Uncategorised

<< 2015/07-08. szám >>

Beszélgetés Szilágyi Tiborral

A koronavírus-járvány kellős közepén találtunk alkalmat a beszélgetésre. Az ajánlásokat szem előtt tartva ezúttal el kellett tekintenünk a személyes találkozástól, telefonon keresztül próbáltuk összehozni az interjút.

1 elottunk
(fotó: Keleti Éva)

Ha már ilyen szokatlan és mindenki számára nehéz helyzetben vagyunk, javaslom, reflektáljunk először erre. Bár most nem látjuk egymást, olyan kép alakult ki bennem önről, hogy életkorát meghazudtolva rendkívül energikus, és kiapadhatatlan munkakedvvel rendelkezik. Hogyan viseli a mostani tétlenséget?
Valóban szokatlan a mostani helyzet, számomra azért is, mert több munkám maradt félbe. Ilyen értelemben az idei, immár ötvenötödik színházi évadom csonka lett. A veszprémi Petőfi Színházban március 13-án mutattuk volna be a Sírpiknik című tragikomédiát Parti Nagy Lajos kitűnő átiratában, amit rendezőként jegyeztem, de a veszélyhelyzet kihirdetése miatt erre már nem kerülhetett sor. Emellett Sopronban is elmaradtak előadásaim, ott Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művét játszottuk volna tovább. Rendkívül inspiráló egymásra találás volt Szélyes Ferenccel, az inas szerepében látható Major Zsolttal és Pataki András rendezővel. Rengeteg szöveget kell elmondanunk, és magas érzelmi hőfokon játszunk. Minden egyes előadás előtt eljátsszuk az egész darabot – akkor is, ha előző nap ment –, mert az kellő biztonságérzetet ad.
Már nincs műsoron Ibsen drámája, a Ha mi holtak feltámadunk, amely a soproni teátrum és a Zentai Kamaraszínház koprodukciójában született. Az is ugyanolyan fontos ügy volt, mint a Márai-darab?
A Ha mi holtak feltámadunk Ibsen utolsó, nálunk ritkán játszott színműve. Az alkotás, a művészsors legfontosabb kérdéseit veti fel, ilyen értelemben önmagamról is beszélhettem Arnold Rubek alakján keresztül. A világhírű szobrász több év után visszatér Norvégiába, és újra találkozik híres szobrának múzsájával, akivel a halálban eggyé válnak. Pataki András egy üres teret álmodott meg, amelyben két kempingszék található. Már kezdés előtt bent ülünk a színpadon a feleségemet játszó Szőcs Erikával, miközben érkeznek a nézők. A hátteret egy gyöngyfüggöny takarja, ott foglal helyet Varga Gábor, a kitűnő soproni jazz-zongorista, aki a végszavakra különböző dallamokkal válaszol, amelyek felerősítik a darab hangulatát és mondanivalóját. Ha már a jelenlegi szerepeknél tartunk, Veszprémben is játszom az Esőemberben, amit Anger Zsolt rendezett. A főszerepben Oberfrank Pál egészen kiváló, Szalay Bence szintén. Dr. Bruenert alakítom, az intézet orvosát, három-négy igazán jó jelenetem van. De visszatérve az eredeti kérdésére, igyekszem megtalálni azokat a tevékenységeket, amelyek örömmel töltenek el. Először is rengeteget olvasok. Most vettem elő Anna Gavalda könyveit, amiket korábban nem olvastam. Az ő világa közel áll hozzám, hiszen a Szerettem őt című regényéből Szántó Erika írt és rendezett előadást, amit a Rózsavölgyi Szalon első bemutatójaként legalább hetven alkalommal eljátszottunk Györgyi Annával. Az olvasás mellett gyakran írogatok. Bár mostanáig három könyvem jelent meg, nem tartom magam írónak.
Hogyan kezdődött az írás?
Hatvanöt éves koromban a balatonkenesei nyaralóban néhány délelőtt versbe foglaltam az életemet. Megmutattam a barátoknak, köztük Keleti Éva fotóművésznek, aki arra biztatott, hogy ezt mindenképpen meg kellene jelentetni. Összehozott egy kiadó vezetőjével, aki elkérte a kéziratot. Egy hét múlva felhívott, és azt mondta, nagyon jók az írásaim. Az ő közbenjárására végül a Palatinus Kiadónál látott napvilágot a könyv. Büszke vagyok arra, hogy Háy János szerkesztette – ugyanúgy, mint a következőt –, aki nagyra értékelte a versek őszinteségét. A második kötet előzménye az volt, hogy a Duna Televízió készített velem egy portréműsort, amelyben bejártuk pályám meghatározó helyszíneit. Elkértem az anyagot, és ebből született meg a könyv első része. A második egységben azokat a gondolataimat rögzítettem, amelyek egyik fontos előadásom kapcsán jutottak eszembe. Ez Arthur Miller Lefelé a hegyről című darabja volt, amit több mint kétszázszor játszottam a Budapesti Kamaraszínházban. Amikor az ötvenedik szezonomhoz érkeztem, úgy éreztem, ez jó alkalom az összegzésre. Nem csak magamról írtam, hanem a magyar színházi élet elmúlt évtizedeiről is. Ebből lett a Katonai szakképzettsége: színész című könyv. Azért ezt a címet választottam, mert a katonakönyvemben ez szerepel. Büszkeséggel tölt el, hogy már a Magyar Néphadsereg is színésznek nyilvánított. Most pedig amolyan vírusnaplószerűen írok le mindent, amit fontosnak tartok. A feleségem ügyvéd, ő is otthonról dolgozik. Jövőre leszünk harminc éves házasok, de régen töltöttünk együtt ilyen sok időt, mint ezekben a hetekben. A bezártságban ezt is élvezzük. Gyakran lemegyek sétálni, betartva természetesen az idősebbekre vonatkozó előírásokat.
Honnan az említett energia és munkakedv?
Ez mindig így volt. Az ember addig él, ameddig képes gondolkodni és van tennivalója. Biztos tovább éltet engem, ha játszani tudok, és időnként rendezésre is felkérnek. Azt persze nem fogom megvárni, hogy be kelljen tolni a színpadra azért, hogy elmondjak két-három mondatot. Másrészt mindez nyilván családi adottság, és ebben az is meghatározó, hogy a háborús korosztályhoz tartozom. Képzelje el, az az első gyermekkori emlékem 1944-45 teléről, amikor két és fél éves voltam, hogy a Baross utcai lakásban gyorsan öltöztetnek, mert sietnünk kell az óvóhelyre, s közben a rádióból még hallom: „Légitámadás, Szolnok.” A szüleim hamar elváltak, és apámat az ötvenes évek elején hétvégi gyerekként kezdtem megismerni. 1956-ban az új családjával elhagyta az országot. Egy ideig nem találkoztunk, majd 1964-ben, már főiskolásként látogattam meg őket Kanadában, és onnantól kezdve a haláláig idős barátommá vált. Hamar kialakult bennem a pontosság, az elszántság, a tisztesség iránti igény, amit anyámtól és a nagyszüleimtől láttam a nehéz körülmények ellenére is. Valahogy megfogalmazódott bennem 14-15 éves koromban, hogy valamiben tehetségesnek kell lennem. Eleinte arról ábrándoztam, hogy filmrendező leszek, de hamar kiderült, hogy – egyébként nagyon helyesen – erre a szakra akkor még csak egy meglévő diplomával lehetett jelentkezni.

2 elottunk
Szalay Bence és Szilágyi Tibor – Esőember, Veszprémi Petőfi Színház

Visszaemlékezéseiben a gimnáziumi éveket jelöli meg a pályaválasztás közvetlen előzményeként. Korábban nem volt olyan élmény, családi indíttatás, mely a színjátszás felé vezette volna?
Nem. A családunkban nem voltak művészek. Apám építész volt, anyám irodában dolgozott félbehagyott egyetemi tanulmányok után. Arra viszont emlékszem, hogy a nagyapám vitt el először színházba. Három-négy éves lehettem, és talán a János vitézt láttuk a Kálvária téren. De ettől még nem kezdtem vonzódni a színészethez. Később a József Attila Gimnáziumba kerültem, ami akkor nagyon erős iskola volt, ugyanis ötvenhatos szerepvállalásuk miatt több egyetemi tanárt helyeztek oda büntetésből. Hermann István vezette a színjátszókört, és többen szívesen csatlakoztunk, mert a József Attila akkor még fiúiskola volt – a lányok a Kaffkába jártak –, és a színjátszósdi jó alkalom volt arra, hogy találkozzunk a másik nemmel. A gimnázium csodálatos dísztermében tartottuk az előadásokat. Érdekesség, hogy ugyanott játszott tíz évvel korábban Latinovits Zoltán, akinek osztálytársa, Vajda Miklós, a későbbi műfordító, Bajor Gizi keresztfia volt. A híres színésznő is látta az előadást, utána magához hívta Latinovitsot, és azt mondta neki, magából egyszer isteni színész lesz.
És ön miben lépett először színpadra?
Az Anna Frank naplójából készült előadásban rám osztották Otto Frankot, az apát. Bálint András, aki alattam járt, Pétert, a fiút játszotta, Szombathy Gyula pedig a Dussel nevű szomszéd szerepében lépett színpadra. Szintén oda járt Bujtor István és Jordán Tamás, de ők nem vettek részt ebben a produkcióban. Komoly sikerünk volt – személy szerint nekem is –, és ekkor megéreztem valamit a színpad varázsából. Jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahonnan annak rendje és módja szerint kirostáltak már az első fordulóban, nyilván joggal. Így nem kerülhettem be Pártos Géza legendás osztályába, ahová mások mellett Béres Ilona, Halász Judit, Polonyi Gyöngyi, Szegedi Erika és Tordai Teri járt.
Mivel töltötte idejét a sikertelen felvételi után?
Mindenekelőtt dolgozni kezdtem, segédmunkás voltam különböző üzemekben. Erre nem csak a közveszélyes munkakerülés miatt volt szükségem, a pénz is kellett, nem várhattam el a nyugdíjas nagyszüleimtől és irodában dolgozó édesanyámtól, hogy ők tartsanak el. Közben összefutottam Dózsa Lászlóval, aki szólt, hogy a Csengery utcában, a mai Fáklya Klub helyén működik egy félprofi színtársulat, ahol meghallgatást tartanak. Elmentem, a kezembe nyomtak egy nagyjából egyoldalas szöveget, hogy próbálkozzak vele. Olyannyira jól sikerült, hogy a meghallgatás végére én lettem a Fiúk, lányok, kutyák című darab egyik főszereplője. A társulatot Varga Géza vezette, aki az akkori Jókai Színház, később a Magyar Rádió főrendezője volt. Ott ismerkedtem meg a színház alapjaival, megtanultam többek között, mi az olvasópróba, az emlékpróba, a rendelkező próba.
Természetes volt, hogy ismét próbálkozik a főiskolán?
Nem szoktam feladni, ha el akarok érni valamit. Ez a kitartás már akkor is jellemző volt rám. De még azon a nyáron, mielőtt elkezdtük volna a főiskolai tanulmányokat, csatlakoztam egy alkalmi utazó társulathoz, akikkel Kállai István Az igazság házhoz jön című darabjával jártuk az országot. Óriási iskola volt, és ott már fellépti díjat is kaptam. Olyan színpadi partnereim voltak, mint Somogyvári Rudolf, Inke László, Hacser Józsa, Böröndy Kati és Boray Lajos. Rengeteget tanultam tőlük a próbákon, és azon kívül is. Emlékszem, egy teherautó zárt rakterében utaztunk, a próbák után beülhettem velük egy sörözőbe. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Somogyvári a haláláig barátjának tekintett. Úgy éreztem, hogy az ott szerzett színpadi „rutinom” némi előnyt jelentett a többiekhez képest, amennyiben bátrabb voltam.
A főiskola azt adta, amire számított? Inspiráló volt az ottani közeg?
Nagyon. Bevallom, mindig fenntartásokkal olvasom, amikor ma már jó nevű színészek úgy emlékeznek vissza a főiskolai időszakra, hogy az szörnyű volt. Csodálatos mestereink voltak. Simon Zsuzsa, Gáti József, Sulyok Mária, Hegedűs Géza kivétel nélkül arra tanítottak, hogy mindig a minőséget tartsuk szem előtt. Gáti tanár úr például azt mondta, megdőlt az a baromság, hogy árt a színésznek a műveltség, ezért olvassanak éjjel-nappal, mert később erre nem lesz ennyi idejük. Így is tettünk, rendszeresen jártunk a könyvtárba, és olvastuk a könyveket és a folyóiratokat. Öt évvel ezelőtt vehettük át az aranydiplománkat. Nagyon erős osztály volt a miénk – Almási Éva, Balogh Zsuzsa, Csomós Mari, Dániel Vali, Szabó Éva, Csikos Sándor, Harkányi János, Horváth László, Juhász Jácint, Kozák András, Szersén Gyula és jómagam –, büszke vagyok rá, hogy velük együtt készülhettem erre a pályára. Sajnos azóta néhányan eltávoztak közülünk, és csatlakoztak az égi társulathoz. Olyan remek vizsgaelőadásaink voltak, mint A Conway család vagy a 66-os szám, Offenbach operettje nagyzenekarral, Szinetár Miklós rendezésében. Meghívtak a másik osztály vizsgájára is: Goldoni A hazug című darabjában egy nagyszerű karakterfigurát kaptam, a Dottore szerepét játszottam.
Gyakorlatra a Madách Színházba került. Mit adott az ott töltött időszak?
Az is nagyon komoly iskola volt. Gondoljon bele, az volt a Madách Színház aranykora. Minden előadást megnéztünk, és sokban statisztáltunk, például a Hamletben, a Danton halálában vagy a Tanner John házasságában. Ez utóbbiról eszembe jut egy történet. Be kellett ugranom a kitűnő epizodista, Gyenge Árpád helyett az anarchista vezér néhány mondatos szerepébe. Mondanom sem kell, milyen boldoggá tett a lehetőség. A beugrópróbán jelen volt a jelenetben szereplő Gábor Miklós, Pécsi Sándor és Vass Éva. Jól megoldottam a feladatot, de máskor majdnem ez az előadás okozta a vesztemet. A színház havi műsorában mindig megjelöltem azokat az előadásokat, amelyekben főiskolásként szerepeltünk. Egyszer valahogy elszakadt ez a papírlap, de sikerült összeragasztanom. Mivel úgy láttam, nincs előadásom, aznap moziba mentem. Váratlanul belém hasított, hogy nem kellene-e mégis a színházban lennem. Alaposabban szemügyre vettem a papírt, ekkor láttam, hogy rosszul illesztettem össze, és aznap Shaw darabja van műsoron. Rohantam egészen a Hársfa utcai művészbejáróig, gyorsan magamra öltöttem rabló jelmezemet, és máris a színpadra szólított az ügyelő. Nagy szerencsém volt, nem kellett elhagynom a pályát. Iszonyú fegyelem volt a színházban. És hát közelről figyelhettük Gábor Miklóst, Bessenyei Ferencet, Pécsi Sándort, Tolnay Klárit, Psota Irént, Vass Évát, Zenthe Ferencet, Márkus Lászlót és a többieket, vagy a rendezőket: Ádám Ottót, Pártos Gézát és Vámos Lászlót. Felejthetetlen élmény volt.

elottunk 3
Szélyes Ferenc és Szilágyi Tibor – A gyertyák csonkig égnek, Soproni Petőfi Színház (fotó: Szita Márton)

Színészi pályája Kecskeméten indult, de ha jól tudom, eredetileg Pécsre kellett volna mennie. Hogyan lett ebből mégis kecskeméti szerződés?
1965-ben végeztünk, és akkor még a pályakezdő színészeknek kötelező volt két évet vidéken tölteni, ráadásul nem mindig választhatták meg, hová akarnak szerződni, és ez szerintem nagyon jó dolog volt. Engem valóban Pécsre irányítottak, de váratlanul történt valami, ami ezt megváltoztatta. Az egyik vizsgaelőadás, talán éppen A hazug után kopogtak az öltöző ajtaján, belépett egy szemüveges, őszes halántékú férfi. Bemutatkozott, ő volt Radó Vilmos, a kecskeméti Katona József Színház igazgatója. Azt mondta, tetszett a játékom, és beszélni szeretne velem. Lementünk az Erzsike presszóba, ahol közölte, hogy több vizsgámat látta, és szerződtetni akar. Tudja, hogy Pécsre ígértek, de beszélt a főiskolával, és el tudja intézni a minisztériumban, hogy Kecskemétre mehessek. Azt is hozzátette, hogy 1600 forint lesz a garantált kezdő fizetésem, és máris meghív Petruchio szerepére A makrancos hölgyben. Szegedi Erika lesz a partnerem. Úgy éreztem, menten elájulok. Májusban került sor a bemutatóra, és mivel még nem volt diplomám, a plakáton ez állt: Petruchio – Szilágyi Tibor f. h. Komoly sikerünk volt vele, olyannyira, hogy átkerült a következő évadra is – akkor már Moór Marianna vette át a címszerepet Szegedi Erikától, aki a Vígszínházhoz szerződött –, rengeteget tájoltunk ezzel és más előadásokkal, keresztül-kasul bejártuk Bács-Kiskunt, Magyarország legnagyobb megyéjét.
Olyan volt akkor a kecskeméti színház, ahol igazán meg lehetett tanulni a szakmát?
Igen. Három évig maradtam, és valóságos csodákat játszottam, eleinte persze hályogkovács módjára. A makrancos hölgy mellett meghatározó volt A vágy villamosa, amelyben Dévay Camilla partnere lehettem. Nagy megtiszteltetés volt, hogy ő választott engem Stanley szerepére. Mitch-et Fekete Tibor kiváló művész játszotta, akivel egészen haláláig megmaradt a barátságunk. Ugyancsak Dévay Camillával játszottunk Romain Rolland A szerelem és a halál játéka című színművében, illetve az Egyszál magamban, az akkor induló írónő, Raffai Sarolta darabjában. Fontos volt még számomra a Volpone – ebben Moscát alakítottam –, valamint Pap Károly drámája, a Mózes, a szabadító címszerepe, amelynek szövegét sokszor a tájbuszon, zseblámpával a kezemben tanultam. Elkényeztetett helyzetben voltam Kecskeméten. Radó Vilmosra úgy tekintettem, mint a színházi apámra. Annyi szeretetet adott nekünk, színészeknek, amit másutt ritkán tapasztaltam.
Ha ennyire jó helyzetben volt, miért döntött mégis úgy, hogy három év után továbbáll?
Sosem azért álltam tovább, mert kétszáz forinttal magasabb fizetésre vágytam. Mindig egyre jobb színész akartam lenni, szerettem volna erősebb társulatba kerülni, jelentősebb rendezőkkel dolgozni. Pétervári István Kecskeméten volt rendező, amikor odakerültem – ám akkor nem volt közös munkánk –, majd igazgató lett Veszprémben, és hívott, hogy menjek át hozzájuk, mert ott sokkal jobb rendezők vannak, és nagyon erős a társulat. Ott játszott például Bicskei Károly és felesége, Fogarassy Mária, Tánczos Tibor, Dobák Lajos, Spányik Éva, Győri Franciska, Meszléry Judit, Szekeres Ilona, Csomós Mari, Juhász Jácint, Horváth Sándor és Végvári Tamás. Mindez nagyon vonzónak tűnt számomra, ezért úgy éreztem, lépnem kell. Bementem Radóhoz, és mondtam neki, hogy Vili bátyám, mindent nagyon köszönök, de el szeretnék menni. Megkérdezte, hogy miért, mire sorolni kezdtem, hogy kikkel dolgozhatok ott. Csak annyit mondott – és ez is az ő emberi nagyságát mutatja –, hogy fáj, de megértelek. Jellemző, hogy amikor Moór Mariannát hívták a Nemzeti Színházba, és ő még maradni akart, Radó beszélte rá, hogy ne szalasszon el egy ilyen vissza nem térő lehetőséget. Nem akarta mindenáron magához kötni a tehetséges művészeket.
Bár csak egy szezont töltött a Petőfi Színházban, az nem akármilyen évad volt. Fontos előadásokban játszott remek szerepeket, és valóban kitűnő rendezőkkel dolgozhatott.
Így volt. Tennessee Williams Az ifjúság édes madara című darabjában mutatkoztam be a veszprémi közönségnek. Pétervári István állította színpadra, aki tehetséges, jó ízlésű rendező volt. Sajnos ő is korán távozott közülünk. Ahogy Kecskeméten Dévay Camillával, Veszprémben ugyanolyan megtiszteltetés volt Fogarassy Máriával játszani, aki Cosmopolis hercegnőt alakította. A szenátor Bicskei Károly volt, Tom Juniort Végvári Tamás, Heavenly-t Majzen Mária játszotta. Molnár Ferenc színművével, A hattyúval szintén sikerünk volt, abban Ági Miklós szerepét kaptam. Majd következett Gyurkó László drámája, a Szerelmem, Elektra Horváth Jenő rendezésében. Rendkívül meghatározó, felemelő próbaidőszak volt.
Mitől volt annyira meghatározó?
Ez a darab akkor még műsoron volt a napsütötte Nemzeti Színházban. Gyurkó, aki tehetséges alkotó volt, és érdekesen fogalmazta újra az antik történetet, eljött az olvasópróbára. Sosem felejtem el, hogy Horváth Jenő odafordult hozzá, és így szólt: Laci, te méltán országos hírű szerző vagy, az Elektrát nagyon jó darabnak tartom. Azt szeretnéd, hogy lemásoljam a számomra nem túl értékes budapesti előadást, vagy rám bízod, hogy megrendezzem a darabodat? Hosszúnak tűnő néhány másodperces csend után Gyurkó megszólalt: természetesen azt szeretném, hogy rendezd meg jól a darabot, mondta. Ritkán találkoztam a mű ennyire alapos, átgondolt elemzésével, tűpontos instrukciókkal, a szerepek és a szituációk körültekintő kibontásával.
Mondana erre példát?
Hogyne. Fehér Miklós tervezte a díszletet, aki egy üres teret alakított ki, a színpad kissé ferdén emelkedett, hófehér függöny vette körül, középen egy csonka korinthoszi oszlop ereszkedett le a mennyezetről, a sarokban egy íróasztal állt, rajta írógép. Az előadás kezdetén bent állt Meszléry Judit mint Krizotémisz és Spányik Éva mint Elektra. Krizotémisz első mondata így hangzott: „Elektra, te nem vagy normális!” Horváth Jenő felszólt az egyik próbán Meszléry Juditnak, hogy közben üsse le az írógép billentyűzetén a Sorsszimfónia első taktusait: pa-pa-pa-paaam… Oresztészként motoron érkeztem, kívülről hallatszott a hangja, a vállamon táskarádióval, szólt belőle valamilyen korabeli tánczene. A rendező azt mondta, ez az álarcom, és amikor valami fontosat akarok közölni, vegyem le a hangját. Az igazság ünnepe az előadás egyik legfontosabb jelenete volt. Tánczos Tibor mint Égisztosz ült egy széken, ami a trónt jelképezte, mellette három statiszta állt, ők voltak a nép, kezükben luftballon, virsli és egy korsó sör. Horváth Sándor riporterként volt jelen, interjút készített a királlyal, és közvetítette az ünnepi beszédet. Az uralkodót Oresztész öli meg. Ehhez a rendező a következőt kérte: Tibikém, csak a mozdulatot akarom látni, ahogy leszúrod a Tánczost, de ő nem fordul le a székről, egyszerűen csak lemegy róla a fény, hiszen az eszmét ölöd meg. Ne felejtsük el, 1968-at írtunk ekkor. És még egy példa. Az egyik próbán Horváth Jenő azt az instrukciót adta, hogy imádom a testvéremet, Elektrát, másnap azt mondta, hogy szerelmes vagyok belé, harmadnap dühös vagyok rá, a negyedik nap szinte gyűlölöm, majd azt kérte, hogy mindez együtt legyen benne. El tudja képzelni, hogy ez milyen sokat jelentett egy fiatal színésznek? Ezért mentem el Veszprémbe, és egyáltalán nem csalódtam.

4 elottunk
Szőcs Erika és Szilágyi Tibor – Ha mi holtak föltámadunk, Soproni Petőfi Színház (fotó: Torma Sándor)

Ugyancsak ott találkozott Horvai Istvánnal is, aki Németh László Apáczai című drámáját állította színpadra. Ön a címszerepet játszotta. Az is jó munka volt?
Elfogadható előadás volt, de nem rengette meg a világot. Jól próbáltunk Horvaival, és nagy élmény volt, hogy találkozhattam Németh Lászlóval, és egész délután beszélgettünk pasaréti otthonában. Az Apáczai székesfehérvári vendégjátékát látta Both Béla, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, aki az előadás után bejött az öltözőmbe, gratulált, és azt mondta, hogy a hétfői szünnapomon menjek fel hozzá, mert le akar szerződtetni. Gondolhatja, mit éreztem akkor. A negyedik évadomban a Nemzeti Színházba hívtak. Semmit nem aludtam azon az éjszakán. Hétfőn felmentem. Avar István, akivel főiskolás korom óta barátok voltunk, szeretettel fogadott, talán ő is egyengette az utamat. Both Béla hellyel kínált, majd megkérdezte, mennyi a fizetésem. Mondom, 3200 forint. Erről szó sem lehet, bérfeszültséget okozna, válaszolta a direktor. És mit fogok játszani? – kérdeztem, mire azt felelte, nem tudja. Felálltam, és megköszöntem a lehetőséget. Hová megy? – kérdezte megdöbbenve. Mondtam, hogy így nem tudom elfogadni az ajánlatát. Kisétáltam az irodájából, visszamentem Veszprémbe, és aláírtam még egy évadot.
Honnan vette ehhez a bátorságot?
Nem tudom. Azért ez nem olyan nagy bátorság. Kétségkívül jól mutatott volna a személyi igazolványomban, hogy a Nemzeti Színház a munkahelyem, de ha a kispadon ülök, akkor semmi értelme. Színész akartam lenni, játszani akartam minél többet. Talán elterjedt a híre, hogy visszautasítottam Both ajánlatát, és hamarosan üzent Kazimir Károly – két asszisztense, Kőváry Katalin és Marton László jött el hozzám –, hogy hívjam fel. Mivel nagyon el voltam keseredve, eléggé nagyképűen válaszoltam: mondjátok meg a gazdátoknak, hogy mindenáron nem akarok társulati tag lenni, csak akkor, ha valódi színészi feladatokat kaphatok. Gondoltam, ezzel örökre elástam magam Kazimirnál, aki nagyhatalmú színházi ember volt, és nem kerülhetek Pestre. Szerencsére nem így történt. Kazimir ismét üzent, és ekkor azonnal felhívtam. Másnapra, május elsejére az Elektromos Sporttelepre hívott, ahol a színészválogatott edzését tartották. Előtte anyámnál ebédeltem Zuglóban, felvettem az érettségi öltönyömet, nyakkendőt is kötöttem. Kazimir rövidnadrágban fogadott, és mikor meglátott, azt kérdezte: miért vagy így kiöltözve, apuskám? Mert szerződtetési tárgyalásra jöttem, válaszoltam. Nevetett, odaadta a törölközőjét, leültünk. Elmondta, szeretné, ha hozzájuk szerződnék, majd ő is megkérdezte, mennyi a fizetésem. Gondoltam, ebből megint baj lesz. Megmondtam, mennyi, de nem sokallta, megegyeztünk. Így kerültem a Thália Színházhoz, ahol négy évet töltöttem.
Milyen szerepek várták?
Már nyáron benne voltam a Kalevalában, amit Kazimir rendezett a Körszínházban. Először egy kisebb szerepet kaptam, majd ősztől a Tháliában átvettem az egyik narrátor, Horváth Ferenc szerepét. Nagyon érdekes és értékes produkció volt. Amikor Magyarországra látogatott a finn köztársasági elnök, Urho Kekkonen, meg akarta nézni az előadást. Valósággal felsúrolták a Paulay Ede utcát, a színház úgy festett, mint egy első osztályú ravatalozó. Kekkonen fogadta a páholyában Kazimirt, kitüntette, és meghívott bennünket Helsinkibe. Ott is nagy sikerrel játszottuk a Kalevalát. A Thália stúdiójában Kazimir olyan „tiltott gyümölcsöket” is bemutathatott, amit másnak akkor még nem engedtek. Így került sorra Csurka István Ki lesz a bálanya? című darabja, amelyben Abonyit játszottam Inke László, Keres Emil és Harsányi Gábor partnereként. Nagyot szólt az előadás, olyannyira, hogy meghívták a BITEF ősének számító szarajevói színházi fesztiválra. Később még kétszer került hozzám ez a szerep: Horvai István a Pesti Színházban állította színpadra a művet 1984-ben – akkor Tordy Gézával, Tahi Tóth Lászlóval és Hegedűs D. Gézával játszottuk –, Dömölky János pedig egy tévéjátékot készített belőle, megint más szereposztásban: ekkor Őze Lajos, Haumann Péter és Cserhalmi György volt a partnerem.
Úgy tűnt, a Thália Színházban is jó dolga volt, mégis felmondott Kazimirnak. Mi volt ennek az oka?
Valóban jó dolgom volt, de Kazimir egymás után vette elő ezeket a nagy eposzokat – Karagöz, Rámájana, Csúsingura, Gilgames –, és egy idő után rájöttem, hogy teljesen mindegy, sok szövegem van vagy kevés, tisztességesen megoldom a rám bízott feladatot, de valódi emberábrázolásra nincs lehetőségem, vagyis itt nem válhatok jobb színésszé. Elhatároztam, hogy felmondok. Kazimir ekkor éppen Törökországban volt tanulmányúton, és amikor visszatért, közöltem vele, hogy szeretnék megválni a színháztól. Erre azt mondta, most meg vagy sértődve, apuskám, mert nem kaptál Jászai-díjat. Megígérem, hogy jövőre első fokozatot kapsz. Mondtam, örültem volna a díjnak, de tényleg szeretnék elmenni. Még azt is megkérdezte, hogy hová megyek? A József Attila Színházba hívnak, válaszoltam. Látszott rajta, hogy dühös lett, amiért az ő színházát egy külvárosi teátrum kedvéért akarom otthagyni. De csak annyit mondott: te tudod, apuskám. Képes voltam Kazimirnál az aláírt szerződést felbontani, ami akkor felért volna egy halálos ítélettel, de soha nem tartott be nekem, mert nagyon rendes ember volt.
A József Attila Színházban hamarosan ismét Petruchiót alakította A makrancos hölgyben, ráadásul két Katája is volt.
Bizony. Margittai Ági és a Debrecenből Pestre szerződő Bánsági Ildikó felváltva játszotta a szerepet. Mindketten csodálatos partnerek voltak. Nagyon jó színészek kötődtek a József Attila Színházhoz: mások mellett Szemes Mari, Kállai Ilona, Kaló Flórián, Fülöp Zsigmond, Bodrogi Gyula, Voith Ági. Mindannyian szeretettel befogadtak. Fodor Imre a semmiből teremtett színházat Angyalföldön, és olyan művészeknek adott lehetőséget, akik ’56 után szilenciumra kényszerültek. Ott játszott egy ideig Darvas Iván és Sinkovits Imre. Nekem sikerült annak a korszaknak a végét elkapnom, és olyan jó szerepeket játszottam, mint Galagonya a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-darabban, vagy Nagelschmidt az Egy lócsiszár virágvasárnapjában. De egy kisebb botrány is kapcsolódik ahhoz az időszakhoz. Benedek Katalin Alattunk a város című darabját játszottuk. Szokás volt kiírni, hogy a huszonötödik előadás alkalmából az igazgatóság köszönti a produkciót. De ebben az esetben ez valamiért elmaradt. Elkövettem azt a rettenetes fegyelmezetlenséget, hogy kinyittattam a próbatáblát, ami okmánynak számított, és piros filctollal ráírtam a következőt: az Alattunk a város című produkció valamennyi szereplőjét és közreműködőjét köszönti a huszonötödik előadás alkalmából jobb híján: Szilágyi Tibor. Fodor Imre igazgató magához hívatott, és azt mondta, remélem, tisztában van azzal, mekkora vétséget követett el. Bocsánatot kértem, és mondtam, hogy soha többé nem fordul elő ilyen. Fodor még annyit tett hozzá: nálunk jó dolga van, nehogy elszerződjön most, mert fel van terjesztve Jászai-díjra. Valóban meg is kaptam a díj harmadik fokozatát. A következő évben eltörölték a fokozatokat, így nekem van az utolsó „fapados” Jászai-díjam, ami ma már komoly numizmatikai érték.
Nyolc évvel azután, hogy Both Bélával nem sikerült megegyezniük, ismét a Nemzeti Színház igazgatói irodájában találta magát. Mi volt ennek a története?
Karinthy Márton hívott a Gorsiumi Nyári Játékokra, Euripidész Helené című darabjára. Marton Endre is megnézte az előadást, és a végén odaszólt, hogy keressem meg a színházban. Bementem hozzá, és le is szerződtetett. Mondta, hogy ha találkozom Major Tamással, mondjam meg neki, hogy most írtuk alá a szerződést. Nem sokkal később a Magyar Rádió Pagodájában futottunk össze, és közöltem vele, hogy Marton igazgató úr leszerződtetett. Örömmel fogadta. Régóta ismertük egymást, hiszen együtt forgattunk Kovács András Hideg napok című filmjében. A Nemzeti Színházban egy antik darabbal kezdtem, Szophoklész Philoktétészében kaptam meg Odüsszeusz szerepét. Tatár Eszter rendezte, Cserhalmi György volt a címszereplő. Utána következett a Különc, Illyés Gyula drámája. Sinkovits Imre formálta meg Teleki Lászlót, én pedig Karlovitz voltam, a titkosrendőr.
Igazi gonosz, kíméletlen figura.
Igen. Remek szereplehetőség. Sinkovitscsal volt három-négy közös nagyjelenetünk, és mielőtt elhagytam a színpadot, rendszeresen nyíltszíni tapsot kaptam. Nyilván nem a figura gonoszságát, hanem a színészi játékot értékelte a közönség. Aztán a Téli regében Major Tamással dolgozhattam, ami szintén óriási élmény volt. A szerepem nem volt különösebben emlékezetes – a száműzetésre kényszerülő királyt alakítottam –, de egy színpadon lehettem Őze Lajossal, Kállai Ferenccel, Raksányi Gellérttel, Törőcsik Marival és Cserhalmi Györggyel. Emlékszem, ebben az előadásban mutatkozott be a főiskolás Udvaros Dorottya mint Perdita.
Major Tamás a magyar színháztörténet egyik igencsak ellentmondásos alakja volt. Ön hogyan emlékszik vissza rá?
Először is vérbeli színész volt, és amikor rendezett, színészként adott hiteles és pontos instrukciókat. Parádésan játszotta elő még a női szerepeket is. Volt azonban egy mániája, nagyon szeretett szerepelni a társulat előtt, és gyakran előfordult, hogy kiszúrt egy kezdő színészt, akinek mindössze egy-két mondatot kellett elmondania, és képes volt akár egy órán keresztül vele próbálni. Lassan haladtunk, és sokszor csak a főpróbán ment először egyben, megállás nélkül a darab. A próbatáblára kiírt rövidítések azt jelentették, hogy díszlettel, bútorral, jelmezzel és kellékkel megy a produkció, mindenki öltözik és maszkíroz. A felejthetetlen Agárdy Gábor ezt úgy fordította le, hogy mindenki öltözik és reszkíroz. Sokat nevettünk ezen is. Ugyancsak emlékezetes maradt Sütő András Káin és Ábel című darabja, amit Marton Endre vitt színre. Ez volt az utolsó rendezése. Ábelt Cserhalmi alakította, majd Sinkó László vette át tőle a szerepet, én pedig Káin szerepét játszottam.
Marton munkamódszere mennyiben volt más?
Rendkívül alapos, felkészült rendező volt, mindig a lényegre koncentrált, ő is nagyszerű instrukciókat adott. Igazgatóként pedig minden produkción rajta tartotta a szemét. Kulturáltan voltak rossz viszonyban Majorral, aminek valódi okát egyszerű színészként nem láttam át.
Akkor is a társulat tagja volt, amikor Martonékat leváltották, és megérkezett a két Gábor, Székely Szolnokról, Zsámbéki Kaposvárról, és magukkal hozták néhány színészüket.
Marton ebbe belehalt. Ma is előttem van a sápadt arca, amikor a döntést bejelentették, olyan volt, mintha a halálos ítéletét olvasták volna fel. Súlyos cukorbeteg volt, összeesett az utcán, késve érkezett a segítség, és már nem lehetett megmenteni. Major láthatóan nem izgatta fel magát, ő nagy túlélő volt, befolyásos emberként talán már ismerte a további forgatókönyvet, és sejthette, hogy Székelyékkel továbbmegy a Katonába. A két Gábor művészeti vezető és főrendező volt, igazgatónak Nagy Péter irodalomtörténészt nevezték ki. Székely rendezte a Danton halálát, Kállai Ferenc és Kálmán György főszereplésével, én is kaptam benne egy háromoldalas szerepet – Barére-t játszottam, a népjóléti bizottság egyik tagját –, és volt benne egy rövid monológom. Nem voltam vele elégedetlen, ráadásul a Danton halála remek előadás lett, jó volt benne részt venni.
Milyen volt akkor a hangulat a társulatban?
Egyre nőtt a feszültség, ugyanis a régiek úgy érezték, több lehetőséget kapnak az újonnan érkező színészek, és féltették a saját pozíciójukat. Az újabb fordulatot az hozta a pályámon, hogy szerepet kaptam egy tévéjátékban. Horvai rendezte, Várkonyi Zoltán volt a főszereplő. A szünetekben beszélgettünk, és Várkonyi megkérdezte, hogy érzem magam a Nemzetiben, milyen a viszonyom az új vezetéssel. Mondtam, hogy ezt még nem tudom, majd felvetette, hogy szerződjek a Vígszínházhoz. Bár nagyon megtisztelő volt az ajánlata, udvariasan kitérő választ adtam, és játszottam tovább a szerepeimet.
Miért hezitált?
Talán abban reménykedtem, hogy komolyabb feladataim is lesznek. Erre azonban nem került sor. Amikor legközelebb találkoztunk, Várkonyi ismét feltette a kérdést, és azt mondta, megérti a bizonytalanságom, hiszen a Nemzeti az ország első színháza, de szeretné, ha vendégként eljátszanám A 22-es csapdája című darabban Cathcart ezredes szerepét, hogy szokjam a Vígszínházat. Kapás Dezső rendezi, Kern András lesz a főszereplő. Örömmel mentem, és nagyon jól dolgoztunk Kapással és a színészekkel.
Ez a munka meggyőzte arról, hogy érdemes odaszerződni?
Teljes mértékben. Felmentem Nagy Péterhez, és bejelentettem, hogy elhagyom a színházat. Tudomásul vette a döntésemet.
Tudom, hogy mindig előre tekintett, és a továbblépést tartotta szem előtt, de soha nem bánta meg később egyetlen döntését sem? Jelen esetben sem gondolkodott el azon, mi lett volna, ha marad még két-három évig?
Egyáltalán nem. Nézze, azóta is figyelemmel kísérem és nagyra becsülöm a Katona József Színházban folyó művészi munkát. De akkor még nem tudhattam, lesznek-e komolyabb feladataim, fogalmunk sem volt a Katonával kapcsolatos elképzelésekről. Hoztam egy döntést, és mentem előre. Soha nem néztem hátra, nem nyalogattam a sebeimet, nem töprengtem azon, mi lett volna, ha. Ráadásul a Vígszínházban nagyon jó helyzetbe kerültem, sokat dolgoztam, nem is lett volna időm erre.
Társulati tagként Csurka István Deficit című darabjában játszott először a Pesti Színházban, Horvai István rendezésében. Jól gondolom, hogy ez nem csupán egy jó szerep és jó előadás volt, hanem igazi mérföldkő a pályáján?
Nagyon jól gondolja. Remek darabról van szó. Bánsági Ildikóval, Béres Ilonával és Reviczky Gáborral játszottuk az eredeti felállásban. Sajnos a bemutatót Várkonyi már nem érhette meg. 387 alkalommal ment az előadás, akkor is azért kellett levenni a műsorról, mert Csurka elkövetett valamit, talán szidta a rendszert. A produkciót felvette a Magyar Televízió is, de sokáig nem adták le, csak valamikor a rendszerváltás környékén láthatták a nézők. A Deficit azért is fontos számomra, mert erre lettem Érdemes művész 1982-ben.
A Szent István körúton a későbbiekben is gondolkodtak önben, építettek Szilágyi Tiborra?
Igen. A legfontosabb előadások között tartom számon Mrożek Tangóját. Kapás Dezső állította színpadra, és egyedülálló volt a szereposztás, érdemes mindenkit felsorolni: Gobbi Hilda, Páger Antal, Ruttkai Éva, Darvas Iván, Gálffi László, Eszenyi Enikő és jómagam Edek szerepében. Ugyancsak meghatározó volt számomra a Don Carlos, Schiller darabja Szinetár Miklós rendezésében. Ehhez a lehetőséghez megint a szerencse segített hozzá, mint oly sokszor a pályám során. Fülöp király szerepét eredetileg Darvas Ivánnak szánták, aki valamiért nem tudta vállalni, talán beteg volt. Éppen költözés közben voltam, amikor Horvai felhívott, hogy azonnal menjek be a színházba. Az irodájában ott ült Szinetár, és azt mondta, hogy te fogod játszani Fülöp királyt. Nem vagyok ahhoz fiatal? – kérdeztem. De a rendező megnyugtatott: az csak egy rossz operai tradíció, hogy Fülöp öregember, valójában egy érett férfi küzdelmét kell megjeleníteni a színpadon. Komoly szakmai sikert köszönhettem ennek a munkának is.
Csáki Judit 1987-ben megjelent, önről szóló riportkönyvében arról beszélt, hogy mehetnékje van, mert úgy érzi, szakmai csend veszi körül. De csak 1990-ben mondott fel. Korábban lendületből eljött, ha úgy érezte, nincs miért maradnia. Miért akkor döntött a távozás mellett?
Nem tudom. Akkor többen elhagyták a Vígszínházat, talán az ő példájuk is hatott rám. Másrészt kezdtek kifutni az imént említett nagyobb munkák, amiért érdemes volt bemenni, és újabb, hasonló kaliberű és minőségű feladat nem volt kilátásban. Főszereppel búcsúztam, Lope de Vega Sevilla csillaga című drámájában Merész Sancho királyt játszottam.
Először mondott fel úgy, hogy nem volt hová mennie, és szabadúszó lett.
Ehhez is kellett egyfajta bátorság. Rengeteget televízióztam és szinkronizáltam, tehát bőven volt munkám. Akkor úgy éreztem, azáltal léphetek előrébb, ha nem kötelezem el magamat sehol. Mindez 1990-ben történt, és azt szoktam mondani, hogy ez volt az én szakmai rendszerváltásom. Több helyen játszottam színházban is, visszamentem például a József Attilába a Csaó, bambino! egyik főszerepére. Nagyon szerettem Horváth Péter darabját, amelyben az édesapját, Horváth Jenőt alakíthattam. Az általam tisztelt rendező is eljött a premierre, megöleltük egymást, és azt mondta: Tibikém, előttünk a múlt.
Hogyan került ismét a Nemzeti Színházba?
Sík Ferenc főrendező többször is invitált, de mindig azt feleltem, ne haragudj, szabadúszó vagyok, nem szeretném elkötelezni magam. Nem sértődött meg, hanem felajánlotta, menjek oda számlásként. Így is történt. Maradtam szabadúszó, viszont az ő biztatására kezdtem rendezni.
Korábban nem is volt ilyen ambíciója?
Sosem került szóba, de színészként mindig próbáltam az egészről gondolkodni, legalább a saját szerepemet illetően, pontosan tudni akartam, honnan hová kell eljutnom. Horváth Jenőtől tanultam meg azt is, hogy három fontos dolog van a színházban: mit csinálunk, miért csináljuk, és hogyan csináljuk. Ez olyan alapvetés, amit minden munkám során már az elején igyekeztem tisztázni. Elsőként Romain Rolland A szerelem és a halál játéka című darabját állíthattam színpadra a Várszínház Refektóriumában. Jól haladtak a próbák, de úgy alakult, hogy tíz nappal a premier előtt – egyeztetési okokból a vendégművész miatt – át kellett vennem Courvoisier professzor szerepét. Mivel szorított az idő, senkivel nem akartam kitolni. Éjszakákon át tanultam a szöveget. Én játszottam a bemutatón, s aztán végig nálam maradt a szerep. Utána megrendeztem az Oszlopos Simeont, Sarkadi Imre drámáját, ami szintén jó munka volt Szakácsi Sándorral, Varga Máriával és Hámori Ildikóval. Később pedig színpadra állítottam a Lovagias ügyet Agárdy Gáborral a főszerepben.
Az olyan színészóriások, mint Agárdy Gábor, hogyan fogadták el rendezőként?
Soha nem voltam nagyképű, nem éreztettem velük, hogy én vagyok a rendező. Csupán egy színész vagyok, akinek víziója van az előadás egészéről. Úgy éreztem, ezt nem csak tolerálták, de kifejezetten értékelték bennem. Ahogy mondani szoktam, én csak egy tükröt tartok a színészek elé azért, hogy nézzenek bele. Agárdy nagyon erős bohócvénával rendelkezett, a zsigereiben volt a jó értelemben vett ripacskodás. Egyszer egy nyilvános rádiófelvételen szerepeltünk együtt, és borzasztó gyenge anyagunk volt. Amikor bementünk a két mikrofonhoz, nagy tapssal fogadott minket a közönség, de aztán a szövegre, a rossz poénokra alig reagáltak. Agárdy képes volt jelenet közben olyat csinálni, hogy amíg beszéltem, lehajolt és kifűzte a cipőfűzőmet, próbálta valahogy feldobni az előadást. A Lovagias ügyben kiváló színészek vették körül, és végig nagyon jó hangulatban próbáltunk. Az elején néha odamentem hozzá, és mondtam, hogy Gabikám, nagyon jó, amit csinálsz, de lehet, hogy ide egy kicsit sok. Túl sokat gyantázol. Erre így felelt: akkor csak egyet kérek, ha így érzed, tedd fel a kezed, és mutass be egy hegedűt. Hát így dolgoztunk mi együtt. Nagyon szerettem Jerome Kilty kétszemélyes darabját, a Kedves hazugot, amit Szélyes Imrével és Császár Angelával rendeztem. Annak idején láttam a Nemzeti Színházban Major Tamás és Lukács Margit előadásában. Arra törekedtem, hogy több valódi szituáció legyen benne.
Amikor Székely Gábor hívta az Új Színházba, egyértelmű volt, hogy igent mond?
Jól emlékszem, hogy a Merlinben láttam Székely Gábor előadását, a Tótékat, amit a stuttgarti Tri-bühne Színházban állított színpadra. Utána odamentem hozzá, beszélgettünk, kérdezte, hogy min dolgozom, mondtam, hogy szabadúszó vagyok, Veszprémben játszom, de örömmel dolgoznék vele, ha lenne rá lehetőség. Tudod mit, gyere oda hozzánk, mondta, de pénz nincs, tette még hozzá. Elköszöntem a veszprémi kollégáktól, és ötvenöt évesen képes voltam leszerződni Székely Gáborhoz havi nyolcvanezer forintért, mert vonzott az a minőségi színház, amit létrehozott, és úgy éreztem, nekem ott dolgom van.
És ez be is jött.
Mindenképpen. Molnár Ferenccel kezdtem: Az üvegcipőben játszottam Sipos urat Ács János rendezésében, olyan csodálatos partnerekkel, mint Tóth Ildikó, Takács Katalin, László Zsolt. Igazi boldogság volt ebben részt venni. Utána a Koldusoperában voltam Tigris Brown, a Cseresznyéskertben pedig Gajevet játszottam. Székely Gábor Új Színháza nem tudta magát kifutni, mert szétverte a politika.
Miután a társulat szétszéledt, és Márta István lett az igazgató, ön még maradt egy ideig.
Csiky Gergely Ingyenélők című darabjában eljátszottam Mosolygó Menyhért szerepét, utána én is távoztam. Ruszt József, aki akkor a Budapesti Kamaraszínház főrendezője volt, hívott, hogy rendezzem meg Schisgal Szerelem, ó! című darabjának zenés változatát Kerekes Évával, Rátóti Zoltánnal és Nemcsák Károllyal. Majd Az ügynök halálában eljátszottam Ben szerepét Sándor Pál rendezésében. Aztán oda is szerződtem, jó előadásokban szerepelhettem, és többször rendezhettem is.
Az említett Artur Miller-előadásban Kern András volt Willy Loman, de ön is eljátszhatta a címszerepet.
Mégpedig Egerben, Erdőss Pál rendezésében. Emlékszem, akkor találkoztam először a pályakezdő Anger Zsolttal, akit Biff szerepére ajánlottak. Nagyon tehetséges volt, és amikor Sopronban is bemutattuk a darabot, ragaszkodtam az ő személyéhez.
2003-ban olyan szerepre vállalkozott, amiben addig nem volt része: művészeti igazgató lett Sopronban. Hogyan került oda?
Pályáztam, és több jelentkező közül én nyertem el a megbízást. Elődömtől, Mikó Istvántól örököltem, hogy a színház Budapesten, a Fehérvári úti művelődési házban próbált, és csak a főpróbahéten mentünk le Sopronba. Ez tette lehetővé, hogy nagyon erős társulatot sikerült összehozni, olyan neves művészeket is felkérhettem, akik nagyon elfoglaltak voltak, és hosszabb időre nem tudták volna elhagyni a fővárost. Óriási dolog volt, hogy az Iglódi István által rendezett Orfeusz az alvilágban című zenés darabban három Nemzet Színésze szerepelt: Agárdy Gábor, Avar István és Kállai Ferenc. Jelentősen megemelték a színház művészi rangját. Bár addig több főszerepet eljátszottam, rendeztem is néhányszor, eszembe sem jutott, hogy magamra osszak bizonyos szerepeket, és nálam sokkal jelentősebb rendezőket hívtam, például Ács Jánost, Csiszár Imrét, Iglódi Istvánt, Szinetár Miklóst és Málnay Leventét. A fenntartó természetesen meghatározta, hogy mennyi pénzből gazdálkodhatunk, és ezt soha egy fillérrel nem léptük túl. 2006-ban új városvezetés érkezett. Behívott az alpolgármester, és közölte, hogy a továbbiakban mást képzelnek el a színház élén. Mondtam, rendben, akkor a szezon végén felállok, de kiderült, hogy már márciusban szeretnék a váltást, így nem tehettem mást, eljöttem.
Nem maradt tüske amiatt, hogy nem fejezhette be, amihez hozzákezdett?
Egyáltalán nem. Olyannyira, hogy Sopronba ma is visszajárok. A jelenlegi igazgatót, Pataki Andrást Veszprémből ismerem, és egyszer összefutottunk a pécsi színházi fesztiválon. Kérdezte, haragszom-e még Sopronra. Mondtam, dehogy haragszom. Erre hívott játszani, én pedig boldogan mentem.
Azóta is szabadúszó. Nem hiányzik a társulathoz tartozás?
Nem lehet vitatkozni azon, hogy a társulati lét, vagyis az állandó társulattal rendelkező művészszínház a legmagasabb minőséget jelenti, az én korosztályom számára különösen. Ezzel együtt mindig jól éreztem magam szabadúszóként, mert rendkívül széles palettán tudtam játszani, és a rendezésre is több lehetőséget kaptam. Rengeteget jövök-megyek, és csak azt vállalom el, amihez kedvem van. Társulatban ezt nem tehetném meg, ott azt kell eljátszani, amit rám osztanak.
Valamennyi megnyilatkozását figyelve – és mostani beszélgetésünk alapján is – az a benyomásom, hogy boldog, megelégedett színész. Pedig ez nem túl gyakori mostanában.
Valóban nincs okom panaszra. Először is mérhetetlen szerencsém volt Radó Vilmossal, Várkonyi Zoltánnal és másokkal, akiknek a közelében lehettem. Mindig igyekeztem élni a felkínált lehetőségekkel, és jobb színész akartam lenni. Remélem, ezt ötvenöt éven keresztül be tudtam bizonyítani. Boldog ember vagyok, és soha nem irigyeltem senkitől semmit. A mai napig hívnak és dolgozom, képes vagyok megtanulni akár nyolcvan- vagy százoldalnyi szöveget. És hálás vagyok, hogy mindezt támogatja a családom. Mi másra is vágyhatnék még karnyújtásnyira a hetvennyolcadik születésnapomtól?

Az interjút készítette: Ménesi Gábor

Szegvári Menyhért színész-rendező emlékére

Nem kergettek asztal körül
ha az élet nem sikerül
sikerülhet még a halál
bátran jöhet otthon talál
(Szegvári Menyhért)

Kacérkodott néha az elmúlás gondolatával, de már évek óta nem vágyott semmire, arra végképp nem, hogy én, vagy akárki más nekrológot írjon róla. A halála napjának éjszakáján átolvastam leveleinket – akár G. B. Shaw és Mrs. Campbell, csak velük ellentétben mi pro forma nem ismertük egymást –, és végiggondoltam hosszú-hosszú telefonbeszélgetéseinket. Az elmúlt pár évben nemcsak az alkotóművészt, az embert is megismertem. Szegvári Menyhért „feladat” volt számomra. Általa, pályáján át értettem meg, mi az a karma. Fájdalom, hogy ő, aki annyi mindenben olyan tehetséges volt, egy dologhoz végzetesen nem értett, nem tudta jól élni az életét.
A róla szóló híradásokban két szám: 107 rendezés és 57 szerep, ez is jobbára a Wikipédiáról, mert sok sajtóorgánum azt a fáradságot sem vette, hogy a Színházi Adattárat fellapozza. Nagyon utálná ezt az igénytelenséget, mert ha valaminek biztosan birtokában volt, az a kifogástalan ízlés és stílus. Minden hibája, haragvása dacára, ő volt Mr. Sophisticated. Mi sem mutatja ezt jobban: az év azon hónapjának azon a napján távozott, mint Latinovits Zoltán. Ráadásul a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulóján. Minden porcikája tudta: az abgang legyen jó.
Nehéz lenne megmondani, hol kezdődött az „életre képtelenség”. Erről talán gyerekkori örökbarátja, az író Ördögh Szilveszter mesélhetne, ha nem ment volna már előre sok-sok éve. Hiszem, Szegvári Menyhért életét, művészi pályafutását meghatározta nehéz örökségű gyermekkora. Szeged szülötte, édesapja – szintén Menyhért – a városi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Onkológiai Osztályának vezetője volt. Édesanyja, Csányi Mária alakját Ördögh Szilveszter örökítette meg a Föloldozás című novellájában. Szegvári 1989-ben tv-játékot készített az írásból, kedves színésznőjére bízva a monodráma interpretálását. Egy nyugodtnak látszó polgári élet széthullásának a lenyomata, a felszín alatt nehéz fájdalmak, titkok, végül önfeladó asszonyi lemondás.
Már gyerekként érzékeny idegrendszerű, meditáló alkat, fogékony a művészetek, a szociális és társadalmi kérdések iránt. Még gimnazista, amikor megbabonázza a Szegedi Egyetemi Színpad, Paál István és Csemer Géza, utóbbi által a cigány folklór. Az 1968-as Ki Mit Tud? nyertes versmondói között – Lorcát szaval 17 évesen(!) – egyenes út vezetett a Színművészeti Főiskolára, ahol Ádám Ottó az osztályfőnöke. Friss diplomásként 1972-ben – ösztönösen jó irányt választva – Pécsre szerződött, s húsz évig maradt. Pedig a főiskola elvégzése után mehetett volna a József Attila Színházba Bodrogi Gyula ajánlására, Kaposvárra, ahová Zsámbéki Gábor, az akkori főrendező hívta. Ő morális okokból a pécsi ajánlatot fogadta el, onnan érkezett először a felkérés. De gyorsan visszaült az iskolapadba, Zsámbéki Gábor keze alatt „kitanulta” a színházrendezést is.
Ez a két évtized vált művészpályája aranyfedezetévé. A Nádasdy-tanítvány Sík Ferenc mellett „inaskodva” leste el a színházcsinálást, elsőrendű, tehetséges művészcsapat vette körül. Egy háromtagozatos teátrum tagja volt, amely fénykorát élte. A városba színésznek érkezett, majd volt rendező, vezető rendező, megbízott főrendező, művészeti vezető, évről évre, fokról fokra haladva. Fiatalsága, kolerikus alkata, ifjúkori laza-léhasága segítették, hogy belesimuljon a ’70-es, ’80-as évek (vidéki) színházi létébe. Utóbb maga is ezt a két évtizedet tartotta alkotói aranykorának. Pécsett színészként – a teljesség igénye nélkül – eljátszhatta Syracusai Dromiót, Sganarelle-t, Calibant, Fortinbrast, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Balázsa volt és Tamási Áron Ősvigasztalásában Gálfi Bence. Mensáros László partnereként Zoltán Sarkadi Elveszett paradicsomában. Jó kritikákat kapott Spiró Györgytől, Bécsy Tamástól a Színház című folyóirat hasábjain. Rendezőként minden műfajban megmerítkezett: operett, opera (Varázsfuvola, Hamupipőke), musical, tragédiák és komédiák egyaránt szerepeltek repertoárján. Prózai rendezéseinek szerzői: Bródy, Szomory, Heltai, Shakespeare, Schiller, Lope de Vega, Osztrovszkij, Brecht, Joyce, Williams, kortárs magyar írók: Páskándi, Illyés, Hernádi. A ’80-as években bátran kísérletezett angol kortárs sikerdarabok hazai színpadra adaptálásával, Ortont, Dunnt, Storeyt, Russelt rendezett. Ő vitt egy seregnyi végzőst színházába 1982-ben, köztük Sipos Lászlót, Kulka Jánost és Balikó Tamást.

1 ne me.quitte

Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház későbbi ügyvezető igazgatója és Szegvári Menyhért 1972 őszén

Nógrádi Róbert közel három évtizedes igazgatása alatt előbb Sík Ferenc, majd Szegvári Menyhért – többféle titulussal, de lényegében – főrendezősége idején színház született Pécsett. Nemcsak egy épület és egy társulat volt, hanem a megye, a város és az ország egyik szellemi, művészeti központja. Pécs magáénak érezte a színházát, a társulat akkori tagjai utóbb „a boldog nyolcvanas évekként” emlegetik ezt a korszakot. A művészbüfé falát még ma is nagyrészt Szegvári-rendezések plakátjai borítják: az Én, Shirley, a Vértestvérek, a La Mancha lovagja, az Anyánk napja. Előadásaival, ízlésével, művészi álmaival Szegvári meghatározta a ’80-as évek pécsi színházát, Nógrádi benne látta lehetséges utódját. Maga is szép emlékeket őrzött Pécsről, még a csúfak is megszépültek. Mert történtek rossz dolgok, veszélyes üzem volt a színház már akkor is, intézményfenntartói, (párt)politikai kívánalmakkal, vélt vagy valós emberi konfliktusokkal. De fiatal volt, hasonszőrű ifjú színházi fantaszták között, és szerették őt, életre szóló barátságokat kötött. Minden lehetőséget megkapott, a viszályok meg elrendeződtek.
Zaklatottan, kapkodva élt, állandó belső nyugtalanságtól kínozva. A feszültségeket, a művészi és emberi megfelelési vágy kínjait, alkotói válságait önpusztító életmóddal kompenzálta. Utóbb évre, hónapra pontosan tudta, hol hozott egy újabb sorsfordító rossz döntést, utat engedve egy csalóka vágynak, majdnem kiütve szakmai és civil élete tartópilléreit. Egy művészszakmai pro forma vita után felállt, s megköszönve az addigiakat elszerződött Budapestre. Az, hogy a ’90-es évek elején pályáját illetően hibázott, annak ellenére igaz, hogy vártak még rá komoly szakmai sikerek és magánéleti örömök is. (De az utókor könnyen okos…)
Két év következett a József Attila Színházban, majd húsz év Egerben, a Gárdonyi Géza Színház rendezőjeként. „Vidéki fiú” volt, nem szokta meg a fővárosi közeget. Néha-néha visszajárt Pécsre, és sokszor megfordult vendégrendezőként a Budapesti Kamaraszínházban, Kassán, Komáromban, Békéscsabán, Debrecenben. Közel kéttucat pécsi – ott eredeti vagy ősbemutatónak számító – rendezését ismételte meg új szereplőkkel. Az egri teátrum – közel egy évtizeden át Csizmadia Tibor irányítása alatt – színvonalat képviselt, számos neves, ma már fővárosban játszó negyvenes-ötvenes művész pályája ekkor és innen indult el. De Egerben más közeg vette körül, és nem tudta megteremteni magának azt a miliőt, amit Pécsett. (Ezt talán jól mutatja a színház háromsoros, személytelen híradása is örökös tagja haláláról.) Itt nem voltak kapaszkodók, biztonságot nyújtó barátok, társak, ők Pécsen maradtak. A ’90-es évek közepére Szegvári is megváltozott, művészi kísérletező kedve alábbhagyott. A magánemberi útkeresések, depresszív alkata, a már Pécsen megtanult önpusztító modus operandija a feszültségoldásra rányomták bélyegüket művészi munkájára. Nem változott rohanó, felpörgetett életmódja sem. Volt év, amikor négy város színházában öt új bemutatója volt. Ahogy fogalmazott, Egerben mesteremberré vált. Felismerte, hogy igen nagy biztonsággal bármit, bármikor színpadra visz. Olyan, akár egy jó vízszerelő, ha elromlik a csap, tudja, hol kell reparálni. Leltárt készített, aminek az lett az összegzése: talán (már) nem hivatása mágusa, aki egy törött csapból azonnal látja, milyen lesz az egész lakás felújítva. Amikor 2011-ben az igazgatói pályázatok elbírálásakor nem művész-szakmai, hanem politikai döntés született, nyílt levélben elmondta a véleményét, és itt is megköszönve az addigiakat felállt, s távozott. Még két évet kísérletezett, lakásszínházat alapított Nádasdy Erikával Földszint 2. néven, és szakmai tudásával támogatta a Szuszogó Színészegyesületet. Aztán 2013-ban szép csendben lelépett a pályáról, egyszerűen megszűnt színházrendező lenni. Ekkorra már közömbössé vált, egy legyintéssel hátat fordított – hiszem, haraggal –, és többé valóban nem nézett vissza. Nem utálta meg a színházat, de már nem volt az élete.

2 ne me quitte
2010

Megnéztem rendezései elérhető felvételeit, a 2010-es évek közepén még színpadon lévő munkáit, persze fájón hiányoztak a pécsi évek. Szegvári mindig is invenciózus rendező lehetett, mert még az ezredfordulón túl is az volt. Aki képes a Budapesti Kamaraszínházban színpadra vinni egy Broadway musicalt tánckarral, annak ördöngösnek kell lennie. Márpedig ő abszolválta ezt a feladatot A Pókasszony csókjával 2001-ben. Bátran járt új vizeken ősbemutatókkal, eredeti bemutatókkal, s egy percig nem félt attól, ha a szerzőt nem Shakespeare-nek vagy Molièrnek hívták. Pontosan tudta, nincs az a szimpla (emberi) történet, amit egy képességes színész ne töltene meg önmagából tartalommal, ne emelne el más szférába, ha jól trenírozzák erre. Ez pedig az ő, a rendező dolga volt, amihez volt szíve, hite, tudása.
Remek érzékkel osztott szerepet, és ahogy Lang Györgyi megfogalmazta, volt ízlése hozzá, hogy mindig kiváló legyen a „főnéni”. Nem a színésznek kellett szolgálnia őt, ő akarta helyzetbe hozni a színészei tehetségét, feszegetni képességük határát. Tudta, hogy mindenkivel egyénenként, másképp kell bánnia. Nem bánta, ha alkotótársai megőrizték gyermeki játszókedvüket, és bőven teret engedett a színpadi „provokatőröknek” partnereik és a közönség irányába is. Azzal is tisztában volt, kire, milyen terhet rakhat. Színészek tucatjait indította el a pályán, de van három művésztársa, akikkel különös örömet adott a közös munka. Szimbiotikus művészkapcsolatok ezek, oda-visszahatással. Az első ilyen művésztárs Vári Éva. Majdnem két tucatszor rendezte 25 év alatt Szegvári. Amikor a Pécsi Nemzetiben találkoztak, vele ellentétben Vári már nem volt kezdő, olyan 60 bemutató körül járt. Szegvári nem szégyellte elismerni, hogy rendezőként sokkal többet tanult Váritól, mint a színésznő tőle. Vári Éva ma a színésznők legmagasabb kasztjának tagja, polcán az összes elnyerhető szakmai díjjal. Ebben – saját munkáján túl – Szegvári Menyhért szeme, ízlése, tehetsége is segítette. Ő formázhatta a „nyers” Kulka Jánost, a főiskola után azonnal Shakespeare-t (Hamlet), Schillert (Haramiák), Joyce-ot (Száműzöttek) játszatott vele, és ahogy később a színész nyilatkozta: „az én nagy szerencsém a Menyussal való találkozás”, mert ezáltal boldog és fiatal örömszínész lehetett Pécsen. Végül Nádasy Erika, ma már a Miskolci Nemzeti Színház vezető színésze, korosztálya egyik legjobbja, aki úgy tartja: „Ő az utolsó mohikánok egyike, és sohasem találkoztam se azelőtt, se azóta hozzá hasonlóval. Ő rátett egy-egy színészre egy-egy garast és azt mondta, na, akkor alaptól építsük föl ezt az embert”.
A színészi képességek kibontásához jó alapanyag kellett, és ő mindig bátran nyúlt kortárs, és kicsit rendhagyó darabokhoz is (Békés Pál: Pincejáték, Szegény Lázár, Csemer Géza−Szakcsi Lakatos Béla: Egyszer egy cigánylány, Cigánykerék, Parti Nagy Lajos: Ibusár, Háy János: A Pityu bácsi fia, Nagy András: Camille, Visky András: Alkoholisták, Pornó). Szerette a nézőt felkavaró, katartikus színházat, a „színházi pillanat” megteremtését, a „kettős beszéd” megmutatását a színpadon. Gondolkodó, szociálisan érzékeny emberként markáns véleménye volt az őt körülvevő társadalmi közegről, foglalkoztatta a rasszizmus, a bárminemű másság társadalmi elutasításának kérdése (Csemer Géza−Szakcsi Lakatos Béla: Cigánykerék, Willy Russel: Vértestvérek, Dale Wasserman (Daroin-Leigh): La Mancha lovagja, Nell Dunn: Gőzben, David Storey: Anyánk napja). Érdekelték a női sorsdrámák. Azok a nők, akiknek életére rányomta bélyegét a választott férfi, s az út, amire így ráléptek. Nem a tragikák, hanem a hétköznapi esendők. (Szomory Dezső: Hagyd a nagypapát, Willy Russel: Én, Shirley, Márai Sándor: A kaland, Tennessee Williams: A tetovált rózsa, Barta Lajos: Szerelem, Molnár Ferenc: Liliom, Heltai Jenő: A Tündérlaki lányok, Schiller: Ármány és szerelem, Nagy András: Camille).

3 ne me quitte

A Don Juanban Sganarelle-ként Bárány Frigyessel, Pécsi Nemzeti Színház, 1974

Nemcsak a színház világában volt otthon. Kivételes mód szavalt. Utolsó munkája Horváth Gyula, cigányszármazású költő verseinek rögzítése a télen. Intellektusra ható, elegáns versmondó, szép, lélekbekúszó orgánummal, akár Pálos György, Gábor Miklós vagy Szabó Gyula. Rendkívül muzikális volt, maga zongorán játszott. Az általa rendezett prózai darabokhoz mindig biztos kézzel választott zenét, gyakran egészen rendhagyót, mögöttes asszociációkat adva a történetekhez. Nem volt gond számára a tánckart, az énekkart mozgatni a színpadon. Rendezései majd negyede zenés darab volt, négy zenei műfajban. Jól beszélt franciául, vonzódott a francia sanzonok világához. Edith Piaf személye evidens, hisz az énekesnő életét négyszer is színpadra vitte. Vári Évával közösen monodrámát szerkesztettek Piaf önéletrajzából, amit a színésznő másfél évtizedig kirobbanó sikerrel játszott. De Jacques Brel, Aznavour, Bécaud is közel álltak hozzá, s haladt a műfaj fejlődésével, ma már Zazie-t „követte”. A tollforgató színészek sorát gyarapíthatta volna, egészen különleges hangulatú szabadverseket írt, de ízlését többre tartotta tollánál, így csak a maga örömére vetette papírra gondolatait.
Magam 2016-ban sebzett lelkű, elcsendesedett, a mai világban már szinte mosolyognivalón szemérmes, igen bölcs és megfontolt embert ismerhettem meg. A szó legjobb értelmében „édes ember” volt, minden körülmények között européer gondolatokkal, makacsul szigorú elvekkel. A hajdani erős, a benne élő görcsök oldását segítő szenvedély már a múlté volt. Még mindig volt benne (más) szenvedély, gyorsan felfortyant, de ugyanolyan gyorsan le is higgadt: „Nem vagyok dühös, csak mérges!” – szokta mondani. Színházi stúdium volt minden beszélgetésünk, szabadegyetemre jártam hozzá négy éven át. Fájó, hogy a diploma előtt hagyott magamra, az még fájóbb, hogy más ezt nem élvezhette – türelmes és következetes tanár lett volna. Hiperérzékeny idegrendszere ellenére nem emóciókkal, hanem logikával közelített mindenhez. Szétszálazott mindent, soha semmi nem fekete vagy fehér volt, egy felvetésre mindig több megoldása akadt, higgadtan mérlegelt. Megértettem, miért szeretik annyian – mert áradt irányába a szeretet, ha nem is tudott ebből erőt nyerni. A közösségi hálón a színházi szakma kialakuló szubkultúráinak világában az ő facebook-oldalán nem a „mintha egymást, valójában magamat fényezem” típusú csevegés folyt. Ha valamilyen társadalmi, művészi kérdésben mondandója volt vagy éppen egy borongós írását tette közzé, százak szóltak hozzá, érdemben. A régi kollégák, a pécsiek, a Budapesti kamaraszínházbeliek, az egriek, a súgótól a direktorig, még 30-40 év távlatából is. Sokszor felemlegették a közös munka örömének emlékét, nem úgy általában, hanem egy-egy konkrét csíny, baki, előadás, próbafolyamat okán. Sokan, sokszor mondtak neki nyilvánosan köszönetet a figyelméért, az emberségéért, a támogatásáért. Fájlalom, hogy halála előtt pár héttel „kitakarította” hírfolyamát, és jóformán minden nyilvános „dörmögését” letörölte.
Szegvári negyven aktív éve teljes életmű, 57 megformált szerep és 115 rendezés a Színházi Adattár szerint. Ha súlyos árnyékként nem nyomasztja gyermek- és ifjúkora, egy széthulló, háború utáni új értelmiségi család sorsának terhe, és hivatása kihívásainak feldolgozásához erősebb lélekben, életműve abszolút a helyén lenne pályáján. Hogy több művészeti ágban kivételesen tehetséges, nagyszívű alkotóművész volt, ahhoz kétség nem fér. Nem szakmai létében, saját élete játszmájában vesztett csatát, igazságai elejtése ára egyfajta folytonos fájdalom, belső kín lett. Soha nem játszott, rendezett Csehovot, holott maga Ivanovból és Asztrovból volt összegyúrva. Ahogy Asztrov doktor, úgy olvadt bele maga is lassan saját értékei megkérdőjelezésébe.
A zárszó legyen a számára legkedvesebb: Jacques Brel pár sora a Ne me quitte pas című balladából: „Qui ont vu deux fois leurs cœurs s›embraser/Je te raconterai l›histoire de ce roi mort / De n›avoir pas pu te rencontrer”… − a királyról, aki inkább meghalt, mert nem volt képes engedni, hogy megismerjék. Pontosan tudta, hogy Brel nem szerelmes dalt, hanem az emberi gyávaság himnuszát írta meg az eltékozolt – megélni félt – életről.

CSEH ANDREA IZABELLA

Olykor nemcsak egy lapszámon belül kapcsolódnak egymáshoz az írások, van úgy, hogy szinte folytatódik egy gondolat, egy motívum, vagy épp ellenpontozódik a következő számban, miként most is. Pécs volt az indulás meghatározó közege Vincze János, a Pécsi Harmadik Színház alapítója, igazgatója számára – a róla, vele készült portréinterjú előző számunkban olvasható –, és Pécs volt a pályakezdés, a kibontakozás meghatározó közege Szegvári Menyhért színész-rendező számára is, akitől – fájdalom – most búcsúzik Cseh Andrea Izabella. És van egy régi közös barát, Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház korábbi gazdasági, ügyvezető igazgatója, akivel Vincze együtt járt főiskolára, Szegvári Menyhérttel pedig egyszerre szerződtek a Pécsi Nemzetihez.
Majdnem Pécsett kezdte a pályát Szilágyi Tibor is, akit a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után az akkori szokás szerint ide irányítottak a vidéki színházban eltöltendő két évre, aztán mégis másként alakult. Szegvárit is hívták máshová (akkor már nem volt ez a kötelező két év), de mert a pécsi megkeresés jött előbb, ő azt választotta. (A véletlenek szerepe talán a művészpályákon a leglátványosabb.)
És itt muszáj egy kis kitérőt tenni, a két történetben van ugyanis egy fontos közös mozzanat: mindkettőjüket hívták annak idején vidéki színházak igazgatói, főrendezői. Nézték a vizsgaelőadásokat és szerződést ajánlottak a végzősöknek. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetem napjainkban dúló fenntartói átalakítása (alapítványi intézménnyé válása) kapcsán – amely folyamatba az egyetem vezetését nem vonta be a kormányzat, de még a kuratóriumi tagok kiválasztásánál sem vette figyelembe az SZFE személyi javaslatait (ennyit az egyetemek autonómiájáról) – rendre megszólaltak a Magyar Teátrumi Társaság vidéki tagszínházainak igazgatói (Balázs Péter, Besenczi Árpád, Pataki András, Seregi Zoltán), nehezményezve, hogy nem jelentkeznek a Budapesten végzett fiatal színészek Szolnokra, Zalaegerszegre, Sopronba, Békéscsabára. Nos miért is kéne jelentkezniük? Miért nem hívják őket az említett színházak? Miért nem nézik a direktorok rendszeresen a budapesti vizsgaelőadásokat, ahogy elődeik tették, s ajánlanak szerződést? A probléma bővebb kifejtésének nyilván nem e bevezető a megfelelő tere, de a két pályaképet érdemes e kérdésfelvetést szem előtt tartva olvasni.
Az előző számunkhoz kapcsolódó másik mozzanat sajnálatosan a koronavírus-járvány, amely – közösségi művészetről lévén szó – gyakorlatilag ellehetetlenítette a színházakat. Stuber Andrea a szombathelyi Weöres Sándor Színház évadát tekintette át legutóbb, részben előadásfelvételek alapján, most pedig Urbán Balázs számol be a határon túli magyar színházaknak a veszélyhelyzet idején online elérhetővé tett produkcióiról. Tudjuk, hogy a személyes jelenlét, az „itt és most” megismételhetetlenségének varázsa nem rekonstruálható, mégis sokat jelentettek ezek a lehetőségek a közönségnek és talán a színháziaknak is – az összetartozás élményét például.
De születtek olyan előadások is az elmúlt időszakban, amelyek a technika segítségével még az egyszeriségnek ezt a különös hangulatát is igyekeztek megteremteni azáltal, hogy nem felvételt láthatott a néző, hanem online bekapcsolódva egyidejűleg lehetett részese a kamerák előtt zajló játéknak. Vagyis az „itt és most”-ból legalább a most megvalósult. Ilyen volt a nagyváradi Szigligeti Színház ősbemutatója, az Y című, és ilyen volt a Madách Színház két premierje.
De nemcsak új műfaj született ekként a pandémia idején – ami minden bizonnyal segített a túlélésben színháziaknak és közönségüknek egyaránt (félő, hogy szükség lesz még ezekre a tapasztalatokra) –; a koronavírus-járvány mint téma is megjelent, például az irodalomban. Mátyás Győző itt közölt Veszteszár című egyfelvonásosát is ez ihlette – próbája a találkozás lehet majdan egy színházzal, illetve a megmaradás törvénye.

Szűcs Katalin Ágnes

clap Criticai Lapok 05 06 <<2020. 5-6. szám>>