Beszélgetés Schell Judittal

(fotó: Ajkai Dávid)

Valamivel több, mint egy évvel ezelőtt vette át a Thália Színház művészeti vezetését Csányi Sándortól. Hogyan fogadta akkor a felkérést?

Váratlanul ért, már csak azért is, mert nem tudtam, hogy Csányi Sándor elhagyni készül a színházat. Természetesen nagyon megtisztelő volt a felkérés – általában jól esik az embernek, ha felelősségteljes pozíciót akarnak rábízni –, de kértem néhány nap gondolkodási időt. Ha évek óta vártam volna arra, hogy valaki megkínáljon egy ilyen lehetőséggel, akkor bizonyára azonnal lecsapok rá, de az én esetemben szó sem volt erről, ezért át kellett gondolnom és megbeszélni a családommal.

Mit kellett leginkább megfontolnia?

Hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e a feladatra, hogyan tudnék hozzáfogni, belefér-e az időmbe a gyerekek mellett. Aztán, ahogy gondolkodni kezdtem rajta, egyre több dolog eszembe jutott, hogy miket szeretnék megvalósítani, min változtatnék, milyen lehetőségeket látok a művészeti vezetésben. Szerencsére a családom az első pillanattól kezdve mellém állt. Felhívtam Molnár Piroskát és Szervét Tibort, kollégáimat itt, a Thália Színházban, az ő véleményüket is kikértem, és szintén támogatásukról biztosítottak. Ezek után összeírtam az elképzeléseimet, megmutattam Kálomista Gábornak, a színház igazgatójának, aki azt mondta, vágjunk bele.

Korábban nem is voltak vezetői ambíciói?

Egyáltalán nem, fel sem merült bennem, hogy jó lenne színházat vezetni.

De valamilyen előzménynek csak kellett lennie, hogy éppen önre esett a választás. Szívesen gondolkodott, beszélgetett korábban is a színház művészi koncepciójáról?

Gáborral és Sanyival az évek során baráti kapcsolat alakult ki közöttünk a jó szakmai viszonyon túl, sokat beszélgettünk a színház ügyeiről is. Másrészt, ha valamelyik osztálytársam pályázott egy színház élére vagy színigazgató lett, mint Kéri Kitty Balatonfüreden, mindig elgondolkodtam, hogy képes lennék-e erre, vannak-e bennem hasonló ambíciók, de ennél tovább soha nem jutottam.

Várhatóan ugyanazt az irányt folytatja, amit elődje megkezdett, vagy a jól bevált recept mellett tervezi új utak kipróbálását is?

A nagyszínpadon nem változtatunk, marad a minőségi szórakoztatás, ehhez keresünk körültekintően megfelelő darabokat. Ugyanakkor mindig törekszünk valamilyen újításra: például a nagyszínpad első bemutatója az új évadban zenés produkció lesz.

A nagyszínpad nem bírná el a merészebb próbálkozásokat, azt, hogy jobban feszegessék a határokat?

 Próbálta a Sanyi is feszegetni a határokat, és tapasztalatunk szerint volt, amit nem bírt el. Tudomásul kell vennünk, hogy a nézőink többsége szórakozni akar, kikapcsolódásra vágyik, szeretné letenni az aznapi gondokat, önfeledten nevetni két-három órán keresztül, majd hazatérve aludni egy jót.

Miképpen lehet mégis egyensúlyozni abban az értelemben, hogy a nézők megtalálják az ízlésüknek megfelelő színdarabokat, ugyanakkor emelni is lehessen az igényszintjüket?

Nem könnyű, de éppen az a feladatunk, hogy rátaláljunk a megfelelő darabokra és azokra a rendezőkre, akik a kicsit vékonyabb szövetű művekhez is hozzá tudják tenni a saját tudásukat és látásmódjukat, úgy vezetik a színészeket, hogy valóban minőségi szórakoztatás jöjjön létre.

Számomra úgy tűnt, hogy az előző évadban Joe Orton darabja különbözött kissé a többi bemutatótól, A kulcslyukon át ugyanis mintha valamivel karcosabb lenne és mélyebb rétegeket is érintene.

Igen, azzal valóban feszegettük a határokat. Én nagyon szeretem játszani.

Hogyan fogadták a nézők?

Keresi a közönségét, de úgy látom, talál is nézőket. Van, akinek nem tetszik, ezért feláll és elmegy, de ez valamennyi színház bármelyik előadásán előfordulhat, mert nem lehet mindenkinek egyöntetűen kiszolgálni az igényeit és eltalálni, amire aznap este szívesen ráhangolódna. Ezzel együtt örülök, hogy bemutattuk a darabot, jót tett a társulatnak, hogy Fehér Balázs Benővel dolgozhattunk. Egyáltalán nem baj, ha egy-egy előadás megosztó, ütköztet bizonyos véleményeket, mert hatással vagyunk egymásra, és olyan kérdések és válaszok is megfogalmazódhatnak, amelyek enélkül fel sem merülnének.

Ősszel új játszóhelyet avatnak, a Thália Télikertet. Ott több lehetőség lesz a kísérletezésre? 

Mindenképpen. A Télikert óriási lehetőséget jelent a belvárosban mind a színház, mind egyéb rendezvények tekintetében, ugyanis lesz kiállítóterünk, kávézónk, egy pódium zongorával, ahol az előadások előtt élőzene szól majd, és könyvbemutatókat, beszélgetőesteket lehet tartani. A száznegyvennégy néző befogadására alkalmas játszóhelyen szűkebb közönségréteget megszólító, komolyabb hangvételű darabokat is bemutathatunk, vagy éppen szórakoztatóakat, de más megközelítésben.

Szabó Győző, Schell Judit és Mózes András – Alul semmi, Thália Színház (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)

Az új évadot hogyan rakta össze? A felmerülő ötletekhez próbált rendezőt találni, vagy először az alkotótársakat kereste meg, és velük együtt választottak darabot?

Erre is, arra is volt példa. Mindenképpen szerettem volna, ha lesz egy zenés bemutatónk a nagyszínpadon, hamar felmerült az Egy csók és más semmi, és ehhez kértem fel rendezőnek Juronics Tamást, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetőjét, akivel nemrég dolgoztam, és láthattam, mennyire komplexen gondolkodik a zenés műfajról. A következő bemutatónál – ez Michael Frayn Legszebb férfikor című bohózata lesz – először Valló Pétert kerestem meg, mesteremet a Radnóti Színházból, hogy rendezzen nálunk. Szirtes Tamás pedig maga hozta az ötletet, hogy szeretné színpadra állítani Agatha Christie Gyilkosság az Orient Expresszen című regényének adaptációját, amire természetesen örömmel mondtunk igent. Ami a Télikertet illeti, az első ötleteim egyike az volt, hogy meghívom Tarnóczi Jakabot.

Vele nemrég dolgozott az Ódry Színpadon vizsgaelőadásában, A Schroffenstein családban. 

Nagyon jól működtünk együtt, és rendkívül izgalmas előadás született, mely komoly szakmai figyelmet kapott. Nálunk Hauptmann Bernd Róza című, ritkábban játszott, szép darabját rendezi. Jakab bátran hozzányúl ehhez a viszonylag ismeretlen anyaghoz, és friss, mai előadást hoz létre belőle. Egy fiatal lányról szól, akit szétszed a környezete, ő pedig nem tudja, milyen konvenciókat kövessen, vagy lépjen ki azokból és a szabadságot válassza. Két újonnan szerződtetett színészünk, Mentes Júlia és Zayzon Zsolt is játszik az előadásban, a régebbi társulati tagok közül Molnár Piroskát, Tamási Zoltánt, Mózes Andrást, Bán Bálintot és engem láthat a közönség. Jó újra egy kis térben dolgozni, finom rezdülésekkel és gondolatokkal irányítani az előadást. Mivel elhúzódott az építkezés, nem tudtuk megnyitni a Télikertet az előző évad végén, ahogy eredetileg terveztük, csupán egy házi bemutatót tartottunk, mégis elterjedt a híre, és sokfelől hallom a városban, hogy jönnek megnézni a darabot. Következő bemutatónk a Trainspotting lesz, amit még Csányi Sándor szeretett volna műsorra tűzni, de valamiért mindig csúszott, most viszont sor kerül rá Horváth Csaba rendezésében. Áprilisban pedig Béres Attila állítja színpadra Yasmina Reza Művészet című darabját, mely annak idején nagy sikerrel ment a Katona József Színházban.

Feltűnt, hogy Béres Attilán kívül olyan rendezők jönnek most, akik korábban nem dolgoztak a Thália újabb érájában.

Szerettem volna, ha a színészek új emberekkel találkoznak, új impulzusokat kapnak tőlük, és másfajta megmérettetés elé kerülnek.

Ha visszatekintünk a mostanáig megtett út elejére, akkor először a debreceni éveket kell felidéznünk. Hogyan kezdődött vonzódása a színpad, a színészet iránt?

Hároméves koromtól a mozgás fontos szerepet töltött be az életemben, sporttagozatos általános iskolába jártam, balettoztam, szertornáztam, lovagoltam, sokáig versenytáncos és tánctanár akartam lenni. A beszéddel viszont hadilábon álltam, egy buszbérletet nem mertem megvenni. Örültem, hogy nem volt otthon vezetékes telefonunk, mert így nem kellett beleszólni. Amikor középiskolát választottunk, a barátnőmtől megtudtam, hogy az Ady Endre Gimnáziumban van egy drámai tagozat, ahol mindenfélét lehet csinálni. Ez nekem megtetszett, és oda jelentkeztem.

De ott meg kellett szólalni a színpadon.

 Igen, de akkor még úgy voltam vele, hogy helyette majd eltáncolgatok inkább. Nehezen kezdtem beszélni, olyankor teljesen begörcsöltem, csak akkor tudtam kiélni magam, ha mozogni kellett, de általában arra is használtak, a nagymonológokat nem én kaptam meg egy-egy fellépésen. Összességében mégis jó érzésekkel, tapasztalatokkal, apróbb sikerekkel telt el az a négy év, és mint a birka, mentem a többiek után, mert szinte mindenki beadta a jelentkezési lapot a Színműre, így én is, mellette a Táncművészeti Főiskolára is jelentkeztem. Meglepett, hogy mindkét helyre felvettek, és végül a Színművészeti Főiskolát választottam, de még mindig nagyon féltem a beszédtől. A felvételin persze kénytelen voltam megszólalni, verset kellett mondani meg valamilyen monológot. A harmadik rosta egyhetes beköltözéssel járt, hogy jobban megismerjük egymást, leendő tanárainkat, illetve a főiskola hangulatát. Volt ének-, beszéd- és színészmesterség óránk, próbálnunk kellett, este pedig nagyokat buliztunk. Az egy hét alatt sokkal többet megmutathattunk magunkból, mint a néhány perces felvételi vizsgán. Máig nem tudom, mit láthattak bennem a tanárok, mindenesetre felvettek fiatal korom ellenére, hiszen mindössze tizennyolc éves voltam. Azon a nyáron úgy éreztem, enyém a világ, és híres színésznő lesz belőlem. Majd elkezdődött az iskola, és tiszta görcs voltam, nem mertem megszólalni. Több budapesti osztálytársam volt, köztük olyanok is, akik színházi tapasztalattal, rutinnal rendelkeztek, jól ismerték és tegezték a színész tanárainkat, én pedig ott álltam félrehúzódva a rózsaszín pólómban, amit akkor vettünk, hogy legyen miben próbálni, és úgy éreztem, elsüllyedek, mert nem értek ehhez az egészhez. Egy-másfél év elteltével viszont rájöttem, hogy mindenki ugyanúgy áll ott a rózsaszín pólójában, mint én, legfeljebb jobban tudja palástolni a félelmeit és a bizonytalanságát.

Volt olyan visszaidézhető pillanat, amikor valahogy túl tudott jutni ezen, és a görcs oldódni kezdett?

Ez a Madách Fesztiválhoz köthető, melyre külföldről is érkeztek diákok, és minden osztály kapott egy-egy színt Az ember tragédiájából. Nekünk a Paradicsomban játszódó színt kellett előadnunk. Én voltam Éva, Újvári Csaba játszotta Ádámot, Anger Zsolt volt az Úr, Széles Tamás pedig Lucifer. Egy disznóólban játszódott a jelenet, és annyira jól sikerült, hogy először ott éreztem meg, hogy felszabadultan is lehet létezni a színpadon, valami jót is tud adni, nem csak egy térelválasztó, ahol görcsbe rándul az ember gyomra, el is lehet nyújtózni, kizárni a külvilágot, önfeledten élvezni a játékot és a partnerek közelségét. Ez az élmény sokára jött el ismét, de mivel már tudtam, hogy létezik ilyen, folyamatosan dolgoztam és lazítottam önmagamon, és egyszer csak megtörtént újra.

Horvai István és Kapás Dezső osztályába került. Úgy hallottam egykori tanítványaiktól, hogy rendkívül nehéz volt nekik megfelelni.

Igen, de ez a jó, mert így folyamatosan volt tennivalónk, rákényszerültünk a munkára. Kétségtelen, hogy darabokra szedtek minket, majd összeraktuk magunkat, ahogy tudtuk, ami négy év alatt nem sikerült. A színészet elsősorban gyakorlati szakma, amit kint lehet igazán megtanulni, éppen ezért nagy felelősség – és a szerencsén is múlik –, hogy a főiskolán kiktől tanulhat az ember hozzáállást, alázatot, mesterséget, majd pedig hová kerül a pályája elején, ahol tudja folytatni az addigi minőséget vagy kap egy másikat. Meghatározó, hogy kik veszik körül, és egyáltalán nyitott-e arra, hogy befogadja, amit a tapasztaltabb kollégák sugároznak felé.

Schell Judit és Vida Péter – A kulcslyukon át, Thália Színház (fotó: Horváth Judit)

Osztályvezető tanáraitól mit kapott a főiskolán?

Nem tudnám megfogalmazni. Nagyon ösztönös vagyok, beszívom, amire szükségem van, átszűröm magamon, és a többit kiengedem, de sosem voltam képes tudatosan megélni, nem tudnék olyan mondatokat felidézni, amelyeket tőlük hallottam és magammal hoztam. Pedig biztos sok ilyen volt. Amikor Kamarás Iván tanítani kezdett egy filmes iskolában, megkérdeztem tőle, mit fog átadni a diákoknak. Erre sorolni kezdte, mi mindent tanultunk Horvaiéktól. De én sajnos akkor sem jegyeztem meg.

Mi volt a különbség kettejük habitusa között? Hogyan egészítették ki egymást?

 Mindketten szigorúak voltak, de Horvaitól talán jobban lehetett félni, mert ő kiismerhetetlen személyiség volt. Kapásnak sajátos humora volt, és a humor mentén gyakran át lehetett lépni a szigoron. Akinek volt humorérzéke az osztályból, és értette a humorát, közelebb férkőzhetett hozzá. Engem bírt, azt tudom. Emlékszem, „holdvilág képűnek” nevezett minket Hajdu Steve-vel, mert mindketten az Alföldről származunk. Horvait leginkább szakmailag lehetett „elkapni”, vagy akár emberileg, ahogy nekem is sikerült. A harmadik év elején terhes lettem, és legjobban tőle rettegtem meg anyámtól, amikor elmondtam nekik. Anyám kezében megállt a vasaló, de most már tudom, hogy az enyémben is megállna, ha valamelyik gyermekem váratlanul azzal állna elém, hogy gyermeke fog születni. Horvai első kérdése az volt, tudom-e, ki az apja. Mondtam, hogy természetesen tudom, és szeretném megszülni. Erre felkapott, jól megszorongatott, és kijelentette, hogy bármit csinálhatsz, akkor mész el, amikor akarsz, akkor jössz vissza, amikor akarsz, mi itt leszünk, és oda állsz be, ahol éppen tartunk. Olyan szeretettel és nagyvonalúan viszonyult hozzám, mintha a nagyapja lenne a gyereknek, ami nagyon sokat jelentett nekem.

Lehet tudni, hogy összetartó osztályközösséget alkottak, azóta is rendszeresen találkoznak, sőt egy dokumentumfilm is készült az osztályról. Az hogyan született meg?

 Valóban minden évben április 11-én találkozunk, mert az első alkalom akkorra esett. Idén sajnos elmaradt, mert nem voltam itthon, és a többiek rám hagyatkoznak, én vagyok a találkozók katalizátora. Újvári Csaba – aki nem maradt a színészi pályán, átkerült a kamera túloldalára, kisfilmeket, riportműsorokat készít – felvetette, mi lenne, ha hozna egy kamerát, rögzítene bizonyos jeleneteket, és abból összevágna valamit. Örömmel fogadtuk az ötletét, ő pedig úgy döntött, pályázik az NKA-nál, és nyert valamennyi támogatást. Így lett belőle egész estés dokumentumfilm több kamerával, különböző helyszínekkel, archív anyagokkal.

Első meghatározó állomása a Radnóti Színház volt. Hogyan került oda?

Az is Horvainak köszönhető. A fiam születése miatt harmadévben nem voltam gyakorlaton – aligha osztottak volna szerepet egy terhes főiskolás naivára –, így aztán nem ismerhettek meg a rendezők és a színházigazgatók. Talán már mindenkinek volt szerződése az utolsó évben, csak nekem nem. Horvai elkezdett telefonálgatni. Éppen bent voltam nála a Vígszínházban, és a saját szobájából felhívta Marton László irodáját, hogy szeretné, ha megnézne engem. Marton ódzkodott ettől, és azt mondta, mivel nem láthatott mostanában színpadon, adna egy évet máshol, ott megnéz, és utána visszatérünk a kérdésre. Nem tudom, Horvai kiket hívott még, de köztük volt Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója, aki úgy reagált, hogy bízik Horvai szavában, és Valló Péter eljön megnézni az egyik vizsgámat. Fogalmam sincs, ezek után hogyan kerültem be a Radnótiba, mert Valló A montmartre-i ibolyát látta, aminek egyik szerepébe be kellett ugranom, de úgy, hogy éppen beteg voltam. Hang nem jött ki a torkomon, mindannyian a fejünket fogtuk, borzalmas volt az egész. Bizonyára nem a látottak alapján döntöttek a sorsomról, hanem Horvai ajánlása miatt szerződtettek.

Schell Judit – Rövid a póráz, Thália Színház (fotó: Toldy Miklós)

Milyen szerepekkel várták a Nagymező utcában?

Két beugrással kezdtem: a Hajmeresztőben a fodrászlány, a Háztűznézőben a cselédlány szerepét kellett átvennem. Majd augusztusban felhívott Valló, hogy a cselédlány helyett Agafja Tyihonovna szerepébe kell beugranom Gogol darabjában. Óriási bizalomról árulkodott, és nekem komoly lökést adott, hogy szinte ismeretlenül rám bíztak egy főszerepet. Igyekeztem megfelelni és megtenni mindent, bár eleinte nagyon be voltam tojva a próbákon, amikor ott állt mellettem másokkal együtt Kulka János, Szombathy Gyula, Gáti Oszkár, Miklóssy György, Mikó István, Bálint András és Martin Márta. Ugyanakkor persze csodálatos érzés volt, hogy közöttük lehetek, velük dolgozhatok. Mindez jót tett a szerepnek, mert Agafja is hasonlóan érezhetett, amikor sorban érkeztek hozzá a kérők. Utána Papagenát játszottam a Varázsfuvolában, majd Barta Lajos darabja, a Szerelem következett. Bár a beugrást is Valló irányította, a Szerelem volt az első közös munkánk. Fantasztikus próbaidőszak volt, mert Valló olyan tiszteletreméltó tudással és gondolkodásmóddal rendelkezik, hogy valósággal ittam a szavait.

Osztályfőnökei mellett Valló Pétert és Kulka Jánost szokta mestereiként megnevezni. Valló volt az a rendező, aki odafigyelt arra, hogy mely szerepek által tud fejlődni?

Igen. Szerencsére sikerült a magyar színháztörténet olyan időszakát elkapnom a Radnótiban, ami még más volt, nem piaci alapon jöttek létre az előadások, nem kellett ennyire kiszolgálni a nézőket, lehetett magunkkal húzni őket. Páratlan alkotói légkör alakult ki, olyan magas színvonalú produkciókkal, amelyek maradandó lenyomatai nem csak az én pályámnak, de a hazai színházi életnek is.

Szonya szerepe a Ványa bácsiban a Színikritikusok Díját is meghozta. Mondhatjuk, hogy az volt az első mérföldkő a pályáján?

Feltétlenül. Főleg erre gondolok, amikor a csillagok páratlan együttállásáról beszélek, vagy A kriplire, hiszen Gothár Péterrel is nagyon jól tudtunk együttműködni, tőle is sokat lehetett tanulni. Emlékszem, elutazott Írországba a próbafolyamat megkezdése előtt, készített egy csomó fotót, oda varázsolta nekünk azt a miliőt, amelyben Martin McDonagh darabja játszódik, csak éppen a szél nem fújta a hajunkat az óceán felől.

Ráadásul öregasszonyt játszhatott, amikor még harminc éves sem volt, és láthatóan lubickolt a szerepben.

Nagyon élveztem, hogy nyolcvan éves öregasszonyt játszhattam tíz éven át, és a mai napig nem öregedtem ki a szerepből. Zseniális ötlet volt Gothártól, hogy rám osztotta. Alapvetően szemérmes színész vagyok, akkor tudom igazán elengedni magam, ha alkatomtól ennyire távol álló figurát kell megformálnom, de gondolom, ezzel mások is így vannak a szakmában.

Schell Judit, Molnár Piroska és Zayzon Zsolt – Bernd Róza (fotó: Puskel Zsolt)

Utolsó bemutatója a Radnótiban a Három nővér volt. Csalódást okozott, hogy nem Mását, hanem Olgát kapta meg?

Nem arra számítottam, hogy Olgát fogom játszani huszonkilenc évesen. De végül is jól alakult így, mert később a sors kárpótolt, és a Nemzeti Színházban eljátszhattam Mását Andrei Şerban rendezésében.

Az említett csalódás is közrejátszott abban, hogy nyolc év után eljött a Radnóti Színházból?

Nem, azért az még kevés lett volna ahhoz, hogy otthagyjak egy színházat, de akkor már megfordult a fejemben, hogy nyolc év után jó lenne továbblépni.

Változott akkorra a helyzete, nem érezte már annyira a korábban meglévő figyelmet és gondoskodást?

De, azért még odafigyeltek. Lehet, hogy ez belőlem jött, és másfelé kezdtem tekinteni, amit esetleg ők megérezhettek. A Radnóti nagyon kicsi színház, össze voltunk zárva, megéreztük a másik legapróbb rezdüléseit is. Egyszerűen így alakult, de senkiben nem maradt harag. Mentem tovább, hiszen nem fogadtam örök hűséget egyik színháznak sem.

A Nemzeti Színházban folytatódott a pályája, de ha jól tudom, akkor már mehetett volna a Vígszínházba is. Miért volt meggyőzőbb Jordán Tamás ajánlata?

Mert izgatott az új, hogy nulláról kellett kezdeni mindent, és részt vehettem egy alakuló társulat munkájában. Fantasztikus csapat jött össze, komoly partnerekkel lehetett együtt játszani. Ez nagyon csábított.

Lényegesen nagyobb társulatba került, és nagyobb térben kellett megszólalnia. Könnyű volt a beilleszkedés?

Szerencsére Kulka Jánossal együtt mentünk – addigra már jó barátok voltunk –, összekapaszkodtunk és vezettük egymást a büfében. Főleg én voltam zavarban, mert neki olyan respektje és tartása volt, hogy ha akart, bármelyik asztalhoz odaülhetett, míg én inkább a pultnál toporogtam. Persze ez idővel, a második, harmadik munka után feloldódott. Kifejezetten jót tett, hogy a Nemzeti Színházba kerültem, mert a Radnótiban nem tudtam megfelelően beszélni. Alig nyitottam ki a számat, abban a kis térben úgy is megértették. Muszáj volt kialakítanom a megfelelő technikát ahhoz, hogy az első sorban és a kakasülőn ugyanúgy hallják és érezzék, amit közölni szeretnék.

Kulka Jánostól mit kapott?

A barátságot. Nagyon szeretem és tisztelem őt. Csodálom benne, hogy mindent alárendel a színháznak – amire én nem lennék képes –, ugyanakkor vágyik a szabadságra, szeretne minél több élményt összegyűjteni. Gyakran húztuk egymást, de csodálatos volt vele dolgozni a színpadon. Mindig rám tudott mordulni, ha valami hülyeséget csináltam, mindig helytálló volt, amit mondott, és igyekeztem összekapni magam.

Az ottani szerepek közül melyek voltak a legfontosabbak?

A Boldogtalanokat nagyon szerettem, közel állt hozzám a Sárga liliom, amit Mohácsi János rendezett. A Primadonna szerepében nyugodtan eldobhattam az agyam, egy nagy vircsaft volt az egész, ittunk, lövöldöztünk, énekeltünk, táncoltunk, hülyéskedtünk. A Mohácsi fivérek remekül megcsinálták, nagyszerű volt Kovács Márton és zenekara, remekül éreztem magam abban az előadásban.

Feljegyeztem magamnak Szomory Dezső darabját, a Hermelint is. Arra hogyan gondol vissza?

A Hermelin több szempontból is maradandó és nagyon érzékeny pillanata volt a pályámnak, mert Kaszás Attilával kezdtem próbálni, aki közben váratlanul meghalt. Később az előadást rendező Balikó Tamás is elment. Fájdalmas belegondolni, hogy ilyen hamar itt hagytak bennünket ezek a fiatal és tehetséges művészek. Azt hiszem, nem is vehette volna át más a szerepet, mint Stohl András, aki megpróbálta életben tartani Attilát azon a hétfő estén, amikor rosszul lett. Régóta vágytunk Stohllal arra, hogy együtt dolgozzunk, és jó volt játszani vele ezt a darabot. Közben megszületett Boldizsár fiam, ezért egy időre kiszálltam a színház világából, addig a szerepet Ónodi Eszter vette át, szívesen adtam oda neki.

Mire visszatért, lezajlott az igazgatóváltás, Jordán helyére Alföldi Róbert került. Nem volt kérdés, hogy marad-e tovább? Alföldi is tudtára adta, hogy szükség van önre?

Igen. Mondta, hogy szeretné, ha maradnék, és nekem sem volt más elképzelésem, ráadásul nagyon szerettem a társulatot, és úgy éreztem, van még dolgom a Nemzeti Színházban.

Beszélt arról egy interjúban, hogy a két korszak közül a Jordán Tamás nevével fémjelzett állt közelebb önhöz. Miben látja az alapvető különbséget?

Egészen más habitusú emberek – bár, ha jól tudom, azóta barátok lettek és sokat dolgoznak együtt –, és Jordán hozzáállása számomra inkább emberközpontú volt. A sok szív engem jobban magával ragad, mint a kizárólag a munkát szem előtt tartó, minden mást figyelmen kívül hagyó gondolkodásmód. Ezzel együtt jónak tartom, hogy Alföldi progresszívebb színházat csinált, modern darabokat is behozott a klasszikusok mellett. Sokat kísérletezett, lehetőséget adott a fiataloknak a társulatban, főleg rájuk épített előadásokat. Jelentős rendezőket hívott, például Andrei Şerbant, akivel fantasztikus próbaidőszakot töltöttünk együtt. Benne is azt a szabadságot bírtam, amivel dolgozott, nem akarta a sarkából kifordítani a világot, hanem arra törekedett, hogy érezzük jól magunkat.

És nála eljátszhatta Mását.

Igen. Felmászhattam a függönyön, mint pók a falon. Şerban nem ismert bennünket, nem tudta, mire vagyunk képesek és mire nem, ezért hagyta, hogy csináljuk, ami eszünkbe jut. Belőlem ösztönösen a mozgás jön ki először, annak segítségével próbálok sok mindent generálni vagy éppen elfedni magamban. Nem tudok egy hosszú monológba improvizatív módon belekezdeni, helyette mozgással próbálom ezt a szabad állapotot előidézni. Először zavarba jöttünk Şerban módszerétől – itthon egészen máshoz voltunk szokva –, ugyanis hiába rögzítettünk valamit, azt másnap felborította és kezdtük elölről. A negyedik felvonás utolsó jelenetét még a premier napján is átrendezte egy kicsit. Ezzel végig frissen tartotta az agyunkat, folyamatos koncentrációra késztetett minket.

Schell Judit és Csányi Sándor a Liliom című előadásban – Thália Színház (fotó: Toldy Miklós)

A Thália Színházban az Esküvőtől válóperig című darabban játszott először Csányi Sándor partnereként, majd oda is szerződött. Miért fordított hátat a Nemzetinek?

Harmadik gyermekem születése után a Nemzetiben nem vállaltam új bemutatót, csak két szerepet vittem tovább egy ideig. Alföldihez nem akartam visszamenni, mert már nem bírtam elviselni az ottani légkört, szerettem volna kihagyni az életemből a politikai behatásokat, a háborúskodást és mártírkodást. Mert az már nem a színházról szól, hanem a körülmények megváltozásáról, ami engem nem érdekelt, nem akartam állást foglalni, odaállni egyik vagy másik oldal mellé. Kálomista Gábor hívott, hogy megkapták a Thália Színházat Bereményi Gézával, és szeretnék, ha csinálnánk együtt valami jót. És erre azt mondtam, miért ne.

Színészként milyen kihívást jelentettek azok az előadások, amelyekben az elmúlt években játszott? Mennyire voltak tekintettel arra, hogy hol tart a pályán és milyen feladatok által léphet előrébb?

Sok összetevője van annak, hogy jól működjön a színház – tekintettel kell lenni például a szerzői jogok tisztázására és mindenekelőtt a nézők igényeire –, és az kevésbé fontos, hogy a színésznek mire van szüksége a pályáján. A művészeti vezetés próbált figyelni arra, hogy ha, mondjuk, az egyik évben Pindroch Csaba nagyobb szerepet játszott, legközelebb Szervét Tibor kapott lehetőséget, utána Vida Péter, és abban az évadban Pindrochnak kisebb feladat jutott. Így lehet lavírozni, de ez nem jelenti azt, hogy Pindroch Csabának a Legyen férfi, Monsieur Pignon! főszerepét negyvenhat éves korában mindenképpen el kell játszania. Én is benne voltam ebben a sodrásban, rám sem annak alapján osztottak szerepet, hogy a pályámon minek kellene következnie. A hőstenorban a feleséget játszom, aki mindössze kétszer jön be a színpadra, az Alul semmiben Mandyt, akinek csupán öt mondata van. De most már nagyon örülök ezeknek az estéknek, mert Fodor Annamáriával jókat beszélgetünk az öltözőben, tudok olvasni vagy tanulni a másnapi forgatásra. Persze, ha mindig ilyen lenne, biztos meghülyülnék, de vannak más szerepek is, különösen A Schroffenstein család, ami felelevenítette bennem a régmúltat, és a Télikert bizonyára több lehetőséget ad majd. De a jelenlegi előadások annyit mindenképpen hozzátesznek a színészi tapasztalataimhoz, hogy a bohózatokban megtanultam a pontosságot, a ritmusérzéket, például Molnár Piroskától. És büszke vagyok, ha mellette állhatok a tapsrendben!

Nem tudom, annak idején, amikor a színészi pályára készült, mennyire tervezgette a jövőt, de ha gondolt erre, hasonló utat képzelt el magának?

Mindig óvatosan álmodoztam, és csak rövidebb távon gondolkodtam előre. De nem is mertem volna olyan nagy utat elképzelni magamnak, mint amit mostanáig bejártam. Hálás vagyok a sorsnak mindazért, ami megtörtént velem.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor

Vidéki Színházak Fesztiválja, 2019

A Vidéki Színházak Fesztiváljának idei kínálatát nyugodt szívvel nevezhetem sokrétűnek. A Thália Színház szeptember első hetében tartott programsorozatán a közönség láthatott magyar, német és francia drámát, klasszikus és kortárs darabokat, regényadaptációt, film színpadi feldolgozását, hazai és külföldi rendezők munkáit. Az előadások mindegyike tartogatott valamilyen meglepetést; szokatlan dramaturgiai, rendezői, színészi vagy vizuális megoldást, amelyek hol több, hol kevesebb sikerrel szolgálták a színjáték egészét.

A fesztivál komor, nehéz előadással, a Csokonai Színház Learjével kezdődött, és a tatabányaiak habkönnyű – de nem súlytalan – Svejk-feldolgozásával zárult. Ilja Bocsarnikovsz debreceni rendezésének címe egyszerűen csak: Lear – a címszerepet ugyanis Ráckevei Anna játssza, nem férfiruhába bújtatott nőként, hanem királynőként.

Shakespeare-nek ebben a drámájában jellegzetesen keverednek a férfi és női princípiumok: az ország vezetése, az uralkodás és a család vezetése, az érzelmi kapcsolatok alakítása, a határok meghúzása mások és önmagunk között. Nem csoda, ha nehezen boldogul mindezekkel egy személyben egy férfialak, és egyáltalán nem ördögtől való gondolat megnézni, hogyan próbálja megoldani mindezt egy nő. Ilja Bocsarnikovsz szemmel láthatóan a családi vonulatot vette kiindulópontnak, és egészen a gyerekkorig fejtette vissza a történet fonalát. A szöveg nem esett át nagyobb átalakításon, a három királylány gyermekéveire és a királynő fiatalasszony-korára nem pótlólag betoldott mondatok, hanem jelentéses képek utalnak, amelyek keretezik is az előadást, bár fontosságukat csak fáziskéséssel fogja fel a néző.

A döntést, hogy a királynő országát és hatalmát szétosztja gyermekei között, a két idősebb lány engedelmes dicshimnusszal, a legfiatalabb pedig óvatos tartózkodással fogadja. Az elvárt mértékű lelkesedés hiányát Lear megtorolja: kitagadja Cordeliát. A nővérek hason csúszva mondanak köszönetet, amiért megkapták örökségüket, húguk pedig felszólítás nélkül letérdel, és előrenyújtott kézzel, égnek fordított tenyérrel várja a büntetést. Mindez azonban szinte mellékesen történik, élénk párbeszéd kíséretében.

Később, amikor a királynőt mindkét lánya elűzi, s ő keserű bolyongása közben egy képzelt bíróság előtt vádolja hűtlen gyermekeit, a másik oldalon látomásos képekben feldereng a múlt. A három lány még kicsi, babával és hintalóval játszanak. Amikor civakodás közben elszakad egy plüssfigura, a megszeppent gyerekek letérdelnek, az anyára tekintenek, aki tűnődő arccal botot húz elő, de nem üti meg a lányokat, csak előrenyújtott tenyerükre helyezi a vesszőt, amelyet tartani kell, egyre erősebben remegő kézzel és egyre könnyesebb szemmel, nagyon sokáig. Hosszú időbe telik, mire a lányok felállnak térdelő helyzetükből, és otthagyják az anyjukat.

A rendezés ezt a családi alaphelyzetet vetíti bele abba, ami később az udvarban, a politikában történik. Mi lesz, ha valaki hosszú alávetettség után felül akar kerekedni, de sosem tapasztalta meg az egészséges önérvényesítést, és elveszíti a józan mértéket. Mi következik, ha a szülő és a gyermekek közötti dominanciaharcban mindenki elkeseredetten emeli a tétet, s az egyéni igazság keresése és érvényesítése fontosabbá válik, mint a szeretet. Hová vezet, ha a körülöttünk élőket is be akarjuk vonni e küzdelembe, és mindent ennek alárendelni.

Az előadás válasza: zsákutcába vezet, vérszomjas politikához és összeomló családhoz. A rendező nagyon gondosan kidolgozza a bukásig vezető út lépcsőit. Ráckevei Anna remekel Learként, a Gonerilt és Regant játszó Móga Piroska és Sárközi-Nagy Ilona feszes, fegyelmezett alakítása együtt rezdül vele. Edgar szerepében Rózsa Lászlóra hárul a feladat – amelynek maradéktalanul eleget is tesz –, hogy másféle választási lehetőséget kínáljon a szülővel szembeni sérelem feldolgozására. Ahogyan a királylányok nagy utat járnak be, míg kapcsolatuk anyjukkal és egymással is végérvényesen megromlik, a családja által kisemmizett, az őrület határáig hajszolt Edgar is hosszú utat jár be, míg talpra tud állni, és haldokló apjának meg tudja adni a végtisztességet.

Mindezt azért részletezem ilyen hosszan – de még így is rövidebben, mint lehetne –, mert a fesztivál legalaposabban végiggondolt, bonyolultan rétegzett előadásáról van szó.

Földesi Ágnes és Czitor Attila – Vénusz nercben, Békéscsabai Jókai Színház (fotó: A-TEAM/Nyári Attila)

Másféleképpen bonyolult a Békéscsabai Jókai Színház stúdióelőadása, a kétszereplős Vénusz nercben. A darab alaphelyzete színház a színházban. Egy fiatal író fantáziáját megragadja egy XIX. századi történet, és színpadra dolgozza át a valóban létezett Leopold von Sacher-Masoch tényleg megjelent, Vénusz nercben című erotikus regényét. A szereplőválogatás nehezen halad, nincs alkalmas színésznő. A lányok vagy kurvát, vagy érzéketlen figurát játszanak – panaszkodik Tamás, a szerző, s akkor éppen zárás előtt, jókora késéssel beesik a próbaterembe Vanda. Előkerül a szövegkönyv, kezdetét veszi, helyesebben venné a meghallgatás, de egyelőre nem a színésznő beszél és az író hallgat, hanem a lány kérdéseire válaszolva az író beszél a történetről, a XIX. századról, a szereplőkről és a szado-mazochizmus pilléreire épülő kapcsolatról. Vanda fellépése és értetlenkedése bántóan kültelki, annál váratlanabbul hat, amikor játszani kezd, és az első megszólalása a szerepben tökéletes átváltozást mutat. Szinte egyik pillanatról a másikra úrihölggyé lényegül át. Tehát nem egy úrihölgy szavait halljuk az addigi Vanda hangján, vagy a színésznő, Földesi Ágnes Villő civil hangján, hanem mintha lényegileg egy másik személy állna a színpadon, s a másfajta minőség egyszerre jelenne meg a hanghordozásban, válltartásban, nézésben, mozdulatban. Nehezen tudom szétszálazni, hogy a hatás Tege Antal rendezői elképzelését, vagy Földesi Ágnes Villő színészetét dicséri, mindenesetre ez az a pont, ahol a néző először döbben rá, milyen rafinált munkával áll, illetve ül szemben. Innentől kezdve nem lehet ugyanis elválasztani az írót (Tamást) és a színésznőt (Vandát) az író (Tamás) darabjának férfi és női alakjától. A néző benyomása az, hogy a kettő egy – vagyis az író, bár nem ismeri el, önmaga személyiségéből dolgozott, amikor megírta a férfi szerepet, s a színésznő a saját belső lényegét mutatja meg, amikor a női szerepbe bújik. Tege Antal rendezése a szándékolt bújócskát és az akaratlan önfeltárást, egymás felfedezését hangsúlyozza, az erőteljes dominancia és a megadó behódolás keretei között. A Czitor Attila által megformált író fokozatosan adja fel határozott elképzeléseit és ellenállását, de nem elsősorban szolgai módon, inkább úgy, mint aki egy másik egyéniségnek is teret enged. A látvány kifejezetten nem tizennyolckarikás. Nincs meztelenkedés, perverzióban való kéjelgés, nem kerülnek elő szexuális kínzásra alkalmas, obligát kellékek. A Vanda által cipelt sporttáskából mindössze a szerepformálás hétköznapi kellékei kerülnek elő, így a fantázia által nerccé alakított frottír törülköző. Ami lényeges, a pszichében történik, és elsősorban a megismerést szolgálja, alkalmasint a szereplők öncsalásainak, vágyainak, határainak megismerését. Az előadás egyetlen kiszámítható és nehezen szervesülő mozzanata a Velvet Underground felcsendülő dala, a Venus in furs, amely szövege szerint érvényes ugyan, atmoszféráját tekintve azonban jóval sötétebb tónusú, mint Tege Antal rendezői képzelete.

A Váci Dunakanyar Színház Ványa bácsija olyan előadás, amely nem csak a fesztivál meghívottjaként, hanem a történet témája szerint is kötődik a vidékhez, amennyiben vidéki birtokon játszódik. Yaroslav Fedoryshyn nem aktualizál, rendezéséből mégis kirajzolódik egyfajta vidék-kép az öreg kúrián keresztül. A színpad egyik hangsúlyos díszleteleme egy óriási kerék, amely nem forgat semmit, többnyire áll, s ha néha valamelyik szereplő lendületesen megpörgeti, önmagába fordul vissza, mintha jelképezné az önmaga nyomdokain haladó monotonitást. Szonya és Ványa bácsi, a birtok gazdái és fenntartói kimondottan előnytelen ruhában jelennek meg, mellettük az idős professzor−fiatal feleség páros eleganciája feltűnő. A különbség az éjszakai jelenetben − ahol majdnem mindenki alulöltözött – eltűnik, és ekkor szemet szúr, hogy az idősödő Ványa nem is annyira szerencsétlen figura; összeszedetten beszél, úgy tűnik, testben és lélekben is lényegileg ép. El lehet hinni róla, hogy valóban lettek volna az életben más lehetőségei, mint hogy egy magánál gyengébb jellemű rokona fényűző életmódját támogassa munkájával, keresetével. Bár belső haragjának nincsenek teátrális jelei – Sipos Imre alakítása nyugodtságában is hatásos –, azt is el lehet hinni, hogy helyzetét elsősorban saját önfeladásának köszönheti, és ezt nem bocsátja meg se másoknak, se önmagának. Az éjszakai jelenetből Szonya alakja is kiragyog; Tarpai Viktória a szokásosnál energikusabb, határozottabb Szonyát játszik. A kétségbeesetten unatkozó és ezért folyton mások figyelmét kereső Jelena nem is bírja elviselni, mostohalánya vállára kell terítenie saját fekete kabátját. Erdélyi Tímea Jelenája nem tevékeny alak, de sokszínűen reflektál a többiekre. Sok apró rezdülésből áll össze a színészi játék, a társulat általában jó összhangban, magas színvonalon dolgozik. Egyedül Asztrov doktor üt el a többiektől. Kaszás Mihály a dülöngélés egyhangú regiszterében jeleníti meg az orvos többnyire alkoholos állapotát, s Asztrov ugyan azt állítja: „részegen is kiválóan sikerülnek a műtéteim”, a néző azért nem bízná rá az életét.

Hajdu Imelda, Ráckevei Anna és Bakota Árpád – Lear (fotó: Máthé András)

A győri színház előadása – A tündérlaki lányok – keserédes vígjáték; szomorú látlelet arról, hogy aki hagyja magát kihasználni, azt ki is használják, másfelől alig leplezetten ironizál az emberi önzés szégyentelen kiáradásán. Heltai Jenő drámájának eredeti szerkezetéhez képest egyetlen nagyobb beavatkozás történt. A szobalány különben hangsúlytalan szerepét Forgács Péter rendező valamilyen okból jónak látta erős karikatúrává átrajzolni, és Róza cseléd – bocsánat, takarítónő – népviseletbe öltözött, darabos, harsány alakjával kiegészíteni a polgári szalon tehetős, szemrevaló miliőjét. Róza cseléd nem csak a túláradó népiesség eleven illusztrációjaként szerepel, hanem életének és szerelmi afférjának a dráma szempontjából érdektelen részleteit is megosztja a háziakkal (valamint a közönséggel), feltehetően azért, hogy egyéb teendői mellett humorforrásként is szolgáljon. Mégsem a szobalány sematikus alakja teszi mulatságossá az előadást – amiről alighanem a figurát játszó Bende Ildikó tehet a legkevésbé –, hanem az Agócs Judit által megformált özvegy Bergné, a szenvedő, sokat tűrt anya, aki mártírarccal fogadja el a jómódot, melyért legidősebb lánya mint kitartott szerető évek óta feláldozza magát. Özvegy Bergné annyira rezzenéstelenül anyagias, közben olyan mindent értően fifikás, hogy a feszültséget csak nevetéssel lehet feloldani. Ebben a könnyed és képmutató környezetben Boriska, a legidősebb lány hiszékenyen és tanácstalanul téblábol. Dunai Csenge főszerep-játéka nyugodt és kissé vérszegény, csak az előadás végén elsírt könnyek és a tapsrend alatt mindjobban szétázó smink mutatja a csöndes felszín alatti szívfájdalmat.

A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház Kleist Az eltört korsó című drámájával érkezett. A történet egyik szálán az érintettek megpróbálják bíróságon tisztázni egy előző éjszakai betörés során cserepekre tört korsó rejtélyét, a másik szálon az érkező hatósági ellenőr ugyanezen eset kapcsán megpróbálja tisztázni, jogszerűen működik-e a faluban az igazságszolgáltatás. A krimiszerű vonulat kevésbé érdekes, mivel a néző nagyon hamar rájön, hogy maga a bíró volt az elkövető. Ha a bírót faarccal játssza a színész, el lehet érni, hogy később vetüljön rá a gyanú árnyéka, ha azonban – mint Kaszás Gergő – gumiarccal játssza, percről percre más képet mutatva, az elöljárói állhatatosságba vetett hit hamar megrendül. Ennek a bírónak ráadásul a külseje sem tekintélyes: végig össze kell fognia magán a szét- és lecsúszó talárt, amely alól itt-ott kivillannak a rosszul takart részletek. Míg a bíró hivatali visszaélései nyilvánvalóan ügyefogyottak, a felettes ellenőr sokáig mintha előmozdítaná az igazság felderítését. Az idő előrehaladtával azonban felsejlik, hogy a rendszer egésze korrupt, kéz kezet mos − csak mind kevésbé feltűnően, ahogyan a hierarchiában haladunk felfelé. Magához a korsóhoz ironikusan viszonyul a rendezés. A panaszos hölgy – Bozó Andrea – habzó túlzásokkal adja elő a szóban forgó tárgy múltját és megsemmisülését. Mellette a lányát játszó Mikecz Estilla elmélyülten, visszafogottan érzékelteti a világban tájékozatlan, félelmei által befolyásolható falusi lány kiszolgáltatottságát, s az udvarlóját alakító Krausz Gergő játéka is megható, ahogyan rosszhiszeműség nélkül, őszintén elmondja a bírónak az ügy minden, rá nézve akár terhelő részletét. Az igazság kezdettől világos, a szereplők sokféle jelleme, motivációja az, amire fokról fokra fény derül – a fokozatos építkezésre végig odafigyel az egyébként díszletszegény, külsőségeiben egyszerű előadás.

Harsányi Attila – Cyrano, Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Gálos Mihály Samu)

A fesztiválon a zsűri a Miskolci Nemzeti Színház Cyranójának ítélte a legjobb előadás díját, és Zayzon Zsoltot szavazta a legjobb férfi színésznek A király beszédében nyújtott alakításáért. Ha rajtam múlik, fordítva osztottam volna az elismerést. A miskolci előadásból kellemes versmondó hangjával és a szöveg poézise iránti érzékével határozottan kiemelkedett a Cyranót alakító Harsányi Attila. Mellette a magabiztos, dekoratív Roxánt játszó Czakó Julianna és a Christian szerepével nehezen boldoguló, határozatlan Bodoky Márk belesimultak az előadás képeskönyv-szépségébe. A rendezés általában inkább a tömegre, mint az egyéniségre fókuszál. Az első jelenetben a színházbeli tömeg egyként ajnározza a rossz színészt, a katonacsapatban egyik arc alig válik el a másiktól. A pékségből Ragueneau alakja emlékezetes, Lajos András nagy energiával hozza a többször is szakmát váltó mestert. Cyrano Roxán iránti rajongása emeli fel az előadást, s a restellt nagy orr itt valóban mellékes, a magányos hang a fontos, amely csak Christian személyéhez fűződve tud visszhangot verni Roxán fülében. Harsányi Attila jó érzékkel szólaltatja meg ezt az egyszerre jelentékeny és jelentéktelen hangot.

A király beszédében is a hangképzésen múlik a történet, csak éppen a beszédhiba korlátait igyekszik legyőzni Albert herceg, akit később, nem sokkal a második világháború kitörése előtt VI. György néven brit királlyá koronáznak. Az azonos című film 2011-ben Oscar-díjat kapott, és a színpadi változat megjelenése sem váratott sokáig magára. Amikor a színház követi a filmet, legrosszabb esetben a színpadon a film rossz kópiáját láthatja a közönség, szerencsésebb esetben a film jól sikerült másolatát, legszerencsésebb esetben pedig a filmtől elrugaszkodó, önálló alkotást. A kecskeméti Katona József Színház eleinte az első lehetőséggel ijesztgetett. Kőszegi Ákos Lionel Logue beszédterapeuta szerepében és Zayzon Zsolt Albertként határozottan a filmbeli megfelelőik klónjainak tűntek, ám a színpad nem tudott versenyre kelni a filmvászon mozgékony képkockáival, így a jelenetváltásokat jobb híján írógéphanggal kísért, háttérre vetített feliratokkal oldotta meg a rendezés. Az előadás azonban idővel elszakadt az ikonikus film jól bevált, biztonságos megoldásaitól, s a rendezésben mind nagyobb szerepet kapott a történelmi háttér bemutatása, hangsúlyozva, milyen választási lehetőségek előtt áll a birodalom, és mi minden múlik az első számú vezetők személyén. Hallatja hangját az anglikán egyház, részben beavatkozva a politikába, részben összeütközésbe kerülve a közélet szereplőivel. A drámában újabb szálak nyílnak Logue magánéleti és szakmai konfliktusait érintve. A kitágított értelmezési tartományban megelevenednek a figurák, s a néző érdeklődve várja, mi következik. Zayzon Zsolt roppant fegyelmezettséggel és szikár humorral teljesíti, amit megkívánt tőle a beszédhibás trónörökös szerepe, majd a fináléban, a hadüzenetet bejelentő beszédében ugrásszerű szónoki javulásról tesz tanúbizonyságot. A fokozatos átmenet hiánya mégsem zavaró. Nem azt érezni, hogy irreális csoda történt, hanem azt, hogy ez a sokat tűrt, a felelősséghez felnőni tudó és akaró ember immár ura lett a saját hangjának, és nem bicsaklik meg többé.

Máté Krisztián, Kaszás Gergő és Rácz János – Az eltört korsó, Zenthe Ferenc Színház (fotó: Szalkai Péter)

A tatabányai Jászai Mari Színház Svejk-feldolgozásának eredményeként rendkívül vicces burleszk született, a fesztivált záró előadásban lépten-nyomon robbannak az ötletek, mint a színes petárdák. A színpadon jobbra fenn zenekar ül cirkuszi tarkaságban, főként rezes hangszerek szólnak, hiszen a katonaságnál vagyunk. Svejket Crespo Rodrigo játssza kimázolt, ártatlan bohócarccal. Ha Goethe Mefisztója „az erő része, mely /örökké rosszra tör, s örökké jót mível”, úgy Svejk az ellentétes erő része, mely örökké jóra tör, s örökké rosszat tesz. Svejket elsősorban a mozgása és a mimikája teszi Svejkké. Nem is kell megszólalnia, elég, ha úgy ül le, hogy maga alá gyűri a bal lábát, majd lenézve kétségbeesik, hogy csak az egyik lábfejét látja maga előtt. Némi zavart ugrabugrálás után előkerül az ominózus bal láb, amelyet talált tárgyként, boldogan ölelget. Ilyen ez az ember: gyermekes, könnyen ijedező, a pillanatban él, azt látja, amit lát, de rosszul érti. Alázatos hülye és őszinte bolond. A történet szinte mellékes, a helyzetek és a figurák abszurditása számít. Tapasztó Ernő rendezése a lehetőség határáig kiszorítja a háború borzalmait és csúcsra járatja az abszurdot. A lépcsőzetesen emelkedő színpadon oldalt is, fent is kis ajtók nyílnak, csapódnak, amelyeken át szereplők tűnnek fel és el szédítő gyorsasággal. Lukáš főhadnagy beugró operettszínészre emlékeztet, Katz tábori lelkész a misebor szorgalmas kóstolgatása után leginkább egy szétcsúszott Szókratészre, egyes katonák kesztyűbábokra, mások marionettfigurát mozgató bábosokra.

Kőszegi Ákos és Csapó Virág – A király beszéde, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

A fesztivál ünnepélyes, elgondolkodtató, megható vagy katartikus előadásai után nézőként jólesett a tatabányai vendégjáték, az önfeledt vidámság. Hasonlóan van ez a vidéki ünnepeken is, legyen szüret vagy búcsú: a neheze után jön az édes, a munka után a kikapcsolódás.

Besenyei Éva

David Seidler: A király beszéde – Kecskeméti Katona József Színház*

Mára már mindenki ismeri a történetet, moziban is, tévében is láthattuk, mégis telt házakkal fut a darab. Aki jegyet vált rá, vásárol egy darabka reményt is. Mások önmaguk felett aratott győzelme is tud lelkesítő lenni, s néha a megküzdés puszta látványa is erőt ad az elesettebbeknek. A küzdelem célja itt a nyilvánosság előtti megszólalás, hatni tudás képességének elérése, mert – amint azt Thomas Mann egyik hőse mondja – „a szóban és nem a kézben van az uralom és áttekintés”. Amikor a fejvadász udvarmester a József és testvérei című regény közepe táján fölfedezi József ezirányú erényeit, menten rá is állítja a főhőst a későbbi karrier első lépcsőfokára. József ügyesen hallgat, de ami fontosabb, jól beszél, márpedig a hatalom körül kell az ilyen ember.

York hercege (Zayzon Zsolt) viszont, noha fenségesen hallgat, kiskora óta kínosan dadog. Ezt mindenki meg is szokta, most azonban helyzet van. Atyja, a jóbeszédű V. György király (Körtvélyessy Zsolt) épp elhalálozott. Könnyű szavú David bátyja (Fazakas Géza), aki nem csupán a németekkel szövögetett kapcsolatai miatt problémás alak, de Anglia nehezen tűrné First Ladyként szerelmét, a szabados életű Wallis Simpsont (Ragcsák Patrícia/Dura Veronika) is, Winston Churchill (Hegedűs Zoltán) hathatós rábeszélésére lemond a trónról. A második fiú, a család által sokat csepült, ám kiváló lelkületű Albert hercegnek, Bertie-nek kell trónra kerülnie. Csakhogy ő – dadog. Megannyi sikertelen próbálkozás után Erzsébet, a yorki hercegné (Bognár Gyöngyvér) fedezi fel és keríti elő az ausztrál származású színészt, Lionel Logue (Kőszegi Ákos) beszédspecialistát.

A kamaszkorában maga is beszédzavarokkal küzdő drámaíró, David Seidler valós dokumentumokból dolgozott. 1981-ben találta meg Logue agysebészként dolgozó fiát, s beszerezvén az adatokat, hozzá is kezdett a munkához, párhuzamosan dolgozva a történet filmes forgatókönyvén és a színházi változaton. De csak I. Erzsébet halála (2002) és saját torokrákjának legyőzése után fejezhette be a műveket. A film a 2011-ben elnyert 4 Oscar-díj mellett számtalan egyéb elismerést is kapott, a darab sorsa azonban kissé döcögve indult. A magyar változat sikerének és népszerűségének egyik titka talán Takácsy Gizella jó ritmusú, remek fordítása is.

Csontfehér itt minden. Fehér a fal, a szék, a heverő, fehér itt tán még a levegő is – díszlet: Horesnyi Balázs. Hogy a lényegében változatlan berendezés mégis ki tudja szolgálni az összes jelenetet, az egyrészt a világításnak (fény: Kovács Ákos), másrészt a hátfal fóliáján kattogva megjelenő, gépelt betűknek köszönhető. A feliratokból olvasható le a mindenkori helyszín, s a fólia színeváltozása jelzi, hol vagyunk. Ha kellemetes zöld, akkor Logue rendelőjében, ha vörös vagy kék, akkor a királyság vagy a parlament felségterületén járunk. (A szépen felépített előadás első perceiben – remélhetőleg csak a vendégjáték térproblémáinak köszönhetően – kis „közlekedési” hiba adódott. Az egyszerűen nem lehetséges, hogy valaki az uralkodónak hátat fordítva, s előtte elhaladva lépjen elénk, márpedig itt mind az érsek, mind a hercegné átsétált V. György előtt, a tér bal oldalára.)

Nem hiányzik ebből a játékból a méltóság, még ha olykor van egy kis ironikus színezete is. Az uralkodói tartást kiválóan érzékelteti a decens királyné. Pilinyi Márta elegáns jelmezeiben Bognár Gyöngyvér úgy jár-kel a színpadon, s olyan finom torokhangot használ, hogy azonnal érződik rajta az önkorlátozására hiú hatalom kényes kaucsukbevonata s enyhe babaszerűsége. Mulatságos és szeretetre méltó egyszerre. Cosmo Lang (Kocsis Pál), az érsek kicsit rámenősebb stílben próbálja befolyásolni az eseményeket, szemben állva Churchill törekvéseivel. Szívvidító látni, ahogy Hegedűs Zoltán voltaképpen egyetlen, jól kitalált, széles terpeszállás segítségével éri el, hogy meglegyen neki a veszedelmes Winston figurája. És megvan.

Kőszegi Ákos Lionel Logue-jának ereje a clown szép szabadságára épül, abból származik. Az első jelenetben rajta lígő-lógó kardigán szürke-fekete rombuszmintája is a hajdani „száz folt” jelmezű bohócot idézi. Lionelnek nem sikerül színésszé lennie, hiába jött Angliába, minden meghallgatáson kudarcot vall. Annyira fontos neki a feladat, hogy leblokkol tőle. Ám a begyakorlott kudarcból születő görcstelen, személyes szabadság már hatni tud a körülötte levőkre, szeretett feleségére, Myrtle-re (Csapó Virág) és majd a felséges tanítványra is. Részvéttel teli figyelme, életismerete és humorérzéke hozza meg gyógyító-nevelő munkája eredményeit. Nem véletlenül nyerte el Kőszegi Ákos e figurával a 2019-es Vidor Fesztiválon a legjobb férfialakítás díját.

Öt évvel ezelőtt, szeptember elején, a Vidéki Színházak Fesztiváljának egyik előadása volt ugyanez a darab. Az akkori, Funtek Frigyes rendezte kaposvári produkció egyik főszereplője, a VI. Györgyöt játszó Hüse Csaba sem véletlenül került a Criticai Lapok címoldalára később. Az általa alakított Bertie, a dadogás gyógyulásának fokozatait szépen érzékeltetve, emlékezetes figurája lett az összességében nem túl nagy erejű előadásnak. A szerep technikai kidolgozottsága átlagon felüli szakmai erőfeszítést mutatott. Akkor arra gondoltam, talán színészi önbizalom kérdése csak, hogy a királyi mivolt jobban kitessék ebből a figurából. Ám az uralkodói arcél megrajzolása egyedül nem megy, sem a színpadon, sem a valóságban, minden esetben bonyolult tükörrendszer hozza létre azt.

A kecskeméti előadásban működik ez a rendszer. Sokat számít, hogy a dramaturg (Ari-Nagy Barbara) arányos és célirányos jelenetsort készített ebből a könnyen széteső történetből, s hogy a rendező (Béres Attila) olyan dinamikával töltötte fel a dialógusokat, éles, tiszta váltópontokkal tagolva a történéseket, hogy ezekre a kiépített pillanatokra színészileg is „rá lehet állni”.

Zayzon Zsolt és Kőszegi Ákos (fotó: Walter Péter)

Zayzon Zsolt Albert hercege és későbbi VI. György figurája mestermunka. A rá váró feladat mérhetetlen komolyan vételétől veszti el az eszét és sérti vérig a hajdani serfőző fiát. És persze, mégis, ez a „senki a gyarmatokról”, ez lesz, aki a trón méltó elfoglalásához hozzá segíti őt. A herceg a csúcspillanatok egyikében félreérti a tanárát, azt gondolván, az kételkedik az ő hátsó gondolatok nélküli becsületességében. Ez a valószínűtlenül magas, vékony férfi szinte sír a fölháborodástól, s a néző lélegzete elakad: te jó ég, ez nem vicc, ez az ember itt maga a felelősségérzet reszkető szobra, és tényleg – királyi minőség. S vele lélegzünk egyre mélyebbeket, amikor a filmvásznon megjelenik az ordítozó német, az ellenfél, akinek a sors megadta a nyíltszíni ágálás karizmatikus erejét, s aki ellen most muszáj lesz kiállania. S mint tudjuk, ki is áll. Rendezőileg és színészileg is bravúrosan kivitelezett az előadást záró nagy beszéd, s jó emlék az egész előadás.

Zayzon Zsolt egyébként, a kecskemétiek képviseletében, 2019 szeptemberében új munkahelyén, a Thália Színházban elnyerte a legjobb férfialakítás díját a Vidéki Színházak Fesztiválján.

Gabnai Katalin

*Az írás a Vidéki Színházak Fesztiválján látott előadás alapján készült.

Edward Albee: Nem félünk a farkastól - Miskolci Nemzeti Színház

De. Félünk. Én félek, te félsz, ő fél, mi félünk, ti féltek, ők félnek. Nagyszájúan énekelhetjük, hogy „nem félünk a farkastól, úgyse bánt, csak megkóstol”, de tegye föl a kezét, aki szabadon kószáló farkassal találkozott!

A kívül leselkedő farkas pincsikutya a belül leselkedő szorongásainkhoz képest. A végtelen magányosság ordasa vetekszik az öregedéstől való rettegésével, a halálfélelem canis lupusa elbújhat a féltékenység csikasza mellett, és mindent visz az önzés farkasa.

Edward Albee világhírű opusa mindezekről szól, életteli párbeszédeivel és élettől elrugaszkodott szituációival. Évtizedek óta emlegetjük az öt Oscar-díjat nyert filmet Elizabeth Taylor – ahogy az előadásban emlegetik: „Elizabeth Téboly” – és Richard Burton főszereplésével. Martha és George őrjöngve kínozzák egymást, de percekig se bírják egymás nélkül. Nem csak a létező közös emlékek fonnak börtönhálót köréjük, de a nem létezők is. A kitalált gyerek, akit imádnak, bár nem tudják, kék-e a szeme vagy zöld, összeköti és szétválasztja őket, de ugye egy kitalált gyerek nem létező, épp ezért nem halhat meg. Konfabulálnak, akár az óvodások, kitalálnak egy életet, ami lehetett volna az övéké, de nem lett. Hisznek a hazugságaikban, mert egyebük se maradt – lásd még Ionesco Székek című darabját a két magányos öregről.

Kell a közönség, kell a néző a színjátszáshoz. Nem csak a valódi színészeknek kellünk mi, nézők, akik olyan közel ülünk, hogy szinte sértésnek vehetjük: ha már ott vagyunk a nappalijukban, miért nem kínálnak minket is a töméntelen mennyiségű italból? Kell a közönség a házaspárnak az egymást bosszantó, sőt mérgező játékához, ezért kap meghívást az ártatlan fiatal pár egy estére. Hosszúra nyúló éjszaka lesz belőle. Zavarba ejtő az alkalmi vendégek számára, mint ahogy a valódi nézők számára is az egyre sokasodó titok, ami kiömlik a biliből.

Görög László, Nádasy Erika és Papp Endre (fotó: Éder Vera)

Papp Endre mosolygós, jólöltözött oktató-kutató ugyanazon az egyetemen, ahol George is tanít, és ahol George apósa rektor. Nick rokonszenves becsvágya szépen üres törtetéssé alakul, hiszen a jóval idősebb házigazda átlát rajta, nála is jobban tudja, mire megy ki a játék, hogyan gázol át a kis Nick bárkin, ha az érdekei majd úgy kívánják. A másik vendégség, Honey (!) a tündérlánynak látszó feleség vékony, gyönyörű, szőke, hosszú hajú, kecses lábú fiatalasszony. Czakó Julianna ezt a képet is láttatja, de az álarc ráfeszül az arccsontjára, szinte beleég a koponyájába az igyekezet, ahogy boldognak akar látszani. A világ rendje pedig nem a külsőségeken múlik, minél inkább harmonikusnak akar valaki látszani, annál kevésbé fogja magának is elhinni. A görcsös akarásnak pedig hányás a vége. Honey hány a saját életétől, ő még az alkoholizmus elején jár, de nagy jövőt jósolhatunk neki is ezen a téren. A szép arc már az elején összeszorított ajkakkal csodálkozik a nagyok élettörténetein. Hozzászokott az önfegyelmezéshez (papi nevelés), mindent ki lehet bírni, az egész élet egy kicseszés, az egyetlen jó benne, hogy nem tart már sokáig. Csak még egy ital, csak még egy óra, és vége ennek az éjszakának, ennek a vendégségnek és ennek az életnek is. A sok ital felszabadítja, már amennyire felszabadult lehet egy agyonszabályozott boldogtalan nő, és táncra perdül. Ez a komolyzenével előadott extázis fergeteges jelenet.

Székely Kriszta sokat tudhat az elfojtásokból származó kielégületlenségről, nyilván nőként tudott erős instrukciókat adni mindkét női főszereplőnek. Nádasy Erika őszessé vált frizurájával és szexis piros ruhájával maga a szexbomba. Lényegtelen az életkor, ha érett női vágyról van szó, szexbomba, vagyis inkább bomba, amely percenként robbanni készül. A gyújtózsinór George kezében van, és ő nem habozik használni, amikor csak lehet. Megszégyenítéssel, rágalmazással, féltékenységgel alázza a vele érzelmi függésben lévő feleséget, Görög László intenzív, bölcs játékában. Félszemöldökrezdülésből értik egymást Nádasy és Görög – kiszolgáltatottak és segítői egymásnak a színpadon, akárcsak Martha és George a darabban.

A nézők kemény tükörbe nézhetnek Székely Kriszta kíméletlenül őszinte hazugság-áriája révén.

Bácskai Juli

Beszélgetés a 85 éves Radó Gyulával

Radó Gyula Balázs Béla-díjas televíziós, film- és színházi rendező. 1964-től dolgozott a Magyar Televízióban, 1993 és 2008 között a Komédium Színház művészeti igazgatója. Több mint hatszáz dokumentumfilmje, huszonöt tévéfilmje mellett ő rendezte az első Holdra szálllás és Farkas Bertalan űrutazásának magyarországi közvetítését. Portréfimet készített többek között Sosztakovicsról, Pablo Casalsról, Romain Garyról. Graham Greene-ről és Nino Manfrediről. Színházi rendezései közül kiemelkedik Kocsis István Bolyai János estéje (1976), Szakonyi Károly Mennyei kávéház (1989), Kocsis István Vincent van Gogh (1993), Böszörményi−Mészöly Kuco (1997), Földes Mária A séta (2003), Allen Nizsinszkij utolsó tánca (2006), Ecséri−Heyman A piros bicikli (2007), Erdélyi Z. Ágnes Levelek Palesztinából s a legutóbbiak közül Szabó Magda Ajtó című darabja, amelyet sok helyszínen Havas Judit ad elő.

A hosszú életpálya a filmezéssel kezdődött, mert már iskolásként rendezett, és ön volt az, aki Schrem Rezsővel és Ábrahám Jánossal megalakították az első professzionális filmstúdiót Kecskeméten.

Jóval korábban, még Kecskemét előtt kezdődött. Kisgyermek korom meghatározó pillanata volt, amikor rájöttem arra, hogy a kép meg is mozdulhat. Szerettem nézegetni a képeket. Szüleimtől kaptam egy vetitőgépet. Ez egy igazi mozifilm vetítő volt, amit kézzel kellett tekerni. Lehetett hozzá kapni nagyszerű filmeket. A nagyszüleimtől pedig örököltem egy gyönyörű laterna magikát. Ezt később a Francia tanya című (Szakonyi Károly novellájából készült) filmemben szerepeltettem is. A háború után az enyhén szétlőtt lakásban kiváló helyszín adódott arra, hogy ott vetítéseket szervezzek. Kaptam a nagybátyámtól egy igazi mozigépet. Ehhez – családi kapcsolatok révén – a filmgyárból olyan filmkivágásokhoz jutottam, amelyekből összeállíthattam az én mozimat.

Ez stúdium lehetett a későbbiekhez, mert már ekkor megtanulhatta a szakmát.

Ez abszolút stúdium volt. A témával foglalkozó könyveket kaptam és elkezdtem kiselőadásokat rendezni. Akkoriban volt egy amerikai filmkölcsönző, ahonnan pénzért rajzfilmeket lehetett szerezni, és egy szovjet, ahonnan háborúsakat ingyen. Igazi szenzációt jelentett a környezetemnek. Aztán a családunk Kecskemétre került. Itt élt egy nagyszerű festőművész, Mátis Kálmán. A festészeti stílusa nem volt az akkori időnek megfelelő, de zseniáls rajzfilmeket is készített, az egyikkel 1942-ben, Londonban aranyérmet is nyert. Volt egy felvevőgépe, amellyel filmeket és animációs filmeket is lehetett felvenni. Ő az ipariskolában tanított rajzot, a régi jogakadémia épületében. Ennek a lépcsőjén találkozott mindig Petőfi és Jókai. Ebből a témából egy filmnovellát írtam és abból érettségiztem. Mátis összehozott mindenkit, aki Kecskeméten fotóval, filmmel foglalkozott. Amikor a tanításnak vége volt, ebben a tanteremben összegyűlt Kecskmét színe-java. Életem első filmnovelláját is ott írtam. Akkor már volt lottó, s arról szólt a film, hogy egy testvérpár vesz egy lottószelvényt és nyernek. Mátis Kálmán operatőrködésével ebből forgattunk filmet. Vele érettségi után sem szakadt meg a kapcsolat, s amikor a Kecskeméti Katona József Színházhoz kerültem dramaturggyakornoknak, ő a filmgyárban dolgozott. Nagyon sokszor meglátogathattam abban a szobában, ahol Bacsó Pétertől kezdve sokan megfordultak Kecskeméten. A másik kapcsolatom is sokat segített. A megyei moziüzemi vállalat igazgatója, Schrem Rezső szintén amatőrfilmezett, és segítője volt Ábrahám János. Akkor minden városban, faluban volt mozi. Együtt dolgoztunk, és megkaptuk a városi mozi vetítő mögötti kis helyiségét. Itt kialakítottunk egy tökéletesen hangszigetelt hangstúdiórészt, és létrejött a Bács-Kiskun megyei filmstúdió – valóban, ez volt az első professzionális vidéki filmstúdió. Megkaptuk a Magyar Rádióból a kiszuperált mikrofon- és rögzítő rendszereket.

A stúdiót mi barkácsoltuk gyékényfallal és tojástartókkal. Ez utóbbiak voltak a reflektáló felületek. Elkezdtünk különböző dokumentumfilmeket készíteni. Itt először szerkesztő-rendező voltam, aztán stúdióvezető. Kitaláltunk olyant, hogy nagy politikai látogatásokkor a napi eseményeket este hétkor mi is vetítettük, mint a nagy Magyar Hiradó. Itt is voltak izgalmas dolgok, mert amikor Kádár János sokadszor Kecskemétre látogatott, a fogadásra mi is megjelentünk. Járművünk nem volt, így konflissal vittük a teljes felszerelést, és leparkoltunk a lovaskocsival a volgák mögött. Másnap behívattak a pártbizottságra és elrendelték, hogy kapjunk egy kocsit sofőrrel együtt, amikorra kérjük. Így kezdődött. Később lett egy barkaszunk, amibe minden belefért. Vidékre jártunk vetíteni a TIT szervezésében tizenhat milliméteres filmeket. Akkor már velünk dolgozott kollégaként Halász Mihály, aki később a Magyar Televízió sokat foglalkoztatott, Balázs Béla-díjas operatőre lett. Én előadásokat tartottam a filmről. A stúdió remekül működött. Voltak lelkes tanárok, mint például Bölcs István, akik osztályaikkal együtt nálunk, a filmstúdió nagytermében tartottak órákat. Akkor olyan előadók voltak a TIT-nél, mint például Maár Gyula. A hangbemondók is remek színészek voltak, mint például Bárdy György, Pestről pedig Debrenti Piroska és Bőzsöny Ferenc járt le. Én elhatároztam, hogy mindent rögzítünk, ami a városban történik, nemcsak fotón, hanem filmen is. Ez már a profivá váló stúdió feladata volt. Sikerült megteremteni Magyarországon először egy színes labort, Orwo labortechnikával. Herskó János első dokumentumfilm-osztályának a labormunkái is itt készültek. Így dolgoztam be magam a televízió különöző – minden, ami film, színház, muzsika – műsoraiba.

Elvégezte a film- és televíziórendező szakot a főiskolán…

Előbb kerültem a televízióhoz, aztán jött a főiskola. Gyakornokként a Budapest Filmstúdióban a filmhíradóhoz mindig be voltunk osztva a nagyok mellé. Akkor a filmhíradót még – mások mellett – olyan kiváló operatőrökkel rendezték, mint Jancsó Miklós és Gaál István. Amikor Fellegi Tamás a MTV-ben megalapította a kulturális rovatot, fölhozott Pestre. A stúdió Kecskeméten működött tovább. Pesten először felvételvezetőként, majd gyártásvezetőként dolgoztam. Elvégeztem a gyártásvezetői képzést, s elkezdtem dokumentumfilmeket készíteni. Csak ezután jött a főiskola. Keleti Márton osztályában hárman végeztünk: Málnay Levente, Mahrer Emil és én.

Televízióskén nagyon sok élő közvetítést is rendezett. Különlegeseket is. Ki lehet közülük valamit emelni? Most volt az ötvenedik évfordulója a Holdra szállásnak.

Azt az MTV egyenes adásban közvetítette. Azért sem volt egyszerű, mert különböző rendszerrel működtek a világ televíziói. Volt a PAL (a német Telefunker egyik analóg, színes televíziós rendszere) és a SECAM (francia, nálunk az MTV 1-es és 2-es csatornái ebben a rendszerben sugároztak a PAL-ra történt 1996-os átállásig), valamint az NTSC, vagyis, az amerikai szisztéma.

Az első magyar űrrepülést is közvetítette…

Ehhez egy teljes stáb alakult. A moszkvai osztankinói televíziónak hatalmas ikerműterme van, az egyikből ment a szovjet, a másikból a magyar adás. Akkor kétórás embargó volt minden hírre, eseményre. Egyetlen ország volt kivétel, az NDK. A nyugatnémet televízió ugyanis azonnal adta az eseményt élőben, nem tehették meg, hogy Berlin két részében két órás legyen a különbség. Ránk ez az engedmény nem vonatkozott. A közvetítés előtt elmentünk tanulni. A csillagvárosban én már korábban is elég sokat forgattam. Több olyan filmet készíthettünk, amit nem csinálhatott meg a szovjet, de a magyar stáb megtehette. Az űrrepülés minden fázisát végigkövethettük. Én a stúdióban voltam. Úgy közvetítettünk élőben, hogy két órás késéssel láthatták a nézők az eseményt.

Sokat dolgozott külföldön, nemcsak Szovjetunióban.

A sors úgy hozta, hogy sokat dolgozhattam az NDK-ban. Szerettem az ottani színházi életet. Hosszú ideig éltem ott, és a Volksbühnéről is sok filmet készíthettem. Forgattam Helene Weigellel, Brecht özvegyével. Sikerült végigforgatnunk Örkény Macskajátékát, amikor Sulyok Mária vendégszerepelt Giza szerepében. Akkor hagyta abba Pesten, mert a magyar színpadon megszólalt németül, Berlinben pedig magyarul. Nagy élményem, hogy sok filmet forgathattam írókkal, zenészekkel, például Jevtusenkóval, Sosztakoviccsal. A másik szeretett terület Spanyolország és Kuba, ahol sokat forgattam a színházi életről. Aztán kedvencem Lengyelország. Andrzej Wajdával három portréfilmet is készíthettem a különböző korszakaiból. Forgathattam a lengyel színházról, azokkal a rendezőkkel, akiket itt az avatott közönség ismert és szeretetett, de a politika kevésbé, Tadeusz Kantorral például. Hosszú ideig dolgoztam a gdański televízióban, ahova Zsuzsa (Vadas Zsuzsa újságíró) is kijött. Ez a Szolidaritás születésének időszaka volt. Szakonyi Károly Adáshibáját is itt rendeztem. A színészek és az értelmiség szolidaritáspárti volt, a hatalom és a televízió vezetője nem. Izgalmas időszak volt.

Nemcsak külföldön, itthon is dolgozott, vidéki stúdiók munkáját segítette.

Két vidéki televíziós stúdió alakult, Szegeden és Pécsett, és mind a két helyen nagyon sokat dolgoztam. A televízió színházi osztályának voltam a rendezője. Várady György doktor volt az osztályvezető, s amikor ő előlépett, én kerültem a helyére. Sok-sok helyszíni közvetítést forgattunk, és a Színházi album nagyon népszerű műsor volt. Ezek mellett éjjel-nappal készültek a dokumentumfilmek.

Közben a technika is megváltozott, mert belépett a videotechnika, s váltani kellett.

Videózásnál a filmkészítés minden mozzanata más, a világítástól a felvételsnittelésig. Egy színházi közvetítés elkezdődik és befejeződik. A filmnél az idő változó, mert lehet, hogy először a vége készül, aztán egy hónappal később a nyitó képsorok. A tévéjátéknál – s az élő közvetítésnél is – műteremben vagy külső helyszínenen, de három kamera van. Ennek a három kamerának a fő fényeit úgy kell összehangolni, mintha egy kamera lenne, mert különben a színész arca lila lesz, vagy két feje lesz. Nagyon fontos, hogy ki az operatőr.

Ön választotta meg a munkatársait?

Életem során nagyon sokszor ugyanazokkal dolgoztam. Már nincs köztünk Halász Mihály, Ábrahám János, nincs köztünk a Magyar Televízióból nagyon sok operatőr: Illés János például. A dokumentumfilmekben Janovics Sándorral, Várszegi Károllyal dolgoztam. Edelényi János első operatőri munkáját velem készítette. Szabó Ervinről készítettünk egy nagylámpás filmet a könyvtár épületében. Sokat dolgoztam Róbert Lászlóval, akivel a vietnami filmeket forgattuk. Volt egy nagy ötlete: filmlevél Graham Greene-nek. Sanghaiban annak a szállodának a teraszán írt egy levelet az írónak, ahol ő valamikor dolgozott. Ebből született egy film. Graham Greennel forgattunk Párizsban. Akkor játszották itt Magyarorságon a Tháliában a Csendes Amerikait Ungvári Tamás fordításában, Kazimir Károly rendezésében.

Vallai Péter volt az egyik amerikai tiszt…

Vallait szerettem. Sok verses műsort is készíthettem vele.

A verses műsorok külön fejezet. Az utóbbi időben újból láthatóak a Vers mindenkinek adásai.

Ezt Farkas Katalinnal indítottuk el. Ő volt a szerkesztő, én a rendező. Mindketten örömmel csináltuk az összes többi munkánk mellett. Minden szombat este volt egy Vers mindenkinek.

A közvetítések és a dokumentumfilmek mellett mindig készültek játékfilmek is.

Ezekből is megy mostanában, például Méhes György Harminchárom névtelen levele, Bács Ferenc és Sunyovszky Szilvia főszereplésével, amit 1985-ben rendeztem. Szeretek színésszel dolgozni. A harmadéves főiskolai diplomafilmemet Latinovitscsal csináltam. Örsi Ferencnek volt egy meghökkentő drámája, a Visszhang. Latinovitscsal már költészeteket csináltam, tehát nem voltam számára ismeretlen. Elküldtem a forgatókönyvet, és elvállalta. Egy hónapig elemeztünk, próbáltunk. Akkor még olyan volt a videotechnika, hogy nem lehetett megállni, nem lehetett montírozni. Az egy órás tévéjátékot egyben lehetett fölvenni, és sikerült. Életem egyik nagy élménye, hogy vele dolgozhattam.

A színház is mindig jelen volt az életében…

Igen, végig. Radó Vilmos, a legendás kecskeméti igazgató mindig azt mondta a feleségemnek, Zsuzsának, hogy a menyem, pedig nem voltunk rokonok, de engem harmadik fiának fogadott. A szakmai életemet az ő színházában kezdtem. Siklós Olga ott volt dramaturg, vele is sokat dolgoztam. Még gimnazista korom elején megalakítottuk a drámaszakkört, tanulmányokat írtunk és minden színházi előadáson ott voltunk. Nagyon jó élet volt, fantasztikus színészekkel. Később pedig a televízió sikeres sorozata, a Színházi album és a közvetítések révén folyamatos volt a kapcsolatom a színházakkal. A Komédiumhoz is úgy kerültem, hogy Zsuzsával (Vadas Zsuzsa) készítettünk egy sorozatot Akik kimaradtak a szereposztásból címmel. Azokat a színészeket kerestük meg, akiket az ötvenes évek elején azért vettek fel a főiskolára, hogy eljátszhassák a munkás- és parasztfigurákat, s akikre – mivel megváltoztak az idők – már nem számítottak. Nagyon sokan tönkrementek ebbe, de volt, aki fönnmaradt. Szirtes Ádámról készítettünk filmet, amit látott Verebes István, s amikor a Van Gogh filmemhez kerestünk helyszínt, felajánlotta a Komédiumot. Ő akkor igazgató volt ott, és valamiféle ellen-Mikroszkópot szeretett volna megvalósítani. Cserhalmi Györggyel először a filmet készítettük el. Amikor Verebes Istvánt Nyíregyházára hívták igazgatónak, felajánlotta, hogy legyek én a művészeti vezető. Így kezdődött.

Ott volt a Kucó, Böszörményi Géza darabja Kállóy Molnár Péterrel.

Hosszú évekig ment. Ott indult a SÖR, ami még most is megy, és több évtizedig játszottuk Zsámbéki Gábor hozzájárulásával a Stílusgyakorlatokat, miután az kikopott a Katonából. De aztán viszontagságos idők következtek, mert a tulajdonosok váltogatták egymást. Innen indult Mácsai Pállal az Azt meséld el Pista! Örkény Istvánnal nagyon sokat forgattam, lányával, aki vágó volt, sokat dolgoztam együtt. Radnóti Zsuzsa bábáskodásával és jogengedélyével született meg ez a nagyon sikeres előadás, ami az Örkény Színház megszületésekor átkerült oda.

Végigkísérte az életét a film, a színház, a dokumentumfilm, nagyon sokat utazott és egész életében mások munkáját is segítette.

Nem azért csinálja az ember, hogy szeressék. Nem szabad ellendrukkernek lenni. A Magyar Televzió korai korszakában, amit szerecsémre végigélhettem, az volt a szokás, hogy megnéztük egymás darabjait. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mit csinál a másik, és szívesen asszisztáltunk egymásnak. Később kezdtek elromlani a dolgok. Nem utáltam senkit. Miért utáltam volna? Ha valaki jobb volt nálam, akkor az arra sarkallt, hogy én még jobb legyek. Ilyen alkatom van, nem szeretek gyűlölködni. Amit az ember csinál, abban hinni kell. Ha nem hiszek benne, akkor nem szabad csinálni.

Volt olyan, amit nagyon szeretett volna, de nem sikerült?

Ilyen volt a Halállista nagyon hosszú ideig. Amit meg szeretnék csinálni, az Kassa bombázása dokumentumfilmben. Rengeteg anyagot gyűjtöttem hozzá, de a témától mindig mindenki megrettent. Tény, hogy román gépek voltak német felségjellel, s a kassai postahivatalt bombázták. Miért azt? A kassai postahivatalon ment át Moszkvából Kijeven át az úgynevezett modulációs telefonvonal Párizsba. A postahivatal pincéjében volt a modulációs vonal erősítő berendezése. Az oroszoknak érdekük lett volna, hogy a saját, Párizsba vezető modulációs vonalukat szétbombázzák? Ugye nem. A magyaroknak sem. Hát akkor hogy is volt?

Sokat dolgozott. Mire a legbüszkébb?

Arra, hogy bármikor bárkit felkértem, hogy szeretnék vele dolgozni, senki nem utasított vissza. Elfogadtak. Színészekkel dolgozni nem mindig könnyű. Elfogadtak partnernek. Egy rendezőnek el kell tudnia magyaráznia, elfogadtatnia azt, amit szeretne. Számomra örök példa Várkonyi Zoltán, akit figyelhettem a próbán. Ha ment a színésznek sokáig, akkor leállította, s mondta, várjál, én eljátszok öt variációt. Most várom tőled a hatodikat. Ezt az ember csak akkor játszhatja el, ha Várkonyi. Hogy a színésszel hogy tudok dolgozni, az a kapcsolatteremtésből épül. Egy dokumentumfilben, ha vidéken jártunk forgatni, mindenkivel meg kellett találni a hangot. El kellett érni, hogy megszólaljanak. Számomra a kapcsolatteremtés a legfontosabb. Ha nincs kapcsolatom az íróval, a dramaturggal, a forgatókönyvíróval, az operatőrrel, a stáb összes tagjával, akkor nem lehet dolgozni. Én mindig abból indultam ki, hogy meg tudom-e nyerni majd az ügynek a nézőt is.

Mivel foglalkozik most?

Több dolog készül. Pécsi Péter újságíró producer küldött nekem egy novellát, Bächer Iván nagyon szép novelláját. Arról szól, hogy 1944-ben egy fiatal zongorista fiú és egy csellista lány koncertre készülnek. Kijárási tilalom van, de szerencsére úgy laknak, hogy látják egymást ablakon keresztül, alattuk az utca, az élet és a világ. Nagyon szép novella, szeretnénk vele pályázni. Ez az egyik. A másik Libik Györgyről szólna. Ő fantasztikus személyiség volt, Szentgyörgyi Albert veje, alpesi síző, Wallenberggel zsidókat mentett, aztán a Tájékoztatási Minisztériumban dolgozott 1951−52-ben, majd kikerült Svédországba. Hatalmas leforgatott anyag van róla videón. Ebből megróbálunk valamit megmenteni, mert a rendszerváltozás környékén sorozat készült volna róla, amiből akkor nem lett semmi. Ezzel a kettővel foglalkozom, s a Kassa-téma is mindig ott motoszkál bennem.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes