<<2020/9-10. szám>>

PROLÓGUS
Szűcs Katalin Ágnes

KÖNYV A SZÁMŰZÖTTEK SZÍNHÁZÁRÓL
Harsányi László: A fényből a sötétbe
Balogh Géza

SZÍNHÁZI ÁLLAPOTOK A VILÁGHÁBORÚK KÖZÖTT
a „nemzeti szellem és a keresztény erkölcs” védelme jegyében
Lenkei Júlia

DIKTATÚRÁK ÉS SZEMÉLYISÉGEK
Két monodrámáról
Dömötör Adrienne

A VERS AZ, AMIT MONDANI KELL…
Beszélgetés Havas Judit előadóművésszel
Az interjút készítette: Józsa Ágnes

MENEKÜLTKÉNT EURÓPÁBAN
Ugyanaz másképp: Mnouchkine – Vișniec – Schilling – Mundruczó
Lőkös Ildikó

MAGUKAT ADJÁK
Határátlépések – Orlai Produkciós Iroda
Turbuly Lilla

MŰFAJA: TÁRSULATI SZÍNHÁZ
Határátlépések – Orlai Produkciós Iroda
Stuber Andrea

SZÍNHÁZI MONITOR
Online színház a veszélyhelyzet idején 2.
Urbán Balázs

MOLNÁR FERENC HAMLETJE
avagy az expresszionista Liliom
Darvay Nagy Adrienne

AZ ELSZÁNT REMÉNYKEDÉS JUTALMA
Heroic Beethoven – három korongon, négy órában
Fittler Katalin

Heroic Beethoven – három korongon, négy órában

Ünnepelt nagyságok esetében a születésnap történelmi léptékű, akár egy esztendeig is eltarthat. Idejében felkészült a nagyvilág megannyi zenei intézménye, szervezete, vállalkozója – és nem utolsósorban: előadóművésze – az idei év repertoármódosító aktualitására. Aligha zsörtölődhet bárki is, ha „a csapból is Beethoven folyik”, hiszen csak a frappáns német mondás tartja úgy, hogy jóból is megárt a sok. Beethovenből biztosan nem.
Kézenfekvő, hogy a hanglemezkiadók összeállításokat terveznek, szabadon válogatva felvételeik készletéből. Az sem meglepő, ha blickfangos címként tuti-tippet követnek, mint a WARNER, amikor új albumának címoldalán a „hősies” Beethovent hirdeti (0190295323455).
Mozdul érte a kéz, anélkül, hogy megfordítaná – a hátoldalon ugyanis korrektül tájékoztat a tartalomról a kiadó, feltüntetve a korongok műsorát, majd az előadókat is, névsorban. Ez utóbbi felsorolás ígéretes (bizalomgerjesztő és érdeklődést fokozó) – a lelkes zenebarát nem hagyja magát eltántorítani az elrettentő információktól sem (például, hogy tételekből néha csak részlet hallható).
Erős a vágy és a felfedezőkedv, sokat nyom a latba. Az album tulajdonosa nehezen szánja rá magát, hogy „kettős könyveléssel” mérlegelje, megérte-e. Hiszen korábbi „válogatások” ismeretében tette le voksát az újdonság mellett.
Az összeállítás figyelemre méltó sajátossága, hogy – a cím ellenére – korántsem a „hősies” hangvételű részletekre koncentrál (helyet kapott benne a Für Elise is). Mintha valamiféle keresztmetszet-szerű elszámolásra (is) törekedne, az ismert művek mellett ritkaságok is megszólalnak. Műfaji szempontból is kiegyenlített a három korong programja (mindegyiken van ez is, az is, annak érdekében, hogy ki-ki legalább egyszer végighallgassa valamennyit). Mind szimfóniatétellel kezdődik, valamennyi hangkép az Európai Kamarazenekar Nikolaus Harnoncourt vezényelte 1990-es hangversenyeiből való, az első műsor azzal is zárul. Mondjuk, nem igazán szerencsés a IX. szimfónia Örömóda-részlete után a VII. szimfónia zárótétele („üti egymást” a két élmény). A második korong az Eroica Gyászinduló-tételével kezdődik – némi rosszmájúsággal „visszarímelésnek” érződik a Fidelio-beli rövid jelenet, melyben szinte „állni látszik az idő” Klemperer vezényletével. A végkicsengést a Karfantázia részlete adja (2003-as felvételről). A zongoraversenyek szólistája Schiff András – és amennyire örülünk ennek, annyira bosszantó az élmények félbeszakítása, kiváltképp az Esz-dúr versenymű esetében, ahol a nyitótételből két részlet szerepel. A zongoraszonáta-tételeket Stephen Kovacevich játssza, vele hallunk két bagatellt is. A harmadik viszont igazi ritkaságélmény: a Georges Solchany névben Szoltsányi Györgyre (1922−1988) ismerünk. (A hazai zongoristák legtöbbje számára neve Kurtág Györgynek köszönhetően ismerős, aki zongoradarabot szentelt Szoltsányi György emlékezetének.) Halljuk még Rudolf Buchbinder játékát (szólóban és Starker János kamarapartnereként), szinte pillanatképnek tűnik Hans Richter-Haaser játéka (Diabelli-variációkból téma és az 1. variáció, két és fél percben); Daniel Barenboim két zongoratrióban szerepel, Pinchas Zukermann és Jacqueline du Pré partnereként. Ennyit ízelítőül.
A nevekre, a művészi teljesítményekre nemigen lehet panaszunk – annál inkább arra az összeállítói „érzéketlenségre”, amelynek kirívó példájaként elég, ha az Athén romjai Törökindulójának és a Missa solemnis Gloria-tételének egymásra következését említem.
Tény, hogy a felvételt ki-ki szabadon megállíthatja. De az egyik-másik zenei szépségbe belefeledkező hallgató számára zavaró az atmoszféra illúzióromboló megtörése – és nehéz a műélvezet során készenlétben lenni a kicsengést követő azonnali leállításra.
Néhány percnyi gyönyörködésre viszont gazdag választékot kínál az album, a közelmúltban készült ritkaság-felvételek pedig adalékok az életmű teljesebb megismeréséhez.

Fittler Katalin

avagy az expresszionista Liliom

Az alábbi tanulmányt megelőzte előadásom a békéscsabai Mindentudás Színházi Egyetemén, 2019. december 2-án, néhány nappal a Liliom ősbemutatójának 110. évfordulója előtt. Kovács Edit Jászai-díjas színész-esztétával arról beszélgettünk, mi köze lehet a több mint száz esztendeje írott, mintegy bocsánatkéréssel felérő darabnak a 420 esztendős ikonikus világdrámához, az elcsapott városligeti kikiáltónak a dán királyfihoz, Závoczky Endre Zeller Julijának Opheliához, vagy akár Liliom hazatérő lelkének az öreg Hamlet király szelleméhez.

Kovács Edit és Darvay Nagy Adrienne – Mindentudás Színházi Egyeteme
– Békéscsabai Jókai Színház (fotó: A-TEAM / Ignácz Bence)

Tárca-meséből színdarab
1908-ban történt, a Nyugat indulásának évében. Jóllehet már nemzetközi hírű színműíró volt – apja, Neumann doktor régen „Sexpír úr”-nak is nevezte, ha dühös volt rá¹ −, de a válófélben lévő Molnár Ferencnek egy péntekről szombatra virradó éjszakán, a Pesti Napló szerkesztőségében az égvilágon semmi nem jutott eszébe a vasárnapi tárcacikkhez. A szecesszió korában vagyunk: Balázs Béla meg Babits Mihály nagy sikereket aratnak felnőtteknek szóló meséikkel. Egy újságíró kolléga megszánta Molnárt, és azt javasolta neki, írjon ő is egy mesét… Megpróbálta:
„A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Úgy hívták, hogy Závóczky. Ez a Závóczky nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szúrt késsel, lopott, csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiú volt, s a felesége nagyon szerette. Mert a felesége egyszerű kis cseléd volt, aki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált, s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte Závóczkyt, akin kétszínű nadrág volt: a fele sárga, a másik szára piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a spárga vége a zsebébe ért, és Závóczky megráncigálta a spárgát, hogy a csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett, és a legszebb cselédek arra a ringlispílre szállottak, amelyiken Závóczky ezt a tréfát űzte. Az egyszerű kis cseléd itt ismerte meg Závóczkyt, és vele maradt egész nap, s bár tíz órára otthon kellett volna lenni, még tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig már nem mert hazamenni. Azontúl a tollas fejű fiúnál maradt, soha többet nem ment cselédnek, és olyan jó volt, és szelíd volt, és olyan szép kis cseléd volt, hogy Závóczky elvitte a hivatalba, és feleségül vette...”
Molnár Ferenc – hisz mégiscsak híres színműíró volt – biggyesztett hozzá rendezői utasítást is: „Ez a mese arra való, hogy özvegyasszonyok altassák el vele kisgyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el az, akinek mesélték.”
Mindazonáltal Az altató mese neki nemigen tetszett. Ezért összetrombitálta a lapzártára várakozó kollégáit, hogy mondjanak ők véleményt. Kimentek az erkélyre, és az utcai lámpa odavetülő pislákolásában Molnár a vaksi szemével felolvasta nekik a városligeti hintáslegény és a kis szerelmes cselédlány történetét. A fogadtatás megnyugtatta. A másnap megjelenő tárca – amely a Muzsika című, abban az évben megjelent novelláskötetbe is bekerült – tényleg akkora sikert aratott, hogy Ditrói Mór és Jób Dániel, a Vígszínház vezetői rábeszélték a szerzőjét, írjon belőle színdarabot.
Molnár 1909 elején neki is fogott, októberben pedig már a kész színművet olvasta fel a Vígszínházban, ahol ezt követően vita kerekedett arról, milyen hatásos jelenettel lehetne befejezni az előadást. Ditrói Mór ötlete volt, hogy az égből visszatérő Liliom lopjon egy csillagot, és azt hozza haza a kislányának. A megoldás mindenkinek nagyon tetszett. Másnap Tóth János, a színház kellékese be is szerezte a kristályüvegből készült csillagot.
Molnár, a sztár pedig a premier előtt ezt nyilatkozta szintén a Pesti Naplóban: „A célom az volt, hogy egy pesti kültelki históriát vigyek a színpadra, olyan primitíven, olyan naivul, ahogy az ilyen meséket az öregasszonyok a külső Józsefvárosban mesélni szokták.”

