Prológus
Úgy tetszik, a legtöbb probléma a klasszikus (és félklasszikus) művek végével van a színházban. A Nemzeti Tartuffe-jének végén például Orgon veszít – még csak nem is pusztán a vagyonával, de az életével fizet hiszékenységéért David Doiasvili rendezésében, s az Örkény Színház Romeo és Júliája sem egészen a shakespeare-i történet lezárását követi Bodó Viktor színrevitelében. Utóbbi előadás azonban már a címével megszabadítja nézőjét az előzetes ismeretek s a megszokás szülte elvárások béklyóitól: a Kertész utcai Shaxpeare-mosóból akármi is lehet, csupán az alcím igazít el – igen korrekten – a matéria eredetéről (Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája, Závada Péter átirata és a Társulat improvizációi alapján), elejét véve ezzel a „mit engedhet meg magának a színház” típusú meddő vitáknak.
Előfordul persze olyan is a színháztörténetben, hogy az átirat válik klasszikussá, mint Brecht Koldusoperája esetében, aki John Gay The Bagger’s opera című művét tette halhatatlanná. Azért a Szegedi Szabadtéri Játékok és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház együttműködésével létrejött produkció sem nélkülöz meghökkentő megoldást Bocsárdi László rendezésében, aki egyébként Sardar Tagirovsky mestere a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán. Sardar Tagirovsky maga is izgalmas előadásokat hozott már létre a sepsiszentgyörgyi társulattal (Csehov: Meggyeskert, Molière: Úrhatnám polgár), most azonban saját csapatával, a Laboratorium Animae-vel vitte színre Szentendrén Az ember tragédiáját.
Madách klasszikusa is borzolta már nem egyszer a kedélyeket a színpadról, az utóbbi időkből elég az Alföldi Róbert rendezte Nemzeti színházi előadást ért támadásokra utalni, de a záró mondat, az Úr megszólalásának – „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” – elhagyása is okozott már fölháborodást.
Tagirovszkyék most húzás nélkül, teljes terjedelmében adták elő a művet – ha ugyan tudjuk pontosan, hogy mi számít a Madách-mű autentikus verziójának – miként az D. Magyari Imre írásában is felvetődik kérdésként –, hiszen maga a szerző is hozzányúlt még a szöveghez annak első nyomtatott megjelenése után.
A Tragédiához hasonlóan majdnem a Nemzeti Színházban lett az ősbemutatója Weöres Sándor költői művének, a Holdbeli csónakosnak is, ám a Németh Antal által az 1944/45-ös évadra szánt bemutató „a soha meg nem valósult műsortervből végül kimaradt” – írja Balogh Géza, aki a 70 éves Budapest Bábszínház idei premierje kapcsán idézi föl a mű színre kerülésének kálváriáját.
Nemcsak poétának, drámaírónak, de színházvezetőnek lenni sem volt könnyű soha e hazában, miként az Lenkei Júlia írásából is kitűnik, aki Németh Antal, Márkus László, Ditrói Mór, Hevesi Sándor és Bárdos Artúr életét, pályáját veti össze nemrégiben megjelent monográfiákról szólva.
Színházvezető, a ma már nem létező Komédium művészeti igazgatója is volt egy időben a film-, színház- és televíziórendező Radó Gyula, akivel Józsa Ágnes beszélgetett 85. születésnapja alkalmából. Mindig „abból indultam ki – fogalmaz az interjúban a rendező –, hogy meg tudom-e nyerni majd az ügynek a nézőt is”.
Az Oscar-díjas filmként világsikert aratott Albee-dráma, a Nem félünk a farkastól főszereplő házaspárjának, George-nak és Marthának is kell a néző – ha egészen más értelemben is, mint az imént idézettben –, kell a közönség „az egymást bosszantó, sőt mérgező” játékukhoz – ahogy a Miskolci Nemzeti Színház bemutatójáról a pszichológus-kritikus, Bácskai Juli írja.
És Oscar-díjas film az alapja A király beszéde című kecskeméti előadásnak is, amely a Vidéki Színházak Fesztiválján volt látható az évad elején Budapesten, a Thália Színházban. A Katona József Színház produkciójáról Gabnai Katalin kritikája, a fesztivál majd’ minden előadásáról pedig Besenyei Éva áttekintése olvasható e számunkban. A rendezvényt szervező Thália újdonsült művészeti vezetőjével, Schell Judittal pedig Ménesi Gábor készített interjút – nem csak az új szerepkörről.
Szűcs Katalin Ágnes
Mutató 2019_09-10
Szűcs Katalin Ágnes
A CIVILIZÁCIÓ DIADALMAS HALADÁSA
Georg Büchner: Woyzeck – Szkéné Színház
D. Magyari Imre
EGYSZER CSAK ELFOGYOTT A CSOMOLUNGMA…
Portréinterjú Széles Lászlóval
az interjút készítette: Cseh andrea Izabella
AlkalMáté Trupp: Czukor Balázs – Jurányi Ház
Stuber Andrea
Orosz Ildikó: Marton László – Összpróba – Park Kiadó
Almási Miklós
KÉPZELETGAZDAGSÁG, VÉLEMÉNYSZABADSÁG
Bécsi Ünnepi Hetek 2019
Fried Ilona – Kálmán Béla
Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja 2019
V. Gilbert Edit
Kiállítások a Pécsi Országos Színházi Találkozón
Józsa Ágnes
A 2019-es Pécsi Országos Színházi Találkozóról
Szűcs Katalin Ágnes
Szvetlana Alekszijevics: Secondhand – Örkény Színház
Csernák Zsuzsa, Jónás Ágnes, Béri Orsolya
(NE CSAK) NÉZD, HOGY TELIK EZ A KURVA ÉLET!
Három Katonás előadás
Józsa Ágnes
(Ne csak) nézd, hogy telik ez a kurva élet!
Három Katonás előadás
Csehov: A Platonov
Ahány előadás, annyi Platonov. Akárki is vette elő, ebből a darabból mindig más és más kerekedett, ki-ki mást talált ebben a műben. Persze azonosak a szereplők, a történet is emlékeztet valamire: „mert miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk? Hamarosan jön a hájas lomhaság, eltompulás, teljes közöny minden iránt, kivéve, ami a test igénye, és aztán a halál. Elment az élet. Lever a víz, amikor egyszerre a halálra gondolok. Hogy lehetne ezen változtatni?” Mindig megborzongat, hogy Csehov mennyi mindent tud az emberről, mennyi mindent tud az érzelmeiről, milyen sokat tud a nőről, milyen sokat tud a férfiról, egyáltalán arról az egészről, amit mi életnek nevezünk. Különös varázslója a történetmesélésnek. Pedig nála történni – kívül – alig történik valami. Mindig csak a lelkekben, a sokféle lélekben legbelül. Örök a kérdés, miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk. Miért szűkös mindig, ami van, miért érdekes mindig csak a másé, az érdemleges pasik házasságnál miért az ostobácska nőket preferálják, jóllehet észreveszik és élvezik a lélekben-szellemben dúsabb nők szerelmét? Pallérozódunk , erősödünk az örökké másra vágyásban? Miért ez a vágy ad erőt a mostok elviseléséhez? Életkapaszkodónak mindenki mást keres. A legbiztosabb, ha valakit igazán szeretni tudunk.
A sok évig íródó Platonovból sokféle történetszálat, sokféle szereplőt lehet kiemelni. Radnai Annamária fordítása a huszonegyedik századba emeli a történetet. Szabó-Székely Ármin és Székely Kriszta szövegkönyve tömörít. Pontosabban, a cselekmény fő alakjaira összpontosít. A legtöbb rendezés ott rontja el, hogy szenvedéstörténeteket komponál Csehovból. Valóban sokféle szenvedést mutat fel „mintegy tükröt tartva a természetnek”, s ez a tükörkép nevetséges-szánalmas, ahogy minden a valóságban is. Az önsajnálat jókora humorforrás, ha a másé. Székely Kriszta ezt is észreveszi. Itt nincs műbokor és dácsaoldal. A felvonultatott társadalmi osztályt leg lényegre törőbben – zseniális az ötlet – a parketta jeleníti meg. Ebben a formázott és szabályosra rendezett-fényezett deszkasorban ott a polgári középosztály. Tudjuk hovatartozását, világlátását, ismereteit. Azt, hogy honnan jött és hova tart. Színsávokban a türkizzöld erőteljes jelenléte kontraszt és kellően absztrahál. A Kamra képtelen tere a képességességek által varázsol is (Platonov elölről az egyik ajtóban, túloldalon a háta), és ahogy ebben a térben jönnek-mennek-táncolnak, vágyakoznak, csalódnak, minden valahogy a helyére kerül. Kirajzolódik az ember, a teljes ember a maga kisszerűségében, tehetetlenségében. Ez a magunkkal szembenézés történhetne szívkesergetőn, de nem. Székely Kriszta s a játszó személyek – és micsoda játszó személyek! – roppant élvezetesen vezetik elő.
A Platonov – Kocsis Gergely és Ónodi Eszter (fotó: Horváth Judit)
Platonov az az ember, akiben az elmúlt ötszáz év minden álmodozása, a gondolkodó, önmagát és a környezetét érteni akaró ember, a felvilágosodás, a társadalmi egyenlőség és igazságosság illúziója összpontosul. Ő lenne az értelmiség. Gárdonyi Géza tanítója mécses, aki világosságot teremt környezetében. Csehov tanítóját nem motiválja a társadalmi felelősség. Utálja magát, mert utálja a környezetét. Tudja, hogy többre lenne képes, és azt is érti, hogy miért nem. Kocsis Gergő egy alakba tudja sűríteni ezt. Megértjük, hogy miért hat oly delejjel környezetére, nemcsak a nőkre, a férfiakra is. Körülzsongják és fojtogatják. Az özvegy tábornokné (Ónodi Eszter) könnyed és nagyvonalú. Ő mindent megszerzett eddig is magának és eztán is meg fog, hogy kényelme, jóléte meglegyen. A férfi szórakoztatja. Az egyetlen a környezetében, akit valamire is tart. A mostohafia (Fekete Ernő) maga a tutyimutyiság. Nem ismernénk rá, ha nem lógna szemébe a haja. Szofja, a felesége, Platonov volt szerelme (Jordán Adél) az izzás és a kétségbeesés egyszerre. Ő a fájdalmas sors ebben a felhozatalban. Ellenpontja Szása, Platonov felesége (Pálmai Anna), aki együgyűségében is csak a szeretetet ismeri. Testvére, Kolja (Bányai Kelemen Barna) a felszínesség maga. Nem akar tartozni sehová, mert tudja, nincs kihez tartoznia. Felmutatnia neki is kell, partnert. Meg is Teszi. Grekova (Staub Viktória e. h.) rideg-tudálékos, majd aléltan szerelmes. Elhisszük neki, hogy könyvek varázsolták el eddig, és most találkozott valami egészen mással, ami megváltoztatta életét. Glagoljev (Bán János) egy másik világ képviselője, aki képtelen érzékelni, hogy már minden megváltozott. Kívülálló. Az ő története is tragikus. A nagy erejű, félkegyelmű Oszip figuráját hibátlanul hozza Nagy Ervin. Ahány szereplő, annyiféle ember, állnak egymás mellett, mint egy panoptikumban, valamiféle viszonyuk is lenne, de mindenki elbeszél a másik mellett. Akárcsak ma, egy-egy baráti körben. Nagy a jövés-menés és az érzelmek is zuborognak. Ilyenek, ezek vagyunk? Igen, ilyenek.
Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében
Bezerédi Zoltán hangján meghallhatjuk a történetet, hogy egy írástudatlan parasztlány, Jeanne d’Arc, Szent Johanna, az ,,Orleans-i Szűz” a száz éves háború idején az angolok ellen vezette a francia nép felszabadító harcát. Látomásaiban Isten jelent meg előtte és kérte, hogy szabadítsa fel hazáját az angol uralom alól. Kilenc napos ostrommal felszabadította Orleans városát, és utána a Loire völgyét is. A hadjáratot követően az addigi dauphint VII. Károlyként Reimsben királlyá koronázták. A harcoló Jeanne d’Arcot az angolok elfogták, Rouen városába vitték, ahol mint boszorkányt vádolták be az egyházi hatóságnál. Az egyházi törvényszék visszaeső eretnekség miatt elítélte, s máglyán égették el. Tizenkilenc éves volt ekkor.
Jeanne d’Arc – Mészáros Blanka és Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)
A történetét sokan feldolgozták, többek között Shakespeare, Voltaire, Schiller, Mark Twain, Anouilh, Bertolt Brecht és G. B. Shaw. De mi most a Kamra előadásában Garai Judit megfogalmazásában láthatjuk. Itt nincs Isten szabad ege utáni vágyódás, és nincs látomások okozta extázis sem. Egy olyan érzékeny kamaszlányt látunk, aki hisz az igazában, és amikor abban visszaigazolást is nyer (hiszen maga a király köszönheti neki koronáját), végképp összezavarodik, hogy miért akarják a vesztét azok, akiknek ő csak a javát szolgálta, mindennemű önérdek nélkül. Igen, itt válik ez a történet nagyon közép-európaivá és nagyon maivá. Senkit nem érdekel Jeanne d’Arc tette, céljai, mert az nem fontos. Itt mindenféle érdekekről van szó, amiknek már semmi közük semmihez, legfőképpen a valósághoz no meg a hithez és Istenhez. Szisztémák működtetik majdhogynem önmagukat, s csak kevés külső hatás kell. A hatalom a lényeg, pontosabban az „én” hatalmam, az én szisztémám hatalma, aki ebbe belepiszkál, annak pusztulnia kell. Az én világomon kívül nem létezik más, itt hasonló világok és szisztémák vannak, különböző szándékkal, vérmérséklettel, világképpel, s ezek összeállnak, mint valami betonfal, és semmit nem eresztenek át, különösen olyasmit nem, ami ezt a rendszert, ezt a szisztémát zavarhatná.
Johanna Mészáros Blanka, aki biztos igazában, gyönge teste ettől olyan erős és nem érti, miért nem akarják őt megérteni. Óriási szerep, óriási lehetőség, amit kiugróan teljesít. Körülötte csupa férfi – legalábbis önhitük szerint. A dauphin Dankó István, aki sosem lesz felelős, az ő nevében, de másoké a játszma, ő pedig elfoglalja magát a saját örömeivel. Kocsis Gergely Cochon püspöke képviseli az egyházat kenetteljesen, mintha rajta nem múlna semmi, pusztán felsőbb akaratoknak engedelmeskedne. Szekundánsa jóindulatban Mészáros Béla. Máté Gábor várkapitánya először kéjtárgyat lát Johannában, majd mint igazi férfi, aki tudja, hogy a gáláns gesztusaiért busás jutalom jár, harcosokat ad. Ekkor ő pusztán egy nő kérését teljesíti – remek. Csupa gyűlölet, kisszerűség, frusztráltság a gonosz angol Elek Ferenc megformálásában, az ellenség Tasnádi Bence, a minden iránt érzéketlen inkvizítor Rába Roland, a mindenben jó murit érzékelő Kékszakáll Vajdai Vilmos. Ezek az alakok a legkülönbözőbb habitussal és kultúrával, műveltséggel valamennyien egy szándékká állnak össze, hogy elpusztítsák a rajtuk kívül levőt. Johanna nem tartozhat közéjük, mert ő komolyan hisz, komolyan veszi azt, ami van – magát az életet.
A rendező, Hegymegi Máté színészvezetése és a vele régóta egy csapatot képező látványtervezők munkája maga a letisztultság. Fekete Anna színpadképe, az ívelt, fehérre festett boltívsorok, a puritán padok s középütt a mobil üvegfalú kalitka, amely egyszerre tesz láthatóvá és állít pellengérre. Minden oldalról megközelíthető és támadható. Semerről sincs védelem. Kálmán Eszter jelmezeivel egészen kivételes. Mészáros Blanka a szobrokról jól ismert öltözékben és frizurával, zászlóval és karddal, maga az elkülönültség. Az egyház képviselői fényesen csillogó vörösben, narancssárgában és aranyban, a gyűlölet színe csillogó türkiz, az angolé pingvin-elegancia. Máté Gábor grófja házikabátban, pizsamában akar női szívet tiporn., Dankó István dauphinje élénk, kápráztatóan harsogó zöld, koronázás után még valami szörnyen gusztustalan műszőrme keppet húz maga után, s lelkiállapotát a virágmintás strandpapucs is kifejezi. Kálmán Eszter vallja, hogy a forma és a szín, az anyag elmondja a lényeget, majdhogynem más nem is kell.
Mi pedig ülünk a jelenidő vitrinében, és álmélkodunk a majd’ hatszáz éves események közepén.
Federico García Lorca: Ha elmúlik öt év
Már rég nem tudjuk, mi a reális és mi az abszurd, mert körülöttünk a legjózanabb napunkon is teljességgel összekeverednek. Kitapintható, hogy minden szétesik, hogy jó, ha megérünk még öt évet, s már nincs olyan – akarat, eszme –, ami összetarthat. Sokkolna, ha bármivel is sokkolódnánk.
Szürreális és abszurd. Ezek a fogalmaink azok, amelyeket – jó részt – három, a múlt század húszas éveiben Madridban tanuló egyetemistának köszönhetünk. Az Ibériai félszigeten is nagyot fordult akkoriban a világ, alig túl az első világháborún és azon a sokkon, amit a közlekedés és a kommunikáció gyors fejlődése okozott; amikor csak a zavarodottság volt erős. Ott az egyetemen összebarátkozott García Lorca, Salvador Dali és Luis Bunuel. Megtalálták egymást, és mindarra, ami körülöttük és bennük dúlt, megfogalmazták a máig is intenzíven ható választ.
García Lorca festett, zenélt és darabokat rendezett, miközben díszlettervező és dramaturg is volt. Drámáit azóta is játsszák (Magyarországon is, s nincs olyan év, hogy ne lenne színpadon a Bernarda Alba háza, a Yerma, vagy a Vérnász). Azt a művét, amelyet Zsámbéki Gábor rendezett a Katonában, a szerző 1931-ben írta, s maga is a „bemutathatatlan színház” darabjai közé sorolta. Van is történet meg nincs is. Előttünk egymáshoz alig vagy lazán kapcsolódó képek sora. Van egy szellemi dolgokban jártas főhős, aki elhatározta, hogy akkor igazi a szerelme, ha öt évet vár rá, miközben őt a gépírókisasszonya imádja.
Ha elmúlik öt év – Tóth Anita és Zsámbéki Jakab (fotó: Horváth Judit)
Az idő legendája lenne, ha az nem folyna el, nem lenne képlékeny úgy, mint Dali órája azon a bizonyos festményén (Az emlékezet állandósága). Nagyon erőteljes képek követik egymást, amelyekben különös alakok jelennek meg, s mindegyikük mesél. Elmesélik a saját történetüket. Kapcsolódnak is a főhőshöz, de csak nagyon-nagyon mellékesen. A Fiatalember, a felesleges ember, a tébláboló, a szellemi utakat keresgélő mintha Csehov Platonovjának kistestvére lenne, álmodozik is, meg nem is, akarna is valamit, meg nem is. Dér Zsolt hozza a figurát. Tétova és akaratos, bizonytalan és zsarnoki. Belül nem történik semmi, csak kívül, mert a különös alakok – Halott kisfiú, döglött macska, próbababa, Harlekin – jönnek-mennek. Vagy mégis történet kerekedik ebből? Az a való, ami nem való (Bacsó Péter: A tanú – Pelikán József), és az egészen abszurd a jelen megjelenítője lesz, a súlytalanságé, a téblábolásé, ahogy elúszik, mert hagyjuk, elúszik maga az idő, ami a mi valóságunk lenne. Semmi sincs, nem maradt már körülöttünk-bennünk, ami a valósághoz kötne.
Látomás ez. Lélegzetelállítóan gyönyörűek a szemünk elé táruló képek. Khell Csörsz mennyezetig melegrozsdaszínnel keretezte a történetet. Ebből fordulnak ki a hatalmas táblák, amelyek nyílnak és csukódnak, be és kiengedik az aktuális résztvevőt. A jelzésszerű kellékek, tárgyak, az ívelt keretben a lépcsősor, a lógatott keretben a viharos égboltrészlet és az eléje úszó felhő, aztán a mennyezetről lehulló fatörzserdő a maguk konkrétságában valósítják meg az absztraktat, a szürrálist. Szakács Györgyi jelmezei cizellálják az érzékenységet és a finomságot, ami átlebeg ezen a valóságos nem-valóság történeten.
A Valóságnál is valóbb való képeit Dargay Marcell zenéje mélyíti.
Igazi színház ez, játék, mese – „szemem pillás függönye fenn, hol van a színpad, kinn-e vagy benn?” – remek színészekkel: Fullajtár Andrea a menyasszony apja és a sárga maszk, Dankó István inas és bohóc, Tóth Anita a döglött macska, Jordán Adél menyasszony és próbababa. Általuk a lorcai szenvedély, a fájdalmak és kiábrándultságok, drámaiság és sejtelmesség megtelik élettel, bozsgással, erővel.
Zsámbéki Gábor a színház mindenféle nyelvét a reálistól a legvadabb abszurdig műveli. Itt most mégis különlegesen újat mutatott, valami olyasmit, amit eddig nem láttunk soha. Szürreális színházat láttunk már, de ilyen költőit még nem. Gyönyörű – színekben és formákban megkomponált – képek sora fájdalmasan jelzi, hogy vége. A minden egész eltörött élményén túl azt is, hogy elfolyt maga az idő. Lebegünk valami légüres térben visszhangtalanul, nem keresünk már semmilyen kapaszkodót.
Józsa Ágnes
Másodkézből a Secondhand
Szvetlana Alekszijevics: Secondhand – Örkény Színház
Elhordott múltjaink
„Senkinek se kívánnám, hogy szülessen a Szovjetunióban és éljen Oroszországban” – vallja egy emlékező Szvetlana Alekszijevics egyik riportjában. A fehérorosz újságíró évtizedek óta készített interjúiból számtalan felkavaró könyv született, legnagyobb értékük sajátságos élettörténeteikben rejlik, mert nem az aktuálpolitika szerint változó tankönyvek történelmét kínálják fel. Az egyéni sorsokból, traumákból válogatott össze egy előadásra szóló etűdcsokrot Bagossy László és Kovács D. Dániel, harmadéves rendezőosztályuk hallgatóival együtt.
A legfiatalabb generációk számára már csak a nagyszülők, dédszülők mesélhetnek, néhány év múlva pedig eljöhet az idő, amikor már nem lesz, aki személyes történeteket közvetítsen a múlt rendszerről. Alekszijevics jó érzékkel ismerte fel, hogy addig kell szóra bírni a második világháborút és a szovjet rezsimet átélőket, amíg még lehet. A tavaly szeptemberben bemutatott Secondhand ezekből az interjúkötetekből szemezget, színes kollázsként mutatva be a hétköznapi emberek érzelmeit és gondolatait. Az Örkény Színház színpadán sűrítve elevenednek meg a történetek, szinte egymásra dobálva, ahogy a rendszerváltás után Nyugatról importált használt ruhák is érkeztek. Éppen ez a színpadot uraló ruhahalom lesz a központi elem, számtalan lehetőséget biztosítva a szabad asszociációkra és az ötletes játékra, díszletként és eszközként is funkcionálva. Így válik egy pulóverből sugárfertőzött madár vagy éppen vakond, egy ezredes kendővel és némi rúzzsal gyermekét sirató anyává, vagy végső számadásként – pár pólóból és sapkából – a Szovjetunió szellemét megidéző gólem.
Az egymásra dobált rétegeken akár el is csúszhatna a kollázs-technikával dolgozó nyolc rendezőhallgató, ha a jelenetek szerkesztése közben nem figyeltek volna a megrendítő és humoros pillanatok, a mozgalmas tömegepizódok és az egyéni, drámai helyzetek közötti érzékeny egyensúlyra. Ez a struktúra szűk két órában tömény, színes és mozgalmas előadással lepi meg a nézőket, a műhelymunka során felmerült ötletek pedig jó érzékkel és általában gyors átkötésekkel jelennek meg a színpadi térben. Nem csupán a szovjet időkre, hanem Gorbacsov, Jelcin és Putyin Oroszországára is reflektálnak a mikrofont szinte egymás kezéből kitépő állampolgárok, vagy a rappelve rendszerbíráló fiatalok, de a női kvartett szórakoztató számadása is olyan epizód, mely dinamizmusával és találékonyságával hengerli le a nézőt. A tömegjelenetekben szinte a teljes társulat felsorakozik, időt sem hagyva arra, hogy hosszan emésszük hallottakat. Elvégre felgyorsult életvitelünkkel a jelent sem vagyunk képesek megélni, a múlton pedig csak szépelgünk vagy rágódunk, de annak végtermékét biztos nem lapátoljuk ki, hiszen megtanultuk, „ne piszkáld a szart, mert akkor büdös lesz.” Ha szorítanak vagy olykor fullasztanak is, még mindig kényelmesebb magunkon cipelni öröklött és átélt, de feldolgozatlan tapasztalatainkat: újra vágyva, de a régit rongyosra hordva.Lélegzetvételhez csak az egyéni vallomásokra vagy a néhány főre épített jeleneteknél jutunk, de a levegő szinte bennakad a történetek tolmácsolóit követve. Köszönhető ez a kiemelkedő színészi játéknak: így vagyunk megrendített hallgatói egy gyermekét a csernobili sugárzás miatt elvesztő apa elbeszélésének, aki a katasztrófa után néhány évvel saját háza ajtaját lopja el a tiltott zónából, hogy legdrágább halottját arra fektesse. Csuja Imre mellett Epres Attila is megdöbbentő pillanatokat okoz, lehengerlő a kvóta szerint gyilkoló katona szerepében, akiről a vér szagát a vödörnyi kölni sem képes maradéktalanul eltüntetni. Az egyik legnépszerűbb színre lépő azonban kétségkívül Csákányi Eszter, aki menedzserként teljes showműsort ad elő a rendszerváltás utáni, jövedelmező kapitalista életvitelről. A gyermektelen, kiégett, magányos üzletasszony fokozatosan felépített, ironikus mondataival pontosan telibe találó előadása olyannyira magával ragadja a közönséget, hogy monológja végét nyíltszíni taps követi. A jelenetek átjárhatóságát, az élet humorral és fájdalommal is telített, folyton változó aspektusait legérzékletesebben mégis Znamenák István jelenete fejezi ki, aki az Afganisztánba küldött fiatal katonákra emlékező ezredesből vedlik át egy anyává, aki soha vissza nem térő fiát gyászolja. A komikusan induló helyzet vécécsészékre épül, számtalan asszociációt kínálva a harckocsi fegyvereitől a sírokon látható ovális fényképeken keresztül a pólyás babákig, majd fokozatosan vált át a katartikus anyai vallomásba.
A Secondhand súlyos, felkavaró témája ellenére friss, meglepő színfolt a hazai színházi palettán, a használt ruhák végtelen tengeréből felszínre bukkanó kis halak tablói pedig úgy ívódnak belénk, ahogy még egyetlen történelem tankönyv lapjai sem. A befejezés elkerülhetetlenül szembesít azzal, hagyjuk-e, hogy a múlt és a jelen mérgeiből újabb és újabb gólemek épüljenek – nem csupán a politika, hanem mindennapjaink színterén –, vagy elkezdünk végre felelősséget vállalni a kiindulópontnál: a saját életünkben.
Csernák Zsuzsa
Középen Zsigmond Emőke (fotó: Horváth Judit)
Sejtekben tovább élő múlt
Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz író évtizedeken át utazott a Szovjetunióban majd annak utódállamaiban, hogy interjúkat készítsen olyan emberekkel, akik szemtanúi voltak a nagy kommunista birodalom széthullásának, és átélték a csernobili katasztrófát vagy az afganisztáni háborút. Ezekből a beszélgetésekből született többek között az Elhordott múltjaink (The secondhand time) című regénye, melyből az Örkény Színház Secondhand előadása építkezik, s amely a múlttal való szembenézés és az emlékezés fontosságára hívja fel a figyelmet, valamint arra keresi a választ, hogy a múltbeli traumák hogyan hatnak az utódokra.
Az előadást Bagossy László és Kovács D. Dániel a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves rendezőosztályának hallgatóival együtt hozta létre; a négy vaskos kötetet kitevő Alekszijevics-interjúkból Gábor Sára dramaturg válogatott, s alakította a szövegeket színpadi művé. Pontosan adagolt mély- és csúcspontok, szarkazmus és groteszk humor jellemzi a produkciót, a hosszabb jeleneteket rövidek követik, megjelennek a széthulló vagy már széthullott Szovjetunió kisemberei (hol együtt, tömegként, hol pedig néhány szereplős jelenetekben) – az egész olyan, mint egy bő másfél órán át tartó érzelmi hullámvasutazás. A rendezők kollázs-technikát alkalmaznak, dalbetéteket, fény- és hangeffekteket, sok kis etűdöt látunk, melyek retro-szovjet életérzést árasztanak, a színészek számos szerepet játszanak el. Noha minden epizód a Szovjetunióról szól, az előadás egésze azonban rólunk, mai emberekről, aktuális dilemmáinkról. Felvetődik például, hogy hol van az a pont, amikor el kell hagyni a szülőföldet, hogyan kell bánni az idegenekkel, vagy hogy szabad-e gyereket szülni erre a világra. Alekszijevics saját szavai vezetik be és zárják le az előadást, magyarul.
A szereplők, a posztszovjet társadalom klasszikus karakterei (a második világháború veteránjai, Afganisztánban harcolt, nyugdíjazott katonák, csernobili lakosok és családtagjaik) egyéni tragédiáikról beszélnek. A nagymonológok elemi erővel vágják a néző arcába a múlt borzalmait, melyek egyébként jelenünkre is rímelnek. A vallomásos forma átélhetővé teszi a különböző nézőpontokat és emlékeket: az apát játszó Epres Attila hősi halottnak, háborús „alapanyagnak” neveli a fiait, Polgár Csaba egy csernobili operatőrt játszik, s az állatok kínjait meséli el zavarba ejtő részletességgel, Bíró Kriszta és Zsigmond Emőke (anya és lánya) metrókocsiban zajló jelenete korunk egyik legnagyobb félelmével, a terrorizmussal szembesít. Csuja Imre monológja az egyik legmegrendítőbb – sugárfertőzött kislánya utolsó óráiról beszél. Amit mond és ahogyan mondja, olyannyira letaglózó, hogy pár pillanatra megfagy a levegő.
Az előadás másik dramaturgiai csúcspontja a Csákányi Eszter által óriási szuggesztivitással játszott (boldogság)marketingmenedzser, avagy a szingli, karrierista nők kifigurázása. Saját sikereiről és imádott, magányos életéről beszél. Vörös harisnyában és blézerben dobálja egymásra az üzleti angol szókincstárát, s gúnyolja ki azokat a nőket, akik a klasszikus szerepek szerint, szerelemtől elvakultan élik az életüket. Mint mondja, őt még Tolsztoj se tudta meggyőzni a szerelemről. Szerinte a szerelem is üzlet, ahol mindig készen kell állni egy újabb kombinációra.
Znamenák István három szerepben is brillírozik: hol csernobili likvidátor, hol öregasszony, hol pedig harckocsizók parancsnoka, aki Afganisztánban a halálba küldi katonáit. A harcosok (Jéger Zsombor, Patkós Márton, Kovács Máté, Dóra Béla, Novkov Máté) csapatszállító kocsit formálnak vécécsészékből, melyek a következő jelenetben sírkövekként funkcionálnak. Znamenák az utolsó jelenetben gyászoló öregasszonnyá lényegül, aki még mindig hisz abban, hogy a fia egyszer hazatér.
A Bagossy Levente és Ignjatovic Kristina tervei alapján készült színpadkép egyszerű és zseniális: színes ruhákból álló rongytenger, mely rengeteg ötletes játékra ad lehetőséget. Színes szemétdombhoz vagy csatatérhez hasonlít, s nemcsak a színészi átöltözéseknek szolgáltat kitűnő lehetőséget, de van, hogy a csernobili sugárfertőzött vadakat jeleníti meg a hokedlin üldögélő és mesélő vadászok körül, vagy halottakkal teli mezővé válik, ahol védőruhás emberek járnak a füstben elemlámpákkal. A színészek hol egyensúlyoznak ruhakupacon, hol kényelmesen elfekszenek vagy guberálnak benne, magukra veszik a holmikat vagy dombot építenek a szétdobált göncökből. A ruhahalom az emlékezés és a szegénység szimbóluma, utal Alekszijevics Elhordott múltjaink című kötetének eredeti orosz címére és a háborúban odaveszett halottakra. A sok szín közül kiemelkedik a piros – a piros szegfűk, ruhák és zászlók a hajdani kommunista pártot szimbolizálják, a szerelmet, a háborút és a civilekben munkáló dühöt húzzák alá.
A Secondhand bizarr, érdekes, fontos és nyomasztó, a nézőktől lelkileg, a színészektől pedig művészileg sokat követelő előadás. Arra figyelmeztet, hogy nem mutogathatunk ujjal egymásra vagy a politikusokra, sérelmeinket egymásra ontva, mert kollektív felelősségünk van abban, hogy ez a világ a vesztébe rohan, s hogy újra és újra elkövetjük a múlt század hibáit.
Jónás Ágnes
Csuja Imre (fotó: Horváth Judit)
A Secondhand idő
A Seconhand lehetőséget biztosított arra, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatói az Örkény Színház rutinos színészeivel dolgozzanak együtt. A teljes társulat megjelenik az előadásban, amit nyolc rendező jegyez. Több generáció közös alkotását látjuk, aminek a legérdekesebb kérdése, hogy az idősebb nemzedék múltja (a másodkézből kapott ruha) miként nyomhatja rá a bélyegét az utánuk jövők életére.
Az etűdökből felépülő előadás szövegkönyvébe Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas írónő interjúköteteiből (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) válogattak. A dokumentumregények személyes élettörténeteken keresztül szólnak a Szovjetunió széthullásáról. A posztszovjet társadalom átlagemberének vallomásaiból felépített Secondhand a fiatalok számára (bárhol a világon, az egész világ- válságban) egy aktuális problémát jelenít meg, ugyanis az átörökített romokra nehezen lehet építkezni.
A színpadot beborító ruhadarabok (Bagossy Levente díszlet- és Ignjatovic Kristina jelmeztervező munkája) színessé és játékossá teszik a szemétdombot, amibe ócska kacatok képében megérkezett a kapitalizmus. A használt ruhák nemcsak könnyen átvariálható díszletelemekként, de kellékekként is ötletesen funkcionálnak, és a különböző szerepeiket váltogató színészek átalakulását (átöltözését) is biztosítják.
A valóság traumatikus pillanatait feltáró előadás végig lendületes tud maradni a különböző műfajú jeleneteknek köszönhetően. A drámai monológokat (amelyekben fájdalom, gyász és reménytelenség dominál) groteszk jelenetek, zenés betétek (Kákonyi Árpád zenéje) váltják. Az előadás szellemes nyitójelenetében egy kenyérsütő versenyről tájékoztatják a tömeget, akik versenyzőként egymás mögött felsorakozva magukról és a közegről mondanak pár szót. A névtelen tömeg sokszólamúságából válnak ki a későbbi vallomásmonológok, amikből kiderül, hogy az élet nevű játékban a vesztesek száma van túlsúlyban.
Csuja Imre, mögötte Ficza István (fotó: Horváth Judit)
Az etűdök változatosak, de megfigyelhetők visszatérő mozzanatok. Az áldozatok és a hátrahagyott hozzátartozók sokszor kerülnek előtérbe. A Zsigmond Emőke megformálta örmény nemzetiségű lány egyszer csak üldözötté válik, és a tömeg addig dobálja rá a ruhákat, míg dombbá nem alakul át a ruharengeteg. Egy másik jelenetben a színésznőt szintén a fojtogató tömegben látjuk, egy zsúfolt tömegközlekedési eszközön, ahol a metrómerényleteket idézi fel. Túlélőként a traumatikus események rá gyakorolt hatásairól és az emberekbe vetett bizalom elvesztéséről beszél.
A gyereküket gyászoló szülők monológjai is meghatározóak. Csuja Imre az atomsugárzás miatt megbetegedett hétéves kislányát siratja, egy ajtót cipelve magával, ami az apja és a gyereke ravatalaként is fontos szerepet töltött be. Több etűd témájává válik a csernobili katasztrófa, ami az apokalipszis hangulatát is magával hozza, főképp akkor, amikor védőruhás emberek járkálnak elemlámpákkal a halott ruhakupacok között. A ruhadarabok (a színészek mozgatásának köszönhetően) életre is kelnek, amikor a fertőzésveszély miatt feláldozott állatokról társalgó vadászok (Vajda Milán, Znamenák István, Epres Attila) visszaemlékezéseit hallgatjuk. A lemészárolt állatok kísértetként támadnak a színpad közepén üldögélő férfiakra.
Az előadás utolsó nagymonológjában egy gyászoló anyát látunk, aki az afganisztáni háborúban elesett fiát siratja. A vörös rúzs és a női ruhák segítségével ezredesből anyává átalakuló Znamenák István egy személyben tölti be az áldozat és az elkövető szerepét. A gyászoló szülő a felelősök megbüntetését követeli, így bár Znamenák színészi alakítása rendkívül hatásos, a két karakter összemosása kényelmetlenné válik. A halott fiúk portréját (a színészek vécéülőkéket tartanak a fejük elé) a közönyös ezredes és a fájdalmas anya beszédénél is látjuk. A portrék megelevenednek, és a fia hazatérésében még mindig reménykedő anya felé fordulnak.
Csákányi Eszter (fotó: Horváth Judit)
A tragikus veszteségeket elbeszélő monológok fontos eseményeknek mutatják meg az emberi oldalát, de helyenként kissé hatásvadásszá és túl direktté válnak. A Secondhand egyszerre tragikus és ironikus jelenetei működnek leginkább. Emlékezetes alakítást nyújt Pogány Judit a múltra nosztalgiával visszaemlékező híradósnőként, akit már gyerekként arra neveltek, hogy szinte vallásos áhítattal imádja Sztálint, és aki még mindig nem tudott megszabadulni a régi ideológiától. Az előadás csúcspontja Csákányi Eszternek az a karaktere, aki a híradósnővel ellentétben a letűnt idők helyett már az új világot, a kapitalizmust ünnepli ugyanolyan lelkesen, mint a katonaruháját büszkén viselő nagymama. Csákányi Eszter bevonulása előtt félresöprik az olcsó szemetet, hogy a vörös színben pompázó, üzleti szakkifejezésekkel dobálózó menedzsernő ne ütközzön akadályba. A sikeres üzletasszony győztesnek tűnik a vesztesek, a megnyomorított emberek között. Ő anyagi biztonságban, kényelemben él és megengedheti magának, hogy bejárónőt tartson, aki a háziasszonyi kötelezettségeitől mentesíti. Büszke arra, hogy nem jutott Anna Karenina sorsára, a kivívott szabadságon kívül azonban nem képes semmit felmutatni. A kapitalizmus üres csillogása és a kapzsiság mellett a számára egyetlen értéket, a női függetlenséget valójában teherként éli meg. Ő is csak egy szerelemre vágyó nő, aki a magányáról vall nekünk.
A generációk közti kapcsolatra és folytonosságra koncentráló etűdök hangsúlyosak. A Csernobilból megérkező haldokló apa viseltes holmiját örökíti át, fiának ajándékozza a fertőzést hordozó sapkát, amit el kellene égetni. Epres Attila pedig hazafias családapaként a dicső halált tűzi ki életcélul fiainak, de az egyikük Billy Elliot módjára lázadozik. Őt az ölés helyett a tánc vonzza, és a ruhakupacból egy balettruhát bányász ki magának. Egy másik jelenetben a tömeggyilkos szerepébe bújó Epres Attila a vejét avatja be a kínzás művészetébe. A háború borzalmait zúdítja rá a fiatal férfira, aki megpróbálja összegereblyézni a színpadi szemétdombot, de végül feladja.
Az előadás szenvedésekkel teli, fejlődésre képtelen világot tár elénk. Az élet a vesztesek játéka. Felmerülhet a kérdés: ha képesek vagyunk szembenézni a riasztó valósággal, ha elég empátiával rendelkezünk és tényleg komolyan vesszük a fájdalmaknak kitett emberek sorsát, továbbá nem áltatjuk magunkat azzal a tévképzettel, hogy valami utópikus jövő felé tartunk, még odáig is eljuthatunk, hogy felelőtlen dolog az elhordott rongyok továbbörökítése és újabb generációk létrehozása.
Béri Orsolya
