Több évezredes bölcsesség mai fiatalok előadásainak tükrében

A világ nagyot fordult körülöttünk, amióta legutóbb részese lehettem a Nemzeti Színházban ennek a középiskolások számára létrehozott előadássorozatnak. Akkor, 2020-ban még nem sejthettem, mennyi váratlan, mindannyiunkat, vagy csak az egyéni létet érintő csapással fenyeget a jövő. A megjelölt téma ugyanaz, mint akkor: az Ó- és Újszövetségből választott történetek színpadra állítása, de nem ugyanazon a szűrőn keresztül értelmezi a néző a látottakat az elmúlt öt évvel idősebben. Vajon ki milyen szemmel nézi most? Mire vagyunk nyitottak, mit visz haza üzenetként a majdnem háromszáz diák, a kedvükért eljött testvérek, barátok, szülők, nagyszülők? Milyen értékelést, útravalót adnak a téma szakértői, a szakmai zsűri öt tagja?

A magyar kultúra napján, idén tizedik alkalommal megrendezett esten már a szín-házba lépéskor megcsapta az embert a fiatalság levegője, energiája, frissessége. Az övék egy estére a nagyszínpad, függetlenül attól, hogy milyen iskolából jöttek, drámatagozatosok, táncosok, vagy egyszerűen csak hobbijuk a színjátszás. Munkájukat tanáraik és egy-egy színházi mentor segítették. 15 jelenet következik, megjelennek az első szereplők a forgószínpadon, mely ettől kezdve már nem áll meg, szimbolikusan jelezve a múló időt, ugyanakkor az örökkévalóságot.

(fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A történeteket láncba fűzve szinte mindenhol megjelenik a bűn és annak megítélése, a lelkiismeretfurdalás gyötrő érzése, az örök bűnhődés vagy a feloldozás, megbocsátás lehetősége. A teremtés jelenetétől kezdve a József és testvérei történetén át, a tízparancsolatot érintve, Sámson, Dávid, a tékozló fiú, Júdás, Saul tetteit vizsgálva mindenütt morális kérdésekbe ütközünk. Felülírhatják-e a jó cselekedetek, érdemek a gaztetteket? Ahogy az antik drámákban, a Biblia fejezetei szerint is valahogy mindig helyre áll a rend. A diákok korunkra vonatkozó gondolatait elemezve viszont érezhető a félelem, a kibillent egyensúly miatt érzett aggodalom, érzelmi bizonytalanság. Különösen igaz ez a modern jelenetekre, például nagyon drámai hatású a földön fekvő, rángatózó, haldokló ember iránt mutatott közöny A tékozló fiú történetében. Ugyanilyen összetett, elgondolkodtató erkölcsi kérdésekben, a férfi‒nő viszonyának ábrázolásában, árulás, megcsalás, féltékenység megítélésében Sámson és Delila sorsának bemutatása. A diákok a történet szerelmi részét emelték ki hangsúlyosabban. Felejthetetlen pillanata az estnek a Dávidra mint csábítóra és gyilkosra mutató sok kéz egy másik jelenetben. Nem véletlen, hogy annyi irodalmi mű épül az itt bemutatott konfliktusokra. Kétségtelen, hogy ha bűnről beszélünk, először az árulás szimbólumává vált Júdás jut eszünkbe, és Péter sokat vitatott alakja villan fel a képzeletünkben. Az Utolsó vacsora és a Jézus kereszthalála és feltámadása című jelenetek látványos, képszerű elemekkel hangsúlyozzák a lelki és testi gyötrelmet. A bibliai válasz erre az örök kétségre végül mindig a feloldozás, a megbocsátás.

Már a Tízparancsolat is előírja a szüleink iránti tiszteletet, és számos példázat szolgál tanulságul, milyennek kéne lennie a szülő‒gyerek kapcsolatnak. Ebben a témában is lelki mélységeket tudtak egy-egy pillanatra elérni a diákok. Különösen érzékenyen nyúltak a testvérféltékenység témájához, az egyenlőtlen bánásmód kérdéséhez. A párbeszédeket erős érzelmi töltet tette hitelessé József és testvérei sorsának bemutatásában, különösen az álmokra adott reakciókban és a szörnyű tett elkövetése közben. A tékozló fiú története és a Magvető példázata modern jelenetei az elidegenedett, formális, felszínes párbeszédekre korlátozódó, mobiltelefonon folytatott kapcsolattartás veszélyeire hívták fel a figyelmet. Különösen megdöbbentő hatást ért el a Tízparancsolat első öt tételéhez kapcsolódó, monológszerű előadás, melyben az elítélt utolsó kívánsága egy ital, mert mindig csillapíthatatlanul szomjas, de soha nem azt az ízt kapja, amire vágyott. Mintha az élet értelmét kutatva próbálná megtalálni a pillanatot, amiért érdemes volt élni. Már az összes, előírt törvényt meg-szegte, a legnagyobb bűnt is elkövette, mire rájön, hogy az édesanyjára lenne szüksége. Csecsemő korba vágyik vissza, ott siklott félre az élete. Azt a gondolatot, hogy egy anya életében a legcsodálatosabb pillanat a születés misztériuma, a karácsonyt idéző előadás, a Jézus születése közvetítette. A produkció technikailag, mozgásban, látványban, zeneileg is bravúrosan megoldott ajándék volt a nézőnek is.

A „csoda” sok jelenet visszatérő eleme. Nagyon sokszor kapcsolatban van a látással, annak elvesztésével és csodás visszanyerésével: Jézus vak embert gyógyít, Sámson története, Saul megtérése. Megfigyelhető, hogy a „látás” itt többnyire szimbolikus és inkább megvilágosodást jelent. Egy különös belső fényt takar, a felettünk lévő isteni hatalomhoz kapcsolódás képességét jelzi. Az elsőként említett, kitűnő koreográfiával megoldott produkcióban épp a látók takarják el a szemüket székekkel, kifejezve hitetlenségüket. A leprás Naámánt is hite gyógyítja meg, bár kevélységét, kétkedését nagyon nehezen győzi le. Ezt a lelki fejlődést találóan ragadták meg a történetét bemutató diákok. A fényt mint féltve őrzött, óvott, tovább adandó értéket képviseli a kis világító lámpás is a karácsonyi jelenetben.

Ne felejtsük el megemlíteni a hétköznapok apró csodáit sem, melyekre az Ötezer ember megvendégelése című, mai jelenettel induló példázat hívja fel a figyelmet. Itt a gyerekek megosztott szendvicsei és a szomszéd frissen sütött pogácsái válnak kedves, nagyon emberi, bibliai parafrázissá.

(fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A történetek kifejező erejét különböző művészeti területek együttes alkalmazása fokozta. A legemlékezetesebb produkciókban tánc, mozgás, drámai szövegmondás, élő zene összehangolt egységét láthattuk: Dávid, aki új lehetőséget kap, Jézus születése, Jézus vak embert gyógyít, Sámson története stb. A tánc a drámai történés tolmácsa az itt átélt percekben. Az est folyamán megszólaló hangszerek: hegedű, saxophone, dob, gitár a rituális jelleget erősítették, a történetmesélést segítették és különös hangulatot teremtettek. A héber nyelvű zsoltár, a több helyen varázslatosan megszólaló liturgikus egyházi énekek hitelessé tették a jeleneteket, időutazást élhettünk át általuk. A rock zenekar Heródest, a gonoszt testesítette meg, az angyalok karának éteri énekére válaszolva igazán drámai hatást ért el. Figyelemre méltó szerep jutott a színeknek is. A ruhák színének megválasztása a letisztulttól a nagyon élénkig szimbolikus jelentésű. József piros inge, Delila piros szoknyája tragikus előjelként világítottak. Az utolsó vacsora történetében a kivetítőn megjelenő festmény színei visszaköszöntek a képernyő előtt egy hófehér terítő körül ülő diákok pólóiban. A színek beszédes párhuzama évezredeket kötött össze.

Az est során több produkció a humort mint feszültségoldó eszközt is segítségül hívta. Saul megtérését például egy modern filmforgatás során követhettük nyomon, melyben a szereplők korhű jelmezt viseltek. A bibliai szöveg emelkedett stílusa és a rendezői utasítások hétköznapi szóhasználata közötti ellentét mosolyt csalt az arcunkra.

A zsűri tagjai elismerően méltatták az elgondolkodtató értelmezéseket, az Ó- és Újszövetség közötti párhuzamokat felismerő megoldásokat, a látványos elemeket, a művészi megvalósítást. Mint mondták, örömmel látták múlt és jelen összekötését, azt, hogy a többezer éves gondolatok megújulva tovább élnek a fiatalokban.

A Magvető történetét színpadra vivő diákok üzenetét közvetíteném záró gondolatként. A gyerekek ballagó tarisznyából szórták a magokat a közönségre, tehát bizalmat szavaztak nekünk,remélve, jó talajra hullnak.

Az előadások a színpadra lépés sorrendjében:

1. Ember teremtése és a bűneset

Forrai Metodista Gimnázium és Művészeti Technikum

2. József és testvérei

Bocskai István Református Oktatási Központ – 11. évfolyam

3. Tízparancsolat (1‒5.) Isten‒ember szövetsége

Óbudai Waldorf Gimnázium

4. Tízparancsolat (6‒10) Emberek egymás közötti szövetsége

Deák téri Evangélikus Gimnázium

5. Sámson története

Szentendrei Református Gimnázium

6. Dávid, aki új lehetőséget kap

Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnázium

7. A leprás Naámán

Bocskai István Református Oktatási Központ – 9. évfolyam

8. Jézus születése

Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium – drámatagozat

9. Jézus vak embert gyógyít

Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium – tánctagozat

10. Az ötezer ember megvendégelése

Lónyai utcai Református Gimnázium – 11. évfolyam

11. A tékozló fiú

Erzsébetvárosi Magyar‒Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Művészeti Szakgimnázium

12. Magvető példázata

Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium

13. Utolsó vacsora (Júdás) – Gecsemáné kert

Lónyai Református Gimnázium – 10. évfolyam

14. Jézus kereszthalála és feltámadása

Budapest Fasori Evangelikus Gimnázium

15. Saul megtérése – Pál fordulás

Székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium – KomédiTások

A zsűri tagjai:

Vándor Ildikó

a Patrona Hungariae Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola főigazgatója,

Pecsuk Ottó

református lelkész, egyetemi docens, a Magyar Bibliatársulat Alapítvány főtitkára,

Sajgó Szabolcs

a jezsuita szerzetes, Jezsuita Menekült-szolgálat vezetője,

Szidoly Roland

evangelikus lelkész, a Magyarországi Evangelikus Egyház Gyülekezeti és Misszió Osztályának gyermek- és ifjúsági munkaágvezetője, osztályvezető helyettese,

Lukácsi György

filmesztéta, a Nemzeti Színház irodalmi munkatársa.

A játék szervezője és rendezője Pintér Szilvia színház-, drámapedagógus, a Nemzeti Színház ifjúsági programfelelőse.

Gelesz Andrea

A mindig megújulni képes erdélyi színházcsináló

Harag György 1925. június 4-én született a Bihar megyei Margittán és 1985. július 10-én hunyt el Marosvásárhelyen¹. Ebben a kerek évfordulóban a számmisztika rejtélyei is fellelhetők, 2025-ben emlékezünk meg születésének századik, halálának negyvenedik évfordulójáról.

Az emlékezés természete

2020-ban méltóképpen idézte fel Harag György munkásságát születésének kilencvenötödik, halálának harmincötödik évfor-dulóján a Magyar Művészeti Akadémia. Vándorkiállítással, diákszínjátszó fesztivállal, valamint két könyv és az In Memoriam Harag György című ötvenperces portréfilm² megvalósításával ünnepelt az „emlékév”-ben. Az Át akarta ölelni az egész világot – Harag György színháza³ című kötet egy impozáns, színes, képekkel gazdagon illusztrált, három – magyar–román–angol – nyelvű al-bum, az Egy európai Kolozsváron – Harag György írásai, vallomásai, beszélgetései című pedig egy szöveggyűjtemény és adattár.⁴ Utóbbi, mint az alcímből is kitűnik, arra összpontosít, hogy minél többet szólaltassa meg magát a művészt a fennmaradt gazdag dokumentumgyűjteményen keresztül.

Székely János Caligula helytartója című drámájának szereplői és rendezője: Héjja Sándor, Pataki László, Őze Lajos, Harag György, Hegedűs D. Géza, Verebes István,

Lukács Sándor és Györgyfalvay Péter, 
Gyulai Várszínház, 1978

A film és a két kötet átfogó képet nyújt Harag György pályájáról, tényeket tár fel, a személyes visszatekintések mégis megrendültséggel, fájdalommal idézik meg Harag György szuggesztív személyiségét, egyedülálló tehetségét, színházteremtő lényét, értékteremtő erejét, a vele töltött idő varázslatosságát, s megfogalmazzák a hiánya okozta, soha nem múló veszteségélményt.

A portréfilm – akárcsak az album – lineárisan vezeti végig nézőjét az életpályán, születéstől halálig, számos illusztrációval. Magát a főszereplőt is halljuk és látjuk archív felvételeken, amelyek mozaikszerűen egészítik ki egymást. 1944 májusában zsidó származása miatt elhurcolták – a trauma egész életét végigkísérte, soha nem tudta feldolgozni, ahogy családja elvesztését sem. A lágerből egy évvel később tért vissza, egyedül – szüleit és két fivérét meggyilkolták. Két házasságot kötött. Váli Ilonát 1974-ben vette feleségül, aki élete végéig vele maradt és özvegyként is ápolja emlékét. A portréfilmben is megszólal, az albumban pedig Az egész világot akarta átölelni címmel emlékezik Harag Györgyre. Beavat közös életük intimitásaiba, férje betegségének részleteibe; dokumentumokat, fényképeket mutat be.

Lohinszky Loránd és Héjja Sándor – Csillag a máglyán, 
Kolozsvári Állami Magyar Színház, 1976

Az albumban Gajdó Tamás tanulmánya orientálja az olvasót Harag György színházi, rendezői munkásságáról, majd az egymást kronológiai rendben követő fejezetekbe rendezve ismerjük meg főbb színházi, rendezői korszakait. Színháztörténeti forrásként is szolgáló fényképek, színlapok, dokumentumok sorjáznak, mintha egy színházi archívumban járnánk. A szöveggyűjtemény ezeket az információkat egészíti ki az elmélyülést segítő részletekkel az életpálya egyes vonatkozásai-
ban. Tartalmaz továbbá egy gazdag bibliográfiát, amelyben fellelhetők az elmúlt évtizedekben megjelent további könyvek is Harag Györgyről, magyarországi színháztörténészek tollából. A kötet nagyban támaszkodik Marosi Ildikó interjúira és munkásságára, aki Haraggal együtt végzett a kolozsvári Színművészeti Akadémián rendező szakon, majd újságíróként dolgozott. Harag pályafutását közelről figyelte és dokumentálta, 2005-ben pedig Emlékpróba címmel összefoglaló művet jelentetett meg a rendezőről, amelyre az itt bemutatott 2020-as kötet is nagyban támaszkodott.

A szakmai életút főbb állomásai

Harag György a háború után Kolozsváron elvégezte az újonnan létrejövő Színművészeti Akadémiát színész és rendező szakon egyaránt, közben játszott a kolozsvári színházban és tanársegédként is dolgozott. 1953-ban a végzős évfolyam megkérte, hogy menjen velük, és együtt hozták létre Nagybányán a realisztikus játékmódot képviselő magyar nyelvű színházat, amelynek alapító igazgató-főrendezője lett, majd ennek folytatásaként együtt mentek tovább Szatmárnémetibe. 1960 és 1971 között egy olyan tízéves időszak következett, amikor Erdély-szerte több helyen alkotott, mégis Canossa-járásként emlékszik vissza ezekre. Kereste művészi kifejezési formáját, birkózott a kisrealista hagyománnyal, saját megfogalmazása szerint védekezett a begyepesedéssel és az elkényelmesedéssel szemben. Olyan színházi alkotó volt, aki nem fogadta el a kész helyzetet.

Ezt a belső feszültségekkel teli művészi dilemmát 1971-ben, negyvenhat évesen sikerült feloldania, Nagy István Özönvíz előtt című drámájának megrendezésével a Marosvásárhelyi Állami (Nemzeti) Színházban. Ebben az előadásban találta meg azt a hangot, amellyel túllépett ezen a számára megrekedtségérzetet adó állapoton. Hatottak rá a romániai színházi alkotók – többek között Lucian Pintilie román színházrendező –, hiszen a sajátos együttélésből, erdélyi létformából adódóan mindig is kapcsolatban volt velük. Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház jelenlegi igazgató-főrendezője úgy foglalja össze a portréfilmben Harag saját rendezői hangjának megtalálását, hogy egy groteszkebb, kegyetlenebb, a társadalmi közérzetben mélyebben gyökerező, látványra fókuszáló, expresszív színházat hozott létre, ahol a tét nagyobb volt, a színészi alakítások pedig sokkal intenzívebbek. Ezek a rendezések az erdélyi valóságban fogantak, a színházi szöveget kiindulópontnak használták, személyes hangot ütöttek meg.

Harag György új korszakának nagy előadásai közé tartozik többek között Barta Lajos Szerelem (1973) és Madách Imre Az ember tragédiája (1975) című drámájának rendezése is Marosvásárhelyen,⁵ de színre vitt kortárs magyar szerzőket is, Páskándi Géza Tornyot választok, Bajor Andor Szürke délután, Csiki László Öreg ház, Tomcsa Sándor Műtét című művét. Legendás volt művészi kapcsolata Sütő Andrással, akinek drámáit 1967 és 1981 között ő állította először színpadra. Ezekben az ősbemutatókban találták meg egymást erősítő hangjukat (Marosvásárhely: Pompás Gedeon, 1967; Vidám sirató egy bolyongó porszemért, 1977; Kolozsvár: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975; Csillag a máglyán, 1976; Káin és Ábel, 1978; Szúzai menyegző 1981).

A fentiekből is kitűnik, hogy érett korszakában leginkább Kolozsváron és Marosvásárhelyen dolgozott, sőt, ezekhez a színházakhoz fő-rendezői minőségben is kapcsolódott. Igazgatói megbízást nem vállalt – nem is igen volt rá lehetősége, ami abban segítette, hogy nem hátráltatták adminisztratív kötelezettségek.⁶

Farkas Antal, Harag György, Pap Vera és Szakácsi Sándor az Úri muri próbáján, Vígszínház, 1980

A színháztörténet külföldi vendégrendezéseit is számontartja. Rendezett Szabadkán, Újvidéken, illetve Bukarestben. Dolgozott román színházakban és az erdélyi színházak román tagozatainál is. Híressé vált újvidéki Csehov-trilógiája (Három nővér 1978, Cseresznyéskert 1979, Ványa bácsi 1981), valamint a szintén újvidéki párdarab, az 1983-as Kosztolányi-regényadaptáció, az Édes Anna és A buszmegálló, a kínai kortárs szerző, Kao Hszing-csien színművének 1984-es bemutatója. Ezekben az egyén és a társadalom kiszolgáltatottsága foglalkoztatta. Az 1983-as újvidéki Édes Anna-rendezését az 1937 és 2024 között létrejött több mint harminc Kárpát-medencei Édes Anna-előadás egyik legsikerültebb színházi adaptációjaként tartják számon. Harag György a cselédlány történetét Lakatos László (1937) és Felkai Ferenc (1969) korábbi drámai szövegváltozatainak ötvözésével alkotta meg. Ez az első olyan sikerült színházi feldolgozás, ahol a regény szellemiségét vissza tudta adni a színház közege.

Magyarországon öt színházi előadást rendezett Harag György. Székely János Caligula helytartója című drámája Lukács Sándorral és Hegedűs D. Gézával nagyon sikeres lett, akárcsak az 1979-es győri Vihar Osztrovszkijtól, Törőcsik Marival a főszerepben. Az 1980-as győri Kisfaludy-játékban a színház névadója, Kisfaludy Károly három színművéből (Kérők, Csalódások, Zách Klára) szerkesztett előadás született, kifejezetten az adott helyszínre készült és a magyar nyelvű színjátszás megteremtésének állított emléket 
a vándorszínészet megidézésével. Az Özönvíz előtt 1977-es budapesti Nemzeti színházi változata nem érte el a kívánt hatást, ahogy az 1981-es Úri muri sem a Vígszínházban, pedig olyan színészek játszották, mint Bessenyei Ferenc, Koncz Gábor, Farkas Antal és Pap Vera. Ez is csak azt mutatja, hogy Harag György mindig kockáztatott, és nem a könnyebbik utat választotta.

Utolsó rendezését, az 1985-ös marosvásárhelyi Cseresznyéskertet búcsúzásnak tekintette ő is és a szakma is, ami egyben művészi kiteljesedésének csúcsaként vonult be a színháztörténetbe.

Kitekintés

Ahogy arra tanulmányában Gajdó Tamás is felhívja a figyelmet, a Harag György halála óta eltelt évtizedek során nem múlt el az iránta érzett tisztelet, szeretet, példakép maradt a színházcsinálók emlékezetében Erdélyben és Magyarországon is. Az előző évtizedekben több kötet is született róla színháztörténészek, kritikusok tollából. Metz Katalin portrékötete mellett⁷ Nánay István két ízben is könyve tárgyául választotta⁸. A 2020-as emlékévben megjelent munkák kiegészítik az előző évtizedek köteteit. Egy átfogó Harag György-monográfia azonban még várat magára, amely e gazdag forrásokat felhasználva meghatározná a különböző módon körülírt fogalmakat, összefésülné 
a mozaikszerűen feltárt, helyenként széttartó, ám rendkívül gazdagon dokumentált emlékeket és az olykor egymásnak ellentmondó adatokat.

Varga Kinga*

* Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet művészeti szakírója

JEGYZETEK

¹ Metz Katalin: Forgószélben, Harag György, a rendező-mágus (Skenotheke, 3.), OSZMI, 1998, 66.

² Szerkesztő-riporter: Huszár Orsolya, operatőr-rendező: Dala István, MMA Kiadó, 2021

³ Kovács Örs Levente (vál., szerk.): Át akarta ölelni az egész világot – Harag György színháza, MMA Kiadó, Budapest, 2020

⁴ Ablonczy László‒Kovács Örs Levente: Egy európai Kolozsváron – Harag György írásai, vallomásai, beszélgetései, MMA Kiadó, Budapest, 2020

⁵ Kovács Levente rendező, Harag György közeli ismerője kötetben jelentette meg az előadás létrejöttének krónikáját, művészi célkitűzéseit, színpadi megvalósítása eredményeinek és visszhangjának elemzését. Kovács Levente: 
Madách & Harag Marosvásárhelyen, MENTOR Kiadó, Marosvásárhely, 2003

⁶ Főrendezői megbízásai: 1960–1962 marosvásárhelyi Állami Székely Színház, 1962 Kolozsvári Állami Magyar Színház, 1962–1963 Ploiești Színház, 
1963–1975 Marosvásárhelyi Állami Székely Színház, 1975–1985 Kolozsvári Állami Magyar Színház 
(forrás: Metz Katalin: Forgószélben, 66.).

⁷ Metz Katalin: Forgószélben – Harag György, a rendező-mágus, OSZMI, 1998

⁸ Nánay István: Harag György Színháza, Pesti Szalon Kiadó, 1992; Nánay István: Rendezte: Harag György, OSZMI, 2000

Székely Csaba: Az igazság gyertyái   Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Kacska leányka biceg a színre s kezdi el mesélni a bözödújfalui szombatosok történetét a közönségnek, emlékeztetve némileg Billyre, az ír származású Martin McDonagh Kripli című drámájának főszereplőjére. Az asszociáció nem véletlen, Székely Csaba korábbi remek Bánya-trilógiájának helyszíne és miliője erősen hajaz az írországi falusi kisközösségek McDonagh megörökítette (s Varró Dániel magyarította) reménytelen, zárt világára. „Megint magadban diskurálsz, leányka?” – reccsen Sárára az anyja, Márta, szellemes írói megoldásként racionális magyarázatát adva ezzel a narrációnak, a láthatatlan nézőkkel való „diskurálást” beépítve mintegy a Kiss Bora által finoman, érzékenyen megrajzolt, ragyogó tekintetű „leányka” személyiségébe, annak defektusaként.

Jelen színművének a történelmi jelzőt adta Székely Csaba, annyiban jogosan, hogy az a múlt valóban megtörtént eseményeit idézi meg, mégpedig dokumentumok alapján: a bözödújfalui szombatosokból zsidó hitre tért székelyek elhurcolásának majd megmenekülésének igaz történetét a II. világháború idejéből, a 40-es évek elejéről, amikor is a második bécsi döntés következtében a visszacsatolt Észak-Erdély ismét a magyarországi közigazgatás fennhatósága alá került. Szereplői létezett személyek, s a 63 elhurcoltból 60 valóban megmenekült Ráduly István katolikus plébános közbenjárására Botskor Lóránt csendőrparancsnoknál, aki saját felelősségére hazaengedte a foglyokat. Az igazság gyertyái mégis inkább mementó a 80-as évek közepén lerombolt falu emlékére; a mű zárlata nem folyománya az addig történteknek, csupán megrendítő információ arról, hogyan teljesedett be idővel Bözödújfalu és vele közösségének sorsa, immár egy másik hatalom, a Ceaușescu-éra által.

Henn János és B. Fülöp Erzsébet (fotó: Bereczky Sándor)

Pedig Bözödújfalun a II. világháború előtt s után is „békében megfért minden vallás és felekezet: katolikus, református, unitárius, görögkatolikus, zsidó és szombatos” – Mártáékhoz például az unitárius lelkész felesége és lánya jár elvégezni a házkörüli munkákat szombaton, mégpedig ingyen, amikor a zsidó hitűek nemhogy nem dolgozhatnak, de pénzhez sem nyúlhatnak. És mert újságot is csak Samu, Márta fia olvas a környéken, a magyar csendőrök megérkezéséig mit sem tudnak a falu határain túl zajló eseményekről, a zsidók deportálásáról – nem mintha volna hová menekülniük a történelem elől. (A kisember tehetetlen kitettsége a sorsnak többször megfogalmazódik a filozofálásra hajlamos Mózes, Márta férje és Samu bölcselkedései által, miként a tájékozódás hiányának végzetes következményei is szóba kerülnek.) Az antiszemitizmus így kizárólag személyes sértettség okán férkőzik be a falu-közösségbe és terjed: Márta önérzetében alázza porig a tanítót, akinek rosszindulatú, sanda megjegyzése s egy félreértés folytán az unitárius lelkész úgy hiszi, feleségét vette el tőle Kovács Mózes, lánya, Gizi pedig a viszonzatlan szerelem fájdalmától vezérelve bujtogat fel suhancokat, hogy dobálják meg kővel a Kovácsék Samu fiát. Vagyis a világméretű irracionalitás közepette – aminek egyébként szép abszurd példája a darabban a szombatosokat zsidónak vagy kereszténynek minősítő minisztériumi besorolás szétosztása a falugyűlésen –, Székely Csaba a bözödiek antiszemitává válására racionális magyarázatokat ad. Az említett valós, dokumentumokban fellelhető tényeken kívül ugyanis minden más fikció a történetben a szer-ző állítása szerint, tele drámai élethelyzetekkel, 
a lét nagy kérdéseivel és feloldhatatlan dilemmáival, no meg (egyenetlen színvonalú) humorral és költészettel. Az epikus történetnek így lényegében mindenki hőse, középpontban a Kovács családdal – nem a tojáslopó Kovácsékkal, akikről csak hallunk egészen a gettójelenetig, a legendák, előítéletek keletkezésének módját híven érzékeltetve –, hanem Mózesékkel. A családfő kétszer hagyja el szeretteit és tér vissza hozzájuk, utóbb a másik családjával együtt, de ekkor már szeretett felesége, Márta nem él – ő az egyike az Auschwitzban elpusztított három bözödújfalui zsidónak. A másik a fia, Samu, aki nem bírta otthagyni zsidó hitéhez őrjöngve ragaszkodó, megbomlott elméjű anyját egyedül a gyűjtőben, pedig kapcsolatuk korábban meglehetősen ambivalens. Márta családjának története önmagában kitenne egy rendkívül összetett lélektani drámát a hitében bigott asszonnyal, aki kiutasítja a házból férjét, Mózest, amikor rájön, hogy az titokban megkeresztelkedett, elkerülni akarván a végzetet; a kocsmázó, bölcselkedő Mózessel, aki Gyergyóban új életet kezd egy másik asszonnyal, majd visszatér, aztán megint elmegy – hazatérésének motivációja ugyanúgy homályban marad, mint ismételt távozásáé, immár Samuka párnacihában tartott dugipénzével. És akkor ott van még az apja által imígyen kifosztott, álmait, reményeit vesztett Samu, aki nem kortársába, az érte epedő Gizibe szerelmes, hanem annak édesanyjába, az unitárius lelkésznébe. Mindehhez képest epizodista a bözödújfalui zsidókat megmentő, emberi – férfiúi – gyarlóságoktól sem mentes plébános vagy a foglyokat végül elengedő Botskor Lóránt csendőrparancsnok, aki örkényi gesztussal áll az áldozatok közé (lásd Pisti a vérzivatarban), döntése jogosságát, elszántságának komolyságát igazolandó a Gestapo-tiszt előtt. És nem szóltunk még Éváról, az unitárius lelkész szépséges, titokzatos feleségéről (lányának személyes drámája már említtetett).

E sok felvillantott, ám íróilag ki nem bontott lehetőségből gyönyörű megoldások, tétovaságok és tévedések is szép számmal akadnak a Sebestyén Aba rendezte előadásban. A nagyszerű színésznő, B. Fülöp Erzsébet hangütése Mártaként az első megszólalásától rendkívül sprőd, szeretettelen a gyermekeivel, aminek nincs indoka a darabban, fokozása pedig lehetetlen a továbbiakban, miközben gyönyörű érzéki-érzelmi kapcsolatot sejtet a férjével, Mózessel közös első jelenetük. Nincs módja azonban a férfi kiutasítását motiváló belső kényszer megmutatására, miként a Mojsét sármos, vonzó, bölcs, csélcsap embernek formáló Henn Jánosnak sem az első visszatérés, majd a másodszori elhagyás indoklására – a szeretett családjának írt búcsúlevél humorosnak szánt szövege például kifejezetten nehezíti a dolgát. Varga Balázs Samuja minden kapcsolatában árnyalt és hiteles. Szívmelengető a gyengéd, sajnálkozásmentes játékossága Sárikával; az alakítás finoman hitelesíti Gizi félreértését, aki (Gecse Ramóna pontos, szép alakításában) hosszú ideig viszonzottnak hiszi szerelmét; és kamaszos férfibájjal csalja elő Nagy Dorottya varázslatos lelkésznéjéből a szemérmesen leplezett vágyat s az arcán átsuhanó szégyenérzetet, hogy más is tud férje bántalmazásairól.

A csendőrparancsnokot játszó Meszesi Oszkár egyetlen jelenetében teljes jellemrajzát adja Botskor Lóránt alezredesnek. Akkurátus szalonnázása, majd a maradék elcsomagolása precíz, kimért, takarékos mozdulatokkal, megfontolt embert mutat, miként megszólalása is ritka szép, mély orgánumán. Nem érzéketlen – érzelemmentes. Gondterhelt. Maga a megtestesült szakmaiság, szakszerűség. Akkor is, amikor a foglyok közé áll, nyomatékot adva meggyőződésének. Gesztusában semmi fellengzős, patetikus nincs, csupán elszántság, emberi tartás. Lenyűgöző alakítás. A parancsnok-helyettes eltökéltségének súlyát nagyszerűen növeli Korpos András villanásnyi jelenése a vérfagyasztóan kedélyes, ellentmondást nem tűrő Gestapo-tisztként.

A falu notabilitásait játszók (Nagy István a bíró, Galló Ernő a tanító és Kovács Botond az unitárius lelkész szerepében) kevés támpontot kaptak az írótól s a rendezőtől, jeleneteik olykor bohózatba illők, máskor kabarétréfa-jellegűek. A nehéz vagy éppen kilátástalan élethelyzeteket más műveiben is humorral oldó szerzőnek ebben a szövegében nagyon eltérő minőségű poénok, helyenként szakállas viccek maradtak benne; a tanítónak a csendőr fenyegető felszólítására – „Csicseregjél!” – adott válasza – „Csip csip” – egyenesen kínos, a szöveget kísérő színészi gesztusokkal együtt. Tollas Gábor és Ördög Levente Miklós csendőrpárosa a fejükbe húzott sisaktól elálló fülekkel az Indul a bakterház szilvásgombócokkal viaskodó pandúrjait idézi, dialógusaik pedig a rendőrvicceket. Mintha később nem is ők vernék brutálisan a foglyokat a gettóban, ahol a zsidó viccek szintjén támad vita Rosenfeld és Bürger között, hogy mármost ki számít zsidónak és ki nem. Általuk és Márta sorsa révén a bigott vallásosság problémája is is felvetődik – felszínesen ugyan – a drámában, jóllehet csak a felszínen, de megkapja a többi felekezet is a magáét, szinte patikamérlegen porciózva: a feleségverő, féltékeny unitárius lelkész és a fontos eseményekről mindig elkéső, Bartha László Zsolt alakításában kedvesen habókos, fogadalmát megszegő, ámde emberségében példás katolikus plébános is.

Cári Tibor zenéje jótékonyan fogja egységbe a szerteágazó matériát, de azért egy dramaturg közreműködése nem ártott volna.

Szűcs Katalin Ágnes

Székely Csaba: Az igazság gyertyái – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Nem sokkal a 2023-as, novemberi premier után, baráti posta révén érkezett meg hozzám Székely Csaba legújabb színművének szövege. Elolvastam. S azóta is az az érzésem, hogy ez a színpadi legenda az író egyik legjobb műve, s egyben a magyar drámairodalom egyik legszebb darabja. 2024 őszén aztán szerencsém volt megnézni a Sebestyán Aba által rendezett, s addigra már nagyhírű előadást, a Városmajori Szabadtéri Színházban. Megrendülten érzékeltem, hogy a mű olvasás közben érzett szelíd és poétikus humora mint éled meg, s miképpen vált ki kétségbeesett, sírással kevert nevetést a közönségből. Sebestyén Aba rendezése és Cári Tibor zeneszerzői munkája azt is észrevétette velem, hogy az érzelmekkel teli, kiváló produkció formavilága milyen tökéletesen példázza a brechti epikus színház dramaturgiáját és annak minden kisebb és nagyobb hatóelemét.

A Tompa Miklós Társulat ragyogó színészgárdája testi-lelki odaadással, s hallatlan játékintelligenciával egyensúlyoz az elmesélés komikus mozzanataival megszórt tragédia peremén. Az erdélyi „zsidózók”, a székely szombatosok megpróbáltatásán keresztül, a hagyományos történelmi mérgezéstörténetek közül mutatnak be egyet, melynek egyelőre sem lényegétől, sem emlékétől nem látszik lehetségesnek megszabadulnunk.

Kovács Sára (a tüneményes Kiss Bora alakításában), a főszereplő szombatos család bice-bóca, lassan vánszorgó, de pörgő nyelvű, habókos leánykája narrátorként meséli el saját történetüket: Réges-régen élt Erdélyben egy nemesember, aki elégedetlen volt a maga keresztény közösségének viselkedésével. S mint ahogy mások a díszes templomokon, mások meg az Isten által megkívánt szigorú erkölcsiség betartásán ámuldoznak, különböző vallások külsőségeire vagy belbecsére figyelve, ő talán a közösségeket erősítő, ne adj isten, a tanulás szentségét hangsúlyozó zsidó hitelvekre csodálkozott rá. S el is kezdett oly módon élni, ahogy az általa ismert zsidók éltek. „Szombatos” lett, az őt követő társaival együtt. A keresztények zsidózóknak, a zsidók meg denevéreknek hívták őket, mondván, hogy ezek a „szombattartók” csak olyan se egér, se madár fajtájú népek, az erdélyi fejedelmek meg egyenesen üldözték őket. Sokan mentek el ezért közülük Törökországba, de páran menedéket találtak Bözödújfaluban, mert az olyan csuda hely volt, ahol békén megfért egymás mellett katolikus, református, unitárius, görögkatolikus, de még a szombatos, meg a zsidó-zsidó is. Aztán mikor odakeveredett a faluba egy szappanfőző, aki történetesen rabbi is volt, megkérték őt a szombatosok, hogy térítse be őket zsidónak. A betérés után héber nevet is kaptak, ez a „neré cedek” kifejezés pedig magyarul így hangzik: „az igazság gyertyái”.

Nem is volt velük gond, amíg a negyvenes évek magyar fajvédelmi rendelkezéseit hírül hozó biztos nem adta feladatul a falu értelmiségének – a bírónak (Nagy István), a tanítónak (Galló Ernő) meg az unitárius lelkésznek (Kovács Botond/László Csaba) –: sürgősen igazolják az érintettek, hogy ők csak vallásilag zsidók, de „fajilag ősturáni, szittyavér magyarok”. Ebből támadt a kavarodás. Nem akarják megérteni, hogy mit jelent a vagyonelkobzás, de lassan felfogják, milyen lehet a rájuk váró munkaszolgálat. Sokan kikeresztelkednek.

Kiss Bora és Varga Balázs (fotó: Bereczky Sándor)

Esendő embereket látunk, akik kapaszkodni, vagy legalább megtámaszkodni próbálván egy ősi hitben, úgy tesznek, mintha zsidók volnának, noha nem azok. Zenét hallunk, melynek dallamai időnként emlékeztetnek a klezmer zene hangzására, de főbb motívumai mégsem azok. Lepörög előttünk egy zaklatott ballada, melynek fájdalmát – talán szánalomból, talán azért, mert maguk sem hiszik, hogy mindezt zokogás nélkül el lehet viselni – mintha nem akarnák átéletni velünk teljes egészében az alkotók. Ezért a dialógokat az író poénokkal pikkelyesíti, s a helyzeteket a rendező muzsikával zárja szelídebbre. Sokat levesz a játék erejéből a tér bizonytalan kezelése, a lényegében síkban mozgó szereplőhad. Ennek elsősorban a szellős gerendákból épített házakat mutató, s igazából alig használt, de a teret tömegmozgatásra lehetetlenné tevő díszlet az oka.

A dokumentumalapú játék szereplőgárdájának fele valós neveket viselő figura, ők a tisztségviselők, akiknek – a bírónak, a lelkésznek, a tanítónak – a leszármazottai ma is élnek, no, persze, nem Bözödújfalun, hiszen azt 1988 környékén vízzel borították el a területrendezők. Az írói fantázia szülöttei viszont a problémás falubeliek, a történet igazi főszereplői. Csodálatos figura Márta, az ótestámentumi történetekbe beleszerelmesedett, és saját, személyes életében „hivatalos”, mondhatni misztikus rendet óhajtó családanya – B. Fülöp Erzsébet játssza, akinek kisvárdai szereplései, tehát évtizedek óta vagyok hódoló nézője. Rajta van talán a játék legnagyobb terhe. Úgy tűnik, mintha mind ő, mind a rendező nagyon is komolyan vették volna a figura írói jellemzését. Azt, ahogy Márta darabbeli fia, a kártyás és iszákos, s a szép, szomszéd keresztény asszonyba, Évába (Nagy Dorottya) reménytelenül szerelmes Samu (Varga Balázs) beszél róla, mondván: a „hülye anyám”… Az a szorgalmazott habókosság tudniillik, ami ebben az előadásban Márta alakját mindvégig jellemzi, sajnos elszegényíti a történet csúcspillanatát, azt, amikor a végjátékban Márta nem hajlandó feladni a maga vállalt zsidóságát, még a fenyegető halál árnyékában sem. Lehet persze azt mondani, hogy ez aztán az igazi abszurd szituáció, hogy egy zakkant lélek áll csak ki választott hite mellett, de azért én ezt vitatom. Ebben az előadásban tudniillik a sikoltozás és a lihegő dühroham elmossa annak a pillanatnak a nagyságát, amelynek nagy színháztörténeti rokonai sokunknak ismerősek. Hisz ugyanez a helyzet Örkény István Pisti a vérzivatarban című groteszk színművében, amikor az aktuális Pisti beáll a kivégzendők sorfalába, s ehhez hasonlít Francis Poulenc Karmeliták (A karmelitáék párbeszédei) című operájának zárójelenete is, amikor a főhősnő, Blanche, az apáca még „időben” érkezve végignézi rendtársnői halálát, hogy aztán önként menjen a guillotine alá. Márta alakjának és viselkedésének megformálása a szeretni való pillanatok mellett sok derűs, mi több, meghökkentő vagy részvétet előcsaló poént eredményez, de elvész a figura elvarázsoltsága, s vele a tragikus mese lebegése.

Érdekes, hogy ez az elragadó és nyomban meg is vetendő, gyógyíthatatlan, finom „lebegés” a leginkább összetett figurát, a link félzsidót, Kovács Mózest, Márta férjét megformáló Henn János haszid mesékbe illő alakításában jelentkezik. Ugyancsak nagyszerű a mindenhonnan mindig elkéső, csontszürke biciklijén imbolygó, titkos vágyait alig féken tartó, majd a hatvan falubelije megmentésével hőssé váló katolikus papot, Ráduly István plébánost alakító Bartha László Zsolt, s igen emlékezetes a Botskor rendőrparancsnokot erős belső tűzzel megjelenítő Meszesi Oszkár.

Igen szépen megoldott pillanatokat hoz magával a Samu által visszautasított keresztény leány, Éva asszony Gizella lánya (Gecse Ramóna), s mesebeli módon gonoszak a földbuta és erőszakos, parancsra cselekvő, kakastollas csendőrök, Kónya (Tollas Gábor) és Pintér csendőrtiszt (Ördög Miklós Levente), akik a gyűlölködés központilag postázott mérgét csepegtetik hatásosan a falu közösségének életébe. Az apró elégedetlenkedéseket belobbantó méreg leginkább a Tanítóra hat. Elragadtatva néztem az őt megformáló Galló Ernő játékát. Láttam őt nemrég a Karinthy Színházban bemutatott, Selmeczi Bea által átdolgozott és Olt Tamás által rendezett Karinthy egyfelvonásos, A bűvös szék című bohózat Államtitkárának szerepében mint hibátlan ritmusú, fáradhatatlan és briliáns komikust, most viszont annak lehettem tanúja, ahogy ez a kicsi ember, ez „a szétnyomott szilvásgombóc”-ra hasonlító fejű tanító lassan, de egész életére szólóan megmérgeződik, és szédült, ártalmas akciókba lendül. Hátborzongtató, pontos, keserű jellemrajz, kiváló színészi munka ez.

Székely Csaba jelentős színművét minden bizonnyal sok magyar színpadon bemutatják majd. Amiről máris tudni lehet, az a Budaörsi Latinovits Színházban készülő produkció Alföldi Róbert rendezésében, Bíró Bence dramaturgi közreműködésével.

Alig várom.

Gabnai Katalin

Beszélgetés Csábi Anna színész-rendezővel

Különös dolog ez. Van, aki állandóan színpadon meg képernyőn, de olyan, mintha ott se lenne, megjegyezhetetlen. És van olyan egyéniség, akinek a jelenlétéhez a pillanat töredéke is elég. Jelenség, egyéniség, aki hatni tud. Csábi Anna egyéniség és erő.

Csábi Anna (fotó: Zsigmond-Magyari Izabella)

1.

Hogy kerültél színházközelbe?

Már nem is tudom pontosan. Igazából csak annyira emlékszem, hogy színésznő szerettem volna lenni. De hogy hogyan képződött meg bennem ez az érzés, arra már nem emlékszem. Talán az a hatalom, hogy az ember színpadon áll, azt hiszem, ez igézett meg engem, ez vonzott.

Hatalom? Még soha nem hallottam ezt a szót színházzal kapcsolatban…

Nagyon nehéz olyan fórumot találni, ahol figyelnek az emberre. Főleg, ha sok mondanivalója van, s ha úgy érzi, hogy szeretne segíteni, alakítani a világon, a környezetén. A színpadon állni, az határozottan az a szituáció, amikor figyelnek az emberre. Azt hiszem, ez számomra a vonzó a színészetben.

No de az út hozzá nem volt egyszerű.

Székesfehérvárott születtem. Oda jártam iskolába tizennyolc éves koromig, és egy amatőr társulatban is játszottam, ami talán megalapozta a pályaválasztásomat. Érettségi után az ELTE bölcsészkarán voltam egyetemista, magyar‒esztétika szakon.

Az esztétika hogy választódott?

Már akkor is a színházi pályára készültem, de úgy gondoltam, ha nem vesznek föl egyből – márpedig nem vettek föl egyből –, akkor addig megalapozom a színházhoz szükséges alapműveltséget. Amit a középiskolában legjobban szerettem, az az irodalom volt. Emiatt választottam a magyar szakot, mellé pedig az esztétikát, mert ott lehetett felvenni színház- és drámaelméleti órákat. A magyar szak csalódás volt, mert kevés idő jutott a szépirodalomra, szakirodalmat kellett folyamatosan olvasnunk. De a nyelvészetet és a fonetikát például nagyon élveztem. Rengeteget számított a tanár személye is: Rényi András estébe nyúló órái egész életemben el fognak kísérni. Már az általános- és középiskolai oktatásban is feltűnt, hogy amit örömből csinálunk, azt illik hátra sorolni. Így amit szeretünk, arra marad a legkevesebb idő. Akkoriban én úgy állítottam be a prioritási listámat, hogy ami a legszenvedősebb, azt a legfontosabb megcsinálni. Ezt máig nem értem.

Csábi Anna és Száger Zsuzsanna – Tulipán, KV Társulat
(fotó: Bethlendi Borbála)

Miért fontos, hogy legyenek az ember életében prioritások? Van, aki úgy él, hogy nincsenek fontos dolgok az életében, illetve sok van, és akkor egy sincs.

Mindenkinek megvannak a fontos dolgai. Olyan ember nincs, akinek ne lennének. Kívülről nem látjuk át, ezért gondoljuk, hogy másnak nincs is olyan. Amit én csinálok, a színházon keresztüli értelmezése és feldolgozása a világnak, ezt nagyon fontosnak és hasznosnak, egyfajta segítői szakmának látom. Közben sokan mások meg azt gondolják, hogy mi nem foglalkozunk fontos dolgokkal. Beleölünk rengeteg időt, pénzt, energiát olyanba, ami fölösleges luxuscikk egy csomó ember számára.

Még az esztétika tanulmányoknál tartottunk.

Emlékszem, egyszer Spiró György nagyon megdicsérte a dolgozatomat. Büszke voltam, de később kiderült, hogy egyáltalán nem emlékezett rám. Lehet, hogy azért tetszett neki a beadott munkám, mert azokat írtam le vázlatszerűen, amiket tőle tanultam,. Talán az tetszett neki, hogy figyeltem rá.

Állomásként Marosvásárhely következett.

Azt hiszem, hogy ez volt életem legjobb döntése. Mintha a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet nekem találták volna ki. Ott a pozitív fegyelmezés és a támogató attitűd volt jellemző. Szinte biztos vagyok benne, ha nem ide kerülök, nem tudtam volna úgy fejlődni. Ott számomra kinyílt a világ. Színművész és rendező szakon végeztem.

Milyen színházi világ fogadott ott? Más mint az itthoni?

Igen, más jellegű. Fontosabb elem ott a látvány, de nem a felszínesség miatt, hanem mert az is egy csatornája a kommunikációnak. Erő, ahogyan a látvány hatni tud, ahogy meg tudja szólítani a nézőt, ahogy ki tudja bontani a gondolatot. Sokkal nagyobb szerepet kap a világítás, a látványtervezés, ugyanakkor a színészek és színészhallgatók változatosabb karakterek, kevésbé fontos a modellalkat. Bár most már úgy gondolom, hogy elkezdett hasonló irányba tendálni a honi színjátszás is. Például már egy ideje Molnár Anna látványtervező az alkotótársam, aki olyan, mintha a román színházban nőtt volna föl, pedig egy echte budai lány.

Kik hatottak ott, kik közvetítették ezt a másfajta erőt?

Például B. Fülöp Bözse [B. Fülöp Erzsébet – a szerk.] és Berekméri Katalin, a színészmesterség tanáraim, és Bocsárdi László, a rendező szakos osztályfőnököm, Dobre-Kóthay Judit és Bartha Jocó [Bartha József]látványtervezés tanáraim. Tulajdonképpen mindenkitől tanultam. Gyéresi Júlia, Harsányi Zsolt, Sebestyén Aba, Székely Csaba, és végtelen a sor. De a legtöbbet az osztálytársaimnak köszönhetem, akik azóta is a legjobb barátaim.

Folyamatosan tanulsz. Mi az, amit befejeztél, és mi az, ami még folyamatban van?

Most a budapesti színművészetire járok doktori képzésre, és ott is nagyon inspirál az osztálytársaim közege. Rengeteg köztük a dokumentumfilmes, arról a területről keveset tudok, pedig nagyon tetszik. Folyamatban ez van.

Közben rendezel, és mindig olyan, főleg női témákat választasz, amikkel mások nemigen foglalkoznak, vagy legalábbis nem ilyesféle megközelítésben.

A téma fontossága az elsődleges motivációm, de mindig van valami személyes érintettségem is. Ez nem azt jelenti, hogy csak saját történeteket írok meg, hanem olyanokat, amik nagy hatással vannak rám. Most Szabadkán rendeztem egy megtörtént eseten alapuló témában. Nem velem történt, de a környezetemben, és nagy hatással volt rám.

Szegvári Júlia és Kosznovszky Márton – Köldökzsinór varieté, Csokonai 15‒Manna Produkció
(fotó: Kállai-Tóth Anett)

Hogy kerültél Szabadkára?

A határon túli kapcsolataimnak köszönhetően. Erdélyben éltem ugyan, nem a Délvidéken, de mi ott figyelemmel követjük és ismerjük is egymást. Gyakran vendégeskedünk egymásnál és koprodukciókat szervezünk. Amikor a Kosztolányi Dezső Színház társulata vendégeskedett Budapesten, el is jöttek a Minden negyedik című előadásomra, és azután hívtak el magukhoz. Ez a hozzáállás nekem nagyon sokat jelent. Volt egy előadás a Jurányiban, a Fajankó, ahol nagyon a szívemhez nőttek a színészek. Már három éve szervezzük, hogy egyszer megnézze valaki valamelyik előadásomat. A sors fintora, hogy most először sikerült, méghozzá Szabadkán, az időközben Zentára szerződött Vilmányi Benettnek. Tipikus, hogy Budapesten olyan óriási a hajtás, mindig mindenki el van havazva, minden áldott este játszanak, mikor meg nem, akkor az anyaszínházuk egyéb premierjeire mennek. Vidékre, határon túlra nem jutnak el. Ha meg mégis, és valami „rosszat” csípnek el, akkor legalább tíz évig elmaradnak. Pedig mi az, hogy rossz? Színházi emberként mindenből lehet tanulni, nincs olyan előadás, ami ne inspirálna valamilyen módon, ha másként nem, a „hogyan ne”, 
vagy a „hogyan lehetett volna jobban” irányba. 
A fontos a kimozdulás, szerintem. Éppen ezért nagyon fáj, ami a független színházakkal végbemegy. Nem elég, hogy kihúzták alóluk a forrásokat, de a szakma, és tragikus módon a nézők is hátat fordítottak nekik. Nem a számlaszámra kellene gyűjteni, hanem kíváncsinak lenni, és tömeges teltházakat produkálni promóció nélkül is. A nézők ma már csak biztos brandekre mennek. Ha valamit gyakran hirdetnek (tehát van rá erőforrás), az presztízs, és csakis jó lehet. Ha az előadásaink mindig teltházzal mennek, akkor az azt jelenti, biztosra megyünk, tehát nem kockáztatunk, nem hagyjuk meg magunknak a lehetőséget, hogy ismeretlen terepre tévedve új tapasztalatokhoz jussunk. Ezért fáj nagyon, amikor a független színházakat pusztítják el, amelyek a progressziót képviselik. És ezért fáj az is, amikor sajnálják a határon túl elnyert támogatást. Pedig jelenleg ott lehet csak kísérletezni, ahol még szabadság van, nem köt gúzsba a politika meg a nézőtér, hogy ha nincs teltház, nem lehet kifizetni a személyzetet. Amit pedig ott elérnek, az be fog gyűrűzni az anyaországba is, ez nem kérdés.

A szabadkai előadás pedig arról szól, hogy felelősséget vállalhatunk-e egy másik emberért. Egy fiatal színésznő eltűnt, és a társulata nem azt tette, amit szerintem a legtöbb tenne, hogy elfogadja a helyzetet, hanem a nyomába eredt. Amikor megtalálták, szinte semmit nem tehettek volna jogi határátlépések nélkül, de azért megtették azt a lépést, amit kellett. Ez az alaphelyzet. Az igazán rázós része azonban csak ezután következik: az áldozat haragszik a megmentőire, sőt, tőlük omlik össze… Nagyon szeretném, ha minél több ember találkozna ezzel a történettel.

Többségében női témák foglalkoztatnak, és különböző társulatokkal vágsz bele ezekbe a történetekbe. De minden társulatnak más és más arculata van…

Temesváron voltam hat évig. Ott A tavasz ébredését rendeztem, aztán Forgách András Tizenkét nő voltam című novelláskötetéből adaptáltam egy anyagot, és megszületett Az apró kozmikus félreértés. Ez kifejezetten négy nő történeteit leíró előadás volt. Forgách András úgy írta, hogy női monológokból állt a novelláskötete, de ugye tulajdonképpen egy férfi agyából pattant ki, férfi fejből született, így nem mondanám annyira kifejezetten női előadásnak. A férjem nagy kedvence volt például, és szerették más férfinézőink is. Mondták, hogy olyan, mint valami természetfilm, ahol a különleges állatfajokat közelebbről lehet megismerni. Az anyag a női szorongásokról szólt leginkább, nagyon humorosan, elvont, álomszerű előadásban. A következő Sergi Belbel Eső után című darabja volt, még Temesvárott. A Föld és az emberiség terméketlenné válásáról szólt. A kutya különös esete az éjszakában rendezésére pedig a budaörsiek hívtak meg.

Ez ugyancsak érdes, de más jellegű téma, s a színpadi feldolgozása is különleges.

Igen, A kutya különös esete... számomra a családról (is) szóló téma. Mi történik akkor, ha egy házasságban egy sajátos nevelési igényű gyermek születik? Milyen terhet ró ez a szülőkre, a közösségre, és ebből következően miken mennek keresztül nap mint nap. Ez a szöveg nagyon izgalmasan foglalkozik a problémakörrel.

A traumákról, az anyaságról Móga Pirivel is készült egy izgalmas előadás…

A történet röviden ennyi: az anyuka a terhesség 8. hónapjában tudja meg, hogy valami probléma van a picivel, fejlődési rendellenessége van a magzatnak.. A darab azt járja körül, milyen nehézségeket ébreszt ez a lelkében. Egy különleges előadás volt már csak azért is, mert az utolsó periódusban csöppentem bele. Piri akkor már megírta a szöveget, felolvasószínházi előadás is volt belőle a Jurányiban, vagyis ő és Bodor Panna már akkor rengeteget dolgoztak vele. Nekem az volt a feladatom, hogy próbáljam ezt az utat továbbsegíteni.

Ez eredetileg egy terápiás óra lett volna a kismamáknak, és abból készítettek egy színpadi előadást…

Igen, tulajdonképpen ez történt. Ebben is láttuk a lehetőséget, hogy fontos erről beszélni. Ha valaki ilyen helyzetbe kerül, vagy ilyen gonddal küszködő ismerőse van, jobban belelásson abba, hogy mi is zajlik ilyenkor az emberben. Nyilván ezt is ki lehet tágítani a színház eszközeivel egy általánosabb szintre. Pirivel akkoriban ismertük meg egymást. Nem színházi oldalról, hanem mint civil anyukák találkoztunk a Mu Színházban, ahol mindketten részt vettünk egy anyuka projektben.

Szegvári Júlia és Kosznovszky Márton – Köldökzsinór varieté, Csokonai 15‒Manna Produkció
(fotó: Kállai-Tóth Anett)

Dolgoztál a KV Társulattal is…

Nagyon vonzottak, mert ők is női témákkal foglalkoznak. Megírtunk közösen egy pályázatot, nyertünk is vele egy kevéske pénzt. Úgyhogy elgondolkodtunk, mi legyen. Visszautasítani nem szabad, mert akkor legközelebb már biztosan nem nyerünk, ugyanakkor annyira kevés pénzből előadást nem lehetett létrehozni. Patthelyzet volt, de valahogy elkezdtünk dolgozni, és gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Úgy döntöttünk, megcsináljuk szerelemből. Nagyon jó kis előadás lett.

Ez a Tulipán?

Igen, az RS9 Színházban játsszuk, meg ahova hívnak. Úgy találtuk ki, hogy bárhol előadható legyen. Erre a két vad nőszemélyre, Urbanovits Krisztinára és Száger Zsuzsára van írva, tele van az ő humorukkal és érzékenységükkel. Először a női ciklusról akartam velük előadást csinálni, aztán ahogyan vitáztunk -- és nem ritkán vitázunk azóta is --, eszünkbe jutott a szülőkkel való viszony. Ezt én nagyon megfoghatatlannak érzem, valahogy minden felnőttnek ez a gyenge pontja. Nem értem, miért olyan nehéz kommunikálni a szülőkkel. Pedig a szeretet általában egyik fél részéről sem hiányzik. Mégis nehéz. Egy meghiúsult esküvőt helyeztem a történet középpontjába, ahol a két anyós közel tud kerülni egymáshoz, hogy kiókumlálják, hogyan segítsenek szakítás-közelbe került gyermekeiknek. Az egyik anya mindenben alárendeli magát a lányának, és mindent meg akar adni neki, amire szerinte szüksége van, míg a másik nem akarja fiát érzelmekkel és döntésekkel terhelni: hajlandó átvenni az irányítást, és minden(ki)t megrendez helyette. Az előadáshoz semmilyen díszlet nem kell, csak három jelmez ránk, meg néhány jelzésszerű kellék.

A B32 Galéria és Kultúrtér is helyszín. Itt játszottátok a Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja című előadást.

Több előadásom is megfordult már ezen a szuper kis helyen. A már említett Anyanaplót és a Bánsági Ildikó eldobja az agyát... címűt is ott mutattuk be. Február 25-én játsszuk a Köldökzsinór-varietét, ami egy zenés, jelenetes körülírása annak, milyen is a gyerekvállalás első másfél éve. A Minden negyedik című gyászfeldolgozó előadásom folytatásának szántam, de időközben rájöttem, hogy nekem ez a kisgyerekes korszak sokkal inkább egy abszurd vígjáték, amiben persze van annyi mélypont, amennyi csak kell, de extrém nehézsége ellenére is leginkább humoros. A másik két B32-s előadásomat sajnos már nem játsszuk. Oda kell figyelni a független előadásokra, mert hamar ellehetetlenül a játszásuk, gyorsan el kell menni megnézni őket!

A Kuglerben fut a Török Sophie előadásunk, ez az egyik legnehezebb feladat, amibe valaha vágtam a fejszém. Folyamatosan dolgoznunk kell rajta, mert ez egy nagyon komoly tanulási folyamat, és ha nem Mravik Eszterrel kezdünk bele, valószínűleg már nem csinálnám. Muszáj kikísérletezni, hogyan lehet a nézőkkel szálegyedül, spontán beszélgetni. Mesélni nekik egy emberről, akit nem ismernek, és mi sem, de át kell adnunk azt a valamit, ami miatt ez a feleség státuszban maradt művész számunkra fontossá vált. Aztán váratlanul egy természetellenesen sűrű versben kell elmondani a körülírhatatlant. Február 26-án és március 25-én tekinthető meg a KuglerArtban.

Mi készül? Úgy tűnik, nagyon sok fontos témád van.

Az irigység érzéséről szeretnék előadást csinálni a Pinceszínházban. Azonkívül egymillió témám van, de az is lehet, hogy nemsokára az egészet abbahagyom.

A Bethlen Téri Színházban beszélgetünk. Itt van a munkahelyed.

A Közép-Európa Táncszínháznál dolgozom mint produkciós koordinátor.

A Bethlen Téri Színház épülete nem volt idegen.

Korábban volt itt rendezésem Udvaros Dorottyával és Földes Eszterrel a Találkozás sorozatban, Az utolsó tűzijáték volt a címe.

Egy csilingelő hangú kisleány anyukája vagy.

Igen, ezért is gondoltam, hogy most már le kéne ülni a fenekemre. Ha nincsenek olyan ajánlatok, amik megérnék a sok-sok munkát, akkor szeretnék az anyukája lenni a gyerekemnek. Mostantól ez a legfontosabb hivatásom, a prioritási lista tetején ez áll.

És a színház?

A színházzal bántalmazó kapcsolatban vagyok. Nagyon ragaszkodom hozzá, de igazából nem kapok tőle semmit, vagy minimálisat kapok vissza. Nem is tudom, hogy miért csinálom ezt. Most láttam egy nagyon erős dokumentumfilmet, Miklós Ádám rendezte, az a címe, hogy Mélypont érzés. Leszokó drogfüggők, szerfüggők falat, sziklát mászni járnak. A filmben nagyon hosszasan elemzik azt, fontos, hogy legyen betegségtudat. Azon gondolkodtam, nekem azért nehéz a színházzal való függőségemet kordában tartani, mert nincsen betegségtudatom. Ennek a pályának az elgyászolásával olyan periódusban vagyok, amiben még folyamatosan a tagadás és az alkudozás jön elő. Így nagyon nehezen tudok lépni. Csak a környezetem visszajelzéséből tudom, hogy valószínűleg ez nincs rendben. Nem ezt az utat kéne folytatnom, vagy nem így, de nem tudok róla lelépni. Valahogy túlságosan beépült az idegrendszerembe.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes