A 2019-es Pécsi Országos Színházi Találkozóról

Dicsérném én inkább a POSZT-ot, mint temetném (úgyis mint hajdani névadója), de utóbbira van inkább ok. Bár a sok mendemonda ellenére, miszerint az Országos Színházi Találkozó visszatérne ahhoz a korábbi szisztémához, hogy minden évben más városban rendeztessék, Magyar Attila, a POSZT igazgatója egy nyilatkozatban ekként tájékoztatta „a fesztivált kedvelő közönséget”: „a hírekkel ellentétben soha, sehol nem merült fel hivatalosan, hogy a fesztivál elkerüljön Pécsről!” (szinhaz.org), ugyanakkor Balogh Tibornak, a POSZT tanácsadó testülete tagjának s a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja válogatójának „magánsejtelme” szerint a Magyar Színházi Társaság kilépésével „a POSZT tulajdonosi szerkezetének átalakulása […] nem fejeződött be”, a „Magyar Teátrumi Társaság is fel fogja ajánlani a maga tulajdonrészét a többségi tulajdonos pécsi önkormányzatnak, amiből az következhet, hogy a város addig rendezhet magának POSzT néven fesztivált, ameddig helyben erre igény van”. (Sólyom Bátor blogja) Meg amíg az állam pénzt ad rá – teszem hozzá –, hiszen a város maga nyilván nem tud megrendezni egy ilyen volumenű fesztivált „magának”. Kultúrpolitológiailag e cinikusan fogalmazott kiszivárogtatás nyilvánvalóan jelzi, hogy a kultúra területén ügyködő kormányzati végrehajtó személyzet magára akarja hagyni ez ügyben Pécset. Ezzel a Filmszemle után – amelynek megszüntetésével új időszámítás kezdődött a filmszakmában – a színház terén is eltöröltetne az a rendezvénysorozat, amely születésekor gyönyörűen demonstrálta a demokratikus működés, a normális élet lényegét, nevezetesen: az, hogy másként gondolkodunk a világról, nem lehet akadálya annak, hogy különböző pártállású emberek, alkotók, politikusok közösen hozzanak létre értelmes, hasznos dolgokat. Ha nem lesz POSZT, nem fog még romjaiban is arra emlékeztetni, hogy majd’ húsz éve, 2001-ben a FIDESZ-kormány és az MSZP-s városvezetés együtt szövetkezett a létrehozására, arra, hogy azonos mértékben támogatják a kezdeményezést, melynek Jordán Tamás és Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház akkori gazdasági igazgatója volt a lelke, motorja. Nem fog a csatabárd elásására emlékeztetni, az értelmes szakmai vitákra stb.

Fájdalom, ennek a jelenlegi POSZT-nak a megszűnésén már nemigen van mit sajnálni. Legfeljebb „a fesztivált kedvelő közönség” ama tagjait, akikkel évről évre valóban rendszeresen találkozni lehetett – idén is – az előadásokon, majd a délelőtti szakmai beszélgetéseken; akik Budapestről, Münchenből és más városokból minden évben elzarándokoltak Pécsre érdeklődésből, színházszeretetből, kíváncsian a válogató(k) által legérdekesebbnek, legjobbnak tartott metszetére az adott évadnak, évnek. Szűk, de elszánt köre ez a nézőknek. Ők feltehetően az új helyszínekre is követik majd a találkozót, de az már egy másik történet lesz. Az induláskor Pécs egy szerethető város volt, a Király utca, a teraszok tele fesztiválozókkal, fieszta-hangulattal (volt kolléga, aki ezt erősen nehezményezte is) – ma a színház előtti placcon a közönségtalálkozók idejére összeverődött egy-két tucat ember jelzi, hogy történik valami. Várható volt ez, a fiskális szemléletű, immár második mandátumát töltő új vezetés mindenekelőtt a bevételt tartja szem előtt, a „megtérülést” – pusztán pénzügyi fogalomként értve azt. Ami egy szűkös gazdasági környezetben akár elfogadható is volna, nem úgy egy olyan országban, ahol a sokmilliárdból épített stadionok lelátóit megtölteni képtelen fociba öntik a horribilis összegeket, a kedvezményeket, a TAO-t (a társasági adóból a cégek által nyújtható támogatást). Hogy a megtérülés szellemiekben, lelkiekben, mentálisan is értelmezhető, az itt föl sem vetődik.

A lényeg persze mégis csak az, hogy mi látható a színpadon ebben a 10 napban. Ebből a szempontból is jóval mostohább a helyzet a korábbiaknál, ami a pécsi közönség lehetőségeit illeti, mert míg Jordán Tamásék idején az off-programokkal együtt összesen mintegy 150 produkció várta az érdeklődőket, idén a versenyelőadásokon kívül alig volt napi két-három egyéb esemény. A honlap ugyan több mint 100 programról ír (108-ig jutottam a számolásban), de hát ebbe beleszámíttatnak a délelőtti szakmai beszélgetések a versenyelőadásokról, méghozzá egyenként, tehát 14 (jóllehet csak 9 alkalom volt, mert általában két-két előadás került egymás után terítékre), a délutáni Színház téri beszélgetések színészekkel, színházi alkotókkal – ezek Mohácsi Szilvia által készített 45-50 perces nyilvános interjúk (24), továbbá művészek szubjektív tárlatvezetése a Munkácsy Múzeumban (10). (Ez így 48 „program”, majdnem a teljes kínálat fele. Ha hozzávesszük a 14 versenyelőadást plusz a megnyitót és a díjátadó gálát, már 64 eseménynél tartunk…

Válogatás

Hogy ki és milyen alapon hívja meg a versenyen kívüli előadásokat, az ebben az új szisztémában rejtély – volt közöttük rendkívül szimpatikus profi és amatőrszínházi produkció is (előbbiek közé tartozik például A pandák gyönyörű utazása című különös-talányos Matei Visniec-darab Telihay Péter rendezésében, Szorcsik Kriszta és Seres Zoltán előadásában, utóbbiak közé A Tudás Hatalom és a Mentőcsónak egység koprodukciójában létrejött, zavarba ejtő Cigány magyar. És volt 2002 óta színen lévő Madách színházi Páratlan páros 2, A Pál utcai fiúk kitűnő előadása a Vígszínházból valamint a Holt költők társaságának halovány interpretációja a Veszprémi Petőfi Színházból, és elmaradt – ugyancsak rejtélyes módon lefújva jóval a fesztivál előtt – a k2 vezetői, Benkó Bence és Fábián Péter rendezte Állami áruház a kecskeméti Katona József Színházból.

Korábban a jóval bőségesebb off-program kínálat mellett is igyekeztek a versenyelőadásokat – legalábbis a kamaraszínházi, illetve a stúdió produkciókat – két-két alkalommal eljátszani, így a szakmai s a civil közönség is nagyobb számban jutott be ezekre. Amit azért fontos megemlíteni, mert lássuk be, az érdeklődőket elsősorban ezek az előadások vonzzák, ezért is volt a válogatás mindig neuralgikus pontja a mára már teljes egészében neuralgikussá vált rendezvénynek – elég a francia zsűritagot tolmácsként segítő Karsai György konfliktusára utalni Balogh Tiborral, a POSZT Szakmai Tanácsadó Testületében kollégájával, előbbi „illetéktelen” jelenléte miatt a zsűri ülésén. Ezen belül is beszédes Balogh Tibor megnyilvánulásának stílusa, tónusa az ügyben: „A művészeti igazgató nem járt el a pozíciójában elvárható határozottsággal, amikor telefonon lépett kapcsolatba Bodor Johannával [a zsűri elnökével – Sz. K. Á.], ahelyett, hogy az irodájába rendelte volna jelentéstételre a szabálytalanul megtartott zsűri tanácskozásról.” (szinhaz.org) E mondat jól érzékelteti a POSZT mára kialakult hangulatát.

De visszatérve a válogatásra: nehéz megítélni, hogy jó-e avagy rossz, és egyáltalán, mit gondoljon róla az ember. Hiszen még ha egy kritikus száz fölött lát is előadásokat egy évben – szándékosan nem évadot írok, a válogatók mandátuma márciustól márciusig, tehát egy teljes évre szól (és ez jó, nem úgy, mint az én időmben, amikor gyakorlatilag októbertől február végéig tartott, magam így láttam 136 előadást, ezért is kezelem kicsit szkeptikusan a számokat: Gulyás Gábor és Zalán Tibor a két segítővel együtt „egy évben összesen 301 előadást tekintett meg” – olvasható a Papageno POSZT-ra kiadott különszámában) –, szóval ha mégoly sokat látott is egy kritikus, nem biztos, hogy mindent, amit a szelektorok. (Amikor Balogh Tibor a már idézett, Sólyom Bátor blogján közzétett interjúban a kisvárdai fesztivál kapcsán elmarasztalja a színikritikusokat, mondván, nincs érdekeltségük abban, „hogy a Kárpát-medence széltében-hosszában és szellemi-esztétikai mélységeiben, arányos figyelemmel tájékozódjanak”, ezzel szemben ő „az elmúlt évben 41.179.000 kilométert” utazott „előadásokért, véleményekre nyitottan”, akkor elfelejti – s az interjú készítője sem veti közbe, lévén eléggé el nem ítélhető módon e-mail interjúról szó –, hogy a kisvárdai fesztivál válogatójaként az ő költségeit fedezi a megbízója, míg a kritikusokéit jobbára senki nem állja, főleg ha „csupán” tájékozódnak, s nem írnak a látottakról.)

A kétszemélyes válogatás egyébként is a politikai megosztottság szülte szerencsétlen konstrukció (s a Magyar Teátrumi Társaságnak a POSZT tulajdonosi körébe lépéséhez köthető), hiszen ha egyikük nagyon ellenez valamit, az nyilván eleve szóba sem jöhet, így a bármilyen szempontból megosztó előadások gyakorlatilag esélytelenek, holott feltehetően a legizgalmasabbak. Ennek egészen extrém példája volt a 2015-ös POSZT, amikor a két kurátor, Balogh Tibor és Perényi Balázs csak 8 előadásban tudtak megegyezni, további 3-3 konszenzus nélkül, az egyéni ízlésüket mutatva került a programba. (Hozzáteszem, egyik sem volt szélsőségesen megosztó, ettől lett még lehangolóbb a történet.) Ilyen azért se előtte, se utána nem fordult elő, a szelektorok páratlan száma azonban mindenképp csökkentené a kompromisszumos kontraszelekciót.

Versenyprogram

Magam az idei versenyprogramból csak az Idiótát nem láttam (debreceni Csokonai Színház), láttam viszont az Egy piaci napot (Radnóti Színház), ami azonban nem került be a válogatásba. Így ha az év színházi termésének egészére nem is, a kurátorok habitusára, irányultságára, érzékenységére vonatkozóan mindenképp kialakultak bennem benyomások. Nézetem szerint ugyanis a 2018 májusában bemutatott Egy piaci nap egyszerűen kihagyhatatlan az évet reprezentáló művek közül, nemcsak a kiválasztottak ismeretében, azokhoz viszonyítva, de önértékén is. Annál is inkább, mert Gulyás Gábor és Zalán Tibor döntéseiben érzékelhető a közelmúltat a mával szembesítő tematika preferálása, ám sem a Secondhand (Örkény Színház), sem a Rozsdatemető 0.2 (Katona József Színház) nem olyan komplex, átütő és megrendítő, mint a Závada Pál−Mohácsi János−Mohácsi István szerzőtriásznak a kunmadarasi zsidó pogrom kapcsán színpadra vitt nemzettipológiája. A Secondhandben is nagyszerűek a színészi alakítások, döbbenetes erejű például Znamenák István átalakulása katonatisztből az Afganisztánban elesett fiát sirató anyává, az epizodikus szerkezet mégoly felkavaró elemei azonban önálló mozaikdarabkák maradnak, nem rendeződnek a jelenségszintnél mélyebbre mutató, értelmezhető összefüggésrendszerré. Nota bene egy újabb „leszámolás” a múlttal, tartalmilag meglehetősen felszínesen kapcsolódva a jelenhez, ám kétségtelenül szellemes, invenciózus vizuális megoldásokkal, és nem győzöm hangsúlyozni, remek színészi alakításokkal.

Izgalmas ötlet, illetve vállalás Tasnádi István íróé s a rendező Máté Gáboré, tovább írni Fejes Endre Rozsdatemetőjét, a Hábetler család történetét napjainkig, ám nem szervesül a két rész. Nem a hábetlerizmus alakul, formálódik tovább a történelmi-politikai változások közepette, hanem a közelmúltnak már a nézők által is jobbára átélt eseményei kerülnek előtérbe; nincs meg a rálátás kompozíció adta lehetősége a történtekre, csupán a szemmagasság perspektívája. Itt is kiválóak a színészek, Vizi Dávid ifj. Hábetlerként, Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán az idősb Hábetler házaspárként, s mind a többiek, de publicisztikai szinten mozog a történet. Az Egy piaci nap ezzel szemben a színpadi jelen s a megidézett múlt idősíkjait folyamatosan váltogatva olyan szuggesztíven von be a világába, hogy a néző szinte észre sem veszi, de már a körülötte lévő világról gondolkodik, azt próbálja értelmezni, érteni. A díszlet praktikus egyszerűsége, akusztikus elemként, zeneszerszámként is használható volta, e különös hangkulissza drámai ereje zsigerileg erősíti az intellektuális hatást; úgy segít hozzá a közvetett történelmi tapasztalatszerzéshez a zsöllyében ülve, hogy a szinte közvetlen érintettség szorongató érzetét a humor által folyamatosan távolságtartássá oldja. A lezárás pedig egyszerűen katartikus. Ennek az előadásnak tétje van – valószínűleg túlságosan is kedélyborzolónak tűnhetett a versenyprogramba kerüléshez.

(fotó: Hegyi Júlia Lili)

A kedélyborzolás kiiktatásának szándéka a POSZT-ból egyébként évek óta érződik a szakmai beszélgetéseken is, amelyek egyre inkább a közönségtalálkozók műfajára hajaznak. (Volt egy elvetélt kísérlet, amikor drámapedagógiai foglalkozáshoz vált hasonlatossá, de ez oly igen sikerületlennek bizonyult, hogy – dicséretükre legyen mondva – a szervezők két-három nap után azon melegében elvetették.) A kezdetben (még az említett intermezzo előtt) kiválóan működő Lévai Balázs mind többeket ültet ki az alkotók közül a mikrofonokhoz, és egyre kevesebb az előadások hatását, lényegét firtató kérdése a háttérinformációkra irányulók javára, s a közönség soraiban ülőket is inkább kérdezésre buzdítja, nem hozzászólásra.

A Radnóti Színház beválogatott előadása, a 10, Székely Csaba drámája természetesen nem méltatlanul került be a versenyprogramba. Bonyolult, összetett konstrukció, s a társulat ebben is remekel, ám túlságosan kimódoltan kapcsolódnak egymáshoz a történetek, egy idő után túl kiszámítható a Schnitzler Körtáncára emlékeztető szerkezet. Őszintén, hitelesen szólalnak meg az emberi helyzetek, többségük egészen megkapó, felkavaró, megrázó – a legszerethetőbb, legszívfájdítóbb számomra talán az autószerelő műhelyben az idősebb, börtönviselt mester (László Zsolt) és a fiatal srác (Vilmányi Benett) kettőse a szerencsejátékon nyert pénzzel –, de egy idő után monotonná lesznek a váltások, a megzenésített parancsolatok (miközben persze gyönyörűen énekel a színészkórus), a staféta-kamera átadása; számolni kezdi az ember, mennyi van még hátra. És sok a déjà vu érzet – a már említett, hamar kiismerhető struktúra mellett itt van mindjárt a videókamera használata. Kétségtelenül másfajta koncentráltságot igényel a színpadon a kezelése által, mint ha nincs, de a lényeget tekintve nem sokat ad hozzá a játékhoz. Arról nem a szerző tehet, de még tán a rendező sem (pláne a színész), hogy Vilmányi Benett rulettmonológja erősen emlékeztet a Radnóti Színház egy korábbi előadására, A játékos nyitányára Vilmányi Benettel a „címszerepben”, vagy hogy a Kováts Adél játszotta doktornő – ha egészen más is a történet – hasonló helyzetbe kerül a saját fiával, mint a Futótűz című előadásban ugyancsak általa megformált főhősnő. Természetesen nem a 10 ellen, hanem az Egy piaci nap mellett érvelek – beleférhetett volna a válogatásba ez is, hiszen a Katona s a Nemzeti is két-két előadással szerepelt a programban. Értékes előadás előbbitől a Hegymegi Máté rendezte Jeanne d’Arc, de a közönséget effektíve megszólító felütés kevéssé természetes módja azon túl, hogy meglehetősen didaktikusan vetíti előre a „mondanivalót”, alapvetően meghatározó számomra az előadás egészének hatását illetően. A befogadás persze már csak ilyen, erősen szubjektív, személyiségfüggő. Számomra alig (vagy nagyon is) értelmezhetőek például Zalán Tibornak a Nemzeti Színház Caligula helytartója című előadását méltató sorai a műsorfüzetben: „A hitvitázó dráma – két elv, két vallás, két nép vagy népcsoport érdeke és megütközése – színpadi érvényességét ma az határozza meg, hogyan – honnan – tud a rendező dinamikus, izgalmas, statikusságtól mentes előadást formálni belőle. Szász János rendezése kongeniális Székely szövegével.” Nyilván így is lehet értelmezni, csak hát Székely János drámájának címe mégis csak az, hogy Caligula helytartója, vagyis a főszereplője Petronius, s a „hitvita” tétje, hogy helytartóként meddig, milyen áron hajlandó szolgálni a zsarnok szeszélyeit. Zalán Tibor néhány soros ajánlója kongeniálisan fogalmazza meg, hogyan kerülte meg Szász János „dinamikus, statikusságtól mentes” rendezése a dráma itt és most érvényének kibontását.

A diktátor vígszínházi előadásának is csak a címe meghökkentő, ám ifj. Vidnyánszky Attila bravúros, virtuóz színészi alakítása Chaplin legendás filmbéli kettős szerepében, ahogy a borbélyt és Hynkelt játszva óhatatlanul egy harmadik alakot, magát Chaplint is megidézi, egyértelműen indokolja az előadás meghívását.

Több bemutatónál elsősorban a forma lehetett a vonzó a szelektorok számára – gondolok itt az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Nemzeti színházi Woyzeckre, a sepsiszentgyörgyi Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél című Radu Afrim-rendezésre vagy a Váci Dunakanyar Színház és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház koprodukciójában született Ványa bácsira. Utóbbi tipikusan a forma elfedi a tartalmat esete – nem színikritikus, tehát nem szakmányban színházat néző válogatók gyakran csodálkoznak rá olyasmire formanyelvi újításként, ami az évadonként száz fölötti előadást abszolváló kritikus számára már rég evidencia. Sajnáltam a jobb sorsra érdemes Erdélyi Tímeát Jelena Andrejevna szerepében, a Szonyaként természetes, őszinte Tarpai Viktóriát s a jelenlétükkel az előadásétól merőben eltérő minőséget képviselő Tímár Évát Vojnyickaja és Kútvölgyi Erzsébetet a dajka megformálójaként.

Aki nem ismeri az alapművet, Molnár Ferenc Üvegcipőjét, aligha tudja követni Radu Afrim kétségtelenül rendkívül impozáns színpadi vízióját, amelyből mindenekelőtt Mátray László (Sipos) és Gajzágó Zsuzsa (Adél) játéka révén fölsejlik egy „igazi” Üvegcipő-előadás lehetősége. Nagy nyeresége ugyanakkor ennek a verziónak a történet narrátora, a Gyerek, aki Dávid Péter alakításában maga a megtestesült árvaság. Mindenestre itt legalább már az előadás címe óvatosságra int a várakozásokat illetően. Nem úgy a Woyzeck, pedig abban is csak nyomokban fedezhető fel az eredeti opus. Alig hiszem, hogy a Büchner azonos című, töredékesen fennmaradt művét nem ismerő követni tudja a cselekményt, hogy ki kicsoda és miért viselkedik úgy, ahogy. A publikum jelentős része jól mulat, ami persze nem baj, de nemigen fagy torkára olykor a derű; nagyokat kacag az ötletzuhatagon, ám alig hiszem, hogy felismeri benne a világhoz alkalmazkodni képtelen ember tragédiáját, amit pedig Gulyás Gábor szerint az előadás hazai színpadon ritka hitelességgel jelenít meg. Ami a hitelességet illeti: az előadás látszólag megpróbálja kizökkenteni a közönséget a komfortzónájából, ám amikor fölcibálnak valakit bulizni a nézőtérről a színpadra, a jelenet végén nem tudnak mit kezdeni vele a játszók, próbálják udvariasan a színfalak mögé terelni, majd diszkréten visszakísérik a helyére. Az interaktivitás veszélyes eszköz, itt is leleplező: nem tisztázott színpad és nézőtér, játszók és nézők újraértelmezni próbált viszonya.

A válogatók nyitottságát jelzi, hogy hagyományosabb formavilágú produkciók is helyet kaptak a programban. Szép, tiszta, pontos, érzelmileg, érzékileg és intellektuálisan is hiteles volt – sajnos már csak múlt idő, a POSZT-on játszották utoljára – a József Attila Színház Karenina, Annája Telihay Péter rendezésében – tétjét, drámai erejét többek közt az adta, hogy Gazdag Tibor Kareninja nem kevésbé volt vonzó férfi, mint Mészáros András Vronszkija, s Létay Dóra Annájáé mellett az övé is súlyos, tragikus helyzet. A Pesti Magyar Színház Székek című előadása helyett bekerült Tribádok éjszakája a Pinceszínházból ugyancsak árnyalt, szép munka, s az a ritka helyzet állt elő, hogy a saját otthoni parányi teréből a Pécsi Kamara ahhoz képest óriási színpadára kerülve és sokkal több nézővel szembesülve, a négy ember – Kaszás Gergő (Strindberg), Györgyi Anna (Siri), Juhász Réka (Marie) és Gömöri András Máté (Viggo) – közötti játszmák még feszültebbek, izgalmasabbak lettek; tisztázatlannak itt is csak a közönség megszólítása tűnt, nevezetesen, hogy hogy kerülünk mi egyáltalán oda a darabbéli próbára.

Lélektanilag döbbenetes erejű, zsigerileg ható Pesitz Mónika és Kalmár Zsuzsa alakítása a Szabadkai Népszínház Mi történt Baby Jane-nel című előadásában, ám a szinte végig depresszív félhomályban tartott produkció hossza fokozatosan öli ki a nézőből az érdeklődést és az együttérzést. (Az alapjául szolgáló film 129 perces, az előadás 160, igaz, egy szünettel.)

Öröm volt látni az igen jó színvonalú székesfehérvári társulatot egy kortárs drámával, Tasnádi István Kartonpapájával, ám ez az előadás sem indokolta az Egy piaci nap hiányát.

Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy valakinek ne tessék az általam hiányolt produkció, még ha szelektorként utasítja el, akkor sem – bár ebben a minőségben azért a szakmaiság is fontos tényező a a szuverén befogadói érzékenység és ízlés mellett. De szinte biztos vagyok abban, hogy egy politikailag kevésbé hiszterizált közegben ott lett volna a tizennégy kiválasztott között – vagy meg sem születik…

Szűcs Katalin Ágnes

Kiállítások a Pécsi Országos Színházi Találkozón

Hát, igen. Az idei POSZT látványosság tekintetében nagyon szerényre sikeredett. Most nem a bemutatott színművek színpadképeire gondolok, ott látható volt egy-két igazán fantasztikus, hanem a kínált kiállítások látványára. Örömmel emlékszem arra, amikor az egész város POSZT-lázban égett és nemcsak az utcák, de a kisebb üzletek is kínáltak színházi élményes látnivalót.

Az idén nem volt a Széchenyi-téren a színházi plakát-sor A/4es méretben, s a színházak betűrendjében, mint tavaly. Ha kicsit gonoszabb vagyok, akkor remekül szórakoztam volna a látvány idétlenségén, de inkább szomorkodtam és sajnálkoztam, mert a grafikusok egyike-másika (Bagossy Levente például) remek munkát végzett, de hát ebben a méretben és ilyen sűrűségben a valamiből is semmi lett.

Az idén kettő kiállítást jegyzett hivatalosan a POSZT. Az egyiket a kaposvári színművészetisek látványtervezőinek alkotásaiból állították ki a Művészetek Házának felső emeletén. Nem fordítottak rá különösebb gondot, a hallgatók rajzait egymás mellé aggatták a falakra. Talán a lélektelen elrendezésnek köszönhetően nem csillant ki közülük egyik munka sem. Pedig biztosan van közöttük érdemleges. A képek nézegetése közben eszembe jutott a kaposvári színművészetisek egyik régebbi kiállítása a Thália Színház előcsarnokában, ahol fel kellett figyelnem – mert sugárzott belőlük a tehetség – Tihanyi Ildikó munkáira. Azóta ő már Alföldi Róbert, Gothár Péter, Székely Kriszta rendezők munkatársa. Most is úgy nézelődtem, hogy hátha (nagy hibám, hogy szeretek a tehetségnek örülni).

A másik kiállítás Tordai Hajnal tervező és Turnai Tímea színháztörténész nevéhez fűződik (ő az OSZMI – hozzá kell tenni: a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléja – szcenikai tárának gondozója). Őket nem lehet csak úgy negálni, ha ők valamit akarnak, akkor az akarva van és lesz belőle valami. Így már számtalan kiállítás készült kifogyhatatlan energiáikból és ötleteikkel. Turnai Tímea lelkes szorgalmazója a gyűjtésnek és a bemutatásnak. Szakértelme és gondossága által több életmű rögzülhetett kötetben. Így például Forray Gáboré, Jánoskúti Mártáé, a Színpadi látvány művészi útjai címmel megjelent könyvében pedig sok-sok látványtervező munkásságát ismertette. Most a POSZT-on Gombár Judit műveiből rendeztek kiállítást.

Negyven éves a Győri Balett, melynek létrejöttében nemcsak a lelkes végzős balettosztálynak, de Markó Ivánnak is oroszlánrésze volt. Kevesebb szó esik Gombár Juditról (1937−2016), aki nélkül a Győri Balett indulása és felpezsdülése elképzelhetetlen. De ott volt ő a Pécsi Balett indulásakor is Eck Imre munkatársaként, majd Maurice Béjart Táncszínházának, a XX. század Balettjének tervezője (Monte-Carlo, Tokió, Párizs színpadain). 1992-től Garas Dezső rendezéseinek és a Maladype Színház előadásainak látványtervezője (Balázs Zoltán rendezéseihez), de dolgozott Bayreuth nyári előadásaiban, Szabó István filmrendező párizsi rendezéseiben. Számos nemzetközi, hazai, budapesti és vidéki előadás, magyar film, bábelőadás látványának létrehozója, a Budapest Sportcsarnokban tartott táncszínházi előadások ötletgazdája és alkotója (Markó Iván táncművésszel 1979−1991 között!), valamint elismert zenekarok (Illés, Omega) produkcióinak látvány- és jelmezvilágát álmodta színpadra. Tanított a Magyar Táncművészeti Főiskolán, a Shakespeare Akadémián, a Győri Balett Művészeti Szakiskolában, a Nemzeti Színház Akadémiáján. Hagyatéka a Színházi Intézethez és Turnai Tímea gondos kezeihez került – remélhetőleg könyv alakban is kézbe vehetjük majd.

A POSZT-on a színház előacsarnokában elhelyezett molinókon Gombár Judit munkásságát idézték. A PIM-OSZMI tárlata az MMA Színházművészeti tagozatának támogatásával jött létre. Kurátora Turnai Tímea színház-kutató, az ötletgazda Tordai Hajnal jelmeztervező, a látvány Juhász Tibor munkája.

Gombár Judit rajzain, tervein, anyagmintáin, visszaemlékezésein keresztül a tárlat betekintést adott a Győri Balett születésébe és legendás előadásainak látványterveibe. (Az igényesen összeállított látványt a színházi előadások látogatói nem felhőtlenül élvezhették, mert a molinók között tárolták a napközben az épület előtt tartott beszélgetésekhez, közönségtalálkozókhoz szükséges asztalokat, székeket, így aztán a táblákat összetolták – előttük egymásra rakott székek kupaca).

A színház látvány. Mindenhogyan az! A szemünk által befogadotton keresztül működhet csak az agyunkkal-gondolatainkkal-érzelmeinkkel befogadott. Jó lenne ezt már tudomásul venni!

Józsa Ágnes

Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja 2019

Az idei kisvárdai színházi fesztiválon általam látott hét előadás túlnyomó többségében domináns szerepet játszott a pénz. Talán csak a Terrorban (Kassai Thália Színház) nem, ahol olyan általános és megoldhatatlan erkölcsi dilemmáról döntöttünk mi, nézők ülnökökként, mint a kényszerűségből kioltandó életek (esetleges számszerűsége) közti választás. Záporoztak a pénzérmék a Rosencrantz és Guildenstern halott (Aradi Kamaraszínház) végén a koporsóra a zsinagógában: a halál és a pénz az, ami örök érvényű. (És a szexualitás, amelynek erős, részben stilizált változatai végig jelen voltak.) A Tündöklő Jeromosban (Marosvásárhelyi Spectrum Színház, Kisvárdai Várszínház, Maros Táncegyüttes) a becsületes falubeli tekintélyszemély tisztességnyilatkozata után a már-már megvásárolt falusiak szépen visszateszik a pénzt Jeromos elé. Ez a Tamási-adaptáció meglehetősen didaktikusan hatott ma a rossz és a jó éles szembeállításával. Árkosi Árpád is kifejtette a szakmai beszélgetésen: az azonnal kiderülő, mindenkinek leplezetlenül hangoztatott behálózási tervvel érkező idegen nem hagy számunkra kitalálnivalót. Beharangozza – nekünk, a közönségnek is, miközben felgyúl a villany –, hogy mire készül. Békétlenséget hoz – még ha máshonnan megközelítve népjobbító szándékkal is, amelynek kifejtéséig azonban el sem jut. Jeromos az előkészítő fázisban marad a megvesztegetéssel, zavarkeltéssel, ármánykodással. Az ellenfél lejáratását ugyancsak megvásárlással intézné, de nem sikerül neki, olyan mohó, férfiként szintúgy.

Érdekesek az előadás lehetséges politikai áthallásai. Az eddigiekből megelevenedhetne az a jelentés, hogy a politikai szcénára lépő szereplőnek minimum taktikáznia kell – óhatatlanul, ám ennek a tartalomnak a hiperbolikus közzététele elsúlytalanítja az üzenetet. Általános rendszerkritikus mondatok hangzanak el, de a lassú folyású, kimérten hömpölygő előadás ezeknek ellentart. A korrupcióra hajló házigazda, a fifikásan haszonleső Mihály fiáról, Gáspárról mondják például, hogy ha nem úgy táncol, ahogy apja fütyül neki, rendszerváltás lesz. Nem lett, bár a fiú némileg ellenállt. Visszaáll minden a kezdőállapotba. A lassú és veretes, konzervatív stílus az Állami Népi Együttes hajdani kosztümjeit idéző egyenfellépőruhás (műfajában kiváló) Maros néptáncegyüttessel letompítja az áthallásokat – ellene hat minden lehetséges felforgató olvasatnak. Kiegyenlít, visszahelyez egy általános múltba. A tánc időnként hangulatfestő, aktuális állapotokat megjelenítő mozdulatokból bomlik ki, de ez a ritkább. A gyakori táncbetétek inkább szervetlenek, távolról illusztrálnak, a népies jelleget hangsúlyozzák.

Pálfi Ervin és Pámer Csilla – Lila ákác, Szabadkai Népszínház (fotó: Ráthonyi Ráhel Sára)

A Grönholm-módszerben (Kézdivásárhelyi Városi Színház) zsíros állásért vetélkednek pszichoterrorral felérő castingon jelöltek és álcázott HR-esek elcsigázó, kíméletlen, összetett kiválasztási folyamatban, laboratóriumszerű körülmények között. Fóliafal mögött zajló, jó összjátékról tanúskodó előadásuk a sokfelől (film, színház) ismert sztori újabb, kissé halvány feldolgozása időtlenül modernista, semleges térben, metálszínekkel, hivatalnokkosztümökkel. Napjainkban, a multik idejében kerül sor erre a nyomasztóan kifinomult munkatárs-vadászatra. Bergman Jelenetek egy házasságból című művében (Csallóközi Csavar Színház, Soproni Petőfi Színház, Mikházi Csűrszínház, Forrás Színház, Malom Színház) egy házaspár vergődik életük sok évén át meglehetős jómódban. Az, hogy nincsenek megélhetési nehézségeik, nem könnyíti meg érzelmi életüket, ám a férfi a lepattant lakótelepi lakásba szoruló szeretőjével néhány hónap alatt elveszíti lelkesedését az új párkapcsolat iránt.

Gulyás Attila, Éder Enikő és Tege Antal – Rosencrantz és Guildenstern halott (fotó: Godó-Révész Rebeka)

A Lila ákác (Szabadkai Népszínház Magyar Társulata) címadó növénye kissé fonnyadt volt és mesterséges. Az is elidegenítően hat, ahogy dézsájában húzogatják, mindez illik a dekadens hangulatba. A főszereplő fiatalember rajongani szeretne, amit különféle, nem Szép Ernőtől származó versrészletek szavalásával is prezentál. Kiábrándul végül a mondén, áterotizált és szexuálisan túlzottan megengedő környezetből. A ragadozó asszony, akit imádni akar, vesztükre túl hamar, amint egyedül maradnak az erdőben, odavetné magát lovagjának. A széplelkű ifjút vonzza az ártatlan, játékos lány is, igazán vele érzi jól magát, de nem ismeri fel a kettejük közt kialakult szerelmet, s amikor mégis, már késő.

A díszletet itt – és a Terrorban is – farostdobozok, deszkák alkotják, alulstilizálva a megszokott miliőt. A Lila ákác réten játszódó jeleneteiben ezek kizöldülnek, virágminták jelennek meg rajtuk. A Terror pszichológiai realista beszédmódját elemeli a hasonlóan kopár, építési területet imitáló bírósági helyiség rendezetlensége, átmenetisége. A rendezés nem sokat kezdett ezzel a környezettel. Nem emelte a koncepcióba azt, hogy egymás hegyén-hátán álló, fóliákba csomagolt, majd kicsomagolt berendezési tárgyakon, külső zajban folyik a bírósági tárgyalás. Az előadás többi eleme koherens egységgé áll viszont össze. Élvezzük a színészek egyéni, karakteres, viszonyrendszereiket apró gesztusokkal jelző játékát. Izgulunk, meggyőzetünk mindkét oldal érveinek jogosságáról. A szünetben osztogatott kavicsokkal aztán a második felvonásban szavazunk is, a túlnyomó többség a (repülőgépet kilövő, de ezzel 70.000 főnyi stadionlátogatót megmentő) vadászpilóta felmentésére. A produkció honlapjáról kiderül, Magyarországon mindig ez az eredmény jön ki, Ázsiában nem, Németországban hol így, hol úgy.

Habodász István és Menszátor Héresz Attila – Terror, Kassai Thália Színház (fotó: Ráthonyi Ráhel Sára)

Pénz áll a Vajdasági Tanyaszínház szabadtéren előadott darabjának a középpontjában, már a címében is: P’éz, hova mész? (Ők kapták meg a fődíjat.) A régi, Shakespeare és Goldoni előtti történetben a szerb vígjátékszerző helyzet- és jellemkomikumok sorára épít. A pénzzel megszökő fiút üldöző apa és menyasszony, a kupleráj dolgozói és más figurák kergetik egymást általában párosával, kísérővel-szolgával. A társulat vérbő humorral, nyers szexuális utalásokkal; mozgással, tánccal, zenével, élő szökőkúttal adja elő az ismerős elemekre épülő, élvezhető szüzsét. Ifjú színészek és színiakadémisták az alkotók, akik szerény anyagi körülmények közt dolgoznak. Mikroportra sincs pénzük – mondták el a másnapi szakmai beszélgetésen, amikor szóba került: végig üvölteniük kellett, hogy halljuk őket.

A Bagolyvár mint szabadtéri helyszín félig fedett, félig kitett az időjárásnak. Tavaly a viharban nem is vállaltak emiatt egy előadást – most, amíg ott voltam (még a nagy zivatar előtt jöttem el), enyhülést jelentett beülni óriás nézőterére a késő esti órákban. A hatalmas távolság a közönség és a színpad közt azonban, enyhén szólva, kihívás minden esetben a színészeknek.

A felújított zsinagóga díszes, meleg és visszhangos – folytonos reflexió tárgya, hogy miként lehetne alkalmasabbá tenni a színházi funkcióra. Becsomagolással, hangtompítással-eltérítéssel, a falak kitakarásával… A tér sajátosságainak azonban érdemes lenne érvényesülniük, ha már az volt a szándék, hogy jókora összegért színjátszást befogadó épületté alakítsák. Látni és hallani is elég rosszul lehet itt, a hőség pedig próbára tesz nézőt, színészt egyaránt. Az aradiak a Stoppard-darabban (Rosencrantz és Guildenstern) kreatívan használták a karzatot, az oldalsó helyeket, bejáratot, lépcsőket, portásfülkét, játszottak a kényszerű visszhang jelenségével. Hamlet fent elhangzó monológját viszont egyáltalán nem lehetett érteni. Az érthetőséget tekintve további kihívás elé állította az előadás a nézőket a különben izgalmas többnyelvűséggel: az angol beemelésével és a nem anyanyelvű beszélőkkel. Általánosabban: erősen kontraproduktív, ha mindez halmozódik. Például a (szándékolt?) beszédhibával a Vajdasági Tanyaszínház egyik szereplője esetében a Bagolyvárban, gyakori effekt még a játék anyanyelvét törve beszélők sajátos kiejtése, ezzel együtt vagy ezen túl a nehezített kommunikáció direkt megjenítése az egymás szavába vágással, egyszerre beszéléssel sok rendezésben, amihez ilyenkor hozzáadódnak a tájolás, vendégjáték okozta kényelmetlenségek, kiszámíthatatlanságok. Nem hiszek a valami így is átjön megengedő-cinikus közhelyében. A szöveg fontos, ha már van. Ügyeljenek még jobban a hallhatóságára mindenkor!

A régóta kisvárdázók sokat mesélnek a városkában végbement hallatlan változásokról. Hogy a sétálóutca sem olyan régóta sétáló, hogy milyen hotelekben, motelekben laktak az évek során, s mennyire szereti mindenki létrejötte pillanatától Seszták Mariann cukrászdáját, amely fesztiváltalálkahely válogatott finomságokkal, ízléses belső és külső terekkel. A neve is jópofa: Coffee Tea Area. Lehet ismerkedni, mindig ül itt valaki a résztvevők közül, túlzottan is népszerű hely – ebben az intézményben válthatók be a kuponok. Igyekezni kellett, az esti előadást már nem várta meg a nyitvatartás. Idén ismét működött a hatalmas strand, ami jótékony hatást gyakorolt a kánikulában fesztiválozók közérzetére. Vonzóak tehát Kisvárda terei, egyes körülményei, de színházként még mindig nem kielégítőek az arra felkínált helyek. A társulatok egy része ezért nem jön.

Gál-Kiss Szilvia és Gál Tamás – Jelenetek egy házasságból, Csavar Színház – Soproni Petőfi Színház (fotó: Ráthonyi Ráhel Sára)

Mindazonáltal több értelemben is kényeztetik, mint illusztráltam az eddigiekkel, az ide látogató szakmai szereplőket – a kritikusokat három napig. Az azonban, hogy a társulatok néhány nappal tovább maradjanak, ezen a fesztiválon sem megoldott. A Kisvárdai Lapok minden nap megjelenik, a szakmai beszélgetések változóak: hol kérdezik az alkotókat, hol nem, az idősebb moderátorok sokat anekdotáznak saját egykori rendezéseikről. A háttérben zajló workshopokról kevés derült ki ottlétem alatt. Igaz, a szakmai beszélgetésekbe és a lap szerkesztésébe bevonták a Kritikusi Mesterkurzus résztvevőit, de a másikról egy ideig csak találgattuk, itt van-e egyáltalán Sardar Tagirovsky – a nyilatkozata ellenére, mintha láttuk volna… (Időközben kiderült, megtartotta Hybrid reinkarnáció című workshopját.) A város láthatóan fejlődik, folyamatosan tesz valamit az immár 31-szer megrendezett fesztiválért is, amelynek nevéből viszont eltűnt a “határon túli” kitétel: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja lett belőle. Talán mert az esti, könnyeden szórakoztató, versenyen kívüli, közönségcsalogató sávba már jószerével csak magyarországi produkciókat hívnak, ami sokunk szerint indokolatlan. A versenyelőadások egyes bevett, divatos elemei hasonlóak a POSZT-ra kerültekéhez: előadás az előadásban, kiszólás a nézőhöz. A tavalyi, Zsigmond Andrea által vezetett beszélgetések inkább kontextualizálták az adott színházi dimenziót, mint az idei, Bodolay Géza által irányítottak. Akkor elemezték az egyes régiók stílusát, megkísérelték összevetni sajátosságaikat és nyomon követni a teátrumok egymásra hatását a magyarországi és az egyetemes színházi áramlatok üsszefüggésében.

A magyarországi kultúrpolitika és a színházi élet megosztottsága valamelyest érvényesült a szakmai beszélgetések kiszólásaiban, elhallgatásokban, üzengetésben, egyes kritikusok meg nem hívásában, a személyes és szervezeti megbántottság megnyilvánulásaiban.

Ez nem kisvárdai sajátosság, de érdemes itt is legalább feltenni az eseményhez kapcsolódó szakmai, szakmapolitikai kérdéseket. (Erre példa számomra Török Ákos színházi-kulturális blogja helyi tudósításokkal, interjúkkal, kritikákkal.)

V. Gilbert Edit

Bécsi Ünnepi Hetek 2019

A hagyományos ünnepi hetek gazdag programját május 10. és június 16. között a multidiszciplinaritás és a művészi kreativitás jegyében rendezték. Mint Christophe Slagmuylder művészeti igazgató és teamje hirdette: „A művészetek, különösen az előadó művészetek rendelkeznek avval a képességgel, hogy spontán gesztusokat összekössenek, s eltávolítsanak bennünket a kész diskurzusoktól, helyet biztosítsanak a képzelet és az eltérő vélemények számára.” Külön kiemelték a nyitottság és az érdeklődés fontosságát minden iránt, ami idegen és ismeretlen. „A fesztivál az önelégültség, a konzervativizmus reflexei minden formájának ellenszere kíván lenni, ellenükben védi azt, amit félünk elveszíteni.” Szándékuk szerint nyitottsággal, átláthatósággal próbálnak védekezni a világ több részén uralkodó populizmussal szemben is. A diszciplínák kitágításának fontosságára példaként Tarr Bélát is kiemelték, „a filmtörténet kiemelkedő művészét, aki Bécs számára új munkát kínál, a Missing People egyszerre film és installáció élő zenével, mely górcső alá veszi a láthatatlanokat a gazdag európai városban.” A fesztiválon ezúttal is három napig tudtunk jelen lenni, beszámolónk reményeink szerint ennek ellenére is jelez valamit a fesztivál sokszínűségéből, a hallatlanul izgalmas kísérletezésekből, a színház társadalmi szerepének tudatából s az igyekezetből, hogy ennek a szerepének a színház eleget tegyen.

Az általunk látottak közül az ez évi legjelentősebb előadás a Bob Wilson rendezte Mary Said What She Said (Mary azt mondta, amit mondott), a csodálatos francia színésznő, Isabelle Huppert háromrészes monológja Stuart Mária szerepében. A szöveg Darryl Pickney munkája. Mária, skót királynő, aki rövid ideig francia királynő is volt, a kivégzése előtti estén emlékezik vissza életére. Tudja már, hogy másnap unokatestvére, I. Erzsébet angol királynő lefejezteti. A gyakorlatilag üres színpadon Wilson csodálatos fényjátékai, a mozgás, a ritmus, a zene tökéletessége, Huppert fantasztikus hangja, francia nyelvű előadásának szépsége, zeneisége, királynői alakja, a tökéletesen megkomponált zene, a mozdulatok eleganciája, érzelmeinek visszafogottsága, de alkalmasint előretörése uralja a színpadot. Egy kivételesen nagy színésznő találkozása a nagy rendezővel. A közönség méltán ünnepelte őket.

Episodes of Life (fotó: Nurith Wagner-Srauss)

A mozgás, a koreográfia, a testek játékára, a hol visszafogott, hol szélsőségesen eltúlzott mozdulatok és a beszéd ellentétére épül a japán együttes előadása, melyben egy korábbi nagy sikerű, díjnyertes munkájukhoz térnek vissza. A mű 2004-ben, az amerikaiak iraki bombázásakor játszódik, Five Days in March Re-creation (Öt nap márciusban – Újrateremtés) a címe. Mit csinálnak japán fiatalok öt napon keresztül, hogyan teremtenek kapcsolatot, hogyan szeretkeznek, miközben az amerikaiak Irakot bombázzák. Különböző karaktereket visznek színre, igen kevés beszéddel, sok jellemző gesztussal, számunkra is igen érdekes kifejezésmódokkal. Új előadásukban ma arra kíváncsiak, mennyiben változott a világ, mennyiben a fiatalok az elmúlt majdnem 15 évben.

Az előadások közül igazán sokkoló volt a 3 Episodes of Life – Episode 1 (a trilógia első darabját láttam). Markus Öhrn svéd művész az ez évi Bécsi Színházi Fesztiválra a #MeToo mozgalomhoz kapcsolódó munkát készített. A női kiszolgáltatottságot egy táncpróba alkalmából vizsgálja, a kegyetlen lemeztelenítést, elembertelenítést végletes szexuális szférába helyezi. Az igencsak sokkoló epizód a színház előterében kezdődött, ahol óriás feliratok – „Fuck the floor”, „this is what art looks like”, „breath in, breath out you’ve got this” – fogadták a nézőket, később ezek el is hangzottak az előadás során a táncmester utasításaiként a négy táncosnőnek. Az előadás kezdete előtt az előcsarnokban két groteszk, papírmaszkos óriás jelent meg, akik thereminen és zongorán játszottak – itt még barátságosan folyt a játék. A közönséget aztán beterelték a terembe, ahol a két előadó egy fehér dobozban, tüllfüggöny mögött van. Egyikük (a férfi) egy íróasztal mögött ül és a közönséget figyeli, búcsúzik az esetleg távozóktól, a női szereplő a színpad másik oldalán thereminen játszik. A függöny felhúzása után a hátsó, fehér falon egy némafilm pereg, a színpadon pedig a film szereplőihez hasonló maszkokat viselve, zenével kísérik a látottakat a színészek. „A némafilm színház”, melyet az előadás különös élő maszkjai egészítenek ki, Öhrn művészetének jellegzetessége.

A film egy fiatal táncosnő felvételéről szól egy már létező csoportba. A többiekkel együtt levetkőzteti a rendező, s arra utasítja őket, hogy „közösüljenek a padlóval”, majd erősen szexuális töltetű mozgásokat végeznek. Az egész arra megy ki, hogy a csoportdinamika nyílt és burkolt alkalmazásával szexuálisan bántalmazza, megalázza az új csoporttagot.

Mary said what she said – Bécsi Ünnepi Hetek (fotó: Lucie Jansch)

A nézők sokkolására és megbotránkoztatására a filmen a beavatási szertartás részeként a rendező arra utasítja a táncosnőket, hogy egymást az „élet folyadékaival” (menstruációs vér, széklet. sperma) kenjék össze, Ezt egyébként a táncosok távozása után maga is megteszi, ezzel zárul az epizód. A sokkolás sikeres, mert legalább 10-15 néző hagyta ott közben az előadást.

A fesztivál végén elkészült a mérleg: 46 produkciót mutattak be, amelyek közül 11 világpremier volt, mintegy 430 művésszel 19 országból. A fesztivál szakmai színvonala, jó légköre mellett kiemelendő kitűnő szervezettsége is: már az év elejére kész és áttekinthető program fogadta az érdeklődőket, időben és egyszerűen lehetett jegyeket foglalni, kitűnő helyszíneket választottak. Élmény volt ismét jelen lenni.

Fried Ilona – Kálmán Béla

Orosz Ildikó: Marton László – Összpróba – Park Kiadó

 Istenien kezdődik. Első nekifutásra felveszik a főiskolára, aztán pár nap múlva jön egy cédula, hogy tévedés volt, ilyen osztályidegent mégse. Marton teng-leng, elmegy a József Attila Színházba díszletezőnek, világosítónak, mindenesnek. Remekül érzi magát: a színészet nagyjai veszik körül – csupa ’56-os lebukott: Sinkovits, Gobbi, Bodrogi… A nagyasszony elhívja haknizni, újabb óriásokkal találkozik – Latabárék –, s megtanulja, hogyan kell pénzt keresni a jászszentkarafaszántói művház színpadán. Merthogy a színház amúgy bünti volt, kevés fizetéssel… Amíg sertepertélt a színpad meg az ügyelőfülke körül, mindent ellesett, tán ez is segített: második nekifutásra már tényleg felvették. Ráadásul Nádasdy rendezőosztályába került – ennél jobban nem járhatott volna. Igaz, hogy otthonról olyan műveltséget hozott magával, ami egy életen át segítette – nyelv, kultúrtörténet, urbanitás. Nádasdy nagy figura volt, tanárkodásáról legendák terjedtek évtizedeken át, Marton élet közelből idéz egy párat.

Én még nem láttam színházi embert, aki ne fényezte volna magát. Marton László szerény, legnagyobb sikereit is szenvedéstörténetként adja elő. A Vígszínházba kerül (Várkonyi a vizsgarendezését látja, azonnal leszerződteti…) Tanulószerep, másod-asszisztenskedik, persze Horvai mellett, akitől mindent eltanult, amit lehetett. És aztán jön a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (1973). Valahogy átcsúszott a cenzúrán, nem hitték volna, hogy Déryből kitelik egy tömegsiker – a Tükör című darabja komplett bukás volt –, és itt mégis a nagy siker részese lett.

De nem is ez az érdekes Marton önvallomásában. Hanem a kínlódás, az előadás-struktúra komponálása. Kitalálta – Presser Gáborral és Adamis Annával –, hogy az előadás egészében mindenki a színpadon lesz, és hol ez, hol az a színész lép ki egy-egy dallal (olyanokkal, melyek azonnal slágerré váltak). Marton szenved, a próbák összefolynak, maga se tudja, miképp kell pop-musicalt csinálni, a dalok stimmelnek, de a színpadi mozgás nem akar összeállni, a színészek már a földön fekszenek a fáradtságtól – mert mint mondja, idegességében elfelejtett szünetet rendelni. Szóval, ami gikszer csak lehetett, benne volt a próbákban. És mégis, egy ponton hirtelen összeállt az egész és ment, mint a motolla. Óriási siker lett, tömegek álltak a Szent István körúton, jegy persze nem volt, de aláírásért könyörgő fiatalok majd betörték az ajtót. Senki se számított rá. Még a színházi zseni, Várkonyi se. Levenni, betiltani már nem lehetett, akkora tömeghiszti tombolt a Víg körül: egy generáció hangja szólalt meg a dalszövegekben, és persze Presser zenéjében. Úgy álltak bosszút, hogy a rádióban nem mehettek a dalok, lemezen nem forgalmazták. Persze magnón terjedt a zene és hát négyszázszor ment a darab – három egymást követő színészgeneráció játszotta a sztorit. Ott voltam a bemutatón, nem akart vége lenni az ünneplésnek, csupa fiatal ünnepelte önmagát, hogy végre róluk szól az egész – egy fenét „amerikai popfesztivál”, magyar ügy, magyar fájdalom és szomorú boldogság. Végre egy új (elnyomott) generáció hangja szólalt meg a Víg színpadán. Még sokáig álltunk a színház előtt – rendőrök is akadtak már – és meséltük, ki mitől ájult el a produkció alatt. Nem tudtunk hazamenni.

„Itt lettem rendező” – mondja végül Marton László, és tényleg, itt minden az ő kezében futott össze, a sikert ő csiholta a csupa fiatal színészből, a zenéből, a tömegjelenetekből. De ebben benne volt az a mély bölcsesség is, hogy igazán nagy sikert csak kemény szenvedésből lehet kicsiholni. Idehaza az újságok – megrendelésre – lehúzták, elmondták, miért gyenge az egész, de közben a külföldi sajtó – Frankfurter Allgemeine, a bécsi lapok tele voltak a sikerrel, fotókkal, a ZDF ide költözött, hogy interjúkat forgasson. Nem lehetett überelni.

Marton szerényen, inkább bakijait írva le, meséli a produkció keletkezés-történetét: mit rontott, hol kellett volna nagyobb levegőt vennie – fényezés sehol. Ez kapott meg a könyvben, mert végig ilyen, szinte „bocsánat, hogy élek” figura, miközben Várkonyi szárnyai alatt nagy rendezővé nőtte ki magát.

Van humora, finom, inkább irónia, de poénra kikalapálva. A főiskolán Nádasdy osztályával párhuzamosan jártak a filmesek. Kölcsönösen lenézték egymást. Egyszer aztán Martonék kitaláltak egy Bolognini (nem létező) olasz filmrendezőt. A büfében elkezdték mondogatni, hogy „láttad már az új Bologninit?”, „emlékszel milyen zseniális, hogy csak egy fehér fal mellett megy a kamera, míg egy légyhez nem ér…”. Egy darabig semmi, de aztán hallják ám, hogy a filmesek asztalánál elhangzik a poén: „láttad már az új Bologninit?”

Sztorizik, finoman, kedvesen. Mesterét, Várkonyit is megpörgeti a balhéban. Még az átkosban valami november 7-ei megemlékezés alkalmával az utolsó pillanatban jön az üzenet,hogy az Operaházi ünnepségen neki kell szavalnia A Dunánál című József Attila-verset. A mester tanult, gyakorolt, „de mikor a színpadra lépett, a szöveg egyszerűen nem jutott eszébe. A zsebéből elővette a kézzel leírt szöveget, megpróbálta felolvasni, de izgalmában összekeverte a lapokat. Ekkor megpillantotta a nézőtéren Rákosit, aki a mutatóujjával intett neki, hogy menjen le a színpadról, és üljön mellé… Egyszer csak Rákosi ránézett, és jellegzetes hanghordozásával a következőt kérdezte:

Ném tánultuk még a verset?” (sIc!)

Várkonyi reszketett a következményektől, de azok szerencsére elmaradtak.

Tanulságos, amit a rendszerváltás utáni művészi-kulturális megosztottságról ír. Marton fiatalkorában egyaránt nevettek hülye burleszkeken és csodálták a nagy külföldi mestereket. Ma ez – mondja – nem így van. „Napjainkban a kultúra minden szegmense kettévált. Azok a filmek, amelyek Cannes-ban, Velencében és Berlinben díjakat nyernek, gyakorlatilag nem jutnak el a mozinézőkhöz. Magyarországra kiváltképp igaz, hogy teljesen kettévált a művészfilm és a közönségfilmek világa.” A könyv második része ezzel a küzdelemmel foglalkozik: itt csinálj színházat, ráadásul a Vígben, ahol ezeregyszáz embert kell leültetni, ezeregyszáz ízlést kell kiszolgálni (nevelni.)

Egy apróság: kedvenc előadásom Ibsen általa rendezett Nórája volt. Azt a játékot találta ki, hogy a színészeknek kiadta, figyeljék magukat, hányszor viselkednek Torvaldként. Óriási ötlet: a százéves darab azonnal jelenbelivé vált, ki-ki magán tapasztalta a macsó társadalom lenyomatát, a férfigőg maradványait (és persze Nóra igazát). És persze a könyv középpontjában az általa tervezett Össztánc című produkció, ami szöveg nélkül mondja el hazánk történetét. (Pina Bausch szerény-okos besegítésével…)

Nem lehet letenni a könyvet, annyira színházi és olyan szerény, hogy szinte nem is érti az ember, mitől maradt állandó sikerszinten ez a színház a rendszerváltás után. És ahogy kedves-lágy gesztussal átadja az igazgatást Eszenyinek – hihetetlen.

Almási Miklós