodai szobájában ápolták, de mihelyt jobban lett, folytatta a próbákat. Hamarosan újabb infarktust kapott, majd a harmadik, végzetes roham is bekövetkezett.

Az Amerikai Magyar Népszava első oldalán ez olvasható: „Kabos Gyula, a kitűnő magyar színész, aki úgy színpadi, mint film teljesítményeivel arany betűkkel írta be nevét a magyar színészet történetébe, két hétig tartó súlyos betegség után 1941. október 6-án, ötvennégy éves korában a Greenpoint Hospitalban, Brooklynben örökre lehunyta a szemeit.” – Ezután a cikkíró ismerteti Kabos pályafutását, majd így folytatja: „Szeptember 20-án Greenpointon lépett fel. A színpadon lett rosszul. Szívrohamot kapott. Beszállították a Greenpoint Hospitalba, de a leggondosabb orvosi kezelés sem segíthetett rajta. Tüdőgyulladás lépett fel és Kabos állapota ettől fogva aggasztóvá vált. – Temetése szerdán délután 2 órakor lesz a N. Y. Undertaking Co. kápolnájából, 348 East 79 th. St. New York City.”⁶⁰

Epilógus

Amikor zsidó temetőben járok, mindig megrendülök a sírokra helyezett kavicsok láttán. A keresztény temetők virágai és koszorúi elhervadnak, de a kövekben van valami mindenre elszánt kísérlet az elmúlás legyőzésére. Az évszázadok során simára csiszolódott kavics dacol az idővel. Azt sugallja, hogy az örökkévalóság várja mindazokat, akiknek a földi élete véget ért.

Kabos Gyulának két síremléke van Pesten. Az egyik a Kozma utcai izraelita temetőben, a másik Farkasréten. A Kozma utcai sír megkopott, régimódi sírkövén ezek a nevek láthatók: Kann Zsigmond 1850−1930, Kann Zsigmondné Meister Rozália 1852−1930, Kabos Gyula színművész 1888−1941, Kann Márkusz 1891−1914. Tehát ez valójában a szülők sírja, hiszen sem Kabos Gyula nem itt nyugszik, sem az öccse, Márkus, aki az első világháborúban, az olasz fronton esett el, és idegen földben nyugszik. Hogy miért került a sírkőre hibásan Kabos születési éve (hiszen nem 1888-ban, hanem 1887-ben született), máig nem derült ki. New York-i sírhelyét viszont azért nem sikerült sokáig megtalálni, mert tévesen került rá a neve: KOBAS. Egy amerikai magyar rajongójának köszönhetjük, hogy földi maradványai 1996. november 30-án hazakerültek. Valakinek, aki talán a szüleitől vagy a nagyszüleitől hallott Kabosról. Lehet, hogy ott ültek Kabos valamelyik előadásán egy amerikai kisvárosban, és jókat röhögtek a vicceken, a bóvlikon, amikkel megpróbált hadat üzenni az őt száműzetésre ítélő kornak.

Egyszer egy újságíró azt kérdezte tőle, milyen érzés ilyen tréfás embernek lenni, aki mindig a világ humoros oldalát látja. Kabos dühös lett és így válaszolt: „Ez óriási tévedés, uram! Én egy nagyon szomorú ember vagyok, csak mániákusan ragaszkodom a vidámsághoz, és addig nem nyugszom, amíg nem látok nevető arcokat magam körül. És különben is, manapság kötelességünk jókedvet csinálni, és akkor is nevetnünk kell, ha sírni szeretnénk.”

Ez az indulatos mondat egy nagy komédiás mélyen átgondolt hitvallása.

BALOGH GÉZA

Felhasznált irodalom

Alpár Ágnes: A fővárosi kabarék műsora 1901−1944., Magyar Színházi Intézet, Budapest, 1978.

Alpár Ágnes: A fővárosi kisszínházak műsora 1914−1944, Magyar Színházi Intézet, Budapest, 1974., 1978.

Kabos Gyula 1887-1941 – Születésének századik évfordulójára, Magyar Filmintézet, Budapest, 1987.

Koch Lajos: A budapesti Magyar Színház műsora, Színháztudományi Intézet, Budapest, 1960.

Koch Lajos: A Fővárosi Operettszínház műsora 1923−1973, Magyar Színházi Intézet, Budapest, 1973.

Koch Lajos: A Király Színház műsora, Színháztudományi és Filmtudományi Intézet, Budapest, 1958.

Magyar Bálint: A Magyar Színház története, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1985.

Magyar Bálint: A Vígszínház története, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1979.

Magyar színházművészeti lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.

Magyar színháztörténet 1920−1949, Magyar Könyvklub, é. n.

Nemeskürty István: A képpé varázsolt idő, Magvető, 1984.

Székely István: Hyppolittól a Lila ákácig, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.

Jegyzetek

¹ Nagyváradi Napló, 1912. június 14.

² Garas Márton (1883−1930) 1906-ban elvégezte a Színiakadémiát, utána a Magyar Színház tagja volt. 1911-ben Reinhardt berlini társulatánál játszott. Itt ismerkedett meg a filmrendezés alapjaival. Később az Új Színpadon, aztán Kolozsváron játszott. 1924-ben rövid ideig színházi rendező volt Budapesten, majd visszatért Berlinbe.

³ Deésy Alfréd (1877−1961) színész volt Nagyváradon, Szegeden, Kolozsváron, Debrecenben, Budapesten. 1916-ban kezdett filmeket rendezni. A hangosfilm-korszakban filmre vitte többek között Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékát.

⁴ Janovics Jenő (1872−1945) színész, rendező, színházigazgató, színháztörténész, az erdélyi színjátszás kiemelkedő alakja, a magyar filmgyártás úttörője.

⁵ A gyártó cég neve.

⁶ Nemeskürty István (1925−2015): A képpé varázsolt idő, Budapest, 1983, p. 138.

⁷ Charles Prince (Rigadin, 1872−1933) híres francia burleszkszínész 1911 és 1921 között. A német nyelvterületen Moritz, Magyarországon Móric néven ismerték.

⁸ Max Linder (1883−1925) francia komikus, hatalmas mennyiségű rövidfilm készült vele, de hosszabb lélegzetű bohózatokat is játszott. 1913-ban Budapesten is fellépett.

⁹ Mozgófénykép Híradó, 1917. július 15.

¹⁰ A Hunnia Filmgyár Rt. a magyar filmgyártás történetének egyik legjelentősebb alkotóműhelye. 1928-ban alakult meg a Corvin Filmgyár jogutódaként. Az államosításkor, 1948-ban megszűnt.

¹¹ Nóti Károly (1892−1954) a kolozsvári Keleti Újság munkatársa, 1919 őszén az Apolló Kabaréban debütált mint kabarészerző. A húszas évektől a pesti kabaré meghatározó személyisége.

¹² Székely István: Hyppolittól a Lila ákácig, Budapest, 1978.

¹³ Nemeskürty, i. m. p. 370.

¹⁴ 2000-ben a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetségének, valamint a MÚOSZ Film- és Tévékritikusok Szakosztályának tagjai az MTV felkérésére arról szavaztak, mely filmeket tartják a magyar filmtörténet legjobb munkáinak. A Hyppolit a 7. helyen végzett.

¹⁵ 2012-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagjai a legjobb 56 magyar filmalkotásról döntöttek. Ezen a szavazáson Székely István filmje a 27. helyet szerezte meg.

¹⁶ Az interneten valamennyi „elveszett” film megtekinthető.

¹⁷ Szlatinay Sándor (1899−1980) zeneszerző, rendező. Fontosabb filmrendezései: Sok hűhó Emmiért, Bercsényi huszárok, Hetenként egyszer láthatom.

¹⁸ György István (1899−1958) filmrendező. Festőművésznek készült, a Képzőművészeti Főiskolán végzett. 1927-ben készítette első önálló filmjét, munkái főleg paraszttémájúak. Fontosabb filmjei: Göre Gábor visszatér, Sárga rózsa, Enyém vagy.

¹⁹ Csathó Kálmán (1881−1964) író, rendező, 1914 és 1924, majd 1931 és 1935 között a Nemzeti Színház főrendezője.

²⁰ Gaál Béla (1893−1945) színészként kezdte a pályát, majd a Madách Színház alapító igazgatója lett. A húszas években a Star filmgyár rendezője, majd ismét színházban folytatja a pályát. A hangosfilm-gyártás kezdetén végleg visszatér a filmhez. Legjelentősebb munkái: a Meseautó és a Budai cukrászda.

²¹ Nemeskürty, i. m. p. 465.

²² Mihály István (1892−1945) újságíró, népszerű kabarészerző. A harmincas években filmforgatókönyveket, operetteket írt.

²³ Farkas Imre (1879−1976) költő, színműíró, zeneszerző, 1920-tól a Pesti Hírlap munkatársa. Operettjeit – amelyeknek zenéjét is ő szerezte – hosszú ideig játszották. A Színházi Életben, majd a Színházi Magazinban „postarovatot” vezetett.

²⁴ Martonffy Emil (1904−1983) filmrendező, forgatókönyvíró, színházigazgató. Elsősorban vígjátékokat rendezett (Családunk szégyene, Egy bolond százat csinál), 1945 után oktatófilmeket készített.

²⁵ Vadnay László (1904−1967) író, konferanszié. A pesti humor történetében nevezetes műve Hacsek és Sajó párbeszéde. Számos sikeres vígjáték szerzője. 1938-ban az Egyesült Államokba távozott.

²⁶ Cziffra Géza (1900−1989) filmrendező, dolgozott Ausztriában, Németországban, a harmincas években Magyarországon is forgatott.

²⁷ Marton Endre (Andrew Marton, 1904−1992) magyar származású amerikai filmrendező, akciórendező, producer, vágó. 1923-ban Hollywoodban Ernst Lubitsch munkatársa lett, 1927-től Berlinben, 1936-tól Angliában dolgozott. Több sikeres tévésorozat alkotója.

²⁸ Szenes Béla (1894−1927) író, újságíró, a század eleji pesti humor jellegzetes képviselője.

²⁹ Vajda László (1904−1965) Berlinben, Londonban és Párizsban segédoperatőrként kezdte a pályáját, majd vágó lett. 1935 és 1940 között Budapesten rendezett, 1940-től Párizsban és Olaszországban dolgozott. 1942-ben Spanyolországban telepedett le. Az ötvenes évektől német nyelvterületen jelentős filmeket alkotott.

³⁰ Perczel Zita (1918−1996) a Nemzeti, majd a Vígszínház tagja, 1940-től az Egyesült Államokban élt. Igazi sikereit filmszerepeinek köszönhette. Fontosabb filmjei: Az új rokon, Meseautó, Budai cukrászda, Duna-parti randevú.

³¹ Z. Molnár László (1883−1956) a Színiakadémia elvégzése után a Magyar Színház szerződtette, majd több fővárosi színházban játszott epizódszerepeket. Számos filmben tűnt fel kisebb-nagyobb karakterfigurákban.

³² Ráthonyi Ákos (1908−1969) Londonban ismerkedett meg a filmszakmával, majd Hollywoodban és Párizsban dolgozott Korda Sándor asszisztenseként. 1935-ben hazatért, több sikeres filmet rendezett, saját filmvállalatot alapított. 1947-től ismét külföldön, elsősorban az NSZK-ban élt és rendezett.

³³ Emőd Tamás (1888−1938) újságíró, költő. Jogot végzett Nagyváradon, majd a Nagyváradi Napló munkatársa lett. A Holnap költőinek legifjabb tagja. Az Andrássy úti, a Blaha Lujza, majd az Új Színház igazgatója. Mintegy 300 dalszöveg és 80 egyfelvonásos szerzője.

³⁴ Török Rezső (1895−1966) író. Vígjátékai, operettjei, filmjei, regényei itthon és külföldön sikert arattak. Könnyed, humoros, érzelmes művei a húszas−harmincas évek irodalmának jellegzetes darabjai.

³⁵ Indig Ottó (1890−1969) író, hírlapíró. A kolozsvári Ellenzék, majd a Hétfő Reggel szerkesztője. 1928-tól Budapesten, 1938-tól Párizsban, 1951-től Münchenben élt. Elbeszéléskötetek, regények szerzője, de legnagyobb sikereit színdarabjaival aratta.

³⁶ Bónyi Adorján (1892−1967) író, lapszerkesztő, Nagyváradon Juhász Gyula tanítványa. 1919 és 1944 között a Pesti Hírlap irodalmi szerkesztője. Számos novella, regény szerzője, több színdarabját megfilmesítették.

³⁷ Pekár Gyula (1867−1937) jogi tanulmányok után a Magyar Hírlap munkatársa lett. 1901 és 1935 között rövid megszakításokkal parlamenti képviselő, majd államtitkár és tárca nélküli miniszter. Termékeny, de középszerű irodalmi munkásságát számos elismerés kísérte. A kölcsönkért kastélyt 1914-ben mutatta be a Nemzeti Színház Csathó Kálmán rendezésében, majd a húszas években a Király Színház zenés változatban, A hamburgi menyasszony címen játszotta.

³⁸ Új filmlexikon, Bp., 1973, főszerkesztő: Ábel Péter

³⁹ 1922 és 1925 között a Csengery utca 68. szám alatti színházteremben működő irodalmi kabaré.

⁴⁰ In: Nemeskürty i. m., p. 406.

⁴¹ Vaszary János (1899−1963) rendező, író, színigazgató. 1923-ban a Renaissance Színházban kezdte pályáját, majd Párizsban az Est-lapok tudósítója volt. Hazatérése után 1927-től a Magyar Színház rendezője, a negyvenes években az Andrássy úti Színház igazgatója. Kedvelt vígjátékíró. Filmrendezőként 1937-ben mutatkozott be. A második világháború után feleségével, Muráti Lilivel Ausztráliába mentek, majd Párizsban, 1949-től Spanyolországban telepedtek le, ahol színtársulatot szervezett.

⁴² Kertész Dezső (1890−1965), vidéki évek után a Vígszínház szerződtette. 1924-ben az Unió Rt. kötelékébe lépett. Szinte valamennyi fővárosi színházban fellépett.

⁴³ Le chapeau de paille d´Italie

⁴⁴ Jean de Létraz (189−-1954) bohózatát a Pesti Színház mutatta be Mackó címen 1936. február 26-án.

⁴⁵ Amerikai Magyar Népszava, 1939. február 18.

⁴⁶ Színházi Élet, 1936. március 15.

⁴⁷ 1939. március 15.

⁴⁸ Egyetértés, 1939. március 24.

⁴⁹ Egyetértés, 1939. szeptember 29.

⁵⁰ Egyetértés, 1939.november 24.

⁵¹ Lugosi Béla (1883−1956) magyar származású amerikai színész. Vidéki évek után a Magyar Színház, majd a Nemzeti Színház tagja. A Tanácsköztársaság bukása után emigrált. 1921-től az Egyesült Államokban élt. Leghíresebb filmszerepe a Drakula című rémtörténet-sorozat címszerepe volt.

⁵² Keleti Juliska (1885−1972) énekesnő, színésznő. 1901-ben lépett színpadra először a Magyar Színházban. 1907-ben a Bonbonnière színpadáról meghódította a közönséget. A Vígszínházban ő játszotta először a Tatárjárás című operett primadonna szerepét. Ezután férjhez ment és az Egyesült Államokba költözött.

⁵³ Egyetértés, 1939. november 27.

⁵⁴ Amerikai Magyar Népszava, 1939. december 19.

⁵⁵ Egyetértés, 1940. január 26.

⁵⁶ Amerikai Magyar Népszava, 1940. február 1.

⁵⁷ Idézi Cenner Mihály: Kabos Gyula a színpadon, Magyar Filmintézet, 1987. p. 174.

⁵⁸ Amerikai Magyar Népszava, 1941. március 1.

⁵⁹ Lengyel Menyhért 1924-ben írt drámája.

⁶⁰ Amerikai Magyar Népszava, 1941. október 7.

Beszélgetés Spilák Klárával

 

Spilák Klára színművész kapta a New York-i The Short Film (SOFIE) Awards fesztiválon a legjobb női mellékszereplő díját Rosanics Patrik Kimaradt körök című filmjében nyújtott alakításáért. Az a színművész, akinek a – sokszínű szerepekben sokszínű – hangját az egész magyar nyelvterületen ismerik. Az ő hangján szólalt meg magyarul Vanessa Williams (Ugly Betty), Joely Richardson (Kés/alatt), Felicity Huffman (Esti meccsek) vagy éppen Jane Lynch (Glee). A legnagyobb népszerűséget A Szex és New York Carrie-jeként aratta. Azóta már számos filmben kölcsönözte hangját Sarah Jessica Parkernek. Dolgozott tévéműsorok szerkesztőjeként, többek között a Repeta és a Mélyvíz című műsorokat készítette, és tizenöt évig volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó sajtófőnöke, s a fájdalmas sorsú SZFE művészeti menedzserirodáját vezette.

Nem ez az első filmszerepe, de ez egy jelentős szakmai elismerés...

Igen, ez életem első filmes díja. Ezt a rövidfilmfesztivált hatodik alkalommal rendezték meg, amire közel harminc országból érkeztek pályaművek. Ez egy egyetemi vizsgafilm volt, ráadásul egy tévészakos hallgató diplomafilmje, amely nagyon kis költségvetésből készült. Azért is tartom nagyon fontosnak ezt a díjat, mert ez is bizonyítja, milyen színvonalas oktatás folyt az egyetemen, ahol én is dolgoztam. Bár sokan próbálták az itt folyó oktatás színvonalát megkérdőjelezni az utóbbi időben.

Hogyan került a filmbe?

Általában kéznél vagyok. (nevet) Több esetben előfordul, hogy egy-egy vizsgafilmbe kellene egy anyuka, egy pszichológusnő, egy … és akkor a hallgatók megtalálnak ezekkel a munkákkal. Partnereim voltak Pogány Judit és Bálint András, utóbbi egyébként filmművészetet tanított nekünk annak idején az egyetemen, de eddig soha nem dolgoztam vele. Csodálatos volt.

Hogy választódott ki ez a pálya?

Szokványos módon. Szeretsz verset mondani, nyersz vers- és prózamondó versenyeket, és akkor színésznő leszel. Általános iskolában mindig szerepelgettem az iskolai ünnepségeken. Aztán a középiskolát a Radnóti Miklós Gimnáziumban végeztem. Itt már akkor is   tizenkét évfolyamos képzés volt, és mi nyolcadik után csatlakoztunk be az alapcsapatba. Nehezen fogadtak be minket. Ráadásul ez olyan elit iskola volt, hogy én a 4,6-os átlagommal csak a tizenharmadik lehettem a rangsorban. Elveszett az önbizalmam, szürke kisegér lettem, és ahogy kell, készültem angol−magyar szakra az ELTÉ-re. De egyszer összefutottam egy volt általános iskolai tanárnőmmel, aki rákérdezett, hogy állok a színészettel. Ez újra elindított bennem valamit. Ráadásul a legjobb barátnőm, padtársam, Müller Juli (Müller Péter lánya) a Színművészetire készült, és akkor ez végképp behúzott. Az mondjuk okozott egy kis nehézséget, hogy aktívan sportoltam, ifjúsági kategóriában harmadik helyezett voltam száz gáton és kétszáz méteres síkfutásban, szóval választanom kellett… Felvételiztünk, de egyikünket sem vették föl, viszont bekerültünk az akkori Nemzeti Színház stúdiójába, amit Bodnár Sándor és Tatár Eszter vezetett. Csodálatos egy év volt. Az ember tragédiájában én lehettem Tóth Éva dublőze, meg hát az örök stúdiós darabban, a Mózesben is statisztáltam. Nagyon sokat tanultam a pályáról az alatt az egy év alatt. A Nemzeti egyik rendezője, Kerényi Imre indított osztályt a következő évben. Mázli volt, hogy látott minket, statisztáltam olyan előadásban is, amit ő rendezett, szóval tudta, ki vagyok. Felvett. Huszti Péterrel vitték az osztályt, ahova tizenöten jártunk. A legismertebbek Szervét Tibor, Nagy-Kálózy Eszter és Kerekes Éva. Pályaelhagyó talán csak én lettem.

Trisztán és Izolda – Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

 

Még nem az elhagyásnál tarunk...

Hát nem. Kerényi akkor rendezte a Nemzetiben az István a királyt. Kiváltságnak számított, hogy mi már második évben dolgozhattunk benne, mert akkoriban főiskolások csak harmadévtől mehettek külsős színházi gyakorlatra. Ma is kívülről tudom az összes számot. De azért is fontos volt ez az előadás, mert itt jöttünk össze Bubik Istvánnal, aki életem nagy szerelme volt. Akkoriban nyílt meg a Magyar utcában a színészház, oda költöztünk együtt. Klassz élet volt ott akkoriban, ott lakott Funtek Frici, Kerekes Éva, Ráckevei Anna, Győri Péter, Varga Mari, Rékasi Karcsi és Détár Enikő, na meg Hollósi Frici.

A színésznő szeretnék lenniből, a főiskolán már színésznő lett?

Magabiztosan kezdtem, de szép lassan kicsúszott a lábam alól a talaj. A tanár úr az első féléves vizsga után közölte velem: magának tudomásul kell vennie, hogy lófeje, lófoga, lóarca van. Tizenkilenc évesen az ember ilyenre nincs fölkészülve. Azt sem értettem pontosan, hogy mit szeretne látni. Azt mondta például, hogy a nagy drámai hősnő, mint amilyen én leszek egyszer, mondjuk Lady Macbeth, az egyenesen beszél, nem hangsúlyoz, csak úgy mondja a szöveget. Elkezdtem mondani a mondatokat, kopogott minden szó, én meg belül zokogtam és azt éreztem, na most fognak kirúgni, és igazuk is lesz. Totál begörcsöltem. Az volt a baj, hogy nem azt magyarázta el, hogy hogyan érem ezt el belső színészi játékkal, hanem azt, hogy ennek hogyan kell megjelennie a néző számára. Sok idő telt el, mire rájöttem, hogy igazán mire is gondolt. És bár a végeredményt tekintve igaza volt, de nem adott hozzá színészi kapaszkodót, csak külső formanyelvet. Nehezen éltem túl a harmadévet, de aztán negyedévben jött Ruszt József és Három nővért csináltunk. Csodás munka volt, habár a megnyesegetett önbizalmamat nem igazán tudta visszaadni. Nemrég megtaláltam a videófelvételt, és most úgy látom, hogy nagyon jók voltunk. Akkoriban nem éreztem ezt. Bizonytalanul indultam el a pályán. Küzdelmes volt számomra a főiskola, a pályakezdés is nagyon nehéz volt. Úgy volt, hogy a Nemzetibe szerződöm, de akkoriban mentünk szét Bubikkal, és így már nem is kellettem… Ott álltam márciusban, hogy nincs helyem. Jobb híján Miskolcra kerültem, de néhány hét után elmenekültem. Úgy éreztem, nincs ott dolgom, mert nem igazán gondolkodik bennem a vezetés. A József Attila Színházba kerültem, majd Pécsre mentem, utána pedig Zalaegerszeg következett.

Milyen szerepekkel? Mert naiva korban nem lehet valaki Lady Macbeth.

Nem lehettek elvárásaim. Fájó volt, amikor Vámos László leültetett a Nemzetiben és azt mondta: későn érő karakter vagyok, a nagy drámai hősnőkhöz, ami majd én is leszek egyszer, el kell tölteni a pályán valamennyi időt, amíg megérik az ember. Ha ezt túlélem, majd szívesen lát. Akkor én azt mondtam neki, hogy azt gondoltam naivan, ha valakiben potenciált lát egy színház, akkor vállalja, hogy fölnevelik ezekre a szerepekre… De nyilván a vezető színésszel való szakításom után már nem voltam fontos és ez egy kompakt kis érv volt. A legmeghatározóbb ember a szakmai életemben Madaras József volt, szinte mindent tőle tanultam. Még főiskolásként hívott egy négyrészes József Attila sorozatba. Egy svéd lányt játszottam, József Attila egy korai szerelmét. Érdekes módon, amiket Kerényi mondott, amiket külsőleg várt tőlem, azokat Madaras tudta megértetni velem és megmutatni belsőleg. Nekem ő volt a mesterem. Csináltunk egy közös József Attila-estet – stílusosan a József Attila Színházban. Másfél évet voltam ott társulati tag, de nem igazán kaptam komoly lehetőségeket, és akkor elszerződtem Pécsre, ahol például Szegvári Menyhérttel dolgozhattam az Amit a lakáj látott című előadásban, amiben Vári Éva partnere lehettem. Hihetetlen élmény volt vele játszani. De a pécsi Kisszínházban is rendszeresen felléptem id. Bagossy László rendezéseiben és a nyári színházban is dolgoztam. Itt ismerkedtem meg Vas Zoltán Ivánnal, aki vendégként hívott Békéscsabára Háy Gyula Appassionatájának főszerepére. Ezt az előadást látta Verebes István, aki akkoriban Zalaegerszegen is rendezett, és Gáspár Tiborral (a darabban ő volt az Őrnagy) beajánlott minket Halasi Imrének. A következő évadra mind a ketten odaszerződtünk. Zalaegerszeg volt az az időszak, amikor azt éreztem, hogy végre a helyemen vagyok. Jó és fontos szerepeket kaptam: játszottam a Trisztán és Izoldában Izoldát, a Mágnás Miskában Marcsát, a Színésznőt Nádas Péter Temetésében, az Éjjeli menedékhelyben [Idelenn címmel játszották – a szerk.] Verebes István rendezésében Násztyát. De mégis ott volt bennem a hiányérzet – nem figyelt ránk a szakma. Akkoriban még sokkal kisebb volt a világ, hiszen nem volt internet és közösségi oldalak, szóval ha a sajtó nem adott hírt rólunk, akkor a helyi közönségen kívül senki nem tudta, mit csinálunk és adott esetben milyen értéket hoztunk létre. Emlékszem, ültem a Pannónia szinkron stúdióban, hallgattam az idősebb színésznőket, akik a boldogtalanságukról és szakmai kudarcaikról meséltek. Azt gondoltam, én nem akarok ide jutni. Nem szeretnék megkeseredett, boldogtalan színésznő lenni.

Sírkő és kakaó – Pécsi Nyári Színház

 

Akkor már körvonalazódott, ha nem a színészet, akkor mi?

Nem. Az elhatározásnak persze több összetevője volt. Az is közrejátszott, hogy úgy éreztem, nincs szükség az agyamra, hogy nem lehetek elég kreatív, elég önálló, hogy egyszerűen elbutulok. Arra gondoltam, szívesen kipróbálnám a tévézést. Akkoriban indult Bethlen János vezetésével az új híradó. Hívott műsorvezetőnek, de nem mertem igent mondani. Attól féltem, ha én egy híradós arc leszek, akkor nem tudok majd színpadra menni. Ezt persze ma már másképp látom. Nem sokkal később aztán mégis abbahagytam a szakmát, és televíziózni kezdtem olyan fantasztikus emberekkel, mint Kóthy Judit, Mérei Anna és Pécsi Vera.

Hogy kapcsolódott hozzájuk?

Akkoriban Kispesten, a helyi kábeltelevízióban dolgoztak. Ott tanultam meg tőlük a műsorkészítést, a riporterkedést, interjú készítést. Amikor visszahívták őket a Magyar Televízióba, én is mentem, hiszen már a csapat tagja voltam. Olyan műsorokat készítettünk, mint a Repeta, ami egy egészen briliáns oktatóműsor volt, vagy a Mélyvíz, ami példátlan sorozat volt a hazai televíziózás történetében. Az élő adások általában este 10−11-kor kezdődtek, gyakran tíz−tizenöt vendéggel, és tartott ameddig tartott… Adott esetben akár éjjel 1-ig is. Iszonyú izgalmas munka volt, óriási kihívás. Rengeteg előkészület kellett egy-egy műsor összeállításához, és különböző témákba kellett beleásni magunkat, mert a lakásmaffiától kezdve a honvédségen, színházon, környezetvédelmen át az akkor induló kereskedelmi tévékig ezer dologról szó volt. Itt ismertem meg Rózsa Pétert, Pikó Andrást és Ránki Julit. Én szerkesztőként dolgoztam, ők vezették a műsorokat.

Ez egy másik szakma, könnyű volt beletanulni?

Több mint egy évig dolgoztunk Kispesten. Amikor bekerültem az MTV-be, már volt egyfajta magabiztosságom. De végig nagyon erős szakmai hátteret és támogatást kaptam Kóthy Judittól. A Mélyvízben szinte állandó társam volt Ránki Juli, aki vérprofi újságíró volt, és szerencsére bízott bennem. Szerintem jó párost alkottunk. Egyébként talán a televízió volt a legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb időszak az életemben. És hogy hogyan jött vissza a színház? Miskolcon, Hegyi Árpád Jutocsa igazgatása idején, 2000-ben rendezték a Magyar Színházak Fesztiválját. Ő hívta oda sajtózni Ránki Julit, aki ragaszkodott hozzám. Ez egy majd kéthetes fesztivál volt. Miskolcra költözünk a nyár közepén, én már nagy hassal, mert aztán augusztusban született meg a második gyerekem.

Ránki Juli csinált kedvet a sajtózáshoz?

Igazából kifutott alólunk a tévé. Volt egy kormányváltás, és átalakult a televízió. Én mindig megbízottként dolgoztam, de azokat a belsősöket, akik az én munkatársaim voltak, elküldték. Hívtak kereskedelmi tévéhez, de oda valahogy nem akaródzott menni. Aztán kiderült, hogy indul egy POSZT nevezetű színházi fesztivál, amit Jordán Tamás hív életre. Bejelentkeztem hozzá, hogy mennénk – én és Juli. Ő rábólintott. Így kezdődött. Aztán 15 év lett belőle. Ez egy jó kombináció volt: ismertem a szakmát, hiszen a szinkront folyamatosan csináltam, vagyis volt élő kapcsolatom a kollégákkal, és mellette újságíróként, sajtósként is tapasztaltnak számítottam már. Így egészen más volt, amikor én szólítottam meg egy-egy művészt.

The Short Film (SOFIE) Awards– a legjobb női mellékszereplő díjával

 

A POSZT tizenöt éve alatt/után több helyen is vállalt kommunikációs feladatokat.  

A POSZT-nak köszönhetően az ott résztvevő társulatok – elsősorban függetlenek és kortárs táncosok – megkerestek, hogy segítsek nekik sajtózni. Többek közt ott volt Magyar Éva, aki akkor még itthon élt és a Sámán Színházat vitte. Volt egy csodálatos előadásuk, a Paralelepipedon, még a Millenárison Margitay Ágival, amit én sajtózhattam, vagy felkért Szabó Réka, az akkor létrejött L1 Táncművek egyik alkotója, hogy csináljam az L1 Fesztivál sajtóját. Benne volt még Berger Gyula, Ladjánszki Márta, Gál Eszter, Hargitay Ákos. Csoda dolgok születtek ott.

Akkor már jól érezte magát e tevékenységben?

Egy idő után sikeres voltam, sok megkeresést kaptam, de talán pont ezért elég hamar azt éreztem, ez egy favágás – egyik produkciót „eladni” a másik után nem igazi kihívás. Hetente más és más projektekkel keresni a sajtót és azt bizonygatni, ez valami olyasmi, ami még sosem volt, foglalkozzatok vele…

Én mindig azt érzem, hogy Spilák Klára bármilyen csapat részeként is ügyeket vállal, embereket vállal, amikben és akikben hisz…

Igen, ez így van! Épp ezért arra kellett rájönnöm, hogy nem tudok száz százalékos teljesítményt nyújtani, amikor nem érzek valamit maximálisan a magaménak. Nem tudok a szó klasszikus értelmében profi lenni, mert nem tudok bármit „megsajtózni”. Ha nincs közöm hozzá, akkor nem tudom beletenni azt az energiát, amit egy ilyen feladat megkövetel. Igazából a POSZT maradt a fő bázis, mellette csináltam a Mindentudás Egyetemét, aminek a sajtófőnöke voltam és egy évig a háziasszonya. Az egy klassz vállalás volt. Teljesen újszerűnek számított a magyar médiában. Fábri György, az MTA tudománypolitikai főtanácsosa, kommunikációs vezetője volt a szellemi atyja.   Elképesztően nagytudású emberek lebilincselő és hihetetlenül izgalmas előadásait követhettem nyomon. Szép pillanat volt, amikor egy volt gimnáziumi osztálytársam, Fodor Zoltán – aki az OKTV-n fizikából első lett, a harmadik évünk végén megcsinálta a negyedik év végi különbözeti vizsgát, leérettségizett és elkezdte az egyetemet, amikor mi a negyedik gimnáziumot... – tartott előadást a világ keletkezéséről, a rácstérelméletről, és én mint háziasszony konferáltam fel őt.

A József Attila életét bemutató tévéfilm-sorozatban

 

Sok minden megváltozott, de akkor még volt a POSZT.

Igen, ez a kettő párhuzamosan futott egy ideig. 2007-ben ért véget a Mindentudás Egyeteme (persze sokféle utóélete volt, de abban én már nem vettem részt), és 2015-ben fejeztem be a POSZT-ot. Közben négy éven át, amikor egy nagy multi cég „hangja” voltam, kicsit ellustultam, mert valljuk be, jó és biztos pénz volt, amikor azonban véget ért, ott álltam, hogy nincs semmi. Akármerre próbálkoztam, visszapattantam. Küzdelmes időszak volt. Végül Lőrinczy György volt az, aki „megmentett”. Akkoriban indult a Rózsavölgyi Szalon, amiben ő is érdekelt volt, és munkát ajánlott. Soha nem felejtem el neki, amit értem tett. Aztán amikor elnyerte az Operettszínház igazgatói posztját, vitt magával. Külsősként dolgoztam a színháznak, interjúkat csináltam, háttéranyagokat és videókat. 2015-öt írunk, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem kommunikációs vezetőt keresett. Megpályáztam és elnyertem az állást. Különös és furcsa pillanat volt visszakerülni, és a másik oldalról nézni ezt a helyet. Elképesztően izgalmas és borzalmasan nehéz két év volt. Szinte az alapokról kellett kezdeni a külső és a belső kommunikációt is. Például egyik első lépésemként én rakattam ki az Ódry Színpad homlokzatára azt a bizonyos Ódry molinót – aminek eltávolítása már a színháztörténet része lesz… Előtte semmi nem jelezte, hogy ott van az egyetem színháza. Az én ötletem volt, és én szerveztem meg, hogy legyünk jelen a Művészetek Völgyében, saját programhelyszínünk volt öt éven át. Már a második évben olyan komoly hírünk lett, hogy gyakran be se fértek a nézők az SZFE Globe-ba. Rengeteg dolgot elértem, de iszonyatos sok küzdelemmel járt, az egyetemen belül sem értették sokan, mennyire fontos, hogy pozícionáljuk az intézményt, és hogy az Ódryt visszaemeljük a színházi palettára, ezért borzasztó sokat harcoltam, számos konfliktusba keveredtem és egy idő után azt éreztem, felőröl, kicsinál ez az egész. Éjjel-nappal ezen pörögtem, feszült és ideges voltam emiatt a gyerekeimmel is, azt éreztem, muszáj eltávolodnom, mert így rámegyek. Akkor kapta meg Lőrinczy György az NKA alelnöki székét és hívott maga mellé kommunikációs vezetőnek. Talán életem legrosszabb döntése volt. Igazi adminisztrátorrá kellett válnom, zéró kreativitás, iktatószámok és beadványok gyártása – kb. ennyi volt. Néha reggel, mielőtt elindultam, azt éreztem: nem fogom kibírni. Vágytam vissza az egyetemre, de már nem akartam olyan felelős beosztást. Egy év NKA után végül visszatértem az SZFE-re mint művészeti menedzser – a színházi terület tartozott hozzám.

Mit csinál egy művészeti menedzser az egyetemen?

Tulajdonképpen a feladatkörömet magam határozhattam meg. Azt tűztem ki magamnak célul, hogy (visszanyúlva a korábbi elképzelésemhez) megerősítsem az Ódry Színpad brandjét. Amikor én jártam a főiskolára, tolongtak az emberek, sokszor nem fértek be a 240 fős terembe – most meg alig lehetett megtölteni a nézőteret. Azt szerettem volna, hogy fölhelyezzük az Ódryt a színházi térképre, hogy amikor valaki színházi programot keres, akkor ne csak a Katona, a Radnóti, a Víg vagy az Operett jusson eszébe, hanem mi is. Fontos feladatom volt a hallgatók menedzselése is. Alapvetően lényegesnek tartom ugyanis, hogy a növendékeket már a pályájuk kezdetén megismerjék a színház- és filmrendezők, a casting direktorok. Emellett a bemutatókat sajtóztam, interjúkat készítettem az alkotókkal, de a szívem csücske a végzős-portré sorozat volt. Életút interjú az adott évben diplomázó színészekkel és rendezőkkel. Hozzám tartozott a hazai és nemzetközi fesztiválszereplések szervezése és lebonyolítása is.

Sasfiók – Színház- és Filmművészeti Főiskola

 

Most akkor mi van?

Közös megegyezéssel távozom az egyetemről 2020. április 6-tól. Ez van.

A színházi játék már egyáltalán nem hiányzik?

Érdekes, hogy milyen az élet! Sokáig nem hiányzott, aztán úgy 2006−2007 környékén elgondolkoztam azon, hogy kipróbálnám, visszamennék. Nem, nem kőszínházba, hanem a függetlenekhez. És hogy-hogy nem, megkeresett Illés Edit, hogy lenne egy kétszereplős darab, Forgách András A pincér című műve. Czukor Balázzsal játszottuk az akkor Városi Színház névre hallgató Kálvária téri épületben. Volt egy különleges vállalásunk Sebő Ferivel, a Gecy, amit a Sirályban mutattunk be. Közben Vajdai Vilmossal dolgoztam a Táp Színházban, így ismerkedtem meg a West Balkános csapattal (mert a Táp náluk játszott), akik arra kértek, hogy az új helyükön, a Nyugati téren lévő volt Skála épületben csináljak színházat. Ez egy iszonyatosan nagy kihívás volt! Persze a függetlenekben gondolkodtam. Az első előadásunk a Fő az illúzió (SZAKKÖR, West Balkán 2010) volt, amiben Soós Attila, Dömötör András, Laboda Kornél, Bereczky Csilla, Szabó Szonja készített egy-egy etűdöt az áruház történetéhez kapcsolódóan. Elképesztő siker volt, még Demján Sándor felesége is eljött megnézni. Akkor még nem létezett a Jurányi, de Kulcsár Viki már gondolkodott az inkubátorházról, és első körben úgy volt, itt valósítjuk meg. De aztán megtörtént a tragédia, és az egész hely megszűnt. Nagy fájdalom volt. Valami meghalt bennem is. Azóta nem jutott eszembe, hogy színházban dolgozzak.

Spilák Klára hangja egy külön fejezet, egy önálló életmű.

Amikor én a főiskolára jártam, még volt szinkron oktatás, volt filmszínészet óránk olyan tanárokkal, mint Szabó István és Bálint András, volt rádiós gyakorlat. Szinkronizálni följártunk a Hűvösvölgyi úti Pannónia Filmstúdióba, Vass János (1924– 1996) volt a mesterünk. Nyilván először mindenki statisztaszerepet kapott, majd egy-egy mondatot, aztán szép lassan jöttek a nagyobb feladatok. Ez volt mindig is a biztos pont, ami a pályaelhagyásaim és pályamódosításaim közepette is állandóan jelen volt az életemben.  

Hogyan lehet pár másodperc alatt teljesen azonosulni szereppel, színésszel?

Alaptézisként azt fogalmaznám meg, hogy szinkronizálni az tud jól, aki jó színész. Szomorú, hogy vannak szinkroniskolák, amelyek elhitetik emberekkel, hogy belőlük lehet „szinkron színész”. Én már az elnevezéstől rosszul vagyok! Az csak az alap, hogy valakinek van ritmusérzéke meg jó hangi adottsága, és tisztán beszél. De onnantól kezdve az emóciónak működnie kell, a karaktert vissza kell adnod, amit csak akkor tudsz megtenni, ha azonosulsz vele. Ráadásul egy olyan karakterrel, akit nem te formálsz meg. Ami egy dupla csavar a játékban. Másnak kell úgy a bőrébe bújni, mintha te lennél ő. Ez pedig feltétlenül és mindenképpen színészi kvalitásokat igényel. Egy rossz mondat, egy rossz hangsúly a nézőt teljesen ki tudja zökkenteni, egy egész filmet el tud idegeníteni.

Idelenn (Éjjeli menedékhely) – Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

 

Az élete arról szól, hogy amit vállal, azt teljes szívvel teszi, amit nem, azt otthagyja. Mi tartotta a szinkronban végig?

Egyrészt az, hogy a kollégáimmal együtt lehetek, másrészt pedig tényleg nagyon szeretem ezt a játékot. Baromi izgalmas dolog ez a szinkron, ha jó. Vannak emblematikus karaktereim. Juhász Anna kért fel először Julianne Moore szinkronizálására az Áldatlan állapotban című filmnél. Ugye a történet egy fiatal párról szól, ahol váratlanul kiderül, hogy érkezik a baba. Épp az első gyermekemmel voltam terhes, de még senki nem tudta, mert nagyon az elején voltam… A szülőszobai jelenetnél titkon kicsit szorongtam: nem lehet, hogy ilyen lesz, jézusom! Ennyire nehéz ez? Julianne Moore-nak később is sokszor kölcsönöztem a hangomat. A másik nagyon-nagyon fontos színésznő az életemben Robin Wright – őt is Juhász Annának köszönhetem. A Forrest Gumpban szinkronizáltam első alkalommal – én mondom azt, hogy „Fuss Forrest, fuss!”. Ő a kedvencem, nagyon szeretem a játékát. Rendkívül finom, nagyon izgalmas színésznőnek tartom. A harmadik emblematikus színésznőm Sarah Jessica Parker, akire Nikodém Zsigmond választott ki a Szex és New York sorozatban.

A Barátok közt című tévésorozatban

 

Folyamatosan szinkronizál, folyamatosan vannak felvállalt ügyek és emberek, akikért lelkesen dolgozik, de közben három gyermek édesanyja is. Hogyan sikerül összeegyeztetni ezt a fordulatokban gazdag pályát és az édesanyaságot?

Azt gondolom, hogy jól. Nekem nagyon fontos volt az első pillanattól fogva, hogy saját magamat ne veszítsem el. Tudtam, ahhoz, hogy teljes értékű embernek érezzem magam, kell a saját munkám. Eleinte az édesanyám és édesapám segítettek. Amikor idősödtek, akkor bébiszitter segített. Hogy emiatt volt-e lelkiismeretfurdalásom? Nem, mert azt az időt, amit velük töltöttem, maximálisan rájuk fordítottam, rájuk koncentráltam – az minőségi idő volt. Amikor hazamentem, csak velük voltam, sok programmal hétvégeken, koncertekkel, színházzal. A nyarakat mindig a Balatonon töltöttük anyukámékkal közösen. Azt gondolom, sikerült mindannyiunk számára egészségesen megoldani ezt az egészet. Biztos vagyok benne, hogy nem szabad áldozatává válni a gyerekeknek, mert ők megérzik ezt, megérzik, ha az anya így gondolja és ettől boldogtalan, frusztrált. Az is fontos elvem volt, hogy már kiskoruktól kezdve önállóak legyenek. Az első pillanattól kezdve arra törekedtem, hogy saját maguk hozzanak meg döntéseket, hogy érezzék ennek a súlyát és a szabadságát is. Nyilván, amikor egész picik voltak, ez arról szólt, hogy aznap épp milyen ruhát vegyenek fel az oviba. És ha nem értettünk egyet, akkor próbáltam meggyőzni őket, elmagyarázni az én általam helyesnek vélt dolgot. Soha nem erőltettem rájuk a véleményemet és az akaratomat. Ezt most, hogy már felnőttek, nem mindig érzem előnynek, mert nagyon könnyen tudtak leválni rólam és a saját életüket élni – kicsit hiányzik, hogy már nincs igazán szükségük rám.

Most már nagyok...

Igen, a lányom huszonnégy éves. 2020-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, vágó szakon. Nagyon szereti ezt a munkát. Ő volt Mundruczó Kornél Pieces of a Woman című filmjének a vágóasszisztense. Megtalálta a hivatását, azt a pályáját, amiben kiteljesedhet, amiben tehetséges, és remélem, sikeres lehet. A nagyobbik fiam húsz éves, az ELTÉ-re jár, párhuzamosan egy sportrekreációs és egy marketinges szakra. Ha minden igaz, játékosmenedzser lesz. A kicsi fiam pedig harmadik gimnazista.

Annyi mindent csinált, csinál, van, amit nagyon szeretett volna, de nem sikerült?

Igazából van bennem hiányérzet. Egyrészt az volt a célom, hogy boldog legyek, és az ritkán sikerült. A magánéletben igazából sosem találtam meg az igazi társamat, aki mellett boldog és egyenrangú partner lehettem volna. Az életemnek ez a része elég hiányos. Nem tudom, hogy lesz-e még olyasvalaki, aki úgy tud a társam lenni, hogy egyszerre a barátom és a szerelmem. Azt gondolom, hogy egyébként egy teljes életet éltem, élek.   Ebben a pillanatban nagyon szeretnék filmezni, egy picit visszatérni ahhoz, hogy én én legyek, hogy ne mindig a háttérben, hanem egy picit újra elöl állhassak.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes