Hevesi Sándor (1)

 

Persze ha nagyon szigorúan vesszük a Máté evangéliumából származó mondást meg annak képzeletünkben rögtön megjelenő kérdőjeleit, könnyen napirendre térhetünk a mostani írás címe felett. Mert a szerzőben és az olvasóban alighanem máris kétségek támadnak arra vonatkozóan, vajon mindig mindenki a prófétát látta-e a huszadik század egyik legjelentősebb magyar színházi rendezőjében és színházvezetőjében, vagy voltak kételkedők és ellendrukkerek is a környezetében, akik annak idején (vagy jóval később, akár a közelmúltban) vitatták kivételes jelentőségét.

„Történelmi” példa akad bőven. A negyvenes évek első felében származása miatt nem emlegették, 1945 után pedig jó egy évtizeden át sokan kétségbe vonták a magyar színházkultúrában betöltött kiemelkedő szerepét. Elhallgatták személyének fontosságát vagy csak egyszerűen megfeledkeztek róla. A pártállam pontosan kidolgozott teóriák alapján igyekezett a problematikus személyek jelentőségét kisebbíteni. Még a Thália Társaság megalakulásának fél évszázados évfordulóján, 1954-ben kénytelen-kelletlen megrendezett ünnepségen is tudni lehetett, hogy csak Gobbi Hilda erőszakosságának köszönhető a rendezvény megtartása és Hevesi nevének emlegetése. 1960-ban megjelent ugyan László Anna sok fontos tényt tartalmazó és máig egyetlen Hevesi-monográfiája,1 de a kiadó „tapintata” számos tényt kénytelen volt elhallgatni mindennapjainak fordulataiból, vagy utóéletének jellemző eseményeiből. A Színművészeti Főiskolán sokáig nem esett róla szó, egyetlen tanszék tananyagában sem szerepelt, két évtizeden át még a közkedvelt pártállami rögeszmét, a „haladó hagyomány” jelzőt is elfelejtették vele kapcsolatban. A jócskán elkoptatott fogalom először alighanem Major Tamás szájából hangzott el Hevesi születésének századik évfordulóján, 1973-ban.

 

egy proféta 1

Hevesi Sándor 1915 körül (forrás: OSZMI)

 

Schöpflin Aladár 1929 és 1931 között megjelent négykötetes Magyar Színművészeti Lexikonja ezekkel a szavakkal zárja a róla szóló terjedelmes szócikket: „Működése a magyar színházi kultúra legjelentősebb fejezete az utóbbi negyedszázadban.” A későbbi vetélytárs és utód, Németh Antal tisztelte és becsülte, de nem igazán kedvelte. 1930-ban megjelent Színészeti Lexikonjában mégis ez olvasható róla: „1922 júliusában, Ambrus Zoltán lemondása után a Nemzeti Színház igazgatójává nevezték ki. Ebben a minőségében rendkívül nagyarányú tevékenységet fejtett ki.” (És mellesleg számos színjáték-technikai fogalom ‒ „Félreszólás a színpadon”, a színészi „Hang”, „Hangsúlyozó mozdulatok”, „Kiegészítő akció”, „Monológ”, „Szövegpótló akció” ‒ megírására kérte fel.) A Székely György főszerkesztésében 1994-ben kiadott Magyar Színházművészeti Lexikon pedig már így jellemzi: „Tanulmányai és könyvei a színésznevelés, a dramaturgia, a dráma- és színháztörténet, a színházelmélet, a színház gazdasági és szervezeti kérdéseit tárgyalták. A Nemzeti Színház igazgatói székében igazi reformot hajtott végre a műsor, a társulat, a színjáték összes alkotóelemének gyökeres megváltoztatásával.”

Kicsoda hát az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban emlegetett és idézett Hevesi Sándor, akinek az idén éppen a százötvenedik születésnapját ünnepeljük?  

Gyermekkora, iskolái és pályakezdése

Hevesi 1873. május 3-án született Nagykanizsán, Hoffmann Sándorként, egy vagyontalan vidéki zsidó család első gyermekeként. Szülei mindketten Zala megyeiek. Apja hat gimnázium elvégzése után tanítói állást vállal a környék falvaiban, majd továbbtanul és középiskolai tanári képesítést szerez magyar, német és történelem szakon. A nagykanizsai polgári iskolában kap állást. Tankönyvet ír, amelyet hamarosan használni kezdenek. A szülők rendszeresen járnak színházba, az előadásokról Hoffmann tanár úr beszámolókat ír a Zala című folyóiratba. Ugyanitt később esszéi jelennek meg Petőfiről, Lessingről.

Fiatalon nősül. Házasságukból az elsőszülött Sándor után még három lány születik. Az édesanya is művelt, vidám természetű és sokat olvasó falusi asszony, legkedvesebb írója Ibsen. Mindketten társaságkedvelők, rendszeresen összejárnak a város többi értelmiségijével. A jókedvű vacsora-összejöveteleken irodalomról, a világ dolgairól, a politikáról és a helyi pletykákról esik szó.

Sándor ötéves korában lát először színházat. Blaha Lujza lép fel a kanizsai Szarvas vendéglő nagytermében; egyik legkedvesebb szerepét, Finum Rózsit játssza Tóth Ede népszínművében, A falu rosszában. De a kiskamaszt ekkor még nem a színház vonzza igazán. Inkább a zene érdekli. Szülei idejekorán észreveszik ez irányú tehetségét, és zongoraórára is beíratják. Rendkívüli tehetsége a tanárnőjét is meglepi. Hamarosan kiderül, hogy abszolút hallása van, és egy-két év múlva már Verdi-operák részleteit játssza saját feldolgozásában.

Az elemi iskola négy osztálya után – egy katolikus pap ismerősük tanácsára – a kegyesrendi gimnáziumba íratják, ahol érettségiig kiváló eredménnyel tanul. Alighanem az iskola magas színvonalának is köszönhető, hogy saját vallása helyett egyre lelkesebben vonzódik a katolicizmus felé. Szülei elfogadják döntését, hogy 1900-ban végleg elhagyja ősei hitét, és áttér, római katolikus lesz. Élete végéig hívő, templomjáró ember marad. Ezt az élményét húsz évvel később Császár és komédiás című drámájában fogalmazza meg.

Apja példáját követve maga is rendszeresen ír, persze eleinte csak az asztalfióknak. Ötödik gimnazistaként szánja rá magát először, hogy néhány írását elküldje a Zalai Hírlap szerkesztőségének. Az illetékeseknek megtetszik az egyik tárcája, amely egy iskolai természetrajzkönyv elemzése, és megjelentetik a következő számban. A sikeren felbuzdulva ettől kezdve rendszeresen elküldi írásait. Cikkeit évekig családi nevén, Hoffmann Sándorként írja alá, majd később „művésznéven”, Hevesi Sándorként jegyzi. Egyre gyakrabban jelennek meg művészettörténeti és zenei témájú eszmefuttatásai.

Érettségi után – zongoratanárnője bíztatására – először a Zeneakadémia zongora szakára jelentkezik, de később mégis úgy dönt, hogy a Kereskedelmi Akadémiára adja be felvételi kérelmét. Fél évvel később átiratkozik a jogra, majd a bölcsészkarra. Tanári szakvizsgát tesz, ledoktorál. Egy tanéven át a Minta-gimnáziumban és egy VI. kerületi reáliskolában tanárjelölt. Több költővel és íróval kerül kapcsolatba, elsősorban az idős Vajda Jánossal. Szabadidejét eleinte kávéházakban tölti, annak ellenére, hogy megélhetési gondokkal küzd. Már az egyetemi évek alatt alacsonyabb évfolyamba járó diáktársait korrepetálja. Közben drámaírással is próbálkozik, Jó vidékiek című vígjátékát és Olga című társadalmi színművét elküldi Paulaynak, a Nemzeti Színház igazgatójának, aki egy kétsoros levélben elutasítja.

Jóval eredményesebbek kritikusi próbálkozásai. 1890-től jelennek meg írásai a Magyar Szemlében,2 amelynek az egyetem elvégzése után hamarosan belső munkatársa, majd néhány év múlva színházi rovatvezetője lesz. 1893-tól más lapokban, a Pesti Naplóban3 és a Magyarországban4 is publikál. Tíz éven át folytatja színikritikusi tevékenységét, amellyel hamarosan komoly ismertségre tesz szert a szakmában. Első jelentősebb írása a Magyar Szemlében Csiky Gergely A nagymama című vígjátékának 1891-es Nemzeti színházi ősbemutatóját méltatja. Az előadást, Paulay rendezését és Prielle Kornélia5 alakítását dicséri, de a korabeli színikritika szokásának megfelelően inkább a darab elemzésére fordítja a figyelmét.

Színházi tárgyú írásaiban kezdettől fogva kérlelhetetlenül szigorú. Türelmetlenül várja, hogy a fővárosban legyen végre konkurenciája a Nemzeti Színháznak, és a műsorából eltűnjenek a középszerű és annál is gyengébb vígjátékok. Igazgatóságának utolsó éveiben egyre komolyabb kifogások érik Paulay működését. Ezek középpontjában Bisson6 vígjátéka, az 1892-ben bemutatott Pont Biquet család, majd Marcel Prévost7 A félszűz című darabja áll, amely a botrányt elkerülendő valamivel ártatlanabb címet kap a Nemzeti színházi keresztségben: Századvégi lányok címen mutatják be. Bisson darabja még csak léhán évődik a polgári család hagyományaival, hősnője, a negyvenes, tiszteletre érdemes családanya könnyen ráállna egy könnyű kis szerelmi kalandra, Prévost 1896-ban bemutatott színjátéka azonban komolyabb problémákat tárgyal: azt bizonygatja, hogy a társadalmi és gazdasági helyzet megváltozása a polgári családok lányait is érinti. A Nemzeti Színház nemcsak a pikáns címet változtatja meg, de kihagy néhány kényes jelenetet. Ennek ellenére a jobb ízlésű nézők alaposan felháborodnak.

 

egy profeta 2

 

Az ifjú Hevesi elégedett, ha „a közönség jó ízlése” botrányosnak ítéli a darabot. Még nem sejti, hogy később, Nemzeti színházi igazgató korában hasonló helyzetbe fog kerülni. Most a botrányt csinálók pártján van. A Századvégi lányokról így ír: „Régóta tudjuk, hogy a Nemzeti Színház hajlékot ad mindenféle léhaságnak, ilyen mélyre azonban még sohasem süllyedt… Fiatal íróink Párizsba szaladgálnak tárgyért, hangulatért, tapasztalatok végett. A drága ifjaknak Budapest nem eléggé romlott, nekik Párizs kell… a francia szellemet ők csak elsatnyult, elérzékiesedett, elaljasodott alakjában szeretik. Nem is a francia szellem kell nekik, hanem Szodoma.”8    

Paulay 1894-ben bekövetkezett korai halálával kapcsolatban kénytelen megállapítani, hogy válságos időszak következik a Nemzeti életében. A Magyar Szemlében így ír: „A Nemzeti Színház Paulay Ede igazgató halálával fordulópontra jutott, s ebben a pillanatban még nagyon kérdéses, hogy ez a fordulópont nem rejt-e végzetes válságot magában. […] Az igazgatói állás a mai rendszer mellett kettős irányú tehetséget követel. Erős irodalmi érzéket, képzettséget, műveltséget, dramaturgiai tudást s azon felül adminisztratív képességeket. A Nemzeti Színház egyetlen komoly drámai színházunk, valóságos irodalmi tényező, következésképpen feladata, hogy az irodalom eszményeit ápolja, s minden modern áramlat túlzásaitól elzárkózva, magasabb szellemet és nemesebb stílt őrizzen meg.”9

Hevesi véleménye szerint ettől a törekvéstől Paulay is eltért igazgatósága utolsó éveiben, hiszen engedményt tett a bohózati irány felé, így „a nemesebb fajtájú művek háttérbe szorultak. Ez utóbbiak nem szereztek ugyanis annyi tele házat.”10 Az ingerült cikkíró szerint el kellett volna törölni a bérletrendszert, hiszen az a jobb módú közönségnek határtalan előnyt biztosít, holott a gazdag színházlátogatótól inkább meg lehet követelni, hogy jól megfizesse a jegyét. […] Némely darabot ő miattuk nem lehet többször kitűzni, mert különben nem elég változatos a műsor. […] Az együttesnek pedig mérhetetlen megterhelést jelent a sűrűn egymás után következő bemutatók sorozata. Éppen ezért tudomásul kellene venni, hogy a Nemzeti Színház nem eszköz, hanem cél. Igazi hivatását fel nem áldozhatja senkinek és semminek.”11

1896-ban végre megnyílik a Vígszínház, majd egy évvel később a Magyar Színház. Hevesi írásai ezután még dühösebbek, amikor a Nemzeti porlepte bohózatait bírálja. Hiába reménykedett, hogy a két új intézmény hatására majd változtatnak a műsorpolitikán, és egészséges versengés indul meg a három színház között. Ehelyett elkeseredésében most már a zenés intézményeket, az Operaházat és a Népszínházat is bírálni kényszerül.

Kritikusi pályája első évében egyetlen dráma előadásáért lelkesedik igazán, a Nóráért, amelyet 1889-ben mutatott be a Nemzeti Színház Márkus Emíliával a főszerepben. Pedig a korabeli sajtó korántsem volt elragadtatva. Ambrus Zoltán például „egzaltált norvég babának” nevezte a hősnőt. Ibsen kivételes drámaírói tulajdonságai között Hevesi elsősorban erkölcsi erejét, őszinteségét és szigorú társadalmi elkötelezettségét értékeli.

A Vígszínház megnyitásától kezdve figyelmét a várva várt rivális eredményeinek szenteli. Paulay halála után hosszú időre reménytelen időszak köszönt be a Nemzeti Színház életébe. Elhúzódó válság után csak 1900-ban következik változás az intézményben, amikor Beöthy László kerül az igazgatói székbe. A huszonhét éves csodagyerek hamarosan jelentős változást hoz Hevesi életébe is.

Beöthy különleges figura a főváros színházi életében. Beöthy Zsolt irodalomtörténész és Rákosi Szidi színésznő fia, Rákosi Jenő nagy hatalmú sajtóvezér unokaöccse. Származása révén a szerencse kegyeltje. 1898-ban, huszonöt éves korában már a Magyar Színház igazgatója, de két év után lemondani kényszerül. 1900-ban a Nemzeti Színház élére nevezik ki. Az első évadban mindkét helyen sikereket arat, majd a második szezon – más-más okból – a vesztét okozza. Először megszünteti az üres házakat, majd botrányai miatt kenyértörésre kerül sor.

Hevesi rokonszenvez vele. Ez persze nem azt jelenti, hogy dicshimnuszokat zeng róla. „A Nemzeti Színház 1900 májusáig, Beöthy hivatalba lépéséig hibát hibára halmoz – írja. – A színházi vezetésben ugyanaz a romlottság és lelketlenség uralkodik, mint politikánkban.”12 Beöthy kinevezése új irányzat megteremtését hozza magával – véli Hevesi. E meggyőződése ellenére számos alkalommal szigorú bírálattal illeti az új korszakot. Mindjárt Beöthy hivatalba lépése kezdetén felháborodik azon, hogy az új direktor előveszi Paulay rég beporosodott Nóra-rendezését, méghozzá úgy, hogy a harmadik felvonás egy bágyadt happy enddel ér véget: a címszereplő úgy dönt, gyermekei kedvéért mégis inkább férje mellett marad. A megoldást egy német előadás kínálja, amelyben a főszereplő nem volt hajlandó az eredeti befejezést eljátszani. Hevesi fel van háborodva a hamisítás miatt.13

Ugyanakkor rendszeresen elismeri, hogy Beöthy új szemléletet hoz az elavult Nemzeti Színház falai közé. Gárdonyi Gézát dráma írására ösztönzi, és ennek fényes eredménye A bor 1901. március 19-i bemutatója. „Ilyen jelentős drámát nem láttam még, amióta színházba járok – jelenti ki lelkesen. – Gárdonyi felfedezte az igazi falut, az igazi parasztlelket. Nemes költőiséggel, kitűnő megfigyelőkészséggel, fölényes tudatossággal teremti újjá a népszínművet, szabadítja meg sallangjaitól, sablonjaitól.”14 Decemberben újabb Gárdonyi-művet üdvözölhet a közönség: a Karácsonyi álom a magyar betlehemes játékokat önti drámába.

Hevesi kevesli az észrevételei rögzítésének lehetőségét állandó munkahelyén, ezért terjedelmes memorandummal fordul Beöthyhez, amelyben kifejti elképzelését egy nagyszabású Shakespeare-ciklus létrehozásával kapcsolatban. Az elgondolásra a címzett azzal felel, hogy meghívja rendezőnek a Nemzeti Színházhoz. A beadvány szövege elveszett, de további levelezésük egy része ma is rendelkezésre áll. Az ajánlatot a címzett aggodalommal vegyes lelkesedéssel fogadja. Hevesi 1901 karácsonyán leszerződik rendezőnek a Nemzeti Színházhoz.

A kritikaírást nem áll szándékában abbahagyni, de a Nemzeti Színház előadásairól természetesen nem ír többé.

 

egy profeta 3

 

1896-ban jelent meg első tanulmánykötete, a Dráma és színpad,15 amelynek bevezetőjében azt hangsúlyozza, hogy elméleti fejtegetései csakis a gyakorlatból táplálkoznak. A kötet hét esszét tartalmaz (Tragédia és vígjáték, Bánk bán, Hamlet, A francia dráma, Suderman és Ibsen, A színészi ábrázolás, Fönség és köznapiság). A sajtóban több kritika jelenik meg róla. A Budapesti Hírlap írása azt fejtegeti, hogy Hevesi bemutatkozása nyomán a szerző máris a legérdekesebb ismerőseink sorába lépett. A Jelenkor recenzense szerint Hevesi bátor ember, aki szembe mer szállni a hagyományos, akadémikus felfogással, írójuk szellemes gondolkodó, de még kiforratlan, és gondolataiban sok az ellentmondás.

A Nemzeti Színház tagja

Beöthy azt szeretné, ha új rendezője azonnal munkához látna, de Hevesi időt kér a felkészülésre. Abban állapodnak meg, hogy előbb bizonyos dramaturgiai-átdolgozói feladatokat lát el, fordít, Shakespeare és Molière néhány darabját készíti elő bemutatóra. Először Szász Károly elavult Antonius és Kleopátra-, valamint Csiky Gergely Úrhatnám polgár-fordítását alakítja át, majd hozzáfog a Sok hűhó semmiért új fordításához.

A tervek azonban másképp alakulnak. Beöthy 1902 áprilisában botrányos körülmények között távozni kényszerül. „Beöthy László bukása többet jelentett a Nemzeti Színház számára igazgatója erkölcsi vereségénél: jelentette a még nagyobb irtózást minden újtól, minden változástól és lendülettől, a még görcsösebb ragaszkodást a Paulay-hagyatékhoz” – írja harmincnyolc évvel később a gyors rezsimváltozásról a százéves Nemzeti Színház megbízható krónikása, Pukánszkyné Kádár Jolán.16 – Az utód az igazgatói székben Somló Sándor,17 aki felháborodik minden „modernkedéstől”. Hevesi előkészített fordításait, átdolgozásait – egy kivétellel – nem tűzi műsorra. Így első rendezésének premierjére nem is a Nemzeti Színházban kerül sor, hanem a Várszínházban, ahol éppen Janovics Jenő szegedi társulata vendégszerepel. Az ő felkérésére állítja színpadra Eugène Brieux18 A métely című darabját, alig néhány héttel a párizsi bemutató után, 1902. április 18-án.

Somló hatéves igazgatása alatt Hevesi összesen tizenegy darabot rendez új munkahelyén, ebből három egyfelvonásos. Egyéb munkái közé tartozik a repertoár karbantartása, a futó darabok javítópróbáinak vezetése. Némi rosszindulattal azt is mondhatnánk, hogy ezek segédrendezői, kevésbé durva fogalmazásban játékmesteri feladatok.

A Nemzeti Színházban Molière komédiájával, a Scapin furfangjaival mutatkozik be saját fordításában, 1903. január 24-én. Öt hónappal később Molnár Gyula19 minden bizonnyal felejthető vígjátékát, a Nyári zivatart rendezi. Ezt követi két héttel később a Sok hűhó semmiért. A Shakespeare-vígjáték saját átalakításában kerül színre, négy felvonásba és összesen három helyszínre tömörítve a meglehetősen bonyolult eseményeket. Palágyi Lajos20 A rabszolgák című drámai költeményét előbb az Operaház színpadán mutatják be Hevesi dramatizálásában 1904. január 4-én, majd egy nappal később a Nemzeti színpadára viszik át. Ezt egy újabb Molière-vígjáték, a Dandin György követi Hevesi fordításában 1904. április 16-án. Cervantes műve, A csodaszínház21 a népi színjátszásból ismerős alakokat felvonultató különlegesség, amelyet szorult helyzetében minden bizonnyal Hevesi javasolt bemutatásra.

Két év kényszerszünet után, 1906-ban Pásztor Árpád22 három egyfelvonásosát, az Alkut, A bírót és a Két öreget, valamint Szemere György23 Siralomházban című drámáját és Molière művét, A tudós nőket rendezi. Ezzel véget ér Hevesi első Nemzeti színházi korszaka.

A Thália Társaság

Három huszonéves egyetemi hallgató, Bánóczi László, Benedek Marcell és Lukács György 1903 végén elhatározza, hogy színházat alapít. Olyan színházat, amely hadat üzen a konvencióknak. Példaképük Otto Brahm berlini Freie Bühnéje, az Antoine vezette párizsi Théâtre Libre és a moszkvai Művész Színház, Sztanyiszlavszkij műhelye. Felkeresik Hevesit azzal a tervvel, hogy álljon a készülő mozgalom élére. Legyen a Thália művészeti vezetője. „Ebben az időben fiatal rendezője voltam a Nemzeti Színháznak, több munkakedvvel, mint munkalehetőséggel, s ha voltak is a színpad jövőjébe szárnyaló álmaim és ábrándjaim, nem gondolhattam arra, hogy ebből bármit is megvalósíthassak” – emlékezik 1919-ben Hevesi.24 Az ajánlatra természetesen azonnal igent mond. Ezzel kezdetét veszi a magyar színháztörténet egyik rövid, különösen szép fejezetének időszaka. „Ha majd meg fogják írni a mai kor színészetének kétség kívül elég érdekes történetét, ragyogó lapok lesznek azok – irigylem a témáért a későbbi kor krónikásait – melyekben a Tháliáról, mint a modern magyar színjátszás úttörő harcos csapatáról lesz szó. Csupa romantika ez a történet, ha nem láttuk volna szemünk előtt lefolyni, szinte el se hihettük volna a dolgot” – írja egy korabeli krónikás a történet harmadik évében.25

Hamarosan nekilátnak a közös álom megvalósításának. Hevesi változatlanul a Nemzeti Színház tagja marad, de ottani csekély elfoglaltsága cseppet sem akadályozza, hogy energiái fennmaradó részét az induló vállalkozásnak szentelje. A Somló Sándor vezette megkövesedett intézmény hangadói azonban nem hagyják szó nélkül, hogy ifjú rendezőjük – mai kifejezéssel – „haknizni” jár egy ki tudja milyen félműkedvelő társasághoz. Pukánszkyné Kádár Jolán így foglalja össze a kialakult helyzetet: „Feljelentés érkezik a belügyminiszterhez, hogy Hevesi a Thália Társaságnál rendszeres díjazás mellett rendezői teendőket végez. A belügyminisztérium elrendeli a vizsgálatot, »mert a Nemzeti Színház rendezői állásával az ily természetű mellékfoglalkozás össze nem egyeztethető«. Hevesi Sándor jelentésében azt írja, hogy az ő munkássága merőben pedagógiai, mert a Thália Társaság nem tekinthető egyébnek iskolánál, s hogy az üres óráinak passziója.”26 Úgy látszik, a belügyminisztert meggyőzte Hevesi védekezése, mert a Társaság fennállásának négy éve alatt nyugodtan folytatta mindkét tevékenységét.

  1. 1904 április 20-án került sor a Thália alakuló közgyűlésére. Bevezető előadásában Hevesi fogalmazta meg a művészi célokat. „A Thália irodalmi célja olyan drámák színrehozatala, amelyek a szó legnemesebb értelmében modernek, azaz ha akár kétezer évesek is – de divatos, korszerű hazugságok nincsenek benne – mondja. – A modernséget a Thália a művészi igazságban látja, lehet a dráma formája, stílusa akármilyen… Ebből az elvből nyilvánvalóan folyik a másik: a színjátszás és rendezés terén érvényesülő. Semmi sem áll távolabb a Tháliától, mint az, hogy a természetesség jelszavával egyforma szürke előadási tónust akarjon ráhúzni minden darabra. 
A naturalizmus külföldön már eljátszotta kis játékait és a Thália nem akarja feltámasztani. Kétségen felül áll, hogy mindenfajta darabnak megvan a maga stílusa, hangja, színe. Igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban: ebben lehet röviden összefoglalni a Thália Társaság programját.”27

A bemutatkozó előadást 1904. november 25-én tartották a Rottenbiller utcai Feld Gyermekszínházban. A műsoron négy egyfelvonásos szerepelt: Goethe Testvérek című lírai életképe, Courteline28 A rendőrfőnök jó fiú című szatirikus bohózata, Edward Brandes29 Egy látogatás című két felvonásos színműve, valamint Paul Mongré30 műve, a Becsületének orvosa.

 

egy profeta 4

 

A négy darabból összeállított program közös jellemzője, hogy mindegyikben a polgári dráma jellemvonásait keresték. A műsor műfaji összetétele is furcsa: két színmű és mellette két szatirikus bohózat. Érdemes felidézni Benedek Marcell harminc évvel későbbi írását a műsorral kapcsolatban: „Voltak lapok, amelyek első kritikusukat küldték ki, s ezek a kritikusok nagy és lelkes cikkekben számoltak be az előadásról. Amelyik lap a sporttudósítójának, vagy nyári operett-kritikusának adta oda a jegyét, abban majdnem kivétel nélkül rövid, vállveregető vagy fitymáló kritikák jelentek meg.”31

Az előadást nem Hevesi rendezte egyedül. Moly Tamással32 dolgozott együtt, és a vezetőség többi tagja is részt vett az előkészületekben. Mivel a plakátok nem tüntetik fel a Thália előadásainak rendezőit, arra következtetünk, hogy Hevesi valamennyi előadás színpadra állításában részt vett, hol egy személyben, hol mások társaságában.

Az első évad következő két bemutatója Strindberg Az apa és Hebbel Mária Magdolna című műve. Strindberg komor, nyomasztó drámája 1905. március 12-én, Hebbel polgári tragédiája 1905. április 12-én került színpadra. Mindkét bemutató a Várszínházban volt. Strindberg művét öt alkalommal, Hebbel drámáját négy év alatt huszonkétszer játszották. Ezt követte – egyetlen előadásban – a Solness építőmester, Ibsen színműve 1905. november 19-én. A „norvég Shakespeare” bemutatkozásáról még a Thália törekvéseivel rokonszenvező Népszava is elmarasztaló hangon számol be. „Ibsen ilyen munkáinak legjellegzetesebbje és ezért merész vállalkozásnak tartottuk, mikor a Thália Társaság műkedvelőkből és fiatal színészekből álló társasága ennek a darabnak előadását hirdette – írja. – Megvalljuk, hogy kevesebbet kaptunk, mint amennyit előlegezett bizalmatlanság után is vártunk volna. Valósággal megdöbbentünk, amikor azt a tehetetlen vergődést láttuk, és úgy éreztük, hogy néhány jóakaratú, de tehetségtelen ember visszaélést követ el Ibsennel.”33 De van ennél durvább hangú írás is. A Magyar Szó így reagál a kudarcra: „Mi célja van annak, hogy ilyen és hasonló művek rendszeres idehurcolása kedvéért külön színpad létesíttessék? S a fiatal művészeknek és íróknak egyéb hivatásuk nem lehet, mint ilyen furcsa, különc modernek gondozása? Lám, a germán szabad színpadok abban látják hivatásukat, hogy saját új erőiket mutassák be. Nálunk is csak az lehetne a hivatása, hogy az itt forrongó, vívódó és érvényesülésre tért nem nyerő tehetségeket állítsák színpadra…”34

A kevésbé elszánt ellenfelek megpróbálnak mentséget találni a fiaskóra. Arra hivatkoznak, hogy az új és még szokatlan játszóhely, a Folies Caprice35 az oka mindennek, amelyben a további években folytatja működését az együttes. Hevesi pedig nem jön zavarba, és nem hagyja lebeszélni magát Ibsenről. Még négy alkalommal kerül sor Ibsen-premierre a Thália Társaság életében.

A Solness bukása után ismét három egyfelvonásos bemutatója következik. Lawrence Alma-Tadema36 mélabús hangulatú, szür-realista játéka, A láthatatlan kormányos merész stíluskísérlet, Mende Béla37 A kapocs című szösszenete a Thália drámapályázatára beérkezett játék, Franz Wedekind A hőstenor című darabja pedig szatíra. Az 1905. december 17-én lezajlott egyetlen előadás legizgalmasabb része Gulácsy Lajos varázslatosan szép, szürke tónusú színpadképe a holland festő, Alma-Tadema egyetlen színpadi művéhez, amelyet az egyik kritika prerafaelita álomnak nevezett.

Az 1906. február 18-án ugyancsak egyetlen előadásban játszott A lélek jogai, Giuseppe Giacosa38 drámája egy műsorban szerepelt Szemere György39 Siralomházban című drámájával és Octave Mirbeau40 A pénztárca című komédiájával. Az utóbbi két darab később más összeállításokban is szerepelt, Szemere műve kilenc, Mirbeau játéka hat alkalommal.

  1. 1906 március 25-én mutatták be – magyar színpadon először – a Thália legnagyobb sikerét, Heyermans 41 Remény című halászdrámáját. A darab hatalmas feladat elé állítja Hevesit. Lukács György szerint a szerző kísérlete triviálissá, novellisztikussá teszi a tragédiát. A Pesti Napló kritikusa is észreveszi a dráma sebezhető pontját, amikor megállapítja, hogy „a négy felvonás végig lélekrajzok mozaikja, és így az érdekkeltés valójában az egyes szereplőkre nehezedik. Ez pedig a legnehezebb feladat.”42 Hevesi 1938-ban megjelent Színház című könyvében úgy említi a drámát, mint a szociális érzék és a keresztényi irgalom sikeresen dramatizált feljajdulását.

Akárhogy is volt, a darab bemutatójának közönsége szeretettel köszöntötte az előadást. „… mert nagy akarat van bennük a jóra. Nagy, szent akarat erős öklöt szerezni arra, hogy kiverjék végre innen is a langyos Sudermanokat és öreg és ravasz Sardou véres nyomain járó élettelen színmű-gyárosokat. Akarat van bennük megcsinálni az utat a jövő színpadának, és nagy szeretet illeti meg őket ezért.”43  

Heiermans drámája volt a Thália legtartósabb sikere. Huszonöt előadást ért meg a fővárosban és a vidéki vendégjátékokon.

Hasonló volt a következő bemutató, Ibsen Nórájának fogadtatása is 1906. november 4-én és a következő tizennégy előadáson. A főszerepeket Forgács Rózsi (Nóra), Törzs Jenő (Rank doktor) és Herceg Jenő (Helmer) játszotta. „A szervezkedő modern színészet első csatáját vívta meg – írja az előadásról Kosztolányi. – Megható volt ez az előadás. Új hang, új irány, egységes, egészséges felfogás csendült ki belőle. A mi nyomasztó viszonyaink között már az is elég, hogy az új színészet új törekvései nem sikkadnak el, és minden művészeti reakció egyáltalán szóhoz jutott.”44

Decemberben felújítják Courteline A rendőrfőnök jó fiú című vígjátékát, és a szerző két másik egyfelvonásosát, a Boubouroche-t és a Csendes otthont illesztik mellé. Előbbiben a sajtó az ifjú Törzs Jenő kísérteties öregúr alakítását emeli ki, utóbbiról az olvasható, hogy „meg lehetett érezni azt a nagy intelligenciát, amely a Thália összjátékából kisugárzik”.45

Hat héttel a Nóra elsöprő sikere után újabb Ibsen-bemutató következik: A vadkacsa. A szereplők közül a kritika első helyen Forgács Rózsi Hedvigjét és Törzs Jenő Hjalmarját emeli ki. „Forgács Rózsi valóságos Ibsen-médium; szinte átszellemül ebben a delejes légkörben. Úgy tetszik, mintha kipattogzanék belőle a tragédia villamos borzongása, mintha minden mozdulatából áradna a nehéz ibseni levegő. Kerek művészi alakítást nyújtott Törzs Jenő; egészen új hangjai voltak. De az együttes minden tagja a rendező elgondolása szerint s híven az íróhoz formálta szerepét” – olvashatjuk a Budapesti Naplóban.46

Az Éjjeli menedékhely bemutatója alighanem Reinhardt előadásával kívánt birokra kelni. A Kleines und Neues Theater 1903-ban vendégszerepelt hatalmas sikerrel a magyar fővárosban Gorkij drámájával. Nyilván Hevesi kerülni akarta Reinhardt naturalizmusát, ezért törekedett szimbolikus jelzésekre. Talán ennek volt köszönhető, hogy a Thália előadása nem aratott osztatlan sikert. És bizonyára ennek köszönhető, hogy a darab mindössze három alkalommal került közönség elé.

  1. 1907 március 3-án új magyar drámaírót avat a Thália: a később világsikereket arató Lengyel Menyhértet. A nagy fejedelem előtt Musset Szeszély című egyfelvonásosa kerül színre. A huszonhét éves Lengyel Menyhért kitűnt magabiztos színpadismeretével és fogékony politikai érzékével. A bemutató dátuma a magyar drámatörténetben is fontos fordulópont. A Pesti Napló cikkírója szerint a darab legértékesebb része az első felvonás, kár volt még két felvonással megtoldani.47 Ha nem is biztos, hogy a cikkírónak mindenben igaza van, és a vegyes stílus ellen a rendező is megpróbált határozott irányítással fellépni, azért a Thália egyetlen egész estét betöltő magyar dráma bemutatásával merész lépést tett.

Arthur Schnitzler Irodalom című egyfel-vonásosa a kritikusok szerint elsősorban Törzs Jenő alakításának köszönhette sikerét. „A Thália közönsége lelkesen tapsolt a szerzőnek és darabjának. Mert az irodalommal valamelyest közösséget tartó emberek nagyon sokan vannak a Thália vasárnap délutáni Schnitzler-bemutatóján”48 – mondja egy nem túlságosan eredeti hangú beszámoló.

A szerzők sorában ezután Gabriele D’Annunzio következett, akinek A holt város című darabját 1907. március 24-én mutatta be a Thália Társaság. A sajtó erős fenntartásokkal fogadja a darabot, de annál lelkesebben adózik az előadásnak, elsősorban Hevesi hatalmas munkájának és Törzs Jenő Leonardo-alakításának. A lelkes krónikás azt is megjegyzi, hogy „valóságos diadallal” mutatta be az együttes a darabot. „Új díszletet is készíttetett annak a festményszerűségnek megfelelően, ahogyan Hevesi a játékot megkomponálta. A díszletet Márffy Ödön tervezte, híven követve a rendezőnek a dekoratív stilizációra törekvő elgondolását. Erősen kontúrozott, karcsú vonalak, egyben tömörségre törekvő forma, szigorú szerkesztési elrendezettség jellemzi ezt a színpadképet s az egészet egy mélabús hangulat szépsége hatja át.”49

Hevesi utolsó munkája a Tháliában Gerhardt Hauptmann Elga című művének és Oscar Méténier50 Családi körben című egyfelvonásosának színpadra állítása. A Társaság 1907 májusában helyiség nélkül marad, és csak a következő év októberében van ismét lehetőség közönség elé kerülni. Különféle rémhírek keringenek a társulatban a megszűnésről, ezért aki teheti, megbízhatóbb szerződés után néz. Többen a Nemzetihez, a Vígszínházhoz, a Magyar Színházhoz, illetve a Népszínház-Vígoperához mennek, ahol a hírek szerint Hevesi is dolgozni fog.

Hevesi sohasem tudott és sohasem akart elszakadni a Thália emlékétől. Egész további életét, sorsát, pályája alakulását meghatározta. A Thália színiiskolájának köszönhető két nagy jelentőségű elméleti munkája, A színjátszás művészete (1908) és Az előadás művészete (1908), amely máig hasznos tankönyv a színésznevelésben, ha néha hosszú időszakokra meg is feledkezünk róla. A színészi munka vizsgálata őt is elvezeti a színészi paradoxon elméletéhez. Megkérdőjelezi Diderot elméletét: nem igaz, hogy a szerepalkotásban csak a hideg észnek kell érvényesülnie. Nem igaz, hogy a szerep érzelemtől gazdag, szenvedélyes átélése rossz eredményre vezet. A tehetség éppen a lelki átváltozásra való készség. „A színészi paradox tulajdonképpen abban áll, hogy a színész személyileg a legtökéletesebb nyugalmát őrizze meg, művészileg pedig a lehető legszenzibilisebb legyen.”51  

A Thália a fővárosi kényszerszünet után 1908 decemberének végéig folytatja működését. Előbb vidéki turnékat szerveznek új produkciókkal, a Képzelt beteggel, Ibsen Kísértetek című drámájával és más előadásokkal, amelyeket Bánóczi László állít színpadra. A fővárosi bemutatókkal visszatérnek a Rottenbiller utca 37-be, amely most már új néven, Sziklai Kornél52 vállalkozásaként működik. Itt kerül sor az utolsó, huszonharmadik premierre, Hauptmann Henschel fuvaros című drámájának bemutatójára 1908. december 17-én. Hevesi rendszeresen látogatja a próbákat, elmondja észrevételeit. Úgy viselkedik, mint egy gondos apa, akinek a gyerekei már elhagyták a szülői házat.

„Öt évig élt és huszonöt év alatt sem tudták elfelejteni” – mondta Hevesi a Thália huszonöt éves jubileumi ünnepségén, amelyet a Vajda János Társaság rendezett. Ignotus53 pedig így emlékezett: „Minden, ami a Magyar Színház: hang, játékmód, irodalmiság és viszont, a színpad bátorsága, továbbá színészet, rendezés és darabok: mind a Thália hagyatékából valók, vagy az ő megpendítéseinek továbbvitele. Hogy ma másképpen kell játszani még a Vígszínházban is és másképp kell színházról írni még a Budapesti Szemlében is, mint lehetett tegnap: ezt is a Thália tette. Az egy év alatt, amíg hatósági mesterkedések miatt rejtőzködő halott volt, üzlet, színpad, irodalom és kritika megosztozott a hagyatékán, mint a Krisztus palástján.”54         (Folytatjuk)

 

BALOGH GÉZA

jegyzetek

1 László Anna: Hevesi Sándor, Gondolat Kiadó, Budapest, 1960

2 1927 szeptembere és 1944 márciusa között megjelenő kulturális és politikai folyóirat. Első főszerkesztője Szekfű Gyula. Színvonalas reformkonzervatív sajtótermék volt. Szerzői között jelentős politikusok, tudósok, írók és újságírók voltak a munkatársai.

3 1856-tól 1939-ig megjelenő politikai napilap. Kezdetben hetenként hatszor, majd naponta kétszer, reggeli és esti kiadásban került el az olvasókhoz.

4 1893 és 1944 között megjelenő politikai napilap.

5 Prielle Kornélia (1826‒1906) vidéken töltött évek után 1859-től a Nemzeti Színház ünnepelt tagja. 
A Paulay-korszakban ért pályája csúcsára. A franciás stílusú színdarabok kiváló tolmácsolója volt.

6 Alexandre Bisson (1848‒1912) francia drámaíró, több vígjátékát a magyar színházak is játszották.

7 Marcel Prévost (1862‒1941) francia író, a XIX. század végén világszerte népszerű volt, hadat üzent a naturalizmusnak. Érzelmes, sikamlós és regényes könyveket írt.

8 Nemzeti Színház, Prévost: Századvégi lányok, Magyar Szemle, 1896. 4. sz.

9 Hoffmann Sándor: A Nemzeti Színház jövője, Magyar Szemle, 1894. 12. sz., 142–143. o.

10 I. m.

11 I. m.

12 Magyar Szemle, 1900, 119. o.

13 Színházi krónika, 1900. 19. sz.

14 Színházi krónika. Gárdonyi Géza: A bor, Magyar Szemle, 1901. 14. sz.

15 Singer és Wolfner, Budapest, 1896.

16 In: A Nemzeti Színház százéves története, I. kötet, 348–349. o.

17 Somló Sándor (1859‒1916) színész, rendező, színigazgató, drámaíró, 1893-tól a Nemzeti Színház tagja, 1902 és 1908 között igazgatója.1907-től haláláig a Színművészeti Akadémia igazgatója.

18 Eugène Brieux (1858‒1932) francia író, újságíró, A mételyt (Les avariés) 1902-ben írta.

19 Molnár Gyula (1857‒1932) író, színész, újságíró, szerkesztő. Számos színművét bemutatták, elsősorban a Nemzeti Színházban.

20 Palágyi Lajos (1866‒1933) költő, kritikus, tanár, újságíró. Eleinte szocialista, majd pacifista nézeteket vallott. 1893-ban elvesztette hitét a történelmi haladásban. Írásaiban a harcos indulat moralizmussá alakult. Jelentős műfordítása Goethe Faustja.

21 El retablo de las maravillas

22 Pásztor Árpád (1877‒1940) író, költő, újságíró. Az Est-lapok munkatársa. Elsősorban ifjúsági regényeket és tanulmányokat írt.

23 Szemere György (1863‒1930) író, színműíró. 
A Nemzeti Színház több darabját bemutatta.

24 Hevesi emlékbeszéde, in: A Thália jubileuma, Magyar Színpad, 1919. 85. sz.

25 Szegedi Napló, 1907.

26 Pukánszkyné: i. m. 355. o.

27 Magyar Művészeti Almanach, 1910, 78. o.

28 Georges Courteline (1858‒1929) francia humorista, regény- és drámaíró.

29 Edward Brandes (1847‒1931) dán író, kritikus, politikus.

30 Paul Mongré álnév. A szerzőről csak annyit lehet tudni, hogy Nietzsche-követő, és hogy a francia álnév mögött egy német író rejtőzik. A darab 1904-ben jelent meg. Lukács György (a darab fordítója) sem tesz róla említést A modern dráma története című könyvében.

31 Benedek Marcell: A harmincéves Thália, 1934., in: Könyv és színház, Budapest, 1963

32 Moly Tamás (1875‒1957) író, újságíró, rendező, színházigazgató, műfordító, a Thália Társaság választmányi tagja.

33 Népszava, 1905. november 21.

34 Magyar Szó, 1905. november 21.

35 A Révay utca 18. szám alatt működő színházhelyiség, a későbbi Pesti Színház, majd Vidám Színpad, a jelenlegi Centrál Színház.

36 Sir Lawrence Alma-Tadema (1836‒1912) holland származású angol festő, Itáliában, majd Londonban működött. Világos tónusú akadémikus képei egykor igen népszerűek voltak.

37 A szerzőről semmi továbbá nem tudható, irodalmi munkássága és életrajza ismeretlen. A kapocs szövegpéldánya elveszett.

38 Giuseppe Giacosa (1847‒1906) olasz író, színpadi szerző, az olasz polgári színmű egyik legjelentősebb képviselője. Több művét Sarah Bernhardt társulata számára írta. Puccini három operája, a Bohémélet, a Tosca és a Pillangókisasszony szerzője. Borús szerelem című drámáját, amely egy házasságtörés históriája, a budapesti Nemzeti Színház is bemutatta.

39 Szemere György (1863‒1930) író, színműíró, lapszerkesztő. Falusi környezetben játszódó, társadalombíráló színműveivel aratott sikereket.

40 Octave Mirbeau (1850‒1917) francia regényíró és színpadi szerző.

41 Herman Heiermans (Heyermans, 1864‒1924) holland író.

42 Pesti Hírlap, 1906. április 2.

43 Magyar Szó, 1906. április 3.

44 Kosztolányi Dezső: Egy új Nóra-előadás, Budapesti Napló, 1906. november 5.

45 Pesti Napló, 1906. december 9.

46 1906. december 27.

47 Pesti Napló, 1907. március 5.

48 Pesti Napló, 1907. március 12.

49 Alkotmány, 1907. március 26.

50 Oscar Méténier (1859‒1913) francia drámaíró. Nevéhez fűződik a Grand Guignol színház megalapítása.

51 A színjátszás művészete, Stampel Könyvkiadó, 1908, 34. o.

52 Sziklai Kornél (1869–1919) színész, színigazgató.

53 Ignotus (Veigelberg Hugó, 1869–1949) író, szerkesztő, kritikus, 1907-től a Nyugat szerkesztője.

54 Ignotus: Színházi dolgok – Thália rediviva, Nyugat, Budapest, 1910, 56–57. o.

Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja – Szolnoki Szigligeti Színház

 

Most, amikor már hosszú évek óta a darabbeli „Müllerek”, a hatalmat kiszolgáló küldöncök idejét éljük, s mikor már úgy hozzá szoktunk testi-lelki megkopasztásunkhoz, hogy észre sem vesszük a hetente születő, kificamított törvények és rendeletek minket romboló hatását, több mint elismerésre méltó intézményvezetői döntés Sütő András lassan félévszázados művének bemutatása. Szó nem érheti a ház elejét, hisz a nagy klasszikust, az 1808-ban megjelent, Michael Kohlhaas című kisregény íróját, Heinrich von Kleistet mégiscsak furcsa lenne tetemre hívni, Sütő András, a nagynovellából színművet szerkesztő alkotó pedig nem csupán tűrt, de szépen futtatott szerzője jelen rendszerünknek. Csakhogy ez a történet, akár akarjuk, akár nem, lórúgás erejével bír, s még egy visszafogottabb előadás során is olyan szinten kapja el a nézőt, hogy az óvatosabbak ijedten összenéznek: Te jó ég, lehet, hogy a jogfosztásról van itt szó?

Jóindulatú, civil nézők, ünneplőbe öltözött asszonyok mellett ültem a márciusi premieren, akik a szünetben szelíden szörnyülködve nehezményezték a darabot, „igen kemény”-nek tartva a lovaitól és jogaitól megfosztott lócsiszár történetét. Pedig akkor még csak az események felénél voltunk. (Hat ez a sztori, úgy, ahogy kell, állapítottam meg magamban, s hazaérve beugrott az általuk használt minősítő jelző eredete is. Arany János mondatja A walesi bárdok Edward királyával, hogy „igen kemény”.)

Csak most, hogy utánanéztem, tudtam meg, hogy az 1927-ben született s mindenki által eleve írónak ismert Sütő András a református gimnáziumban töltött évek után 1949-ig a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója volt. Ám – megszakasztva tanulmányait – hamarosan újságírónak állt. Írt, s a kezdeti prózai művei után, 1960-tól kezdve rendszeresen jelentek meg színpadi játékai, majd színművei. Színháztörténeti érdekességnek számít, hogy az 1968-ban írott Pompás Gedeon című drámája már 1971-ben színpadra került Kaposvárott, Komor István rendezésében. Még érdekesebb, hogy az Egy lócsiszár virágvasárnapja című, 1975-ben megjelent művét már 1974 őszén bemutatták a kaposváriak, Zsámbéki Gábor rendezésében, Vajda László, Molnár Piroska, Szabó Kálmán és Olsavszky Éva főszereplésével. Harag György is ezt a drámát választotta főrendezői bemutatkozásul a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, s 1975 áprilisát követően tíz éven át ment ez a produkció, Héjja Sándorral Kolhaas, Sebők Klárával Lisbeth, a feleség szerepében.

Határon belül és határon túl is gyakran közönség elé került ez a mindenki által ismert történet, hol élesen, hol szelídebben. Csak párat említve: 1977-ben Sándor János rendezi meg a József Attila Színházban, Kránitz Lajos, Borbás Gabi, Szilágyi Tibor és Szemes Mari közreműködésével. 1986-ban Ádám Ottó viszi színre a Madách Színházban, Sztankay István, Piros Ildikó, Koncz Gábor és Nagy Anna főszereplésével. A Nemzeti Színház 2011-es, Znamenák István által rendezett előadása – Szarvas Józseffel a lócsiszár szerepében – leginkább azért érdekes nekünk, mert a játék koreográfusa az a Gergye Krisztián volt, aki ezt a szolnoki előadást is jegyzi mozgástervezőként. A Sebestyén Aba rendezte 2017-es marosvásárhelyi bemutató viszont – az előadásismertetések alapján elképzelve – azért lehetett igen izgalmas, mert a darab dramaturgiailag többször orvosolhatatlannak ítélt problémáit rendezőileg próbálta helyrebillenteni.

 

A torvenyes 1JPG

Vadi Ferenc és Molnár Nikolett (fotó: László Róbert)

 

Itt, most, Szolnokon Csiszár Imre a játék rendezője, az ő dramaturg társa pedig Vörös Róbert, s a hozzáférhető adatokból úgy tűnik, mindkettőjüknek ez az első találkozása Sütő Andrással. Szó nincs arról, hogy porlepte művel kellett volna megbirkózniuk, de azért Sütő biblikus emelkedettségű mondatai, s a tanító szándéktól kissé merev dialógusai jelenthettek némi problémát, no meg az is, hogy a klasszikus háromfelvonásos szerkezetet – a mai nézők türelmetlenkedését kivédve – két részessé kellett alakítani. Titkos érzésem szerint aligha lesz ebből a darabból valaha is olyan bemutató, hogy a magasba emelt példázat picike papíríze át ne üssön a jelenetek nagy részén. Csiszár vezetésével most kézben tartott, nem igazán nagy erejű, de korrekt előadás született, számos olyan problémával, melyek a helyszínen jelenleg nem látszanak könnyen megoldhatónak.

Kérdéses, hogy Csiszár Imre, aki számos esetben maga tervezi előadásainak díszletét is, hogyan elégedhetett meg ezzel a rendkívül bizonytalan, sokféle jelzést alkalmazó s lényegében arctalan térrel, melynek a rendezői jobb oldalon lévő négyzetméterei ráadásul a játékidő egy része alatt üresen tátonganak. Vagy talán nem volt elegendő idő kipróbálni Szlávik István javaslatait? Az mindenképpen gond, még ha talán a felében-harmadában megvalósult mozgások miatt van is így, hogy egy előadásnak csak egy-egy jelenet erejéig szerveződik igazi, élő tere, egyébként csak díszlete van, ami előtt színészek beszélnek. Tanulságos, egyidejűségében „kétnyelvű” előadást lát a néző. Szakács Györgyi filmes igényű, kissé historizáló ruhái most is örömet okoznak, finom vizuális rím például, hogy a barna ruhás apa és a halványlila öltözékű anya gyereke antracitlila ruhácskát visel. De ezekben a szép és egyszerű jelmezekben valahogy mégsem lehet a császárt bámuló integetést csoportosan, karként megvalósítani. A tömegmozgatás, amit a rendezői alapokkal is rendelkező Sütő elég pontosan leír, részleteiben sem tud megvalósulni.

 

A torvenyes 2JPG

Dósa Mátyás, Molnár László és Csákvári Krisztián (fotó: László Róbert)

 

Két nyelvet, s főleg két testnyelvet beszél a két főalak is. Kolhaas Mihály (Molnár László), a mindenki által becsült lókereskedő a törvényes rend és Luther tanainak híve, barátja, a tüzes Nagelschmidt (Csákvári Krisztián) viszont Münzer Tamás veszélyes követője. Hihetetlenül nagy szerep terhe nyomja Molnár László vállát, s ő ezt inkább csak az első jelenetekben képes viselni. Reménykedünk, hogy ez a lassan fölfűlő Kolhaas majd csak megerősödik, de sajnos nem ez történik. Azokban a jelenetekben, amikor a legnagyobb szükség lenne a „hős”-re, már alig látszanak a megformált alak körvonalai. A bal kezében tartott fejsze a csúcspont tájékán inkább csak tanácstalanságot, s nem igazi elszánást jelez. Jó és robbanékony a lángoló indulatokkal teli Nagelschmidt szerepében Csákvári Krisztián, bár korántsem olyan átütő a játéka, mint a közelmúltban Liliomfiként, vagy pláne a Sirály Trepljovjaként volt. S itt kell megjegyezni, hogy az a sajnálatos és érthetetlen írói zárlat, miszerint Kolhaast fölakasztják, de tettestársa, Nagelschmidt nyugodtan elsétálhat, leértékeli és szinte gyanússá teszi a forradalompárti figurát, s ezen ez az előadás sem tud segíteni.

Molnár Nikolett Lisbeth, a feleség szép tompalila ruhájában, finom mozgásával épp annyi, amennyi ebbe a történetbe kell. Igazi élet viszont Gombos Judittal, vagyis az általa játszott Mária alakjával költözik a színpadra. Az ő szolgálójának a nevetése és a sírása pillanatok alatt élő színházat teremt. Antónia nővér (Sárvári Diána), a szegény megkínzott és meggyalázott apáca villanásnyi jelenete elég óvatos mozgásterv szerint fut le, ennél megoldatlanabb gond viszont, hogy a bőrrel letakart holttest zavaróan, szinte komikusan hosszú ideig fekszik az előtérben. A második rész urasági bulijában a derékig lemeztelenedő, érett férfitestek meglehet, történelmileg épp ilyenformák voltak, behatárolt akcióképességük viszont egy jelen adottságokkal egyszerűen nem teljesíthető, korszerűbb színészi „beszédmód” hiányát jelzi. Korunk hőse, a korrektül elgonoszodó Müller (Vándor Attila), a tenyérbe mászó Tronkai Vencel (Dósa Mátyás) és a darabosan tisztességes Mann (Barabás Botond) mellé egy váratlanul erős, nézni, beszélni, hatni tudó Luthert (Kaszás Mihály) is kap a közönség.

S minden hiányosság ellenére – ijesztésül vagy megfontolás végett – kapunk egy figyelmeztető, a hatalommal visszaélők módszereit tudatosító, s az áldozatok várható sorsát lefestő, „igen kemény” történetet a jogfosztás napi gyakorlatából. Bárcsak tanulnánk belőle.

Gabnai Katalin

Molière Don Juanja a budapesti és a pécsi Nemzeti Színházban

 

Ha egy nagy könyvben összeírnák azokat a hősöket, akiket a legkülönbözőbb művészeti ágakban a legtöbbször ábrázoltak, Don Juan alighanem az élmezőnyben szerepelne a listán. A drámairodalomban kifejezetten sűrűnek mondható az előfordulása. A spanyol Tirso de Molina indította a sort még a XVI. században, és Molière-nél jutott a csúcsra a hős, amennyiben minden bizonnyal ebben az alakjában mutatkozik legtöbbször a közönség előtt a színpadon. (Bár lehet, hogy Mozart beelőzött a Don Giovannival, de az másik versenyszám.) Nem rendkívüli tehát, hogy a 2022/23-as évadban két színházunk is bemutatta a Don Juant – előfordul a klasszikusok efféle torlódása –, inkább az érdekes, hogy a két produkció, a budapesti Nemzeti Színházé és a Pécsi Nemzeti Színházé mennyire különbözik egymástól. Az egyik látványos, a másik inkább érzetes. Az előbbi fiatal drámahősökkel foglalkozik, az ő szenvedélyes szerelemszeretetüket ábrázolja felmagasztosítva (ez a tippem), az utóbbi a lecsengés felől néz egy kortársibbnak ható Don Juan-i életpályára, kicsit talán fogékonyabban a mű létfilozófiai sejtelmeire.

 

Uzemszeru 1

Ács Eszter, Bordás Roland és Bartha Ágnes – Don Juan, Nemzeti Színház (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 

A nemzeti színházi Molière-t jegyző Aleksandar Popovskiról azóta tudhatjuk, hogy hatásos képekkel operáló rendező, amióta az Újvidéki Színházban színre vitt Danilo Kis-darabot, a Borisz Davidovics síremlékét láthattuk öt évvel ezelőtt részint a MITEM-en, részint a POSZT-on. A Pécsi Országos Színházi Találkozón két díjat is nyert a produkció – esetleg amaz okból is, hogy a POSZT halódó korszakában a szakmai zsűri szívesebben díjazta inkább a határon túli színházak produkcióit, mint az ide vagy oda sorolható hazai versenyelőadásokat. Popovskit Vidnyánszky Attila A Mester és Margarita színrevitelére hívta a Nemzeti Színházba, s az a 2021-ben született, dekoratív előadás a repertoárnak sikeres darabja azóta is; megy rá a közönség. Márpedig ez korántsem mondható el a Bajor Gizi parki kínálat minden előadásáról. A Don Juannál tehát már bizalommal fogadta a macedón rendezőt a színház, a színészek és a válogatósabb nézők. A színpadkép alapján biztosra vehetjük, hogy kapott pénzt, paripát, fegyvert, és nem félt használni.

 

Uzemszeru 2

Udvaros Dorottya és Bordás Roland a Don Juan című előadásban – Nemzeti Színház

(fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 

Kezdésként csodálatos szcéna tárul elénk: mintha egy gyönyörű, hatalmas templombelsőt látnánk a földön fekve, a kupolába nézve. Érdekes véletlen, hogy színházi közemlékezetünk őriz egy hasonló díszletet, történetesen Szikora János 1996-os szegedi A Mester és Margaritájához tervezte Horesnyi Balázs. Itt jegyzem meg, a vizuálisan különösen igényes rendezők számára valóságos kánaán a mi Nemzeti Színházunk. Vidnyánszky Attila vezetése alatt dolgozott már itt olyan külföldi rendező, aki elhatározta, hogy otthon a maga színházába beépítteti pontosan ugyanazt a színpadtechnikát, mint amit a budapesti vendégrendezésekor alkalmazhatott. Ha szerencséje van, akkor odahaza akusztikailag alkalmasabb színházat gazdagított vele. A mostani Don Juan esetében is felér egy beismerő vallomással, hogy az összes beszélő szereplőt mikroporttal szerelték fel. Igaz, ezt olykor az is indokolja, hogy egyre több rendező – köztük a Nemzeti vezérigazgatója – kifejezetten szeret áradó zenéket ráereszteni a színészek szövegmondására.

A látvány lenyűgöző. Némi időbe telik felfogni minden titkát és szépségét. A plafonon járkál-e valaki, vagy a remegni is képes tükrös felület mutatja a színészeket? Mi látszunk ott, nézők, vagy bennünket is odafestett valaki? Hússzínű oszlopok emelkednek és süllyednek, újabb és újabb perspektívákat tárva fel, egyben folyamatos fizikai próbatétel elé állítva a színészeket. A színpadkép, a Numen/For Use + Ivana Jonke tervezte díszlet eleve kölcsönözni látszik bizonyos szakralitást az előadásnak. Ámbár végül profán módon visszaveszi a kölcsönt, amennyiben a külalak ellenére nem vallási vagy társadalmi ideákhoz emelnek fel bennünket itt, hanem – megfelelő vendégszövegek alkalmazásával is – a vágy, a (testi) szerelem himnuszához. (Gabnai Katalin a kritikájában találóan így fogalmazott: van abban valami irigylésre méltó belső szabadság, ahogy Popovski nem hagyja magát háborgattatni a megrendezendő mű alapgondolatától.)

 

Uzemszeru 3

Vlasits Barbara, Köles Ferenc és Illés Alexa – Don Juan, Pécs Nemzeti Színház (fotó: Juhász Éva)

 

A pécsi bemutatót Molnár Anna díszlete szolgálja, amely a fémhordókkal, az üres sörösrekeszekkel, az összegraffitizett ülőbútorokkal „covid utáni” lehasznált nagyvárosi terekre emlékeztet. (A 12 majom ugrott be róla.) A Don Juan életét megmentő szcéna a rózsaszín pelikános neonreklámos motellel és a benzinkúttal ugyancsak amerikás allúziót kelt. Közben a háttérben a falon klasszikus festmény, kvázi-rubensi oroszlánvadászat. A látvány részét képezi három fehér arcú, figyelő néma szereplő is: nők, a minden nők képviseletében. Egyikük apácaöltözetet visel, másikuk cilindert, a harmadik menyasszonyi ruhát. (Később szöveget is kapnak másoktól.) Női nevetések bugyborognak a hangszórókból. Feltűnő eleme még a színpadképnek néhány kirakati bábu, illetve a bábuk némely részlete; kar, láb. Konkrét funkciójuk nincsen – jelek. Megragadnak a haszontalanságukban. Vlasits Barbara Marija beillene hatvanas évekbeli amerikai tévéreklámba háziasszonynak, Darabont Mikold Donna Elvirája pedig egyenesen vadnyugati képzeteket kelt fekete kovbojkalapjával, hosszú kabátjával. Darabont Mikold Donna Elvirája a nagy nő Don Juanunk életében, aki elszántan meg akar kapaszkodni ebben az unott, kissé már megpohosodott, önnön legendáját fáradtan cipelő férfiban. Köles Ferenc játssza lenge fekete bőrkabátban és fekete keménykalapban, kerek napszemüvegben, jó adag csömörrel. Donna Elviránk szenvedélyesen vádolja Don Juant, aki közben unott arccal kotorgál nyelvével a (saját) szájában. Köles nemtörődöm módon hallgatja elhagyott menyasszonya szemrehányásait, végül nagy nehezen rászánja magát, hogy beszéljen, és kitegye ha nem is a szívét, de legalább a hasát a nő meggyőzéséhez. Térdre ereszkedni úgyis láthatóan derékfájdalmat okoz neki. Ahogy a pesti előadás, úgy a pécsi is erőteljes képekkel teremt világot, amelyben például tökéletesen elég a Kővendég mitikus és misztikus alakjának ábrázolásához, hogy Uhrik Dóra (korábban: a koldus) hosszú fekete kabátban, felhajtott gallérral, napszemüveg mögé rejtett szemmel, szigorú szájjal, kezében kardot tartva ül a színpad közepén. 
A fővárosban Szép Domán hol szerzetes, hol Anonymusra emlékeztető, csuklyás Kőszobor.

A Nemzeti Színházban a macedón rendező azonnal és kétség nélkül elhelyezi főszereplőit a rosszak és erkölcstelenek térfelén. Rácz József – aki egyébként jóravaló, aggodalmas, a gazdája lelki üdvére tekintő Sganarelle-nek mutatkozik – prostituálttal üzletel magáncélra, amikor Donna Elvira bátyja érkezik felelősségre vonni. Bordás Roland jókiállású Don Juanja hazaérvén lendületes beszédével kis híján meggyőzi elvei igazáról a vendéget. „Sógora” már kitárja karját, hogy üdvözölje a hódítót, amikor a házigazda váratlanul leszúrja, majd orvosért kiált. Berettyán Nándor Don Carlosa bohózati halált hal a színen. Donna Elvira (Szász Júlia) megjelenésekor Don Juan zavarban lenni látszik. Seggfej – vágja (segg)fejéhez az elhagyott nő, bár ezt a megfogalmazást hiába kerestem bármelyik fordításban. (Egyébként is furcsa kicsit a szöveg. Melyik fordító írhatta például azt, hogy „elcsavarni egy lány eszét”?)

A Duna-parti Nemzeti előadásában meglehetősen markánsak a címszereplő körül forgó nők. Szász Júlia Donna Elvirája talpig menyasszonyi szerelésben igazi harcos, feketében pedig szépen érzékelteti a belefáradást a végső kétségbeesésbe. Barta Ágnes kék masnis Charlotte-ja maga a huncut érzékiség, aki tehetetlenül áll parasztlegénye, a rokonszenves Berettyán Sándor teszetoszasága előtt. Katona Kinga Donna Annája többszörös vendégszereplő, ő még egy Puskin-jelenetet is kapott – életteli önreflexióval együtt –, amelyben Don Juan úgy udvarol neki a Parancsnok síremléke mellett, mint III. Richárd egy másik Annának. Végezetül pedig ott van Udvaros Dorottya – ha nem látja is az ember, hogy pontosan hol, mert az égbe vetül a képmása –, aki mint egy ősnő vagy ős-szerető Maupassant szavaival feloldozást ad a nőcsábász kalandornak. Az előadás elején még fehérruhás zárdafőnökként állították be a színésznőt a képbe, a végén pedig ő az, aki égi sugallatú, tapasztalt női szólamával erősíti meg Don Juan álláspontját a szabad szerelemről és a házasság elvetendő bilincséről. Hát nem azt hirdetik itt, hogy a család az első, annyi biztos. Sokáig látványosnak, viccesnek és titkon üresnek hatott a produkció, de aztán a befejezés, amely a címszereplőnek ad igazolást, mindenképpen váratlan, sajátos, nyomós fordulat.

Míg Pesten Rácz József gondoskodó, Sancho Panza-szerű Sganerelle-je alkot párt Bordás Roland léha, a zsebében pénz helyett kotont hordó Don Juanjával, addig Pécsen két őszülő, felnyírt hajú, kikerekedett képű, apányi férfi kettősét kísérjük figyelemmel. Urbán Tibor Sganarelle-je egy kivagyi cégtárs divatos outfitjével, örökös elégedetlenséggel az arcán ostorozza a főnököt, aki elektromos gitáron kíséri a hegyibeszédet. Köles Ferenc Don Juanjának általános reakciója a közönyösség. Nem mondhatni, hogy különösebben hajkurászná a nőket, minimumon működteti magát, hogy megfeleljen a szerepnek, amit magára vett. Ez az ember nyilván nem volt mindig ilyen fád, ennyire kiégett. Talán nem is a nők fosztották meg egykori illúzióitól – ha voltak egyáltalán –, hanem mindaz, amit látott és tapasztalt. Alighanem egy „Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten!” típusú akciósorozat hajrájában találjuk, amely egy utolsó vacsora-kép utáni, már-már spirituális szólóban ér véget. Természetesen nem létezik olyan Don Juan-előadás, ahol ne a képmutatásról szóló monológ lenne a leghangsúlyosabb mondandó. Mindkét taglalt produkcióban a rivaldánál hangzik el. Bordás Roland egy ifjú Don Juan aktuális életszakaszában ígéretet tesz arra, hogy alkalmazkodni fog kora bűneihez. Élen jár majd a színlelésben, a vallást pajzsként fogja használni, s majd ő vádol istentelenséggel másokat. Köles Ferenc Don Juanja azonban nem fog már alkalmazkodni olyan társadalmi elvárásokhoz, amelyek megkövetelik a tisztesség látszatát. Ugyan, minek. Az a világ, ami körülveszi, anélkül is eljár tengelyén.

Stuber Andrea

Egy hajdani évforduló margójára

 

Az 1935‒1936-os évad tavaszi idényében Budapesten négy színház függesztette fel tevékenységét.1 Alig pár évvel a gazdasági világválság után szinte a Vígszínház az egyetlen olyan magánszínházi vállalkozás, amelyik növekedni képes. Csődbement színházakat bérel ki, bővíti portfolióját és évadról évadra nagyszabású tervekkel áll elő.2 Az 1936-ban bezárt körúti Royal Színház is a Vígszínházhoz kerül, s 1936 őszétől Roboz Imre és Jób Dániel vezetésével ismét megnyitja kapuit. Az igazgatók terjeszkedési stratégiájába tökéletesen beleillett a Royal körúti épületének megszerzése, különösen a jubileumi évadban, amikor a Vígszínház fennállásának 40. évfordulóját ünnepelték. Az esemény programjában több szinten is fontos szerepet szánt az igazgatóság Hunyady Sándornak. Látjuk majd az 1936. május 8-án tartott ünnepség műsorában Molnár Ferenc és Harsányi Zsolt mellett mint a díszelőadást felvezető egyfelvonásos alkalmi játék szerzőjét, de a színház vezetése őt kéri fel az intézmény alapítása óta eltelt négy évtizedet összefoglaló, fekete-fehér fotókkal illusztrált kismonográfia megírására is. A Vígszínház negyven éve címen megjelent kötetből az évfordulós ünnepségre meghívott vendégek – a korszak társadalmi, művészeti és politikai életének prominens alakjai – és a színházzal fontos üzleti-szakmai kapcsolatokat ápoló cégek vezetői is kaptak tiszteletpéldányt. A későbbiekben példaként hozott gratulációkból látni fogjuk, hogy milyen szerteágazó az a kapcsolati háló, ami körbeveszi a Vígszínházat és biztosítja vezető pozícióját a nehéz időkben is – a gazdasági válság, a társulatot érintő drasztikus változások, az elszerződések Németh Antal hívására (aki 1935-től a Nemzeti Színház igazgatója), a zsidótörvények és a háborús események idején –, valamint megteremti a közelében alkotó művészek, írók, így Hunyady Sándor számára is a biztos megélhetést és a rangot a művészeti élet hierarchiájában.  

 

Hunyady 1

Hunyady Sándor munka közben

 

Tőkeerős, a budapesti színházi élet működését domináló és a művészeti-kulturális diskurzust meghatározó intézményként készül a Vígszínház a jubileumi évadra. De nem csak az épület töltött be kerek évfordulót, hanem a színház vezetése is. A vállalkozást 1921 óta Roboz Imre és Jób Dániel vezette. A közös igazgatás 15 éves jubileuma alkalmából született az egyik legfontosabb, a budapesti színházi életben komoly befolyással és érdekérvényesítő képességgel rendelkező szervezet, a Budapesti Színészek Szövetsége 1936. március 17-i keltezésű gratuláló levele, Dr. Molnár Dezső aláírásával. A dokumentum szemlélteti azt a pozíciót, amit az intézmény és igazgatói elfoglalnak a művésztársadalmon belül.

„A Vígszínház jelenlegi igazgatóságának 15 éves jubileuma alkalmat nyújt nekünk arra, hogy visszatekintsünk a hatalmas és eredményes munkára, mely a Vígszínházat fényes hagyományaihoz képest a világválság és megrázkódtatások sorozata közben is Európa egyik legjelentősebb színházának és Magyarország büszke kultúrintézményének őrizte meg. Az elmúlt másfél évtized alatt a Vígszínház nemcsak művészi teljesítmény és utánpótlás terén, de anyagi vonatkozásban is mintaképül szolgálhatott és a színésztársadalom tagjai számára kimagasló rangot jelentett a Vígszínház szerződése. A szakemberek és a közönség egyöntetű elismerése a hozzáértés, a szorgalom és a kitartás szerencsés találkozását bizonyítja és záloga a jövő biztos sikereinek.”3

A Budapesti Színészek Szövetségét 1936 tavaszán súlyos belső ellentétek és válságok szabdalták. A Vígszínház esetében ez azért fontos, mert a budapesti színházi életet meghatározó, abban döntési jogkörrel rendelkező szervezetek a Budapesti Színészek Szövetsége mellett a Budapesti Színházigazgatók Szövetsége, illetve a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete. A szakmai érdekszövetségek vezetőségeiben és végrehajtó bizottságaiban a Vígszínházhoz köthető művészek és alkotók aktív szerepet vállaltak. Robozék szempontjából nem elhanyagolható, hogy a válságot követően újjáalakuló szervezet vezetésében kik kapnak majd helyet. A Vígszínház igazgatóinak jubileumára küldött gratuláló levél után, alig másfél hónappal később, a színház fennállásának 40. évfordulóját ünneplő eseményhez a köszöntő levelet már a szövetség új vezetése írja, 1936. május 7-i keltezéssel. A lelkesedés és az elismerés hangjai most is erőteljesek, de amikor a külső és belső rendre és harmóniára utalnak a sorok szerzői, akkor már egyfajta vágyott cél is kiolvasható az új elnök, Békeffy László, valamint az adminisztratív ügyek és a válság kezelésére kinevezett ügyvezető igazgató, Dr. Bársony Dezső szavaiból.

„A fővárosi színésztársadalom együttérző örömmel üdvözli a 40 éves Vígszínházat, mint sikereinek osztályosát. Az a világszerte élvezett elismerés, mely a Vígszínház része, a vezetőség és az együttes közös munkájának büszke eredménye. Amikor a Vígszínház külső és belső rendjét, művészi és adminisztratív harmóniáját példának fogadja el minden hazai és külföldi színház, a magyar színészet azzal ünnepel, hogy rangnak tekinti »a Vígszínház tagja« címet, amit négy évtized alatt szerzett meg önmagának.”4

A színház életében egy másik évforduló is kötődik ehhez az időszakhoz. Erről a jubileumi eseményről azonban mindenki elfeledkezik, és csak utólag, néhány emlékező publicisztika tudósít arról, hogy az intézmény kötelékében Jób Dániel, a színház művészeti vezetője is betöltötte 25 éves rendezői jubileumát.5 Hunyady Sándor cikket ír a Magyarság áprilisi számában a jubiláló igazgató méltatására. „Rávall, hogy nem szólt egy szót sem, hogy valósággal eltitkolta a jubileumát. A gőgösségig tartózkodó természet. És azt hiszem, rendkívüli tortúra lenne számára a saját maga jubileuma, azzal a bizonyos ezüst babérkoszorúval, amelyet az érzékenyszívű ünnepeltek olyan meghatottan tesznek el pályájuk legszebb emlékei közé. [...] Nem olyan egyéniség, aki szívesen tűrné, hogy tósztot mondjanak rá a vesepecsenye után. [...] Ünneplés, bankett, születésnap, meghatott visszaemlékezés. Az élet minden regényes cécója távol áll tőle.”6 Méltatásában Hunyady egy olyan művészeti igazgató képét rajzolja meg, akinek személyiségéhez és egész lényéhez jól illik az esemény kvázi elhallgatása és alig megünneplése. A személyes hangvételű írás a rendező-igazgató érdemeinek felsorolásán túl pontosan ragadja meg azt a sajátos viszonyt is, ami összekapcsolja kettőjüket. Ennek hangsúlyozására érdemes Jób 1935. április 27-i válaszlevelét is idézni, amely tovább árnyalja kettejük kapcsolatát. „Sándorkám újra elolvastam rólam írott cikkedet. Mint írás egyre jobban tetszik, mint barátságod jele egyre jobban főz. Sokszor köszönöm.”7

A korabeli nyilvánosságban köztudott volt Hunyady Vígszínházon belüli státusza. Kárpáti Aurél, szintén a Jób-évforduló kapcsán megjelentetett publicisztikájában írja, hogy Hunyadyn kívül más kezdő íróval Jób nem is kísérletezett talán. „Vakmerő kalandokba sohase bocsátkozott. Se mint dramaturg, se mint rendező. Felfedező szenvedély nem zavarta. Hunyady Sándoron kívül talán egyetlen magyar drámaírónk sincs, aki az ő színpadán startolt volna. Fiataloktól mindig szívesebben vette a »folytatást«, ahogy már a Molnár – Heltai – Szomory-triásznál megszokta.”8 Fontos utalni arra, hogy a Jób – Hunyady kapcsolat esetében nem csak egy olyan mentor-mentorált partneri helyzetről beszélünk, amelyben a tapasztalt vezető iránymutatást nyújt munkatársának, támogatja előrelépését, személyiségfejlődését, megalapozza színházi reputációját és előmozdítja karrierjét. Az ő esetükben többről van szó. Az OSZK Színháztörténeti Tárában őrzött vígszínházi iratanyagban található egy levél még 1923-ból, melyet Jób Dániel írt az éppen akkor Kolozsváron tartózkodó Hunyady Sándornak.

„Kedves Sándorkám! Most érkeztem meg és sietek Neked írni. Apádról annyit olvasok a mai esti lapokban, hogy fölhozták Pestre valami szanatóriumba és itt fogják ápolni. Többet e pillanatban még nem tudok, holnapra már fogok tudni és akkor újra írok neked. A pénzedet csakugyan nem utalom át, mert rendkívüli nehézségek vannak, majdnem lehetetlen [...] Vígszínház főpénztáránál leteszem a nevedre és bármikor jönnél föl, rendelkezésedre áll. [...] Igazán nagyszerű volt az a pár nap és hogy ott jól éreztem magamat, elsősorban Neked köszönhetem.”9

 

Hunyady 2

Hunyady Sándor és Márkus László az ünnepi előadás utáni fogadáson

 

Ez a korai levél azt mutatja, hogy Jób és Hunyady már a Júliusi éjszaka vígszínházi debütálása (1929. december 31.) előtt ismerték egymást.10 Kapcsolatuk tehát nem a Vígszínházzal és nem Hunyady írói karrierjével kezdődött. Kutatásom során olyan új információra bukkantam, amit különös módon sem a Hunyady Sándorról mindmáig egyetlen megjelent monográfia,11 sem más szakirodalom nem említett eddig. A forrás egy Hunyadyval készített interjú, melyet a Feketeszárú cseresznye kilencedik előadása után adott az Esti Kurir újságírójának, Kardos Istvánnak. „Hunyady Sándor még mond valamit: – A darabot unokabátyámnak, Jób Daninak, a Vígszínház igazgatójának írtam. Ha ő történetesen nem színiigazgató, én nem vagyok darabíró. Benne egyedüliben vakon bíztam és féltem tőle. Ez a rémület vezetett a színdarabírás felé, ez az ijedtség vonzott a színdarabírói pályára.”12 Valószínűleg nem volt ismert dolog, jómagam is mindössze ebben az egyetlen korai interjúban találkoztam azzal, hogy Jób Dániel Hunyady Sándor unokabátyja volt.13 Hogy a korszakban ez a tény mennyire volt ismert, azt nehéz lenne megállapítani. Sokat sejtető azonban, hogy az említett interjút leszámítva máshol – sem Jób Dánielnél, sem Hunyady Sándornál – nem találkoztam ezzel az információval. Ez az adat azonban önmagában is megmagyarázza azt a sokszor szenvedélyes, érzelmes, rendkívül közvetlen kapcsolatot jelző hangvételt, ami az igazgató‒szerző viszonyt jellemzi a fennmaradt dokumentumok szerint. Ennek alátámasztására csak egyetlen, a ’30-as évek elején született levélből idézek, melyet Hunyady Sándor írt Jób Dánielnek:  

„Drága Danikám! Keserves heteket éltem át. Nem jutott az eszembe semmi. Hiába kínlódtam, hogy a Tőled kapott maggal csináljak valamit. [...] Nem tudok föléje kerülni. El kell hinned drágám, hogy igen sokat szenvedtem [...] Végre is össze-vissza macerálva magam, föladtam a témát. Úgy érzem, nem tudnám megcsinálni egészen őszintén, már Neked is hazudnom kellene rögtön, így pedig krajcárt sem ér az egész ügy. [...] Tudom, hogy talán bután hangzik mindez. Igazad van Drágám, nem tudok kurrens prózát írni, nem is tudom vele kifejezni jól, amit akarok. [...] Ezt a levelet már két hete fogalmazgatom drágám /: biztosan azért is van, hogy ilyen hosszú és mégis hiányos. – végül is elrontottam, vagy írásban is dadogok előtted? [...] Szóval Drágám, ha tetszik Neked ez a téma, belésüllyedek a munkába és a válaszod napjától kezdve megszűnik számomra a világ minden más dolga. [...] Elkövetnék mindent, ami csak telik tőlem, hogy tisztességes munkát tegyek eléd. Tudom, hogy nem tudlak ezzel a sok szóval elszédíteni, de igazán azt hiszem, hogy sikerülne a dolog. [...] De ha nem kell Drágám, eldobhatom ezt is és keresgélek tovább. [...] Ne haragudj Drágám a hosszú levélért. Hogy csináljam másképpen, hogy könnyebb legyen neked? Mindig félek, hogy elveszted türelmed hozzám, pedig igazán hidd el hogy többet ér nekem a dolognak Veled való megbeszélése, mint minden, amit magával a kész darabbal lehet keresni. [...] Minden szeretetével ölel Sándor.”14

Kettejük kapcsolata magyarázatul szolgálhat arra a „türelemre” és empátiára, amit az intézmény Hunyadyval szemben gyakran tanúsított. Igazságtalanság lenne azonban azt állítani, hogy csak a rokoni kapcsolat miatt tartották az intézmény közelében és tekintették Molnár Ferenc mellett háziszerzőjüknek. Számítottak rá íróként és alapoztak a népszerűségére. Jól jövedelmező üzlet volt az alkalmazása, különösen akkor, amikor sikeres színdarabokat írt. 1936 májusára kilenc drámáját mutatja be a Vígszínház. Filmforgatókönyveket ír, színművei és novellái külföldi filmek15 alapjául szolgálnak. Novelláskötetei, regényei jellennek meg. Az, hogy ő írja meg a színház negyvenéves történetét, egyszerre jó médiafogás és azért sem kifogásolható, hiszen Hunyady az intézmény megnyitása óta gyakorlatilag testközelből ismerte a Vígszínházat.16

Az ünnepi esemény menetrendjéről eredeti forrás nem maradt fenn, de a korabeli sajtóban több helyen is közölték az ünnepség műsorát. Ebből rekonstruálható, hogy kikre alapozta a vezetés a programot: a Molnár–Hunyady–Harsányi szerzőhármasra, az intézmény háziszerzőire. Harsányi Zsolt Emlékezés címen prológust írt, amit a program nyitányaként Makay Margit adott elő, majd Hunyady Sándor alkalmi játéka következett. Az estet Molnár Ferenc Csoda a hegyek közt négyfelvonásos legendájának bemutatója zárta.17

A Vígszínház iratai között fennmaradt Dr. Jónás Alfréd kötetbe fűzött gépiratos kézirata,18 melyben hónapokra lebontva összegzi a színház műsorát, minden hónapnál külön jelezve és néhány sorban röviden értékelve az új bemutatókat. A dokumentum 1942-ig követi a műsort, a kötet végén pedig egy összegző felsorolást találunk a színház megnyitásától kezdődően bemutatott művekről. Ebből az összesítésből jól látható, hogy 1942 végéig Molnár Ferenc mellett Hunyady Sándor a legtöbbször bemutatott szerző a színházban. Ez lehetett az oka, hogy az ünnepély keretében az említett Molnár-bemutató felvezetéseként láthatták a nézők Hunyady A társalgóban című egyfelvonásosát.19 A Jónás-kötetből tudjuk, hogy a színház az ünnepi alkalom után is együtt játszotta a két produkciót. A Csoda a hegyek közt főpróbáját május 7-én tartották, majd ezt követően még 21 alkalommal került műsorra.20 A korabeli sajtóban többféle címen – A társalgóban, Negyven év – is szereplő Hunyady-előjátékot a Jónás-kötet nyilvántartása szerint öt nap kivételével ugyanúgy játszották, mint a premieren, egyfajta előjátékul a Molnár-darabhoz.21

 

Hunyady 3

A kormányzói pár a Csoda a hegyek közt premierjén

 

A nagyszabásúra tervezett ünnepség előkészítése már 1935 telén megkezdődött. Novemberben a Vígszínház vezetősége aláírással Robozék gratulációt küldtek Porzsolt Kálmánnak 75. születésnapja alkalmából. „Hálásan megköszönjük barátságát, szüntelen érdeklődését, szeretetteljes pártfogását, amiben színházunkat immár évtizedek óta részesíti. [...] készséges örömmel fogadtuk mindig jóakaratú, tárgyilagos bírálatait, tanácsait, útmutatásait.”22 Bár a levél még nem említi az ünnepség szervezőbizottságával kapcsolatos terveiket, de ez a doku-mentum is bizonyítja annak a kiterjedt kapcsolati hálónak a létét, ami körbevette a színházat és igazgatóit. Roboz és Jób erőfeszítései, hogy Porzsolt Kálmánt és vele a Magyar Irodalom és Művészetpártoló Egyletet megnyerjék az évfordulós események szervezésére, a Vígszínház pozicionálásáról szóltak. A konkrét ötlettel kapcsolatban két levél maradt fenn. Az 1935. december 23-i keltezésűt Jób Dániel írta. Ő vetette fel először a gondolatot, hogy az ünnepség szervezését adják Porzsolt Kálmán kezébe „[...] őszintén megmondom, nagyon jól esne ha valaki kezébe venné a Vígszínház jubileumának ügyét. És hogy ez a valaki éppen Te lennél, aki a Magyar Irodalom és Művészetpártoló Egylet igazgatója vagy, ez csak külön öröm és dísz lenne a Vígszínháznak, mert Te aztán igazán tudod, mit jelent ez a színház a magyar színpadi kultúra szempontjából.”23 A négy nappal későbbi – december 27-i – keltezésű levelet már Roboz Imre írta és arról tájékoztat, hogy Porzsolt nyitott volt a felkérésre és kérte az igazgatót, hogy jelöljenek maguk közül tagokat, akik segítik majd a munkáját „Amint tudni méltóztatik a most következő év májusában éri el a Vígszínház fennállásának 40 éves fordulóját [...] Azt méltóztatott óhajtani, hogy delegáljunk a Vígszínház igazgatósága képviseletében egy vagy két tagot arra, hogy a Magyar Irodalom és Művészetpártoló Egylet elnökségével kapcsolatba lépjen. Legyen szabad e célra Jób Dánielt és magam szerény személyének közreműködését felajánlani.”24 A bizottság megalakulásáról és munkájáról további információnk nincs, nem tudjuk, hogy végül létrejött-e és a szervezésben aktív szerepet vállalt-e. Ami rendelkezésre áll, az az ünnepséget követően Porzsolt Kálmán tollából megjelent cikk a Pesti Hírlap május 9-i számában.25

 

Hunyady 4

 

Az előkészítő bizottsággal kapcsolatban idézett levelek egyike sem említi Hunyadyt a szervezőbizottság tagjaként, az ünnepség programjában azonban ott találjuk. A nagyszabásúra tervezett esemény megvalósítása végül több ponton is hiányérzetet keltett a közönségben. Maga Porzsolt is megfogalmazta kritikáját – főként a Hunyady-darabbal kapcsolatban – az intézmény múltjának bemutatását illetően. „A négy évtizedes jubileumot Harsányi Zsolt, a színház egyik népszerű szerzője, hangulatos szép költeménnyel vezette be, melyet Makay Margit ízléssel szavalt; másik szerző, Hunyady Sándor, pedig »Negyven év« cím alatt kis alkalmi játékot írt a színházi társalgóból. Kedves, könnyű házi kabaré-darab, de a negyven esztendő mégis csak kissé súlyos dolog hozzá. Komolyabban kell méltatni kort és embereit.”26 Molnár darabját a tudósítások legtöbbje – vélhetően a szerző személye miatt is – dicsérte, de a kritika kifogásolta az előadás színvonalát és a színészi játékot.27 A Csoda a hegyek közt színibírálatai közül egyet emelek ki: Schöpflin Aladár írása a Nyugat 1936. júniusi számában jelent meg. A kritika hosszan elemzi a darabot, méltatja Molnár drámaírói tevekénységet, számba veszi a szerző nagy sikereit, de magát az előadást nem tartja megfelelőnek az esemény nívójához. A színészi játékot több művész esetében is bírálja. Az Ismeretlen ügyvéd szerepével kapcsolatban pedig írói hiányosságokat vet fel. „Sajnos a Vígszínház előadása nem áll teljesen az alkalom ünnepi színvonalán. Sem Muráti Lili, sem Góth Sándor nem merítik ki teljesen szerepük lehetőségeit; az előbbi nem elég mélyről hozza fel az üldözött leány sikoltásait, az utóbbi külsőleges játékkal játssza meg a polgármester megrendülését a bíróság előtt. Toronyi játéka kitűnő, ami hiány mutatkozik, az a szerepé.”28 Az egész ünnepség kapcsán a beszámolók megjegyzik, hogy a vezetőség megfeledkezett több, az intézmény életében meghatározó előd méltatásáról. Ezt a hiányosságot a Hunyady-féle emlékkötet pótolja majd, ahogy erre az Uj Nemzedék cikke is rámutat „A napokban szétküldték Hunyady Sándornak a Vígszánház 40 évéről írt szép kiállítású albumát, amely riportszerű frissességgel foglalja össze kitűnő színházi intézményünknek négy évtizedes múltját. Az album szerencsésen pótolja azt a hiányt, amely a jubileumi előadások prológusában és alkalmi színjátékában mutatkozott. Ezúttal már méltó helyre állítják Keglevich István grófot, a színház alapító fődirektorát és nem felejtik ki az első évek nagy sikert arató művészei közül Lánczy Ilkát, Nikó Linát, Delly Emmát sem.”29

Az ünnepségre a színház vezetése gyakorlatilag mindenkit meghívott, aki valamilyen befolyással rendelkezett a korabeli politikai, társadalmi, művészeti és kulturális életben s jelenléte a Vígszínház életében kiemelt fontossággal bírt. A Pesti Hírlapban megjelent egy összefoglaló, amelyben közlik az est protokollközönségének névsorát: „Negyedkilenckor megérkezett Horthy Miklós kormányzó feleségével, akiket a közönség felállással üdvözölt. A nézőtéren ott voltak még többek közt dr. Hóman Bálint kultuszminiszter családjával, dr. Sipőcz Jenő főpolgármester feleségével, bárciházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár, Mikecz Ödön, a miniszterelnökségi sajtóiroda főnöke, dr. Liber Endre alpolgármester, dr. Bárczy István nyugalmazott polgármester és még számosan a közélet, előkelőségeinek soraiból. A pénzvilágot többek közt Weiss Fülöp, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke képviselte. Ott volt Szüllő Géza császári és királyi kamarás, gróf Bethlen Istvánné, de a művészet világának és az irodalomnak is igen sok előkelősége jelen volt, többek közt Miklós Andorné Gombaszögi Frida, Salusinszky Imre főszerkesztő. A külföldi színházakat Lothar Ernst, a bécsi Josefstädter Theater igazgatója, Hellmer Alfréd, a Theater an der Wien igazgatója. Miller Gilbert, Geier Siegfried, Salten Félix és Gomes de la Vega, a mexikói színházak intendánsa képviselték.”30 Az OSZK-ban őrzött Vígszínházi Iratanyagban az ünnepséggel kapcsolatosan több gratuláció és köszöntőlevél is fennmaradt. Faludi Miklós, a Vígszínház egyik alapítójának és első igazgatójának, Faludi Gábornak a fia írja Roboznak 1936. május 8-án: „Teletüdővel szívtam be a színpadról áramló színtiszta művészet illatát és újra meggyőződtem, hogy a régi rezsim minden szempontból méltó, s a fényes múlt tradíciót híven megőrző utódra talált az új rezsimben.” Zsoldos Andor író, forgatókönyvíró, költő, színész hosszabb londoni tartózkodásából visszatérve írja: „adja a jóisten, hogy önök a Vígszínházat – amelyhez engem is ifjúságom legmelegebb és legszebb emlékei fűznek – még hosszú-hosszú ideig kormányozhassák kedvükre, megelégedésünkre és nemcsak a magyar, de az európai színházi és irodalmi kultúra épülésére.” Heltai Jenő táviratot küld: „A Vígszínház ünnepéhez, 40 év viharain keresztül való diadalmas megmaradásához, a ma öröméhez és dicsőségéhez szívből gratulál, a jövőhöz sok szerencsét kíván.” Kende Paula, a színház első nagy korszakának jelentős művésze: „Nem tartozom ugyan a szorosan vett alapító tagok közé mégis kábé huszonhárom évig csak azokkal működtem együtt, nem is szólva azokról akikkel már előzőleg a színész iskolába jártam. Ünnepeljenek hát a fiatalok – mi is azt csináltuk egykor – övék a jelen és a jövő! A múlt maradjon múlt! Gondolatban és érzésben úgyis mindig ott vagyok a Vígszínházban, mint egy öreg macska aki meghúzódik a neki oly drága, megszokott ház sarkában. Mindenkit ölelek aki gondol rám.” Németh Antal távirata jól jellemzi a színházi életet domináló intézmények – Vígszínház, Nemzeti Színház – kapcsolatát. Néhány hónappal korábban még éles vita folyt köztük a Vígszínházból a Nemzeti Színházba elszerződött művészek kapcsán, de túllépve a személyes sérelmeken, Németh a következőket írja: „Negyven év fordulóján a magyar színjátszás és színpadművészet terén szerzett elmúlhatatlan érdemeiért a magyar színmű irodalom fejlesztésében aratott sikereiért a magyar kultúrának hozott sokszori nemes áldozatkészségéért a Nemzeti Színház nevében meleg együttérzéssel gratulál Németh Antal”. Robozék válasza a Némethéhez hasonló hangnemet folytatja: „Végtelenül jól estek a bajtársi szeretet és kartársi megbecsülés sorai, amelyekből kicsendül igen tisztelt Igazgató Úr őszinte együttérzése. Mindenki, aki a Vígszínházhoz tartozik, büszke lesz intézetünk múltjának és jelenének e meleg szavakban kifejezett méltánylására.” Móricz Zsigmond és Simonyi Mária is küldenek táviratot az igazgatóságnak: Szeretettel, tisztelettel és örömmel köszöntöm a Vígszínházat mai szép jubileumán. Új utat, új levegőt, új életet jelent ez a negyven év a magyar művészet történelmében. Büszke vagyok rá, hogy én is jelen lehettem a hősies, sikeres és gyönyörű munkában, és hálásan hódolok a nagy színész generáció emlékének és a mai nemes művész társaságnak, mely ezt a munkát szolgálja. Móricz Zsigmond és Simonyi Mária.”

 

Hunyady 5

Muráti Lili a Csoda a hegyek közt előadásában

 

Az ünnepség a korabeli társasági élet rangos eseménye volt. A hónapra pontosan két évvel később kihirdetett Első zsidótörvény majd az egy évvel később kirobbanó II. világháború előtt az utolsó olyan alkalom a színház életében, ami bizonyította egy tőkeerős, a művészeti és kulturális életben komoly befolyással, kiterjedt kapcsolati hálóval és az ebben rejlő erőtartalékkal rendelkező mamutintézmény kondícióit. Tíz év múlva, amikor a Vígszínház fennállásának 50. évfordulóját ünnepelték volna, Jób Dániel már a következőket nyilatkozta a Világosság 1946. április 28-i számában: „a Vígszínház nem ünnepel, hanem dolgozik tovább. Ez természetes is. A színház, amely a magyar kultúra egyik komoly fellegvára volt az elmúlt félévszázad alatt, nem ünnepelheti önmagát.”31

Csadi Zoltán

JEGYZETEK

1 Magyar Bálint: A Vígszínház története, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979

2 A Royal nyitóelőadásának megrendezésére Hevesi Sándort kérik fel, aki maga adaptálja színpadra Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényét. Az előadás minden erőfeszítés ellenére megbukik. 1937 áprilisában tárgyalásokat kezdenek a Margitszigetre tervezett szabadtéri színházról. Tolnay Pál, az Operaház műszaki főfelügyelője vállalja a színpad és a nézőtér tervezését. A Szép Heléna című operettet végül mégsem mutatják be.

OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374/76 1936, 1937 gazdasági iratok    

3 OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374/76 1936 márc.‒ápr.

4 OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374/76 1936. máj.‒jún.

5 Az évforduló hivatalos dátuma 1934. október 30. lett volna, mivel Jób 1909-ben csatlakozott a Vígszínházhoz rendezőként.

6 Magyarság, 1935. 04. 25., 10.

7 OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374/76 1935. márc.‒ápr.

8 Kárpáti Aurél: Jób Dániel. Pesti Napló 1935. április 28.

9 Jób Dániel levele Hunyady Sándornak 1923. július 7., OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374 1923 gazdasági iratok

10 A szakirodalom a Jób Dániel és Hunyady Sándor között lévő szakmai kapcsolatról kizárólag a Vígszínházban betöltött „házi szerző” időszakból (1929‒1942) tesz említést.

11 Vécsei Irén: Hunyady Sándor, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1973

12 Kardos István: A függöny mögött, Esti Kurir, 1939. november 19. 11.

13 Próbáltam kideríteni, hogy apai vagy anyai ágról van-e a kapcsolat, de egyelőre biztos forrást nem találtam. Mivel Jób Dániel Aradról származott, ezért feltehetően a rokoni kapcsolat Hunyady Margit erdélyi családjának oldaláról lehetséges.  

14 Hunyady Sándor levele Jób Dánielnek, OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG 374

15 Storm at Dybreak (Feketeszárú cseresznye) (1933), r.: Richard Boleslawski; Catherine die Letzte (Bakaruhában) (1936) r.: Hermann Kosterlitz; The Girl Downstairs (Bakaruhában) (1938) r.: Norman Taurog.

16 Édesanyja a színház megnyitásától a társulat, 
a meghatározó írója.

17 8 órai újság, 1936. május 5. 12.

18 OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374

19 A társalgóban cím szerepel az OSZK Színháztörténeti Tárában őrzött egyetlen fennmaradt, máig publikálatlan példányon, amelynek elején ceruzával is szerepel a cím és az első oldalon is ebben a formában: A társalgóban – /Kis alkalmi játék prológus helyett./  

20 OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374.

21 A társalgóban (Negyven év) előadásai: május 8‒11.,13.,15‒18., 20., 22., 23., 25. Június 1., 2., 4.  

Szereplők: Muráti Lili, Góthné Kertész Ella, Tolnay Klári, Szombathelyi Blanka, Góth Sándor, Ráday Imre Alkalmi játék prológus helyett – írja Dr. Jónás Alfréd. OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374.

22 1935. november 23. A Vígszínház igazgatóságának levele Porzsolt Kálmánnak, OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374 1935. nov‒dec.

23 OSZK Színháztörténeti Tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374/76 1935. nov‒dec.

24 OSZK Színháztörténeti tár Vígszínházi Iratanyag, VÍG374/76 1935. nov‒dec.

25 Porzsolt Kálmán: Színház és zene – A Vígszínház 40 éves jubileuma, Pesti Hírlap, 1936. 05. 09., 18.

26 Porzsolt u. o.

27 Molnár   Gál Péter: Muráti-életrajz IV. Criticai Lapok, XX. évf. 2011. 05‒06

28 Schöpflin Aladár: Színházi bemutatók, Nyugat, 1936. június, XXIX. évf. 6. sz. 477.

29 Uj Nemzedék, 1936. 06. 07., XVIII. évf. 130. sz.

30 N. A: A Vígszínház nézőtere, Pesti Hírlap 1936. 05. 09., 18.

31 N.A: Egy pillanatra. Világosság. 1946. április 28., 2. év 95. szám, 8.

Hegedűs D. Géza 70 éves

 

  1. 2023 május 8-án, a Vígszínház színpadán életműkoncertet adott az a művész, akinek van az az eltéveszthetetlen mosolya. Szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem az őt köszönteni érkező közönség soraiban, ahogy másfélszáznál több színpadi bemutatója közel felét is láttam.

Várkonyi Zoltán igazgatása alatt került a Víg társulatába, és ötven évvel később is – megszakítás nélkül – a tagja, vezető színésze. Hogy miért nem hagyta el színházát? „Én egy tág, európai horizontú színházban nőttem fel, lettem a saját életidőm színművésze. Pályám során a magyar színháztörténet negyvennyolc évének valamennyi jelentős, nagy léptékű rendezőjével, formaművészével, kortárs szerzőjével találkozhattam, s dolgozhattam velük együtt a Vígszínházban, a csodás társulatommal, zsenik társaságában. Kevesen mondhatják el ezt pályatársaim közül. Tettem mindezt úgy, hogy ki sem mozdultam ugyan a színházamból: de nem a szenvedély hiányából vagy kompromisszumból történt így, hanem mert új és új színházi látásmódokkal, tudással és tapasztalattal találkozhattam a színpadi munkák során, és a tanulás mellett a befektetett művészi munka sikerélménnyel párosult.” 1

A kerek számok elgondolkodtattak: ha nem Magyországon születik, hasonlatos lehetne-e pályája Ralph Fiennes vagy Kenneth Branagh karrierjével, harsogna-e körülötte a világhír? Egyáltalán, ha pályáját nem ötven éve, hanem ma kezdené, ott tarthatna-e majd fél évszázad múlva, hogy színháza – Halász Judit szerint „az ország legnagyobb és legjobb prózai színháza” – és annak közönsége ekkora szeretettel ünnepelje születésnapját a Szent István krt. 14. szám alatt?

  1. D. G. egy olyan korban, a ’70-es évek Magyarországán vált színművésszé, amikor akarat és hit révén egy kis faluból is lehetett főiskolára, egyetemre menni, a társadalmi mozgásirányok mindenfelé nyitottabbak voltak; ha volt tehetség (kis szerencse), került hozzá kollégiumi férőhely és ösztöndíj is. Nem gyúrható alanyokat reprodukáltak a jövőnek, hanem fiatal, kiművelhető emberfőket kerestek. Abban is szerencsés volt, hogy tehetsége színvonalas színházi világban bontakozhatott ki. Ott álltak a Vígszínház (és a vezető társszínházak) deszkáin a nagy elődök, mellettük számos kiváló rendező-pedagógus, akik társulatot építettek, tehetséget menedzseltek. Színésszé válása azt a másfél-két évtizedet csípte el, amikor a színházi szakma huzakodása valamiképpen egyensúlyba került, nem posványos gyűlölködésben forrt.

A szabolcsi Ibrányból indult, ahol stabil, kispolgári családban nevelkedett, melyben a művészet levegője vette körül, pedagógus édesapja amatőr színházszervező, míg nagyapja a falu mozigépésze volt. A középiskolát már egy megyei jogú városban, Debrecenben végezte. Tisztes polgári létből választotta a komédiásmesterséget, és talán kicsit meseszerű, hogy egy kis falu csendjében érezte meg, hívja a színpad. Horvai István és Kapás Dezső színészosztályában – mesterei segítségével – stabil szakmai fundamentumot épített magának. (Osztálytársa volt Gálffi László, aki ugyancsak aktív, s a színészet mellett maga is rendezett és tanított. A hajdani osztálytársak a rivalda és a takarás követei, azonos alappal, de különböző úton jutottak ugyanoda – vezető, egyben korszakos színészeink.)

 

Kezdetben 1

A padlás című előadásban – Vígszínház, 1988 (fotó: Ilovszky Béla)

 

Ahogy H. D. G. fogalmazott, a „saját életideje” úgy hozta, hogy 1973-ban az akkor ugyancsak pályakezdő Marton László rendezte – Presser Gábor és Adamis Anna írta – Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben mutatkozhatott be a közönségnek, majd a Harmincéves vagyok következett, aztán Fejes Endre és Presser Gábor: Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabjában A sötétruhás fiú/Viktor alakításának sikere. Mára legendás előadások, a szerepei – művészpályáját tekintve – szakmai mérföldkövek.

A ’80-as évek meghatározó sikere Bródy János és Szörényi Levente Kőműves Kelemen című rockballadája, amelyben a címszerepet játszotta. De ugyanebben az évtizedben Ruttkai Éva partnere lehetett Nádas Péter Találkozás című darabjában, és számos   klasszikus főszerepet osztottak rá: „Lánglelkű ifjúként voltam Kleist Homburg hercege, Schiller Don Carlosa, olyan dinamikus, szenvedélyes feladatokat kaptam, amelyeket az alkatom, adottságaim előhívtak. Az én művészeti vezetőim gondosak voltak, a rendezők elkezdtek próbára tenni, elmozdítani az árnyaltabb, bonyolultabb lelkialkatú szerepek felé.”2 Miller Az ügynök halála című drámájában Biff karaktere meghozta számára pályaválasztása apai jóváhagyását is: „[…] apám, amíg élt, minden bemutatómon itt volt, feljött az öltözőmbe, és azt mondta: Ó, kisfiam most láttalak először úgy, hogy nem téged láttalak”.3

A következő két évtized szerepei között ott volt A salemi boszorkányok Proctora, A vihar Prosperója, a Nóra Helmere, a Koldusopera Bicska Maxija, David Eldigre Az ünnep című darabjában a családját abuzáló apa figurája. Majd Márquez Száz év magány című regénye színpadi adaptációjában José Arcadio Buendia, Tolsztoj Legenda a lóról című művének Szerpuhovszkoj hercege, McDonagh Vaknyugatában Connor, a Cseresznyéskertben Gajev és Az úrhatnám polgár Jourdainje. Ebben az időszakban sem kerülték a zenés szerepek, egy újabb nagysikerű Presser-musical – író: Horváth Péter, dalszöveg: Sztevanovity Dusán –, A padlás Barrabása és Révésze, később Tevje a Hegedűs a háztetőnben. Ekkor mutatkozott be rendezőként is, miután Ádám Ottó tanítványaként visszaült a főiskolai padba. Első munkái egyike volt A dzsungel könyve, amely 1996 óta folyamatosan színpadon van a Pesti Színházban, de hosszú szériát ért meg Tremblay Sógornők című komédiájának színrevitele is. Rendezőként jegyzett munkáinak száma két tucatnál is több. De az 1990-es évek óta tanít is művészi beszédet a Színművészeti Főiskolán (utóbb Egyetemen), sőt, mára majd’ féltucat színészosztály végzett irányításával. Sokan közülük azóta kollégái a Vígben: ”…több nemzedék színészeivel dolgozhatom, akik az én tanítványaim voltak. Fesztbaum Béla a legidősebb közülük, Hajduk Károly vagy Orosz Ákos egy másik generáció, ifjabb Vidnyánszky Attila, Csapó Attila, Zoltán Áron pedig nemrég diplomáztak […] muszáj közös nyelvet beszélnünk ahhoz, hogy erős és érvényes előadást hozzunk létre. Azzal, hogy együtt vagyok az egykori növendékeimmel, nem is érzem, hogy öregednék.”4  

A 2010-es év több szempontból fordulópontot hozott pályáján, színpadi magányban, monodrámában mérette meg magát. Előbb Camus A pestis című regényének színpadi adaptációjában lépett egyedül színpadra, majd a Márai Sándor naplóiból összeállított Hallgatni akartam című estjével. Ezt követte pár éve Márquez Bánatos kurváim története című regényének feldolgozása. Camus- és Márai-estjei legendássá váltak. De 2010-ben lépett újra együtt színpadra Gálffi Lászlóval is a Vígben: a Marton László rendezte Ványa bácsiban Asztrovot játszva a címszereplő Gálffi Vojnyickije mellett.

Az elmúlt évtizedben dolgozott Alföldi Róberttel Klaus Mann Mephistójában és Shakespeare Julius Caesarjában – e címszerepért Gábor Miklós-díjban részesült. A salemi boszorkányok Mohácsi János rendezte előadásában már Parris tiszteletest alakította ragyogóan, míg Bodó Viktor irányításával a Koldusoperában Peacockot. De eljátszotta a Don Juan Sganarelle-jét, a Hamlet Claudiusát, Ibsen John Gabriel Borkmanjának címszerepét és Karenint az Anna Kareninában. A 2020/2021-es évadokat sújtó világjárvány utáni nyitást követően Az öreg hölgy látogatásában Alfred Illként, a Sirály Szorinjaként láthattuk, és vendégként a Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezte előadásában Lear királyként, ez év márciusában pedig a Macska a forró bádogtetőn Big Daddy-jeként a Pesti Színházban.    

A filmmel is kacérkodott. Két 1977-es mozifilm, a Kísértés és a Legato örökre megőrzik fiatalságát, lendületét, az átszellemült mosolyát, ahogy a Szinetár Miklós rendezte 1982-es Liszt Ferenc tv-sorozat vagy az Egy hónap falun televíziós feldolgozása is 1980-ból. Hitelesen tudósítanak „a lánglelkű ifjúról… dinamikus, szenvedélyes alakjáról”. Összesen több mint két tucat filmben és ugyanennyi tévéjátékban forgatott, de a szerelme a színpad, a színház volt és maradt, ez az ő műfaja, amellyel évtizedek óta azonos.

 

Kezdetben 2

A Homburg hercege címszerepében – Vígszínház, 1980 (Vígszínház archívum)

 

  1. H. D. G. egy komoly komédiás, aki még a 70. születésnapján is maga a kisportolt egészség. Lehet, tényleg a fiatalokkal való folyamatos munka, játék az oka, hogy soha nem ment ki a divatból az a fajta színjátszás, amit ő képvisel. Ötven éve kortársként van jelen a színpadon, klasszikus szerepekben és fajsúlyos kortárs színművekben. Az első perctől kezdve sikeres volt, így korán igényes lehetett –   nem tudom felidézni alakját kommerszben. Miközben nagy jellemszínésszé érett, eleganciával villant a színpadon egy-egy mókás gesztust.

Olyan színházi ember, akit az elismerés iránti vágy nem űzött sikerhajhászásba. Soha nem élt vissza önnön tehetségével vagy adta pénzért művészarcát. Pedig volt ebben az öt évtizedben olyan időszak, amikor kevésbé figyeltek rá, de szenvedélye túllendítette ezeken az éveken más művészi ambíciói, a rendezés, a tanítás, önálló estek és mindenekelőtt a szakmája iránti szeretete és szolidaritása révén.

 

Kezdetben 3

A nagy Gatsby – Vígszínház, 2019 (fotó: Dömölky Dániel)

 

Megbecsülése – vitathatatlan – folyamatos volt, minden évtizedben jött egy hivatalos elismerés. Már 1980-ban Jászai Mari-díjas, 1989-ben Érdemes művész, 2007-ben Kiváló művész és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2009-ben pedig megérkezett a Kossuth-díj. Saját színházában közel tucatnyi díj, emlékdíj birtokosa, közvetlen kollégái titkos szavazásai révén. Maga is minden alkalmat megragad és kihasznál, hogy tisztelettel emlékezzen a régi társakra, és bizakodva kezet nyújtson az éppen pályára lépő újaknak, meghálálja a szakmai figyelmet. Jó két évtizede ő az a színházi motor, amely 1987-ig Gobbi Hilda néven üzemelt. Perpetuum mobile, éjjel-nappal művész és színházi ember. Mindig ott van, ahol és amikor a színház intézményének, a szakmának szüksége van rá. Játszik, rendez, tanít, ír, díjakat ad, kiáll, felszólal, „társadalmilag szerepvállal”. Életműkoncertjén jelenlegi igazgatója, Rudolf Péter a köszöntőjében találóan jellemezte őt: „a Minden Teret Kitöltő”. Maga fogalmazta meg önkéntelenül, hogy miért is olyan sikeres ebben a „szerepkörében” is: „…ma már tudom, hogy a színésznek elvben nem dolga a politizálás. De ha egy olyan korszakban él, mint mi, amikor lépten-nyomon felüti a fejét a politikai gengszterizmus, a cigányok, a másság megbélyegzése, akkor úgy érzem, hogy a hallgatás cinkosságot, együttműködést jelentene. Erre pedig nem vagyok sem alkalmas, sem hajlandó. Mivel tagadok minden rasszizmust, minden olyan gondolatot és cselekedetet, ami a fasizmus csíráját hordja magában, és alkatilag is idegen tőlem a félelem, kimondom, amit gondolok. Színészként tudatában vagyok annak, hogy ehhez vállalnom kell a nyilvánosságot is. De hadd tegyem ehhez hozzá, hogy az én liberalizmusomba az is belefér, hogy megértsem, megvizsgáljam, mi az, amit egy másik ember érez, gondol, és mi a gyökere az általam elutasított magatartásnak.”5

És valóban, az elmúlt öt évtizedben – nyilvánosan – egyszer sem mondott, tett olyat, amiért később le kellett volna hajtania a fejét. Kétségek nélkül vállalja önmagát, a néha pártosnak tűnő közéleti szerepvállalásait, és soha nem ködösítette a tényt, hogy a KISZ KB-tagja, majd színháza pártitkára volt a rendszerváltás előtt. Mert amit vállalt és vállal, azt mindig meggyőződésből és szívből tette, teszi, ráadásul ötven éve önazonosan, soha nem vált megélhetési színésszé, pláne köpönyegforgatóvá: „….én aztán ismerhettem a központi akarat végigrezgését már a nyolcvanas évekből, hiszen akkor a Vígszínház párt-titkára voltam….. annak a struktúrának valóban én is részese voltam…..és elmond-hatom, hogy ott, abban az időben Örkény István, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Nádas Péter, Esterházy Péter, Kornis Mihály, Sütő András, Székely János műveit játszottuk éppen. Nyitottságban, társadalomkritikában elég nyilvánvalóan volt jelen akkor az »én színházam«. És Petri Györgyöt idézném: Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hitem volt, / arra naponta emlékeztetem magam. / És nem bocsájtok meg senkinek.”6       

 

Kezdetben 4

A Nyugat császára – Vígszínház, 2020 (fotó: Juhász Éva)

 

Lénye kétségkívül a Kádár-kor és a rendszerváltás utáni évtizedek, a XX. és XXI. század váltásának humán foglalata. Benne még minden megvan, ami elődeiben, és mégis érti, érzi a Z-generációs művésztársakat is, tanulja tőlük, hogyan játsszon „széles sávon.” Talán az utolsók egyike, akiket nem zabál fel a felgyorsult kor, mert amikor szükségét érzi, kiszakítja magát annak irtóztató szájából és visszavonul vagy elvonul. S akár egy évet is ad az életéből egy szerep kedvéért, ha azt maga fontosnak tartja. A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János-film miatt vagy harminc kilót hízott, hogy hitelesen formálja meg Kodelka Ferenc figuráját: „… A fizikalitás része egy karakternek, fontos eleme egy szerep felépítésének. Nem szeretem, ha külsődleges eszközökkel kell valamit pótolni egy figurához, egy színész legyen képes bármit kitermelni magából. Amikor belenéztem a tükörbe, és visszanézett rám egy 110 kilós pali, kifejezetten élveztem, hogy másmilyen vagyok, mint szoktam lenni. Azon is mulattam, amikor kigúnyoltak az újságok, vagy ismeretlenek megállítottak az utcán, hogy te jó ég, művész úr, hogy néz ki? Én meg csak somolyogtam, nem árultam el senkinek, hogy miért is dagadok. […] Egy év alatt adtam le, volt hozzá egy részletes programom, és segített egy dietetikus is, kéthetente ellenőrizte az állapotomat. Napi ötszöri, fehérje- és zöldségcentrikus étkezés, ez a titka. Minden fejben dől el, márpedig a munkában nagyon tudatos ember vagyok.”7

Mindazonáltal mindig volt és van körülötte egy kis varázs a színpadon, de képes olyan hétköznapit is mutatni, amellyel nézői maguk is azonosulni tudnak. Színpadi egyénisége lebilincselő, erőt sugárzó – van mondanivalója. És igen, ha nem Magyországon születik, akkor hasonlatos lehetne a pályája Ralph Fiennes vagy Kenneth Branagh karrierjéhez, harsoghatna körülötte a világhír.

 

Kezdetben 5

A születésnapi koncerten (fotó: Gordon Eszter)

 

Az életműkoncerten jól látszódott, hogy mitől él és ég még 70 évesen is – mintha – ifjúi lázban. Nem szorongatja a pályafinis, nem fél az elmúlástól, az utódoktól, sőt. Ami a legfontosabb, nem hagyta el a hite, beleivódott a Kőműves Kelemen dalszövege: „Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.” És persze még mindig megvan egyik legnagyobb fegyvere: a mosolya.

CSEH ANDREA IZABELLA

JEGYZETEK

1 Csatádi Gábor: Még a koldusnak is van egy-két kacatja, ami nem kell, mégis az övé, interjú, Pótszékfoglaló, 2021. 01. 22.

2 Orbán Györgyi: Nem tudom, mire fel van olyan nagy arcunk, interjú, Origo, 2015. 02. 08.

3 Uo.

4 Cseri Péter: Még a pórusaimmal is kommunikálok, interjú, 2018. 02. 22., 168 óra, 2018/8,

5 Földes Anna: A Vígszínházat nem lehet megunni, interjú, 2009. 01. 01. Criticai Lapok, 2009/01-es szám

6 Csatádi Gábor: i. m.

7 Cseri Péter: i. m.

 

NKA csak logo egyszines

1