Salzburg 100! Jahre – Salzburgi Ünnepi Játékok 2020

Augusztusban az Ünnepi Játékok 100. évfordulóját ünnepelte Salzburg. A kerek születésnap – a fesztiválalapító, Max Reinhardt előtti tisztelgéssel – csendesre hangolódott. Már a tavalyi évben érezhető volt, változás jön. A fesztivál két vezérszava: mítosz és #metoo. Helga Rabl-Stadler 25 év után búcsúzott az elnöki poszttól, míg Markus Hinterhäuser, a fesztivál művészeti vezetője 7 évre – harmadízben – ismét bizalmat kapott. A 2019-es fesztiváltéma: antik mondák, ezzel tisztelegve a másik fesztiválalapító, Hugo von Hofmannsthal emléke előtt, aki a mítoszokat az emberi lét varázslatos tükrének tartotta. Hat operabemutató, három színházi premier, kéttucatnyi világsztár. Jól kezelték a „kellemetlenségeket” is, a fesztivál kellős közepén érte Plácido Domingót – a világ talán legnagyobb élő operaénekesét – a zaklatás vádja. Rabl-Stadler asszony és stábja egy éjszaka alatt kiizzadta magából a megoldást: in dubio pro reo. A zárónapon Domingót álló ovációval éljenezte a közönség a Luisa Millerben, és visszavárták 2020-ra A szicíliai vecsernyére. (A salzburgi publikum maga ítél.) Azonban 2020 márciusában felütötte fejét egy sötét erő: a világjárvány. Wilfried Haslauer kormányzó a nyár elején bejelentette, Helga Rabl-Stadler szerződését 2021. december 31-ig meghosszabbítják, hogy az általa előkészített program, ha később is, de méltómód megvalósulhasson. A nyáron „csak” két opera és két színházi bemutatóra került sor, bizonyosan iszonyatos pénzügyi veszteséggel. Évtizedekig sikeres elnök így nem búcsúzhatott. Salzburg ugyan nem vált szellemvárossá, de szellős osztrák kisváros képét mutatta. A programokra még az utolsó percekben is volt elérhető jegy, bármelyik étteremben, bármely napszakban szabad asztal, és szállodai szoba bőséggel. Plácido Domingo nem lépett fel A szicíliai vecsernyében, az előadás elmaradt, ám életműdíjat kapott a várostól, amelyért – a COVID-19 vírusból felépülve – annak rendje és módja szerint elrepült Salzburgba augusztus 6. napján.       

Elektra (fotó: Bernd Uhlig)

A statisztikák szerint a tavalyi évben 270 584 jegyet adtak el, az elérhető helyek 97% -át, ezzel 31,2 millió eurót forgalmazva. De ezen túl is további 50 000 néző látta – a Siemens cég jóvoltából – a Kapitelplatzon tartott nyilvános és ingyenes operavetítéseket, sőt, 2,5 millióan élvezhették televízió- és rádióközvetítés útján a bemutatókat. A Salzburgi Ünnepi Játékok kiválóan szervezett, olajozottan működő üzem. Csak egy összehasonító adat, a helyszíni nézőszám a másfél hónap alatt – a HVG adataira támaszkodva – a Vígszínház éves nézőszámának felelt meg. Idén a számok a veszteségekről szólnak, mert Salzburgban a biztonság volt az első. Félház, közönségmonitorozás, személyazonosítás – GDPR sic! –, így a jegy mellé fényképes okmány felmutatása, csak az vehetett részt az előadásokon, akit biztos utolérnek baj esetén. Egy hangos szó nem sok, annyi nem hangzott el a nézőktől, örültek, hogy mégis ott lehettek. 

Salzburg 100! Jahre, a nagy jubileumi év „csökkentett kiadássá” vált, az eredetileg meghirdetett előadásjegyek egyharmadára redukálva az értékesítést, ami persze még mindig 80 000 nézőt jelentett, igaz, nem 97%-on zárt a jegypénztár. A fertőzések magas száma, a tény, hogy a fesztivál kezdetén a hatvan kilométerre fekvő ékszerdoboz, St. Wolfgang városkája vált majdnem a második fertőző góccá Ausztriában – meg persze az operaelőadások átlag 450 eurós jegyárai – felerősítették a félelmet. Így idén a város egy másik arcát mutatta, a fesztivált a komolyzene, a művészetek rajongói és főleg a salzburgiak élvezték.    

Tavaly olyan előadásokat láthattam, mint George Enescu Œdipe című műve, ahol a darab 85 éves rendezője, Achim Freyer kedvéért „szobrot” állítottak a Hofstallgassén, piros szalaggal átkötve Josef Adlhart kőmaszkjainak szemeit. Händel Alcináját, a címszerepben Cecília Bartolival. A világ legjobban fizetett rendezője, Peter Sellars vitte színre Mozart Idomeneóját, azzal a végső üzenettel: „gyerekek, minden rendben, de át kell vennetek a világot, mert erkölcsi csődben van az idősebb generáció.” Verdi Simon Boccanegráját, amelyben Messengeren hívták össze a genovaiakat, és a Boccanegrát adó Luca Salsi a Mozarthaus tetején – egy kis promóként – Lady Gagát énekelt. Simon Stone ausztrál rendező keze alatt Cherubini Medée című operája egy grúz családjogi film noirrá vált, a címszeplő Elena Stikhina pedig majdnem lejátszotta Sophia Lorent az Egy asszony meg a lányából az énekesi teljesítmény mellett. És ha ez még nem lett volna elég, Barrie Kosky zavarba ejtő produkciót álmodott meg Offenbach Orfeusz az alvilágban című művéből, Max Hopp-pal, egy prózai szereplővel „leszinkronizálva” a darabot szédítő táncok, hangok, forgatagos képek közepette, halványfinoman súrolva az obszcenitást. 

Everywoman (fotó: Armin Smailovic)

Idén a száz év TOP 10-es szerzői listájából választottak a szervezők két szerzőt. Természetesen a legtöbbet játszott Mozartot, a város szülöttét és a lista 8. helyezettjét (adatforrás: A 100. Salzburgi Ünnepi Játékokon a Salzburg Múzeumban Grosses Welt Theater/Nagy Világszínház című kiállítás adatai: CS. A. I.), Richard Strausst, aki nem mellesleg Reinhardt és Hofmannsthal mellett a harmadik fesztiválalapító. Az első fesztiválelőadásra 1920. augusztus 22-én került sor, amikor Hoffmanstahl darabját, a Jedermann (Akárki) című misztériumjátékot mutatták be a salzburgi Székesegyház előtti téren, a Domplatzon, Max Reinhardt rendezésében. Az előadás hagyományt teremtett, a Jedermannt azóta is ezen a téren adják elő minden évben. A 100. születési évfordulót ünnepelve idén online közvetítés is volt. Egy augusztusi napon a hajdan címszerepet játszó színészek – neves művészekkel kiegészülve – élőben olvasták fel a teljes művet. 

A Fesztivál 2020-ban Strauss mitikus operájával, az Elektrával nyitott, szünet nélküli egyfelvonásosként. Idén ezt az előadást sikerült élőben élveznem, s a mű befogadásához felkészítőt jelentett az Örkény Színház tavalyi bemutatója, Sartre A legyek című darabjának stúdióelőadása, mert erősen hathatott az alkotókra e mű. Ha nem lett volna a kísérőzenekar, a Bécsi Filharmonikusok teljesítménye kiváló, sokan akkor is a hetedik mennyországban érezték volna magukat, hogy hónapok óta először hallanak „nagy zenekart” élőben, és végre színházteremben ülnek. De a zenészek virtuóz módon játszottak. Ráadásul Franz Welser-Möst karmester energikus dirigálása mellett Strauss wagneri sötétségű, súlyos szólamai szinte szétfeszítették a Felsenreitschule falait. 

Małgorzata Szczęśniak díszlet- és jelmeztervező a dallamokhoz illő, borússzürke színpadot tervezett, még a játszóhely jellegzetes árkádjait is „befalazta”, jelezve, innen senkinek nincs menekvés. Középen hosszú, keskeny medence, mögötte rozsdásnak ható zuhanysor. Kétoldalt sötét üvegkockák, amelyek néha-néha plasztikus életképekkel teltek meg, kivilágosodtak, átlátszóvá váltak. Kis dilemma, hogy a tavalyi Medée című operához hasonlóan szállodát vagy inkább egy szanatóriumszerű, pusztulófélben lévő családi kastélyt láttunk. Inkább az utóbbit. A már említett jubileumi kiállításból tudom – amit egy fülledt augusztusi délután három emeleten át maximum öten böngésztünk –, hogy a zeneszerző száz éve hasonlóan sötét előadást vitt színpadra. 

Az alkotók naprakészen követték a világeseményeket. Ahogy tavaly majd’ az összes alkotás a #metoo-ra reflektált, idén még az Elektrán is átsuhant a Black Lives Matter. A ház egyik szobalánya színes bőrű (akár Scarlett O’Hara Mammyja, Hattie McDaniel), pedig augusztus elején még nem lehetett tudni, hogy jövőre már az Oscar-jelölés alapkövetelménye a „hátrányos helyzetű” alkotók arányos foglalkoztatása a filmkészítés egészében. Visszatérve Sartre-ra, szinte sokkoló volt, ahogy az opera egy pontján a Felsenreitschule hátsó falát hosszú perceken át villódzva itatta át a kiontott vér, amit a legyek erősödő hada – a véren hízva nagyobbra és nagyobbra – felzabált. A nézők között talán még annak is erős bűntudata támadt, aki életében egy hangyát nem taposott el. Hosszan lehetett mélázni azon is, vajon a meggyilkolt Agamemnon szelleme botorkált-e végig a színpadon, s mit jelentett egy mezítelen statiszta kínosan hosszú fürdetése a nyitóképben. 

Krzysztof Warlikowski figyelmes rendező, nem bízta a nézők – talán – homályos mitológiai tudására víziója megértését. Az előadás negyedik percében érkezett egy fekete ruhás, decens hölgy, és érzelemmel fűtött, prózai diadal-monológot kiáltott a világba, véres kézzel szorítva a mikrofont. Ő volt Klytämnestra, története pedig férje erőszakos elveszejtéséről szólt. A színpad szélén kuporogva eszelős tekintetű, csupa ideg fiatal lány hallgatta őt. Elektra, aki újra élte, amit amúgy is tudott: anyja meggyilkolta az apját. Sőt, a kivetítőn egy fekete-fehér kisfilm bemutatta a kislány egész életére kiható traumáját. Az elején világossá vált, itt mindenki a bosszúért kiált, és a bosszúvágy generációról generációra öröklődik a családban. A rendező hangsúlyosan a három női karakterre koncentrálta a cselekményt: Klytämnestrára és két eltérő  lelkületű lányára: Chrysothemisre és Elektrára.

A litván Ausrine Stundyte (Elektra) ebben az évben debütálhatott Salzburgban. Már színpadi jelmeze „ellenbeszéd” volt. Akár egy kis Piroska, hófehér, cseresznyevirágos lánykaruhában érkezett, majd a cselekmény haladtával váltott – egy másik Strauss szerepre – Salomére, vérvörös kabátkát kapott. Elektrája nem „bosszúnő”, inkább egy női Hamlet volt. Stundyte biztos alapokon énekel, máskülönben nem kerülhetett volna be a produkcióba. De színpadi játéka külön elismerést érdemel. Abszolút a „csúcson kezdte”, már a színpadra lépésekor –  miközben anyját figyelte – valós őrületet mutatott tekintete, mimikája, testbeszéde, s ez egy percre nem lazult az este folyamán, sőt, a darab vége felé derviseket megszégyenítő őrjöngő táncban végződött. Elektrájáról a történet ismerete nélkül is üvöltött: áldozat, sőt, vesztes. Lánytestvérének, Chrysothemisnek (a szintén litván Asmik Grigorian) egészen más „szólamot” szánt a rendező. Ő nem adta életét a bosszúért, férjet, családot, boldogságot akart. Ezüst, konszolidált üzleti kiskosztümben – alatta izgató, vérvörös alsóneműben – állt a színpadon, ebben szánakozott Elektra bosszútervei hallatán. Mégis, amikor bátyjuk, Orestes rászánta magát a tettre, az ő keze lett könyékig véres, akárcsak hajdan anyjáé. Az ő „boldog” életének ez volt az ára. Ehhez a rendezői felfogáshoz igazodott Grigorian énekesi teljesítménye, hangjának magassága, ereje is ragyogott, ahogy jelmeze. Ő lett a testvérek között gyilkossá, de ezáltal ő vált azzá a gyerekké, akinek mégis lehet jövője, mert megküzdött érte. A német Tanja Ariane Baumgartner (Klytämnestra) grandiózus énekes-színésznő, erőteljes mezzoszoprán. Színpadi jelenléte, játéka mellőzött mindent, amit általában operajátszásnak hiszünk: a nagy gesztusokat és a statikusságot. Igazi drámai (szinte prózai) színésznőként hajszálpontosan adta a már teljesen kimerült asszonyt, akit rémálmok kísértenek férje legyilkolása óta. Hiába erős nő, felőrlődött. Saját döntése, hogy története most a végére ér. Már csak békét és nyugalmat akar, a maradék ereje arra elég, hogy önkezével ne vessen véget életének, és mániásan higgye, hogy elhagyott fia – akit nem tudott elveszejteni férjével együtt – már halott, s nem osztozik húga bosszúszomjában. 

Warlikowski rendezésében a férfiak szinte epizodisták. Derek Welton Orestese egy hétköznapi, norvégmintás pulóverben feszítő fiatalember, akiben semmi hősiesség, csak iszonyatos teher rajta, hogy húga vérbosszúját generációja férfi tagjaként neki kellene beteljesíteni. Michael Laurenz Aegisth-ja elegáns, öltönyös úr, tisztes szerepformálással. 

Ha az Elekra színpadképei okot adtak is némi fejtörésre, az nem volt kétséges, hogy Warlikowski női operát álmodott meg, amiben Chrysothemis tele önbizalommal énekelte: „Nő vagyok, és egy nő sorsát akarom”, ahogy e sorokat Hofmannsthal papírra vetette. Rendezőként nem került olyan „személyes viszonyba” Strauss művével és Elektrával, ahogy tavaly Simon Stone Cherubini zenéjével és Médeé-val. Ő inkább a meghökkentő, zord látvánnyal operált, mintsem művészei valós személyiségével. Holott három eltérő,  de kiváló teljesítményt nyújtó énekesnő adatott meg neki.    

Salzburg 2020-ban egyértelműen az erős nőkre fókuszált. A másik idei produkcióban, Mozart Cosi fan tuttéjében (Így tesznek mind (az asszonyok) Joana Mallwitz vezényelt. Ő az első nő, aki Salzburgban a karmesteri dobogóra állhatott. Sőt, az egyik színházi bemutató, az Everywoman (Minden nő) Milo Rau rendezésében az ikonikus, minden évben játszott Jedermann parafrázisaként értékelhető. (A másik prózai színházi premier, Peter Handke Zdeněk Adamec című dokumentumdrámája volt, a 18 évesen magát a prágai Vencel téren felgyújtó fiúról.) Rau nem a „gazdag ember halálát”, hanem egy hetvenes éveiben járó színésznő (Helga Bedau) küzdelmes, halál feletti – átmeneti – győzelmét dolgozta fel. A színésznőt – a való életben – orvosai szerint már legyűrte a halálos kór: hasnyálmirigyrák. Az előadásban – ezt érzékeltetve – csak kivetítőn van jelen a színpadon álló, történetét mesélő Ursina Lardi mellett. Aztán a tapsnál mégis meghajolt, felülbírálva orvosai ítéletét, még megszökött kicsit a halál elől, a színpadért. 

Tény, idén az estélyi ruhás, gyémántfüggős nézők – akiknek némiképp  státusszimbólum az évi fesztiváljelenlét – hiányoztak Salzburgból. Ahogy az elvágólag parkoló, egyen luxusautók hosszú sora is a Hofstallgassenről. Az operaelőadások után csendes, maszkos „átlagemberek” szállingóztak a salzburgi éjszakában, akik a zene, a művészet iránti rajongásból, a tradíció iránti tiszteletből jöttek idén augusztusban a városba. Ahogy nappal sem a „kommerszturisták” őgyelegtek Salzburg utcáin, mert idén a tömeg hömpölygéséről véletlenül sem lehetett szó. Az állandóságot egy salzburgi „veterán”, Anna Netrebko biztosította, aki Yusif Eyvazovval oldalán – az egyetlen előadásként, amire nem volt jegy! – Csajkovszkij-dalestet adott. Ők lassan a salzburgi Vámosi−Záray duó. Ezt nem bántásnak szántam, hisz imádják őket a nézők, korra, nemre, nemzetiségre tekintet nélkül. Netrebko a világ egyik legmenőbb influenszere, aki nyáron a Twitteren végigkalauzolta követőit Olaszországon és az opera világán. 

Max Reinhardt drámai fesztiválként indította el az Ünnepi Játékokat, s 100 év után „visszavette” Salzburgot. A COVID-19 árnyékában olyan valóságos, minden ízében drámát mutatott a város, amiről az alapító atyák egyike nem is álmodott, még talán azután sem, hogy 1938-ban kiseprűzték a nácik csodás tóparti kastélyából, Leopoldskronból. Az is igaz, hogy Reinhardt eredeti, népszínházi koncepciója nem valósult meg. Ezen a nagyon sikeres fesztiválon valóban sikk részt venni. A 100. évfordulón azonban volt lehetősége a városba látogató – arra fogékony – nézőknek elgondolkodni a Jedermann eszmei mondanivalóján –  különösen Rau Everywomanjével kiegészítve –: jól élem-e rohanó életem, s ha majd a halál árnyékában összegeznem kell, mondhatom-e: nem bánok semmit sem. 

CSEH ANDREA IZABELLA 

Miért lett R. úr ámokfutó? – KV Társulat

Miért és mikor lesz valakiből ámokfutó? A pszichiátria és a kriminológia tudományos válaszain túl a hétköznapi ember is gyakran próbál erre választ keresni. A híradókban megszólaltatott szomszédok, ismerősök értetlenül csóválják a fejüket, „pedig mindig köszönt, és a lépcsőházat is rendesen takarította, ha ő volt soron” – mondják, és nem értik, hogy hagyhatta őket cserben az emberismeretük.

Könyvek és filmek sora választotta témának az ámokfutást. (Érdekes, hogy maga a szó is rejtélyes, a malájból került a magyarba, német közvetítéssel, jelentése kontrollálhatatlan dühkitörésként írható körül.) Fassbinder 1970-ben készült filmje is ezek közé tartozik. A recenzens pedig azok közé, akik nem látták a filmet, és így ültek be a KV Társulat előadására. 

Fassbinder és Michael Fengler forgatókönyvét Bíró Bence fordította magyarra, és ő is írta át színpadra. A párbeszédek pontosak, egy-egy szónak, kifejezésnek az adott karaktert jellemző ereje van. 

A HPS Kultúrszalon fával borított, patinás nagypolgári terében mindössze néhány szék adja a díszletet, a közönség pedig négy oldalról, a fal mellett ülve veszi körbe a játszókat. Belépésünkkor a színészek már kis csoportban álldogálnak, cigarettáznak. Ördög Tamás rendezése jellegzetes irodaházi jelenettel kezdődik: kávé- és cigarettaszünettel, a munkahelyi élet informális középpontjával, amely pontosan visszatükrözi az ottani közösség hierarchiáját. 

Dankó István, Stork Natasa és Major Erik (fotó: Kovács JuJu)

R. úr műszaki rajzoló egy építészirodában, munkája fontos, de a legkevésbé sem látványos. Mellette családapa, szokványos életet élő kispolgár, az a típus, akire azt szokták mondani, hogy csak a családjának és a munkájának él. Dankó István R úrjában pedig éppen az a nagy mutatvány, hogy neki is ilyennek kell lennie: a szinte észrevehetetlen hivatali kisembert, az otthon is üvegnek nézett férjet és apát, a jelentéktelenséget kell megmutatni szinte észrevehetetlen színészi eszközökkel. 

Munkahely, otthon, vendégség – szokványos, mindennapi helyzetekben látjuk a szereplőket. A különböző helyszíneket és a karakterváltásokat (az R. úrt játszó Dankó István és a feleségét alakító Stork Natasa kivételével a színészeket több szerepben is látjuk) Schnábel Zita különleges, aprólékosan kidolgozott jelmezei látványban is megjelenítik. A hetvenes évek divatját idéző norvég mintás mellények, fényes, steppelt pongyolák fontos meghatározói az előadás hangulatának, és a családtagok összeöltöztetésével a kapcsolati hálót is jelzik. (Távoli képzettársítás, de nem tartom kizártnak, hogy a norvég minta a hírhedt norvég ámokfutóról jutott a tervező eszébe.) 

R-né szerepében Stork Natasa már azzal megrajzolja a karaktert, ahogy ezeket a ruhákat viseli. Elegáns kívülállásával, álmatag mozgásával, hanghordozásával egy olyan nőt jelenít meg, akinek egyszerűen nem lehet köze ahhoz az R. úrhoz, akit Dankó István játszik. Kettősük szinte képtelenség, és ezen mit sem változtat R. úr igyekezete, hogy (a saját) kedvenc táncdalaival kerüljön közelebb a feleségéhez. A fiuk szerepében Major Eriket láthatjuk, szinte egyfolytában kúszni-mászni, anélkül, hogy akár a szülők, akár a gyerek különösebb kapcsolódási kísérletet tenne a másik felé. És ez független attól, hogy R. úr például tanul a fiával, érzelmi kapcsolat nem érzékelhető köztük.

Major Erik és Mátray László (fotó: Kovács JuJu)

A jelmezeken kívül a játékstílusban is van valami szándékolt keresettség (nem rossz értelemben vett) affektáltság, amitől az előadás kap egy sajátos ízt,  iróniával is megspékelve. Talán ez teszi a kelleténél könnyedebbé és súlytalanabbá a játékot, és távolít el kissé bennünket R. úr életének lassacskán elviselhetetlenné váló „könnyűségétől”. Annyira, hogy az előtérből behallatszó lövéssorozat, amellyel családját és ismerőseit kivégzi, inkább érződik az előadás, mint R. úr szükségszerű végének.

Pedig remek színészgárda verbuválódott össze a KV Társulat hívására. Az Ördög Tamás rendezéseiben rendszeresen feltűnő színészeken és a hozzájuk csatlakozó fiatalokon kívül (a már említett Major Erik mellett Messaoudi Emina is szerepel) Mátray László is szerepet vállalt az előadásban. Ha van kijelölhető fordulópont R. úr meghasonlásában, akkor az éppen az építésziroda főnökét játszó Mátray és Dankó István párbeszéde, amikor egy céges bulin a spicces R. úr hiába akar összetegeződni a főnökével, az folyamatosan lepattintja. Igaz, a sokkal könnyebben tegeződő magyar közegben ez nem hangzik olyan istenkísértésnek, mint Németországban, ahol le lehet dolgozni egy életet úgy, hogy nem tudjuk meg a mellettünk ülő kollégánk keresztnevét, mert mindenki a vezetéknevén szólítja a másikat, kiegészítve egy Herr-rel vagy egy Frauval. Mégis érezhető, hogy a sok-sok apró semmibe vétel és megaláztatás ezzel fordul át valami nagy, világ elleni haragba.                

Az előadásban a KV Társulat két tagja, Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina, valamint a rendező, Ördög Tamás is több kisebb szerepben tűnik fel. A párbeszédekre, pontos jellemrajzokra, néző közeli játékra és ennek megfelelő gesztusnyelvre építkező játékmód, ami Ördög Tamás rendezéseit jellemzi, a két színésznőnek már szinte anyanyelve, amihez most Urbanovits Krisztina kapott magas labdás apró szerepeket, amelyekben csak úgy sziporkázik.

Az alapanyagokból ezúttal egy jól fogyasztható, több pontján szórakoztató előadás állt össze. Annak ellenére azonban, hogy éppen egy olyan korszakot élünk, amelyben sok kis frusztrációnkban benne van a robbanás esélye, R. úrból ebben az adaptációban valahogy mégsem lett „korunk hőse”. 

Turbuly Lilla

Synge: A Nyugat császára - Pesti Színház

John Millington Synge (1871−1909), az ír szerzők egyik legnagyobbja, harminchét évet élt. Protestánsnak született, Írország legszegényebb katolikusai közé, gyengének és betegesnek a megmaradáshoz erőt igénylő sziget zord, dublini zugába, s költőnek egy olyan családba, ahol tiltották a versfaragást, de még a történetek kieszelését is. Kiskorában a pokol rémképei ijesztgették, aztán kamaszkorában, rácsodálkozva a természetre és Darwint olvasva, tántorgó lélekkel s mérhetetlen szenvedések közepette elvesztette a hitét. Elérte, hogy egyetemre kerüljön, tanulta is nagy buzgalommal a nyelveket, de a zene jobban kezdte vonzani. Nem lett belőle hegedűművész, mert – noha szívesen gyakorolt – nehezen tűrte a nyilvánosságot. Saját országa kezdte érdekelni, s verseket költött, hazafias hévvel. Önéletrajzában írja: „Ami csak ír volt, különleges értéket nyert bennem, és valami olyan – sem egészen emberi, sem egészen isteni – bájt sugárzott, mintha istennővel estem volna szerelembe.” 1906-ban született, The Playboy of the Western World című, mély emberségről és hazaszeretetről tanúskodó darabjának 1907-es előadásakor mégis botrány tört ki, mely azóta is föl-föléled. Olyankor hazaáruló skriblernek kiáltják ki az írót. Még 1993-ban is volt egy konferencia, melyen  megállapították róla:  „Rossz ír volt, kiárusította, mocskolta nemzetét”. 

A régebben Ungvári Tamás fordításában A nyugati világ bajnokaként, majd Nádasdy Ádám magyarításában  A nyugati part kedvence címen futó darab most Hamvai Kornél átköltésében A Nyugat császára címmel került színre a Pesti Színházban, Rudolf Péter rendezésében. Maga a mű nem született volna meg, ha a szerelmi szakítás után erőt gyűjtő, majd a nyirokrák első, nagy műtétje után lábadozó író nem ismerkedik meg annak idején William Butler Yeatscel, aki azt javasolja neki, menjen el a nyugati végekként számon tartott Aran-szigetekre, nézzen ott szét, és írja meg, amit lát. És Synge, miközben megjárta Londont, Párizst és Olaszországot is, vissza-visszatért Innishmore környékére, s a legnagyszerűbb néprajzosok érzékenységével gyűjtötte az információkat. A látottakról Az Aran-szigetek című, 1901-re elkészült, de csak 1907-ben kiadott könyvében számolt be. 

Waskovics Andrea és ifj. Vidnyánszky Attila (fotó: Vígszínház – Szkárossy Zsuzsa)

S ha valakinek ismerős Inishmore neve, az nem véletlen. Ugyanarról a vidékről van szó, amelyről például Az inishmore-i hadnagy rémbohózatának alakjai származnak, vagyis ugyanaz a táj ez, mint aminek elhagyatottságáról kortársunk, Martin McDonagh páratlanul népszerű darabjai beszélnek. Az ír mélyvalóság sötétjéből emelte be a költészetbe Synge az ottani történeteket, több mint száz éve. S tudom, hogy erre a darabjára sokan csak ingatják a fejüket, én azonban hosszú évek óta tartó, s csöppet sem lanyhuló elfogultságot jelentek be vele kapcsolatban. Remekmű ez, ami most friss, poétikus szöveggel, jó ritmusú rendezésben, a Vígszínház kiváló erőit felvonultatva, szinte ficánkol a színpadon. S annyira ír, hogy szinte már magyar.

Bagossy Levente díszlete afféle földbe süllyesztett, szürkésbarna gerendavár benyomását kelti. Az erődítmény Michael Flaherty (Hegedűs D. Géza) csempészett szeszféléket s egyéb szükséges dolgokat árusító, lepukkant csehója, valahonnét idehozott, rozoga székekkel, szegényes ivópulttal, s áttetszővé tett, jobbára a ködös ír tájat mutató szemközti fallal.  A kocsma tündére, Pegeen Mike (Waskovics Andrea), az öreg Michael eladósorban lévő lánya épp árut rendel a távoli városból, miközben unokatestvére, Shawn (Gyöngyösi Zoltán), az őt nőül venni vágyó módos, de nyámnyila, fiatal gazda ott sertepertél körülötte. Az apa meg a falucska örökkön inni vágyó férfilakói épp valami virrasztásra mennek. A kinti sötétből ekkor támolyog be Christopher Mahon (ifj.Vidnyánszky Attila), aki miután ásójával fejbe verte apját, s az fölbukott a krumpliföldön, menekülőre fogta, s most bujkál a hatóságok elől. Egy apagyilkos? Hm. Az már döfi! – vélik a helybeliek, s Christy, a nyakig sáros kölyökember – hisz „minden nő gerjed a bátorságra” – hamarosan sztárrá válik. Beleszeret Pegeenbe, megnyeri az ügyességi versenyeket, és alkalmazkodva a változó helyzethez, saját lelkében is megképződik önmaga legjobb arcának mása, s egyszerre kinyílik a világ számára. Igen ám, de megjelenik a halottnak gondolt öreg Mahon, a maga esettségével gonoszul kérkedő, szétivott agyú apa – a hátborzongató Kőszegi Ákos –, akit muszáj újra fejbe kólintania. De mindez már hiába, hisz a népek számára kiderül, hogy mégsem egy valamire való gyilkost hízelegtek itt körül, csak egy szép szavú, nyizege kölyköt. Ezért hát megbüntetik, galádul, gorombán, keserűen és kegyetlenül. 

Waskovics Andrea dolgos, szárazon realista Pegeen Mike-ja veszít legtöbbet a szereplők közül. Ő tudja, mostantól tilos az álom, mert soha nem jön el érte az, akit magának képzelt, mert az a valaki nincs, nem is lesz, s hogy itt volt, az csak a látszat. Férjhez kell menni a makogó Shawnhoz, és azt csak jó adag viszkivel lehet majd kibírni. Nagyszerűek a színpadon a fiatalok. Waskovics Andrea el tudja játszani, hogy váratlanul megszállja a remény, majd szilánkosra töri a reménytelenség. Gyöngyösi Zoltán bárgyú legénye hézagtalan, remek alakítás, Shawnja maga a szívós, ámde befolyásolható butaság.  Mozgásban, hanglejtésben és élményre éhes csiripelésben is pompásan végig gondolt, üdítő jelenség a lányok kórusa, Tar Renáta  (Sara), Antóczi Dorottya (Nelly) és Márkus Luca (Susan) nemcsak a hegyoldal sáros illatát, de a növényi módon megélt ifjúság hersegő erejét is hozza. 

S ez volt az az előadás, ahol alig bírtam a szemem levenni Majsai-Nyilas Tündéről. Özvegy Quinné, vagyis Mrs. Quin alakja afféle dramaturgiai mestergerenda a cselekményben. Ő az, aki időben kiderít, letagad, eltitkol vagy elpletykál valamit, formálgatva az eseményeket, s aki még nem adta föl. Ő az, aki még el tudja képzelni, hogy az áporodott főttkrumpli és viszkiszagból elébe áll egyszer egy férfiforma valaki, akit nem akarna majd eltenni láb alól. Ad magára, fekete harisnyás lábáról lehúzza a sártól nehéz bakancsot, s pántos, piros körömcipővel cseréli föl. (Jelmeztervező: Kárpáti Enikő.) Asszonyi éhség, szemernyi részvét, s a veszteségre való, jól begyakorlott, állandó készenlét színezi a játékát. Szép a helybeli ivócimborák kettőse, Gados Béla (Jimmy) és Karácsonyi Zoltán (Philly) alkoholtól elnehezült, ám viselkedni és társalogni próbáló figurája. Épp helyükre érnek, jó pillanatban dúsítva fel a játékot a helybéli lakosok: Kóbor Balázs, Nánási Attila, Tárnok Csaba, Turzai Zsombor, Szabó Szása, Sztrehárszki László és Varga Nándor. Minden szereplő bensőséges viszonyt alakít ki a maga tárgyaival, szakadt ruhák, sáros köpönyegek, csúszós söröskriglik, nyekergő hangszerek és vaskos viszkispoharak olyan tökéletes biztonsággal élnek a térben, mintha egy nagy és jól szervezett vérkeringés részei lennének. 

Hegedűs D. Géza (fotó: Vígszínház – Szkárossy Zsuzsa)

Van egy szakadozott, koszlott, vén fotel a pult előtt, afféle házi trónféle Michaelnak, a gazdának. Ebben ülve nyújtja ki jobb kezét az éppen esedékes innivalóért Pegeen apja, s takk-ra meg is kapja. A virrasztás utáni reggel másnaposságában, félig alva, félig böfögésre készülve simogatja egyik térdén a nadrágot, de úgy, mintha Breughel egyik képéről lépett volna le. Hegedűs D. Géza játéka mellett eddig sem lehetett elmenni, de ez az évad átlagon felüli örömöket tartogat. Kezdve már a nyáron, Szegeden bemutatott Akárki előadásának általa játszott alakjaival, folytatva Az öreg hölgy látogatásának Alfred Ill figurájával, vagy az itteni kocsmáros alakjával, minden pillanata tanulmányozásra és megörökítésre méltó. (S ha a vírus is megengedi, hátra van még a szezon második felében a Lear király címszerepe a Katona József Színházban.) 

És van egy kétarasznyi tükör a tér baloldalán, amiben ifj. Vidnyánszky Attila Christy Mahonja egyszer csak meglátja magát. Ez döntő pillanat, mint ahogy az is, amikor a vége felé majd széttöri a tükröt s eljátszik annak cserepeivel. Ma úgy mondanánk, bántalmazó közegből érkezik ez a kezdetben kölyök-kutya tenorban beszélő, majd egyre jobban saját férfi-magára találó fiú. Hamvai Kornél számtalan Martin McDonagh darab fordítása után élvezetesen maivá, mindemellett Synge-hez méltó, bátor költészetté formálta Christy látomásos szózuhatagait. Ifj.Vidnyánszky Attila pedig alkalmas arra, hogy ezt a minden szépre-jóra érzékeny, a természettel testvéri viszonyban élő s a létezés örömeit közvetíteni képes gyerekembert elénkbe hozza. Először csak a szava ered meg, majd a mozgása is követni kezdi a lelkét, végül reptében majdnem fennakad az ajtó szemöldökfáján.

ifj. Vidnyánszky Attila és Kőszegi Ákos A Nyugat császára című előadásban – Pesti Színház

(fotó: Vígszínház – Szkárossy Zsuzsa)

Láttam már párszor ezt a darabot, s ma is emlékszem például az Ódry Színpad 1992-es,  rendezői vizsgaelőadására, Tasnádi Csaba munkájára, melyben Dengyel Iván öreg Mahonja fekve (!) jött be a szemközti ajtón, vérlekvárkenettel a fején. A sírva röhögés kerülgetett mindenkit. De mindig vágytam arra – s ezt például az Ungvári fordítással egyszerűen nem lehetett megcsinálni –, hogy fölszálljon a szöveg, s ezzel Christy Mahon varázsa nyílt színen nyerjen igazolást. Most megtörtént. Láttam és hallottam. Az évad eseménye Hamvai Kornél szép fordítása, amit egy igen jó előadás emel vállára, Rudolf Péter rendezésében. 

Gabnai Katalin

Pintér Béla: Mélyvörös Törtfehér Méregzöld – Pintér Béla és Társulata, Újpesti Rendezvénytér

A cím értelme valamikor az előadás kétötödénél (a nyerő persze a kétharmad lenne) derül ki: a hagyományos piros-fehér-zöldet a magyarok a cigányok ellen folytatott „szent harc” nevében – ezt a cigányok mondják persze – változtatták vérvörös-törtfehér-méregzöldre (ami speciel nem egy jelentős módosítás – itt kérdezném meg, hogy a módosult szín miért nem vérpiros?). Igaz, a „cigányok ősi kerekét” már a romák rakták bele, mikor végül ők győztek. 

Mindez a lassan ködbe vesző múltban történt.

Ami nekünk jövő, és mellesleg úgyszintén a legteljesebb ködbe vész.

Tulajdonképp a jelen is elég homályos.

2214-ben vagyunk, április hó tizenkettedik napján. Igazán lehetnénk 2220-ban, 21-ben, szóval épp kétszáz évvel később, azt könnyebb megjegyezni, de így is jó.

Pintér Béla eddig csak a távolabbi vagy a közelebbi múltba utazott (lásd például Gyévuska; Kaisers TV, Ungarn; Titkaink; Ascher Tamás Háromszéken), elsősorban az említett múltról való tudásunk torzulásait vizsgálandó – most a jövőbe.

Ha létezik múltfeldolgozás, miért ne lehetne jövőfeldolgozás is? 

Magyarországon a cigányok vannak – már a darab szerint – kormányon (és többségben), sőt, hazánk a Nyugat-Balkáni Cigány Unió tagja, immár húsz esztendeje Köteles Lábán Leonárdó a kormányzóelnöke. Ettől még rémisztően ismerős az egész, és nem csupán azért, mert az Újpesti Rendezvénytér lépcsőin, illetve előterében vagyunk (díszlet Tamás Gábor, grafika Bárány Dániel) – a Parlamentben nem lehetünk, mert azt a magyarok felrobbantották, állítólag azért, hogy oda „cigány kormány ne tehesse be a lábát!” Sőt más himnuszt is választottak, a régit most a romák éneklik: Devla, áldd meg a cigányt, / hogy ne szenvedjen a roma nép! – ez ugyan szótagszámilag és prozódiailag nem teljesen stimmel, de oda se neki. (Itt elmesélem, hogy időnként elgondolkodom, milyen jó vitriolos kritikákat írhatnék Pintér Béla darabjairól, ha korlátolt jobboldali lennék. Bár korlátolt baloldaliként is sorolhatnám a kifogásokat. Nem tiszteli a történelmi hagyományokat, sárba rántja a nagyjainkat, az ereklyéinket, lerombolja az ideáljainkat, gőgös városiként lenézi a romlatlan vidékieket és így tovább. Nem tisztel ez semmit. Most épp a cigányokat cikizi – ez utóbbit persze jobboldaliként aligha állíthatnám, ilyenként dicsérnem kellene a roma jellem hiteles ábrázolását, de ezzel Pintért is dicsérném, görnyedezve a feloldhatatlan kognitív disszonancia nyomasztó súlya alatt. Tanárként egyébként mindig szerettem volna például vulgármarxista elemzéseket íratni egy-egy versről vagy regényről, érezzék a diákjaim ennek a gondolkodásnak vagy a nemgondolkodásnak a szépségeit és hatalmas előnyeit.)

Természetesen szó sincs a cigányok cikizéséről, miként Pintérnek – hogy egy evidenciát szögezzek le éleslátón – sosem a jobboldallal vagy a baloldallal (ha akad még ezeknek a szavaknak értelmük egyáltalán) van baja, noha magánemberként, állampolgárként nyilván megvannak a maga politikai preferenciái, hanem az emberi gyarlósággal, butasággal és gonoszsággal. Itt sem a cigányok ábrázoltatnak en bloc komikus figuraként, mint sajnálatos módon Arany Jánosnál – akit ezért talán ne tartsunk rasszistának – A nagyidai cigányokban; a hatalomba került és a hatalomtól megszédült ember nevetséges és félelmetes, aki most épp cigány. (Merész játék ez persze, ízlés kell hozzá – van! –, hisz még így is érzékenységeket és túlérzékenységeket sérthet. Rádai Andrea a Magyar Narancs 2020. október 20-i számában megjelent kritikájában például le is írja: „engem […] nyugtalanít, hogy nem roma emberek parodizálják roma emberek gesztusait – tezsvíreznek meg kilós aranyláncokat hordanak – miközben javarészt nem roma emberek nevetnek ezen. Talán nem feszengenék ennyire, ha lenne a színpadon egy, csak egy roma színész.” Én félcigányként egyáltalán nem feszengtem; akkor éreztem volna magam rosszul, ha az előadásban a jól ismert negatív előítéletek fogalmazódnak meg, de erről szó sincs.)    

Fodor Annamária és Enyedi Éva (fotó: Mészáros Csaba)

Nevetséges és félelmetes embernek itt van mindjárt a kormányzóelnök, Köteles Lábán Leonárdó (Pintér Béla). Elsőre végtelenül udvarias, emelkedett, jóságos, ugyanakkor közvetlen, sőt kedélyes. Istenfélő, tudja, hogy Isten (Devla) után ő csak a második, vagy legalábbis a második első. Az európai és keresztény értékek megtestesítője. Senkit nem hagy az amúgy is felújított út szélén, a figyelme mindenkire és mindenre kiterjed, mindent tud, még azt is, mit mondott róla Jónás János külügyminiszter (Adorjáni Bálint) tavaly nyáron a neszebari Paradise Night Clubban, amit persze úgy fogjunk fel, hogy fontosak számára a barátja szavai. Az esze vág, mint a beretva. Intellektusának esetleges hiányosságaira legfeljebb olyan állításaiból következtethetünk, mint például amelyik szerint súlyos betegeket gyógyítottak meg úgy, hogy a köldökükre tették a Bibliát. A keze simogató, de kemény is tud lenni. Igazi karizmatikus figura, na. Apánk ő, joggal szólítja meg egy sajtótájékoztatón így a népét, illetve hát a nép épp ott lévő képviselőit, akik mind az ő szűkebb környezetének tagjai: „Drága, szép gyermekeim! Az ősi cigány életfa friss magyar hajtásai! Miért álltok itt ennyien az Újpesti Rendezvénytér kétszáz éves lépcsőin? Mondjátok el és én segíteni fogok…” A sajtótájékoztatón – ez dramaturgiai hiba – egyetlen újságíró sincs (hacsak magunkat nem képzeljük annak), tehát inkább valamiféle zenés kormányülésen vagyunk, amit a Nemzeti Dikh Televízió is közvetít. (A dikhipo szó jelentése ’látás’ Csenki Imre szótára szerint, amit – hogy ismeretet is terjesszek a magam számára is váratlanul – Bari Károly nagyszerű gyűjteményének első kötetében olvashatunk, lásd Bari Károly: Régi cigány szótárak és folklór szövegek I–III. Hagyományok Háza, 2013, Budapest.) Mindenkit „nagyon nagy szeretettel” köszönt, egészen addig, amíg ki nem hozzák a sodrából: „…mi a faszra emlékszel te, bazdmeg?” – kérdez később valakit kevésbé emelkedetten. De ez is csak azt mutatja, hogy ő is ember, érzékeny, sérülékeny, sebezhető, mint mi mindannyian. Egy közülünk. 

Mégis mindenki nagy alázattal beszél vele, így dr. Slamovits Szilárd főrabbi (Enyedi Éva) is, a Magyarországi Cigány Zsidó Hitközségek Szövetségének (MACIZSIHISZ) „büszke vezetője”, aki még a közös imában is részt vesz, bár az neki nem kóser, de „Mindent meg lehet oldani”.

És mindenki folyton akar tőle valamit. Slamó bácsi csak azt, legalábbis most még, hogy a felekezete kapjon egy (kezdetben) félórás műsort a tévében.  Krasnyánszki Rafael (Jankovics Péter) és Mága Zinedin (Szabó Zoltán) atyák, Devla tamburás papjai a Pannonhalmi Egyetemet, illetve a Devla egyház pápai állását. (Nem áldását!) Hű barátja, a külügyminiszter Leonárdó gyanúja ellenére ugyan nem akar semmit, de talán csak azért, mert már összeszedett ezt-azt, magángépet, kastélyt, részecskegyorsítót a Kiskunsági Homoksivatagban, ami nélkülözhetetlen, ha az ember épp részecskét akar gyorsítani. 

Egyvalaki mer csak őszinte lenni vele – választ persze nem kap –, de annak is sok kell, hogy eljusson idáig, Terézi Asztrid alezredes (Takács Géza): „Vak vagy, mert nem látod, hogy valójában kikkel élsz! És hogy milyen gyűlöletben élsz! De ahogy megbüntetsz most engem, úgy fog megbüntetni téged is az Isten!” Illetve Slamó bácsi próbálja egyszer a többieket emlékeztetni valami szfinxre, de Leonárdó azonnal leinti. A néző meg csodálkozik, egyelőre.

Roszik Hella, Pintér Béla és Adorjáni Bálint (fotó: Mészáros Csaba)

Az csak természetes, hogy a cigányok is átírták a múltat. Illetve dehogy átírták: végre úgy mondják el, ahogy valójában történt. Mert ne tagadjuk: a fehérek meghamisították. „Azért az nem véletlen – dicsekszik joggal Leonárdó –, hogy csak az én oktatási rendszeremben lehet végre megtanítani a gyermekeinknek, hogy a magyar történelem legnagyobb személyiségei mind cigányok voltak! Csak rá kell nézni azokra a metszetekre, dagerrotípiákra meg fotókra, és a napnál világosabban látszik, hogy Bethlen Gábor oláh cigány volt, Kossuth Lajos beás, Petőfi Sándor serbuja lovári, és igen, a legnagyobb magyar, Orbán Viktor, romungró!”  Sőt Jézus is cigány volt (apja neve Rostás József, anyja neve Langó Fekete Mária), és akkor már Ádám és Éva is, ahogy ezt a muzikális papok elrappelik nekünk: „Cigány volt mindkettő, tudd meg az igazat, nem pedig óhéber, és kurvára nem fehér!” Ez a fehérellenesség (és nem csupán magyarellenesség!) minden objektivitásra törekvés ellenére valahogy nem múlt el az évszázadok során… Talán előítéletességet is mondhatunk. Egy lincselés hírére Zinedin atya így reagál: „Csak a fehérek tudnak ennyire barbárok lenni.” De mikor felvilágosítják, hogy mindannyian cigányok voltak, azonnal így módosít: „El vannak keseredve az emberek, sajnos…”    

A drámának ez a vonala igényes és keserű kabaré; igényességét az is mutatja, hogy a színészeknek eszük ágában sincs szélsőségesen karikírozni a „cigányos” beszédet, pedig az mindig hálás megoldás. Ez a vonal a kabaré azon jellemzőjét sem nélkülözi, hogy aktualitásokra épül, aminek az a hátránya, hogy bizonyos poénoknak rövid időn belül megszűnik az alapjuk. A „Rátóti Zoltán Színházi Aréna” addig hatásos, amíg Rátóti Zoltán neve hallatán mindenki  tudja, hogy kire és mire gondoljon. A „katoliknyák” kifejezés viszont telitalálat, pláne, hogy olyasvalaki mondja, Rafael atya, aki mintha maga is katolikus lenne (ez a Devla egyház kicsit végiggondolatlan), de a fehér katolikusokra, akik nyilván csak álkatolikusok… Napjainkra utal maga az alaphelyzet is: a koronavírus okozta szörnyű járványra emlékeztetőn 2214-ben is járvány van, erről szól az a sajtótájékoztató, amivel a darab és az előadás kezdődik. Ájtatos és álságos hangneme kísértetiesen emlékeztet az operatív törzs naponta hallott képviselőinek tónusára („Teljes szívemmel köszöntöm én is önöket!”), csak itt a magóravírus pusztít, ahogy pusztított már százvalahány évvel korábban is, 2102-ben. Ehhez kapcsolódik az egyik legszellemesebb ötlet. Az előadás rendkívül sejtelmesen kezdődik: legnagyobb meglepetésünkre a megszólaló zenére – ami ebben az előadásban nem igazán invenciózus (zenei vezető Kéménczy Antal) – furcsán öltözött, busó alakoskodók álarcait viselő figurák jelennek meg, fogalmunk sincs, mi fog történni. Aztán dr. Kalányos Anna (Fodor Annamária) szavaiból kiderül, hogy a figurák, csakúgy, mint az ország lakossága, „hazánk ősi védőmaszkjait” viselik (jelmez Benedek Mari, maszk Gergely-Farnos Lilla). Ahogy a busó álarcokban ősi maszkokat ismertek fel, úgy, olyan hitelesen és megbízhatóan értelmezik és magyarázzák a múlt egyéb jelenségeit is. Hát igen. Ez mély és Pintér Bélához méltó ötlet! Az is, hogy a politikai csatározások közben, mint kiderül, fél Európa elsivatagosodott (a cigányok szerint a fehérek tették tönkre, a fehérek szerint – ez ugyan nem hangzik el – nyilván a cigányok.) Errefelé csak azzal nem törődik senki, amivel kellene, nevezzük ezt Lánchíd-szindrómának. Ezért semmi sem lesz jobb, viszont minden rosszabb lesz. 

A kabarévonal amúgy természetének megfelelően nem különösebben mély, Pintér olyan poénokat is megenged magának, hogy a Nyugat-Balkáni Unió egyik legkomolyabb fegyveres testülete a magyar rendőrség, bár ha ezt Leonárdó mondja, tulajdonképp nem is poén. Ő ezt hiszi. Vagy legalábbis a nyilvánosság előtt ezt állítja. Amitől persze még lehet rajta nevetni… A kabaréban mindig hatásos, ha élő személyek neve hangzik el: „…nem volt olyan nagyszerű külügyminisztere Magyarországnak, mint te, Szijjártó Péter óta.” Pintér az áthallásos neveket (és figurákat) is szereti, ami nem baj, sőt; de ha Terézi Asztrid nevéről Várszegi Asztrikra kell asszociálnunk, az nem ízléses. És igen szívesen elengedném az olyan poénokat is, mint a Chiara–kijárat félrehallást (ez könnyen korrigálható). De így is bőven van min röhögni, ami ránk fér. Nekem, mi tagadás, az is nagyon bejön, ha valakit dr. Szentkadarkúti Kleopátrának hívnak, a Dankó Pista Nemzetközi Repülőtérről nem is beszélve…     

Ez a vonal a városi folklór két hiedelmére is rájátszik. Az egyik szerint a magyarországi cigányok lélekszáma hamarosan meg fogja közelíteni/haladni a magyarokét, a másik szerint Orbán Viktor cigány, mely állítás amúgy szép példája a cigányellenességnek. A darabnak van valami enyhe gondolatkísérlet-jellege: mi lenne, ha… Semmi sem lenne, minden rohadna csendesen tovább: a hatalom az amúgy kissé identitászavaros cigányokat („Magyarok vagyunk, bazd meg! Cigány magyarok!”) ugyanúgy eltorzítaná, mint ahogy a magyarokat eltorzította, s ennek a torzulásnak semmi köze az etnikai hovatartozáshoz, ha van is etnikai eleme („…Magyarország kormánya fokozottan védi fehér bőrű honfitársainkat: reggel hét és fél nyolc között csak ők vásárolhatnak…”).  Vajon nem kerülhetnének egyszer olyanok hatalomra, magyarok vagy cigányok, kérdezi halkan a néző, akik nem torzulnak el? Vagy ez a torzulás szükségszerű? 

Pintér Béla legnagyobb ötlete ezúttal az, hogy a kabarét keresztezi a sorstragédiával.

Az Orosz Föderáció frissen megválasztott elnöke, Tyimofej Rozsakov, aki maga is cigány, mi más lenne, minden környező országnak ad a vírus náluk felfedezett ellenanyagából, de Magyarországnak nem. Addig nem, amíg ki nem nyomozzák, húsz évvel ezelőtt ki ölte meg a nálunk álnéven élő lányát, aki nem más, mint Leonárdó első felesége, Sztojka Szvetlána. Leonárdó azonnal megindítja a nyomozást – ezt a vonalat nem mesélem el, aki ismeri Szophoklész Oidipusz király című drámáját, amit a színlap is feltüntet, az sejtheti, milyen borzalmakra derül fény. Az átírás persze kellően kreatív és megcsavart, nem automatikusak a megfelelések, a nézőnek nagyon kell figyelnie, hogy minden világos legyen. Pintér Béla nem csak a cselekmény, a helyszín („a  királyi palota előtt”, ennek megfelelően mi is lépcsőket látunk), hanem a szöveg szintjén is kapcsolódik ókori kollégájához, rögtön az első mondatban. „Gyermekeim, ős Kadmos friss hajtásai, / Mit ültök így körém e lépcső fokain / A bús esdeklők lombjaival lombosan?” – így indul az ógörög remekmű Babits Mihály fordításában; erre rímel Leonárdó első mondata, amit fentebb már idéztem. Megvan az eredetije Terézi Asztrid citált szavainak is: „Te látsz és nem látod, milyen fertőben élsz, / Sem, hogy kinek házában élsz és kikkel élsz!” – vágja oda a királynak a vak jós, Teiresziász. 

Azt mondaná mindezzel Pintér Béla, hogy majd a sors megbünteti azokat, akik megérdemlik? És ha nem bünteti meg? 

Van egy nagyon lényeges különbség az Oidipusz király és a Vérvörös (mondjunk Leonárdó királyt?) között. Oidipusz megvakítja magát, lemond a hatalomról és száműzetésbe készül: „Hadd lakjam a hegyek közt…” Leonárdónak esze ágába sincs elengedni a hatalmat. Mikor kiderül, ami kiderül, találnak egy – a papoknak jut eszébe! – remek megoldást: hazugság persze, de az oroszok is beveszik, Leonárdó pedig beszédet mond a tévében, ha „zavartan, üveges tekintettel” is (mi egy hatalmas kivetítőn látjuk őt): „…örömmel jelenthetem be, hogy oly sok győztes csata után végre a háborút is megnyertük. Mi, magyar cigányok összefogtunk, és a fegyelmezett összefogás erejével legyőztük a közös ellenséget.” S maga mellé vonja a feleségét, aki nem véletlenül visel „hatalmas napszemüveget”: „Egyetlen magyar sincs egyedül. Hajrá, Nyugat-Balkán! Hajrá, cigányok!”    

A folytatódó sajtótájékoztató résztvevői, akik (majdnem) mindent tudnak, sőt némelyikük bűnös is abban, ami egykor történt, a himnuszt éneklik. (Lelkesen? Engedelmesen? Beletörődően? Megadóan?) Jó, Terézi Asztrid már nincs köztük, de ahol fűrészelnek… És itt fűrészelnek. Ha kissé árnyalódtak is a színei, diadalmasan leng a (magyar? cigány?) zászló. 

Hát hajrá!

Azért hadd idézzem, magam sem tudom, miért, az Oidipusz király zárósorait: 

„Senki hát halandó embert, ki e földön várja még

Végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete

Kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

D. MAGYARI IMRE

Egy családregény vége, avagy az utolsó óra

Miroslav Krleža: A Glembay ház 

Komáromi Jókai Színház

A Glembay-trilógia nagyszabású alkotás a horvát irodalom egyik legjelentősebb írójának (költőjének, drámaírójának) tollából; az Osztrák-Magyar Monarchia tündöklése és bukása tükröződik a Glembay család meggazdagodásában és pusztulásában. A gazdagok és hatalmasok kegyetlenségéről szóló történet éppolyan érdekes lehet száz évvel később, mint születésének idején, hisz a kapitalizmus nyomása még pusztítóbb, mint amikor Krleža az 1920-as években megírta róla metsző kritikáját. 

A díszletet látva (Jozef Ciller a tervezője) azonnal nyilvánvaló, hogy a Martin Huba rendezte előadás inkább a múltba tekint, és nem próbál aktualizálni – antik bútorok között tekintélyes zongora uralja a teret, a fekete háttér és a vörös szőnyeg hatékonyan irányítja a színészekre a figyelmet. A minimalista díszlet azonban hosszú távon nem segíti sem a színészeket, sem a közönséget. A kisvárdai Művészetek Házának széles színpada minden ide látogató előadásnak kihívást jelent, s a színészek sokszor láthatóan küszködnek a térben, céltalanul köröznek a bútorok között, a hátsó sorban már nem mindegyiküket lehet hallani, és az energia is elvész. Ez a parttalanság jellemző az előadás egész felépítésére, melynek aránytalan dramaturgiája az első felvonást túlságosan is hosszúra hagyja, míg a másodikat nagyon lerövidíti, s így a tetőpont egyszerűen elsikkad.

Pedig vannak szép jelenetek, a színészek koncentráltak, de sok szempontból mintha nehezített pályán mozognának; a  Glembay család történetét a drámatrilógia után regény formában is megírta Krleža, s a bőbeszédű leíró hajlam már a darab szövegében is megmutatkozik. Olyan hosszúságú és mennyiségű monológot kell a színészeknek elmondani, amivel szinte képtelenség lekötni a mai közönség figyelmét. Az első felvonás szövegeit sokkal erősebben kellett volna meghúzni, hogy egyáltalán esélyük legyen, s az előadás lassan indul be.

Szabó Viktor, Holocsy Krisztina és Fabó Tibor (fotó: Kerezsi Béla)

 Emellett végig hiányzik egy világos szándék, megközelítés; felvetődnek társadalmi, elvi kérdések, de csak érintőlegesen, hogy aztán átadják a helyet a családi melodrámának. Persze ez adja a cselekmény gerincét, de ha valamiért érdemes ezt a darabot itt és most elővenni, az a gazdagság és a hatalomgyakorlás tematikája. Adva van a színpadon a bankszféra, a katonaság, a vallás, a jog és a művészet képviselője – a darab tudatosan, sőt, szinte didaktikusan mutatja be elveiket és elvtelenségüket. Mégis, igazán akkor száll le a por a szövegről, amikor a jogtanácsos (Béhr Márton) azt ecseteli, hogyan kell eladni egy halálesetet az egyszerű embereknek, hogy az okozója tisztán kerüljön ki belőle – majd a pap (Olasz István) képmutató módon igazolja az eljárást. A bankár család és környezete a tökéletes morális pusztulás megtestesítői, de ez a markáns üzenet valahogy nem felerősödik, hanem elvész a végtelen körmondatok között.

A színészi játék nyilvánvalóan a régi iskola felé húz – ami önmagában nem baj, lélektani realizmusra építve éppúgy lehet jó színházat csinálni, mint absztrakt vagy elidegenítő eszközökkel, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának egyik erénye, hogy sokféle színházat mutat. De ha őszinteségre, hitelességre törekszünk, akkor lehetetlen, hogy a színésznő (Holocsy Katalin) segítsen az őt erőszakosan vetkőztető színésznek, vagy felé lépjen, hogy az el tudja kapni a kezét – bár a szerepe szerint éppen menekül előle. Ezek apró dolgok, de árulkodók, ahogy a túlzó, modoros gesztusok is. Ugyanakkor kulcsjelenetekben az érzelmek át tudnak törni a formán, az apa (Horányi László) és fia (Szabó Viktor) közti elszámolás átütő erejű. A darab és a társulat is komoly értékeket és lehetőségeket rejt – de ezek kiaknázásához bátrabban kellene a régi formákhoz nyúlni, és eldobni azt, ami már avítt.

Szőcs Géza: Raszputyin 

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata

Hirosima és Nagaszaki után, 1947-ben az atombombát megalkotó Manhattan-terv tudósai létrehoztak egy szimbólumot, a Doomsday Clock-ot, a Végzet Óráját, melyen visszaszámlálásszerűen jelezni lehet, mekkora az emberiséget a nukleáris korban fenyegető veszély. Az éjfél globális méretű katasztrófát jelent, akkor hét perccel állt éjfél előtt. A Raszputyin egy hasonló utolsó pillanatban játszódik, az I. világháborúhoz közeledünk, s az óra ketyeg. Szőcs Géza nehéz vállalkozásba fogott, amikor ezt az összetett helyzetet próbálta ábrázolni, de zseniális ötlettel választott hőst magának: a szent szörnyeteg Raszputyint. „Hőst”, aki a köztudatban aligha az, sőt, korának egyik leggyűlöltebb embere volt – a darab fikciója szerint mégis egyedül ő látja a jövőt, ő próbálhatja megelőzni a világégést és mindazt a borzalmat, ami a XX. században ebből következik. Tudjuk, hogy nem arathat sikert – a kérdés az lesz, hogy miért nem. 

Rappert-Vencz Gábor (fotó: Kerezsi Béla)

Bár az előadás egyértelmű középpontja a Rappert-Vencz Gábor játszotta Raszputyin, a rendező, Sardar Tagirovsky előadásait jellemző összmunka itt is átütő erejű; a társulat tagjai kivétel nélkül lenyűgözően működnek, akár az Arkangyalok karának tagjaiként, akár a történelmi alakok szerepeiben. A játékmódban egyszerre van jelen a csöndes, feszült figyelem, a szélsőséges, karikírozó stílus, s mögötte a valódi emberi érzés és önirónia. A határon túli társulatok, akiket kevésbé köt gúzsba a realista stílus, többnyire értik és jól beszélik ezt a nyelvet.

Az előadás egyik legnagyobb ötlete a kivetítőkön megjelenő trívia; a dráma színleírásai, történelmi háttérinformációk, irodalmi idézetek jelennek meg, miközben zajlik a drámai cselekmény – a tágabb történelmi-irodalmi kontextus ellenpontozza és új szintre emeli a darabot. A végtelen információ és az egymásba szövődő történetek zavaros tengerében érezhetjük, milyen kiszolgáltatottak vagyunk egy olyan világban, melyet egészen soha nem tudunk megérteni.

Emellett a Raszputyin emlékeztet rá, mit is jelent, hogy a színház összművészeti alkotás; vizuális szempontból festői szépségű kompozíciókat látunk, a lila árnyalataival játszó jelmezek, az ellenpontként megjelenő gyönyörű piros ruhák, a kék árnyalataira váltó háttér összhangja a kék jelmezzel, fényekkel, foltként megjelenő sárga színekkel – minden kép emlékezetes. A zenei anyag és annak kivitelezése szintén erős, akár a pregnáns ritmusjátékról, a szólókról, a kórusról vagy Sztyepa játékáról van szó, amivel egyébként az előtérben szép összeget sikerült összekalapoznia. A közönség különösen szívesen fogadta a kar szünetben előadott produkcióját; a nézők és a színészek közötti határok feszegetése nem öncélú gesztus, ahogy az előadás közben felszolgált finomságok sem. Tagirovsky színházában az előadás közös élmény, melynek a kar produkcióján keresztülsétáló bácsi ugyanúgy a része, mint az éneklő színészek, a vodka íze, a meleg kávé illata.

Ha színházba megyünk, reménykedünk, hogy olyasmit kapunk, ami kiemel a hétköznapokból, felvillanyoz, emlékezetes marad – és néha talán látunk valamit, ami arra késztet, hogy elgondolkozzunk a történelemről, az emberiségről, a világról. A Raszputyin ilyen előadás. Vajon a sorsunk, több millió ember élete olyan fatális apróságokon múlik, mint másfél milliméter, vagy a történet eleve determinált, melyben mindenki az egyetlen lehetséges és szükségszerű szerepet játssza? Igaza lesz Raszputyinnak, s holnap mi játsszuk az ő szerepét? A Doomsday Clock jelenleg 100 másodperccel áll éjfél előtt – a színházból kifelé jövet, a híreket görgetve pedig inkább a Millió rózsaszálat dúdoljuk, hogy ne kelljen hallani az óra ketyegését.

Dobszai Eszter