Uncategorised

Az utókor Szacsvay Imrének, a Nemzeti Színház legendás művészének tulajdonítja az alábbi bonmot-t: „Most már tudom, hogy a körúton miért nincsenek cipőpertliárusok. Elmentek tháliásoknak.” Ezt az epés mondást többen felidézték, így maga az egyik cipőpertliárus, Bálint Lajos is Szacsvay Imréről szóló visszaemlékezésében.¹ Nemrég Molnár Gál Péter emlékei között olvashattuk: „Az idős Bálint Lajost kísértem a nézőtéren. Gyerekifjan színikritikus. A Thália Társaságnál színész. Majd Hevesi Sándor hóna alá veszi és dramaturggá neveli a művelt fiatalembert, akinek hatalmas, boltozatos koponyája aránytalanul eltúlzott törpe magasságához, miért is Hevesi ráragasztja a Louis Quatorze gúnynevet, amit lehet XIV. Lajosként is érteni, de kaján szójátékként is megállja: Luika torz. Lulu bácsinak hívja a színházi világ. A náci időkben törvényerejűleg kitiltják a rossz vallásban születetteket a színházi életből. Lulu bácsi gettószínházat igazgat a Goldmark Teremben.” (MGP Lulut és feleségét érintő gonoszkodó megjegyzéseitől ezúttal eltekintünk.)² Pár éve egy életrajzi könyvecske is született nevezett cipőpertliárusról, a magyar színházi élet és színháztörténet e fajsúlyos és érdekes egyéniségéről,³ színháztörténészek is felidézik alakját itt-ott, ha szükséges. (Mit tagadjam, magam is büszkén őrzöm egy nagy zavarban fogadott Szent István körúti kézcsók emlékét a hatvanas évekből, midőn szembetalálkozván apám bemutatott neki.) Mindezek kapcsán utánanéztem, hol is olvashatunk róla, és vicces jelenségre bukkantam. Lulu bácsi fiatalkora majdnem minden fontos személyének neve és eseményének megnevezése B betűvel kezdődik.

Barcsay

A szegény sorból származó Bálint Lajos a Barcsay utcai Budapesti VII. ker. Állami Gymnásium növendéke volt, amelynek nevét 1920-ban változtatták Magy. Kir. Állami Madách Imre Gimnáziumra. A Barcsayban pedig osztálytársa volt Czóbel Ernő, Czóbel Béla festő testvére, a későbbi tanár, politikus, szerkesztő, valamint Schwarz, utóbb Pogány József újságíró, politikus. Mindketten moszkvai emigránsok, Pogány Sztálin áldozata lett, Czóbel szintén megjárta, de túlélte a Gulágot. Ungvári Tamás egy írásában felidézi az osztálytársak élettörténetét, amit így fejez be: „Bálint Lulu bácsi matuzsálemi kort ért meg, nyolcvannyolc évesen távozott a földi létből. Esténként a Fészek klubba tért be, emlékeiről mesélt, a Nemzeti Színházról, a főrendező Hevesi Sándorról. Sohasem hozta szóba osztálytársait, Pogány Józsefet és Czóbel Ernőt.”⁴

Lehet, hogy nem hozta szóba őket, de megírta Egy „galeri” a század elején című írásában.⁵ „Bár már barátkozásunk a középiskola első osztályában kezdődött, ez a csoportosulás csak hetedikes korunkban (ma harmadik) alakult ki, viszont együtt tartott bennünket még messze egyetemi éveken át és azon túl is. Összesen hatan-heten voltunk. Nap nap után, télen-nyáron együtt ültünk egy kerek asztal körül, a még tiltott cigaretta füstjében addig, míg a vacsoraéhség jó későn szét nem kergetett bennünket.” Az amúgy különböző érdeklődési körű tagok barátságának alapja a „szakadatlan és sokat olvasás” volt, és egymás tudósítása olvasmányaikról. „A csendes tudomásulvételtől a viharos vitáig így zajlott a »galeri« élete éveken át.” A tagok közül pedig legrészletesebben Pogány és Czóbel személyét idézi meg Bálint. Pogányét a harcos és hadakozó iránti megbecsüléssel, Czóbelét az elmélyült tudós iránti tisztelettel és szeretettel. Igaz viszont, hogy Pogány szovjetunióbeli éveivel kapcsolatban csak a rá bízott „jelentős feladatokat” említi, tragikus végét nem, Czóbel lágeréveit pedig, hogy úgy mondjam, némileg eufemisztikusan a sztálini rendszerrel kapcsolatos „valamely összeütközés”-ként aposztrofálja ebben az 1964-ben megjelent írásában.

Benedek

Benedek Marcell is barcsaysta volt, egy évvel Bálint fölött járt. Az önképzőkörből ismerték egymást. Bálint szerepelt egy Benedek által színpadra alkalmazott és rendezett Tempefői produkcióban. „Összefüggő kis dráma volt: a szerencsétlen magyar költő hiábavaló kísérletei, hogy könyvének nyomtatási költségeit főuraktól és nemesektől összeszedje s az adósok börtönétől, amivel a német könyvárus fenyegeti, megmeneküljön. Végén a keserű monológ, amelynek csattanója: »Az is bolond, aki poétának megy Magyarországon!” – ismerteti a projektet naplójában Benedek.⁶ Felsorolja a szereplőket is, köztük az egyik nemesficsúrt játszó Bálint Lajos VII. osztályost. Érdekes, hogy ezt az előadást maga Szacsvay Imre gyámolította („A kis darabot is én rendeztem, csak az utolsó napokban simított rajta Szacsvay Imre, a Nemzeti Színház tagja, a főszerepet játszó Lehel Pista bérmaapja”⁷), aki ezek szerint kígyót melengetett a kebelén, tudtán kívül egynémely leendő cipőpertliárusokat támogatva. Benedek hívta fel, már az alakulás előtti napokban Bálint figyelmét a születő Tháliára. „Benedek Marcell, aki egy évvel idősebb iskolatársam és jó barátom volt, figyelmeztetett, hogy vegyek részt egy ülésen, amelyen Hevesi Sándor a megalapítandó színház programját mondja el, s utóbb majd módom lesz, hogy én is bekapcsolódjam. Ott ültem ezen a megbeszélésen, s fiatalos megilletődöttséggel hallgattam a társaság céljait és szándékait.”⁸ Mikor aztán 1904 áprilisában a vezetőség a Bristol szállóban (még egy B!) meghallgatást tartott, ott Bálint is jelentkezett, és sikerrel felhívta magára Hevesi Sándor figyelmét. Később jó néhány kisebb szerepet eljátszott az előadásokban, fordított is, de elsősorban titkárként működött. „Az én titkári teendőim közé tartozott az is, hogy vasárnap délután a pénztárban üljek. Többek között azért is, hogy azoknak, akik némi joggal szabadjegyet kértek, kiutalhassam. Mindig örültünk, ha a színészek eljöttek előadásainkra.”⁹ Ugyanezt a mozzanatot Benedek is feljegyezte, kicsit másként: „Májusi vasárnap délután. A pénztárban Bálint Lulu ül, és a közönség ostromának hatása alatt önhatalmúlag fölemeli a pótszékek árát!”¹⁰

Benedek Marcell nemcsak naplójában örökítette meg az első magyar alternatív színtársulat körüli történéseket, hanem 1918-ban megjelent regényében, a Vulkánban is.¹¹ Egy jó házból való fiatalember férfivá válásának története a XX. század elején Erdélyben, Pesten és Párizsban. Ez a történet mese, fikció, de alaphangulatában és az ábrázolt események lényegét illetően tükrözi a megtörténteket. Az egyik fontos cselekményszál a „Harcos Színház” megszerveződése, működése és bukása. A cselekménynek vannak a valóságból hitelesen átvett, megnevezett szereplői, de a főhőssel folyamatosan érintkező figurák alakja költött, gyakran több létező személyből ötvözött; aki beazonosítható, annak sorsa adott esetben másfelé kanyarodik, mint modelljéé. Van ebben a regényben egy figura, egy bizonyos Kallós Andor, a Harcos Színház-egyesület pénztárosa. „Egy értelmes, becsületes, jelentéktelen átlagjogász, aki buzgón részt vett az egyetemi ifjúság választójogi mozgalmaiban is. Csak egy hibája kezdett kiütközni ennek a derék fiúnak: mióta – ha pénztárosi minőségben is – közelébe jutott egy művészi vállalkozásnak, azt hitte, hogy kötelessége bohémnak lenni. A haja, nyakkendője, beszéde már feltűnő nyomait viselte ennek a meggyőződésnek.”¹² Egy titkos gyűlés szervezéséről jőve kérdezi Kallós a főhőst a nyitó előadásról. „– Mit határoztatok? – kérdezte Miklóst. – Engem, vén bohémet inkább érdekel a Harcos Színház megnyitása, mint a ma esti verekedés.”¹³ Fogalmam sincs, hogy az itt leírt alak emlékeztet-e az ifjú Bálintra (különben sem volt jogász), de itt is van egy pénztár-jelenet, immár a harmadik változatban: (A megnyitó napján) „Miklós háromtól hatig a pénztárban ült Kallós mellett, hogy a »vén bohém« rosszul ne találjon visszaadni a jegyvásárló közönségnek.”¹⁴

Baross, Balszélfogó

Benedek regényében – ismét egy valóságelem – a Baross-kávéház „a Harcos Színház alapítóinak és barátainak esti tanyája”¹⁵. Naplójában is feljegyzi: „A Thália kávéházakban él, a Magyar Világban, aztán a Barossban. Odajár közénk Pethes Imre, mindnyájunk színészideálja, a »Fejedelem« – az egyetlen, akit nem lehet utánozni, mert nincs »modora«. Másik színész barátunk Horváth Jenő, a kövér »Tyutyu«. Késő éjszakáig elbölcselkedünk és humorizálunk velük, Hevesivel, Moly Tamással, Márkus Lászlóval.”¹⁶ A Barossban pedig nem akármilyen helyet foglalnak el: övék a „balszélfogó”. Ez a legendás asztal jeles szerepet visz a színházon kívül az irodalom és a képzőművészet történetében is. Az azóta eltelt évtizedekben sokan, résztvevők is, történetírók is megemlékeztek róla. A korábbi asztaltársaság a Kálvin téri Báthory Kávéház megszűntével állítólag a pár lépésre lakó, akkor még nem rendezéssel, hanem leginkább dramaturgkodással és tervezéssel foglalkozó Márkus László kezdeményezésére költözött át a József körúti Barossba. (Ki tudja, még az is lehet, hogy a sok mindent átélt, pillanatnyilag csupasz falak között akár még az egykori kávéház is feltámadhat.) A „lusta Márkus” „kedvéért és kezdeményezésére telepedett az asztaltársaság a kávéháznak az egyetlen olyan kerek, nagy asztalához, amely ott állt közvetlenül a bejárat mellett, a szélfogó védelmében – írja a Balszélfogót megelevenítő írásában Bálint. – Ilyen nagy asztalra valóban szükség is volt, mert egyre szaporodtak a törzstagok és a vendégek.”¹⁷ A Barossban is volt előzménye a törzsasztalozásnak: pár évvel korábban Mikszáth köré gyülekeztek itt az újságírók. A Balszélfogó azonban hamarosan különleges fogalommá vált. Az irodalmárok közül elsősorban Kosztolányit kell említeni látogatói közül, de járt ide Babits, később Móricz, Cholnoky Viktor vagy Karinthy, a képzőművészek közül Gulácsy, Márffy, Kernstok, Koós Károly. Törzstagok voltak a Nemzeti Színház „új hangú” művészei, akik kíváncsiak voltak az itt megfogalmazódó gondolatokra. „...E vegyes összetételű társaságot kizárólag művészi és irodalmi törekvéseik egyesítették. Mindazok, akik itt délutánonként feketéjüket itták, a maguk területén új hangot képviseltek” – írja Bálint.¹⁸ Ide jártak a tháliások, itt fogalmazódtak meg, mondódtak ki s szereztek híveket a színjátszást akkoriban felforgató gondolataik. „Az együttes központja Hevesi Sándor volt, s vele együtt a Thália Társaság alapítói, Bánóczi László, Benedek Marcell, Lukács György, s velük együtt többen a társaság színészei közül […] Állandó élénk figyelem fogadta Hevesi megnyilatkozásait, aki valóságos szabadegyetemet tartott, s nyilván ott fogalmazta meg először egy-egy útmutató gondolatát a színházművészet reformjáról.”¹⁹ Itt született az új kritika (Kosztolányi, Kárpáti Aurél, Halasi Andor), elhangzottak részletek Lukács Esztétikai kultúra című esszéjéből vagy születő drámatörténetéből. „Folytak a viták és megbeszélések gyakran a késő éjszakáig. Cikkek és versek kéziratai előbb kerültek itt bíráló kézbe, de mielőtt megjelentek volna. Akik itt kritizáltak, feltétlenül őszinték voltak: de tapintatosak is. Ha valamelyik szigorú szerkesztő aztán nem fogadta el közlésre, a mű szerzőjének megmaradt az a vigasztalása, hogy a Balszélfogónak más véleménye volt, vagy pedig ezt ott a kávéházi asztalnál előre is megmondták.”²⁰

A főpincér minden kávéháznak védjegye volt. A Balszélfogóra lehetetlen emlékezni Juszuf felidézése nélkül, aki oroszlánként védte az idegenektől a törzsasztalt, s a vendégek igényeit mindig sietve, szeretettel teljesítette. Bálint sem mulasztja el, hogy megemlékezzen róla. Megírja, a derék Juszuf sajnálta, hogy vendégei más kávéház-látogatóktól eltérően nem vették igénybe a részéről mindig rendelkezésre álló hitelt. „Ennél az asztalnál nem volt divat az »írja fel«. Talán ezért is volt az asztal tagjainak olyan tekintélye Juszuf előtt. Pedig igazán nem vetett fel minket a bőség. Bizony gyakran a fekete is gondot okozott. Nem tudom, miféle erkölcsi érzékenység tartatta velünk meg a szolid rendtartást.”²¹ Juszuf valóságos családtag lehetett a társaságban, legalábbis ezt tükrözi a Vulkán egy jelenete – mert Benedek is belefogalmazta regényébe az „óriás főpincér” alakját:

„– Jusszuf, fizetusz!

– Kérem szépusz – jelentkezett az óriás Jusszuf, aki minden második szavát »meglatinosította« ilyenformán, s akivel a törzsvendégek is ezen a nyelven társalogtak. – Tizennégy feketusz. Köszönöm szépusz.”²²

Balázs Béla

Tháliás kapcsolat bizonyára létezett Balázs Béla és Bálint között is, ám ez nem lehetett túl mély, nincs nyoma sem Balázs naplójában, sem Bálint visszaemlékező cikkeiben. Balázsnál összesen egyszer fordul elő a Thália, az első bemutatót rögzíti, benne elsősorban saját szereplését említi. Egyébként sem foglalt el Balázs életében túl sok helyet a Thália. Hevesi Sándort és a többieket sem nagyon említi a naplóban. Sőt, Lukácshoz írt leveleiből az derül ki, hogy Hevesivel nem voltak nagyon jóban. Legalábbis Balázs úgy érezte, Hevesi elárulta, mivel eleinte lelkesedett Doktor Szélpál Margit című darabjáért, később mégsem támogatta Nemzeti Színház-beli bemutatóját. Ma már kevesen tudják, de Hevesi aktívan részt vett Lukács és Fülep A Szellem című folyóiratának munkálataiban. Sőt, minthogy Lukács Németországban volt, a másik alapító, Fülep Lajos pedig Firenzében, a budapesti intéznivalók leginkább Hevesire maradtak. Ő maga egyébként fordítással is, saját írással is szerepelt a folyóiratban, Balázs Béla pedig fordítással. Három évvel vagyunk a Thália megszűnése után. Balázs azzal foglalatoskodik, hogy kiadót, illetve színházat találjon munkáinak. 1911. január végén egyebek közt ezt írja a Berlinben tartózkodó Lukácsnak Halálos fiatalság című darabjával kapcsolatban: „Hevesi, akinél újból ott van, nem siet olvasásával, és kissé félvállról vesz. Amit már nem bírok. (Bár úgy emlékszem, sohse bírtam.) És undorító, hogy Vajda Ernővel és Bálint Lajossal olvassa a Szellem korrektúráit.”²³ – Eléggé kézenfekvőnek tűnik, hogy az ugyancsak tháliás író-újságíró Vajda Ernő mellett Hevesi a vele ekkor már régóta kitűnően együttműködő, talán tanítványának is tekintett ifjú írástudónak, Bálint Lajosnak adta az anyagot megolvasni. De az, hogy a lótifuti Lulu részt vett, ha technikai szerkesztőként is, a századelő e legendás filozófiai folyóiratának munkálataiban, azt hiszem, új szín tevékenységeinek ismert palettáján. 19-ben aztán a színházi irányítás területén ismét összekerült Balázs és Bálint (utóbbi az orfeumok és mulatók osztályát vezette a Közoktatásügyi Népbiztosságon, valamint az állástalan színészekből álló hatszáz tagú színtársulatot szervezte meg), de együttműködésüknek különösebb konkrét dokumentuma nincs.

Bánóczi

A Thália természetesen Bánóczi Lászlóval is összehozta Bálintot. 1919-ben szintén együtt dolgoztak a színházak politikai biztosságán, a szakszervezetben, és tervezett tanárai voltak az újjászervezendő Színművészeti Főiskolának. Az ő együttműködésük harmadik korszaka a Thália bukása után pont húsz évvel következett be, amikor az OMIKE művészakciójában Bánóczi vezérlete alatt Bálint, közel két évtizednyi Nemzeti és Magyar színházi titkárkodás, dramaturgkodás, darabírás és -fordítás, könyvkiadó-vezetés, valamint tömérdek cikk írása után a színházi részleg vezetője lesz. Ez nyilván szoros együttműködés volt, de természetesen nem lehetett konfliktusmentes, legalábbis ezt olvassuk a Komor Vilmos, a művészakció operai részlege vezetője lányának visszaemlékezésére hivatkozó monográfiában: „Bánóczi László, aki felelt a művészeti munka adminisztratív feltételeiért, sokszor került összeütközésbe a prózai részleg vezetőjével, Bálint Lajossal, illetve a zenei vezetővel, Komor Vilmossal, hiszen neki kellett visszafognia az egyre feljebb kúszó költségeket.” ²⁴Ezek az összeütközések viszont nem ásták alá Bálint tiszteletét Bánóczi iránt, akit az újra (immár harmadszor) megjelenő Világ hasábjain búcsúztatott 1945-ben bekövetkezett halálakor.²⁵ Ekkor fogalmazta meg többszörös főnöke jellemzéséül azt a mondatot, amely nekrológja részben átírt változatában húsz évvel később kiadott visszaemlékező cikkének címe is lett: „A színház boldogtalan szerelmese.”²⁶

A Világ című lap említésével érzékeny terepre érkeztünk.

A másik Bálint

Bálint Lulu a Thália bukása után hírlapíró lett. Kritikus volt Márkus Miksa Magyar Hírlapjánál, dolgozott Kiss József A Hétjének, és nem utolsósorban írt a Világba, ahová Purjesz Lajos főszerkesztő hívta meg. Saját munkáját úgy ítélte meg: „...kritikáimmal szereztem némi hitelt. Ebben a minőségemben azon iparkodtam, hogy független maradjak. Amíg kritikus voltam, sem fordítói, sem egyéb megbízást színháztól nem vállaltam.”²⁷ Mikor aztán 15-ben Tóth Imre igazgató felajánlotta neki a Nemzeti Színház dramaturg-titkári székét, s ezzel visszatérhetett régi színházi vágyaihoz, megvált a Magyar Hírlaptól. „Összeférhetetlennek tartottam, hogy egyik színház embere más színházak előadásait bírálja. Csak a Világnál maradtam meg, irodalmi és képzőművészeti kritikusnak. Néhány hónappal később A Hét szerkesztőségét is otthagytam.”²⁸ Napilap-kritikusi munkáját a 19-es sajnálatos események után a húszas évek elején újrainduló Világnál is folytatta – főleg mivel nem lehetett biztos abban, hogy a forradalmakban játszott szerepe miatt megmaradhat a Nemzeti Színháznál. (Tóth Imre utódja, Ambrus Zoltán ügyesen háttérbe tolta az igazolások elől, s maradhatott.) Csakhogy „a lap újraindulásakor Purjesz az októberi forradalomban és a Nemzeti Tanácsban játszott szerepe miatt nem jegyezhette a lapot. A lap címfejére dr. Bálint Lajos került.”²⁹

Aki nem akármilyen pótlék volt, hanem maga a lapalapító, korábban maga is szereplője a „címfej”-nek. Tehát a Világ című napilap történetének két Bálint Lajos nevű (noha nem egyforma súlyú) szereplője volt, akiket azóta is időről időre sikeresen összekevernek egymással. (Szemlesütve jelentem, hogy egy emberöltővel ezelőtti publikációmban – a pontos helyet és címet fedje homály – magam is elkövettem ezt a hibát.) Ekkor Lulut bekérette magához Pekár Gyula államtitkár, amúgy korábban az újság és Purjesz Lajos barátja. „– Azért hívattalak, mert összeférhetetlennek és megengedhetetlennek tartom, hogy a neved ott van egy piszok és galád újság címfején, és ugyanakkor egy olyan előkelő állami intézményben, mint a Nemzeti Színház, vezető állásod van. Itt az ideje, hogy döntsél: a kettő közül melyiket választod.” Bálint megtagadta a választást, imígy: „– Azt méltóztattad kívánni, hogy válasszak a Világ főszerkesztősége és a színház között. Nincs választásra lehetőségem. – Ugyan miért? – Mert a Világ főszerkesztője valóban dr. Bálint Lajos, aki ügyvéd, ötvenhat éves, és a Teréz körúton lakik. Én ugyan szintén erre a névre hallgatok, de mindössze harmincegy éves vagyok, és a Rákóczi úton lakom. Még csak rokona sem vagyok. Nem vagyok azonos.”³⁰ Bálint feltételezte, hogy a támadás nem is igazán Pekártól származik, aki elfogadta a választ, illetve „nyilván zavarban volt, s még az sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, vajon munkatársa vagyok-e a lapnak. Ehelyett, mintha mi sem történt volna, a színház ügyei iránt kezdett érdeklődni.”³¹

Dr. Bálint Lajos ügyvéd jelentékeny figurája volt a magyar sajtótörténetnek. De nemcsak annak, hanem – lévén az Eötvös páholy főmestere – a honi szabadkőműves mozgalomnak is, melynek pénzt és energiát nem kímélve a Világgal első, kívülállók számára készült napilapját alapította meg. Az 1910 márciusától megjelenő újság hamarosan a legolvasottabb, leghitelesebb napilappá, s ezzel szakértők szerint „a magyar szabadkőművesség legnagyobb teljesítményévé” vált.³²

A szabadkőműves mozgalom a maga humanista, szabadságelvű, emberbarát törekvéseivel a XX. század elején vallásra, nemzetiségre, társadalmi állásra tekintet nélkül az intelligencia és a művészvilág krémjét fogadta be. Szabadkőműves volt például a politikus Andrássy Gyula, Jászi Oszkár, Bánffy Miklós, lelkészek, mint Ravasz László, Sztehlo Gábor, irodalmárok hosszú sora Adytól Kiss Józsefen, Dutka Ákoson, Ignotuson, Hatvanyn, Schöpflinen, Bródy Sándoron, Heltai Jenőn, Mórán, Benedek Marcellen keresztül Gábor Andorig, Harsányi Zsoltig, Kassákig, Kárpáti Aurélig, Supka Gézáig. Színidirektorok között különösen nagy volt az egy főre jutó szabadkőművesek aránya: közéjük tartozott Krecsányi Ignác, Janovics Jenő, Paulay Ede, Ditrói Mór, Sebestyén Géza, Ambrus Zoltán, Feld Zsigmond, Nagy Endre, de színészek is jelentékeny számban képviseltették magukat, például Hegedűs Gyula, Beregi Oszkár, Góth Sándor, Törzs Jenő, Lehotay Árpád. Számos képzőművész és muzsikus is részt vett az országszerte több mint 100 páholy jótékony, kulturális, néha politikai tevékenységében.

Kosztolányi Dezső 1915 decemberében kérte felvételét a Március páholyba. Akkortájt a Világ „belmunkatársa” volt. A jelentkezés alapját rendes eljárás szerint a főmester által felkért „kutatók” vizsgálták meg. Kosztolányi felvételi eljárásának teljes dokumentációja nincs meg. De annak a jelentésnek a margóján, melyet a páholy titkára nyújtott be e kérelemről szabály szerint a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholynak, két ceruzával felírt név szerepel: Bakonyi Miksa és Bálint Lajos.³³

A nemrég megjelent nagyszabású Kosztolányi-monográfiában bőséges indoklást olvasunk arról, hogy (a tháliás, Nemzeti színházas, Genius könyvkiadós) Bálint Lajossal Kosztolányinak milyen szoros kapcsolata lehetett, ami megalapozná ezt az ajánlást.³⁴ Kétségtelen a balszélfogós-tháliás jelenlét, a pozitív kritika Kosztolányi Bűbájosokjáról, a szerkesztés és kiadás a Geniusnál. De a Bűbájosok-kritika csak 1916 áprilisában jelent meg, a Genius-korszak pedig csak a húszas években következett el. A kisördög tehát megkérdezi, nem lehetséges-e, hogy Kosztolányi – akkor már neves költő – ajánlója nem az ifjú Bálint Lulu, a Világ külső munkatársa, hanem maga a neves lapalapító lehetett (talán a ceruzás bejegyzés odavetettsége eltűrte a „dr.” előnév hiányát), ahogy a másik „kutató”, Bakonyi Miksa is évtizedek óta tekintélyes szabadkőműves volt.

Az viszont semmiképpen nem felel meg a valóságnak, ami az írás elején említett monográfiában olvasható, hogy ugyanis Bálint Lulu tagja lett volna akár az Eötvös páholynak, melynek főmestere dr. Bálint Lajos, akár pláne a Martinovicsnak, a legradikálisabb szabadkőműves páholynak, amelynek főmestere Jászi Oszkár volt, és végképp nem volt kezdeményezője egyiknek sem (az Eötvös páholy 1877, a Martinovics 1908 óta létezett).³⁵

Ráadás – Berényi Zsuzsanna

Tagja volt ellenben az 1909-ben létrejött Kazinczy páholynak. Ezt a magyar szabadkőműves-kutatás nagyasszonya, Berényi Zsuzsanna Ágnes derítette ki – akárcsak az összes említett ide vonatkozó információt – levéltári dokumentumok alapján. Bálint 1913-ban folyamodott „tisztelettel teljes kéréssel…” a „szabadkőműves szövetségbe való felvételért”, és 1914. május 14-én vették fel a Kazinczy páholyba. Arra a kérdésre, hogy „Mit vár a szabadkőművességtől?”, többek között azt felelte: „Várom a szabadkőművességtől, hogy részt ad nekem a munkából, mely az emberi világosságot és boldogságát szolgálja minden téren.” Arra pedig, hogy „Mit várhat Öntől a szabadkőművesség?”, azt: „Hiszem, hogy szolgálhatom a szabadkőművesség eszméjét és céljait tisztes emberi munkával írásban és szóban, gondolatban és cselekedetben: mindabban, amit e négy fogalom takar és magába foglal.”³⁶

Lulu bácsi szabadkőműves volt, annyira, hogy a II. világháború után újra induló Kazinczy páholynak is tagja volt. Az interneten találtam egy árverési hirdetést: egy 1949-es dokumentum a páholy akkori tagnévsorát tartalmazza, Bálint Lajos saját kezű „szövetségtanácsosi” szignójával.³⁷Sokáig már nem szolgálhatta az eszmét, a következő újra indulást már nem érte meg.

Ennyit az egyik legfiatalabb cipőpertliárus történeteiről a karantén mélyéről. A többi betűre majd a hagyaték fényt derít.

Lenkei Júlia

JEGYZETEK

¹Bálint Lajos: Mind csak színház, Szépirodalmi, Budapest, 1975. 32.

²Molnár Gál Péter: Coming out, Magvető, Budapest, 2020. 101–102.

³Horák Magda: „Lulu” – Bálint Lajos élete és munkássága, Oriold és társai, Budapest, 2014

⁴https://nepszava.us/ungvari-tamastol-bucsuzunk/

⁵Bálint Lajos: Művészbejáró, Szépirodalmi, Budapest, 1964. 337−349.

⁶Benedek Marcell: Naplómat olvasom, Szépirodalmi, Budapest, 1985. 105.

⁷Uo.

⁸Művészbejáró, i. m. 203.

⁹Uo. 208.

¹⁰Naplómat olvasom, i. m. 154.

¹¹Benedek Marell: Vulkán, Budapest, Bíró Miklós kiadása, 1918

¹²Vulkán, i. m. 59.

¹³Uo.

¹⁴Uo. 67−68.

¹⁵Uo. 80.

¹⁶Naplómat olvasom, i. m. 144−145.

¹⁷Bálint Lajos: Ecset és véső, Szépirodalmi, Budapest, 1974, 19.

¹⁸Uo.

¹⁹Uo.

²⁰Uo. 23−24.

²¹Uo. 23.

²²Vulkán, i. m. 122.

²³Balázs Béla levelei Lukács Györgyhöz, Archívumi Füzetek I., MTA Filozófiai Intézet Lukács Archívum kiadása, Budapest, 1982. 44.

²⁴Harsányi László: A fényből a sötétbe. Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület évtizedei 1909–1950. Napvillág Kiadó, Budapest, 1919, 220.

²⁵Világ, 1945. június 22.

²⁶Művészbejáró, i. m. 217-219.

²⁷Uo. 480.

²⁸Uo. 481.

²⁹Ecset és véső, i. m. 204.

³⁰Uo. 203−204.

³¹Uo. 205.

³²Vö. Berényi Zsuzsanna Ágnes: Budapest és a szabadkőművesség, a szerző kiadása, Budapest, 2005, 139.

³³Lásd: Berényi Zsuzsanna Ágnes: A szabadkőműves Kosztolányi Dezső, https://epa.oszk.hu/00000/00001/00007/berenyi.htm

³⁴Lásd még: http://epa.niif.hu/00000/00002/00201/pdf/EPA00002_alfold_2016_02_067-076.pdf

³⁵„Lulu”, i. m. 108.

³⁶Berényi Zsuzsanna: A Kazinczy páholy néhány neves tagja, in: Széphalom, 27. (2017), 529−530.

³⁷https://www.darabanth.com/hu/gyorsarveres/
298/kategoriak~Festmeny-mutargy-papirregiseg-egyeb/Szabadkomuvesseg~100030/1949-A-Kazinczy-Ferenc-paholy-tagnevsora~30p-Benne-sok-keziratos-feljegyzessel-A-paholytagok~ II1593669/

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen – Thália Színház

A német eredetű – jelzés, jelezés, jelekkel való ellátás értelmű – markírozás szó színházi lexikonunk szerint azt a vázlatos szerepjátszást fedi, amikor „a színész vagy az énekes –fáradtság okán vagy erőkímélés céljából – csak imitálja a játékot”. Ilyesmi általában próbákon történik. De ha nincs szerencsénk, előfordulhat, hogy tekintélyes summát fizetünk ki egy színészileg az első összpróba szintjén sem álló, csili-vili mutatványos akcióért, a pesti Broadway közepén. Nehéz erről sóhajtás nélkül írni, mert annyi bizonyítottan tehetséges és nagymúltú művészember neve olvasható a plakáton, hogy azt kell gondolnunk, csakis vészes időhiány és műfaji félreértés lehet az oka annak a valaminek, ami most a Thália nagyszínpadán látható.

Látványszínház akar ez lenni, de nem a jól világított, élő zenés revü hosszú lábú lányait kínálja, nem is képzőművészeti erényekről és első rangú varrodáról tanúskodó pompázatos jelmezeket bámultat velünk, s esze ágában sincs bábtechnikákkal kedveskedni a nézőknek. Egyszerűen – vetítenek itt nekünk. 3D moziról van szó. S azt mondja a színlap, ez itt „a klasszikus krimi színházi változata, elsöprő, magyar színpadon egyedülálló látványvilággal”.

A mutatványosság ősi mesterség, s hogy ma is él és kifizetődő, arra jó példa ez a produkció, melynek összélménye leginkább talán a tűzijátékokat kedvelő közönségnek van kitalálva. A budapesti bemutató mögött jelentős külhoni pénzügyi vállalkozás magaslik, az Agatha Christie Limited, az ACL, ami 1955 óta kezeli az írónő irodalmi és médiajogait, kényesen figyelve arra, hogy a legjobb cégeket és alkotókat kiválasztva, a lehető legszélesebb közönséghez jussanak el az eredeti formában maradt, vagy feldolgozott művek. A vállalkozás élén James Prichard, Agatha Christie dédunokája áll.

Ez az óriás cég szövetkezett Ken Ludwiggal, miután a jogutódok elérték, hogy az író színpadra alkalmazza Christie sokszor megfilmesített, Murder in the Orient Express című, sokak által ismert bűnügyi regényét. Így került sor az első bemutatóra 2017 márciusában Princetonban, a McCarter Theatre Center színpadán, Emily Betsy Mann rendezésében. Ken Ludwig az a világszerte népszerű, sokszor díjazott angol drámaíró, akinek a Broadway-n bemutatott, első darabját, A hőstenor című vígjátékát a Washington Post a huszadik század legjobb vígjátékának választotta. Nincs ma a világon olyan este, hogy a sikeres szerző valamelyik zenés vagy prózai darabja valahol épp színpadon ne lenne. Hogy ki ne maradjunk a jóból, minden kellő engedélyt megkérve és megkapva, óriási technikai előkészületek s remek fölvezető reklámkampány és vírustól szabdalt próbaidőszak után, most ősszel bemutatta a művet a Thália Színház, Szirtes Tamás rendezésében, s a Poirot-t alakító Szervét Tibor főszereplésével.

Tamási Zoltán és Mentes Júlia Virginia (fotó: Puskel Zsolt)

Az előadás dramaturgja, s vélhetően a rendben tartott, poénokkal tűzdelt szöveg fordítója is Hamvai Kornél. Jó dolog, hogy megmaradt a cselekmény végkifejletét bizonyos mértékig indokló alaphelyzet: a bűntelenek gőgjével rendelkező detektív egy régebbi esetében kissé túlzásba vitte egy vétkes megleckéztetését, aki erre öngyilkosságot követett el. Poirot lelkét nyomja egy valakire – akarata ellenére – ráhívott halál emléke, s ennek az erkölcsi vívódásnak néminemű feldolgozása a rettentően bonyolult bosszútörténet és annak lecsengetése. Szervét Tibor jó választás a morális gondokkal küzdő Poirot szerepére. Az előzményt ismertető bevezető monológ azonban sajnos elfoszlik a levegőben, azon egyszerű okból, hogy az előadások kezdetén a közönség általában csak lát, de azt nagyon, szavakra viszont szinte teljesen süket, s a hallottakat csak akkor képes beépíteni további élményeibe, ha vizuális megerősítést vagy többszöri verbális ismétlést kap az információ beültetéséhez. Nagyobb gond ennél, hogy a hírverésnek ellentmondva nincs itt se misztikum, se bűnügyi dráma.

Az első részben szinte ünnepli magát a sok technikai feladatot teljesíteni tudó színpad. Meg is dolgoztak ezért annak kreatív gazdái: a szcenikus Német Tibor, az „art director” Emil Goodman, a látványért felelős Freelusion, de még a mozgás- és látványtervező Papp Tímea és a mesebelire tervezett „sihuhut”, meg az elképesztő térbeli hóvihart zenéjével kísérő Gulyás Levente is.

Később, bármerre forog is a hosszúkás vonatszerűség a színpad átlóján, síkban futnak előttünk az események, lemerevszik a nyitott kupék sora, s tulajdonképpen zavarják egymás járását az egy vonalra terelt színészek. Nem is igen tehetnek egyebet, hisz mögöttük csak vetítve van a minden luxussal felszerelt vonatbelső. Vetítik még a szereplők filmre vett figuráit is, agyonmagyarázva, hogy ki-kicsoda, így aztán se a színész, se annak filmbeli képe nem tud igazán jelen lenni. A sok technikai vibrálás közt nem jut elég figyelem a hangosításra, egyenetlen a gégemikrofonok szintje, s igen keményen „becseng” az egész nézőtér. A jelmezek pedig – meglehet korhűek – nem sok színpadi örömöt jelentenek.

Még utólag is úgy tűnik, mintha a honi alkotók közül senki nem olvasta volna el vagy olvasta volna újra az alapművet. Mert jelen pillanatban egy félig fölrakott Feydeau-bohózat kopog a színpadon, s létrejön az a sokszor kárhoztatott állapot, hogy remek színészek, akiknek okkal nem említem a nevét, most, valami balszerencse folytán nem a történetükből, hanem egyszerűen a takarásból lépnek a közönség elé, s ledarálják az aktuális párbeszédeket. Nem annyira remek színészek viszont zavaróan amatőr módon teljesítenek.

Nem tagadható, hogy ebben a zajártalmas, túldíszített térben, ahol csak távolról látjuk a szereplőket, s ahol a filmbetétek nem az élő, reagáló arcukat, hanem múltbeli „kinézetüket” mutatják, igen nehéz volna a kire-kire nehezedő nyomást bemutatni. Ebben a forszírozott, tipegő rohanásban, ahol legfeljebb a poénok kivárására hagynak időt, nem tud beköltözni a gyanakvás a néző lelkébe, ehelyett azt érzi, hogy „majd csak lesz valami ebből az irányzék nélküli kavarodásból”. Pedig az a bizonyos érzékenyen adagolt színészi „második nézés”, mely legtöbbször egy jelenet végén születve csíphető el, informálná a nézőt, hogy hova is tartunk, s mitől volt olyan fontos a partnernek szánt „első nézés” hazug nyugalma.

A Criticai Lapok szaklap, ahol megengedettebb a történetek nyílt tárgyalása, mint egy napilapnál. Mégsincs szívem elárulni semmit ebből a Thália színpadán összetört történetből. Hátha valaki csak most fogja megnézni Sidney Lumet 1974-es filmjét Albert Finney gnómszerű detektívjével, Kenneth Branagh 2017-es, sok zavaros motívummal terhelt, ámde sztárokban gazdag moziját a rendező-főszereplő kényszerkackiás bajuszával, és méltányolja a csodálatos David Suchet komor és öreg Poirot-ját a Philip Martin által rendezett, súlyosan depresszív, 2010-es tévéfilmben. Mindhármat látva állíthatom: Szervét Tibor is igen kiváló Poirot lenne, ha nem csupán látvány, de színház is lenne körülötte.

Gabnai Katalin

Mucsi Zoltán – Bérczes László beszélgetőkönyve –Európa Kiadó

Más könyv az ilyen beszélgetős. Bérczes László – Jászai Mari díjas rendező, tanár, szerkesztő, dramaturg, fesztiválszervező – Ördögkatlan – ilyeneket ír. Nem interjúköteteket. Olyanokat készít más. Ő beszélget. Beszélgetett Paál István rendezővel (Végnek végéig, Cégér Kiadó, 1995), Tompa Miklóssal (Székely körvasút, Pesti Szalon Kiadó, 1995), Kovács Lajossal (Talált Ember, Osiris, 2000), Cseh Tamással (Új Palatinus könyvesház,2007; Európa Könyvkiadó, 2018), Törőcsik Marival (Európa Könyvkiadó, 2016), Szarvas Józseffel (Könnyű neked Szarvas Józsi, Tények és tanúk, Magvető, 2018) és most Mucsi Zoltánnal (Európa Könyvkiadó, 2020). Társalog, ahogy más nem tud. Ő nemcsak beszélgetőtársait ismeri, hanem azt a világot is, amiben élnek és az egész életművüket. Itt a mondatokban nincs semmi kitárulkozás egyik fél részéről sem. Az érdeklődés is őszinte, és őszinték a válaszok is. Ezért olyan különös élmény mindegyik ilyen eszmecsere.

Ez utóbbi kötet Mucsi Zoltánnal ismertet meg bennünket behatóbban. Ez azért is érdekes, mert az ő közvetlensége olyan, hogy alakításaiban azt érezzük, ismerjük, mert vele játszottunk az iskolaudvaron, vele kvaterkáztunk egy pofa sör mellett. Ő nem egy különvaló.

Bérczes László

Kevés ilyen embert és még kevesebb ilyen színészt ismerhetünk. A színész játszik, alakít, különböző sorsokat élőknek ad testet, akiket mi, a nézők, a közönség szemlélhetünk. Azzal az egyféle formával sokféle arcát látjuk. Ő van, és ez bármilyen alakot ölt, elhisszük neki.

Bérczes Lászlóval egészen különös és több évtizedes a kapcsolat. Egyikük pályája sem sémaszerű. Bérczes angoltanárból és kritikusból lett színházi rendező és színházcsináló. Máshogy lát és máshogyan láttat, nagyon erőteljes intellektuális és érzelmi világgal. Mucsi Szolnokon ifjú géplakatosként került egy Kőtövis nevű amatőr színházszó körbe, ahol már beszippantotta a színház. Itt találkozott a középiskolai angoltanárral, aki diákszínjátszó csoportot alapított és a helyi lapba színikritikákat írt. És aki egy Mrożek-kötetet adott Mucsi kezébe, nevezetesen a Mulatság címűt (Modern könyvtár sorozat). De a közös történet akkor nem kezdődhetett el, csak több mint egy évtized múltán, mindketten meglelve helyüket a nap alatt, a Bárka Színházban. Bérczes megrendezi a Mulatságot 1999-ben Mucsi, Scherer Péter és Szikszai Rémusz szereplésével, amely azóta is látható. Valami olyan belső egymásra hangoltság az övék, amelyből olyan előadások születtek, mint 2010-ben a Nehéz, Hay János darabja. Ez is olyan előadás, amely nem halt el a Bárkával. Mostanában a Szkénében lehet látni.

Kép aláírás nélkül

Ők beszélgetnek az életútról, azokról az emberekről, akiket a élet és a sok helyszínű művészi pálya a színész elé sodort. A szolnoki évtizedes segédszínészkedésről, ahol Mucsi Zoltán megtanulta a szakmát, s a sok-sok emberi összekapcsolódásról, amelyek ki- és átlendítenek olykor. Aztán a végzetszerű találkozás Scherer Péterrel, akivel Pepe és Kapa lettek, no és már tíz éve Nézőművészeti éceszgéberek.

A színészt a színészi feladatok formálják. A segédszínész első szerepe óta – 1979, José a tevehajcsár a La Mancha lovagjában – sok idő eltelt, s mára már rá írnak tévésorozat-szerepeket. Népszerű és szeretik. A közönség megy utána. Játékára egy jelző illik: eszköztelen, ami azt jelenti, tele élettel, mert minden gesztusnak, mozdulatnak, hangsúlynak hitele van.

Ez a könyv is ilyen. Bele kell bújni, a sorok, a fejezetek továbblendítenek. Olvasni, olvasni kell. Megtudhatunk sok mindent színházról, szerepről, társakról, de érzésekről, indulatokról, fájdalmakról és küzdelmekről is. Ebben a kötetben két ember beszélget szeretett munkájukról, hivatásukról, életükről, világukról, akik ismerik és becsülik egymást. A szavakban hit, őszinteség, az élet igenlése és szeretet mind a 365 oldalon.

Ahogy egy komoly életrajzi könyvköz illik, fejezetekre tagolódik, végigkíséri az életutat – igaz, nem hagyományosan, időrendben. Ahogy egy komoly szakmunkában, itt is megtaláljuk a mutatókat, vagyis, a listákat a színházakról, a szerepekről, az előadásokról és a filmekről. Tartozik hozzá névmutató, hogy megismerhessük azokat, akik megemlíttetnek. Gazdag a képanyag, vannak benne érdekes fotók és grafikák is.

Józsa Ágnes

Beszélgetés Gyulay Eszterrel, a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetőjével

Kalap (variációk agyműködésre) címmel a Nézőművészeti Kft. és a Manna Produkció közös előadása látható a B32 Galéria és Kultúrtérben. A világhírű neurológus, Oliver Sacks írásai alapján készült produkcióban Fehér Dániel, Jaskó Bálint, Nagy Dóra és Kovács Krisztián lép színpadra. A szövegkönyvet szerkesztette és az előadást rendezte: Gyulay Eszter.

Gyulay Eszter (fotó: Nézőművészeti Kft.)

Bár elsősorban dramaturgént dolgozom, a Kalap már a második rendezésem itt a B32-ben. Hasonlóan a Madárka című első munkámhoz, személyes motivációból választottam az anyagot. Oliver Sacks könyve régóta a kedvenceim közé tartozott, és most éreztem úgy, hogy a barátaimmal szívesen megpróbálnék egy előadást készíteni belőle. Kovács Krisztián volt az, akiben biztos voltam. Már az első pillanatban tudtam, hogy szükségem van rá ebben a munkában. Régóta ismerem, és már számos előadásban dolgoztunk együtt. Az ő színészete számomra megkérdőjelezhetetlen hitelességű. Hozzá hívtam olyan barátaimat, akikről tudtam, elnézik nekem, hogy nem vagyok gyakorlott rendező, és akikkel nagyon szeretek együtt gondolkodni. Ebből a közös energiából és ötletelésből tudott megszületni végül az előadás.

Ön megalapítása óta a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetője. Hogyan került a színház közelébe?

Az országban a színháztörténész szak először pont abban az évben indult el, amikor leérettségiztem. Semmiféle színházi előképzettségem nem volt, az motivált, hogy csupán tíz embert vesznek föl. Magam is meglepődtem, hogy sikerült bekerülnöm. Egyetemi éveim alatt szerettem bele végérvényesen a színházba.

Volt valami különösen meghatározó színházi élménye?

Igen, volt egy számomra nagyon meghatározó előadás, amit rengetegszer láttam, és amiből a diplomamunkámat is írtam. Ez a Csányi János által rendezett Szentivánéji álom volt. Egy alkalmi társulat adta elő, csodálatos színészekkel. Udvaros Dorottyával, Kulka Jánossal, Scherer Péterrel, Mucsi Zoltánnal stb. Amikor általuk valami egészen kivételes élményt élhettem át, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én ilyen emberekkel szeretnék egyszer dolgozni. És innentől eléggé meseszerű a történet, mert ebből az alkalmi előadásból nem sokkal később született aztán egy színház is, a Bárka. Ahol elkezdhettem dolgozni.

A Bárka különleges konglomerátuma volt a színházi életnek. Milyen feladatai voltak?

Kicsi társulat volt, csodálatos színészekkel, én pedig nagyon-nagyon kezdő voltam. A gyakorlati színházcsinálást csak könyvekből ismertem. Lépésről lépésre kellett megtanulnom. Szinte minden színpadi munkát kipróbáltam. Voltam jegyszedő, nézőtéri felügyelő, súgó, ügyelő, asszisztens. Jó kis iskola volt.

Scherer Péter és Mucsi Zoltán – Don Quijote (fotó: Nézőművészeti Kft.)

Kik mellett dolgozhatott?

Bagossy Lászlóval dolgoztam először, egy Thomas Bernhard-darabban, a Ritter, Dene, Voss címűben. Ez a mai napig fontos élmény számomra. Három elképesztő színészóriást, Udvaros Dorottyát, Lázár Katit és Kovács Lajost nézhettem közvetlen közelről. Mérhetetlenül sokat tanultam tőlük. Laci hatalmas tudású, kivételes rendezői látásmóddal rendelkező alkotó. Mellette dolgozva nem éreztem, hogy az az elméleti tudás, amit az egyetemről hoztam, hátrány lenne. Abban volt számomra óriási segítség, hogy láthattam miként ültethető át ez a gyakorlatba.

A Bárka valójában különböző színházi szisztémákról szólt, ugyanakkor nem volt alternatív…

Nagy nosztalgiával és szeretettel emlékszem azokra az évekre. Remek társulat volt, kreatív, autonóm művészekkel. Minimális volt a hierarchia, mindenkit a közös munka izgatott. És bármennyire is különböző iskolákból, műhelyekből jöttek az alkotók, mégis valahogy egy egységes ízlés és gondolkodásmód mentén szerveződött. Az az írói műhely, amely a Bárkához csatlakozott – Kárpáti Péter, Tasnádi István, Matúz János, Szilágyi Andor – összhangban volt a színészekkel. Ez, a kortárs szerzőkkel való együttműködés a mai napig jellemző ránk a Nézőművészeti Kft.-ben is. Azt, hogy konkrétan színészre lehet írni vagy szabni egy anyagot, én a Bárkán tapasztaltam meg először. Ez a személyesség a színházban a mai napig fontos számomra.

A Bárkának aztán sajnos szörnyű vége lett, hosszú halódással... De ott lett színházi ember?

Igen, annyira egynek éreztem magam a társulattal, hogy amikor felbomlott, és a színészek zöme elszerződött, úgy éreztem, nekem is mennem kell. A társulat jó részét Schilling Árpád hívta a Krétakörbe, készülő rendezésébe, A salemi boszorkányokba. (Megszállottak címmel mutattuk be később.) Velük mentem én is egy produkció erejéig. Aztán, amikor Harsányi Sulyom László lett a Tatabányai Színház vezetője, ott dolgoztam néhány évig. Valójában az a színház számomra valamiféle folytatása volt a Bárkának, ugyanazokkal a rendezőkkel dolgozhattam, hasonló esztétika mentén. De természetesen találkoztam új alkotókkal is, akik szintén meghatározóak lettek számomra. A Koltai M. Gábor rendezte Rómeó és Júlia majd az Othello próbafolyamata és az ott szerzett tapasztalatok, az a gondolati és érzelmi attack, amit ott kaptam, az, ahogyan Gábor csinál színházat, nagyon közel áll hozzám.

Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Kovács Krisztián és Katona László – Bivaly-szuflé (fotó: Nézőművészeti Kft.)

Színháztörténészi tanulmányokkal, saját színházi tapasztalat nélkül könnyen elfogadták?

Erről őket kellene megkérdezni. Én sokáig úgy éltem meg a színházat, mint valami csodát. Hálás voltam minden pillanatért. Érdekeltek a különböző agyműködések. Engem nagyon beszippantott az, hogy például Alföldi Róbert – akivel később az Új Színházban sokat dolgoztam –, vagy Rudolf Péter, Victor Frunză, Horváth Csaba mennyire másképp gondolkodnak ugyanazokról a dolgokról. Roppantul izgatott, hogy vajon képes vagyok-e megérteni és elfogadni ezeket a más emberek fejében lévő világokat, hiszen én a rendezőt képviseltem ezekben a helyzetekben. Körülbelül tizenöt év kellett ahhoz, amíg megéreztem, melyikük világlátása, alkotói módszere áll igazából a legközelebb hozzám. Minden rendező és minden színész, akikkel dolgozhattam, formált engem.

Hogyan lett a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetője?

A Bárka Színház megszűnése után, illetve valójában a Krétakör teljes megszűnése után volt az a pont, amikor páran – Mucsi Zoli, Scherer Péter, Katona Laci – picit légüres térbe kerültünk. Zoli ötlete volt, hogy üljünk le, és beszéljük meg, mi lenne, ha csinálnánk valamit közösen. Ez már jóval a Nézőművészeti Főiskola című előadásunk bemutatója után történt.

Az az előadás hogy született?

Árkosi Árpád nevét még nem említettem. Vele is többször dolgoztam. Ő egy elképesztő ötletekkel rendelkező, rendkívül szabadon gondolkodó rendező. Árpi kereste meg Tasnádi István írót azzal, hogy motoszkál a fejében egy előadáscím. Ez volt a Nézőművészeti Főiskola. Úgy vélte, nem biztos, hogy csak a színészekkel van a baj, ha egy előadás nem sikerül. Lehetséges, hogy a nézőket sem ártana egy kicsit trenírozni, hogyan „kellene” jól színházat nézni. István egyből megérezhette a témában rejlő lehetőséget. Adott tehát két tanár: Scherer Péter és Mucsi Zoltán, két állástalan színész, akik teljesen ellentétes színházesztétikával és gondolkodásmóddal rendelkeznek, és összeállnak, hogy együtt képezzék ki a jövő ideális nézőit. (Az ideális néző szerepét Katona Laci kapta jutalomjátékul.) Ez volt a kiindulási pont. Ezt követően két hónap improvizálás és közös ötletelés után született meg a darab és az előadás. 2003-ban, amikor bemutattuk, még volt Krétakör, mindenkinek volt dolga. De amikor megszűnt, akkor úgy éreztük, csak ez az előadás van a kezünkben, ami által esetleg tovább tudunk lépni. Összehívtuk pár barátunkat hétről-hétre, hogy kitaláljuk, mit csinálhatnánk közösen. Egy idő után aztán azon kaptuk magunkat, hogy ezeken a találkozókon már csak négyen vagyunk: Kapa, Pepe, Katona Laci és jómagam. Egy ügyvédbarátunk noszogatására pikk-pakk nonprofit kft.-t hoztunk létre. És ettől kezdve komolyra fordult a dolog. Társulat lettünk.

Ez egyszerűen hangzik, de kellett próba- és előadáshelyszín, s kellett egy repertoár...

Minden lépésről lépésre alakult. Az első darabötlet is Tasnádi Istvántól származik, A fajok eredete. Itt is csak egy gondolat és egy cím volt a kiindulás. Hasonlóan háromszereplős darabban gondolkodtunk, mint a Nézőművészeti Főiskola esetében, de mivel Katona Laci éppen nem ért rá, Thúróczy Szabolcsot hívtuk meg magunk közé. Egy lakásban próbáltunk, minimális infrastruktúrával. Szerelemszínház volt. A Sirály nevű pincében mutattuk be a Király utcában, innen került át később a Szkénébe.

A következő évben már elkezdtünk NKA-s pályázatokat is beadni, és működési támogatást igényelni. Eleinte próbáltunk más független társulatokkal koprodukcióban gondolkodni, például a Koma Társulattal vagy a Hopparttal, de valahogy ezek az együttműködések nem lettek igazán sikeresek. Így aztán maradtunk a kisebb, saját társulatunkra építő előadások létrehozásánál. (Később Kovács Krisztián is csatlakozott színészként a kft.-hez, így lett négy fős a színészgárda) Az volt az érdekes, hogy amikor megtudták a befogadó színházként működő intézmények, hogy alakult egy új, független társulat, elkezdtek bennünket együttműködésekre hívni. Elsőként a Szkéné keresett meg bennünket, ami a mai napig a legfontosabb bázisa a társulatnak.

Az első két bemutató – a Nézőművészeti Főiskola és a Fajok eredete - eléggé sajátos abban is, hogy a benne játszók megjelenésére és lelki karakterére épít, színészi egyéniségére alapoz. Hogy születtek a későbbi előadások?

Az első pár évben nem igazán volt még kiforrott művészeti koncepciónk. Inkább a véletlen alakította a repertoárt. Azokból az ötletekből készítettünk előadásokat, amelyek „szembejöttek” velünk. Például amikor az első iskolaszínházi előadásunkat, A gyávát készítettük Pepével és Krisztiánnal, az ötletet egy újságcikk adta. A hivatalos, rendőrségi drogprevenciós előadások statisztikában kimutatott sikertelensége, vagy már-már kontraproduktív volta kezdett el érdekelni bennünket. Hogy ennek vajon mi lehet az oka? Hogyan tudnánk a színház erejével ezen a statisztikán fordítani? Ez volt elsősorban a kihívás számunkra. Ezért készítettünk egy saját drogprevenciós előadást, ami óriási szakmai és közönségsiker lett. Aztán persze később, a diákokkal való beszélgetések hatására is, jóval erősebb lett bennünk a szociális érzékenyítés utáni vágy. Így születtek sorra az iskolaszínházi előadásaink. Pepével nagyon szeretek együtt gondolkodni, mindig nyitott a témafelvetéseimre, ötleteimre. Igazából azt érzem, így ennyi év után, hogy rendezőként az ő világlátása, alkotói módszere áll a legközelebb hozzám. Az a pedagógiai tudása pedig, ahogy a színészekkel dolgozik, számomra abszolút etalon.

Jaskó Bálint, Jankovics Anna és Katona László – Kicsibácsi, kicsinéni meg az Imikém (fotó: Nézőművészeti Kft.)

Az iskola nemcsak más helyszínt, hanem egy másik korosztályt is jelent.

Nagyon nagy kihívás díszlet, jelmez és mindenféle külső segítség nélkül elvarázsolni és egy másik világba vinni a gyerekeket. A diákok mérhetetlenül, már-már karcosan őszintén reagálnak. Az osztályterem az ő közegük, mi megyünk hozzájuk, ők „otthon” vannak. Nem úgy viselkednek, ahogyan a színházban szoktak. Amikor azonban egy osztályteremben csönd van, akkor ott igazából történt valami. Ezeket az előadásokat szinte ugyanúgy készítjük, mint a felnőtt előadásokat. Mi sosem értékeljük alul a nézőinket. Bízunk benne, hogy ha erős, igazi élményt tudunk adni, arra ugyanúgy fogékonyak minden életkorban. Egészen elképesztő érettségű, érzékenységű és gondolkodású gyerekek vannak.

Kialakult a saját színházi arculatuk, ami elindult groteszk, vicces irányból, sajátos profillal. Karakteres és sokféle előadás született. Játszanak a Szkénében hagyományos színházat – már amennyire a Szkéné hagyományos. És közben járják az egész országot s eljutnak a legkülönfélébb helyszínekre.

Azt szoktuk mondani, hogy mindenhova megyünk, ahova hívnak. Sok helyen sokféle előadást játszunk. A klasszikus darabokon keresztül a kortárs drámákon át, az improvizatív szövegekig. A köztudatban az él, hogy ezek a fiúk mindig improvizálnak, sosem a megírt szöveget mondják, de ez a valóságban azért nem egészen így van. Vannak olyan anyagok, amelyek megengedik a szabadabb szövegkezelést, amit természetesen ki is használunk, de emellett sok klasszikus drámával is dolgozunk, ahol számunkra is a szöveg tiszteletben tartása a legfontosabb. Talán a humor az, ami az összes előadásunkban valamilyen formában, de mindig jelen van. Ha csak egy finom irónia, vagy villámtréfaként, de a legkomolyabb témájú előadásokba is becsempészhető.

Keresnek darabokat is, de legtöbbször iratnak.

Igen, mindkettőre volt már példa. Amire nagyon büszke vagyok, az a Parti Nagy Lajos által írt Bivaly-szuflé című előadásunk, amit a tatabányai színházzal koprodukcióban mutattunk be. Az alapötletet egy dán filmből vettük, amit aztán Parti Nagy zseniális módon szabott át a társulatra. Már maguk a szerepnevek is önmagukért beszélnek: Pepets, Kapauer, Macila, Kiscián. Nagyon személyessé vált ez az anyag a fiúk számára. Talán ezért is lenne különösen nehéz ezt a darabot más társulatnak bemutatnia, ahogy a Nézőművészeti Főiskolát is, mert annyira konkrét színészekre íródtak.

Nagyon markáns színészegyéniségek a társulat tagjai, akiket filmekből és tévésorozatokból ismer az egész ország. Még a legkisebbek is, hiszen Scherer Péter az összes kufli. Könnyű ezt a népszerűséget kezelni?

Érdekes dolog ez. Én csodálattal figyelem őket sokszor, hogy mennyire ugyanazok az emberek maradtak ez alatt a húsz év alatt. Hogy a népszerűség nem torzította el a személyiségüket, nem változtatta meg az emberi kapcsolataikat. A kétségeik, a bizonytalanságuk és egy csomó más is, ugyanúgy megmaradt. De mivel én a barátaimként tekintek rájuk, nem tudok elfogulatlan lenni. Azért ez nem jelenti azt, hogy csupa móka és kacagás a társulati létezésünk. Természetesen vitatkozunk is, és sokszor előfordul, hogy más véleményen vagyunk. Például nekem nagyon át kell gondolnom azt, hogy ki legyen a rendező abban a darabban, ahol Pepe és Kapa együtt dolgoznak. Az egészen más hangulatú próbafolyamat, amikor ők ketten együtt játszanak. Talán kicsit több kört futunk le ilyenkor, mint ahányra tényleg szükség lenne. (Rába Roli a Don Quijotéban például csodálatosan kezelte ezt a helyzetet.) És aztán – szerencsés esetben – az előadások később visszaigazolják a konfliktusok, nehézségek létjogosultságát.

Kovács Krisztián – A gyáva (fotó: Nézőművészeti Kft.)

Amikor indultak, akkor érezhették, hogy valami nagyszerű dolog született. Eltelt tíz év, maradt a kezdeti „jaj, de jó, hogy együtt vagyunk”, nem?

Talán azért is tud ez ilyen régóta működni, mert mindannyian ki- kikacsintgatunk máshova is. Mindegyikünknek vannak másfelé is munkái. Minden évben két új előadást készítünk, amiben egy vagy két társulati tagunk van. És három-négy évente egy olyan „megaprodukciót”, amelyben mind a négyen szerepelnek. Az évadterv készítésénél annak alapján is mérlegelünk, hogy kinek milyen egyéb felkérései vannak, mit szeretne elvállalni.

Sok helyszínen játszanak az egész országban. Ők keresik meg a társulatot, vagy ajánlani kell az előadásokat…

Valóban sokat járunk vidékre, sok intézménnyel, pedagógussal, vidéki színházi partnerekkel van már-már baráti kapcsoltunk, ahova rendszeresen visszajárunk. Általában meghívnak egy előadással bennünket, ami ha jól sikerül, szeretnének újra hívni. Szerencsére elég sok helyen ránk kaptak. Bízunk benne, hogy Covid ide vagy oda, megmarad ez az érdeklődés felénk.

Színháztörténész dramaturg, rendező, társulatok összefogója. Mikor érezte azt, hogy ez a mind ez igenis én vagyok?

Mára eljutottam oda, hogy színházat már nem tudok elképzelni máshogy, másokkal, csak velük. Számomra színházként ez a végállomás. Pár éve már kicsit más dolgok iránt is elkezdtem érdeklődni. Sok, színháztól független ötletem van, amiket szeretnék megvalósítani. De ami közös mindegyikben: az a játék. Mindig mindenben a játékot keresem. Az élet minden területén. Azt hiszem, ezért is érzem magamhoz annyira közel Kicsibácsi és Kicsinéni világát. Talán ebben az utóbbi rendezésemben már a színházon túli játéktér lehetőségét keresgéltem. Számomra a szabadság és az önazonosság kulcsa a játék.

Mit talált meg ebben a négy emberben és ebben a színházban?

Nagyon mélyen foglalkoztat a szabadság kérdése, a rendezéseimben is mindig ezt próbálom körbejárni. Létezik-e teljes szabadság? Mit jelent egyéni és társadalmi szinten? Hogyan korlátozzuk magunkat és a másikat? Felismerjük-e, amikor igazán szabadok vagyunk? Én azt érzem, hogy ez a négy ember, meg a többiek, akikkel rendszeresen együtt dolgozom, közelítenek önmagamhoz. Szabad tudok lenni ebben a közegben, és szerintem ennél az ember nemigen vágyhat többre.

az interjút készítette:

Józsa Ágnes

89. oldal / 187

Mutató 2020_11_12

Egy cipőpertliárus és a b betűk

Adalékok Bálint Lajos pályájához

Markírozás

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen – Thália Színház

Őszinte kérdések, őszinte válaszok

Mucsi Zoltán – Bérczes László beszélgetőkönyve –Európa Kiadó

Színházat nem tudok elképzelni máshogy

Beszélgetés Gyulay Eszterrel, a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetőjével