Cordelia O’Neill: Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá – Loupe Színházi Társulás

                     „…jaj tudom én

nem élhet aki meg sem született s nem halhat meg aki nem élt még

de jaj nem tudom azt hogy hol kezdődik az élet az élet

Nem is azt siratom én a holtan is élőt eleve halálraítéltet

mosolyát siratom én gagyogását első gőgicse-szavát

a lépését siratom én a sírását siratom én nem a halálát”

               (Ratkó József: Siratóének – részlet)

Veszteséget elszenvedő embertársaink viselkedésének, magatartásának leírása, olykor még a néma meghatározása is lehetetlennek bizonyul. Van fájdalom, aminek láttán az ember föltett kezekkel hátralép. A való életben ilyenkor működésbe lép bennünk valami részvéttől vezérelt tiltás, s megpróbáljuk elkerülni a ráközelítést. De a művészetben le kell, hogy fusson a rögzítő folyamat, így maga az alkotó, sőt, később a befogadó is megszenvedi a kínnal teli helyzetet. Ismert történet, hogy amikor Balzac az Emberi színjáték híres darabján, az Eugénie Grandet című regényén dolgozott, a munka bizonyos szakaszában félholt állapotban, szétesve és összefüggéstelenül beszélve jelent meg az emberek között. Mikor rákérdeztek, hogy mi történt, könnyekkel szemében válaszolt: „Eugénie öngyilkos akar lenni…” Ha elképzelt esemény így megviseli az embert, a személyes tragédia igazából is meg tudja bénítani. Tudjuk, hogy amikor Arany János elsőszülött gyermekét, a 23 éves Juliskát egy meghűlés okozta méhgyulladás elvitte, a költő tíz évre elhallgatott. Juliska emlékezete című verséből egyetlen versszak tudott csak megszületni, Arany félbehagyta a művet, majd lábjegyzetben odaírta: „Nagyon fáj. Nem megy.”

Rusznák András és Sodró Eliza (fotó: Lengyel Zsombor)

Cordelia O’Neill, a fiatal angol színész-drámaíró saját baráti körében találkozott a gyermeküket születés idején elvesztő szülők fájdalmával, s ez olyan erős hatással volt rá, hogy foglalkozni kezdett a perinatális gyászt megélő emberek megpróbáltatásaival. Történeteket hallott, anyagot gyűjtött, s végül megalkotott két figurát, akiket beszéltetni kezdett, s akik által elmondhatta, amit üzenni kívánt a szenvedőknek: Nem vagy egyedül. Tudom, hogy milyen.

A színház gyakorlati oldalát jól ismerő színésznőnek, a The Small Things Theatre Company alapító tagjának harmadik színpadra került műve ez, 2018-ból. A monológokból és heves dialógokból álló kétszereplős játék a 2021-es londoni bemutató után 2022-ben elnyerte az Off West End Awards zsűrijétől a legjobb új színműnek járó díját. A történet érzelmi ereje akkora, hogy feledtetni tudja a mű szerkezeti aránytalanságait, sőt, az írói kimunkálatlanságra utaló jeleket is. A szerző érezhetően inkább szerepeket, s nem annyira drámát kívánt írni. S ez a törekvése, vagy inkább az önmagával való praktikus alkotói megállapodása érthető is. A helyzet tudniillik, amelynek tanulmányozására vállalkozott, nem egy, a szándékok összeütközése révén keletkező tragédia erezetének rajzolatát adja ki, ezt nem is tudhatja kiadni, hanem a katasztrófa alá szorult lelkek vergődését vetíti elénk. Tulajdonképpen történések láncolatát, a helyzetből helyzetbe zuhanás elviselésének lélekrajzát látjuk.

Alex, a jómódú szüleitől elhidegült, megle-hetősen szűk világgal, de humorral és frissességgel rendelkező, a maga védettségéből kifelé leskelő s másokat bisszig beszólásokkal minősítgető, felelőtlen fruska (Sodró Eliza) munkába menet megismerkedik a metrón egy tőle erősen különböző alkatú férfival. Rupert (Rusznák András) kissé autisztikusnak tűnő, görcsösen lelkiismeretes, örökbe fogadott fiú, aki a számok zártan is izgalmas világában érzi teljesnek magát, s otthon, az anyjával él. Mulatságosan közhelyes, néha már-már szeretetre méltó epizódokat ismerünk meg közös életükből, az első randevútól az esküvőig, majd a babavárás időszakától a szülés éjszakájáig. Ekkor következik be az, amire senki nem volt fölkészülve.

A kislánynak várt gyermek, aki mint kiderül, kisfiú, holtan születik. Innét vált át az addig sárga-rózsaszín játék sötétkékbe, szürkébe, vörössel villogó feketébe. Pontosítanom kell: nem klasszikus monológok a szólószövegek, kezdettől fogva sima narrációt jelentő mesélések adják az est felét, valakinek, valakiknek, nekünk szólnak. Ez a vállalt forma egyrészt gyengíti az anyag belső drámaiságát, másrészt némi időbeli távolítást lehetővé téve, szelídíti a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget. Mert innentől kezdve nincs kegyelem. Részesei leszünk a mérhetetlen fájdalommal való megbirkózás kezdő, majd felívelő, de huppanókkal teli szakaszának, az ép ésszel életben maradás szinte áttétel nélkül elénk hozott, önváddal és igaztalanságokkal teli szertartásának, hogy végül földerengjen az esetleges együtt maradás reménye.

Rusznák András és Sodró Eliza (fotó: Lengyel Zsombor)

Aki majd látja az előadást, fogja érezni, hogy a színészi munka – mindent visz. (Amikor a kezdeti enyelgések során Rupert megemlíti, hogy Alex orra azért egy kicsit hosszabb a kelleténél, esküszöm, sodró Eliza addig szabályosnak tűnő orra szinte elkezdett nőni, majd ritmusra megállt.) Rusznák András és Sodró Eliza páratlan érzékenysége és okossága, lelki és fizikai ereje majdnem korrigálni képes az írói megmunkálatlanság miatti áttételnélküliséget. A darab néhány jelenetével szemben tudniillik épp olyan védtelen a néző, mint a nagyon közelről fényképezett romló ételek vagy sebek látványával szemben. Megráz, de el is keserít a helyzet, amibe bevonódom, s hárítani kezdem, mert épp úgy nem tudok segíteni rajtuk, mint a gangon jajgató szomszédon. Az is zavaró, hogy a gyűjtött anyag – íróilag nem eléggé egységesítve egy-egy figura élménykörén belül – érezhetően máshonnét hozott mozaiklemezkékbe tömörül, hajdani valós történések különböző gazdáira utalóan. A játéknak az a dermesztő láncolata pedig, amikor a gyerekét elvesztő anya – távolodva a valóságtól – mind mélyebbre fúródik örvénylő képzelményeibe, az érzelmi fölforrósodás kezdetén mintha igényelné egy csöndes, de fontos leépülési fok felvillantását.

A darabot fordító és rendező Horváth János Antal és vele a dramaturg Sándor Júlia rendkívüli jóhiszeműséggel fogadták az írói elképzelést. Talán egy kicsit bátrabb honosítás, és a játék első feléből tízpercnyi húzás azért nem ártott volna. A mű angol címe (Anything is possible if you think about it hard enough) épp oly fölöslegesen hosszú, mint a magyar változat, s talán túlságosan is sokféleképpen értelmezhető. Majd lerövidül a következő évek során. S amilyen riasztó volt első pillantásra a két, még megvilágítatlan, amorf díszletelem a játék kezdete előtt, olyan szépen kiszolgálta az egész estét a Fekete Anna tervezte szellemes és dinamikus látvány. Sodró Eliza és Rusznák András úgy tud jelen lenni a színpadon, hogy a közönség azonnal régi ismerősnek érzi őket. Az ő színészi munkájukat emelő, s az egész előadást is formázó, áradó zene olyan teátrális tehetséggel megáldott komponistát jelez, akire figyelni kell. A neve Farkas Virág ‘Zazie’, a szinte lehetetlen feladatot ragyogóan megoldó koreográfust pedig Molnár G. Nórának hívják.

Menetközben megébredő ellenkezéseim ellenére értékesnek és fontosnak érzem ennek a ritkán tapasztalható társadalmi felelősségtől áthatott új csapatnak, a minden bizonnyal nagy jövő előtt álló Loupe Társulásnak e produkcióját, jelezve, hogy jelen esetben nem is akciójuk esztétikai érdemei méltánylandók elsősorban. Másról van szó, olyasmiről, ami országunk pillanatnyi állapotában nem elhanyagolható. Ennek a játéknak a közönsége – két ragyogó színész által vezetve – minden alkalommal egy igen erős szociális eseménynek a résztvevője. Műfajilag az alkalmazott színházi formákhoz érzem sorolhatónak a történéseket, s ez egyáltalán nem jelent rosszat, tudva és remélve is azt, hogy vannak és lesznek a közönség soraiban olyanok, akiknek életre szóló kapaszkodót jelent ennek az előadásnak a megtekintése.

Gabnai Katalin

34. Thealter

„Élünk és élni fogunk.” – Jászay Tamás művészeti vezető napi szubjektív Thealter-ajánlói rendre ezekkel a szavakkal záródtak az idei, immáron 34. független színházi fesztiválon. Aki temetni akarta volna a közelmúltban a függetleneket és ezt a találkozót, az álmélkodhatott, mert ismét színvonalas produkciók érkeztek Szegedre. Hollandiából a Collectief Walden Szélcsend-élet című filozofikus szabadtéri előadása három alkalommal is látható volt a Laposon, s hangsúlyos volt az erdélyi jelenlét is a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemnek köszönhetően. Az univerzum szélesre tárta ablakát Szegeden 2024. július 27. és augusztus 2. között, s végül „hét nap alatt hét helyszínen 25 produkciónak” tapsolhattak az idelátogatók. Régi fesztiválozóként az ismerős arcok mellett örömmel fedeztem fel új érdeklődőket is, akik szintén szorgalmasan zarándokoltak egyik helyszínről a másikra két produkció között. Idén újdonság volt, hogy a nézőnek olykor választania kellett két, azonos időben zajló előadás közt, de így is tobzódhattunk a jobbnál jobb programokban.

Jakab Balázs és Gloviczki Bernát – Sorstalanság (fotó: thealterphoto2024)

Balog József, a MASZK Egyesület elnökének megnyitója a Régi Zsinagóga árnyas fái alatt idén is tartalmazott szakrális, performatív elemet, amikor is beszéde zárásaként, egy széken ülve, vízzel telt kék műanyag ládába merítette cipőjét, mondván, szeretné, ha egyszer neki is megmosná valaki a lábát... Akkor még úgy vélte, az idei rendezvény az elmúlt 15 év legjobbja lesz, később, az utolsó előadás előtt a Kisszínházban várakozó nézőkhöz szólva ezt 23 évre módosította. Amúgy is szívesen játszott a számokkal múltidézése közben. Anekdotázott, s az idén júliusban elhunyt Tamás Pál szociológusra utalt, aki azt mondta neki egy alkalommal, hogy ha meg akar tudni valamit arról, mi történik ma Magyarországon, akkor a Thealterre jön. Ezek a szavak kísértek végig a fesztiválon.

Csakúgy, mint a Régi Zsinagóga bejárata feletti, különböző betűtípusokkal szedett kiírás: „Thealter”, műfaji sokszínűség. Fiatalos, sodró lendület jellemezte valamennyi általam látott előadást. Két markáns ismérvét emelem ki a hétnek, egyik az ún. „Kárpáti-módszer” jelenléte (hosszú improvizációkon alapuló előadások), a másik pedig a közönség aktív közreműködésére számító produkciók. Ez utóbbi szemlélet remekül működött Szegeden, egyetlen előadás sem fulladt közönybe.

A fesztivál nyitó előadása a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MASZK Egyesület közös ősbemutatója volt Térkép a túlvilágról címmel, melyben az író-rendező Kárpáti Péter mellett Zsótér Sándor, Tóth Ildikó, Hevesi László, Jenővári Miklós is játszott. A 100 perces előadás két, tempójában is jól elkülöníthető egységre oszlott. A személyes családtörténet, a dédapa, Bergl Móric története utazás térben és időben, a mesék, zsidó adomák mellett végül megfért benne Lőw Immánuel és Jászai Mari rejtélyes, színháztörténeti kuriózumnak számító találkozása is. A puzzle-darabokat Kárpáti Péter, a mesélő szórta a nézők elé, a

Pető Kata és Rohonyi Barnabás – MILF, Füge Produkció (fotó: thealterphoto2024)

kiknek egy része a játéktérben foglalt helyet, s akiknek nem kis figyelemre volt szükségük ahhoz, hogy ezeket egymáshoz illesszék.

Zsótér Sándort viszontláthatta a közönség a Freeszfe Egyesület és a Trafó együtt-működésében létrejött Thomas Bernhard-regény, az Irtás színpadi adaptációjában. (Thomas Bernhard szövegeire a tavalyi Thealteren a Közmunkaszínház Zenebohócok című előadása épült.) Indulatszínház az előadás műfaji megjelölése, s valóban, már a Zsinagóga teréből kilépő, mintegy hangoló színészek látványától (fiatal színészek vén, halálfejre emlékeztető, erősen kontrasztos maszkírozással) és kórus-szerűen, üvöltve, sokszor párhuzamosan előadott monológjaitól szinte elállt az ember lélegzete. A fiatal rendező, Bagossy Bálint és a dramaturg Rédei Ferenc munkájában Bernhard szövege – mely eredetileg egyetlen, végig önmagát ismétlő nagymonológ, itt – sokszereplősként kelt életre és vágott arcul. A távolságtartás eszközévé lett az előadás helyszínéül megjelölt Bécs, ám a tehetséges, ifjú színészek – a szegedi Forrai Áron, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Regős Simon, Pigler Emília, Tarjányi Liza – olykor tehetetlen és kétségbeesett, látványos színpadi gyötrődése és (ön)gyűlölete a művészet, a művészek temetésének plasztikus és egyetemes kifejeződésévé is vált. A színpad közepén, a Tóra-szekrény előtt elhelyezett, malomkerék nagyságú forgószínpad, melyen egy többfunkciós óriási tuskó állt (ezen gőzölgött a gulyás, erre kerültek a lehetetlen kék színű italokkal telt poharak, fel lehetett állni rá stb.), 170 percen át szakadatlan őrölte fel az élőket. A kötélhúzás heroikus küzdelemmé vált, a begyűjtött érmek és trófeák álságokká. Itt nincsenek győztesek. Az ünnepelt és várva várt Burgszínész (Zsótér Sándor), aki A Pál utcai fiúkban Nemecsek Ernőt alakította, s erre mérhetetlenül büszke, az ízléstelenség státuszszimbólumává vált. Fehér ruhájával is elütött a vergődő, fekete ruhás (vagy időnként ruhátlan) játszóktól, akik a monológok szerint egy konkrét temetés kapcsán kerülnek egyazon helyre, Auersbergerékhez, valójában azonban önmaguk vélt vagy valós tehetségét és tehetetlenségét, s magát az igazi művészetet zárták koporsóba ezen az ún. művészvacsorán.

Indulatok feszültek egymásnak a Reactor, a Váróterem Projekt (Románia) és a Stereo Act Wonders of Transylvania című ál-dokumentarista közös produkciójában is. Videobejátszások, angol, magyar és román nyelvű feliratok nehezítették a román‒magyar együttélés problémáit felvillantó, a multimedialitás eszközeivel szívesen élő előadás befogadását. Az alkotók, akik egyben a játszók is – Alexandra Caras, Gáspár-Barra Szilárd, Kolcza Rebeka, Oana Mardar, Pál Emőke és Tavi Voina – egy EU-s projekt keretében jelenítik meg ennek a közös létnek feszültséggel és feloldhatatlannak tűnő konfliktusokkal teli világát, s a befejezésnél látható kézigránát nem ad feloldást a távozó néző számára. Amit nem ismerünk, attól félünk. A játékból kiviláglik, hogy az együttélő nemzetek nem ismerik a közös múltat, téves ismereteik vannak saját történelmükről, még Hunyadi Mátyásról is. Mindenesetre kínál lehetséges megoldást is az előadás: a több évszázados rossz beidegződésektől, sztereotípiáktól való megszabadulás, az indulatmentes kommunikáció lehet a békés együttélés egyetlen esélye.

Wonders of Transylvania – Reactor, Váróterem Projekt, Stereo Act (fotó: thealterphoto2024)

Nemcsak a román‒magyar egymásnak feszülés, hanem a magyarországi romákkal szembeni előítéletek is színpadra kerültek a Thealteren. Az Illés Márton és Balogh Rodrigó szerzőpáros Országépítők című punkoperettje háromgenerációs családtörténetbe ágyazza a romakérdést a Független Színház Magyarország társulata – Csányi Dávid, Farkas Ramóna, Nemcsók Nóra és Szegedi Tamás András – előadásában. A négy színész több szerepbe lépett be egy-egy átöltözéssel. A kínzó kérdés az, vajon ki lehet-e törni a származásunk adta ördögi körből. Hogyan tud megfelelni egy roma fiatal a társadalomnak, a szüleinek? Elég-e ehhez az, ha keményen dolgozik? Vagy inkább ügyeskednie kell és így válhat dúsgazdaggá? Valósak a motívumok, amelyekből ez a zenés előadás építkezett. Bármilyen dallamosak a népszínművekre emlékeztető derűs melódiák, a lehetséges válaszok keserűek.

Az RS9 Színház Mariella Mehr élete című monodrámáját Lábán Katalin rendezte és írta a Svájcban élt jenis (a harmadik legnagyobb európai kisebbségként számon tartott, részben nomád életmódot folytató roma kisebbség) Kőkorszak és Üzenetek a számkivetésből című művei alapján. A drámai monológot a színház alapító tagja, Rácz Magdi adta elő, hibátlanul. Minden szenvedés, amit felidéz fekete öltözetben, a kopott bőröndből előkerülő tárgyak ihletésében, plasztikusan elevenedik meg színészi játékában. A fekete textillel körbevett színpadon vele éljük meg az állami gondozásba került kislány embertelen szenvedéseit, kínjait, a felé irányuló állandó megvetést, a folyamatos megalázottságot és kiszolgáltatottságot. Sorsa nem volt egyedi, s az előadás végén felhangzó Beethoven hegedűverseny elnyisszantott szólama a befejezetlenségről árulkodott.

Kiss Tünde, Szántó Dániel és Balla Richie – Belém égsz, Rév Színház, Győr (fotó: thealterphoto2024)

Állami gondozott Móricz Zsigmond regényének főhőse, Csöre vagy Állami Árvácska is, aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház Vidovszky György írta és rendezte Árvácska című bábelőadásának főszereplője. Szokatlan a forma, hiszen olyan oratorikus játékot látunk és hallunk, mely az animáció és a látványszínház elemeit beépítve, Móricz zsoltárokra tagolt szövegének költőiségét emeli ki, megrázó élményt nyújtva a befogadónak. Az öt bábszakos lány, Bíró Eszter, Stekbauer-Hanzi Réka, Nagy Tímea, Tőrös Szilvia és Vén Evelin egyetemi záróprodukciójának készült előadásban a látvány részévé válnak az akusztikus elemek is (zene: Pap Gábor, hegedű: Hanzó Réka, látvány: Mátravölgyi Ákos). A szem- és szájnélküli, pőre rongybáb kiválóan alkalmas arra, hogy az elszenvedett traumákat megjelenítse. A kiszolgáltatottság, a feleslegesség kifejezésének eszköze az egyetlen díszletelem, a rideg beton, ahonnan nem tud menekülni. Egész léte vágyakozás a melegség, a szeretet, az ölelés után, amit senkitől nem kap meg, csak a nejlonból a szemünk előtt megformált kisbocitól. Nem hallunk párbeszédeket, stilizált a hangzó szöveg, csak szavak és mondattöredékek koppannak keményen a fekete ruhák és a színpadot körbeölelő fekete drapéria előtt. Ezzel a fehér rongybabával akármit meg lehet tenni, az egyetemes emberi kiszolgáltatottság szimbólumává válik előttünk, parazsat lehet tenni a markába piros gombostűfejek formájában, meggyalázni egy bedöfött vörös cérnás tűvel, megfosztani amúgy sem létező emberi mivoltától. Végül Bach hegedűfutama sem ad feloldozást ennek a brutális fordított szenvedéstörténetnek.

Traumaszínház a Katona József Színház Sorstalanság című kétszemélyes előadása, amelyet a szerencsésebbek a 45 perces feldolgozó foglalkozással együtt láthattak (rendező: Bagossy Júlia). Egyszerű tárgyak a játéktérben, téglák, három faláda, ping-ponglabdák, egy tök, egy tányéron étel, kártya, a rokonok, fogolytársak tárgyanimációval való megjelenítésére szolgáló cipők, fekete zakó (látvány: Balla Hanga). Kertész Imre Nobel-díjas regénye egy kamaszfiú, Köves Gyurka emlékidéző monológja, amit itt ketten szólaltatnak meg, Gloviczki Bernát és Jakab Balázs (utóbbit a tavalyi Thealteren a szintén Bagossy Júlia rendezte Medeiában is láthattuk már Szegeden, valamint idén az Irtásban is). Ebben a formában, a megosztott narráció által pontosan megtervezve váltakozik a két én megszólalása. A felidézett múltbeli én ezzel az aktussal kerül a múltbéli jelenbe. Jakab Balázs erős indítása már az első percekben a székhez szegezi a nézőt, s részesévé teszi az eseményeknek, Gloviczki Bernát alakítása pedig a naiv rácsodálkozó ént jeleníti meg. Sokoldalú játékot látunk, amelyben a két színész még a hangtechnikát is maga kezeli, mesterien használva a tér jobboldalán el-helyezett loopert. Forognak és helyet cserélnek a ládák, változik a téglák állása, miliőt, egy-egy helyszínt, közeget megjelenítve, bravúrosan váltva. A holokauszt-túlélő 12 éves fiú története erősen meghúzott (dramaturg: Zrinyifalvi Eszter Anna), de ez nem válik az élmény kárára.

Szélcsendélet – Collectief Walden (fotó: thealterphoto2024)

A Thealteren találkozhattunk olyan színházi formákkal is, mint például a szobaszínház. 
A Sűrített – életIGENlés halálNEM választással a Trainingspot Társulat párkapcsolati drámája. A Nagyszínház balett-terme kiváló helyszínnek bizonyult az improvizációk alapján született előadáshoz. Előttünk egy nő haldoklik, Mari (Manyasz Erika), s körülötte tesz-vesz tehetetlenül a volt férj, Józsi (Boda Tibor). A szituáció világos és érthető: a halállal való szembenézés, az arra való felkészülés másként nehéz annak, aki elmegy és annak, aki képtelen segítséget nyújtani, ami ebben a szituációban egyébként is lehetetlen. Lehet hivatkozni a morálra, a kereszténységre, de ez nem változtat a megmásíthatatlan tényeken. Nem tudtam elvonatkoztatni Karsai Dániel napjainkban érthetően nagy visszhangot kiváltott ügyétől, az eutanázia problematikájától, hiszen az embernek joga van méltósággal távozni, ha már nem élhet emberhez méltó életet. A nehéz témát a fanyar feketehumor oldja, talán néha túl sok is a geg, a nyelvi csűrcsavar. A halálra felkészülés fázisaiban a tempó lehetett volna olykor gyorsabb is, de ez nem von le az előadás értékeiből. A sokszor nyomasztóan elsötétedő teremben Gabika (Jobbágy Kata) dramaturgiai szerepe, hogy Mari és Józsi közös, teljes életének múltbeli lehetőségét testesítse meg, s egyben kihangosítsa Mari belső vívódásait. Mari/Mária és Józsi/József kapcsolatának képzeletbeli gyümölcse azonban nem hoz most megváltást és feloldozást karácsonykor, csak nyitott kérdéseket hagy maga után.

A Szegedi Nemzeti Színház és a Kooperáló – Színházpedagógiai Alkotótér Minden ember halandó című résztvevő színházi előadását Farkas Attila és Kállai Ákos rendezte. A vitaszínházhoz Frit Zorn első és egyben utolsó műve, a Mars szolgáltatta az irodalmi nyersanyagot. Az élet és halál kérdését mérlegre tevő történet kiválóan alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Rédei Roland, Sziládi Hajna és Kállai Ákos színész-drámatanárok jóvoltából parlamentet szimuláljunk, de ezúttal a saját tudatunkban. Jönnek a létre vonatkozó kérdések, állást foglalhatunk biztonságos környezetben, ahol még tükör is van, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Ám az „igen” vagy „nem” között egyáltalán nem egyszerű dönteni. Olykor azt éreztem, túlgondolom a kijelentéseket, de éppen ez a lényeg, gondolkodni és véleményt formálni. Ez lenne az alapja bármilyen normális konszenzusnak, akár a saját életünkben, akár a politikában.

Az immáron élő legendává vált szentesi drámatanár, Keserű Imre köré szerveződött byOdyssey Project Búcsú című produkciója egy mai „mélymagyar” család életébe kalauzolt. A játéktér sajátos, hiszen a játszók, akik saját nevüket és vérmérsékletüket használva szerepelnek (Balogh Márton, Erdős Bence, Forgó Rebeka, Keserű Imre, Kovács Boróka, Nyáry Pál, Papp Katalin, Szappanos Emese, Tarczali Dorina), a közönség soraiból lépnek be a játékba, illetve oda lépnek vissza. Csupán az anya, Rebeka és az apa, Imre érkezik mindig kívülről. A 2015-ös magyarországi politikai eseményeket idézik fel a Kossuth Rádióból származó hangbejátszásokkal. A hosszú improvizációkon alapuló történetek valósak és személyesek, sőt, a kellékek közül a lánykéréskor átadott ajándék és a „büdösbogár-fazék” is eredeti darab. Nem készült szövegkönyv, az alapötlet a csíksomlyói búcsúhoz kötődő legendához kapcsolódva mutatja meg, milyen egy átlag magyar konzervatív család élete ma Magyarországon, ahol minden „magyar” és „nemzeti”. Ahol hiányzik a tolerancia, a másság bűn, az erkölcs meg (ál)keresztényi. Vajon sikerül-e végül az átlagcsaládnak megtisztulnia a napba nézve? Vagy fennen hordozzák továbbra is „ősei(n)k véres kardját”, ami mögött a nőiséghez, a kisebbségi és gyermeki léthez, az élethez és halálhoz való viszonyulás más és más, egymás számára emészthetetlen értékrendet jelent?

A szentesi születésű Nyáry Pál kétségtelenül az idei fesztivál legsokoldalúbb kísérletezője. Nemcsak színészként, hanem rendezőként is megmutatkozott Hódi Virág Noémi Bonci – anatómiaszigorlat szünet nélkül című előadása révén. Az alapötlet ugyan valós eseményekből indult ki (2005-ben Magyarországon norvég orvostanhallgatók formalinba áztatott, hazalopott emberi szerveken gyakoroltak), ám a szintén hosszú improvizációkra épülő előadás az emberi test és mások teste fölötti kontroll lehetséges határait keresi. A vendégszövegként használt Antigoné-idézet, melyet a véletlenül beeső futárfiú szájába adnak, megadta a fókuszt a szemünk előtt zajló eseményekhez: ember marad-e az ember, ha már halott test? Kinek van joga rendelkezni a halál után a testtel, a tetemmel? De az is kérdés, hogy az abortuszhoz van-e joga a nőnek? Mikortól ember az ember? És meddig? Kivételes csavart adott a játéknak a dramaturgiailag mesterien előkészített személyes ráismerés, miszerint a tetem nem pusztán egy a sok közül, hanem egyikük hozzátartozója. Ez vajon változtat valamin? Balogh Orsolya, Bognár Gábor, Bolla Gábor, Hódi Virág Noémi, Király Cintia, Lakatos Dániel, Tarczali Dorina, Tóth-Lederhaas Csongor és Tóth Szilvia Lilla alkalmi társulása 70 percen keresztül ösztönözte gondolkodásra a nézőket a balett-teremben.

Bevallom, én azt is ellenőriztem itt, nem okozott-e a keddi Dühöngő című előadás maradandó károkat a balettszőnyegen. A kétszemélyes Hétpróbás Társulat, Lestyán Attila és Szabó Veronika mindent maguk végeznek ebben a produkcióban, ők a világosítók, rendezők, kezükben a díszlet, a dramaturgia, a hangosítás… Ahogyan azt kell, hiszen egy független színház igencsak szűk forrásokkal rendelkezik. A bemelegítő, nézőket bevonó kis kakaóscsiga-evős játék után máris küzdőtérré változik a játszóhely, középen egy asztal, két végén pedig egy nő és egy férfi, a nézők pedig mintegy a ring két oldalán foglalnak helyet. Szinte érezhető a feszültség, amíg felforr a víz a teához, s kezdetét veszi a keletkezett gőz kicsatornázása. Telefonon, stopperrel mérik az időt, s pörögnek a hívószavak, tulajdonképpen személyes és általános témakörök és az azokra adott reakciók, asszociációk. A performerek a különböző témáknál eltérő kommunikációs stílusban reagálnak társuk megnyilvánulására – ahogyan történik ez a való életben is. Ebben a „dühöngőben” aztán mindent lehet: Veronika egy mókás társkeresést is lejátszik, míg Attila adott időre megpróbál elfogyasztani egy hamburgert az orrunk előtt. Néhány nézőben akkor fagyott meg a vér – és volt, aki ezen a ponton el is távozott –, amikor elkezdődött a porcelántörés: poroltóval a lelkes nézők is bekapcsolódhattak a csészék és egyéb kis figurák összezúzásába. Valóban ennyi az elfojtott indulat mindannyiunkban? S erre van szükségünk azok felszabadítására? Azon tűnődtem, nem esett már meg ugyanez bármelyikünkkel életünk során? Van, aki még sosem csapott tányért a földhöz tehetetlen dühében? Miért kellene folyton kontrollálni érzelmeinket? Az állandó nyomás, a néha félreérthető, nem egyértelmű kommunikáció időnként feldobja a kukta fedelét és óhatatlan robbanáshoz vezet. Az előadáshoz eredetileg kapcsolódott egy feldolgozó beszélgetés is – ahogyan hallottam, azok, akik nem rohantak a következő előadásra, beszélgettek is az alkotókkal.

A győri RÉV Színház Belém égsz című előadását azóta vártam, mióta megszületett, és követem sorsát, valamint a tavaly látott Jó kedvvel, bőséggel című produkciójuk miatt is felfokozott volt az izgalmam. A Szivák-Tóth Viktor írta és rendezte részvételi színház középpontjában az „ó, ió, ció, manipuláció” áll. Balla Richie, Kiss Tünde és Szántó Dániel színész-drámatanárok egy sajátos szerelmi háromszög keretén belül tették plasztikussá a fogalmat. Nemcsak egymásnak hazudunk, hanem családunknak, barátainknak, szerelmünknek és leginkább önmagunknak. Hiába járunk pszichológushoz, amíg nem merünk szembenézni saját múltunkkal. Sára (Kiss Tünde) azért kezd kapcsolatot Rafival (Balla Richie), mert a fiú annyira más, mint az apja. Az az apa, aki folyamatosan kontroll alatt szeretné tartani a lányát. Majd a szakítást követően jön Ádám (Szántó Dániel), aki igazából nem jelent minőségi változást, hiszen ő is egy nagy manipulátor, csakúgy, mint Rafi volt. Az előadás alatt a nézők azt érzik, hogy befolyásolhatják a dolgok menetét, hiszen véleménynyilvánításra ösztönzik őket, az információkat látszólag meg is fontolják a játszók – vagy mégsem? Hiszen „Színház az egész világ”, jelenti ki Sára már az előadás elején. Egy ponton magam is elbizonytalanodtam, amikor Rafi mégis annak ellenkezőjét tette, mint amit tanácsként kapott tőlünk. A távirányító kinek a kezében van? Hol az a pont, ahol megszületik a ráismerés, hogy vegyük saját kezünkbe a sorsunk irányítását? Sára egyik bántalmazó kapcsolatából lép a másikba, s nem veszi észre, választásait nem ő, hanem az örökölt mintái irányítják, s amíg képtelen ezt felismerni, addig a múltja határozza meg, és minden igazság relatív marad.

Az egyéni sorstörténeteket állította közép-pontba nyolc főből álló alkalmi társulatával a rendező, Kocsonya Zsófi Örökölt bors című közösségi színházi előadása is a Motiváció Közösségi Műhelyben (talán nem véletlen az áthallás a szellemes címben Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvére).

A véletlenszerűen, közösségi színtereken összeverbuválódott csapat tagjai közt találjuk Kovács Borókát, akit a bOdyssey Projekt Búcsú-jában is láthattunk, illetve Ladányi Annát, akit pedig a már említett Bonci-ban. Üdítő meglepetés volt a tikkasztó szegedi kánikulában az előétellel induló tulajdonképpeni vacsoravendégség. A korlátozott nézőszámú produkció szerencsés résztvevői terített asztalok mellett foglalhattak helyet, mindegyikhez tartozott egy felszolgáló is, aki végig figyelemmel kísérte a „vendégeket”. A menü gondosan megtervezett volt, féltve őrzött családi receptekre derült fény, például arra, hogyan készül a „mindentbele czeglédi leves”, közben saját vagy ismerőstől hallott személyes történeteket ismerhettünk meg: milyen megélni egy szakítást, a születés élményét, hogyan jön össze vagy éppen szakad szét egy család, s csaknem félrenyeltünk, amikor az abuzálás került terítékre, vagy egy disszidálás megrendítő pillanatai. Közben folyamatosan dolgozott a hozományba kapott családi tésztavágó gép, halkan adott aláfestő zenét a megrendítő sorsmonológoknak vagy párbeszédeknek. Remek az alapötlet, hiszen nálunk az evés közösségi élmény, a közös családi étkezéseknek hagyománya van. Proust madeleine-je óta pedig toposz az ízek és emlékek felidézésének összekapcsolódása. A drámapedagógia eszköztárának alkalmi használata felismerhető ugyan (például a bizalomjátékban), azonban a közönség bevonása nem sikerült maradéktalanul, kevés ehhez a „felszolgálók” és asztaltársaságuk kapcsolódása, illetve megszólítása fogásonként. Végül az ízek mégis összeértek, s mire kifőtt a kézzel gyúrt tészta is, összerakhatta ki-ki a maga pestóját hozzá. Hiszen ez mindannyiunknál csakis más és más lehet.

A színházi műfajok sokszínűségében tobzódva láthattuk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Meneküljünk ebből a rettenetes házból! című nem hagyományos felolvasószínházát, amelyet az egykori II. éves teatrológia szakos hallgatók – Dögei Mátyás, Jankovics Katalin, Kósa-Szigethy Zsófia, Stoian Antónia – készítettek Purosz Leónidasz drámaíró szakos hallgatóval közösen. Nemcsak azt idézhetjük fel az előadás által, milyen érzés egyetemistának lenni, vizsgára készülni, amikor a napunk amúgy is zsúfolt, hanem részesei lehetünk egy próbafolyamatnak, amelyben nem tudunk időpontot egyeztetni, közben konfliktusokat élünk meg. Felpattannak a dobozos sörök, nyílnak a laptopok, ismétlődnek a Karinthy-szövegre épülő párbeszédek, és cigiszünetek tarkítják a performatív jellegű előadást, amely az alkotók elmondása szerint hosszú improvizációk segítségével, napi négy órás próbákon készült három napon át, kőbe vésett szövegkönyv nélkül. Ez utóbbi az ún. „Kárpáti-módszer” lényege. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanító Kárpáti Péter író, ennek az előadásnak a vezető tanára azt vallja erről, hogy „szuper módszer annak kipróbálására, a való életben hogyan működnek a dinamikák”. Ebben a produkcióban is igazolódott, hogy ez az alkotói módszer abszolút működőképes.

A KV Társulat Nem beszélve arról, hogy… című munkája szintén kísérletezik (író-rendező: Reisz Gábor). Film a filmben – ezúttal a színházban. Egy film pereg ugyanis a szemünk előtt arról, hogyan is készül ma Magyarországon egy film, milyen buktatói vannak a sztori megírásának, melyek a fontos szempontok a szereplők kiválasztásánál, hogyan lobbizzunk és finanszírozzuk a forgatást. Vajon a Nemzeti Filmintézet támogatja-e majd? Végül kiderül, mindez csak a fedősztori, hiszen a mélyben a forgatókönyvírónő (Száger Zsuzsanna) párkapcsolati problémája bontakozik ki, s a villamoson hallott történet az eltűntnek hitt Lauráról csak a kiváltó oka annak, hogy magánéleti válságát kiírja magából. Kenéz Ágoston, Szabó Domokos, Tarr Judit, Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina és Walters Lili sok humorral átszőtt, hiteles alakítása köti össze a lazán összefűzött (vagy összevágott) jeleneteket; a minimalizált díszlet és kellékhasználat (öt szék), a szereplők egyszerű, fekete öltözete (csak a filmbeli Laura visel színes ruhát, aki a civil szférából pottyan elénk) szomorú képet fest arról, milyen ma Magyarországon a kultúra megbecsülése és támogatása.

Ha már a társművészeteknél tartunk, két táncprodukció is bekerült a programba. A game changer alkotói, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre táncművészek a kortárstánc-performansz világában először alaposan behúzták a nézőt a csőbe, mondhatni helyzetbe hozták, egy előadás résztvevőévé tették. Azzal kezdték, amivel amúgy zárni szoktak egy (színházi) előadást: a Régi Zsinagóga színpadán egy közönségtalálkozóba csöppentünk, a bevett színházi konvencióknak megfelelő felállásban. Az alkotók a játéktérben fehér műanyag székeken ülve arról kezde-ményeztek beszélgetést, ami még meg sem történt. Kérdezésre buzdították a nagyérdeműt arról, amit még nem is látott. Akinek „leesett a tantusz”, könnyedén belement a játékba, releváns vagy éppen irreleváns kérdéseket tett fel a táncosoknak az elképzelt előadásról, ők hárman pedig kellő komolysággal válaszoltak vagy éppen passzolták vissza a nézőknek a kapott labdát. Szóba hoztak olyan témákat is, amelyek az alkotófolyamatra vonatkoztak vagy éppen önmagukra, a művészekre. Végül következett a fergeteges precizitással előadott tánc. Minden ín és izom zenére (vagy valami belső hangra) mozdult. A game changer úgy írta át a játékszabályokat, hogy lazán baltát állított a térbe, bizonyítva, minden relatív és felülírható.

Fehér Ferenc, Lőrinc Katalin és Pál Zoltán a DISCO 142 című előadásban (fotó: thealterphoto2024)

A DISCO 142 ennél sokkal könnyedebb és felszabadítóbb élményt nyújtott. Fehér Ferenc, Lőrinc Katalin és Pál Zoltán egy régmúlt világot idéz fel. A színpad hátuljában, középen a klasszikus discogömb, s főszereplő még egy füstgép. A két, fekete-fehérbe öltözött, eltérő korú férfi párosába beférkőzik a nő, aki hódítani akar, kacér, flörtöl velük, időnként megfigyelő marad. Semmi különös nem történik, „csak” táncolnak, kidőlnek, szeretnek, lélegeznek és/vagy látványosan fújtatnak. Léteznek és élvezik azt. Fergeteges produkciójukat a közönség vastapssal jutalmazta.

FÜGE Produkció zárta a fesztivált, Kovács Dominik és Kovács Viktor MILF című one-woman showja, melyet Gergye Krisztián rendezett. Ha egy 30-as, 40-es nőre azt mondják: MILF, az inkább bántó, mint pozitív címke. De hát hogy is van az, hogy korunkban társadalmilag elfogadott az idősebb férfi és jóval fiatalabb nő kapcsolata, fordítva viszont már kevéssé tolerálja a közvélemény? Vajon lehet-e boldog egy negyvenes nő és egy huszonéves férfi? A színpadon rózsaszín led ível át (a korkülönbségből adódó szakadékok is ennyire fényesen hidalhatóak át?). Az operakritikus (!) Csanaki Eszter (Pető Kata) kislányos álmokat szövögető szőke Barbie-nak öltöztetve (jelmez: Nagy Fruzsina) próbál megküzdeni az előítéletekkel Istiért (Rohonyi Barnabás testesíti meg), aki amúgy maga a tökély, főz, mos, mesél Eszter gyerekeinek, még a bemutató utáni kritikát is megírja helyette – ám 22 évvel fiatalabb, ez pedig komoly probléma. A néma szereplő alsónadrágjai beszédesen váltakoznak, jelezve az idő múlását – kedvencem a pitykés néptáncos. Humorosak a jelenetek, Pető Kata pedig monologizál rendületlenül. Az általa megformált Eszter szerethetően esendő lény, aki időnként igazi dívává válik, (zene: Matisz Flóra Lili). A való életben azonban megmarad annak, akivé szocializálódott: legyűrhetetlen megfelelési kényszerrel küzdő, önbizalomhiányos nőnek.

A Thealter idén is tükröt tartott a világnak – szívesen nézünk bele jövőre is.

Ódor Klára

Színészek, táncosok a kifutón

Nagy Fruzsina jelmeztervező munkáiból Kifutópálya címmel divatshow-t rendeztek a Magyar Zene Házában 50. születésnapja alkalmából (idei színházi munkái eddig a Mefisztoland a Katona József Színházban és az [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt az Örkényben). A helyszín nem véletlen. A földszinti kiállítótérben a londoni Victoria and Albert Museum jóvoltából a Dívák és ikonok című kiállítás látható, ahol  többek között Rihanna, Björk, Lady Gaga, Tina Turner, Cher, Marilyn Monroe, Maria Callas fellépőruháiban gyönyörködhettünk, kibővítve olyan magyar dívákéival, mint például   Marton Éva, Péterfy Bori, Rúzsa Magdi, Koncz Zsuzsa.

Fúzió / Test-mez – az MTE hallgatói a MOME növendékeinek kollekcióiban (fotó: Józsa Ágnes)

Divatbemutató úgy az igazi, ha a ruhák nem kiállított tárgyak, hanem a modell lendíti mozgásba az anyagokat, a formákat. Koncert volt ez és performance. Nagy Fruzsina – Dr. Nagy Fruzsina DLA, a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakának oktatója, aki a hallhatóit is sikerrel kijuttatta 2023-ban a Prágai Quadriennáléra, s ott a Merre tartunk című installációjukkal megnyerték a diákkiállítás pályázatát – rendkívüli látásmódú és a különböző anyagokkal, technikákkal folytonosan kísérletező, különleges látványokat produkáló alkotó. Itt most meglepő anyagokból és formákkal készített munkáit különös módon láthattuk.

A selymektől-tülltől a zsákvászonig, a linóleumig és PVC-csőig, a luftballonig minden anyag emberi alakra szabható általa és megmozgatható. A fantáziájának és kézügyességének úgy tűnik, nincs határa. Az emberi test és a világ viszonyának sokféle aspektusa jelenik meg jelmezeiben, maszkjaiban. A Magyar Zene Házában ötven közreműködő: színészek, rendezők, kollégák, barátok, rokonok vonultak fel a százötven bemutatott jelmezben. Csak egy-két név: Jordán Adél, Járó Zsuzsa, Józsa Bettina, Juhász Kata, Kovács D. Dániel, Kovács Patrícia, Pelsőczy Réka, Rohonyi Barnabás, Rujder Vivien, Székely Kriszta, Tasnádi Bence, s a jelmeztervezők közül két név: Tihanyi Ildi és Devich Botond, de többször végiglejtett a kifutón különböző kollekciókban Rozgonyi Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház alapítója és vezetője is.

Igazi show volt. Zenéjét Vajdai Vilmos (a Katona József Színház s a Táp Színház színész-rendezője, zenei dramaturg, itt disc jockey) állította össze és keverte, koreográfusként Duda Éva és Papp Tímea működtek közre. Az esemény a FÜGE Produkció, a Jurnyi Ház és a Magyar Zene Háza együttműködésében jött létre.


*

A Trafó sem maradt el a kifutós programok terén. Fúzió / Test-mez címmel a Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) modern táncszakos, V. évfolyamos növendékei léptek fel s mutatták be koreográfiáikat, majd a ruhabemutatón – itt is volt kifutó – a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) jelenlegi és végzett jelmeztervező szakos növendékeinek kollekcióiban vonultak fel. Nem véletlen a párosítás, hiszen Dr. Lőrinc Katalin Harangozó-díjas táncművész az MTE, Szűcs Edit pedig a MOME oktatója, de ő az Állami Népi Együttes produkcióinak jelmeztervezője is – innen a tánc iránti vonzódás –, s az együttműködés hosszú múltra tekint vissza. Mindketten nemcsak nagyszerű művészek, kreatív alkotók, de elkötelezett pedagógusok is, akiknek fontos a fiatalok képességeinek kibontása.

Kifutó – Nagy Fruzsina jelmezei (fotó: Józsa Ágnes)

A táncosok 2024-es tavaszi vizsgaanyagából a Most épp 12, a Tereink (koncepció: Lőrinc Katalin) és a „A tanár nem szól bele” – házifeladat, a tanár nem szól bele sem a zeneválasztásba, sem a stílusba, sem a mozgásanyagba, sem a munkamódszerbe – című koreográfiákat láthattuk a tehetséges fiatalok előadásában.

Két egyetem, a MOME és a Táncművészeti hallgatói mutatkoztak meg a maguk műfajában, mégis összekapcsolódva. A táncelőadások végén kifutót gördítettek a színre, amelyen a MOME jelmeztervezőinek közelmúltbeli alkotásait mutatták be az MTE táncosai. Mivel olyan sok volt a bemutatandó, nemcsak a modern tánc, de a klasszikus balett szakos növendékek is beöltöztek a fantasztikus kreációkba. Az est háziasszonya Lőrinc Katalin volt.

Olyan erőteljes képözönben élünk, hogy fölerősödött a látvány szerepe. A érzékelési ingerküszöbünk is ennek megfelelően módosult. Nagyon másnak, különösnek kell lennie mindennek ahhoz, hogy észrevegyük a hétköznapi, de akár a színpadi szín- és formakavalkádban is. Egyelőre győz a kreativitás.

Józsa Ágnes

Egy Olaszországban megjelent kötet margójára

A 130 évvel ezelőtt, 1894. augusztus 4-én született és 75 évvel ezelőtt, 1949. május 17-én elhunyt Balázs Béla neve ma a közvéleményben annyira a filmművészettel kapcsolatos tevékenységét idézi fel, hogy emellett teljesen elhomályosodnak egyéb szépirodalmi és elméleti munkái, prózája, versei, esztétikai írásai. Néhány bátortalan kísérlettől eltekintve, kifejezetten színházzal foglalkozó gondolatai nem jelentek meg magyar kiadásban, ennélfogva nem is nagyon képezték kutatás tárgyát. Ezért különleges jelentőségű, hogy egy olasz kutató, Eugenia Casini Ropa már 1980-ban közzé tett egy válogatást Balázs Béla színházi írásaiból. A dolog jelentőségét emeli, hogy ezt a válogatást egy rövid bevezetővel ellátva nemrég újra megjelentette.

Eugenia Casini Ropa Olaszország egyik legjelentősebb tánctörténésze, esztétája, a Bolognai Egyetem, az egykori DAMS (Discipline delle Arti, della Musica e dello Spettacolo) Művészet, Zene és Előadó-művészet Tudományágai tanszékén a tánc és pantomim kurzus alapítója (1992). Egykorinak nevezzük, mert az utóbbi években átalakult az olasz egyetemi struktúra, de a korábbi szakok az új felállásban is megmaradtak. A bolognai volt Olaszország első ilyen tanszéke, máig is a legnagyobb presztízsű. Célja az elmélet és a gyakorlat összekötése volt, tág teret adva a fantáziának, a kreativitásnak. Különlegessége a jelentékeny tanáregyéniségek működése volt (kezdetben Umberto Eco is itt tanított), a nagyszabású, új megközelítésű elméleti összegzések, a nagy újító, nemzetközi színházi műhelyekkel való közvetlen együttműködés, ami a diákok számára gyakorlati képzést is nyújtott. A partnerek, meghívott vendégek között szerepelt a Living Theatre, Jean-Luc Godard, az olasz színház fantasztikus színész-rendező-drámaírója, Carmelo Bene, az ismert filmrendező, Bernardo Bertolucci és mások. Sok évig együttműködtek az ISTA-val, (International School of Antropology), Eugenio Barbával. A tanszékről e lap hasábjain alkalom adódott megemlékezni két évvel ezelőtt, alapítása 50. évfordulóján.

Eugenia Casini Ropa az utóbbi években egyik létrehozója az iskolai Educar danzando (Táncolva nevelni) programnak, valamint részt vesz az idősek számára öröm forrást jelentő tánc szervezésében és az Associazione Nazionale Danza Educazione Società (DAS, Nemzeti Táncnevelés Társaság) szervezet elnöke.

Balázs Béla filmesztétaként Olaszországban is rendkívül elismert. Az itt egybegyűjtött színházi tanulmányai, cikkei azonban a szakemberek számára is újdonságot jelentenek. Balázs színházesztétikájának, színházi tanulmányainak legjavát mutatják be, melyek berlini emigrációja idején, az 1920-as évek végén keletkeztek és az ottani lapokban jelentek meg.    

Könyv alakban először Casini Ropa adta ki a válogatott írásokat, munkájában a munkásszínházak, az Agitprop színház nemzetközi és magyarországi kutatásaira is támaszkodott. A cikkeken keresztül bemutatja Balázsnak „azon igyekezetét, hogy kora marxista esztétikáját személyes művészeti víziójával elegyítse, hogy újra felfedezze a feltételezett eredeti, még hamisítatlan gyökereket, amelyekre egy új színház koncepciója épül”.

A könyv bevezető részében a kutató az olasz közönség számára vázolja Balázs Béla életét, pályájának állomásait, szépirodalmi és elméletírói munkásságát. Balázs holnapos, nyugatos indulás után két verseskötettel, három nagyszabású és két egyfelvonásosokból álló drámakötettel, több színpadi bemutatóval, számos novellamegjelenéssel és mesekiadással, továbbá több komoly elméleti dolgozattal a háta mögött jutott el dramaturgiájának/színházelméletének megfogalmazásához 1918-ra, illetve 1922-re. A Dramaturgiát a Szellemi Tudományok Szabadiskoláján adta elő 1918-ban, és nem véletlen a cím megváltoztatása: az 1922-ben megjelent második kiadás, amely már A színjáték elmélete címet viseli, a pétervári forradalmi performansz bemutatásával vezeti be a színházesztétikát, nagyobb hangsúlyt helyez a jelenlét, a jelenvalóság kategóriájára és a színházi előadás szertartásjellegére, mint az első kiadás. Mindemellett nem feledkezik meg az európai dráma olyan sarokpontjairól sem, mint a cselekvés, a dialógus és a karakter. A dolgozat eszmei háttere szorosan kapcsolódik néhány évvel korábbi Halálesztétika című tanulmányához, melyet Georg Simmel berlini szemináriumának hallgatójaként írt (ezt a momentumot a bevezető életrajz nem említi, de Balázs eszmevilágának kialakulásában fontos szerepe volt). Ebben a forma fontosságát hangsúlyozza a drámai műben, különösen a tragédiában. Ez a tanulmány alkotja az olasz kötet első felét.

Fél évtizednyi bécsi újságíróskodás után, melynek során megfogalmazta – nagyrészt az előbbi alapokon – filmesztétikáját, miközben szépirodalmi munkásságát is sikeresen folytatta, többek között egy újabb verseskötettel és csodaszép meséivel, 1926-ban Balázs Béla Berlinbe költözött. Ez az időszak volt a Weimari Köztársaság igen gazdag, sokszínű kultúrájának időszaka, Balázs Béla pályájának is a legérdekesebb periódusa, mely a leginkább inspirálta utópisztikus megközelítésekre is. Casini Ropa főleg az ekkoriban megjelent cikkeket, tanulmányokat dokumentálta kutatásaiban. Az író-rendező, esztéta, kultúraszervező Balázs 1931-es Moszkvába településéig igen aktívan működött közre a baloldali kultúra világában, a legjelentősebb film- és színházi rendezőkkel dolgozott együtt, így Erwin Piscatorral, Georg Wilhelm Pabsttal, filmszövegkönyveket írt, részt vett a Népi Filmkultúra Szervezetének irányításában, melynek elnöke Heinrich Mann volt, a szaksajtóban rendszeresen publikált, tovább dolgozott filmelméletén, ekkor adta ki a munkás színjátszók számára írt darabjait, előadásokat tartott, jelentős szerepet vállalt a munkás színjátszás irányításában, a Munkásszínjátszó Szövetség vezetője volt. A Német Munkásszínházak Ligájához több száz csoport csatlakozott az agitációnak, valamint egy szovjet csoport nagysikerű turnéjának köszönhetően. Balázs írásaiban is foglalkozott a munkásszínjátszás elméletével. Két jelentős előadás jött létre műveiből: a Père la Chaise falai című, (1928), mely a Párizsi Kommün bukását vizsgálta, valamint az Emberek a barikádon (1929) a Vörös Hadsereg harcáról a Nagy Októberi Szocialista Forradalom idején.

Balázs Béla esztétikai és színházi tevékenységét a kísérő tanulmány szerzője egy másik cikkében a német Agitprop színház összefüggéseiben is vizsgálta. A munkásszínházak a XIX. századi szocialista pártok, a születő munkásmozgalom hagyományait folytatták, melyek nagy fontosságot tulajdonítottak a munkásművelődés megteremtésének. Eleinte a polgári kultúrából kölcsönözték a leggyakoribb kulturális műfajokat, táncesteket szerveztek, melyeket előadások, szavalatok, prózai művekből – például klasszikusoktól – vett részletek felolvasása, kórusok, amatőr előadások, élőképek bemutatása előzhetett meg.

A Weimari Köztársaság színes kulturális életében a fiatal német kommunista párt támogatta önszerveződő munkásszínházak létrejöttét. A színházat propagandaeszköznek is tekintette. Művészek, mint például Ernst Toller, beszélő kórusokat (Sprechchor) írtak. Az előadók kórusban szavalták erőteljes szociális tartalmú verseiket. Sok ilyen csoport alakult, az előadásokat dialógussá, vitává is alakították. A későbbiekben jelentékenyebbé vált a teatralitás, így érzelmileg is jobban megszólították a nézőket, és erőteljesebb politikai hatást értek el.Nagy figyelemmel fordultak a szovjet kultúra felé, mély érdeklődéssel viseltettek a proletariátus művészethez, kultúrához fűződő kapcsolatáról szóló tanulmányok iránt. Az önszerveződő munkásszínházakat értelmiségiek is támogatták. Erwin Piscator kétfajta propagandaelőadást is kidolgozott: egyrészt a „polgári” kabaré ihletésére készült jeleneteket, melyeket két szimbolikus szereplő adott elő: a polgár és a proletár, másrészt egyfajta, dokumentumokból összemontírozott freskót, amely lehetőséget adott történelmi, politikai reflexiókra is. Ezeket agitációs céllal alkalmanként dia- vagy rövidfilmvetítések színesítették. Az előbbi inkább szatirikus hangvételt jelentett, az utóbbi didaktikusabb volt, mindkét műfaj nagy sikert aratott, a nézőkre nagy érzelmi hatást gyakorolt.

1927-ben a szovjet „Kék ingesek” csoport turnéja megismertette az „élő újság” előadást, melyhez a párt direktíváit és híreit színházi revü formájában montírozták, így tudták eljuttatni a fontosnak ítélt információk összefoglalóit az akár távoli helyeken élőkhöz.

A német városokban jelentősen növekedett az agitprop csoportok száma, és bár a kommunista párthoz, annak propagandájához kötődtek, 1926-ban létrehozták szervezetüket, a Munkásszínjátszó Szövetséget (DAThB), melyhez igen heterogén csoportok tartoztak. 1928-ban olyan kommunista értelmiségiek vezetésével, mint Piscator, Toller, Weinert, Berta Lask, Johannes R. Becher, Balázs Béla, Erich Muhsam, „A művészet fegyver” jelszavával megtartották kongresszusukat, ahol művészeti vezetőnek Balázs Bélát választották meg, a vezetőségbe pedig Arthur Piecket, aki a későbbi DDR fontos politikusa lett.

A színházi mozgalom hőskora a Weimari Köztársaság időszakának vége felé, körülbelül az 1926–30 közötti négy évre esett. 1930-ban a szervezet mintegy 500 csoportot, 10 000 tagot tudhatott maga körül. Sikerük záloga a kollektív önszerveződés, a közvetlen és agresszív színházi formák, valamint a közönséggel való „organikus” kapcsolat lehetett. Egy-egy csoport alig tíz főből állt, tagjai szinte kivétel nélkül munkások voltak, akik teljes szabad idejüket a színháznak szentelték. Előadásaikat maguk finanszírozták, ezekből esetenként kisebb bevételük is származott. Sokfelé játszottak, munkások a munkásoknak, homogén, velük egyívású közönségnek. Szintaktikailag és lexikailag egyszerű szövegeiket maguk írták, s többnyire hangsúlyos ritmusban előadható rövid párbeszédekből álltak. Aktuális témákat választottak, szatirikusan kommentáltak politikai és társadalmi helyzeteket, visszaéléseket, és forradalmi harcra szólítottak fel. Hasonlóképpen egyszerű volt a színrevitel is, papírszalagokon, táblákon is megjelentek szövegek. A szereplők nem egyénekként, hanem jellegzetes karakterekként jelentek meg, sematikusan mozogtak, a közönséget véleményük kinyilvánítására szólították fel, gyakran voltak szatirikusak, de semmiképpen sem realisztikusak. A játékmódhoz hozzá-tartozott a brechti színháznak is alapját képező elidegenítés.

A kötet második részében ennek a korszaknak a publicisztikai terméséből találunk válogatást. Olvashatunk itt bírálatot „hagyományos” színházi előadásról és kollektív, munkás-, politikai és gyermekszínházról, valamint a színház kutatásáról és emlékezetéről. Egy kivételével valamennyi publikáció 1928 és 1930 között a berlini Weltbühne, illetve az Arbeiterbühne című lapban jelent meg, a kivétel egy 1949-es almanachban megjelent előadása az utcaszínházról. Balázs, miközben aktivistaként közreműködője, szervezője, szerzője, rendezője volt a munkásszínházi mozgalomnak, mint színikritikus ünnepli Asta Nielsent, a kiváló színpadi alkotót – akárcsak filmes könyveiben a filmszínésznőt. Schnitzler Bernhardi professzorának új bemutatója kapcsán a közönség megváltozásáról ír a 18 évvel korábbi bemutatóhoz képest. Arnold Zweig Grischa őrmesterében viszont a „humánus eszmék” álságos propagandáját leplezi le a háborús időben. C. K. Munrónak a Volksbühne színpadáról négy előadás után lekerült Pletyka (nagyjából fake news jelentésben) című darabja kapcsán a háborút előkészítő folyamatokat és a művészet ezzel összefüggő felelősségét veszi szemügyre. Szergej Tretyakov Üvölts, Kína című művének két előadását összehasonlítva, Mejerhold berlini előadásának kisebb sikerét Peter Buch frankfurti bemutatójához képest annak tulajdonítja, hogy Oroszországban már lezajlott a forradalom, ott a közönség mást vár a színháztól, mint Németországban. Talán éppen ennek az előadásnak kapcsán írt cikket a maszkok és a mozgás szerepéről, ami szorosan kötődik saját munkásságának másik terepéhez, a báb- és táncjátékok világához. Foglalkozik a gyermekszínházak ügyével, ami már 10 évvel korábban, a közoktatásügyi népbiztosság osztályvezetőjeként is szívügye volt. Az utcaszínházról szóló, 20 évvel későbbi szövege szépen visszacsatol a Dramaturgia második kiadásának új bevezető szövegéhez, a témára majd a Fényszóróban is visszatér.

A kötet talán legfontosabb írása a munkásszínházról szól. Ezt magyarul közölte a clevelandi Új Előre című lap is, a téma pedig folyamatosan foglalkoztatta Balázs Bélát, aki a munkásszínházban találta meg a kor adekvát művészetét, amely egyben megvalósítja fiatalkori elméletében megfogalmazott ideálját. Hazatérvén a Fényszóróban vitát is indított a kérdésről. Nem a hivatásos művészet ellenében propagálta a munkásszínházat, nem is a hivatásos színház műkedvelő utánzatát látta benne, hanem ugyanúgy a vallásos eredetű tömegrítusból kialakuló jelenségnek tekintette, mint amazt. Önálló fejlődési utat látott benne: akárcsak a klasszikus európai színház, „hasonlóképpen született meg a munkásszínjátszás tömegek lelkesedésének és hitének kifejezéseképpen, a forradalmi, nagy munkásgyűléseken Oroszországban” – írta 1945-ben. A munkásszínházat a színházművészet egyenrangú új útjának tekintette. 1948-ban, néhány hónappal halála előtt visszaemlékezett erre a színházi tömegmozgalomra, melynek „hősies története, sok hőse és mártírja volt”, és amelyről úgy gondolta, hogy egy napon a német gyerekek tanulni fogják az iskolában, mert nem „a színpadi stílus volt az, amelyet meg akart újítani, hanem a világ.”

Az elegáns kis kötet gazdag bibliográfiával zárul, melyben a magyar tanulmányok, kiadványok is szerepelnek, s célja a további kutatások segítése.

Fried Ilona – Lenkei Júlia

*Scritti di teatro. Dall’arte del teatro alla guerriglia teatrale, a cura di Eugenia Casini Ropa, La Casa Usher, Firenze‒Milano 1980, Cue Press, 2023

Beszélgetés Widder Kristóf rendező-koreográfussal

Widder Kristóf színész, színházrendező, koreográfus a diplomaszerzés után sza-badúszó volt, 2021-től pedig a Forte Társulat tagja. Sztravinszkij A tavaszi áldozat című művére készített koreográfiájával 2017-ben a Thealter Fesztiválon Junior-díjat kapott. 
A Forte Társulat tagjaként sokféle a szerepköre, táncol és színész is.

Fotó

Widder Kristóf

Gyerekkorom óta érdekelt a színház. Édesapám nagy színházrajongó, nagyon sokat jártunk a családdal különböző előadásokra. Gyerekként A dzsungel könyve és A padlás volt nagy élmény, aztán később, már kamaszként a Krétakör, a Katona, az akkor alakuló Örkény Színház előadásai szippantottak be.

Az előadások vagy a gondolkodásuk a színházról ragadták magukkal?

A próza mellett az a különleges színházi világ is vonzott, amihez kapcsolódott a mozgás és a tánc. A Katonába akkor erősen integrálódott, intenzíven jelen volt Bozsik Yvette társulata. Akkor kezdtem el járni a Közép-Európa Táncszínházba Horváth Csaba előadásaira, néztem Frenákot a Trafóban, az Artust stb. Nem is tudnék kiemelni egy alkotót, vagy egy előadást, inkább ezek összessége okozott egy zsigeri vonzódást ehhez a művészeti ághoz. Tulajdonképpen kamaszkorom óta tudom, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Nézőként mindig nagyon inspirált a tánc és a mozgás, de amikor jött a pályaválasztás, azt gondoltam, én erről már lekéstem, mert a gyerekkoromból kimaradt a tánc.

Mi volt az, ami nem maradt ki?

Szüleim magyar‒angol szakos tanárok. Anyukámnak erős a vonzalma a zene iránt is, és mindketten nagyon fontosnak tartották, hogy minél többféle dologba belekóstoljak. Zenei tagozatos általános iskolába jártam, délutáni elfoglaltságaim között ott volt Földessy Margit színjátszó stúdiója. És mint említettem, ekkor varázsolt el teljesen a színház, azon belül többek között Horváth Csaba előadásai is.

Mi volt az, ami ezekben a produkciókban megfogta?

A nyersesség és a nagyon mély érzékenység. A Barbárokra és a Mandarinra nagyon élénken emlékszem. Olyan letaglózó erő sugárzott ezekből az előadásokból, hogy a székbe szögezett, közben pedig nagyon érzékeny viszonyok, érzések ábrázolását láttam. Bátorság és érzékenység, ez a kettő együtt, ami megfogott.

De bölcsészkarra jelentkezett, és járt anglisztikára, gondolom, szülői javallatra.

Igen, de ez nem volt ellenemre, mert szándékom volt, hogy jól megtanuljak angolul. Úgy gondoltam, hogy amíg nem vesznek fel a színművészetire, addig a bölcsészkarra járok, fontos volt, hogy hasznosan töltsem az időt. Aztán ez nem teljesen így lett, de az már másik kérdés.

Próbálkozását a Színművészetivel a szülők hogy fogadták?

Nem volt könnyű, féltettek, de ahogy teltek az évek, egyre inkább elfogadták, hogy nem fogom feladni. Amikor pedig érettségi után két évvel felvettek, elfogadták, hogy ezt választottam.

Semmi mást nem akart, csak ezt a Horváth Csaba-féle színházi világot?

Azt gondoltam, hogy engem úgysem fog felvenni, mert nincs táncos múltam. A prózai rendező szak is érdekelt, de az nem indult sem az érettségim évében, sem az azt követő évben. Aztán amikor meghirdették a fizikai színházi szakot, úgy kommunikálták, hogy nem szükséges a mozgásos előképzettség. Azt gondoltam, megpróbálom. Az, hogy felvettek, egyrészt hihetetlen volt, másrészt meg nagyon felszabadító. Mi voltunk az első fizikai színházi rendező-koreográfus osztály, annak minden előnyével és hátrányával. Érződött az elején, hogy volt az egyetemen egy „ezek kik és mit csinálnak itt?” hangulat. Évek alatt azonban Horváth Csaba vezetésével utat tört magának ez a szak, és negyed-ötödévre érződött, hogy elfogadták. Most pedig már a harmadik fizikais osztály fog hamarosan diplomázni.

Kik tanították? Volt külön mozgásóra?

Nagyon intenzív munka folyt. Horváth Csaba egy külön bolygó volt az egyetemen.

Most is külön bolygó...

Igen, és szabad kezet kapott, olyan tanárokat is hívhatott, akik korábban nem tanítottak az egyetemen. Sok alkotóval találkoztunk, például Gál Eszter, Goda Gábor, Grecsó Zoltán, Rujsz Edit, de tartott kurzust az osztálynak Zsótér Sándor, Máté Gábor, Ascher Tamás és Szász János, Janisch Attila is. Ez a sokszínűség volt a képzésünk egyik legfontosabb pillére. Lukáts Andor volt a társosztályfőnök. Olyan széles látószögű volt a képzésünk, ami az elaprózottság mellett felvértezett bennünket arra, hogy később sok mindennel foglalkozhassunk.

Diplomát szerzett. Hogyan volt tovább?

Lediplomázik az ember, és hirtelen belecsöppen a semmibe. A szerencsések szerződést kaptak, én szabadúszó voltam sokáig. Nagyon apránként, egyesével jöttek be a munkák.

Egzisztenciálisan mi volt a segítség? 
A szabadúszás a legkeményebb dolog.

Úgy diplomáztam le, hogy csak annyit tudtam, szeptemberben rendezni fogok a Vörösmarty Színházban Székesfehérváron, ahol akkor Horváth Csaba a művészeti tanács tagja volt – ahogy most is az. Rajta keresztül történt ez a felkérés. Akkor még az ötödéves munkáimból voltak valami kis pénzek, és a szüleim is segítettek. De előre nem láttam. Mire elkezdtem a fehérvári munkát, jött egy feladat, egy alkalmazott koreográfusi felkérés a Pesti Magyar Színház Frankenstein című előadásába. Már nem is tudom, hogy mi volt a következő, de valahogy mindig jött valami. Az első két év így telt. Csak később jött el, hogy tavasszal már tudom a teljes következő évadomat. Nagyon lassan épült ez fel. Ahogy egyre több emberrel találkoztam és dolgoztam, egyre több helyre hívtak. Az elmúlt három évadban a Forte Társulat tagja lettem színészként, ami mellett továbbra is dolgozom szabadúszó rendezőként és koreográfusként.

Életében folyamatosan jelent volt Horváth Csaba és dolgoztak is együtt.

Két évvel a diploma után Bartók Concertójába hívott, amit az Ördögkatlan Fesztiválon mutattunk be, és attól kezdve minden évadban voltam vendégként a Forténál, immár három éve pedig tag vagyok. Erről is ugyanúgy gondolkodtam sokáig, mint a színművészetis felvételin, hogy biztos nem vesz majd fel, ezekben nem volt igazam szerencsére.

Mielőtt bekerült, melyek voltak a fontosabb fortés feladatok?

A Concerto és az 5. Vonósnégyes közvetlenül egymás után készült, és aztán együtt játszottuk őket. Mind a kettő nagyon fontos volt nekem, mert az öt egyetemi év alatt az előadói oldalon a tánc- és a mozgásórákon éreztem magam a legkomfortosabban. Csabával az egyetem után a Concertóban is mozgásos feladatban találkoztam újra. Aztán ahogy telt az idő, egyre magabiztosabb lettem színészként is.

Horváth Csaba kompozíciói erőteljesek. Többnek nagyon erős irodalmi alapja van, mint például a Toldinak, vagy A nagy füzetnek. Az előbbi gyönyörű versezet, a másik szövevényes lelki történet, amely mozgásvilágot ölt...

Ezekbe az előadásokba és a Bűn és bűnhődésbe is később kerültem be szerepátvétellel, de nagyon fontosak számomra, mert ezeket nézőként néztem úgy, hogy milyen jó lenne játszani bennük... A Toldi több mint tíz éve van műsoron, újabb és újabb generációk nézik. A többiek több mint kétszázszor, én még csak kb. hatvanszor játszottam. Nagyon élvezetes ezekkel a szövegekkel foglalkozni Csaba nyelvén. Mindig nagy élmény ennyi előadás után is, mindig újabb és újabb szépségeket észrevenni bennük.

Szereplő is, de különböző előadásokban már munkatársa is Horváth Csabának.

A zenei részben szoktam segíteni, ha Csaba valami feladatra alkalmasnak lát. Legutóbb az Akár Akárki című előadáshoz készítettem átiratokat különböző reneszánsz kórusművekre. Borbély Szilárd műve verses alkotás, Csaba ötlete az volt, hogy emeljük be John Dowland angol lantművész, zeneszerző (1563‒1626) műveit, és néhány darabbeli dalszövegre keressünk közülük dallamot. Ő is keresett, én is, azokat szövegre illesztettem, ha kellett átdolgoztam és betanítottam. Szokták mondani erre a szakmára, hogy olyan, mintha az ember a hobbiját csinálhatná. Az, hogy én a színház mellett a zenével is foglalkozhatom, külön ajándék.

Először az előadásokhoz mozgást tervezett, aztán rendezett, utóbb pedig zenei alkotóként is közreműködik.

Több lábon kell állni. Ezt a mondást úgy alakítottam magamra, hogy a színházi szakmán belül állok több lábon. Ez nagyon sokszor mentett meg a munkanélküliségtől, a pályaelhagyástól. Ha anno csak egy irányban indulok el, sokkal kisebb esélyem lett volna felszínen maradni, a szakma telített, ez tény. Ha az alkalmazott koreográfusi munkáimra gondolok, nekem mindegyik olyan volt, mintha egy plusz kurzus lett volna az egyetem folytatásaként. Ha végigdolgozhatok egy próbafolyamatot koreográfusként egy rendező mellett, akkor abból mindig rengeteget tanulok.

A színészek mindig is mozogtak, de a fizikai színházi mozgásforma teljesen más. Ennek a hatása ma már a legkülönfélébb előadásokban és rendezésekben is tetten-érhető.

A fiatalabb generáció rendezői közül szinte valamennyien intenzíven foglalkoznak azzal, hogy a testével hogyan van jelen a színész. Most nem a mozgásszínházi előadásokra gondolok. A térhasználat egyre fontosabb, illetve a fizikalitás, a testtel való kifejezés, amivel nagyon sokféle érzelmet, plusz jelentéstartalmat ki lehet fejezni. Nemcsak a hangsúlyozás, a hangképzés, a könnyek meg a nevetés a színész eszköztára, hanem az egész teste. Valójában ez az evidencia mégis csak az utóbbi néhány évtizedben került előtérbe. Alkalmazott koreográfusi munkáim legnagyobb részében korosz-tályom rendezőivel dolgoztam. A mi osztályunkból és az utánunk következő fizikai színházi osztályokból többen is rendszeresen dolgozunk rendezők mellett koreográfusként.

Alkalmazott koreográfusként milyen feladatokat kellett rendezők mellett megoldania?

Nagy elánnal beszéltem a prózai előadásokról, de nekem azok voltak mégis a legfontosabbak, ahol táncot koreografálhattam. Az alkalmazott koreográfusi munkáim közül számomra legfontosabb az egyik legfrissebb, A katona története Sztravinszkij zenéjével, amit a Trafóban Gardenö Klaudia rendezett.

Hogy akadtak egymásra Gardenö Klaudiával?

Amikor készült erre az előadásra, ajánlottak neki engem. Sztravinszkij kapcsán kerültem szóba, hiszen néhány évvel korábban a Thealter Fesztivál segítségével készítettem el a Tavaszi áldozatot. Hamar megtaláltuk a közös hangot. Az nagyon inspiráló, amikor egy rendező megbízik annyira a mellette dolgozó koreográfusban, hogy – természetesen az ő koncepcióján belül maradva – szabad kezet ad. Nagyon élvezetes munka volt. Sajnálom, hogy csak két előadást élt meg.

Koreográfusként is sokféle feladatot kapott már…

Kétféle koreográfusi megbízásról beszél-hetünk. Volt néhány önálló koreográfiám. Ilyen volt a Tavaszi áldozat és a Bernarda Alba háza. Engem nagyon érdekel ez a műfaj, csak nagyon nehezen lehet rá pénzt szerezni. Szívem szerint többet dolgoznék önálló koreográfián, de nincs erőm és lehetőségem összekalapálni rá a pénzt. Itt kell egy plusz belső indíttatás, ami persze megvan, de aztán jön a házalás, a kalapozás, ami már kevésbé megy. Ahogy egyre többet dolgozom színészként, nemigen maradt időm és terem a koreográfusi munkákra. Az utóbbi években szinte nem is vállaltam el ilyet. Kivétel volt A katona története, mert Sztravinszkijt nagyon szeretem. Korábban dolgoztam koreográfusként Szenteczki Zitával, Hargitai Ivánnal, Koltai M. Gáborral. Ezekből a munkákból nagyon sokat tanultam. Mostanában elsősorban inkább színészként és rendezőként dolgozom.

Színészként a Pinceszínházban láttam Nyári Ádám diplomarendezésében…

Számomra ez különösen izgalmas, mert színészként szinte csak Horváth Csabával dolgoztam eddig. Találkozni mással már csak a változatosság okán is nagyszerű. A másik nagyon vonzó dolog ebben a feladatban az anyag, a szöveg, a mondanivaló. Müller Péter két Akutagava-írást gyúrt egy darabbá A vihar kapujában és a Cserje címűt. Nagyon sok titok van benne, ami számomra nagyon vonzó. Azt fontolgatja ez a mű, hogy mi is az igazság, hiszen mégis csak vélemények mentén képzelünk el magunknak egy saját valóságot. Mindenki általános igazságként gondol a sajátjára, és ha valaki nem ért azzal egyet, akkor rögtön kardot ránt. Ez a darab arról szól, hogy ha négy szemtanúja van egy esetnek, akkor mind a négyen máshogy látták, máshogy mesélik el. Az ritka színészi feladat, hogy egy jelenetet négyféleképpen kell eljátszani egy előadáson belül. Nagyon izgalmas.

Rendezőként milyen feladatot szeretne?

Eddig úgy alakult, hogy inkább kortárs darabokat csináltam. Nagyon fontosnak tartom olyan szövegek színpadra állítását, amelyek eddig még nem hangzottak el ott. Több regényadaptációval is foglalkoztam. Ilyen volt a ’84, Az üvegbúra, ezeket az Örkény Színházban rendeztem, Az arab éjszakát pedig Székesfehérváron. Dolgoztam O. Horváth Sári Lenni vagy nem című darabján a Jurányiban. Ezek mind huszadik századi szövegek. A nagy klasszikusokat sokszor feldolgozzák, és számtalanszor lehet őket újraértelmezni, de a kortársnak még nincs kánonja, nincs előélete, ki kell hámozni belőle a titkot. Ez számomra nagyon izgalmas. Két évvel ezelőtt viszont Sirályt rendezhettem Szombathelyen. Ebben az volt a csodálatos, hogy a számtalanszor elmesélt történethez hogyan nyúl az ember. Lehet-e, kell-e újat mondani. Ha az a kérdés, hogy min szeretnék dolgozni, akkor azt mondanám, hogy egyforma arányban kortársat és klasszikust. Jövőre A dzsungel könyvét fogom rendezni és koreografálni, ami egyrészt visszakapcsolódik az egyik legelső színházi élményemhez, másrészt pedig ritka lehetőség, hogy rendezője és koreográfusa is leszek egy előadásnak. Ilyen megbízásom még nem volt.

A Fortéban sokféle szerepe van, mert nagyon gazdag a repertoár.

Mint minden független társulat, a Forte sincs könnyű helyzetben, de küzdünk az árral. Van olyan darab, amit gyakrabban játszunk, és van, amit sajnos ritkábban. Ez egyrészt frissen tart, másrészt kihívások elé is állít. Nagyon különbözőek az előadások és ez nagyon inspiráló. Horváth Csaba rendezte valamennyit, mégis mindegyik más és más, színes a paletta, változatos a repertoár és ez nagyon izgalmas.

Mindegyik darab az intenzív testhasználatra épül. Hogy lehet karbantartani a fizikumot?

Elősorban nagy előadásszámmal, ami szerencsére többnyire megvan. Csaba azt szokta mondani, hogy az mindenkinek a saját dolga, hogy karbantartsa magát, helyt tudjon állni. Nincs közös tréningünk, mindenki odafigyel magára.

Készült, vágyott erre a pályára, gondolt valamit róla. Most már egy évtizeddel a háta mögött olyan lett, amilyet tervezett?

Az egyetem évei alatt azt gondoltam, hogy mi a független szféra számára képződünk. De hála az égnek, mindenféle szerepkörben megfordultunk nagyon sokan kőszínházakban azóta is. Nem gondoltam, hogy ennyire sokszínű lesz az életem és ennyire változatos. Nagyon hálás vagyok érte, hogy így alakult. Azt érzem, hogy a szellemi és testi frissességet is ez a fajta változatosság működteti bennem. Nem szűkülhetek be, mert sokfelé dolgozom, sokféle emberrel találkozom. Introvertált vagyok, de ezen a színház nagyon sokat változtatott, sokat nyitott rajtam. Néha magam is megdöbbenek, hogy mennyiféle munkám volt. Játszom, rendezek, koreografálok, mostanában ehhez még a zenei feladat is társul néha. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezekkel mind foglalkozhatom.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes