Woody Allen: New York-i komédia – Central Színház – stream

 

Tövises mestermunka Woody Allen 1995-ben bemutatott Central Park West című, kortársi komédiája. Prekop Judit fordításában, Baráthy György dramaturgiai közreműködésével és Puskás Tamás rendezésében, New York-i komédia címen tizennegyedik éve fut ez a darab a Centrál Színház színpadán, s most, hogy a pandémia kizárta a közönséget a színházakból, elindult hódító útjára a képernyőkön keresztül is. Hűen a reklámok szövegéhez, valóban próbára teszi a rekeszizmokat, de közben beleváj a lelkek mélyibe is. Szerzőjéhez méltó, vihogó bohózat ez, ragyogó színészekkel, hibátlan rendezésben, s míg könnyeinket törölgetjük a nevetéstől, titkon azért tudjuk, hogy tulajdonképpen sírni kéne.

Woody Allen laza mozdulatokkal, lenyűgöző pontossággal adagolja az információkat, és közben üt, orrcsontra, állra, gyomorszájra, és odarúg érzékenyebb helyekre is. Egy-egy dramaturgiai bal- vagy jobbegyenes révén derül ki fokozatosan, kik is ezek az emberek New York előkelő negyedének tetején, az értelmiség halovány habrétegébe zártan. Van itt egy pillanatnyi sebzettségében (és ebből következő átmeneti részegségében) is dekoratív nőstényoroszlán, Phylis (Básti Juli), a sikeres pszichológus, aki azt gyanítja, hogy a férje, Sam (Puskás Tamás), az ugyancsak sikeres ügyvéd azért akar tőle megszabadulni, mert saját szívbéli barátnője, Carol (Nagy-Kálózy Eszter) elcsábította. Tetemre hívja hát Carolt, s megkezdődik a nagy elszámoltatás.

Básti Juli és Rudolf Péter (forrás: Centrál Színház)

 

Básti Phylis-e iszonyú erővel markolja meg a helyzetet, s fölmerül a kérdés, vajon meddig lehet ezzel a zászló szerűen magasba emelt friss bánattal hadonászni s ordítva zokogni. Kiderül, hogy bármeddig. Már ha Básti játssza a figurát. Az energiagazdálkodás csodája, amit Básti Juli művel az egész játék során. S miközben elárul ezt-azt a házasságukról, pompásan jellemzi Carol s annak egyelőre távollevő férje, Howard (Rudolf Péter) kicsit sem problémátlan kapcsolatát. Ahogy Howard nevét kiejti, az egy több íves jellemtanulmányt helyettesít. Hogy mostani, zilált lelkiállapota ellenére elég jól van bekötve a valóságba, s nem véletlenül rendelkezik óriási pacientúrával, azt az a szembeülős pozíció is jelzi, amikor teljes odafordulással figyel a másik mondandójára, vagy csak úgy félvállról dob oda neki valami szalmaszálat, amibe a problémagazda belekapaszkodhat. A legyűrhetetlen szakmai hiúság és a munkaeszközként használatos, begyakorlott becsület győz a mások számára átláthatatlanul kusza pillanatokban is. Az meg, ahogy nyizege barátnéját tunkolja-mártogatja bele a fölbugyborgott bajokba, elemi erejű bohóctréfa.

Básti Juli hangját s egy-egy gesztusát lehetetlen föl nem ismerni. No de ki ez a pöttyös bundába csomagolt, tipegő-pityegő önismerethiány, ez a darabonként összerakott műmadárka, akire most Phylis haragja rázúdul? Nagy-Kálózy Eszter csodásan adja a butát. Szép mellhangját valahová elrejtette, s most eljátssza a magát győztesnek vélő egeret egy trónfosztott oroszlánnal szemben. Amit Carol valaha elkezdett, azt mindig, de mindig abba is hagyta, főiskolát, egyetemet, munkát, s tulajdonképpen a házasságát is. Szíve szerint folytatná kapcsolatát Sammel, de apróbb gondok adódnak, úgyhogy alighanem már csak a közösen vásárolt, álomszép art deco fülbevalóval vigasztalódhat.

Nagy-Kálózy Eszter és Básti Juli (forrás: Centrál Színház)

 

Hogy tulajdonképpen mennyire megtalálták ők Howarddal egymást, azt rögtön látni fogjuk. Megjelenik Rudolf Péter egy olyan csontszín kötött kardigánban, hogy benne Howard szinte beleolvad az elegáns lakás világos hátterébe, illusztrálva: ez az ember talán nincs is, s ha netán van, önmagát sem látja igazából. (Díszlet-jelmez: Antal Csaba.) Mivel a darab régóta megy, könnyű találni pár felvételt a világhálón, korábbi előadások jeleneteivel, ahol Rudolf Péter még sötét hajjal és pár kilóval könnyebben alakítja a szemüveges írófélét. Annak is megvan a maga bája és igazsága, de ez a mostani, őszes, kissé megfáradt, sikertelen értelmiségi tán még igazibb, s fájóbb színészi találmány. A puha és kedves Howard visszatérő mániás depresszióját olyan félve ápolják a házasfelek, mint egy szeszélyes és veszélyes virágot. Bánatra pillanatnyilag is van ok: Howard apja egy majdhogynem elfekvő minőségű öregek otthonában éldegél, halni készülő, pecsétes ruhájú vének társaságában. Fia most látogatta meg, ki van borulva az élménytől, s határozott céllal babrál egy régi pisztolyt. Amikor aztán kiderül, hogy van egy – annak idején merő technikai érdeklődésből összehozott – fiuk, akit abban a pillanatban örökbe adtak, amikor fölfogták, hogy mit is csináltak, fölsejlik a szörnyetegcsontváz a pöttyös bunda alatt is, és megáll a levegő. De mivel nyilvánvaló, hogy jobb annak a gyereknek bárhol máshol, megy tovább a bajok boncolgatása.

Beállít Sam, s igen dinamikusan kezdi összeszedni a motyóját, de mint kiderül, nem Carollal kíván ő lelépni. Puskás Tamás figurája maga a gyűrhetetlen, magabízó férfierő, az életközépi ruganyosság s a megérdemelt önszeretet. Érzi kicsit, hogy nem lesz ez mindig így, sürgeti hát az eseményeket. Ő van legjobban meglepve, amikor friss babácskája, a 21 éves Julie (Sztarenki Dóra), aki egyben Phylis férfifóbiából kikúrált páciense, elunván lent a várakozást, följön érte, hogy majd együtt távozzanak. Az tudja leginkább értékelni Sztarenki Dóra alakítását, aki látta már őt sok egyéb, sokszor akácfa keménységű szerepében, s élvezte balerinakönnyedségét és míves beszédét is. Most lelassítja a szavak első szótagját, merevvé teszi az izmait, rácsavarozza nyakát a gerincére, s rögtön megvan a gazdag bankár lassúcska és befolyásolható gyereklánya, aki ámulva hallgatja Howard csajozó dumáját. A minden szempontból csattanós véget azért semmiképp sem mondom el.

A játék végén nincs taps, hisz nincs közönség, a közreműködők csöndben kijönnek, s meghajolnak. Érdekes volt látni, mennyire átformálja a nézők hiánya a játékot. Gyors, tempós, borotvával snittelt produkciót láttunk. Nem kellett, mert nem lehetett a közönség reagálására számítani. Ettől viszont a játékhő bent ragadt a színpadon, s filmszerűre sütötte össze a jeleneteket. Mint az adást záró rövidke beszélgetésből kiderült, jó tíz perccel volt rövidebb az előadás, mint előző alkalmakkor, hisz egy fontos résztvevő nem lehetett jelen sem a nevetéseivel, sem a hirtelen beálló csöndjeivel.

De már nagyon készül, hogy ott legyen.

Gabnai Katalin

Yasmina Reza: Bella Figura – VígStreamház

 

A nős férfi, aki viszonyát szeretőjével a házassági köteléktől való alkalmi elszakadás lehetőségeként éli meg, és nem kíván válni. A szeretője, a gyermekét egyedül nevelő nő, aki úgy szeretné más mederbe terelni a kapcsolatot, hogy eközben ne veszítse el a férfit. Egy ismerős házaspár, akiknek távolról sem olyan kiegyensúlyozott a kapcsolata, amilyennek első látásra tűnik. Egy idős anya, aki épp szülinapos, és hol akaratos kisgyereknek, hol mindenen átlátó, bölcs asszonynak mutatkozik. Ők Yasmina Reza relatíve új (2015-ben írott) drámájának szereplői, a helyszín és a címszeplő pedig egy előkelő étterem, amely feltehetően kifinomult ízlésű és vastag pénztárcájú vendégkört vonz – nevével persze több asszociációs mezőt megnyitva (lehetőséget adva arra a szándékos félrefordításon alapuló képzettársításra is, amely e recenzió címében megjelenik). A darab nem több, mint egyetlen este banális történéseinek krónikája: lelepleződések, frissen születő rokon- és ellenszenvek, alkalmi szövetségek, kisebb pálfordulások után végül is nem áll be drámai fordulat – még az is lehet, hogy másnaptól minden úgy megy tovább, mint eddig. Mindezt a szerző finom humorral, némi iróniával, pergő dialógusokkal, profin megszerkesztve tálalja – de a végeredmény így is csupán egy sablonos, sem mélységekkel, sem váratlan fordulatokkal nem szolgáló történet.

Yasmina Reza napjaink egyik legsikeresebb színpadi szerzője, fontos színházi díjakkal kitüntetett darabjait elismert társulatok, neves rendezők viszik színre (a Bella Figura berlini bemutatója például a Schaubühnében volt Thomas Ostermeier rendezésében), előfordul, hogy film készül belőlük (mint Az öldöklés istenéből, Roman Polanski rendezésében, Jodie Foster, Kate Winslet, Cristoph Waltz főszereplésével). Nemcsak a történelmi hűség kedvéért írom ezt le, hanem azért is, hogy éreztessem: jeles művészek nálamnál nyilvánvalóan jóval többet hallanak ki ezekből a drámákból (vagy legalábbis jóval többet látnak bele e szövegekbe, mint én). Magam úgy vagyok az általam ismert Reza-darabokkal, hogy mindig keresem bennük a csavart, vagyis azt a pontot, ahol a tetszetősen egymásra pakolt banalitások sorozata mégis csak kiad valami eredeti jelentést, illetve többet jelent önmagánál. És nem találom – nemcsak a szövegekben, hanem a magyar színpadokon megszülető előadásokban sem. Felvetődött már bennem az is, hogy e darabok ideális színpadi megvalósítása nem a reálszituációk aprólékos kidolgozása volna, hanem valamilyen szürreális bohózat megteremtése – de láttam Kamondi Zoltán tíz évvel ezelőtti vígszínházi Az öldöklés istene-rendezését, amely (ha jól értettem) valami hasonlóval kísérletezett, kevés sikerrel. A Bella Figurában számomra egyszerűen nem látszanak azok a pontok, amelyeken a színpadi történések elemelkedhetnének a kiszámíthatóan lepergő, meglehetősen érdektelen, inkább karaktertípusokat, semmint hús-vér embereket felvonultató cselekménytől – akár úgy, hogy más kontextusba helyezik azt, akár idézőjelek közé téve a látottakat, vagy a felvetett kérdéseket emelve egyetemesebb szintre. Nagyobb baj, hogy erre irányuló szándékot a Pesti Színházba tervezett, egyelőre online formában megvalósított bemutatón nem is vélek felfedezni. Török Ferenc rendezése jobbára a történetvezetésre és a szituációteremtésre koncentrál. A tágas tér, a szereplők feje felett megjelenő csillagos égbolt talán segíthetne elemelni a reálszituációkat, de komolyabb színészi, rendezői szándék erre nem mutatkozik. Tulajdonképpen Khell Csörsz díszlete is ellentmondásos kicsit, hiszen a tér szimbolikus erejét már az első jelenetben gyengíti kissé a színre gördülő tűzpiros autó, az étterem berendezése pedig nagyjából a klasszikus társalgási drámák színtereinek felel meg. A háttérben néma szereplőkként pincérek is megjelennek, italok kerülnek az asztalra, így a rendezés csaknem maradéktalanul megteremti az éttermi illúziót. A színészi játék pedig alapvetően realisztikus, legfeljebb kicsit elemelt, de ez az „elemelés” is inkább a társalgási drámák irányába mutat. Ami így megszületik a színen, az tényleg nem több, mint a Reza által elmondott eseménysornak a szöveggel adekvát színvonalú bemutatója, a méltánylandó színészi igyekezet ellenére is erős hiányérzetet hagyva a nézőben.

Petrik Andrea és Halász Judit (fotó: Dömölky Dániel)

 

Méltánylandó színészi igyekezeten nagyjából azt értem, hogy a játszók igyekeznek egyéni színekkel feltölteni a karaktersablonokat. Ezt a törekvést azonban mérsékelt siker koronázza, hiszen maguk a figurák – amennyiben a játék nem mozdul el határozottan valamilyen irányba a reálszituációktól – nem különösebben bonyolultak, gyorsan átláthatóak, kiismerhetőek, így a színészi alakítások legfeljebb a karakterek domináns sajátosságaihoz rendelhetnek egyéni színeket, ami nem teszi sokkal izgalmasabbá azokat. A legszórakoztatóbb Halász Judit játéka, aki legalább a szereplő viselkedésének ambivalenciájára támaszkodhat: az általa megformált Yvonne nem szenilis vénasszony, aki néha meglepően élesen lát, de nem is demenciát tettető, mindenkit átvágó idős hölgy, hanem szuverén személyiség, aki hol elhagyja, hol feltalálja magát, így tisztánlátása éppoly hiteles, mint lassú szellemi leépülése – és kétségkívül ő a kvintett legkevésbé kiszámítható figurája. Fiát, Ericet Wunderlich József olyasfajta sikerembernek játssza, akinek a látszatok a legfontosabbak, s ebbe a látszatba ideig-óráig a mások iránt tanúsított megértés és empátia is beletartozik – de csak addig, amíg nem túl kényelmetlen, vagy nem sérti érdekeit. A feleségét, Françoise-t alakító Kovács Patrícia precízen hozza a hűvös, álszent társasági dámát, valamelyest érzékeltetve azért, hogy ez a póz legalább részben az unalmas, kevés boldogságot tartogató családi kapcsolat folyománya. Petrik Andrea szeretet- és perspektívavágytól fűtött Andreájának domináns jellemzője az a harsány gátlástalanság, amellyel azok közlekednek a világban, akiknek nagyon sok a vesztenivalójuk, vagy akiknek már semmi vesztenivalójuk nincs. Stohl András Borisa pedig olyan rendíthetetlenül feszengi végig az estét – hol a lebukás veszélye, hol partnere viselkedése, hol saját hazugságai és kétszínűsége miatt –, hogy ez a feszengés idővel rám is átragad. Próbálok legalább az előadásba belelátni valami mást, valami többet a banalitásokból összehordott felszínnél, de nem járok sikerrel. És ha tévedek is Reza munkásságának megítélésében, ha darabjainak mégis van olyan tartalmi-formai rétege, ami számomra nem érzékelhető, abban bizonyos vagyok, hogy azt Török Ferenc rendezése sem találta meg. A vígStreamházi bemutató nem több a rezai történet puszta megjelenítésénél. Ami mindenképpen kevés.

Urbán Balázs

Cseh Andrea Izabella – Farkas Éva: Karrier-dal – Három Holló Művészeti Kft.

 

 

Jó, ha egy könyvet jó érzés kézbe venni, s most ez a helyzet. Megállítóan szép ez a Toldy Miklós által tervezett és tördelt, vaskos kötet. Ránéz az ember a borítóra, aztán visszanéz rá újra, s megpróbálja kitalálni, honnét ez a márványos derengés a krétafehér fedőlapon, s mitől olyan gyönyörű ez a női arc, ami mintha egy alabástrom empire szobor semmiből előrajzolódó fejecskéje lenne. Hogy ő Vári Éva? Csak az lehet, hisz ott a cím, lendületes sötétkék, vagy inkább antracit lila betűkkel írva: Karrier-dal – Vári Éva élet- és pályarajza. Akkor most kiderül, kicsoda is Vári Éva? „Rólam a legtöbbet az tudhatja meg, aki eljön és megnéz a színházban… Ami belőlem fontos, az héttől tízig lezajlik a színpadon” – mondja a könyv főszereplője. Már csak ezért is szép teljesítmény, hogy Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva elnyerték bizalmát és engedélyét, hogy pályafutását érdekes, és nálunk tulajdonképpen szokatlan formában dokumentálják. Őt választották könyvük hősének, mert mint írják, „karrierje, emberi tartása példaértékkel bírt számunkra, és határozottan van nézői kémiánk irányába”. Erről a „nézői kémiáról” és annak hasznáról, valamint a kötet műfajáról még szót ejtünk később, de addig is, nézzük a legfontosabbakat Vári Éváról.

Nagykanizsán született, 1940. augusztus 20-án. Édesapja közgazdasági technikumot végzett, cipésznek tanult, majd a cipőipari szövetkezet vezetője lett, édesanyja – ahogy azt annak idején mondták – háztartásbeli volt. A család hangulata védelmező, s bár kissé tartózkodó is, nyitottak ők minden élményre, és sok a könyv otthon. Innét ered az olvasás szeretete. Jó tanuló, s könnyen megy neki a zongorázás, éneklés is. Az iskolában apácák nevelték, igen rideg módon, felszabadult lélekkel távozik hát tőlük, nem kívánkozva vissza hozzájuk. Közben hat rá minden, ami szép és szomorú, így aztán felnőttkori személyiségébe is beépül valami rezervált melankólia. Így, messziről nézve, kétlem, hogy ez a szépen viselt, szelíd bánatosság csupán olvasmányokból és filmekből elkapott viselkedési minta alapján alakult volna ki. Inkább talán a támasznélküliséghez, a megtanult és kitanult egyedülléthez szükséges létezéstechnikai eszköz ez, aminek a féken tartott, de folyton mardosó gyanú lehet az alapja. Vagy csak az érzés, hogy – jobb félni. Ezt színezi aztán jótékonyan a pályatársak mindegyike által érzékelt és méltányolt humor, a Vári-féle kiérlelt irónia.

A nagykanizsai olajbányászati technikum amatőrszínjátszója hogy, hogy nem, érettségi után hirtelen a kaposvári színház színpadán találja magát, hogy aztán 1958-ban el se menjen felvételizni a főiskolára, hanem helyette leszerződjön karkötelezettséget vállaló színésznek, Ruttkai Ottó csapatába. 1959-ben azért mégiscsak megpróbálkozik a felvételivel, de a harmadik rostán nem jut túl, Básti Lajos szerint őt már „megrontotta a színház”, nincs mit tanítani számára. Nem is az órákon megkapható tudás meg az osztályzatok lettek volna fontosak, hanem a sehol másutt be nem szerezhető emberi és szakmai kapcsolatok. Ezeknek hiánya – sokszor a bizonyítási kényszer görcsével együtt – évtizedeken át elkísérte. Az 1963-as ősz már Pécsett, szeretett városában, s abban a színházban találja, ahol 1967-ben „papírt” kap színészi mivoltáról, s melynek 1990-től kezdve örökös tagja lesz. Harminc éven át tart ez a főszerepekben gazdag szakmai szerelem, ő a szép város ünnepelt szubrettje és primadonnája. Van itt egy igen fontos esemény: 1984-ben Pécsett mutatják be a Csemer Géza – Szakcsi-Lakatos Béla szerzőpáros második zenés színművét, ami egy Amerikába szakadt, cigány származású színésznő hazalátogatását meséli el. Ezt a Lakatos Mariskát, vagyis Mirenas Lock-ot játssza Vári Éva, s énekli a híres „Karrier-dal”-t, mely a mostani könyv címét is adja. Szaporodnak a sikerek, míg egyszer csak elkezd ritkulni körülötte a levegő, s változtatni kényszerül.

Jön a Budapesti Kamaraszínházban eltöltött húsz izgalmas év, tévészereplésekkel tarkítva, megérkeznek a szakmai díjak is, köztük a Kossuth-díj, 2009-ben. Rajongók követik, bármerre jár, Edith Piaf-estjét nem egyszer, de sokszor nézik meg a rá fölesküdöttek. Párhuzamosan játszik Pesten és vidéken. Vincze János rendezésében Orbánné a Harmadik Színházban, Ilan Eldad rendezésében Rose a Kamarában, majd a Spinozában, hogy a Kulka Jánossal játszott Hat hét, hat táncot ne is említsük. A Budapesti Kamaraszínházat hirtelen bezárják, jó öt évnyi szabadúszás jön, majd következik a visszatérés Pécsre. „Ahhoz, hogy az ember vidéken sérülés nélkül megmaradjon 30 évig, az kell, hogy eldöntse, mi is fontos számára. Az, hogy karriert csináljon, vagy az, hogy mindennap, amikor felöltöznek az emberek és hát órakor bemennek a színházba, mert meg akarják nézni, akkor ennek örülni tudjon. […] A véletlenen, és még sok mindenen múlik, hogy kinek mi a sorsa. Az én sorsom ez, és nem vagyok vele elégedetlen. Nem én vagyok a fontos a színházban, hanem a színház fontos az én számomra.” – mondja.

„Színészvér és civil méltóság, asszonyi okosság és komédiás ösztön – ez Vári Éva színpadi lényének jellegadó kevercse” – írja róla László Ferenc, s ebből a pompás jellemzésből kölcsönződött a fenti cím. Ezt a képet szolgálja a szerzőpáros is, akik az utóbbi években – harmadik társukkal, a fotós Herbszt-Véner Orsolyával együtt – népszerű szereplőivé lettek a színházi világnak. „Képzett nézők” ők, hiszen jogi diplomájuk birtokában elvégezték a színművészeti színikritikusi kurzusát is, és mint Face-book-jelenlétük („Iza & Három nővér – minden, ami színház”) is mutatja, igazán felkészült rajongói a színháznak. A könyv hangvételén és egészén érzékelhető üdítő civilség több, pontosan megfogalmazható szakmai haszonnal járt. A szakmán belüli színháztörténészektől és más elméleti szakemberektől elvárják, hogy múltat/jelent feldolgozó munkáik részrehajlást nem ismerő objektivitást és pártatlanságot tükrözzenek, ám jelen szerzőink büszkén kijelentik és bejelentik, hogy hősüket nem csupán tisztelik, de tőle el vannak ragadtatva, s ezt a munkát tulajdonképpen neki címzik, s neki ajánlják, személyre szóló emlékkönyvként. Ez az emlékkönyv jelleg pár oldal pluszt eredményez, de megéri a döntés.

Amit kissé nehezményeztem, az a jelentősebb dátumokhoz kapcsolt, a Google segítségével készült, világtörténelmi gyorsfénykép mechanikus, sormintaszerű beiktatása, de végül ez a fogás is hatni tudott, különösen, mikor a Kamaraszínház rapid megsemmisítését éltem újra. Aminek legjobban örültem, az a pécsi Harmadik Színház és Vincze János sűrű emlegetése. Igen, mindenkinek tudnia kéne, hogy Vincze János a legfontosabb és legjobb magyar színházi rendezők egyike. Jó volt olvasni róla.

Farkas Éva, Herbszt-Véner Orsolya és Cseh Andrea Izabella

 

Már a könyv felénél jártam, amikor rájöttem, hogy Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva Vári Éváról szóló könyve valami olyasmit valósít meg, amit rajtuk kívül mások nem is igen tehettek volna meg, s ami egyben szakszolgálati teljesítmény a magyar színikritika megismerése és elismerése érdekében. Ha tudniillik hasonló könyvet egy nagy gyakorlatú kritikus írna, mindenki elvárná tőle a saját szöveget, s ha ad magára, tényleg aligha merne másoktól ilyen hosszan idézgetni. Ha egy korszakot mutatna be egy történész, nem az érzelmileg legfontosabb pontok világítanának, hanem az adatok. Itt viszont egyfajta „középpontos” dráma születik, egyetlen művész köré repülnek – méghozzá időrendben, s egymásra rakódva – a napilapokból, szakmai folyóiratokból, tévé- és rádióinterjúkból gonddal kiválasztott, előadást leíró részletek. Olyan így az egész, mintha a betűvető színháziak, múltból és jelenből együvé seregelve, ma is egyszerre figyelnék a főhőst, mint valami közös időnkből felmagasodó csudafát. Ők azok, akik rögzítik a színházi alkotó jelennek élő, múlékony művészetét, a kásásodó filmfelvételeknél is jobban, hiszen ők nem csupán azt írják le, ami látható és hallható, hanem, azt is, hogy mindez mit jelent az adott időben. Vári Éva pályájának bemutatása mellett a magyar színikritikaírásra nyit új ablakot ez a könyv. Érdemes dolgozni a következőn.

Gabnai Katalin

avagy: Egy kispolgár rémült vallomásai (II.)

 

A népszerűség lépcsőfokain

Kabos nem üstökösként robbant be a színházi életbe. Lépésről lépésre haladt előre a néhány mondatos szerepektől az egyre nagyobbakig. Végigjárta a vidéki színészet rögös és kanyargós útjait, majd két nekifutásban hozzálátott a főváros meghódításához. Volt benne valami, amit jobb híján önbizalomnak lehetne nevezni. Ez a titokzatos és ellentmondásos tulajdonság vezette el a színészet felé.

Amikor másodszor tért vissza Budapestre, már pontosan tudta, mit akar, és hogyan fogja felépíteni saját színpadi személyiségét. Megint beállt a sor végére, de nem a csodára, vagy a felfedezőkre várt, akik egyszer csak észreveszik, hanem saját írói ambíciói segítségével egyengette pályáját. Erre aligha van jobb csatatér, mint a kabarészínpad.

1919 őszén mit sem törődve a Tanácsköztársaság szigorával és a színházak területén hozott látszat-intézkedéseivel, leszerződött a Medgyaszay Színpadhoz,¹ melynek második műsorában két szerepet játszott: Nagy Endre Pirike papája című bohózatában és Ráskai Ferenc² A gavallér című életképében. Szerepléséről egyetlen mondat olvasható Az Újság című lapban: „Kabos Gyula Istenáldotta tehetség, beszéde természetesen bájos.”³ Egy adattár szerint 1920 januárjában ugyanitt még két egyfelvonásosban, Kálmán Tibor Szerenád és Hallatlan skandalum című tréfájában is játszott.

A következő időszakban már a Beöthy László által alapított Unió Színházüzemi és Színházépítő Részvénytársaság⁴ kötelékében áll. Eredetileg ebbe csak a Király és a Magyar Színház tartozott, majd 1920-ban a Belvárosi és az Andrássy úti Színházakat, 1921-ben a Blaha Lujza Színházat, továbbá az Angol Parkban működő Scala Színházat is hozzácsatolták. Az Unióhoz szerződött színészeket Beöthy ott léptette fel, ahol éppen szükség volt rájuk. Kabos tehát négy évadon át felváltva játszott a főváros négy színházában: a Belvárosiban, az Andrássy útiban, a Blaha Lujzában és a Magyarban.

A Belvárosi Színházban első szerepe egy groteszk epizód, Juki cigányprímás volt Szép Ernő Patika című darabjában. Az Andrássy úti Színház ekkoriban csak kabaréműsort játszott. 1920. november 18-án az ő magánszámával kezdődött a műsor. A Spórolni tudni kell című monológ (ma úgy mondanánk: stand-up comedy) saját szerzeménye volt. Egy évvel később újabb magánszámmal jelentkezett Vagyonmentő vásár címmel. Néhány hét múlva a Szerecsen (ma Paulay Ede) utcai Revü Színházban lépett fel, ahol Oscar Strauss A bálkirálynő című operettjének táncoskomikus szerepében mutatkozott be. Az egyik újság szerint „a tiszta operetthumor megszemélyesítője volt Kabos Gyula.”⁵

Következő szerepére a Belvárosi Színházban került sor, Verneuil⁶ Az apám felesége című vígjátékában egy főpincért játszott. 1921 őszén a Blaha Lujza Színházban női szerepben mutatkozott be egy amerikai operettben, Thierney A tündérek cselédje című bohóságában. 1922 tavaszán a Magyar Színházban Hans Müller Tüzek című színjátékában egy Tanácsos volt. Ugyanitt játszotta Tímár Mihály A púpos Boldizsár című legendájában Gimár szerepét. 1923-ban Földes Imre⁷ A lányom hozománya ötszáz millió című vígjátékában lépett fel.

Ugyanebben az évben mutatták be Tersánszky Józsi Jenő Szidike című vígjátékát, amely az első nagy kiugrást hozza meg Kabosnak a fővárosban. Legalábbis Kosztolányi, aki korábban alig vett tudomást kritikáiban a jelenlétéről, most elragadtatással elemzi alakítását. „Kabos, aki egy kisvárosi, részeges adóhivatalnokot játszik, remekbekészült figurát vetít elénk, melynek minden mozdulatáról, köhentéséről tanulmányt lehetne írni. Részletező művészete egyenrangú az íróéval” – írja, majd így foglalja össze mondandóját az előadásról: „Tudom, ilyesmiről nehéz fogalmat alkotni szókkal. Kérem, menjenek el a színházba. Első pillanattól kezdve benne vannak a bűvös körben az utolsó pillanatig, a függöny legördüléséig, érzik az élet közelségét és az egymást kergető kedélyes, dévaj jelenetek minden mondatából kihalljuk egy nagy író egyenletes lélegzetvételét.”⁸

A Belvárosi Színház 1923/24-es évadjának nyitó darabjában, Zilahy Lajos A jégcsap című bohózatában Kék István szerepében „ellenállhatatlan, csodálatosan mély és gazdag humoráról tett bizonyságot. Természetes és egyszerű” – írják róla a Nyugatban.⁹ 1924 januárjában mutatják be Bús-Fekete László¹⁰ Mihályiné két lánya című vígjátékát, amelyben Kálmán szerepében Kabos „egyre mélyebben és emberibben tapint rá a komikumra.”¹¹ Márciusban az Andrássy úti Színházban a bírót játssza Tábori Emil Táncos Tar Veronika című vígjátékában, májusban Paulini Béla¹² Gyilkos bácsi című bohózatában látható a Belvárosi Színházban.

1924 nyarán mutatják be ugyanitt Jean Gilbert Dorina és a véletlen című zenés vígjátékát. Kabosról ezt írja Az Újság kritikusa: „Talán az egyetlen komikus magyar színpadon, aki teljesen éreztetni tudja, hogy a komikus alak és helyzete csak a szemlélő számára komikus, önmagának komoly, sőt tragikus. Jellemző komikuma mindig komoly magból fakadva kacagtat.”¹³

Az 1924/25-ös évadban két szerepre hívják meg a Vígszínházba. A szezon elején kerül sor Jób Dániel rendezésében Csehov Cseresznyéskertjének magyarországi bemutatójára. A Varsányi Irén alakította Ranyevszkaja és Hegedűs Gyula Gajevje mellett Lopahint Kabos játssza. „A Három nővér volt mégis a Vígszínház Csehov-sorozatának legjobb előadása – írja jó ötven évvel később Peterdi Nagy László –, bár a következő bemutató, a Cseresznyéskert sokkal nagyobb sikert aratott. […] Kosztolányi és a kritikusok többsége persze ismét el volt ragadtatva az előadástól. Elég azonban végiglapozni a kritikákat, hogy megértsük: ismét egy megrendelésre gyártott, a pesti divat szerint öltöztetett Csehovot ünnepelnek itt.”¹⁴ Ez persze utólagos okfejtés, de rátapint a Sztanyiszlavszkij nyomán Európa-szerte elterjedt „szomorú” Csehov-értelmezésekre.

Egy interjúban Kabos így vélekedik: „Miért megyek a Vígszínházba? Kedvem tartja. Ott is megpróbálom. Más hang, más levegő, más stílus és minden más. Ezt is meg kell próbálni.”¹⁵ Kabos Lopahinjáról Schöpflin Aladár így ír: „Annyi bohózatos szerep után most megint a karakterábrázolásban mutathatja meg erejét. Lopahinja biztos modellírozással megformált, erős kontúrok közé komprimált alak.”¹⁶ Kárpáti Aurél véleménye szerint „Kabos nagy színész, a szó klasszikus értelmében. Egy-egy tekintete, félbemaradt mozdulata az orosz színjátszás legnagyobbjaira emlékeztet.”¹⁷

Második vígszínházi szerepe Móricz Zsigmond Vadkan című színművében az Udvarbíró. A darab bemutatója 1924. október 22-én volt, és mindössze tizenhárom előadást ért meg. Két hónappal később Kabos már a Renaissance Színházban játssza Lengyel Menyhért A waterlooi csata című komédiájában a főszerepet. Ő Mr. Green, az Amerikába kivándorolt szűcsmester, aki összekuporgatott pénzével hazajön, hogy itthon meggazdagodjon. A pesti éhenkórász filmesek azonban kiforgatják mindenéből. Szerencsére egy igazi milliárdos megveszi a kész filmet és bohózatként forgalmazza. Kosztolányi ismét lelkesen számol be az előadásról és Kabos sikeréről: „Az előadás tökéletes – írja. – Mindenekelőtt Kabos Gyula alakítását emelem ki, aki a gyámoltalanság sokszínű humorával szórakoztat egész este, anélkül, hogy fárasztana.”¹⁸

1925 tavaszán megint a Vígszínház hívja meg, ezúttal Jerome K. Jerome¹⁹ Fanny és a cselédkérdés című vígjátékában játszik egy tősgyökeres angol figurát, George-ot. Nyáron egy Zerkovitz-operettben lép fel a Budai Színkörben, majd ősszel ismét a Renaissance Színház vendége. Pályájának egyik legemlékezetesebb szerepében, Szemjon Juskevics²⁰ Szonkin és a főnyeremény című tragikomédiájának címszerepében tündököl. Kosztolányi valóságos tanulmányt szentel az eseménynek: „A zsidó írnokot Kabos Gyula játssza. Szegény tintaféreg, irodamoly, folyton a körmét rágja. Az is táplálék. Mindenesetre az egyetlen húsétel, melyhez hozzájuthat, mert szűkös fizetéséből legföljebb levesre, babfőzelékre futja. Mohón eszi ebédjét is, akár a körömbőrét. Levesét kiönti egy másik tányérra, abból issza, nincs ideje várni, hogy meghűljön, nincs ideje sem enni, sem aludni, sem élni. Ha nem kuksol az irodában, akkor otthon túlórázik. Szórakozott és sokszor úgy tetszik, eszelős. Kis gondok szúrják, őrlik agyvelejét. Özvegy édesanyja és felesége él vele. Azokat is ő tartja el. Egyetlen reménységük a sorsjegy, mely már hónapokkal előbb óriásivá nő lelkükben, apróra kirajzolják az eshetőséget, mi történnék akkor, ha nyernének, kinek mennyit juttatnának, szóval isznak a medve bőrére. […]

A színész, ki ezt az alakot részletező elemzéssel, mértékes tragikomédiai erővel ábrázolta, nagy művész. Öntudatosan haladt az útján, az utolsó állomásig, a tébolyig, mely alakításának tetőpontja. De ez is csak azért megrázó, mert igaz és így igaz. Kabos Gyula elejétől végig őrültet rajzolt. Szonkin valóban az már az első pillanatban. Csöndes, bogaras, ártatlan elmebeteg, de elmebeteg. Senki sem tébolyodik meg örömében, bánatában, mint a közhit tartja. Arra vagyunk teremtve, hogy jót, rosszat egyaránt elviseljünk, bármily nagy is az a jó vagy rossz. Akinek az ily megrázkódtatás elborítja az elméjét, azzal nem történik nagyobb szerencsétlenség, mint hogy lappangó őrülete hirtelenül nyilvánvalóvá válik. Nem győzöm dicsérni a színész lélektani megfigyelését s a finomságot, mellyel ezt fokonként megérzékeltette.”²¹

Ugyanebben az évadban még egy szerepet játszik a Renaissance Színházban, Veber²²−De Grosse Csitri című vígjátékában. Kosztolányi erről így számol be: „A rendőrfőnök nem jár be a hivatalába, s olyan érzékeny, hogy sírva fakad, valahányszor el kell valakit ítélnie.²³ Két héttel a bemutató után Kabos már a Városi Színházban játssza Kubacsek úr szerepét Zerkovitz operettjében, A csókos assszonyban.

Ennek egyenes folytatása, hogy 1926 őszén a Fővárosi Operettszínházhoz szerződik. Megszakításokkal ennek a színháznak a tagja nyolc évadon át. Itteni szerepeiről kevés szó esik a sajtóban. Ha írnak is az előadásokról, többnyire a primadonnáról, a bonvivánról és a szubrettről meg a táncoskomikusról ejtenek szót. Bár sokszor előfordul, hogy Kabost a táncoskomikusok közé sorolja a szakirodalom, de ez nem igaz. A tánc sohasem volt az erőssége. Még akkor sem, ha gyakran olvashatunk elismerő szavakat tánctudásával kapcsolatban. Az Operettszínházban ekkoriban Fejes Teri²⁴ volt a szubrett és Rátkai a táncoskomikus. Mindketten káprázatosan táncoltak. Kabos mindig inkább a karakterszerepek felé közelített. Ilyen szerepei voltak az Operettszínházban Mirande−Mouézy−Eon: Uraim, csak egymásután című bohózatában, Hennequin−Mitchell: Vigyázat, női szakaszában, Hennequin−Veber: Második nászéjszakájában, Szántó Armand−Vaszary János: Bohózat egy párizsi szállodában című mókájában, vagy Armont előre gyártott elemekből összeállított darabjában, a Félemelet balrában. Ha már elege lett az egy kaptafára készült szerepekből, elfogadta a Belvárosi Színház meghívását Zágon István összeállításába, amely János bácsi színházat vesz címmel igyekezett becsábítani a nyári melegben a nézőket.

1927-ben Hegedűs Gyula társaságában szórakoztatja a nézőket Dunning és Abbot: Broadway című látványos amerikai revüjében, amelyet további felejthető előadások követnek (Achaume−Dubois: Finom kis család, Jacques Hennequin−Veber: Nem hagyom magam, Varini−Quienson: Az utolsó bölény, Ábrahám Pál: Zenebona és mások).

Különlegesség Anne Nichols²⁵ darabja, az Ábris rózsája, amely egy zsidó fiú meg egy ír katolikus lány szerelmét és házasságát állítja színpadra. A színdarabból négy évvel később film, majd hangjáték és regény is készült. Pedig mielőtt világsiker lett, szerzője a saját pénzén kényszerült színpadra segíteni a naiv melodrámát. A darab furcsa ötvözete a vígjátéknak és a szomorújátéknak. Kabos – Lévy Salamon szerepében – alighanem bravúrosan érzett rá a darab kettős stílusára. A beszámolók szerint megríkatta a nézőket, amikor halott felesége arcképe előtt – háttal a nézőknek – titokban eljátszotta, hogy rázza a zokogás.²⁶

Tehát operettszínházi évei alatt azért igazi feladatok is jutottak neki. Ilyen lehetett Hervé Nebáncsvirágjának Színigazgatója, Ousler és Brentano A pók című „amerikai riportjának” Bűvésze, Arnold és Bach Strandszerelem című bohózatának szerepe. A sok középszerű feladat közül kiemelkedik Lengyel József A nagy börtön, tíz kép a szibériai hadifoglyok életéből című drámai játéka, amelyben Fekete tartalékos hadnagy szerepét játszotta. A darab – főleg Kabosnak köszönhetően – nagy siker lett. Alakításáról ezt írták: „a dadogó humorú operettkomikus egy szökevény rongyaiban járta megrendítő haláltáncát a törvényszék előtt.”²⁷

Fejes Teri és Kabos Gyula A fehér ló című zenés darabban, Király Színház, 1931 (fotó: Angelo, forrás: PIM – OSZMI)

 

Pünkösdi királyság

Úgy látszik, régi vágyálma volt Kabosnak, hogy színigazgató legyen. Hogy ne csak színészként szerezzen derűs perceket a közönségnek, hanem felelősen dönthessen egy színház egész arculatáról. Egyszer már nekivágott egy kockázatos kalandnak Nagyváradon, de akkori ábrándját elsodorta a román megszállás. Most – úgy vélte – több eséllyel láthat igazgatói ambíciói megvalósításához.

A gazdasági világválság tönkretette a Fővárosi Operettszínházat. Dr. Faludi Sándor²⁸ igazgató a csőd miatt egy időre visszavonult, ügyvédként dolgozott, és pályázatot írt ki az Operettszínház bérletére, melyet tizenhét jelentkező közül Kabos Gyula nyert el. Kétszázezer pengőt fektetett a vállalkozásba. A tekintélyes összegnek nagyjából a fele lehetett a saját vagyona, a másik felét váltókra felvett kölcsönökből fedezte. Ez azt is jelentette, hogy a fennmaradó összeget sok éven át kellett törlesztenie.

1929. november 17-én megjelent a hír a fővárosi lapokban, hogy Kabos Gyula lett a Fővárosi Operettszínház igazgatója. Karácsonyra új nevet is kapott az intézmény: Fővárosi Művész Színház lett. A névváltoztatás a Kabos-rajongókat és az operett szerelmeseit bizonyára egyaránt meglepte.

Az újjászületett színház első bemutatója Zsolt Béla²⁹ Erzsébetváros című drámája volt. Az író kiválasztása minden bizonnyal személyes okokkal is magyarázható, hiszen első darabja, a Forgószél 1918-ban a nagyváradi Szigligeti Színházban került színpadra. Az Erzsébetvárosban Kabos a főszerepet, Kardos urat, a drogistát játszotta. Az új igazgató színészi teljesítményét így méltatta a Nyugat kritikusa: „Kardos úr az érzelmes és konok méltóságteljesség. Kabos Gyula játssza, az ő jellegzetes, zavart hadarásával, azzal a művészien suta testtartással, mely már színpadi cselekmény nélkül, börtönepizód nélkül az álom-szertefoszlás nélkül is kész kispolgári tragédia volna.”³⁰ A következő bemutató Mihály István³¹ és Balassa Emil Te nem ismered Verát című vígjátéka Kabos és Fejes Teri főszereplésével.

Játszottak rejtélyes történetet (Brandon−Picket: Doktor Chan Fu), szerelmi komédiát (Leo Lenz: Feleségem parfőmje) és persze operettet is (Márkus Alfréd−Vadnai László: A csúnya lány). Erre és az utána következő premierre, Török Rezső−Harmath Imre−Vincze Zsigmond Huszárfogás című zenés játékára a temperamentumos és közkedvelt szubrett, Biller Irén³² neve vonzotta a közönséget.

Kabos számos vendégjátékot is szervezett. Meghívta az olasz Yambo Piccolo társulatot Lehár Három grácia című előadásával, a bécsi Burgtheatert Schnitzler Comtesse Mizzijével, Molnár Ferenc drámájával, Az ibolyával, Klabund X.Y.Z-jével, Maugham Mikor majd újra eljössz című előadásával és Davis Egy mai lányával. Még a Magyar Színház társulatát is vendégül látta Zsolt Béla másik darabjával, a Tizenötezer pengő jutalommal, Bárdos Artúr Művész Színházát pedig a Volponéval, a Monna Vannával és a Morfiummal.³³ Mindez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a vállalkozás talpon maradjon.

Kabos pünkösdi királysága hamarosan véget ért. 1930. június 8-án kénytelen volt lemondani. A színház vezetését Sebestyén Dezső³⁴ vette át, aki a régi nevén, Fővárosi Operettszínházként működtette tovább az intézményt. Ő sem volt sokkal szerencsésebb Kabosnál. A gyér látogatás miatt gyakran hosszabb időre kénytelen volt zárva tartani a Nagymező utca 17. alatt működő – vagy inkább nem működő – vállalkozást.

A harmincas évek tündöklései és keservei

Kabos a kudarc után először Feld Mátyás³⁵ Városligeti Színházához szerződött, ahol a tulajdonos Jaj, de kivagyunk című csacskaságában, majd Erdélyi Mihály³⁶ Nehéz zsidónak lenni című nem kevésbé idétlen bohózatában próbált helytállni. De Erdélyi egy másik, talán kevésbé gyenge bohózatában, a később többször felújított Sárgapitykés közlegényben is színpadra állt, ezúttal Biller Irén partnereként.

Az anyagi és művészi kudarc nem gátolta Kabost abban sem, hogy elfogadja utódja, Sebestyén Dezső meghívását, és eljátssza egykori színháza újdonságában, a Csodabárban³⁷ Wundert, a csetlő-botló főpincért. A különleges operett szövegkönyvét a Bécsben élő Herczeg Géza és Farkas Károly írta. A darab egy mulatóban játszódik, ezért kiszedték a földszinti széksorok nagy részét, és asztalokat raktak a helyükre. Olyan volt az egész miliő, mint amikor még a Somossy Orfeum működött az Operettszínház helyén. Az ilyen „formabontás” akkor még ismeretlen volt a színházakban, főleg a zenés műfajban. Eltűnt a rivalda, egybeolvadt a nézőtér meg a színpad, és a nézők szinte testközelből követhették az izgalmas bűnügyi történetet. A főszerepeket a kor sztárjai játszották, az élen Titkos Ilonával³⁸ és Kabossal. Az előadás két színház, az Operett és a Vígszínház összefogásából született, és rendkívüli sikert aratott. Már-már úgy látszott, hogy sikerül a Nagymező utcai intézményt végleg visszavezetni a csőd széléről, de a következő bemutatók – Márkus Alfréd:³⁹ A nőtlen férj, Lajtai Lajos:⁴⁰ Az okos mama és mások – a sztárparádék ellenére kevesebb reménnyel kecsegtettek.

Ezután Komjáthy Károly⁴¹–Emőd Tamás⁴²–Török Rezső⁴³ zenés vígjátékában, A harapós férjben, majd Stolz⁴⁴−Benatzky⁴⁵−A fehér ló című operettjében és Fényes Szabolcs második nagy sikerében, a Manolitában, majd Lajtai Lajos Rotschildok című operettjében lép fel. Az 1931/32-es évad végén vendégszereplésre hívták Bécsbe, ahol németül játszotta a Theater der Komikerben az Egy este a patikában című bohózatot. Az osztrák fővárosban öles plakátok hirdették: „Sensations-Gastspiel – Gyula Kabos in: Eine Nacht in der Apotheke.” (Kabos kiválóan beszélt németül, a család otthon gyerekkorában gyakran váltogatta a németet és a magyart.) 1932 őszén fellépett a Modern Kabaréban,⁴⁶ ahol Lőrincz Miklós Elment a vicinális című bohózatát játszotta Peti Sándorral.

Nehezen bizonyítható, hogy nem hírlapi kacsa, vagy Kabos saját tréfája, miszerint Max Reinhardt felfigyelt a kiváló komikusra. Állítólag levélben értesítette, hogy szeretne megismerkedni vele. Az egyik napilap még idézi is a nagy tekintélyű rendező hozzá intézett sorait: „Igaz, hogy sohasem láttam Önt, de itteni barátaim sokat beszélnek Önről, s így magam elé tudom képzelni. Egyik legközelebbi rendezésemben olyan szerepre akadtam, amely érzésem szerint felette alkalmas lenne, hogy nálunk, Berlinben bemutatkozhasson.”⁴⁷ A „hitelesség” kedvéért Kabos válasza is megjelent a magyar sajtóban, amelyben sajnálkozik, hogy Reinhardt még nem látta őt színpadon, és ünnepélyesen kijelenti: ezen könnyen lehet segíteni. Természetesen az anekdota csak azért érdemel figyelmet, mert jellemző Kabosra. Hogy Reinhardt levele hamisítvány, ahhoz kétség nem fér, annál is inkább, mert a történetnek nincs se folytatása, se csattanója. Kettőjük találkozására sohasem került sor.

Muráti Lili, Ráday Imre, Kabos Gyula, Sitkey Irén és Vágóné Margit – Lovagias ügy, Pesti Színház, 1935

(fotó: Solty Kató, forrás: PIM – OSZMI)

 

A „világhírnév küszöbén” Kabos szerényen folytatja szerepléseit a hazai színpadokon. Az Operettszínházban 1932 karácsonyán mutatják be Gyöngy Pál⁴⁸ Kadétszerelem című revüoperettjét, amelyben az ezredorvos szerepét játssza. A színház többi sztárjával, Honthyval, Latabárral, Feleki Kamillal együtt fellép a szilveszteri kabaréban, majd újévtől a színház átmenetileg bezár. Legközelebb áprilisban tartanak bemutatót, de a gazdasági válság továbbra is lehetetlenné teszi a működését.

A következő évadban Kabos a Magyar Színházban játszik. Ezúttal hosszú idő óta először ismét kiemelkedő prózai feladattal találkozik a pályáján: Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének színpadi változatában és Gaston Baty⁴⁹ dramatizálásában Marmeladovot játssza. Schöpflin Aladár így ír alakításáról: „Nagy meglepetés Kabos Gyula Marmeladovja. Ezt a kitűnő színészt eddig csak komikus, sokszor groteszk, s majdnem mindig zsargon-ízű szerepekben láttuk, s most egyszerre kiderült róla, hogy a tragikus aláfestésű groteszkben talán még kitűnőbb. Olyan penetráns züllöttséggel, maszknak, mozgásnak, beszédnek olyan hitelességével, olyan félreismerhetetlenül orosz atmoszférában játszik, hogy az alak megnő, és epizódból főszereplővé válik.”⁵⁰ Kárpáti Aurél sem fukarkodik a dicsérő szavakkal: „A Magyar Színház előadása – némely apróbb fogyatkozását leszámítva – rendkívül gondos és ambiciózus… Külön értéke az előadásnak Kabos alakítása. Marmeladovja tökéletes Dosztojevszkij-vízió, aljasság és szentség keveréke. A legnagyobb komédiás teljesítmény, maga a groteszkségbe teljesedett, szívbemarkoló tragikum.”⁵¹ Vázsonyi Endre⁵² így fogalmaz: „Ritkán látható élményt jelentett Kabos Gyula részeg Marmeladovja. Ez a nagy művész, akit a közönség hosszú éveken át mint operettek »jópofa« táncoskomikusát volt kénytelen elkönyvelni, ebben a kis szerepben egyikét adja a leggrandiózusabb, legmegrázóbb alakításoknak, amelyeket valaha is láttunk.”⁵³

A következő szerepet Hevesi Sándor első Magyar színházi rendezésében játssza. Hevesi 1932-ben kényszerült elhagyni a Nemzeti Színház igazgatói székét; egy évig nem dolgozott színháznál, csak írással foglalkozott, majd 1933-ban Wertheimer Elemér⁵⁴ és Bródy Pál⁵⁵ igazgatók meghívták a Magyar Színházhoz rendezőnek, ahol 1939-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Első rendezése Zilahy Lajos A tizenkettedik óra című szatirikus vígjátéka, amelyben a társulat kiválóságai vonultak fel. A főszerepet Törzs Jenő játszotta, a többi szerepben Somlay Artúr, Gózon Gyula, Beregi Oszkár és Kabos Gyula volt látható. „A rendezés és a játék saját értéke fölé emeli a darabot – állapítja meg a sajtó. – Hevesi rendezése A tizenkettedik órának valóságos zenei frazírozást és szárnyalást ad. A homályos mondanivalót tisztábbá, az egész darabot tömörebbé, átütő erejűvé teszi. Maga a dráma – mint azt Zilahy oeuvre-jének tárgyalásánál említettük – minden zavarosság mellett is éles szembeszegülés az ország romlásán »fáradozókkal«, és a szerző más munkájánál lényegesen több morális értékkel dicsekedhet.”⁵⁶ Kárpáti Aurél sokkal jobb véleménnyel van a darabról. Szerinte Zilahy műve „az írói gondolat szabadságáért, a drámának, a színháznak a láthatatlan cenzúra bilincseiből való felszabadításáért folytatott heroikus küzdelem. Merész és kemény, félre nem érthető bajvívás azért, hogy 1933-ban a magyar író végre őszintén kimondhassa azt, amit másfél évtized óta némán érez és gondol.”⁵⁷

Kabos az ügyvédet játszotta. Bár az előadással több kritika foglalkozik, Kabos közreműködéséről csak egyetlen megjegyzést találtunk; Kállay Miklós⁵⁸ ezt írja recenziójában: „Kabosnál a tragikumot senki nem tudja játékkal jobban érzékeltetni.”⁵⁹ Jó lett volna többet megtudni arról, mit jelentett a pályáján a Hevesivel való első találkozás.

Mert a kapcsolat folytatódik. Tavasszal Faragó Sándor⁶⁰ Barlangvasút című játékában négy szerepet játszik. Ez Hevesi második rendezése a Magyar Színházban. Kabos Schlézinger, Köztársasági elnök, Bártulajdonos és Hóhér. Jellemében és küllemében négy különböző, pompás, erőteljes karakter. A kritikák élesen elválasztják egymástól az írói munkát és a színpadra állítás megoldásait. „Faragó Sándor írásának sekélyességét a legtöbb bíráló korholja – írja László Anna. – Hevesi rendezése azonban lelkesedő dicséreteket vasal ki a tollukból.”⁶¹

Kabosnak még három valódi operett-siker is jut az 1933/34-es évadban: Ábrahám Pál Bál a Savoyban című örökzöldjében Musztafa béget játssza, Eisemann Mihály Én és a kisöcsémjében egy nyomozót alakít, és Lajtai Lajos Nápolyi kalandjában is „kitesz magáért”, ahogy az egyik nem túl ötletesen fogalmazó cikkíró állítja. A leghangosabb sikere azonban mégis a Lovagias ügy főszerepe.

A Vígszínház a Pesti Színházban mutatta be Hunyadi Sándor három felvonásos életképét. Kabos Virág urat játssza benne, akit a főnök unokaöccse megszégyenít a kollégái előtt: pofon üti. A megszégyenítés előzménye, hogy a cégtulajdonos nyegle unokaöccse, Salgó Pali (Ráday Imre) bizalmaskodik a gépírókisasszonnyal, Gizikével (Gombaszögi Ella), akibe Virág úr titokban régóta szerelmes. Virág rajtakapja, amikor a nyakát csókolgatja. Szó szót követ, mire a fiatalember tettlegesen vesz elégtételt a merészségért. A vérig sértett és megalázott Virág összepakol és hazamegy. Elhatározza, hogy többé nem teszi be a lábát a cég irodájába. Otthon azonban kijózanodik hirtelen támadt haragjából; rájön, hogy nem érdemes hősködni, és feladni biztos állását. Délután meghunyászkodva visszamegy, és mintha mi se történt volna, folytatja a munkát. Az unokaöcsöt is bántja a dolog, elmegy Virágék lakására, ahol a család semmit nem tud a történtekről. Szívélyesen fogadják a vendéget, ott marasztalják vacsorára, és még a kiadó albérleti szobájukat is felkínálják. A kissé léha ifjú és Virág egy szem lánya (Muráti Lili) között első látásra szerelem szövődik, amiből persze nem szabad mindjárt messzemenő következtetéseket levonni.

„Akár tragikomikusan is értelmezhető Hunyadynak ez a pontos megfigyelésekben, finom elemzésekben nem szűkölködő színműve – írja Czibor János.⁶² – Arról szól ugyanis a darab, hogy a harmincas évek gazdasági válságtól szorongatott polgárságának immár a legszebb eszményéről, a dzsentris úriság önérzetes utánzásáról is le kell mondania; ez pedig, bármilyen komikus is, a kijózanodás pillanatában már-már szinte tragikusan hatott a mi derék, modern magyar nagyvárosi polgárságunk számára. De hiába, a gazdasági válság megjött, az ál-úriság álönérzetes illúziói elszálltak, és maradt helyettük a tisztesen okos számvetés a körülményekkel. A darabban elmarad egy párbaj. […] A párbajnak egy pofont kellene követnie; a pofon egy szerényen összehúzódzkodó pesti kereskedelmi cég irodájában csattan el; és amiért elcsattan, az a gazdasági válság polgári világának szellemes jellemzése.”⁶³

Kállay Miklós kritikája így jellemzi Kabos alakítását: „Kabos szinte chaplini magaslatokon, bensőséges emberi őszinteséggel testesíti meg szerepe tragikumát.”⁶⁴ A darab 53 előadást ért meg. Egy évvel később Székely István rendezésében film is készült belőle. A főszerepeket a filmben is Kabos, Ráday és Gombaszögi Ella játszották.

1935 áprilisában Kabos két Molnár Ferenc-egyfelvonásosban, A cukrászné és A menyegző című vígjátékban játszott az Andrássy úti Színházban. Az utóbbiban régi cimborája, Gózon Gyula volt a partnere. Erről az a hír járta, hogy Molnár egyenesen a két „Gyula” számára írta. Ősszel Bús-Fekete László Szerelemből elégtelen című vígjátékában játszik a Vígszínházban, majd ősszel a Pesti Színház⁶⁵ újdonságában, Fodor László⁶⁶ Érettségi című színjátékában ő a főszereplő. Bárány Domonkos tanár úr, a jólelkű, visszahúzódó, nyugdíjba készülő tanár szomorú-vidám története egyszerre számít a néző együttérzésére és humorérzékére. Kosztolányi részletesen elemzi a darab cselekményét és a szereplők jellemrajzát, majd így foglalja össze a véleményét: „Nem művészet ez, csak iparművészet. Ismerjük fel, de ne túlozzunk. Somló István, Makay Margit, Muráti Lili, Kabos Gyula, Vaszary Piri, Góth Sándor és a többiek egytől egyik kedvesen játszanak, mókáznak. A Pesti Színház újjáalakított helyisége pedig vajszínű függönyeivel és a velencei csillárjával egy otthon varázsával hat ránk.”⁶⁷

Hatvany Lili⁶⁸ és Hunyady Sándor közös darabja, a Kilencágú korona úgy bukott meg a Pesti Színházban, hogy közben a közönség harmincnégy alkalommal megtöltötte a nézőteret. Kabos szerepéről annyit tudunk meg a sajtóból, hogy „testhezálló”. Ez nyilván azt jelenti, hogy kész panelekből áll össze. A korabeli bulvárlapok azt rebesgették, hogy egy másik darabot azért utasított el a Vígszínház, mert pont olyan, mint a „boldogtalan” Kilencágú korona.

Egyébként jubileumot ül az anyaszínház: negyven évvel azelőtt, 1896. május 1-jén nyílt meg az akkori Lipót körúton Budapest első magánszínháza. Miközben a Vígszínház évfordulót ünnepel, négy másik fővárosi csődbe megy: a Király Színház végleg megszűnik, a Fővárosi Operettszínház 1935 áprilisa óta nem tart előadásokat, épületében orfeum üzemel, majd a következő évben Bárdos Artúr Művész Színháza költözik be két szezonra. Bezár a Bethlen téri Színpad, a Royal Színház pedig egy időre a Vígszínház második kamaraszínháza lesz, majd 1940-ben szintén megszűnik.

Miközben több fővárosi színház tönkremegy, a Vígszínház számos sikerrel dicsekedhet. Ezek közé tartozik László Miklós⁶⁹ Illatszertár című vígjátéka is, amely Kabos főszereplésével hetvennyolc előadást ért meg. Ez volt az utolsó bemutatója a Pesti Színházban. „Kabos Gyula játssza a meghasonlott főnök szerepét – írja róla a Pesti Hírlap – Néhány pillanatra szinte tragikus magasságokig emeli egyébként olcsó hatásokra épített szerepét.”⁷⁰

1938-ban két szerepre leszerződik az Andrássy Színházhoz.⁷¹ 1938. január 29-én mutatják be Pierre Veber A hölgy hozzám tartozik című komédiáját Eisemann Mihály zenéjével. Alig két hónappal később már Márkus Alfréd−Szilágyi László Nem leszek hálátlan című vígjátékában látható. Ez utóbbiról így számol be a sajtó: „A színlap zenés vígjátéknak nevezi a darabot, amely azonban sokkal inkább operett, mint zenés vígjáték. Semmi szüksége nincsen az operettől való szégyenkezésre. A szereposztás igen jó. Bársony Rózsi⁷² rendkívüli tehetséggel egyesíti magában a primadonna és a szubrett minden művészi tulajdonságát. Szépsége, eleganciája, finom játéka utolérhetetlen, táncszámai biztosítékai a sikernek. Vele egyvonalban Fejes Terit illeti meg a dicséret. Ez a pompásan táncoló aranyos színésznő most is az élen vezet. Csak dicséret és elismerés hangján beszélhetünk Kabos Gyuláról, akinek külön is elsőrangú produkciója a spanyol tánc, amelyet a kitűnően táncoló és játszó ifj. Latabár Árpáddal együtt táncol. Ez az operett – siker!” ⁷³

Alighanem ez volt az utolsó kritika Kabos magyarországi színpadi szerepléséről.

(Folytatjuk)  

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

¹ Az őszirózsás forradalomtól a Tanácsköztársaság bukásáig működő kamaraszínház az Eskü tér 1. szám alatt. Műsorán egyfelvonásosok, jelenetek, rövid zenés játékok szerepeltek.

² Ráskai Ferenc (1883−1942) író, újságíró, a Magyar Közélet, majd a Pesti Hírlap munkatársa.

³ Kóbor Tamás, Az Újság, 1919. december 20.

⁴ (1918−1925) A Magyar Jelzáloghitelbank, valamint a Magyar Város- és Községfejlesztési Rt. által alapított színházi tröszt.

⁵ M. E., Magyarország, 1921. január 30.

⁶ Louis Verneuil (1893−1952) francia drámaíró, számos sikeres komédia szerzője.

⁷ Földes Imre (1881−1958) regény- és drámaíró. Legnagyobb sikerét Hivatalnok urak és A császár katonái című műveivel aratta. Házi szerzőnek számított a Magyar Színházban, tizenkét darabját mutatták be itt, köztük a többször felújított Hivatalnok urakat Rátkai Márton híres alakításával Róth bácsi szerepében.

⁸ Kosztolányi Dezső, Pesti Hírlap, 1923. április 29.

⁹ Földi Mihály, Nyugat, 1923. október 1.

¹⁰ Bús-Fekete László (1896−1971) több sikeres színmű, operett és filmforgatókönyv szerzője. 1916-tól a Színházi Élet munkatársa, majd egyik szerkesztője. 1940-ben kivándorolt az Egyesült Államokba.

¹¹ Idézi Bános Tibor: Kabos Gyula, Film, Színház, Muzsika, 1976. 29. sz.

¹² Paulini Béla (1881−1945) író, újságíró. 1926-ban ő volt a szerzője Harsányi Zsolttal Kodály Háry János című dalműve szövegének. Több mesekönyvet írt saját illusztrációival. 1931-ben a Gyöngyösbokréta mozgalom elindítója.

¹³ Kóbor Tamás: Az Újság, 1924. július 30.

¹⁴ Peterdi Nagy László: Csehov színháza, Bp., 1973. p. 97.

¹⁵ Idézi Bános Tibor i. m.

¹⁶ Schöpflin Aladár, Nyugat, 1924. 18. sz.

¹⁷ Kárpáti Aurél, Pesti Napló, 1924. szeptember 14.

¹⁸ Kosztolányi Dezső, Pesti Hírlap, 1924. december 19.

¹⁹ Jerome Klapka Jerome (1859−1927) angol író, drámaíró. Középső nevét Klapka Györgyről, az 1848-as magyar szabadságharc tábornoka után kapta, aki a Jerome-család gyakori vendége volt.

²⁰ Szemjon Szolomonovics Juskevics (Juskewich, 1868−1927) orosz író. Első írásai a Gorkij szerkesztésében megjelent Znanyije című antológiában jelentek meg. 1920-ban emigrált és Franciaországban telepedett le.

²¹ Kosztolányi Dezső: Kabos Gyula, in: Színház, Bp, 1948. p. 226−227.

²² Pierre Veber (1869−1942) francia író, újságíró. Számos vígjátéka Magyarországon is népszerű volt, és több darabját megfilmesítették.

²³ Kosztolányi Dezső, Pesti Hírlap, 1926. február 14.

²⁴ Fejes Teri (1902−1994) az Országos Színészegyesület iskoláját végezte 1920-ban, aztán vidéki évek után 1923-ban a Fővárosi Operettszínházhoz, majd a Király Színházhoz szerződött. Ezután szinte valamennyi budapesti zenés színházban működött. A harmincas években a legnépszerűbb szubrett volt.

²⁵ Anne Nichols (1891−1966) amerikai színésznő, drámaíró. Ábris rózsája (Abie›s Irish Rose,1924) című darabja tette ismertté, amelyet 1922 és 1927 között 2327-szer játszottak New Yorkban.

²⁶ A történetet 1946-ban még egyszer megfilmesítették. Ekkor Mihail Csehov (1891−1955) játszotta Lévy Salamont.

²⁷ Idézi Bános Tibor i. m.

²⁸ Dr. Faludi Sándor (1873−1945) színházigazgató, ügyvéd. 1902-ben édesapja, Faludi Gábor mellett kezdte pályáját. 1907−1908-ban a Modern Színház Cabaret igazgatója. 1917-től 1921-ig a Városi Színház, 1926-tól a Fővárosi Operettszínház élén állt. 1931−1932-ben a Magyar Színház, majd ismét az Operettszínház vezetője.

²⁹ Zsolt Béla (1895−1949) költő, író, újságíró, a Nyugat második nemzedékének tagja.

³⁰ Idézi Bános Tibor, i. m.

³¹ Mihály István (1892−1945) bankhivatalnok, újságíró. Kabaréjeleneteket, bohózatokat, sanzonokat, zenés játékokat, majd a harmincas években filmforgatókönyveket, operetteket írt.

³² Biller Irén (1897−?) vidéki sikerek után a Király Színház, majd a Fővárosi Operettszínház tagja lett, ahol hatalmas sikereket aratott. Később a Víg-, az Andrássy úti és a Belvárosi Színház tagja volt. 1933-ban Hollywoodban telepedett le. 1934-től többször vendégszerepelt Budapesten.

³³ Ludwik Herzer színműve.

³⁴ Sebestyén Dezső (1895−1974). Pályáját 1921-ben, bátyja miskolci színházában kezdte titkárként. 1925-től a Városi Színház igazgatóhelyettese, majd igazgatója. 1931 és 1933 között, majd 1934−35-ben a Fővárosi Operettszínház igazgatója. 1951-től a Vidám Színpad, 1956-tól a József Attila Színház gazdasági igazgatója.

³⁵ Feld Mátyás 1876−1953) színész, színigazgató. Már gyermekkorában fellépett apja, Feld Zsigmond (1849−1939) városligeti színházában, melynek később helyettes igazgatója, majd igazgatója lett. Számos bohózatot írt saját színháza számára, amelyek a főváros nyári szórakozásának jellegzetes színfoltjai voltak.

³⁶ Erdélyi Mihály (1895−1979) színész, színigazgató, színpadi szerző, több fővárosi „kültelki” színházat vezetett, többek között a Feld-családtól átvett és Erzsébetvárosi Színház névre átkeresztelt Városligeti Színházat. A második világháború után egy ideig a Magyar Néphadsereg Színházában működött segédszínészként.

³⁷ Robert Katscher (1894−1942), Herczeg Géza (1888−1954) és Farkas Károly zenés komédiája.

³⁸ Titkos Ilona (1898−1963) a Belvárosi Színházban kezdte pályáját, majd több fővárosi színház sztárja volt. 1945 után egy ideig vidéken működött, majd 1947 és 1959 között a Nemzeti Színházban játszott. „A húszas években ő volt a szex appeal megtestesítője” – írja róla az egyik színházi lexikon.

³⁹ Márkus Alfréd (1888−1946) több operett, filmzene, táncdarab és dal szerzője, egy ideig a Royal Orfeum zenei vezetője.

⁴⁰ Lajtai Lajos (1900−1966) népszerű operett-komponista.

⁴¹ Komjáthy Károly (1896−1953) zeneszerző, számos népszerű operett komponistája.

⁴² Emőd Tamás (1888−1938) újságíró, költő, egy ideig a Nagyváradi Napló munkatársa. Később Budapestre költözött és népszerű kabarédalokat írt. Több budapesti színház (Andrássy úti Színház, Blaha Lujza Színház, Új Színház) igazgatója. Mintegy 300 dalszöveg és 80 egyfelvonásos szerzője.

⁴³ Török Rezső (1895−1966) író. Könnyed, humoros, érzelmes művei a húszas és harmincas években igen népszerűek voltak. Vígjátékai, operettjei, filmjei itthon és külföldön sikert arattak.

⁴⁴ Robert Stolz (1880−1975) osztrák operett-szerző, karmester, a bécsi operetthagyományok folytatója.

⁴⁵ Ralph Benatzky (1887−1957) szövegíró, legismertebb munkája Az esernyős király (1935).

⁴⁶ Az egykori Steinhardt Színpad helyén, az Akácfa utca 4-ben alakult vállalkozás. Vezetője Lőrincz Miklós volt, aki többnyire saját bohózatait tűzte műsorra.

⁴⁷ Idézi Bános Tibor, i. m.

⁴⁸ Gyöngy Pál (1902−1990) operettszerző, dalkomponista. Fontosabb színpadi művei: Kadétszerelem (1932), Őméltósága sofőrje (1934), Bűvös köpeny (gyermekoperett, 1947), továbbá filmzenék, táncdalok és sanzonok.

⁴⁹ Gaston Baty (1885−1952) kiváló francia színházi rendező, díszlettervező, író.

⁵⁰ Schöpflin Aladár, Nyugat, 1933. 19. sz.

⁵¹ Kárpáti Aurél, Pesti Napló, 1933. október 1.

⁵² Vázsonyi Endre (1906−1986) író, műfordító, 1926-tól Az Újság színikritikusa. 1964-ben az Egyesült Államokba költözött, az Indiana egyetemen néprajzi kutatásokat folytatott.

⁵³ Vázsonyi Endre, Az Újság, 1933. szeptember 30.

⁵⁴ Wertheimer Elemér (1889−1967) színházigazgató, színházi vállalkozó, több budapesti színház tulajdonosa és vezetője, illetve társigazgatója. Bródy Pállal 1932-ben vásárolta meg a Magyar Színházat, és 1939-ig együtt vezették.

⁵⁵ Bródy Pál (1898−1978) rendező, dramaturg, színházigazgató. 1922-től a Vígszínház dramaturgja, majd főrendezője, 1932-től a Magyar Színház és több más fővárosi színház társtulajdonosa, társigazgatója. Bólyai Pál néven a Nyugatban és más folyóiratokban esszéket írt.

⁵⁶ A forrás megjelölése nélkül idézi László Anna Hevesi Sándor című monográfiája, Bp., 1960, p. 323−324.

⁵⁷ Kárpáti Aurél, Pesti Napló, 1933. október 23.

⁵⁸ Kállay Miklós (1885−1955) író, kritikus, lapszerkesztő, műfordító. 1920-tól a Nemzeti Újság színikritikusa és rovatvezetője, majd a Napkelet, a Híd felelős szerkesztője.

⁵⁹ Kállay Miklós, Nemzeti Újság, 1933. október 21.

⁶⁰ Faragó Sándor (Fischer, 1919−?) több népszerű bohózat (A lány, aki mer, Bérkaszárnya) szerzője

⁶¹ In: László Anna: Hevesi Sándor, p. 324.

⁶² Czibor János (1922−1961) kritikus, szerkesztő. A Magyar Élet Könyvkiadó lektora, a Fehér Holló Kiadó vezetője, majd a filmgyár dramaturgja, később a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora. Irodalmi, színházi kiadványok munkatársa. Átköltött alakját Csurka István Ki lesz a bálanya? című drámája idézi meg.

⁶³ Czibor János: Lovagias ügy, in: Színházi kalauz, Bp. 1981, II. kötet, p. 464

⁶⁴ Kállay Miklós, Nemzeti Újság, 1935. március 24.

⁶⁵ A Révay utcai Pesti Színház 1935-ben lett hivatalosan a Vígszínház kamaraszínháza. Korábban – a Lovagias ügy idején – csak kibérelték.

⁶⁶ Fodor László (1896−1978) író. Sikereit bravúros technikával megírt, fordulatos vígjátékaival aratta. 1932-ben az Egyesült Államokba költözött.

⁶⁷ Kosztolányi Dezső: Ünnep, 1935. október 1.

⁶⁸ Hatvany Lili (1890−1967) írónő. A Színházi Életben jelentek meg kritikái. Regényeiben és színdarabjaiban a nagypolgári életformát ábrázolta szatirikus felhanggal. A harmincas évek végén New Yorkba költözött.

⁶⁹ László Miklós (1903−1975) színész, író. 1924-ben végzett a Színiakadémián, majd a Belvárosi Színházban, a Teréz körúti Színpadon, 1927-től a Vígszínházban játszott. Színpadi műveit budapesti és bécsi színpadokon játszották. 1937-ben New Yorkban telepedett le. Hollywoodban több művét megfilmesítették.

⁷⁰ Pesti Hírlap, 1937. március 21.

⁷¹ A korábbi Andrássy úti Színház 1937-ben átköltözött a Paulay Ede utcába, és így a nevét némileg kénytelen volt megváltoztatni. 1937-től – közös társulattal és közös vezetéssel – a Magyar Színház kamaraszínházaként működött.

⁷² Bársony Rózsi (1909−1977) Gyerekszínészként kezdte a pályát, majd Rákosi Szidi színésziskolájában tanult. 1919-től a Király Színház tagja. 1929-ben a Magyar Színházban is fellépett. 1932-től férjével, Dénes Oszkárral (1891−1950) európai és amerikai turnén vett részt. Később a Fővárosi Operettszínházban, a Royal Színházban és az Andrássy úti Színházban játszott. 1948-ban Bécsbe költözött. Korának népszerű operett-csillaga volt.

⁷³ Idézi Cenner Mihály: Kabos Gyula. Bp., 1987, p. 187.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna Örkény István Színház

 

A 2020 tavaszán Magyarországot is elérő koronavírus-járvány, illetve a velejáró korlátozó intézkedések nagy vesztesei közé tartozik a színházi élet. A több mint egy éve tartó válság készületlenül érte a kulturális szférát, egzisztenciálisan ellehetetlenítette az alkotócsapatokat, megszüntette az eleven kapcsolatot az előadók és a közönség között. Pótolhatatlan űrt hagyott ott, ahol a nézőket felrázza, megmozgatja a színészi játék.

Digitalizált világunk mindazonáltal megpróbált felzárkózni és online közvetítésekkel pótolni a hagyományos színházi élményt. Számos hátránya mellett a neten sugárzott, úgynevezett streamelt előadások vitathatatlan előnyei közé tartozik, hogy az ország egész területén, lakóhelytől függetlenül, jutányos áron elérhetővé teszik a repertoárt vagy legalább egy részét. Így alakult, hogy bár nem friss bemutató, idén januárban a nappalimban mint afféle kényszerű szobaszínházban meg tudtam nézni az Örkény Színház Édes Annáját.

Kosztolányi Dezső regényének adaptációja jól sikerült. A regényfeldolgozások kényes pontja, a dramaturgia nem hagy kívánnivalót maga után; Bíró Bence a párbeszédes részeket feszültre, lényegretörőre hangolta, ahol pedig a szereplők narrálnak – ki-ki az önmagára vonatkozó szöveget –, olyan hatást kelt, mintha az egyes alakok magukban, maguknak beszélnének, mintha naplót mondanának tollba. A tárgyilagos, emlékezésszerű megszólalásokat érzelmileg telített viták, összeütközések tarkítják. Míg a regény szövege nyitva hagyja a kérdést, miért végzett a fiatal cselédlány az úrnőjével és annak férjével, a rendező, Szenteczki Zita határozott viszonyrendszert teremt a szereplők között. Nem csak a színpadi szöveg, hanem a díszlet – Juhász Nóra munkája – és az Izsák Lili tervezte jelmezek is beszédesek.

Vizyék négyszobás polgári lakását csupasz, sötét, rideg tér jelzi, elöl színpadszélességben végighúzódó puritán asztallal, baloldalt megbújó ajtósorral. A falon tükör lóg, és vállfán egy túlcicomázott, gyerekízlésről árulkodó selyemruha. Szövege szerint Vizyné szándékosan rendetlenséget hagy, hogy lássa, hogyan dolgozik Anna, az új cseléd, de közben folyamatos kontrasztban áll a díszlettel: ebben a térben nincs tárgyi gazdagság, nincs rendetlenség, azonfelül por sincs, fényesen csillognak a felületek. Annát nem a tengernyi munka várja elsősorban, hanem a cselédkeresésre fixálódott, enyhén hisztérikus Vizyné.

A ház asszonya (Für Anikó) hervadásában is szép, elegáns úrinő. Kislánya halála óta egyre rosszabb házasságban él, spiritiszta szeánszokkal és a tökéletes alkalmazott felkutatásával köti le idejét, miközben a férje idegenül téblábol vagy mereven üldögél a nyomasztó lakásban.

Ide érkezik meg Anna (Zsigmond Emőke), helyesebben ide cipeli be a vállán, mint egy liszteszsákot a rokona, Ficsor (Borsi-Balogh Máté). Úgy is fekteti el a hosszú asztalon, mint a mustrára kitett árut. A cseléd fehér harisnyát, térdvédőt, rózsaszín munkaköpenyt visel, az arca kifejezéstelen, tekintete tompa, egész lénye mozdulatlanságba dermedő. Vizyné kérdéseire Ficsor felel, Anna csak hallgat, de a hallgatása nem teljesen passzív, regisztrálja a lakás szagát, zajait, légkörét. Nincsenek szavai, véleményét a menekülés váratlanul feltörő, ösztönszerű mozdulata fejezi ki, s Ficsor, miközben udvariasan szóval tartja Vizynét, úgy húzza vissza a köpenyénél fogva Annát, mint ahogyan pórázra kötött ebeket szokás.

Az előadás részben az általános úr−cseléd viszonyról szól, részben arról, hogy ennek milyen torzulásai vezethettek a gyilkossághoz. Már előrehaladott a cselekmény, amikor a garbós, őzbarna kabátos Vizy (Epres Attila), aki hivatalnok létére inkább vidéki birtokos benyomását kelti, és szomszédja, az orvos Moviszter (Znamenák István), aki ingben, nyakkendőben viszont inkább hivatalnokra hasonlít, arról vitatkoznak, demokratikus értelemben egyenrangú lehet-e az úr és a cseléd. Az érveket és ellenérveket mikrofonba mondják, részben a körülöttük lévő társaságnak – ott ül a cserfes, életteli Moviszterné is (Bíró Kriszta) –, részben szónokló hangsúllyal egy láthatatlan közönségnek. A mikrofon által felerősített hang a jelenetre sűríti a figyelmet. Moviszter azt állítja, ha máshol nem is, a lélekben, „Krisztus országában”, az ideák szintjén mindannyian egyenlők vagyunk. A cseléd is ember, az úr is ember, és mindig is látnunk kell egymásban az érző lényt. Vizy a különbözőségekre mutat rá, arra, hogy a gyakorlatban mégsincs egyenlőség, a cselédek és urak között nem lehet áthidalni a szakadékot. Példának hozza egy barátja történetét, aki az ebédnél az asztalhoz ültette a szolgálóját, kérve, hogy étkezzen velük úgy, mintha a társuk lenne, de a konyhagőzből érkezett, agyondolgozott kezű asszony csak feszengett, nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe – nem is akart –, s végül elmenekült az elviselhetetlenül természetellenesnek tartott helyzetből.

Anna első, ösztönszerű menekülési kísérletét Ficsor határozottan letöri, amikor visszarángatja a köpenyénél fogva. A lány feszesen megdermed, azután megmozdul és működni kezd. Végigkúszik az asztallapon, a ruhájával végigtörli a felületet. Mint az előadás során látni fogjuk, önmaga az egyetlen munkaeszköze. Súrol a térdével, a könyökével. A munkát és a mozgást nem lehet elválasztani egymástól; miközben halad, dolgozik, és ahogyan suvickol, bejárja
a terepet. Ha megáll, dologtalan tárggyá kuporodik. Tárgy-mivoltában nem kell gondolkodnia, csak engedelmeskednie, nem kell éreznie, vágyakoznia – így nincs kitéve a lopás, a hiúság vagy a bujaság kísértésének. Fizikai szükségleteit a minimálisra szorítja, eleinte alig eszik, később is nagyon szerényen, nem falánk, a piskótát sem szereti, újságolja büszkén Vizyné. Úgy tűnik, hosszas keresgélés után feltűnt a hibamentes, tökéletes cseléd.

Für Anikó, Zsigmond Emőke és Epres Attila (fotó: Horváth Judit)

 

Talán a sikerélmény, az Anna miatti büszkeség ösztökéli arra Vizynét, hogy lassanként ne csak cselédként, hanem elhunyt kislánya pótlékaként is tekintsen rá.

A vállfáról lekerül a kék-fehér selyemruha, Vizyné átöltözteti Annát, aki nagyon egyenes háttal, szétterített szoknyával ül az asztalon, mint egy engedelmes porcelánbaba. Cseléd-mivoltán azonban nem változtat a ruhacsere, amikor megmozdul, a régi buzgalommal húzza végig a felületeken az ezúttal sokkal finomabb anyagot. Lassan kirajzolódik a helyzet ellentmondásossága. Vizyné háztartási robotot és egy elhunyt gyermek eleven pótlékát keresi Annában, amit viszont kap: egy élő törlőrongyot és egy halott játékbabát. Anna a munkában él, azonfelül az egykori kislányt, ha akarná, sem tudná megszemélyesíteni. Mint Vizy példabeszédében: hiába látja a cseléd nap mint nap, hogyan viselkednek a háziak az asztalnál, ő maga az asztalhoz ülve képtelen ugyanúgy viselkedni; a helyzet természetellenes. Vizyné azonban nem érzékeli. Közös fotót készíttet, az öntudatos, mesterkélt arcú házaspár kétoldalt körülfogja a kifejezéstelenül a lencsébe meredő cselédlányt.

Zsigmond Emőkén kívül mindenki két szerepet játszik: Für Anikó és Bíró Kriszta a két másik házbeli cselédet, Etelt és Stefit, Epres Attila Anna kérőjét, Báthoryt, Znamenák István pedig Elekes Józsit. Anna a vele egy rangban lévőkkel oldottabb, mint Vizyékkel, de valójában közöttük is idegen. Mindenkinek megvan a kisebb-nagyobb nyomorúsága, vesződsége, csalódása, ám ezeknek ő éppúgy nézője, mint ahogyan többnyire a saját életének is.

Borsi-Balogh Máté második szerepében Patikárius Jancsiként jelenik meg. Míg testes alkata Ficsorként jól szolgálta a darabos házmestert, fiatalúrként – nem tipikus szépfiúként – érthetővé válik, miért nehezített pálya számára a szerelmi élet, és miért van szüksége Annára nem csak a vágy tárgyaként, hanem elfogadó emberként. Azzal, hogy beengedi a saját világába, énekel neki, udvarol neki, elkápráztatja és szórakoztatja, egyszersmind kimozdítja tárgyszerű állapotából.
A kis cselédnek újdonság az angol nyelv, a dal, az érzelemkifejezés; esetlenül próbálgatja az éneklést, a választ. Jancsi megkéri, hogy bújjon Vizyné ruhájába. Ekkor öltözik át másodszor, szakasztott olyan blúzt, szoknyát visel, mint a ház asszonya, persze csak olyat, és nem ugyanazt – innentől kezdve hasonlóan festenek, leszámítva Anna elmaradhatatlan térdvédőjét.

Bíró Kriszta, Zsigmond Emőke, Borsi-Balogh Máté, Epres Attila, Znamenák István és Für Anikó

az Édes Anna előadásában – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

 

Sajátos, hogy amikor Anna életre kel, nem az általános cselédsorsot veszi magára – nem lesz pletykás, affektáló, zsörtölődő, mint Etel vagy Stefi –, és nem is önálló lényére ébred rá, hanem Vizyné ruhájában és Jancsi ízlésével a Vizy családba születik bele. A helyzet természetellenességéből kiutat jelenthetne a Báthoryval kötött házasság, de Annának változatlanul nincsenek önálló döntései, hol Stefiék biztatására hallgat, hol Vizyné ellenvetéseire. Végül Vizyné bizonyul erősebbnek, mert több a vesztenivalója: beteggé és hisztérikussá teszi, hogy talán le kell mondania Annáról, s rosszulléteivel visszazsarolja a háztartás kötelékébe.

Innen már nincs sok hátra a végig. Jancsi még egyszer betoppan, de nem látszik megismerni Annát, és Anna is alig ismer rá: idegen a ruhája, a fellépése, s már Moviszterné köti le a figyelmét. Vizy hivatali előléptetését társaságban ünneplik a háziak, a torta tetejére a közös fényképet dolgozta rá a cukrász, azt, amelyiken Annát kétoldalt körülveszi a házaspár. Ott van velük mint a büszkeségük tárgya, de mégsincs ott, mert a cseléd nem ülhet az asztalhoz; ott van velük, mert kinézetre alig üt el, de mégsincs ott, mert a cseléddel nem cseveg senki.

Ez az az éjszaka, amikor Anna kioltja Vizyék életét.

Azután a késsel felvágja a tortát, pontosan húzza a pengét a fedőlapon, lehasítja magáról mindkét gazdáját, majd apróbb szeleteket szabdal. Kistányérra teszi a süteményt, és ahogyan a cselédhez illik, körbekínálja. Legvégül maga is enni kezd arról az asztalról, amelyre olyan sokszor felszolgált. Kiderül, hogy mégis, nagyon is szereti a piskótát. Egyik tortaszeletet falja a másik után – mosolyogva és elégedetten magába tömi, ami az életéből addig kimaradt.

Vizyné azt mondaná, illetlenség.

Besenyei Éva