A Színházi élet 1919. 13. számában közölt rajzok a Liliom szereplőiről

Vígszínházi bukás – 1909
Ám a Lipótvárosban ez nem jött be. A Vígszínházat csak 13 évvel korábban nyitották meg, a Nagykörút 1896-os elkészültével egy időben. Az első budapesti magánszínház az „Atelier Fellner & Helmer” harmadik megrendelése a magyar fővárosban – a Népszínház és a Somossy Orfeum után. Amikor az építése elkezdődött, a Lipótváros még nem csupán „külvárosnak” számított, de olyannyira peremvidék, hogy utána már csak a Tüköry-gát következett. Csupa üres telek, ócskavaskereskedés, rozzant palánk, a Haggenmacher malom füstokádó kéményeivel. Ily módon a pittoreszk eklektikának megfelelő pompás barokk palota kezdetben talán joggal keltett kissé nagyralátó, talán arrogáns érzetet is a még sivár és rettegett hírű környezetben.
Előtte ugyanis hosszú időn át aligha merészkedett idáig normális polgár, akinek kedves az élete. Pláne, hogy az új színházat az „Újvilág” kocsma mellé építették, mely a hajdani főpolgármester bűnöző fiának törzshelye volt. A hírhedt Ráth Karcsinak és terrorista bandájának durva zaklatásai senkit sem kíméltek, aki véletlenül a veszélyes környékre tévedt. A Nagykörút kiépítésével, a gyönyörű paloták között persze nem csupán a zordon kocsma, de a ráthkarcsik is eltűntek.² Ugyanakkor a Vígszínház közönsége alig pár év múltán nem szívesen emlékezett vissza a súlyos atrocitásokra, melyeket nemrégiben túlságosan élő valóságként szenvedhettek el. Az itteni közönség Az ördög után nem ilyen darabot várt Molnártól. Így aztán az 1909. december 7-i vígszínházi premier akkorát bukott, hogy világhírű szerzője utána idegösszeomlást kapott.
A kortársak sokféle magyarázatát adták a negatív fogadtatásnak. A Molnárnál két évvel idősebb Színi Gyula 14 évvel az ősbemutató után visszaemlékezett³ ama főpróba utáni téli hangulatra, amikor a kritikusok doyenje azt magyarázta, hogy a túlvilág szerepeltetése a színpadon mindig kényes és problematikus dolog, Molnárnak se sikerült. Egy másik, epés kritikus a drámairodalom tiszteletreméltóan bölcs szabályai ellen való merényletnek minősítette a Liliom „hét képét”. (Merthogy a teljes címe: Liliom, egy csirkefogó élete és halála, külvárosi legenda hét képben.) A harmadik, kissé irigy és rosszakarón jóindulatú újságíró szerint „a viccek meg fogják menteni a darabot, a Molnár viccei, amiknek mindig megvan a maga hálás publikuma”. De volt, aki a bukást a címszerepet alakító Hegedűs Gyulára fogta, mert szerinte „az ördög”⁴ túlságosan franciás vígjátéki figurát kreált a pesti csirkefogóból.
Az ugyancsak világhírű drámaíróvá vált Lengyel Menyhért, akinek akkortájt A próféta című darabja bukott meg Pesten, úgy gondolta: „Az effajta törekvéseknek az akkori Budapesten nem volt talajuk. Ekkor kezdett Molnár világsikereket aratni modern vígjátékaival, de mihelyt kísérletezett és a színpadra költészetet vitt, azok a Liliomhoz hasonló félsikerrel végződtek.” Szerinte nem meglepő, hogy az első bemutató nem tetszett a lipótvárosi közönségnek, miközben az 1913. február 26-i bécsi bemutatójától kezdve a Liliom kétségtelen világsiker!⁵

Varsányi Irén és Csortos Gyula – Liliom, Vígszínház, 1919

„Bűnbánat”⁶
Kosztolányi Dezső az ősbemutató után így írt A Hét 1909. december 12-i számában:
„Molnár Ferenc eddig a siheder várost figyelte. Kottára szedte a macskazenéjét. Nevetünk rajta. Észrevette a pőreségét, a nyíratlanságát és piszkos körmeit. A gyermeket szerette benne. Molnár Ferenc mindig a gyermekpsziché (öntudatlan és mély bensőségek) költője maradt, akkor is, mikor egy ragyogó és szellemes darabját elsodorta a siker Európa színpadaira, és hamis hangnemből zengték a dícséretét. Mégis a gyermeket szerette igazán. Egészséges erejét, bátorságát, és vásottságát. Minden gyermekben egy csirkefogó alszik. Most egy csirkefogót visz a színpadra. Ebben pedig újra a gyermeket kelti fel, és lírát ír róla, és legendát.
Külvárosi legendát. Ne mondják, hogy elmondjam, mint változik át a jassz arca szelíd és bús gyermekarccá, és hogyan símul bele a legenda primitív kereteibe. […] Mintha a saját idegszála volna. Az emberek, akiket rajzol, éppígy egyek vele. Mintha akkor – az írás pillanatában – egy idegen szíve dobogna a mellében. Csupa lágyság, könny, és mély, büszke szentimentalizmus. A dráma pedig gyónása egy erős magányosnak, aki annyira szeret, hogy már senki sem szeretheti, és kacajra, kegyetlenségre van szüksége, hogy ne lássék meg egészen, csibészhumorra, hogy eltakarja magát, amint az északi drámaíró is elfödi síró arcát homállyal, és egy újnémet költő is pokoli tréfákba, kokottok szoknyáiba temetkezik maga és a világ elől.
Erről szól a dráma is. A csirkefogó arisztokrata. Kemény, kegyetlen szeretetet prédikál. Inkább üsd meg, akit szeretsz, de ne nyavajogjál...”⁷
A Liliom valójában Én-póz. Szó szerint: „ütős Én-dráma”. A macsó bocsánatkérése. A helyszíne sem véletlenül a Városliget. Ez Molnár egyik kedvenc tartózkodási helye. Vészi Margit ugyanis – akit ifjú férje már menyasszonyaként is felpofozott, állapotosan is többször megvert, s részegen egyébkor is kínozta (maradandó károsodást okozva) – sok évvel később beavatta híres nagyapjával foglalkozó író unokáját, Sárközy Mátyást a magánéleti intimitásokba:
„Ismered a Liliom meséjét. Ezzel a színművével Feri nekem üzent. Olyasmit, ami meglepett, elgondolkodtatott, de célt nem ért el. …Különös üzenet, miszerint – így látta ezt Molnár – egy férfi részéről a szerelmének, a fizikai vonzódásának a jele, ha megüt egy nőt.
Nos, én nem osztottam Ferinek ezt az évekkel később színműben is kifejtett, de persze már kezdettől vallott szexuálpszichológiai teóriáját. Összepakoltam és elmentem. Papa követelésére Feri valóban alávetette magát ideggyógyászi vizsgálatnak, visszatértem hozzá, remélve, hogy legalább orvosi tanácsra megváltozik. Mert tanácsra tényleg szüksége volt. Italos állapotban nem bírt magával, máskor meg olyan súlyos depressziós rohamok rohanták meg, hogy öngyilkosságon gondolkodott. Jó órában viszont páratlan sármőr volt Feri, és hallatlanul eszes, szórakoztató valaki.”⁸
A Liliomot 1921. május 20-án New Yorkban, az amerikai metropolis irodalmi színháza, a Theatre Guild mutatta be. Könyvalakban is megjelent angol nyelven, rendkívül díszes kiállításban. Egy évvel az első amerikai bemutató után Molnár főhőséről Dr. Gregory Stragnell írt egy pszichopatológiai elemzést a The Psychoanalitic Review-ba.⁹ Ebben a lélekbúvár Freud hatására kifejtette, hogy a darab címszereplőjét az alacsonyabbrendűségi tudatból és tehetetlenségből származó szexuális viselkedés uralja. Nála a szadizmus a félelem és/vagy impotencia elnyomására szolgáló valamiféle erotikus kompenzáció, amellyel az alany fizikailag enyhíteni tudja a feszültséget. A gyávaság mindig jelen van a szadista állapotokban. Ugyanakkor sajnos vannak, akik normálisnak tekintik, ha egy férfi bizonyos mértékű agressziót mutat. Ezt összekapcsolják ama ósdi macsó felfogással, hogy a férfinak uralnia kell a nőt.
Az amerikai pszichológus szerint gyakori tapasztalat az is, hogy a fiúgyermek fájdalmat okoz az anyjának. Ezt a tendenciát általában az exhibicionizmussal vagy a figyelem felkeltésének vágyával társítják. S tény, hogy a rosszaság vagy a veszekedés az anyával gyakran több odafigyelést gerjeszt, mint a jó fiú magatartása. Ellenben, ha az ilyesfajta viselkedés már szokássá válik, az bizony aggodalomra adhat okot. Ugyanis a tehetetlenségből, vagy a figyelem felkeltésére irányuló infantilis hajlandóság kielégítéseként az anyának vagy a nőnek okozott fájdalom a gyermek elméjében szorosan kötődhet a tényleges szexuális aktushoz, ami szadizmushoz vezet. (Fedák esetében Molnár partnerre talált a szado-mazochizmushoz. De Vészi Margit elvált, Darvas Lili meg elsőre felemelt egy nehéz réztárgyat, hogy örökre elvegye férje kedvét az effajta aberrációtól. Barta Vanda vélhetőleg „csak” lelki gyötrelmei a fiatal titkárnő öngyilkosságához vezettek.)
Egyébként a nőkkel szembeni brutalitás jellemzi Hamlet Opheliához és Gertrude-hoz való viszonyulását is. Akárcsak Liliom agresszív viselkedését Julikával és az anyaképet nyújtó Muskátnéval szemben, ami minduntalan fizikai bántalmazásban csúcsosodik ki. Márpedig Molnár Ferenc maga írta:
„Az igazi írók művei egész sereg eltitkolt, ügyesen átformált, többé-kevésbé álcázott, de gyakran őszinte önéletrajzi adatot, illetve töredéket tartalmaznak. A félelmetes őszinteség onnan ered, hogy az író biztonságban érzi magát az álarc alatt. Mennél jobban álcázza az író önvallomásait, annál őszintébben csengenek sorai. Ha modern pszichoanalízissel foglalkoznék, és – ne adj’ isten – egy hivatásos író lelkét kellene elemeznem, nem tennék fel hozzá kérdéseket, hanem megkérném, húzza alá műveiben azokat a bármennyire is álcázott részleteket, amelyeket önmagáról írt.”¹⁰
Ennek alátámasztásaként a Vészi Margit miatt eleve rivális, valahol mégis barát Ady Endre nem sokkal a Liliom első budapesti premierje után így jellemezte Molnárt:
„Molnár Ferenc olyan tud lenni, amilyen akar […]. Ő bátor, erős ember, szeret cinikusnak tetszeni, holott gyáva költő. Költő, mint Bataille is, de ennél százszor különb, mert Molnár Ferenc a színpadon se szégyenli a maga énjét és líráját.
Itt a példátlan, holott csak látszólagos, nagy talány: Molnár Ferencnél, a bátornál, az erősnél, az okosnál gyávább, szüzebb, szemérmesebb lényt aligha termett még a Duna-Tisza tája. Figyel, akar, dolgozik, dobog a szíve veszettül s nincs nálánál szerencsétlenebb, ha csak egy kis, savanyú esztéta is kétségbe vonja az ő művészvoltát. Szerencséjével nem játszik haragszom-rádot, szereti a jó, nyomorúságtalan, pénzes életet, de egy új Goethe-példával szeretne szolgálni a világnak. Minden megkapott sikert és minden el nem árult hitvallást szeretne összeházasítani, pénzzel, tapssal együtt-tartani, a legkényesebbek elismerését s talán-talán a kinevetett irodalomtörténetét. Ez a Molnár Ferenc az, aki dicsekedve mondotta el egyszer, hogy a Margitszigeten, amikor a dadája kocsikáztatta, megcsókolta őt az öreg Arany János. Szikrázó, gyilkos tüzű, rakétás vicc volt ez, ahogyan ő elmondta, de igazában dicsekvés, beismerés, isteni, bár kiforgatott naivság, poétaság. Ilyen a színpada is, amilyen ő, kettős…”¹¹

A Színházi élet 1919. 13. számában közölt rajzok a Liliom szereplőiről

Budapesti moralitásjáték
Húsz évvel a sikertelen budapesti ősbemutató után Tersánszky Józsi Jenő úgy vélte: „a Liliom egy magyar, egy budapesti, egy önállóan is maradéktalan Molnár-irás, abból a teméntelen franciásan, vagy németesen, vagy angolosan többé és kevésbé jó drámából, amit magyar írók összeírtak és összeírnak. Ennek a Liliomnak a levegője, ez a szemérmességet röstellő és fojtogató, pökhendien érzelmes és érzékenyszívű levegő az a bizonyos budapesti, ami már függetlenítette magát Bécs atyáskodásától. Ez a levegő a kamasz nagyváros Budapesté, aki már a saját lábán akar járni és a saját hangját hallani és az ifjúság merszével ítéli meg a dolgokat.”¹²
A Hamletet parafrazeálván, a Liliom valóban Budapest, illetve „maga az idő, a század testének tulajdon alakja és lenyomata.” A dán királyfi történetéhez hasonló „moralitásjáték”.
Az I. Erzsébet uralkodása idején épített színházak Londonban eleve sok mindent megőriztek a középkori színpadi hagyományokból. Hiszen a színházi előadások lényegében továbbra is az erkölcsi dilemmákat, a kvázi Jó és Rossz küzdelmét elevenítik meg, melyek azonban már korántsem egyértelműen választhatók külön egymástól. A Hamlet az újkor „Everyman”-jének tekinthető. Ahogy a címszereplő neve is mutatja.¹³ Az alakoskodásra kényszerülő Modern Ember drámája ez, amelyben összesűrítve megtalálható minden alapvető emberi viszony és alapkarakter – ugyanúgy beszélő nevekkel, mint a középkori „Akárki” szereposztásában.
A „Liliom” szintén beszélő név. (Anagrammája ráadásul „Millio”.¹⁴) Ez a virág egyfelől a tisztaság és az ártatlanság szimbóluma, ugyanakkor a termékenységé, a múlandóságé, a lelki szereteté, az egységé és a reményé is. Másfelől, a görög mitológia szerint az alvilág jelképe. A Szentírásban a legismertebb növénynév. A piros virágú tűzliliom Krisztus szenvedésére és halálára, s általában a szenvedésre utal.¹⁵ Ugyanakkor fallikus formájú bibéje miatt a liliom valaha a fény és a férfielv, azaz a „macsóság” jelképe volt. Erotikus, érzéki jelentést is hordoz.
Juli, vagyis Júlia a latin eredetű Julianus névből származik, és a jelentése: „ragyogó”. Tehát, Liliom és Juli együtt kitehetnék a „ragyogó Fényt”. Ráadásul a szerelmi vallomásuk is jelentéses az „akáccal”, amely – például a mediterrán országokban – fehér és piros (lila) virágával az életet és a halált, de az újjászületést is jelképezi.
Az amerikai pszichológus a fehér és piros vonatjelzéseknek is jelentőséget tulajdonított száz évvel ezelőtti tanulmányában.¹⁶ Dr. Gregory Stragnell Liliom kettősségének kifejeződését látta meg bennük, amennyiben a fehér a helyzet okozta tehetetlenség és a felelősség színe, míg a piros a tilos cselekedet és a szadizmus jelzése.
Ebben az időszakban Magyarországon is hódított az expresszionizmus: az intenzív belső tartalmak szemléltetője. „A kiáltás művészete”. A kirobbanó szubjektivitás, elsősorban a kitörő indulat megnyilvánulása. Sajátos feladata a társadalom elesettjeivel való együttérzés kifejezése is. Az expresszionista mű a reflexiót állítja a középpontba. A bonyolult tartalmú, ellentmondásos, intenzív tudattartalom és létérzés jellemzi az irányzat alkotóit, akik a félelem kifejezésére keresik a megfelelő és egyúttal a gátakat áttörő, újszerű nyelvi formákat is. A Liliomban érdemes megfigyelni ennek jó példáit: a szaggatott beszédmódot, illetve az argó és a jassznyelv érdekes használatát.
Egyszóval: akárcsak Hamlet a kizökkent időben, az expresszionista művész is ellentmondásoktól terhelt, diszharmonikus világban él.
Előbb idézett írásában Ady hatásosan érzékeltette kortársa színpadának lényegét:
„Mi, Budapest és Magyarország, nem mindennapi, de csupa-rejtély, megoldandó város és ország vagyunk, ám talán mink magunk se tudjuk, hogy milyen sokat érünk. […] muszáj volt, hogy [Molnár] megterhelt s megviselt lelkéből virágosan bontakozzék ki egy se-ide-se-oda társadalom, de esetleg roppant energiákat rejtegető társadalom lelke.”¹⁷
Színi Gyula a darab színpadi és irodalmi világsikerének forrását egyként „az ellentétes elemeknek csillogó költői játékában” látta. Leginkább Liliom képviseli a darab kettős jellemét: „egy városligeti naturalisztikus »jassz«, aki azonban a maga napi-hírszerű, mindennapi életsorsában mélyebb emberi tragikum szimbólumát hordozza. Egy ember, aki mindig jót akar és akarata ellenére rosszat cselekszik: ez nemcsak Liliom egyéni sorsa, hanem az emberi tehetetlenségnek tragikus szimbóluma. Liliomot a legnemesebb emberi indokok vezetik el a rablógyilkosság megkísérléséig és Molnár mestere annak, hogy úgyszólván békefillérnyi pontossággal és a városligeti élet lélektanának fölényes ismeretével vonultassa föl azokat a motívumokat, amelyek a Liliom kicsi, bizonytalan egzisztenciáját neki viszik a társadalmi jogrend sziklaszilárd falának.
Egészen Liliom öngyilkosságáig a darab szocialisztikusan naturalisztikus lélektani drámának van fölépítve és alakjaiban, akik könnyes humort és tragikusan vaskos szatírát hordoznak magukban, a stratfordi mester ihletett és eredeti tanítványának ismerjük föl Molnárt. […] szinte gáncs és hiba nélkül sikerült a városligeti jassz-humor és az emberi tragikum virtuóz keverése. A »Liliom« két utolsó, transzcendentális […] részében lendül föl és fokozódik föl Liliom köznapi sorsa költői és emberi szimbólummá és filozófiai szatírává.”¹⁸
Nem véletlen tehát, hogy a Vígben az épphogy budapestivé öntudatosodó polgári közönség 1909-ben nem kedvelte a Liliomot. De tíz évvel később, az első világháború szenvedései után és nem utolsósorban nemzetközi fogadtatásának köszönhetően itthon is elementáris sikerré válik. 1919. február 15-i felújításán Julika Varsányi Irén maradt, akiért annak idején Molnár majdnem sikerrel lett öngyilkos. A címszerepet azonban innentől Csortos Gyula játssza megkapóan. A darab egyetlen szezonban összesen hetvennégyszer került színre, s ezzel a párossal érkezett a századik előadás jubileumához is, 1922. június 8-án.
Ugyancsak 1919-ben Kertész Mihály némafilmet akart forgatni Csortossal Liliomként. Julikát viszont érdekes módon nem Varsányi, hanem Lenkeffy Ica játszotta volna. Ám a későbbi Casablanca című kultuszfilm Oscar-díjas rendezője, a majdani „Michael Curtis” kénytelen volt elhagyni Magyarországot, ezért a forgatás félbeszakadt.

Hamlet reminiszcenciák
A bizonyos fokig hamleti természetű Molnár Ferenc Liliomának több részlete is párhuzamba állítható Shakespeare legnagyobb drámájának megfelelő vonatkozásaival, megoldásaival.
A dán királyfi atyjának purgatóriumból visszatérő Szelleme a Globe világszínházában épp úgy kellett kinézzen, ahogy a páncélos lovagok hazajáró lelkét még a XVI. század elején elképzelték. A XX. századeleji pesti csirkefogó számára viszont a purgatórium már rendőrségi kihallgató, illetve váróterem.
Ahogy pedig előzőleg a Rosencrantz−Guildensternnek megfelelő Ficsúr leírja Liliomnak a másvilágot, az inkább a modernkori politikus Király imájában szereplő elképzelésre hajaz:
Claudius:
Mert e veszett világban aranyos
Kezű gonoszság félretol jogot,
S a vétek árán gyakran megveszi
Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn:
Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz
Mivoltaként áll, s arra kényszerít,
Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel
Valljuk be nyilván.
FICSÚR: Nekünk igazság. Mer a másik világon csupa igazság van. Ahol pedig igazság van, ott köll kapitánynak lenni.
Liliom számára – az apátlan szerelemgyereknek – a parancsoló apakép a hatalom megtestesítője: a túlvilági rendőrkapitány. Vele szemben pont úgy dacol, akár egy kamasz, aki rossz fát tett a tűzre.
Valójában – akárcsak Hamlet – Liliom is pusztán „aludni” akart: lerázni az élet kínjait. Az öngyilkosság következményei a „Lenni vagy nem lenni…” kezdetű monológ dilemmájának jogosságát húzzák alá.
Ráadásul Julika igazi Ophelia: nem mazochista, és nagyon szereti kedvesét. A legismertebb szövegrésze: „Te csak most aludjál, Liliom!” (Molnár sírjára is ezt vésette Darvas Lili.) Előzménye a második kép végén található, amikor Liliom rettentő boldog, hogy gyereke lesz, ugyanakkor – mint a gyermek – lefekszik, vagyis az álomba menekül a növekvő felelősségérzet elől. Ophelia-Julika pedig gyöngéden betakarja. A következő képek a New York-i pszichoanalitikus elemzése értelmében akár Liliom víziói, rémálmai is lehetnének.¹⁹
Az öngyilkosság nem véletlenül történik a vasúti töltésen. Lásd az amerikai Gregory Stragnell korábban idézett véleményét a piros–fehér szimbolikájáról, továbbá Molnár vonzódását a vonatozás iránt. Az elrobogó 1. osztályú vagonokban ülő tekintélyes urak látványa, akik rá sem hederítenek a bűntettre kényszerülő szerencsétlenekre, tovább növeli a mindenét elveszített hajdani kikiáltó megalázottságát.
Ahogy a Dán, aki abszolút értelemben vehető színházi ember (de Wittenberggel ennek szabad kibontakoztatását is elvette tőle Claudius és a királyfi pozíciója), a Molnár-alteregó Liliom ugyancsak művészlélek. Muskátné jól mondja: az ő színháza a liget. Önfeledten űzött szerelmetes foglalkozása minden tekintetben megfelel a természetének. Az amerikai pszichológus szerint: a született művészeknek (zenészek, költők) nagyon fejlett az agyalapi mirigyük. Liliom szintén imádja a zenét, a ritmust (a túlvilágon is zenét remél, de Ficsúr lehűti). Ezért a ringlispíl és a verkli hangjaira kikiáltónak lenni tökéletes hivatás a számára. No meg így kiélheti exhibicionizmusát, játékszenvedélyét. Ráadásul kidobó ember is, ami egy hatalmaskodó szadistának külön öröm. Tehát amikor Muskátné kvázi kidobja, Liliom, alias Závóczky Endre nem csupán az állását, de a biztonságérzetét is elveszíti – s hát igen: a valódi szerelem miatt. (Ugyanakkor szegény Hamlettől a Szellem parancsa még a szerelem esélyét is elragadja.) Závóczky vesztesége a korszellem parancsa: a polgári lét kötelezettsége. A társadalom szigorú elvárása, amely nem tűri meg sem a másként élni akaró, szabad embereket, sem pedig az önhibájukon kívül kétségbeejtő helyzetbe került éhezőket.
Hogy a csudába lett volna sikeres a Liliom ősbemutatója több mint 110 éve épp Molnártól, pont a lipótvárosi Vígszínházban?!

Igazi világsiker
A darab aztán valóban fényes karriert futott be. A Vészi Margitnak udvarló Puccini is meg akarta zenésíteni. Rodgers és Hammerstein nagysikerű musicalt írt belőle Carousel címen. Több ízben megfilmesítették az eredeti darabot is. Íme, néhány példa olyan sztárokra, akik a Liliom szerepeivel debütáltak:
A francia Charles Boyer számára a nemzetközi ismertséget nem Amerika, hanem a hollywoodi Fritz Lang egyetlen francia filmjében Liliom szerepe hozta meg 1934-ben.
Ivor Novello Liliomja mellett 1926-ban, Londonban Charles Laughtonnak Ficsur volt az egyik első színpadi szerepe.
1940-ben a Broadway-n a címszereplő Burgess Meredith partnereként a svéd Ingrid Bergman debütált Julika szerepében, aki teljesen véletlenül épp Molnár Ferenccel egy hajón távozott az Újvilágba. Elia Kazan játszotta Ficsurt.
1939. október 22-én, Orson Welles rendezésében és címszereplésével egy órás rádiójáték készült a színműből a CBS The Campbell Playhouse programjában.
További érdekességek a mű számtalan külföldi előadásai közül:
1914. január 14-én mutatták be Pétervárott: Orlov lda, a bécsi Burgtheater volt színésznője saját német társulatával adta elő. 1914. február 14-én Berlinben, a Lessing Theaterben játszották először, 1915. december végén Amsterdamban. 1920. szeptember 14-én Londonban, a Kingsway Theatre-ban »The Daisy« (A margaréta) címmel mutatták be. 1922. szeptember végén premiere volt Bukarestben, 1923. június 10-én pedig Párizsban. Sanghajban 1925. április közepén láthatták először a kínai nézők. Hamburgban 1925. szeptember 1-én a Thalia Theaterben, Max Pallenberg Liliomjával vitték színre.
Kiváltképp érdekes díszelőadása volt Molnár talán leghíresebb darabjának
1926. július elején Tokióban, a Modern Színház felavatásának első évfordulóján.²⁰ A páholyokban Japán legkiválóbb politikusai, tudósai, írói, művészei és az arisztokrata világ reprezentatív családjai foglaltak helyet. A japán lapok egyhangúlag megállapították, hogy Molnár Ferenc színművének rendkívüli sikere volt: témájának újszerűsége, elgondolásainak művészi finomsága és a nagyváros levegőjének tökéletes érzékeltetése egyaránt elragadta a színházi jubileum előkelő közönségét.
A pesti vagány történetének világsiker-sorozata – akárcsak Hamleté – azóta is töretlen.

Darvay Nagy Adrienne

JEGYZETEK
1 Sárközy Mátyás: Színház az egész világ, Osiris−Századvég, Budapest, 1995. 21.
2 Kellér Andor: Bal négyes páholy, Magvető Zsebkönyvtár, Budapest, 24−25.
3 Szini Gyula: A „Liliom”, Nyugat, 1923. 15−16. szám
4 Molnár Hegedűsnek ajánlotta és ő is játszotta el a franciásan könnyed Az ördög címszerepét, mely darabbal a szerző nemzetközi hírnevet szerzett.
5 Lengyel Menyhért: Életem könyve, Gondolat, 1987. 81.
6 Molnár ezt hajtogatta magába roskadva egy széken, miután hajnalban, részegen hazatérve elverte a terhes Vészi Margitot, aki nehezményezte a férje állapotát – ahogy azt is, hogy Molnár kínozza őt.
7 Kosztolányi a Liliomról, in: A Hét 1909. december 12. (Színházi esték 1., Szépirodalmi Könyvkiadó, 739−743.
8 Sárközi Mátyás: Margit, Kortárs, 2019. 38−39.
9 Gregory Stragnell (N.Y): A psychopathological study of Franz Molnar’s Liliom – The Psychoanalitic Review Vol. IX Washington, D. C.’ . 1922.
10 Molnár Ferenc: Álarc, in: Sárközi Mátyás: Liliom öt asszonya, Noran, 2008, 5. o.
11 Ady Endre: Molnár Ferenc színpada, In: Nyugat, 1910. 24. szám
12 Tersánszky J. Jenő: Molnár Ferenc Lilioma – Repriz a Vígszinházban, Nyugat,·1929. 11. szám
13 „Ham-let” = Ripacskodj! Lásd továbbá Darvay Nagy Adrienne: Nem örök e világ – Bánk bán, a Magyar Hamlet, Várad 2019. 24−31. pp.
14 Gondoljunk arra, hogy Molnárt ebben az időben már „Csekkszpírnek” csúfolták. De vonatkozhatna arra is, hogy milliók lehetnek hasonló helyzetben.
15 Több eredetmagyarázó legendája ismert. Az egyik szerint: a liliomok fehérek voltak Jézus szenvedéséig. A Getszemáni-kertben büszke öntudattal ágaskodtak, hisz Jézus maga mondta őket mindennél ékesebbeknek. Ám amikor a vérrel verejtékező Urat és szenvedését meglátták, gőgjüket felismerve elpirultak.
16 Lásd Ady Endre imént idézett szavait az író kettősségéről. Ráadásul Molnár Ferenc egész életében rendkívüli vonzódást érzett a vonatok iránt.
17 Ady Endre: i. m.
18 Szini Gyula: A „Liliom”, Nyugat, 1923. 15−16. szám
19 Gregory Stragnell (N.Y): i. m. 1922.
20 Hevesi Endre: Színházi tudósítás Tokióból a Liliom premierjéről. A tokiói Modern Színház egyéves fennállását ünnepelte meg a Molnár-darab bemutatásával. In: Színházi Élet. 16. évf. 1926. 33. sz. (augusztus 16.) p. 2 – 3.

Online színház a veszélyhelyzet idején 2.

Hogy a határon inneni előadásokról közzétett felvételek kevesebb meglepetést és felfedezni valót tartogattak a határon túliaknál (és persze a külföldieknél), nyilvánvaló oka, hogy sokkal nagyobb hányadukat láttam élőben. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a honi előadások spektruma semmilyen meglepetést nem okozhat számomra, de azt azért előzetesen is valószínűnek gondoltam, hogy a meglepetések inkább egyes produkciókra korlátozódnak majd, a jelenségeket, folyamatokat illetően aligha fogok revelatív előadásokra bukkanni. Abban talán reménykedtem picit, hogy egyes társulatok átértékelődnek a szememben, s hogy a felvételek megtekintését követően lelkesen látogatok majd el olyan színházakba, amelyekben eddig nem vagy csak ritkán jártam. No meg abban, hogy láthatok néhányat a független szcéna sajnálatosan kevés előadást megélt, általam elmulasztott, néhány kollégám által fontosnak gondolt bemutatói közül.
E remények tovatűnni látszanak, legalábbis az eddig megtekintett előadások alapján. Az említett független produkciókat vagy nem rögzítették, vagy az alkotók nem kívánták közzétenni azokat. A kőszínházak felvételeit nézve pedig nem ért olyan benyomás, hogy bűnös mulasztást követnék el. Pedig igyekeztem sok helyre ellátogatni, kutattam olyan felvételek után is, amelyeket nem maguk a teátrumok tettek közzé, és így végül éppúgy megfordultam virtuálisan Vácott, mint a Spirit Színházban, jártam Békéscsabán, Egerben, az Újszínházban, de még a komáromi Lovasszínházban is. És nem mondom azt, hogy a megtekintett előadások mind érdektelenek voltak (bár akadt köztük kritikán aluli is), de többnyire inkább a részértékeknek tudtam örülni – általában a ritkán vagy régen látott színészek alakításainak.

Baki Dániel és Georgita Máté Dezső – Az ember tragédiája rövidítve, TRIP Színház (fotó: Kuttner Ádám)

Az alacsony meglepetésfaktorhoz hozzájárult a válogatásokban megjelenő „műsorpolitika” is. Merthogy a repertoárjukból bővebben közzétevő színházak – talán a szombathelyi Weöres Sándor Színházat leszámítva – nem arra törekedtek, hogy az elmúlt egy-két évtized vagy akár az elmúlt néhány évad anyagából amolyan „best of” válogatást tegyenek közzé, hanem inkább a műfaji sokszínűségre helyezték a hangsúlyt. S mivel a jelentősebb bemutatók túlnyomó többségét sok színházban már láttam, a felfedezni valót zömmel a zenés-szórakoztató előadások jelentették. És a látottak megerősítették azt, ami persze a színlapok puszta tanulmányozásával is megállapítható: borzasztó szűk skálán mozog a hazai kommersz repertoár. Három Padlást nézhettem gyors egymásutánban, de letölthettem volna három Csoportterápiát is, ha a Madách színházi ősbemutató nyomasztó emléke nem akadályozott volna meg ebben. (E tekintetben a határon túli választék sem mutat lényeges eltérést: A dzsungel könyve három erdélyi verziójával lettem gazdagabb.) És a továbbiakban sem volt semmi meglepő: közismert musicalek, zenés játékok, bohózatok váltak elérhetővé. Az általam frissen végignézett produkciók esetében amúgy jelentős szakmai különbségek nem mutatkoztak, már ami a zenei megvalósítást illeti (itt persze tekintetbe kell venni – erről korábban már írtam –: zömmel nem profi hangrögzítéssel felvett előadásokat láttunk, így a zenei színvonal nem ítélhető meg száz százalékosan). A társulatok általában rendelkeznek énekelni, mozogni is tudó színészekkel, akik ha nem is mindig Brodway-színvonalon, de tisztes szakmai nívón prezentálják a dalokat. Előfordul ugyan, hogy egy-egy szereplő vokális fogyatékosságait színészi képességeivel próbálja ellensúlyozni, de a legtöbb előadás ezt azért elbírja. A különbséget az egyes bemutatók között inkább az alkotói találékonyság jelenti. Az, hogy a rendezés, a dramaturgiai munka, a koreográfia tükröz-e némi egyediséget, kreativitást, vagy adottnak veszi, hogy maga a darab garantálja a sikert, s így csupán a mű precíz lebonyolítására törekszik. A pécsi Padlás például szemre látványosabb, gazdagabban kiállított produkció, mint a tatabányai vagy a dunaújvárosi, és zeneileg sem gyengébb azoknál (sőt), mégis jóval egysíkúbbnak, unalmasabbnak tűnik, mivel a színészi találékonysággal és személyességgel megvalósított szellemes játékötletek, egyéni gesztusok hiányoznak belőle, s nem érződik az az áradó játékkedv sem, amit a másik kettő mutat. Ez utóbbi tényleg kulcsfontosságú e műfajban – és nem kizárt, hogy még fontosabbá válik akkor, ha csak monitoron látható a produkció. Ha a színészek játékkedvét őszintének érzem (akár mert valóban az, akár mert sikeresen hitetik el velem), s érzékelem a lendületet, akkor is le tud kötni az előadás, ha a zene vagy a librettó finoman fogalmazva sem ragad magával. Nem gondolom például, hogy a Váci Dunakanyar Színházban bemutatott Canterbury mesék című musical öregbítené Mihály Tamás zeneszerzői hírnevét, de a fiatal szereplők energiája, dinamizmusa kétségtelenül átütőnek hatott a monitoron is. És bár a külön nekünk, kritikusoknak eljuttatott bemutatókról ezúttal nem szeretnék részletesebben írni (hátha lesz még alkalmam beszámolni „élő verziójukról”), a szegedi Mágnás Miska azért erősen elgondolkodtatott arról, hogy ha Szegeden minden fontos szerepre sikerül alkatban, hangban, játékban megfelelő színészt találni (köztük bonvivánként Szélpál Szilveszter személyében egy illúziókeltő megjelenésű, hamis színészi hang nélkül játszó operaénekest), akkor vajon az operettek budapesti fellegvárában miért szükséges a zenei szempontokra hivatkozva minden alkati és színészi megfontolást felülírni.

Ötvös Kinga – Pool (no water), Kolozsvári Állami Magyar Színház (fotó: Andu Dumitrescu)

A művészszínházi repertoárhoz kötődő kellemes meglepetéseket leginkább néhány korábban elmulasztott produkció jelentette. Sokszor a véletlen is szerepet játszott bizonyos mulasztásaimban, így általános tanulságokat nehezen tudnék levonni. Annak mindenesetre nagyon örültem, hogy láthattam a celldömölki Soltis Lajos Színház több előadását is, amelyek igen kedvező képet adtak az egyre érettebb, több műfajban is biztosan mozgó független társulatról. Jó volt látni több szombathelyi bemutatót is, amelyek közül a Czukor Balázs rendezte Home Bank sajátos hangulatú, a társulati kreativitást is remekül használó, ugyanakkor remek ritmusú, szellemes, szórakoztató előadás, a Pálfi György rendezte Titus Andronicus pedig kudarcában is formátumos, sok részértékkel bíró vállalkozás. Egyes előadások „hiányzó láncszemként” is tökéletesen illeszkedtek az adott színházról bennem kialakult képbe: a társulati összetételét tekintve a felvételeken jól követhető módon finoman változó tatabányai Jászai Mari Színház közzétett bemutatói például egy célját komolyan vevő, fokozatosan kiteljesedő, szakmailag egyenletes színvonalú népszínházat mutatnak. De előfordult az is, hogy egyetlen frissen bepótolt előadás módosította az adott társulatról bennem élő (tév)képzetet. A FAQ Társulattal való első találkozásom a baljós emlékű Hahagáj volt, az elmúlt egy-két évad bemutatóit látva nem győztem ámulni, micsoda fejlődésen ment keresztül a csapat – a most közzétett, a Hahagájnál korábbi, ám eredeti, ötletes, személyes hangvételű Mulandót látva inkább azt szűrtem le, hogy csupán az első találkozásunk volt kevéssé szerencsés.
*

A Bánk bán per – TRIP Színház (fotó: Kuttner Ádám)

Bár a karanténszínház lehetőségei korlátozottak, akadtak társulatok, alkotók, amelyek, akik úgy döntöttek, hogy e körülmények között, 2D-ben is megpróbálnak élő színházat készíteni. Vagy ha nem színházat, akkor olyasmit. A skála a lehetőségekhez képest igen széles volt: a klasszikus vagy éppen kevésbé klasszikus felolvasószínháztól kezdve a videóra álmodott musicalen és kortárs drámán át a néző közvetlen részvételét is igénylő interaktív produkciókig terjedt. Egyedi hibridek jöttek így létre, valahol a színház, az irodalom, a film, a képzőművészet és a számítógépes alkalmazott művészet határmezsgyéjén. Hogy mindez alkalmi szükségmegoldás-e, amely idővel – remélhetőleg a járvánnyal együtt – feledésbe merül majd, vagy lesz folytatása és átgondoltabb, technikailag tökéletesebb formában alternatívát, esetleg új utat jelent majd, azt most még aligha lehet megmondani. A produkciók többsége mindenesetre sok érdekességgel és tanulsággal szolgált.
A TRIP Színház kevéssel a veszélyhelyzet kihirdetését és a színházak bezárását követően karanténszínházzá alakult. Nem felvételeket tettek közzé, hanem először is elkészítették néhány futó előadásuk „karanténváltozatát”. Az ember tragédiája rövidítve című háromszereplős produkcióba, amely másfél órányira és három szereplőre tömöríti Madách drámáját, és amúgy is szívesen él az önreflexió eszközeivel s a klasszikus diákhumor elemeivel, nem volt nehéz az aktuális helyzetre utaló néhány játékosan teátrális reflexiót beépíteni. Baki Dániel, Georgita Máté Dezső és Staub Viktória a kedves atelier-civódások közé (ki játssza ezt vagy azt a szerepet, ki, mit, miért mond stb.) magától értetődő természetességgel csempészte be a járványból, a nézők hiányából fakadó tanácstalanságot, vitát, évődést. Mindhárman közreműködői voltak A Bánk bán pernek is. Igaz, Staub Viktória csupán felvételről. Merthogy a Katona műve alapján készült produkció bírósági tárgyalás formájában eleveníti fel, játszatja újra, analizálja a királyné meggyilkolásához vezető konfliktusokat. A tárgyalás négy szereplője – Baki és Georgita mellett Dékány Barnabás és Móga Piroska – olykor maga is átalakul tanúvá, hogy a mű egyik-másik hősének vagy antihősének szempontjából értelmezze a történéseket. A kulcsfontosságú múltbéli epizódokat – vagyis a dráma fontos dialógusainak töredékeit – pedig a bizonyítékként beterjesztett filmbejátszások elevenítik meg, amelyeken azokat a szereplőket is láthatjuk, akik nem érték meg a pert. Az eredeti színpadi változat interaktivitását is sikerül online megteremteni: a néző nem a helyszínen, hanem a gépe előtt, vagyis a klaviatúrával szavaz, reagál. Mindkét előadás online formára ültetése kifejezetten sikeres volt, ami visszaigazolta az eredeti koncepció működőképességét is.
Minthogy saját, karanténszínházzá alakítható bemutatóinak száma véges volt, a TRIP Színház két sorozatot is indított. A Jelenetek egy háztartásból hat részben keresztezte Bergmann-t és a szappanoperákat, s azzal, hogy a kényszerű összezártságból fakadó konfliktusokra helyezte a hangsúlyt, már megelőlegezte a következő adássorozat egyik legfontosabb tematikai elemét is. A TRIP – a Literatúrával közösen – pályázatot hirdetett karanténdrámák írására. Kevés szereplős egyfelvonásosokat vártak; emlékeim szerint a felhívás 3 szereplőről és 30-40 percről szólt, de ezt a szerzők egy része szabadon értelmezte. A beadott nem kevés pályaművet villámgyorsan elbírálták, majd a legjobbnak ítélt 23 szöveget felolvasószínházi formában online felületre alkalmazták (igaz, kettőt versenyen kívül). A drámák zsűrizésére nem szakembereket kértek fel, a döntést a nézőkre – vagyis online szavazásra – bízták. Meglehetősen szkeptikus vagyok ugyan a hasonló online szavazásokat illetően, adott esetben mégsem éreztem szerencsétlennek ezt a megoldást. Egyrészt nyilvánvalóan élénkítette a nézői aktivitást, másrészt elkerülhetővé vált, hogy a rekordidő alatt született és megvalósított alkotásokat más körülményekre szabott esztétikai mércével mérjék, a versenyt túl komolyan vegyék.
Az általam előzetesen feltételezettnél jóval változatosabb volt a mezőny tematikai, stiláris és minőségi szempontból is. Az online felületre felkerültek olyan alkotások, amelyeken érződött, hogy sietősen, ötlettől és a felhívástól fűtötten készültek (pályázat híján tán soha nem íródtak volna meg), s olyanok is, amelyekről feltételezhető, hogy részben már készen voltak, a pályázat okán a szerző csak apróbb változtatásokkal élt, finomított rajtuk. A jobbára 30-40 perces előadások mellett akadtak 20-25 percesek, de egy óra körüliek is; a szerzők között rutinos drámaírót éppúgy találni, mint eddig inkább más műnemben jeleskedő alkotót, de még nem hivatásos irodalmárt is, és nagy a szórás az életkort tekintve is. Alighanem ez a diverzitás az oka és garanciája a szövegek sokféleségének.

Ténai Petra, Péterfy Bori és Jenővári Miklós – Szabó Borbála: Rizikócsoport, Első Magyar Karantén-színház (fotó: Kuttner Ádám)

A bemutatott alkotások egy része szorosan kötődik a veszélyhelyzethez, akár úgy, hogy zeitstück-szerűen skiccel fel tipikus karanténhelyzeteket, akár úgy, hogy közismert valós vagy fiktív személy(eke)t, Petőfit és Szendrey Júliát, a Capulet családot vagy éppen a frissen feltámadt Jézust szembesíti a pandémiával. Ezek általában a kevésbé emlékezetes darabok, mivel az előbbiek meglehetősen kiszámíthatóak, s a veszélyhelyzet elmúltával többé-kevésbé érvényüket is vesztik, utóbbiak pedig nemigen tudnak mit kezdeni saját, gyorsan kifulladó alapötletükkel, körbe-körbejárnak, felesleges dialógusokat halmoznak, s meglehetősen túlírtnak tűnnek. A legsikerültebbnek ezek közül talán Csík Csaba Őrültek háza című szövegét éreztem, amely nem is próbál hagyományos értelemben vett dráma lenni, inkább fekete humorban gazdag jelenetfüzér, amely a veszélyhelyzet, illetve a pandémia tematikáját szabad asszociációs rendszerben járja körül, nem egészen egyenletesen ugyan, de a sikerültebb jelenetekben valóban szellemesen. A veszélyhelyzetet tematikailag feldolgozó szövegek közül Cseke Tamás Karanténpresszója az egyetlen, amely nem a humorra, az iróniára támaszkodik, nincs köze a zeitstückhöz, hanem az aktuális krízist gondolja tovább és növeszti komoly-komor disztópiává, majd egy talán kissé szentimentális, de erős emberi történettel vegyíti. Néhány kézenfekvő dramaturgiai sablon alkalmazása ellenére az atmoszféra erőssége, a karakterek életessége, a gördülékeny dialógusok felkeltik a várakozást a fiatal szerző eljövendő művei iránt.
Az egyfelvonásos darabok másik nagyobb csoportja leginkább az emberi kapcsolatokról szól, a veszélyhelyzet inkább csak katalizátorként van jelen. Ezek között is vannak ugyan alapvetően humoros alkotások, de többségük komorabb tónusú. Ami nem véletlen, hiszen a leggyakrabban a helyzet kiváltotta feszültségek kerülnek középpontba. A színvonal itt sem egyenletes, hiszen előfordul, hogy fontos témáról (például családon belüli erőszak) lelkiismeretesen, de dramaturgiailag, nyelvileg elnagyoltan szól a szöveg. De vannak meggyőző alkotások is. Egressy Zoltántól például régen olvastam/láttam olyan erőtől, alkotói energiától duzzadó művet, mint a sajátos „karantén-édeshármast” jeges humorral feldolgozó Gordiusz. Maros András Elég erős című darabja azzal tűnik ki, hogy a karakterek igen erős karikírozása ellenére is hitelesen köznapi marad a történet, amelyben a szerző frappánsan helyez el apróbb csavarokat. Tasnádi István pályájának ugyan valószínűleg nem válik meghatározó állomásává a Húzzál újat, de van benne egy olyan, körülbelül tízperces jelenet, amelyben Tasnádi úgy játszik el egy egyszerű helyzet ambivalenciájával, ahogy azt csak a színpadot legkiválóbban ismerő szerzők tudják (kiérleltebb munkáikban). Kovács Dominik és Kovács Viktor Cifra palotája kisebb dramaturgiai zökkenői ellenére is kitűnik azzal, hogy több nézőpontból és komoly lélektani hitelességgel ábrázol egy szokatlan kapcsolatot – a fiatalon megözvegyült nő és apósa együttélését –, amelynek nemigen lehetséges mindenki számára megnyugtató lezárása (és amelyhez a pandémia igen keveset tesz hozzá). Deés Enikő Anyakovászában pedig nem maga az összetetten ábrázolt anya−lány kapcsolat szokatlan, hanem annak bonyolítása szolgál meglepetésekkel és egy kétségkívül hatásos, bár némiképp vitatható befejezéssel. A fiatal dramaturg által írt dráma egyébként a legeredetibb nyelvezetű és – érdekes módon – a leginkább epikus jellegű szövegek közé tartozik.
Voltaképpen ebbe a csoportba sorolhatók azok az öntörvényű, sajátos dramaturgiájú egyfelvonásosok is, amelyeket legmaradandóbbaknak érzek (ami persze semmit nem jelent színpadi jövőjükre nézve, hiszen a színházak többsége általában nem kapkod a sajátos dramaturgiájú művek után). Tamás Zsuzsa Én és Agafia című műve tudtommal a szerző első drámája, de remélhetőleg nem az utolsó. A valóságot és képzeletet, Földet és űrt, Szibériát és pandémiát eredeti szerkezetben összeboronáló, finoman, de folyamatosan önmagára is reflektáló darab számomra talán a verseny legnagyobb felfedezése volt. Garaczi László Veszteg című írása pedig az utóbbi idők általam olvasott/látott legerősebb Garaczi-drámája. A szöveg egy férfi és egy nő szabadversben megírt párhuzamos monológja, amelyet helyenként a szimbolikus értelmű kórus megnyilatkozásai szakítanak meg. A párhuzamos monológok alkalmazása ugyan mostanság talán túlzottan is divatossá vált alkotói eszköz, de itt tökéletesen képezi le a helyzetet, ahogy a két szereplő útja összekapcsolódás helyett elmegy egymás mellett. A verses forma pedig nemcsak a szöveg költői erejét növeli meg, hanem drámaiságát is; a kapcsolat szétfoszló reménye mögött egy hideg, kegyetlen világ képe rajzolódik ki. Szintén szabadvers formájában íródott Szilágyi Eszter Anna Noncoronat című darabja is, amelyet legfeljebb nyelvi ereje és kiérleltsége rokonít Garaczi drámájával. Tematikailag, szerkezetileg azonban jelentősen eltér attól: míg Garaczinál a monológokból egy torokszorító történet is kibontakozik, addig a Noncoronat egy modern, ironikus parafrázisa Az ember tragédiájának. Napjaink Ádámja, Évája és Luciferje nyilvánul meg a stilárisan és tematikailag gazdag dialógusokban és monológokban, amelyekben költészet és zeitstück, emelkedettség és szarkazmus, pontos megfigyelések egzakt leírása és szellemes reflexió nemcsak békésen megfér egymás mellett, hanem éppen ez az izgalmas eklektika hozzá létre a drámaegész kohézióját.
A karanténdrámák színre/monitorra állítása speciális feladatot ró a rendezőre. Egy felolvasószínházi előadás általában az adott mű színpadképességét (is) hivatott bizonyítani, így a bemutatót komoly dramaturgiai munka, konzultáció előzi meg, s többnyire maga a rendező is belenyúl a szövegbe, igyekezvén annak legvonzóbb, leghatásosabb színpadi megvalósítását létrehozni. Ám ezúttal maguk a drámák versenyeztek, így a rendezésnek a teljes szöveghűségre kellett törekednie, a rendező akkor sem változtathatott a drámán, akkor sem húzhatott belőle, ha az nyilvánvalóan a darab előnyére válna. Így a gondos szövegelemzés mellett a dráma hatásossá tételének kulcsa a jó szereplőválasztás és a pontos színészvezetés. E tekintetben a karanténelőadások többsége jelesre vizsgázott. Érezhető a felvételt megelőző (próba)folyamat, látható, hogy a színészek foglalkoztak a szöveggel, és a legtöbb előadásnak még saját atmoszférája is van. (Igen hatásos tud lenni akár egy minimális – egyetlen hangszerrel történő – zenei kíséret is.) A színészi alakítások pedig kivált elismerésre méltóak. A fellépők közül többen több produkcióban több arcukat is megmutatták, míg másoktól egy-egy alkalommal láthattunk emlékezetes alakítást. S noha kissé igazságtalannak érzem néhány színész kiemelését, Láng Annamária, Rába Roland, Pál András, Hajduk Károly, Kurta Niké, Marozsán Erika, Sipos Vera, Tóth József, Fazakas Júlia, Hartai Petra és Bakonyi Csilla nevét mindenképpen meg kell említeni.

*
Pár hét eltelte után a színházak egy része élőben is a netre költözött. Részint élő karanténszínházi előadásokat hoztak létre (mint a Madách Színház, amelynek két bemutatójáról a Criticai Lapok 2020/07−08-as számában olvashatók írások), részint sajátos film-színházi bemutatókat tartottak. „Sajátos” – írom, de gyorsan hozzáteszem: mindegyik bemutató másképp volt az. És befogadói szempontból is másképpen zavarba ejtő. A Budapesti Operettszínház művészei a trianoni évfordulóhoz kapcsolódva jelentkeztek a Szétszakítottak című produkcióval, amelynek műfaját nem könnyű definiálni. Ha pontosan akarom körülírni, leginkább egy rövidfilmsorozat formában megvalósított rockopera-töredéknek nevezhető. A „töredék”-ben persze nem lehetek bizonyos, de az tény, hogy a négy, 10-15 perces részben közvetített film tiszta játékideje kevesebb, mint negyven perc (a zenei anyag értelemszerűen még rövidebb). Ezért is nehéz a látottakat hagyományos értelemben vett műegészként megítélni. Dolhai Attila librettója és dalszövegei érzékelhetően arra tesznek kísérlet, hogy egy személyes tragédián keresztül jelenítsék meg a nemzeti tragédiát – ami ilyen rövid terjedelemben alighanem reménytelen vállalkozás; az összeálló történet szükségszerűen közhelyes (ám maguk a dalszövegek feltétlenül azok). Cári Tibor zenéje viszont jóval eredetibb, gazdagabb, mint a kortárs magyar musicalek/rockoperák túlnyomó többsége, és a színészek ihletetten éneklik a dalokat (a zenei felvétel kiváló minősége a hangmérnöki munkát is dicséri). Leginkább a zene kvalitásai okán bízom abban, hogy amit láthattunk, az egy készülő mű töredéke, vázlata, amely majd nemsokára autonóm színpadi alkotássá teljesedhet ki. No meg azért is, mert a Szétszakítottakat mint filmet elég nehéz megítélni. Láthatóan filmművészeti ambícióval készült, fekete-fehérben, a frissen felvett jelenetek közé dokumentumokat ékelve, gyakran leplezni próbálva a forgatás mostoha körülményeit. Ezeket figyelembe véve nyilván nem szerencsés a vágás helyenkénti kimódoltságáról, illetve ritmustalanságáról, vagy egyik-másik beállítás ügyetlenségéről értekezni – de talán hasonlóképpen nem szerencsés filmművészetként prezentálni azt, ami a fentiekből adódóan nem is lehet az.

Szűcs Nelli és Trill Zsolt – Dr. Mangó Gabriella: Koronavírus, Első Magyar Karantén-színház (fotó: Kuttner Ádám)

A Trojka Társulat online bemutatója, a Dekameron tudatosabban számol létrejöttének lehetőségeivel. Ami érthető is, hiszen Boccaccio novellafüzérének alaphelyzete magától értetődően rezonál a mai haváriára. Soós Attila rendezése így nem elfedni próbálja a felvétel körülményeit (a többi karanténfilmhez hasonlóan itt is minden színész egymaga szerepel a képen, akkor is, ha dialógusba lép egy másik szereplővel), hanem inkább eljátszik az osztott kép – osztott dialógus lehetőségével. Mint ahogy a filmes trükkök sem próbálják magát a színházat zárójelbe tenni: sok kis teátrális játékötlet fedezhető fel az egyes jelenetekben. S ha egészen elrévednénk a sikamlós történetek világában, Ladányi Andrea tánca a városi háztetőn, lakótelepi környezetben emlékeztet a kontextusra. A jól ismert és kevéssé ismert novellák sok szerepét a közreműködő színészek (Bárnai Péter, Csákányi Eszter, Eke Angéla, Gryllus Dorka, Kulka János, Nagy Dóra, Nagy Zsolt, Soós Attila) színesen, lendületesen, változatosan formálják meg, az atmoszféra megteremtésében éppoly fontos része van a zenének (Csókolom együttes), mint az ötletes animációnak (Végső Ágota). Hiányérzetet legfeljebb az okoz, hogy az alkotóknak a kézenfekvő áthallások megteremtésén túl érzékelhetően nem volt különösebb szándékuk magával a szöveggel; az egyes novellák sem a tartalom, sem a látvány szintjén nincsenek továbbgondolva, és egymáshoz kapcsolódva sem bírnak többletjelentéssel. Így némiképp az is esetlegesnek tűnik, miért éppen az adott novellák kerültek a filmbe – átfogó koncepciót, illetve eredeti, személyes, az alapszituáción túlmutató mondandót pedig felesleges keresni a Dekameronban. Az alkotókat dicséri viszont a jó ritmus- és arányérzék; amit látunk, az a boccacciói intenciónak – legalábbis részben – megfelelően kétségkívül szórakoztató.

Rába Roland, Pál András és Láng Annamária – Tasnádi István: Húzzál újat, Első Magyar Karantén-színház (fotó: Kuttner Ádám)

A kolozsvári társulat Pool (no water) című produkciója alighanem egészen más alkotói céllal készült. Radu Nica rendező és csapata Mark Ravenhill drámáját adaptálta online felületre. Kényszerűségből, a pandémia miatt elmaradt színházi bemutató helyett. Ravenhill drámáját nem ismerem, tematikai elemei annál ismerősebbek (a szerző más alkotásaiból is), szerkezete – filmszerűen pergő, lazán összekapcsolódó jelenetekből bontakozik ki a cselekmény – pedig kifejezetten alkalmassá teszi arra, hogy invenciózus alkotók mozgóképpé transzformálják. S mivel a szöveg klasszikus ontologikus kérdéseket vet fel (élet, halál, szerelem, barátság, önsorsrontás, áldozathozatal stb.), az atmoszféra érzékletes megteremtése, egy saját(os) világ kiépítése alighanem fontosabb a karakterek minuciózus kidolgozásánál vagy a cselekmény pontos követésénél. Így természetesnek gondoltam, hogy a forma kezdettől meghatározza az adaptációt – és azt is, hogy ez a forma elsősorban a látványra, a képek, a filmtrükkök egymásutánjára, másodsorban pedig a hangokra, vagyis a szuggesztív zenére (Vlaicu Golcea), a zörejekre, torzításokra épül. És mindehhez szerencsésen csatlakoznak az egyként szuggesztív színészi alakítások (Kali Andrea, Ötvös Csilla, Marosán Csaba, Varga Csilla, Buzási András), amelyeknek nem a klasszikus karakterfomálás a céljuk, hanem az, hogy felfűtsék, színészi személyiséggel átitassák a monológokat, amelyeket gyakran nem is a verbális értelem, hanem a zeneiség vagy a vizuális asszociáció kapcsol egymáshoz. A baj nem is az, hogy ez az eljárás végül is teljesen háttérbe szorítja magát a drámát, hanem hogy ez a forma fokozatosan kiürül, vagy legalábbis elveszti érdekességét. Nyilván technikai okai is vannak, hogy az alkalmazott trükkök, vizuális effektusok egy idő után nagyon kiszámíthatóak, gyakran egy rugóra működnek, nem egyszer kezdetlegesnek tűnnek, de igazán eredeti vizuális koncepció a produkció egészén sem mutatkozik. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a rendező semmilyen vonatkozásban nem törekszik ökonómiára (a film 130 perces), úgy is mondhatnám, hogy az alkotói ambíció markánsabban mutatkozik meg, mint az invenció. De ez kissé rosszmájú megjegyzés volna, hiszen mindennek ellenére az általam látott produkciók közül a Pool (no water) mutatja a leghatározottabb igényt egy új forma – adott esetben egy atipikus video-performansz – irányába. S ebből a szempontból meglehet, éppen Radu Nica és a kolozsvári társulat bemutatója a leginkább perspektivikus vállalkozás.
Merthogy tényleg kérdéses, túlélik-e ezek a formák a pandémiát. Amikor e sorokat írom, már ismerhetjük sok színház következő évadának műsortevét, szeptemberi-októberi műsorát, de a járvány terjed, így jószerivel minden bizonytalan – azt sem tudhatjuk, nem zárják-e be újra a színházakat. De ha ez nem következik is be, akkor is fontos lenne átgondolni, mi, hogyan folytatható azokból az online kísérletekből, amelyek a karantén idején megindultak (és amelyeknek csak egy részéről tudtam beszámolni). Nem tartozom azok közé, akik szerint soha nem térünk vissza már a világ korábbi állapotához, de azt gondolom, sok tapasztalatot – így az online színházi tapasztalatokat is – érdemes lenne termékenyen hasznosítani.

Urbán Balázs