Grecsó Krisztián: Tíz eszkimó –Katona József Színház

Máté Gábort rendezőként határozottan izgatja a legjelenebb jelen, a ma. És izgatja a jelen háttere, a múlt. Amivel nyilván mindenféle támadásnak teszi ki magát, de szerencsére ezek sem veszik el a kedvét, hogy a jelenről beszéljen. Az igazi színház persze mindig erről beszél, arról, ami van, a körülöttünk lévő világról, rólunk, már csak azért is, mert, valljuk be, a legjobban mi magunk érdekeljük magunkat. De az talán nem túl gyakori, hogy ezt közvetlenül teszi, tehát a színpadon azokat látjuk, akiket az előbb a villamoson vagy egy elsuhanó elegáns és főleg drága autóban. A fent lévők, netán a csúcs közeliek azért is kerülnek ritkán színpadra, mert az íróknak sajnálatosan kevés a tapasztalatuk róluk, más közegekben mozognak.    

A 2010-ben bemutatott Cigányok mögött a 2008 júliusa és 2009 augusztusa között elkövetett cigánygyilkosságok állnak – a magyar társadalom mintha máig nem fogta volna fel, hogy ekkor tíz településen, Galgagyörkön, Nagycsécsen, Tatárszentgyörgyön és másutt, az ország északkeleti szegletében, hat embert megöltek, ötöt megsebesítettek. És egy év kellett ahhoz, hogy az elkövetőket elfogják, majd újabb négy, hogy az ítéletet meghozzák. Persze, Magyarországon erős a cigányoktól és a zsidóktól való – fogalmazzunk most enyhén – idegenkedés. Annyira, hogy az egyik legkiválóbb szociológus, Csepeli György már csak ennyit ír Értékek ébresztése című könyvében (Kocsis Kiadó, 2023): „a magyar outgroup-kép tartós elemei a xenofóbia, az antiszemitizmus és a romaellenesség, melyeket a kirekesztő nacionalizmus tart össze” (91. oldal). Mérési eredményeket nem közöl; minek. A Cigányok előadásának első részében Tersánszky Józsi Jenő 1923-ban a Magyar Színházban bemutatott vígjátékának, a Szidikének – Schöpflin Aladár nagyon dicsérte a Nyugatban – első felvonását láthattuk, erősen katonásítva természetesen. Ha más nem, az kiderült belőle, hogy a magyarok zenészként elfogadták a cigányokat, s hozzágondolhattuk: csakis úgy. A Grecsó írta második felvonás pedig megmutatta, hogy a mára kialakult helyzet egyszerre kaotikus és rettenetes.

Az előadásról szólva Máté Gábor el is mondta a számos közönségtalálkozó egyikén, amelyen az alkotók épp a rendészeti felsőoktatás néhány képviselőjével beszélgettek: „Úgy kezdődött, hogy szerettem volna csinálni egy előadást a mai magyarországi helyzetről. Súlyos problémának tartom, hogy ma Magyarországon előfordulhat, hogy valaki lelő egy embert csak azért, mert cigány. Kilő, mint az állatokat.” (Sulyok Judit cikke a Magyar Rendészet 2014/3. számában olvasható.) Ezen a találkozón fogalmazott úgy Valcsicsák Imre, hogy szerinte a darab arról szól, „ki kitől fél”. Pontosabban egy olyan világról, „amelyben mindenki fél mindenkitől”.  

Ehhez hozzátehetjük, hogy azt sem szeretjük, ha ki akarnak mozdítani bennünket a komfortzónánkból. Gyilkolják a cigányokat? De nem a mi falunkban, nem a mi városunkban! Háború van a szomszédban, délen vagy északkeleten? Roppant sajnálatos, de nem a mi országukban!

Az olaszliszkai 2015-ben került színpadra.

Mészáros Béla, Bezerédi Zoltán és Vizi Dávid (fotó: Dömölky Dániel)

A Rozsdatemető utózmányát Tasnádi István írta meg, így lehetett a 2019-ben bemutatott előadás alcíme az, hogy „A Hábetler család 100 éve”. Fejes Endre 1962-ben kiadott regénye, amiből egy év múlva Kazimir Károly kérésére drámát írt – a Thália Színházon kívül még hat helyen mutatták be –, a saját korában, tehát a hatvanas évek elején ér véget. Innen vitte tovább a cselekményt Tasnádi az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójáig, amit többek közt egy arról szóló méltatlan vita árnyékolt be, hogy ki szerepel egy 1956-ban készült fotón. A darabbeli ifj. Hábetler János (Vizi Dávid) pedig, noha egyáltalán nem harcolt, a kirúgással fenyegetett Józsi fiának (Rajkai Zoltán) segítendő, elmondja egy újságírónőnek (Kiss Eszter), „milyen is volt a Corvin köz poklában”. (Nekem, Szirtes Ági lenyűgöző Pék Mária-alakításán túl, a legélesebben az a jelenet maradt meg, Fullajtár Andrea miatt, amiben ifj. Hábetler találkára hívja a rossz hírű Csele Julit, akit már mindenki Csele néninek hív, s aki azt hiszi, Józsi mint nőt kereste meg („Hát egyedül maradtunk mind a ketten. Te is, én is. Csak kivártuk.”), pedig a férfi csupán ápolót szeretne agyvérzéses édesapja (Bezerédi Zoltán) mellé. Fullajtár néhány rövid perc alatt eljátszotta a lerobbant öregasszonyt, a kiviruló nőt és a leforrázottat, aki mégis méltósággal távozik – igazi remeklés volt. És persze elgondolkodtam azon, amiről nekem a Rozsdatemető elsősorban szól, hogy bizonyos emberek, legyen bármilyen rendszer, ugyanúgy élnek, nem juthatnak előbbre, nem juthatnak feljebb. Az élni kényszerült élet és a vágyott élet sosem kerülhet összhangba.)

És most itt a Tíz eszkimó.

Fullajtár Andrea (fotó: Dömölky Dániel)

Az író ugyanúgy Grecsó Krisztián, a dramaturg pedig Török Tamara, mint a Cigányok esetében.

Csak akkor lefelé kellett néznünk, most pedig felfelé. Majdhogynem a csúcsra, ha nem is magára a Napra.

A rendező így ír a színház honlapján a darabról és az előadásról: „A pandémia, a háborús helyzet, az infláció, a honi társadalmi állapotok olyan együttállás, amelyre a színháznak reagálnia kell, nyilvánvaló, hogy nem íródott még színdarab, ami magán viseli ezeket az impulzusokat. Én viszont itt, ma, Magyarországon erről akartam előadást készíteni. Török Tamara dramaturggal végiggondoltuk a lehetőségeinket és úgy határoztunk, hogy új magyar drámát íratunk.”

A darab klasszikus dráma, amennyiben maradéktalanul érvényesül benne a tér, az idő és a cselekmény egysége. A tér egy háromszintes rózsadombi villa hófehér, csak néhány erdélyi párnával ékesített nappalija (díszlet: Tihanyi Ildi). Hely az van, a hatalmas házban mindössze hárman élnek: Szike, egy onkológus főorvos (Bezerédi Zoltán), Andrea, a felesége, aki pszichológus, sőt onkopszichológus (Fullajtár Andrea), valamint Szike ikertestvére, Ági, a valamikori Európa-bajnok úszó (Szirtes Ági). Nem is ház ez, inkább palota. A főorvos, aki saját bevallása szerint életében nem fogadott el pénzt a betegeitől, valahogy összekuporgatta egy 360 fokos, radaros, kamerás megfigyelőrendszer árát, sőt még egy direkt liftre is futotta, amivel egyenesen a nappaliba lehet érkezni. Azt nem mondhatjuk, hogy könnyű volt félretennie, mert nem iszik, ugyanis iszik. Iszik, mint a darab szinte minden szereplője. A polcokon és a hűtőkben márkás italok, fehérbor, vörösbor, vodka, whisky, amiből még japán is kerül. Csak Szike legnagyobb kincse, a komornyik (Vizi Dávid) nem iszik. Vagy csupán munka közben nem? Kicsit olyan, mint Cordelia a Lear királyban, hallgat s szeret. Tényleg nem szólal meg (csak egyszer, de akkor ütősen), ám láthatóan rajong a gazdájáért, aki meg is dicséri: „Aki tud szolgálni, mindig mondom, az tud ember is lenni…” Azt is mondja róla később, hogy Dávidka az ő „tökéletes” énje, ami nagyon szép gondolat, bár majdnem olyan zavaros, mint az előző. Dávid mindenesetre tényleg szeret szolgálni, vannak ilyen emberek, alattvalónak születtek.

Ebbe a hófehér nappaliba várják a háziak Béláékat, akik meg is érkeznek: Béla (Mészáros Béla), amúgy frissen bukott úszóedző, sportkommentátor és celeb, egy olyan zöld edzőcipőt visel, ami simán kiváltja egy tizenkilencedik századi regény oldalakon át tartó jellemzését (jelmez: Kálmán Eszter). Aki ilyet felvesz… Pláne vendégségbe! Vetekszik a csillárként szolgáló lenyűgöző agancskomplexummal. Béla hozza a felségét is, Katát (Péter Kata). És nem várják, de ide érkezik meg a kis Lévai (Tasnádi Bence) Annával, ritka buta és rajongó barátnőjével (Pálmai Anna), talpig pirosban, egy demizson Irsaival. Végre. Valójában Szike folyamatosan várja őt, Bencét, az új Színészkirályt – „Hol van már a Latinovits?!” –, aki még csak harminc múlt, de már Herczeg Ferencet rendez szerte a nagyvilágban. Szike jókora sznob, aki minden cigányozása és zsidózása ellenére Esterházy Hasnyálmirigynaplójába is belelátja magát.

Kicsit zavart, hogy a szereplők keresztneve azonos a színészekével: semmi értelmét nem láttam, hisz semmi közük a játszott figurákhoz. (Ez történik az Örkény Stúdió Szaturnusz gyűrűje előadásában is, ott is idegesített.)

Az idő, mint mondtam, a legjelenebb jelen. Szombat délután.

A cselekmény… A cselekmény az, hogy a nappaliban lévők egyre jobban berúgnak és ennek függvényében egyre nagyobb gorombaságokat vágnak egymás fejéhez. Szisztematikusan gyötrik egymást. A kisebb gorombaságokhoz inniuk sem kell: mikor még csak a háziak vannak a házban, tehát a buli még el sem kezdődött, akkor is képesek bármin összeveszni, egy filmen, egy szódapatronon. Amikor megérkeznek a vendégek, hamar lemállik róluk is a kötelező udvariasság, a jó modor, ha magukra kenték egyáltalán. Itt mindenki végtelenül önző vagy sérült, esetleg mindkettő. Netán frusztrált is, mint Kata, aki megérkezése után nem sokkal ezt kérdezi a társaság tagjaitól – addig csak a férjét cseszegette: „Tényleg, ti voltatok már panellakásban?” Ő nyilván olyanban nőtt fel és utál mindenkit, aki nem.

Sorra kerül napvilágra minden, amit pedig jó mélyre elástak.

Lassanként kiderül az elején említett világháborús német katonák története is, akiket az oroszok lőttek le, őket aztán különösen mélyre ásta a kertben Szike apja és nagyapja. Nyilván bújtatták őket, feltehetően a nácik iránti rokonszenvből. Kiderül az is, hogy kerültek Szike és Andrea ikrei Amerikába: Béla szerzett nekik ösztöndíjat, kompenzálandó, hogy az apja, Béla bácsi abuzálta őket, méghozzá Ági tudtával, sőt támogatásával. Maga is Béla bácsi szeretője volt. Mindent a győzelemért. Mikor ezt Kata részletesen felemlegeti, Dávid, mintegy a család nevében, pofon vágja, olyan erővel, hogy összeesik.

És akkor a tíz eszkimóról még nem is szóltam.

Szike akar valamit Bélától, Béla akar valamit Szikétől, de amit Béla akar, az annyira felháborító, hogy Szike elő sem hozza a maga kérését, jelesül azt, hogy Béla legyen a feleségével közös magánorvosi intézetük sportcentrumának arca. Béla és Kata ugyanis gyereket szeretnének, de eddig nem jött össze, hiába próbálkoztak mindennel. És Béla, mikor végre négyszemközt marad a legjobb barátjával, előhozakodik a tervével: a Kaáli Intézetben maradt lefagyasztva tíz petesejt, tíz eszkimó, amiket ki kéne hozni onnan, hogy egy nőgyógyász beültethesse őket egy ukrán béranyának, akinek ő, Béla már ki is vett egy lakást, ráadásul a nő csak háromezer eurót kér… Károlyi (legalább a vezetéknevek különböznek a színészekéitől) Zoltán főorvosnak mindez semmiség. De nem, Szikének ez már sok. Felháborodik erkölcsileg. Vagy csak nem akar kockáztatni.

Az a baj, hogy az alkohol hatására elszabaduló indulatokat már láttuk néhányszor, például Albee híres darabjában. De szerintem már ő is látta valahol.    

Mikor másodszor néztem meg az előadást, az jutott eszembe, nem jobb-e az egészet – s ez, azt hiszem, az alkotók szándékaitól sem lehet idegen – valamiféle karikatúrának néznem. Ennyi szörnyűség, ennyi tragédia ugyanis nemigen halmozódhat fel néhány ember életében. De tényleg, mintha a Candide-ot olvasnánk! És itt ráadásul a kertet sem művelhetik zavartalanul, hisz, ugye, ott a két német katona! Máté Gábornak van is egy csúfondáros ötlete: a lifttel végül az ő csontvázaik is feljönnek a nappaliba, egyikükön még a sapkája is ott díszeleg... A realizmus jegyében induló darab és az előadás észrevétlenül átcsúszik a szürrealizmusba. Mutatja ezt Dávid Katának adott pofonja is: mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. A pszichológiai realizmus jegyében ez azért nem lenne lehetséges.

Lévai Bence már a szürrealizmusba lép bele. Meg van neki ágyazva. Tasnádi Bence él is a lehetőséggel és fergeteges karikatúrát rajzol. Nincsenek széles, látványos gesztusai, csak megtalált egy ájtatos hanghordozást, ami remekül illik a társasághoz és korunkhoz, lám, a kis Lévai is milyen sokra vitte vele!

Bencéék elé a következő látvány tárul: Andrea a lapos hűtőben, Kata a földön, a falban pedig egy kés. De Bence azonnal alkalmazkodik a helyzethez: „Tudtam, hogy egyfajta csodák várnak itt!” Sarkon is fordulhatna, de nem fordul, mert ő is kérni akar valamit. És elemzi is a leglátványosabbat, finoman beleszőve analízisébe Márait, hogy érzékeltesse oly széles műveltségét: „Egy odavágott használati tárgy, biztosan nehéz veszekedés tanúja, megsebzi a falat, megsérti a polgári lét finom egyensúlyait. Itt, Budán, ahol világnézet lakni, ahol minden le van simítva, fedve…” Ezzel az érzékenységgel elemezhet Herczeg Ferencet is. Ne feledjük, hogy mindez Grecsó Krisztián remeklése! Bence aztán sorban mindenkinek udvarol egy keveset, nyilván készült: Áginak, aki ettől meghúzza a vodkásüveget, Bélának, aki a maga ékes angolságával reagál – Menitenksz! –, Szikének, aki felajánlja Annának a tegeződést, de amikor a lány mond egy sziát, így felel: Kezét csókolom. Bencétől mindenki el van ájulva (Katának nem nagyon kell): a Nagy Művész személyesen! Fullajtár Andrea most is lenyűgöző. Bence őt is az egekbe dicséri („Doktornő, te a legjobb onkopszichológusok között vagy, neked értened kell, hogy miről beszélek…”), Fullajtár, illetve az általa játszott Andrea pedig próbálja rendezni a vonásait, de már nem megy neki. Bence szerencsére meg is tudja védeni magát, ha úgy hozza a szükség: visszavág Bélának is, Katának is. Finoman persze, hisz nemrég a püspök úrnál futottak össze Szikével, s egymaga három szállítmányt vitt ki Kárpátaljára. Szavalni is kész, Ady Endre Üdvözlet a győzőnek című versét, amit, ki tudja, miért, Dávid mond el helyette – ez az említett ütős megszólalása. Titokzatos költemény (tényleg!), Bencének sikerült is úgy elmondania a belügyminiszter úr – Anna főnöke – eskütételi bankettjén, hogy a baloldalnak szintén tetszett, mert fricskának érezte – most ennyit a baloldalról. Bence előadta magát, jöhet a kérés, amit el se mond, de a teljesítését Szike nevében azonnal megígéri Annának: „Látod, Kincsecském, ezt is elintéztem. Ezennel… nincs mellrák, elröppen a nyirokmirigyáttét. Meg vagy gyógyulva.”

Ami talán nem ilyen egyszerű. A betegségek még nincsenek államosítva, bár nyilván csak idő kérdése ez is.

Egy ilyen előadást nem lehet befejezni, csak abbahagyni: Máté Gábor igazán frappáns megoldást talált ki.

Rémisztő nézni ezeket az emberi roncsokat, akiket már rég tönkretett az az élet, amit éltek és élnek, Bár inkább vegetálnak három szinten E kétségtelenül komfortos vegetálásban az erdélyiségére oly büszke Szike így válaszol, amikor Kata – talán ő lehetne az egyetlen kivétel, de már aligha lesz – elmondja, hogy az ukrán menekültek érkezésekor két hétig segített a Nyugatiban: „Ez így helyes, és így izé… európai. Mi is utaltunk a kárpátaljai magyaroknak. Így emberi. A részvét. 
A figyelem. Van ez a háború. Isztok valamit?”

Isznak, persze.

Magyari Imre

K – mint kontroll -Stúdió K

Mielőtt belépnénk a színházterembe, már kontrollálnak bennünket. A kedvesen aggályos-
kodó tanító néninek látszó Nyakó Julitól kimerítő tájékoztatást kapunk a színházi viselkedés normáiról. Vagyis nem egészen mi, a K – mint kontroll alkalmi nézői, hanem inkább mi, a felnőttszínházba igyekvő gyermekek. Bár az is lehet, hogy csupán gyermeknek néznek bennünket. Aztán a színházterembe lépve másfajta kontrollal is szembesülünk. A produkció rendezője és társírója, Hegymegi Máté az első jelenetek egyikében tájékoztat bennünket arról, hogy az előadás elsősorban személyes élményei, másodsorban a társulat személyes élményei, harmadsorban fikciós elemek felhasználásával készült. Elmondja azt is, hogy a „K” éppúgy utal Kafkára, mint Brechtre vagy Kantorra. Nem bíz semmit a véletlenre, kontrollálni kívánja a nézői figyelmet. Az előadást látva aztán gyorsan kialakul bennünk a kép, hogy mindenki kontrollál valakit/valamit – kérdés csak az, milyen értelemben és hogyan. Az önmagunk és mások irányítása, az önkontroll képessége és mindezek elvesztése az a szál, amelyre a játék felfűzi a Hegymegi Máté és Peer Krisztián által írt, váltakozó hosszúságú, egymással hol szorosabban, hol lazábban összefüggő jelenetek sorát. Ezek döntő többsége a színház világában játszódik, vagyis olyan közegben, ahol a kontroll és önkontroll megszerzése, illetve elvesztése mindennapi velejárója az alkotófolyamatnak. A szempont, amelyaből ezt a folyamatot látjuk, a rendezőé. Hegymegi Máté a fent leírt jelenetben mint Hegymegi Máté mutatkozik be, s ha nem is az életrajzi értelemben vett Hegymegi Mátét, de mindenképpen „a rendezőt” játssza. Aki jó munkatársként közre is működik a produkcióban – dobol, füstgépet hoz működésbe –, de elsősorban figyelemmel kíséri a játékot, mimikával és gesztusokkal kommentál, szükség esetén pedig közbe is avatkozik. A rendezőnek ugyanakkor a későbbiekben több alakváltozata is lesz – részben azért, mert egyszerre több rendezőt is láthatunk egyes képekben, részben pedig mert „a rendezőt” is többen játsszák –, de a mindent látó, mindent kontrolláló Hegymegi Máté is folyamatosan jelen van. Az egyes jelenetek címét – ha tetszik, brechtiesen – tábla jelzi, Hegymegi bemutatkozása például „A meztelen rendező monológja” címet viseli. A rendező ugyan nem meztelen, ám a bemutató valamennyi szereplőjéhez hasonlóan sajátosan alulöltözött.

(fotó: Piti Marcell)

Ami nem független a játék fiktív helyszínétől. A szövegbéli színház anyagi lehetőségei ugyanis sajnálatosan szegényes díszlet megépítését teszik lehetővé, így előadásuk a mosdóban játszódik, egy kis méretű kád, két vécécsésze és néhány piszoár között. Hosszas diskurzus is zajlik a szereplők közt arról, vajon milyen darabot lehetne bemutatni ezzel a látványvilággal – öltözetük mindenesetre illeszkedik hozzá. 
A játszók részben frottír fürdőköpenyt viselnek, részben piros fürdőruhákat, amelyekre azonban elegáns, fekete-fehér ruhadarabokat húznak. (Mivel a Stúdió K anyagi helyzete feltehetően nem rózsásabb, mint a darabbeli színházé, feltételez-
hetjük, hogy a sajátosan egyedi látványvilágot a tervező, Fekete Anna képzelete alakította ki, s az ismert fürdőruha-márka gyártója nem ajánlkozott szponzornak.)

Hogy ebben a térben hogyan és milyen klasszikust lehetne eljátszani, arról sejtésem sincs, de a K – mint kontroll-nak a látvány, a szimbólumok és az asszociációk síkján is kiváló kerete. A WC 
a maga fizikai valójában is remek helyszíne azoknak a jeleneteknek, amelyek a rendezők félelmeinek, önmagukkal vívott harcainak és egymással folytatott kakaskodásainak erőteljes és szellemes megfogalmazásai. Ezekben a szünetet tartó rendezők aktuális feladataikról, vállalásaikról és dilemmáikról csevegnek, vitáznak, és a szellemes beszólások mögött megjelenik valamennyiük félelme. Egyfelől egzisztenciális félelem, másfelől művészi dilemma, amely a színház céljával, a rendező feladatával kapcsolatos. Az egyik jelenet a Faszméregetés címet viseli, amelynek konkrét és átvitt értelmét is megvalósulni látjuk, miközben azt is megtudhatjuk, hogy 
a jelentős áldozattal járó pénisznagyobbító műtétek nem a szexen, csak a WC-ben tapasztalható látszaton javítanak, mivel a pénisz csak lógva lesz tőlük nagyobb, aktív állapotban nem – ami igen szellemes metaforája a közönség és a szakma sokféle elvárásait belső meggyőződés híján kielégíteni próbáló alkotói szándék hiábavalóságának. Más irányból, de hasonló kérdést vet fel Thészeusz deszkáról deszkára, sajátos módon megújuló hajója; a valódi újítás dilemmáinak metaforikus meséjévé váló történetet a csupán e jelenet erejéig a színpadi WC-be lépő Fodor Tamás megnyerő természetességgel, mintegy mellékesen mondja el, majd dolga végeztével kisétál, magukra hagyva az értetlenkedve utánanéző kollégákat. De a vécé tökéletes színhelye a legfrappánsabb képek egyikének is, amely Örkény István Tótékjának híres budijelenetét emeli színházi kontextusba. Itt a megcsömörlött vezető színész (Nagypál Gábor) menekül a mellékhelyiségbe, s a minden hájjal megkent rendező (Kaszás Gergő) megy utána, hogy rábeszélje a folytatásra. A komikus hatás fontos összetevője, hogy az eredeti, örkényi szövegből sokat megőrizve adaptálja az emblematikus jelenetet az előadásba, amelytől távolról sem idegen az irodalmi stíl; a profán tárggyal és helyszínnel igen hatásos és szellemes kontrasztot teremt, hogy helyenként a szereplők irodalmi nyelven, sőt versben szólalnak meg (még egy WC-ballada is elhangzik).

A színházi létnek számos privát vonatkozása is van – a további jelenetek zömmel ezeket mutatják meg. A Terápia címet viselő képben, ahol a rendező (Nagypál Gábor) a premiert követő visszajelzések, kritikák fényében vívódik azon, hogy megbukott-e az előadás vagy sem, a kád lényegül át heverővé. De nemcsak a díszletelemek segítségével stilizál a játék; lőni esernyővel lőnek, cumi segítségével szívnak, a kokótól átitatott éjszakák hangulatát a Hegymegi kezelte füstgép teremti meg, a Pallagi Melitta által előadott, csaknem tragédiával végződő folyóátúszásos sztori egyetlen kelléke pedig egy kis akvárium. Ez utóbbi már azon történetek egyike, ahol a társulat tagjai monológok formájában beszélnek félelmekről, szorongásokról, tragédiákról. Ezek személyesebb tárgyúak, következésképpen kivezetnek a színházi világból, s olyan történeteket mondanak el, amelyek az alaptémához (kontroll) szervesen kapcsolódnak, de elvben bármelyikünkkel megeshetnek. Vannak köztük teljesen mindennapinak, realisztikusnak tűnők, de abszurd rémálomnak látszók is; van, amelyik a közelmúltba, s van, amelyik a távoli múltba vezet vissza. Pallagi Melitta köznapi, ám ijesztő részletességgel elmondott története a Tisza csaknem tragédiába forduló, újjászületést hozó átúszásáról szól, ambivalens értelmű csattanóval. Samudovszky Adrián egy olyan egyéjszakás kalandról mesél, amelyben a tradicionális nemi szerepek sajátos módon változnak, cserélődnek fel, Lovas Dániel és Homonnai Katalin monológja múltbeli, az apával, illetve apafigurával kapcsolatos, másképpen nyomasztó emlékeket idéz fel, Nagypál Gábor történetében pedig a katonaságbeli riasztó emlékek folynak bele a színházi magatartásmintákba. E jeleneteknek csak egy része klasszikus monológ, több dramatizált verzió is van köztük – az ezekben megjelenő figurák más jelenetekkel is összekapcsolhatóak (mint a Homonnai-féle történetben megjelenő, Kaszás Gergő által megformált apafigura). 
E monológoknál kivált kitűnik a Stúdió K társulatának hajlékonysága, ahogyan a színesen, változatosan, gyakran a komikus túlzás eszközeivel létrehozott figurák után kifejezetten személyes, a legegyszerűbb színészi eszközökre korlátozott tónusra váltanak.

A színházi és személyes szorongások szimbóluma a játékban egy dinoszaurusz-jelmez. Többféle értelemben is az: az egyik színész, Nyakó Juli találja ki, hogy megfeleljen a rendezői kívánalomnak (a szorongást kell megjelenítenie), ami azonban Hegymegi rendezőből nem elismerést, hanem dühöt vált ki, olyannyira, hogy le is vetetné – amire viszont a színész nem képes. Ennek persze ismét van metaforikus értelme is, mi több, az első pillanatra egy kedves gyerekdarab jelmezének látszó, nem különösebben félelmetes, zöld dínó a későbbiekben többnyire 
akkor kerül elő, amikor az erős (főként rendezői) szorongásra esik a hangsúly. Az utolsó képben aztán Nyakó színésznője sikeresen meg-
szabadul tőle, hogy Hegymegi rendezője magára húzhassa. Hogy ez vállalás kérdése, a szereppel való azonosulás, vagy csupán színjáték, azt eldöntheti a dínó-Hegymegi kontrollja alól immár kikerült néző.

Urbán Balázs

Dosztojevszkij: Ördögök Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen

Az elrejteni vágyott tűnik a szemünkbe, holott valójában nem szabadna látnunk. Ebben a világban az érzelmek tárgyiasulva oldódnak fel a közösség érdekében. A debreceni Csokonai Nemzeti Színház Ördögök című előadásának a pisztoly az egyik főszereplője. Kézről-kézre adják, máskor egyszerűen csak játszadoznak vele. Ellenőrzik, hogy valóban töltve van-e. Állandóan tettre kész kezek ügyében látjuk. A bőrtáska mélyére rejtik, máskor piros kendővel gondosan törölgetik. Nagy becsben tartják, hiszen most a cél szentesíti az eszközt.

(fotó: Éder Vera)

A fenyegetés eszköze, de biztonságot ad, ha bármi történik is, a végső megoldás lehet. Gondolkodás nélkül lövik szitává a terhes asszonyt, néhány villanással később ugyanez történik a férjjel is. A házastársak az asztalon egy kupacban. A férj hegyként roskad asszonyára. Életében megvédeni nem tudta, legalább halálában fedi a nőt a tehetetlen test a kutató pillantásoktól.

Világmegváltó tervek fordulnak meg a zavaros fejekben. Eltörölni és megszüntetni akarnak, azonban nem világos, milyen elvek alapján szerveződne az új élet. A Valentin Svetozarev által tervezett látvány kreatívan variálja a nézőpontokat. A tömegjelenetekben fontos szerep jut a forgószínpadra helyezett állványnak. Szorgalmas hangyákként, arctalan tömegemberekként láthatók a szünet nélkül tevékenykedő forradalmárok. Máskor ugyanők a színpad előterében elhelyezett, makettekből kirakott várost forgatják fel. Óriásoknak tűnnek, akiknek nem nehéz az épületeket áthelyezni az addig jól megszokott helyükről.

Dejan Projkovski rendezésének ereje abban keresendő, ahogyan a tömegjelenetek duókká és triókká alakulnak. A macedón művész más előadásaiban, például az újvidéki Anna Kareninában, vagy a III. Richárdban szintén ez volt a jellemző. Az Ördögökben a riasztó

közösségi célok árnyékában bomlanak ki az

egyéni sorsok. A nők mindössze elszenvedői a férfiak irányította eseményeknek. Rémülten figyelik maguk körül a világot, nem tehetnek mást, mint hogy ragaszkodnak ahhoz a (polgári) rendhez, amelyet az erősebb nem képviselői elpusztítani szándékoznak. Varga Klári Varvara szerepében mintha egy görög drámából lépett volna elő. Érződik rajta némi tragikai fenség, amint mindennek ellenére ragaszkodik fiához, Nyikolaj Sztavroginhoz.

Kiss Gergely Máté és Berkó Boglárka az Ördögök című előadásban – Csokonai Nemzeti Színház Debrecen (fotó: Éder Vera)

Egy társadalomban, ahol sok feszültség párosul mérgező ideológiákkal, bármi megtörténhet. Még az is, hogy a társadalmat alapjaiban felforgatni szándékozók beáldozzák céljaik eléréséért és a lebukásuk elkerülése érdekében egyik társukat.

A főszerepet Kiss Gergely Máté játssza. A színész szépen érezteti Sztavrogin tükörember jellegét. Többen saját hibáikat látják felnagyítva benne, mások átnéznek rajta, és őszinte rémületükre nem önmagukat, hanem a SEMMIT látják. Kiss szerepformálásának lényegeként Sztavrogin nem vitázik, nem meggyőz, hanem sugall. A környezetében élőket azok legszörnyűbb félelmeivel szembesíti. Satovot (Komlódy Márk) például azzal, hogy ha hisz istenben, az ugyanolyan értelmetlen, mintha nem. Senkihez semmi köze, mossa a kezeit, megbújik a háttérben, többször figyeli a többieket valamelyik homályos sarokból, mégis minden szörnyűség közvetetten ugyan, de az ő műve. A végpontok látványosak, hiszen az első felvonás végén megkoronázza önmagát, a zárlatban pedig az öngyilkossága előtti pillanatokban látjuk.

Ugyanakkor nem mozog elég széles skálán az alakítás, mert Sztavroginból leginkább a pszichiátriai jellegzetességek jelennek meg. Már az első jelenetben látszik, hogy a fiatalember mentális képességei behatároltak. Sztavrogin italt tölt egy pohárba, de nem foglalkozik vele, hogy túlcsordul a lé és pocsolyába gyűlik a lábai előtt. Kiss Gergely Máté sokszor sírós, kissé magas fejhangon intonál vagy hisztérikusan nevet. Nem érezzük a több nő által kívánt, hódító férfit, vagy a hidegfejű, éppen ezért kiszámíthatatlan forradalmi vezért. Így Sztavrogin és az őrülete egy idő után monotonná lesz.

Az Ördögökben igen sokan játszanak. Különösen a forradalmárok közül nem mindenkinek sikerült maradéktalanul megtalálni a helyét. Akinek azonban igen, az harmonikusan illeszkedik az előadás egészébe.

Megejtően romlott lelkű Lebjadkin. Jobb nem tudni pontosan, mit követett el a saját húga, az elesett Marja (Berkó Boglárka) ellen a részeges férfi. Talán „csak” verte, talán más is történt. Papp István jól eltalált, látszólagos bohócságán, szolgalelkűségén átüt a masszív rosszindulat. A harmónia megromlott Lebjadkin és a világ között. Erre példa a maga költötte és előadta vers a rovarokról. Nem hivalkodón gonosz a karakter, de nem is igyekszik fedni magát. Éppen ezért nyugtalanító szenvtelen önazonossága.

Átvitt értelemben vékony kötélen araszolgat Kirillov a halál birodalmába. A kiemelkedő mozgáskultúrájú Brezovszky Dániel György jelenetei feszültséget keltenek, de a játékosság sem hiányzik belőlük. Kezében folyton ott a revolver, de nemcsak így tartja fenn a publikum érdeklődését az öngyilkosságra készülve. A befolyásolhatónak látszó, valójában erős Kirillov személyében egy jobb sorsra érdemes lélek áldozza életét a rossz ügyért.

Az Ördögök nemcsak a szocialista hevületű forradalmak regénye. A szerző az ideológiák gyűjteményét adja, amelyek keretében talán cselekedni lehetne a mindenkori elkorhadt, hazug társadalmi berendezkedés ellen. Ám az újhoz elfogadhatatlanul embertelen módszerekkel jutnának el a lázadók.

Dosztojevszkij regénye annak a XIX. századnak a második felében íródott, amikor eszmékből nem volt hiány. Az Ördögök valósággal prognosztizálja a XX. századot, amikor a társadalomjobbítónak gondolt elméletek gyakorlati megvalósítása miatt sok tízmillió ember vesztette életét. A XXI. századba meg jobb, ha bele sem gondolunk. A debreceni Csokonai Nemzeti Színház az előbbi folyamaton kalauzolja végig a nézőjét. Azonban merészebb, az alapműtől jobban eltérő színpadi adaptáció, illetve néhány esetben az egyénítettebb színészi játék mélyebb élménnyel ajándékozhatta volna meg a publikumot.

Szekeres Szabolcs

A XV. Deszka Fesztiválról

A koronavírus-járvány után néhány évvel most újra megrendezett nagyszabású Deszka Fesztivál május közepén, Debrecen régi-új színházi tereiben játszódott (az elmúlt, covidos és posztcovidos évek kortárs magyar dráma-kínálatából válogatott programmal). Nemcsak a helyszínek változtak, hanem kissé a fesztivál szerkezete is. A régi, ám felújított Csokonai teátrumban a nagyszínpadi előadásokon kívül most más nem volt, mert a többi produkció a Fórum plázához csatlakozó oldalépület két színháztermében zajlott. A beszélgetések annak aulájában, orfeumában, más események szintén itt, a Fórum színházszárnyának szintjein, tágas sarkaiban kaptak helyet. Elegáns teraszán látták vendégül előadásaik után a társulatokat. Ezt a régóta várt, a kék és ezüst árnyalataiban az égboltot, kozmoszt, a csillagokat behívó, hatalmas üvegfelületekkel és magas mennyezetekkel bíró új intézményt a látogatók egy része ridegnek tartja, én inkább ünnepélyesnek látom.

A szakmai megbeszélésekre általában késő este került sor a társulatok tagjai, az alkotók, a több felől érkező színiakadémisták és néhány kritikus részvételével. Ezeket az alkalmakat most a korábban véleményt mondó „Házi bölcsek” helyett többnyire a szervezők, Mispál Attila és Gyürky Kata, valamint Németh Ákos író és Sándor L. István kritikus vezették. Ők színházi könyvbemutatókat, kerekasztal-beszélgetéseket is tartottak.

Pető Kata és Rohonyi Barnabás – Milf, FÜGE produkció

(fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

Párhuzamosan futottak a programok: a pódiumbeszélgetések, koncertek (egy részük a Dósa nádor téren), a felolvasószínház, a filmvetítések, egyúttal az önmagában is teljes Gördeszka gyermek- és ifjúsági fesztivál – napközben. A Wéber Anikó darabjának, Az osztály vesztesének előadását néző gyerekek értették és élvezték, ahogy több karaktert játszanak minimális kellékváltoztatással a színészek. Minden szereplő tartott valamitől, többségük egyszerre volt áldozat és elkövető. Az a fiú is, aki láthatatlannak tartotta magát, s talán éppen ő szégyenítette meg osztálytársát. A darabbeli gyerekek nem is attól féltek, hogy kiderül, vagy rájuk sütik: ők a tettesek. Attól rettegtek, az tűnt a legnagyobb szégyennek számukra, ha bebizonyosodik: ők a lúzerek. Ha az ő (maszkírozott, alig felismerhető, de a megaláztatás elemeivel ellátott) képmásuk kerül ki a közösségi oldalra.

A „felnőtt” fesztiválon terjedt a hír, hogy érdemes átmenni a Vojtina Bábszínházba – például a Pass Andrea által koordinált, a pandémia okozta korlátozások idején játszódó, a diákok saját élményeiből összerakott Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című ifjúsági előadásra. A kivetítőn káprázatos digitális technikával készített háttér, ez előtt, illetve ebben a szimulált térben idézték fel a játszók a kamaszok akkori életérzéseit, a többszörösen virtuális világ szürreális jeleneteit. Nem az online oktatás anomáliáit, groteszk voltát felelevenítő csínyeket mutatták meg a többnyire gimnazistából azóta egyetemistává vált szereplők – bár az online ballagás fontos mozzanata a történetnek –, inkább azt, hogyan szerettek, gyülekeztek, milyen módon próbáltak kapcsolatot tartani, közösségi életet élni. A záró akkord, egy lány segélykiáltása és hitvallása az iskoláról is szólt, de a mindenkoriról: értelmes dolgokat tanítson, és jelezze azt, ha valaki nem tud együttműködni, ha övön aluli érveket használ egy vitában.  

A Forte Társulat Apró, véres balladák címmel Ady-novellákat jelenített meg néhány etűdben a tőle megszokott kifejező, átütő erejű testbeszéddel, mozgással, Lukács Miklós cimbalomzenéjével. A középső darab, a vonatfülkebeli jelenet a szerethetőség szomorú, dermesztő világba kiáltott kinetikus sikolya. Cselekménye szerint egy utas eleinte nem akar törődni a másikkal, aki beül hozzá, aztán meg már nem érti, nem hiszi el, hogy ő marad mintegy láthatatlan annak. Mindent megtesz, kézzel-lábbal hadonászik, körbeugrálja, hogy felhívja a figyelmét magára, ám semmi eredménye nincs szívszorító igyekezetének. A másik utas végül leszáll, szemét se rebbentve. A magát megmutatni, érzékeltetni, észrevehetővé tenni igyekvő ember pedig kozmikus magányát, kétségbeesett következtetését, létérzékelését foglalja össze immár a térben is egyedül maradva: az ember nem az, akit szeretnek. Megszületünk, itt vagyunk – és tulajdonképpen általában észre sem vesznek bennünket, nem érdekeljük a másikat, nem vagyunk fontosak. Nem arra születtünk, hogy szeressenek minket.

A beszélgetések a kortárs dráma mibenléte, az adaptációk, a magyar dráma külföldi jelenléte körül forogtak izgalmasan, tartalmasan. Újra szóba került, hogy akkor vagyunk érdekesek egymásnak mi, perifériákon élők, ha a centrum felfedez bennünket. A kortárs dráma pedig mennyiben, meddig adaptáció; új drámának számít-e például, ha az eredetit átírják? Az ezen a Deszkán bemutatott darabok jelentős része, csaknem fele (ha a programfüzet másképp tagolta is) szerintem adaptáció; regényből, novellákból, filmből készült, vagy filmként vált híressé. Mint Visky András hangsúlyozta: nem az eredeti és a tovább írott kettőssége, a címkeválasztás az érdekes, hiszen a kultúra darabjai eredendően egymásra épülnek. Tulajdonképpen minden adaptáció vagy átírás/továbbírás, ám ennek vannak fokozatai. A kiinduló dráma szembetűnő átszabásakor viszont a színháznak vajon milyen mérték után kell jeleznie az eltérést, a legalább kettős szerzőséget? Ezt a kérdést feszegette Lőkös Ildikó, míg mások abból a nyilvánvaló gyakorlatból indultak ki, hogy a színház úgyis jelen idejűvé teszi a történést. A jelenbeli befogadóra orientáltan mindenképpen változtat a felhasznált anyagon annak érdekében, hogy az adekvát, a megíráskor gyakorolthoz hasonló hatást érjék el vele. Az is illúzió, hogy tudnánk, milyen volt az „eredeti” előadásmód, s hogy mi volt a kontextus, emelte ki Visky. Bizonyos feldolgozások ragadnak meg az emlékezetben, s amikor a laikus számon kéri, hogy miért nem az eredetit, az igazit adjuk elő, akkor egy-egy emblematikus előadásra gondol a recepció folyamából, ami jó pillanatban érkezett, híres színészekkel.

Gáspár Sándor, Varga Lili és Kovács Tamás – Adáshiba, Játékszín – Vörösmarty Színház

(fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen

Gyakran kérdezték a szerző-rendezőktől, hogy jól tűrik-e, ha más viszi színre a darabjukat, s jelen akarnak-e lenni a folyamatban. Pass Andrea nem szeretné, ha nagyon átírnák a szövegét, például néhány blőd szólammal látnák el és nem jeleznék a különbséget. (Valami hasonló zajlott pedig, jó értelemben a Napraforgó sepsiszentgyörgyi, Radu Afrim-féle előadásában: a román rendező tőle megszokottan vicces káoszt katalizált rongyokkal, Székely Klaribella-monológokkal, selypítve hadaró cigányfiúval. Pass jól fogadta ezt a felfogást, csak a Lady Gaga-jelenet elsúlytalanítását sajnálta. Darabját saját rendezésében is láthattuk egy korábbi Deszkán.) Pass Andrea felvetette: ha kiadja a kezéből a szöveget, leülne a rendezővel egy alapos konzultációra, hogy világossá tegye szerzői szándékát. A jelenlévő rendezők fejüket csóválták, nem örülnének ennek... Más színházi emberek meglévő gyakorlatra hivatkozva az XY ilyen és ilyen című műve „nyomán” névutós szerkezettel vélik egyszerűen elintézhetőnek a szerzőségi dilemmát. Motívumok, érzéki üzenet átvehetőek, átvihetőek, de reménytelen s talán nem is perdöntő kérdés megvonni a határt tehát az eredeti mű színrevitele és az adaptáció között, hiszen az eredetit is értelmezve állítják színpadra, ami tűnhet egészen másnak, újszerűnek. Hajdu Szabolcs a megfilmesítésben látja a garanciát arra, hogy az ő szerzői szándéka rögzül úgy és azokkal a színészekkel, akikkel eljátszotta, akikre írta, akik közreműködésével workshop-szerűen alakította ki az anyagot, majd hozta létre a már végleges szöveget. Ő darabíró, színész és rendező egyúttal, miként a Radnóti színházi Legközelebbi ember című előadás esetében is, ám ilyenkor játék közben el tudja engedni a rendezői kontrollt, behozván az örömöt a színházba, az alkotásba, a művészetbe. Ezt az előadást a zsúfolt Kóti Árpád-teremben láttuk, ahol, hogy minél többen beférjenek, szorosan egymáshoz értek székek és nézők, s a nagy melegben a színészeknek lehetett a legnehezebb. Az előttünk ülők miatt nem lehetett látni, mi történt végül az idegen és az egyik női karakter között a deszkákon, azaz a színpad padlóján. Később Sándor L. István fejtegette, hogy a mindenkitől valami miatt rögtön bizalmat kapó idegen (Hajdu Szabolcs) titokzatos figura, akiről semmit nem tudunk meg, bármi rejtőzhet mögötte, benne. Az idősebb fivér pedig regényt ír családjáról. Borzolja a kedélyeket a család belső történeteinek kisajátítása, ez is mozgatja a cselekményt, konfliktusokat generálva. Akár az apa halálát is katalizálhatta, akinek hagyatékát, egy limlomokkal teli nyaralót felosztani gyűltek egybe a család tagjai. Megosztó, reflexióra késztető, ironikus a párok konfliktusmegoldó mechanizmusa. Míg az egyik pár elutazik a női riválishoz, s állítólag lekeverik a veszélyt – még ha a férfi neki, a harmadiknak mondaná is el, ha ötöse volna a lottón –, majd mehet minden tovább a régi kerékvágásban, addig a másik pár esetében a váratlan teherbeesés tényét elutasító fivér nem nyeri vissza társa bizalmát.

Fröhlich Kristóf és Szőts Orsolya – Az osztály vesztese, Budaörsi Latinovits Színház (fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

Az éjfélkor kezdődő szakmai beszélgetés minderről érdekes színfoltja marad a Deszkának; a moderáló Németh Ákos Hajdu Szabolcs életművét méltatta hosszasan, majd kikérdezte a pódiumon ülőket arról, az ő valóságos életükben ki a hozzájuk legközelebb álló személy. A néhány nappal korábbi kolozsvári Édes Anna-előadást elemezve Németh a karakterek megértésének erényét, motivációik láttatását emelte ki a rendezésből és játékból. Jancsi úrfi legalább egy hosszú pillanatra tisztán szerelmes Annába, Vizyék meg rendkívüli politikai helyzetből, külső körülményekből kerülnek történetükbe. A megszólalóknak tetszett, hogy a végén a gyilkosságot inkább lázálomba illő, haláltáncszerű közös kavalkáddal fejezték ki, aminek már az elején piros folt van a házaspár báli ruháján, s nem biztos, hogy az oda fröccsenő puncstól. Végeztek velük. Anna és a cselédek tárgyiasításának, láthatatlanná tételének gesztusai, az előadás Cári Tibor teremtette zenei közege, a nagyszerű kuplék, a színre vitel humora, a dramaturgiai munka előkelő helyre emelik ezt a feldolgozást és megvalósítást a napjainkban megszaporodó Édes Anna-adaptációk között.

Rendkívüli helyszínen, késő esti időpontban kezdődött a Visky András Kitelepítés című regényéből készített barakkszínházi, szertartásszínházi adaptáció. Mint a rendező, Árkosi Árpád elmondta a hajnalig tartó megbeszélésen: megszentelt térről lévén szó, a zsinagógába sem keresztet, sem bibliát, sem egyházi talárt nem vihettek be, ami befolyásolta az eszköz- és díszletválasztást, s az eredeti helyszíntől, az Óbudai Társaskörtől eltérő megoldásokat kívánt. Szalmán húzza körbe-körbe a papírgalacsinokkal teli kiskocsit a Nényut (Blaskó Borbála) és az anyát (Varga Lili) alakító színésznő, rituális-szimbolikus mozdulatokkal kísérve a kocsiban ülő, az írót és gyermekkori énjét megjelenítő Sebestyén Aba felolvasását a regényből, aki egy-egy lappal végezve összegyűri és kihajítja azt. A cselekményt az apa megérkezésének pillanatáig göngyölítették fel, amikor is a beszélő-főszereplő, a gyermek kilép a beszorítottságból, az állatfigurákkal, szénával-szalmával, papírlapokkal teli kiskocsiból és elindul az életbe. Visky tisztelettel, alázattal fogadta nagysikerű regényének feldolgozását, nem akarta befolyásolni a rendezést, de ő maga nem is gondolt adaptációra. Ha valaha mégis megtenné, a testvéreket alakító felnőtt színészeket hívna a térbe.

Vindis Andrea, Albert Csilla és Varga Csilla – Édes Anna,

Kolozsvári Állami Magyar Színház (fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

Adaptációk voltak az utolsó este előadásai is, Borbély Szilárd Nincstelenekje és Bereményi Géza Eldorádója, illetve Háy Jánostól A lány, 
aki hozott lélekből dolgozik. Bereményit láthattuk és hallhattuk is az alkotók és kérdezője közt ülve a vasfüggöny előtt, közvetlenül az előadás után, a fesztivál erős záróaktusaként felfogható közönségtalálkozón. A szolnoki társulat és a román rendező gyümölcsöző kapcsolatának részleteiről, Sorin Militarunak a mi XX. századi történelmünk eseményeit feltáró nyomozó tevékenységéről is szó esett – meg még a kalapokról. A beszélgetést moderáló Mispál Attilának az elegáns kalapok tűntek fel, nekem az ízléses micisapkák. A nagy sikerű előadást nem nyomta el a jól ismert film emléke, de levegőben marad a fesztivál beszélgetéseiben sokszor elhangzó kérdés, hogy vajon miért meglévő, kultikus, többszörösen feldolgozott, filmen-regényben stabilan álló történeteket vesznek elő újra és újra a magyar színházak. Kivételként a Deszka előadásainak másik részét, többek között a Kovács-ikrek Milf és Kárpáti Péter Szaturnusz gyűrűje című darabját említhetjük. Az előbbi színrevitelét a kritikusok szinte hibátlannak minősítették a happy end feláldozásával, a két színész teherbírásával, a nő, Pető Kata akrobatikus betétjével és a neki írt töméntelen szöveg elmondásával, illetve a férfitípusokat külsőleg csak az alsónadrágok váltogatásával megjelenítő Rohonyi Barnabás közreműködésével. A Kárpáti-darab zsúfolt tere és miliője próbára teszi a befogadó figyelmét az idősíkok és az elképzelt–valós színek tekintetében is az egykor híres rockzenész, most kamionsofőr és barátnői, barátai, kollégái történetében. A Nagy Zsolt alakította karakter síkos hegyi úton száguld hazafelé Lengyelországból terhes feleségéhez, miközben valamilyen síkon történik vele valami, mielőtt a lázálom vagy a párhuzamos valóságok rémisztőbbike részint kisimul. Hasonlóan kibékítő hatást gyakorolt rám a Tar Sándor-adaptáció zárlata Köles Ferenc szuggesztív megformálásában. A mi utcánk végén a hátralévő idő eltöltésére vonatkozó közlés megélt bölcselet, a lehetőségekből és tapasztalatokból levont konklúzió, a Kárpáti-darab esetében a mindennapok praktikus kisszerűségeinek lágy tónusa tart meg: hogy mit is kellene még beszerezni a mindenórás kismama babakelengyéjéhez. Nem halunk mindenbe mindig bele – jut eszembe róla Tompa Andrea legutóbbi regénye. Csak részben, csak nem ő, hanem a másik, csak roncsolódunk az elképzelt és lehetséges tragédiától (Kárpáti). A Tar Sándor-novellából írt monodrámában (Pécsi Nemzeti Színház, rendezte: Szabó Attila) Köles Ferenc többszintű személyes narrációja önreflexív, humorral és testnedvekkel, kannás borral és kiúttalansággal átitatott miliőt teremt Szabó Kornél Dénes nagybőgőjétől kísérve. A Nemzeti Színház A súgó című előadásának nyitó körében színésztípusokat említenek (ki miért lesz az), záró körében a színház és az előadás létrejöttének végtelen számú közreműködőjéről szólnak, emlékezetesen. Az előadás teste, az e két etűd közötti cselekvés inkább egy ötlet elhúzása, a mi van, ha hiányzik a súgó képleté, a hiányzó hely felmutatása, betöltése esetlegesnek tűnő szövegekkel, akciókkal. A szatmárnémetiek Interaktívja egy iskolai kóruskirándulás kísérő tanárai közt kialakuló konfliktuson keresztül mutatja be, hogy mire vezethet a közülük többek által vágyott konzervatív szellemű iskola megvalósulása. Ahelyett, hogy lehetővé tenné a nyugodt tudásáramlást, ami rendet feltételez, figyelmet igényel és követel meg, képviselője révén átcsap diktatúrába – kár, hogy közhelyes tanári mondatokkal kísérve, mint az efféle: „ha valaki meghalt a gyerekek közt a zűrzavarban, én gyilkolok”. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Félelem és reszketés Szabadkán címen virtuális effektekkel, szuperhősökkel népesít be a III. évezred közepén (is) játszódó disztópiában lokálisan felismerhető tereket, s politikát és nyelvi bravúrokat visz a kábítószer áthatotta kilátástalanságba. Találékonyan hajlítgatja a Magyarország‒Agyarország‒Manyarország‒Anyarország‒Aranyország‒Anyaország paradigmát.

Újvári Zoltán, Lábodi Ádám és Galkó Balázs – Szibériai csárdás, József Attila Színház

(fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

Tasnádi István Szibériai csárdása nagy élmény volt, úgy tűnt, minden rétegnek. A Csárdáskirálynőt a Monarchia szín-házában a megszokott klisékkel és modorban, majd Szibériában, a magyar hadifoglyok közt csak férfi szereplőkkel groteszk-érzelmesen bemutatott, majdnem sikerülő projekt sokféleképpen megérinti a mai magyar befogadót. Barakkszínház, fogságszínház, terápiás színház, színház a színházban, színház a szabadulásért – belső átszövődésekkel: jön a behívó... A nagyszabású produkció példa arra, hogyan lehet megőrizni a tragikumot, a humort, a groteszket, az érdekfeszítő cselekményt valós történeti forrás feldolgozásával. A kinyíló archívumok, a szaporodó történelmi tanulmányok egyre láthatóbbá, érzékelhetőbbé teszik, ami hadifoglyainkkal történt a világháborúkban; közel hozzák a ruszisták (egyúttal a magyarországi malenkij robot kutatóinak) tudását is a dekabrista- és más feleségekről, akik követik kedvesüket a száműzetésbe, a mindenkori gulágokra az elmaradó, megkésett vagy együtt, egy csomagban érkező tábori levelek nyomán, illetve hiányában. Megindul a mesebeli leány keletre, ahol a fogva tartott férfiak hazatértének záloga a színházcsinálás, mert a hivatásos színházat, ez esetben a Csárdáskirálynőt (oroszosan Szilviát) feltartja a front, nem járnak a vonatok, helyben kell előállítani a feljebbvaló orosz tiszt kívánságára az előadást a semmiből, kotta, díszletek, hangszerek nélkül. A szerző, Tasnádi István által is elismeréssel nyugtázott fergeteges casting-jelenet kínos, mulatságos és lélegzetelállító meglepetésekkel teli tehetségkutató. A kényszerű kreativitás, az életösztön, a játék szenvedélye célt, értelmet, tartalmat ad a táborlakóknak.

Így íródott át az ismert történet, s fordítódott át másféle húrokon megszólaló zenébe és koreografált szibériai „csárdás”-ba a József Attila Színház megvalósításában. A transzformáció a színház, a művészet esztétikai és terápiás tétje, lehetősége egyben.

A 2024-es Deszka a maga túláradó program-kavalkádjával váratlan helyeken talált meg, találhatott el bennünket a kísérő eseményeken is. Engem az egyik délutáni szabadtéri koncerten Újhelyi Kinga és Varga Klári Szólani most című, megzenésített versekből összeállított produkciója: „boldog, aki nem üzletel gazemberekkel”, „Jó volna hinnem és tied minden”.

Pass Andreával beszélget Sándor L. István (fotó: Csokonai Nemzeti Színház Debrecen)

A fesztivál díszvendége, a 90-es éveiben járó Szakonyi Károly végig részt vett a bő hét programjain, előadásain, s humorával, derűjével, bölcsességével, emlékezésével és jelen idejűségével sokat hozzá adott azokhoz. Adáshiba című örökzöldje a székesfehérváriak előadásában a fesztivál nyitó programjaként izgalmas felütés volt, megadta az alaphangot: fél évszázad múltán milyen interpretáció éri el az akkori hatást. Hogyan nem ismerjük fel most a Megváltót, s az azóta sokszorosan digitálissá vált környezetünk milyen színpadi, szcenikai megoldások közegében teszi lehetővé a kérdés érvényes felvetését.

Közvetítők, elbeszélők, továbbadó átörökítők lehetünk, mondta Hajdu Szabolcs, aki jelenlegi személyes és alkotói helyzetét az általa megírt idegen-, rezonőr szereppel fejezte ki és játszotta el, az egyik beszélgetésen Vargas Llosa „A beszélő”-jét hozva analógiául, aki továbbítja, tovább meséli mások történeteit. Életünket, történeteinket, ha nem tetszenek, át lehet írni, bár vannak mesei szabályok, mondta valahol Gimesi Dóra. Ha a sajátunkat mondjuk, ha másét – így is, úgy is transzformálunk, hogy láthatók, hallhatók legyünk. Hogy érthetővé – s talán szerethetővé váljunk, én és a másik, az esendő, kínlódó mindenkori ember.

Gilbert Edit

Beszélgetés Darvas Ferenc zeneszerzővel, színházi zenésszel

Darvas Ferenc összetéveszthetetlen alakja a pesti utcáknak, télen is ingujjban és baseballsapkában, gyors léptekkel suhan.

Zeneszerző, zongorista, a legtöbbet foglalkoztatott színházi komponista, aki otthon van a színpadokon is, a MÜPÁ-ban csakúgy, mint Debrecenben a Deszka Fesztiválon (itt „Sanzonok, kuplék, egyéb bohóságok Újhelyi Kingával és Darvas Ferenccel” című esttel, az Örkény Színházban nagy sikerű CD-bemutatója volt, az Ógni, mógni kár, ahol a színház művészei, Mácsai Pál és Csákányi Eszter mellett neves vendégek léptek fel Darvas Ferenc-dalokkal). A színházi bemutatók száma meghaladja a százötvenet. Sok-sok tévé- és rádiójátékhoz komponált zenét. Zongorarögtönzéseivel a némafilmek világát elevenítette meg több múltat idéző mozielőadáson. Filmzenéi közül – hatvanhárom volt – kiemelkedik a három nagy Bereményi Géza-film, a Tanítványok, az Eldorádó és a Turné, valamint Hajdú Szabolcs számos nemzetközi díjat nyert Fehér tenyér című alkotása. De több mint hat évtizede igazolt pingpongversenyző, és könyvéből – Számcirkusz – Trükkök és titkok fejszámolóknak (Typotex Könyvkiadó, 2018) – fejszámoló művészetét is megismerhetjük.

Hivatalosan Darvas Ferenc, de sokaknak ma is Ferike, mert ő olyan. Dalai fülbemászók, kedvesek, slágerszerűek, énekelhetők. Már gyerekkora is rendkívüli volt, hiszen édesapja a neves költő, humorista és konferanszié, Darvas Szilárd (1909‒1961) – az ő neve miatt változtatta meg Darvas Iván a keresztségben kapott Szilárd nevet Ivánra).

(fotó: Józsa Ágnes)

Az, hogy apám nagyon népszerű ember volt, sokat jelentett nekem. Meg tudtam hallgatni nagyon korán őt a rádióban. És apám rólam is írt. A második humoros könyvében, a Tréfás kalauzban, amely 1955-ben jelent meg, egy külön fejezetet szentelt nekem Történetek Ferikéről címmel. Ezt úgy magyarázom, hogy akkoriban nagyon nehéz volt bármiről is írni, és úgy látszik, én egy kicsit érdekes és furcsa voltam. Olyanokat mondtam például, amikor megjegyezték: „Ferike, nagyon hasonlítasz édesapádra”, hogy „igen, rímelek rá”. Édesanyám zongorázott, és volt például egy kottája, aminek a címlapján az állt, hogy A gyermek Mozart. Ebben voltak a négy-ötéves Mozart darabjai. Akkor már nagyobbacska voltam, de én is elkezdtem kis darabokat írni egy kottás füzetbe. A címoldalára azt írtam: 
A gyermek Darvas. Apám sok helyen fellépett, és sokszor engem is magával vitt. Nagyon hamar belekerültem abba a nagyon érdekes színházi világba, ahova ő tartozott. A színház, a zenés színház, a kabaré, a varieté mindennapos közeg volt számomra. Így érthető talán, hogy az utam miért a könnyű műfaj felé vitt. Emlékszem is, hogy hogy történt. A Bábszínházban voltam, olyan 7-8 éves lehettem, amikor ott próbálták a Szerelmes Istenek című darabot. Ez Suppé A szép Galathea című művéből készült. A szereplők a korrepetitorral gyakoroltak egy dallamot, amiről úgy gondoltam, hogy ilyen szépet még életemben nem hallottam, ez a világ legszebb zenéje: „Spártában búcsú volt, Athénban meg nem. Ideje, hogy búcsú már nálunk is legyen. Elittam a pénzemet, nincs egy drahma már. Miért is voltam én hát ilyen nagy szamár.” Sokat elárul, ha valaki gyerekként ilyent hall, és azt gondolja, hogy ez a világ legszebb zenéje. Közben jártam zeneiskolába. Apukám nem volt muzikális, de imponált neki, hogy én oda járok. Egyszer jöttem haza, és eldicsekedtem, hogy megdicsért a zongoratanár néni, azt mondta, nagyon jó a billentésem. Mire apám így válaszolt: „Fordulj meg, kisfiam, és megmutatom, hogy nekem milyen jó billentésem van.” Nem sokat találkozhattam vele, nagyon más volt az életritmusa. De meghatározta az életemet és az indulásomat. Ő és a Bábszínház. A Bábszínházban kétféle dolog hatott rám. Egyrészt maguk a bábdarabok, a mesedarabok – mindegyiket többször megnéztem. Akkoriban, ha zenét hallottam, azt általában megjegyeztem. Még most is el tudom játszani a főbb bábdarabok zenéjét. Nemrégiben csináltam egy próbát. Hét darab címét fölírtam, és azt mondtam, tessék, válasszatok egyet. Mondták, legyen a Csintalan bocsok, és akkor én eljátszottam, hogy „Jó a bocs, ha vígan él”. Ugyanakkor a Bábszínháznak volt a másik vonala, ahol apám konferált. Ez különbözött a rendes kabaréktól, itt a népszerű színészeknek, komikusoknak megvoltak a bábalak-verziói. Alfonzó helyett Balfonzó, Latabár Kálmán helyett Jatagán Kálmán és így tovább. Nagyszerű bábok voltak, mert Szűr-Szabó József, a Ludas Matyi zseniális karikatúristája volt a bábtervező. Ezeket a műsorokat is néztem, ezekről is rengeteg emlékem maradt. Ez volt az a közeg, ami körül-vett, és az akkori zenei világ. Emlékszem, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – akkor Majakovszkij Színpadnak hívták – hallottam először a Mendelssohn-nászindulót, de mint csasztuskát, megszövegesítve. Ismertem Török Sándort, akinek akkor már olvastam a nagyon népszerű Csilicsala csodái-köteteit. Beleszülettem egy ilyen társaságba, és tudomásul vettem, hogy apám híres ember, és azt is, hogy én vagyok a Ferike. Hat-hétéves koromban Szűr-Szabó József csinált rólam illusztrációkat, és állítólag a többi rajzain is minden kisfiút Ferikének rajzolt. Én meg jártam a zeneiskolába. Ilyen volt a gyerekkorom.

Darvas Szilárd

Ennyire egyértelmű volt, hogy ez lesz az út?

Teljesen egyértelmű volt. Egyrészt mert kiderült, hogy muzikális vagyok. Szerencse volt, hogy a

Darvas Ferike (1950)

nyám zongorázott. Volt otthon egy lehangolt bécsi zongora, azon elkezdtem én is játszani. Semmi máshoz nem volt érzékem.

A számokhoz nem? Még mostanában is elkápráztatja közönségét fejszámoló művészetével.

A számokhoz végképp nem. A számolás már felnőtt koromban kezdődött. A Budapest Varietében (Kálvária tér) gyerekként láttam Pataki Ferencet, a híres fejszámolót, aki nagyon imponált nekem. Mindig is szerettem rejtvényeket kitalálni, kedveltem Grätzer József (Karinthy Frigyes titkára, a „rejtvénykirály”) Sicc-könyvét. Úgy harmincéves korom körül foglalkoztatni kezdett, hogy mi lehet Pataki Ferenc titka, és elkezdtem a számokat figyelni. Tulajdonképpen játszottam a számokkal, hallgattam a trükköket, hogy ha egy számnak összeadom a számjegyeit, akkor az osztható-e kilenccel (illetve mivel osztható stb.). Elkezdtem ilyen szorzási-osztási műveletekkel játszani, és nagyon szórakoztatott. Rájöttem bizonyos dolgokra – matematikus barátaim csodálkoztak, hogy zenész létemre hogyan is sikerült ez nekem. Az iskolában nagyon rossz voltam matematikából. Engem bármilyen normális iskolában megbuktattak volna, mert semmit nem tudtam. Ez a fejszámolás olyan, mint egy játék, ami a mai napig is az maradt. Játszom a számokkal. Odáig jutottam ebben a dologban, hogy barátaim segítségével meg tudtam jelentetni egy könyvet huszonnyolc saját trükkel, Számcirkusz a címe. A mai napig is játszom, legutóbb a Kugler Szalonban az volt a címe a műsoromnak, hogy Tépem a számot. Összehoztam a zeneszámokat magukkal a számokkal.

„Anyával és Lacival” – 1948

Sokak számára megmaradt Ferikének. Különc, aki a leghidegebb időben is ingujjban jár…

Bár idősebb lettem, Ferikéznek engem. Az alulöltözést mindig emlegetik, pedig csak azt jelenti, hogy élvezem, ha nincs melegem. Ez is felnőttebb korban jött. Akkor már megvoltak a gyerekeim is. A konzervatóriumban (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola) Zempléni Kornél volt a tanárom. Elégedetlen volt velem, mert nem voltam túl szorgalmas. Nem gyakoroltam, helyette pingpongoztam. A bátyám már gyerekkoromban megtanított pingpongozni, tizenhárom éves koromtól kezdve igazolt versenyző vagyok. A mai napig játszom, most már csak a kerületi csapatban. Kiszámoltam, hogy hatvanhat éve vagyok igazolt versenyző. Nyertem főiskolai bajnok-ságot, NB II. bajnokcsapat tagja voltam.

Darvas Ferike 1948-ban

Darvas Szilárd a színpadon (1958)

Már középiskolásként szerzett sanzont, amelynek Mezey Mária volt az előadója.

Amikor meghalt az apám, megcsináltam A villamos balladája című sanzont. Aztán még többet.

A Zeneakadémián hogyan fogadták ezt a tevékenységét?

Szerencsém volt annyiban, hogy Petrovics Emilnek, aki maga is nagyon értett a könnyűzenéhez is, tetszett, hogy így vonzódom a könnyűműfajhoz. Talán azt is gondolta, hogy nem baj, ha jól képzett az a könnyűzenész. Talán ő ajánlott be az Operettszínházba korrepetitornak. A feleségével, Galambos Erzsivel jóban voltam. Petrovics nem volt tanárom, de azt hiszem, az ő ötlete volt, hogy a diplomamunkám a Lóvá tett lovagok legyen. Szerencsém volt ezzel is. Vámos László, az Operettszínház akkori igazgatója tudta, hogy főiskolásként már voltak szerzeményeim, amelyek elhangzottak a rádióban, és megbízott azzal, hogy a Shakespeare-mű Mészöly Dezső által átdolgozott változatához zenét írjak. Huszonnégy éves koromban én ezzel a művel „berobbantam” a szakmába. Petrovics látta, hogy úgynevezett komoly műveket, oratóriumot, kantátát nem fogok szerezni. A Zeneakadémia tanári kara bevonult az Operettszínházba, és megnézték a Lóvá tett lovagokat, s így lediplomáztam.

Ilyen erős indulás után hogyan tovább? Megmaradt a se nem „könnyű”, se nem „komoly”, nagyon is színházcentrikus zenénél.

Hogy van érzékem a színházhoz, az már a Bábszínház látogatása közben kiderült, mert a bábdarabokat néha előadtam anyámnak, zenével együtt. Volt valamiféle dramatikus érzékem a zenében is. Ezt ma is az egyik erősségemnek tartják. Gyakran játszottam némafilmekhez aláfestő zenét. A Corvin mozi 1995-ös felújítás előtti bezárásakor Fritz Lang Metropolis című némafilmjét vetítették, én játszottam, s amikor újra nyitották, akkor megint. A némafilm-kísérés száz százalékos improvizáció. Meg kell nézni a filmet, hogy hozzávetőlegesen tudja az ember, mi történik. De azt, hogy pillanatról pillanatra kövesse, csak nagyon erős azonosulással lehet elérni. Úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy az ember szinte megszűnik, s csak a film létezik a vásznon. Én nem vagyok sehol, nem is játszom, nem is tudok róla, hogy a kezeim mozognak. Tökéletesen azonosulnom kell azzal, amit látok, azt húzom alá, azt dramatizálom. Ez nagyon izgalmas tud lenni, egy pillanatnyi gesztus, egy arcon átsuhanó mosoly, bármi, amit abban a pillanatban kell érzékelni és visszaadni. Amit némafilm-kísérésnél csinálok, az százszázalékos szinkronja annak, amit látok. Ez ösztönös. Ebben nincs semmi tudatosság. Ha elkezdeném ellenpontozni, szerkeszteni, akkor az már nem improvizáció lenne. De arra nincs is lehetőség. A film aláfestése közben nem lehet megállni: nem is az kellett volna oda, tekerjük vissza, mert mást szeretnék. Volt úgy, hogy egyfolytában két órán át játszottam így aláfestő zenét. Nagy rendezők nagy filmjeit kísértem közönség előtt: Chaplin, Buster Keaton, Harold Lloyd, Dreyer Szent Johannája – ezekért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

Együtt a család, 1958. szeptember 18.

Még az indulásnál és az Operettszínháznál tartottunk…

Négy és fél évig voltam ott korrepetitor, s nagyon sok színházi tapasztalatot szereztem. Közben folyamatosan kaptam a Magyar Rádió könnyűzenei osztályától a különféle megbízásokat kuplékra, karakterdarabokra. Olyan színészeknek írtam, mint Ruttkai Éva, Márkus László, Darvas Iván. Harmincéves voltam (1976), amikor megbízást kaptam a Vígszínházban a Rezeda Kázmér című darabra, amit Kapás Dezső rendezett. A feladatra Nádasdy Kálmán javasolt, aki nem ismert, csak hallott tőlem dalokat. Ilyen szereposztás volt: Ruttkai Éva, Psota Irén, Darvas Iván, Tomanek Nándor és Tahi Tóth László. Én ültem a zongoránál, és tíztagú zenekarral játszottunk. Akkor már nagyon benne voltam a színházi világban.

Ha zenekarral játszott, akkor ez azt jelenti, hogy a dalokat hangszerelni is kellett.

Igen, hangszerelni kellett. Segítségemre volt ebben, hogy akkoriban több vidéki színháznak volt saját zenekara. Ez sajnos, leépült. Dolgozhattam Kecskeméten, ott például tizennégy tagú zenekarral. A filmek esetében meg még nagyobb zenekarra volt lehetőség – Bereményi Géza filmjeihez (Tanítványok, Eldorádó, Turné) harmincöt tagú zenekarral lehetett dolgozni. A hangszerelést a gyakorlatban lehet megtanulni. A Magyar Rádióban sok rádiójátékhoz írtam zenét, azokat is meg kellett hangszerelni. Szereztem egy olyan praxist a hangszerek kezelésében, ami eleinte nem volt ugyan tökéletes, sok hibát elkövettem, de mégiscsak működött és egyre jobban.

Több mint százötven színházi műhöz szerzett zenét. Hogyan közelít a zeneszerző az adott darabhoz?

Itt megbízza az embert a rendező, akinek vagy vannak nagyon erős elképzelései a zenéről, vagy nincsenek. Mindenki különbözőképpen instruál. A film az egy más dolog. Fellini és Nino Rota nagyon jól összedolgoztak. Szerintem Rota nélkül nincs igazi Fellini-film. 
A színházban legtöbbször dalszerzőnek érzem magam. Az nagyon fontos, hogy érezzem – és azt hiszem, ebben tényleg jó vagyok –, hogy a színész mit énekelhet, mit nem, vagy én mit énekelhetek – mert sokszor szerzek olyasmit is, amit én énekelek el. A zeneisége? Műfajt nem tudok mondani, mert mindenféle benne van, akár opera vagy operett, ragtime, minden, amit én tudok, s ezeket valahogy összehozom.

Csákányi Eszter és Darvas Ferenc, Kaposvár, 1974

Költőkhöz és egészen különböző műfajú, lelkületű, hangulatú előadásokhoz szerzett zenét. Ezek mások is, meg hasonlók is.

Ez így van. A zeneszerző tulajdonképpen egyfajta saját nyelvet bír. Ez nem olyan nagy baj. Bár sokszor noszogattak a tanáraim engem is, hogy „Ferike, csináljon már valami komoly dolgot”, én nem csináltam komoly dolgot, hanem mindig ugyanazt csináltam, mert az viszont őszintén jött belőlem. Ezért van a zenéimnek egy aránylag egységes világa. Picit talán fellengzősen hangzik, mert Bachhoz nem szeretném magam hasonlítani, hiszen hozzá senkit nem lehet hasonlítani, de nála is az van, hogy mindent összeszedett, amit hallott, és egy jellegzetes Bach-stílust munkált ki – rögtön meg lehet ismerni. Ez sokféle zenét egyesít magában, mégis egyértelműen Bach. Bocsánat, hogy ilyent mondtam, de másképpen nem tudom jól érzékeltetni, hogy egységes stílusa van az embernek, ami valahogy a sokféleségből áll össze. A színházban mindenféleképpen a szituáció szabja meg a zene irányát, hangulatát. Mondok egy példát: ha valaki áll a koporsónál, akkor nem fogok erre „Jaj, cicás” zenét írni. Vannak ilyen elemi dolgok. Sokfélét kell és sokféleképpen összehozni. Figyelembe kell venni a színész képességeit például. Esterházy Péternek van a Daisy című operája, amit soha senki nem csinált meg, mert nem igazi operalibrettó, nagyon speciális – a szerzői instrukciók sokszor fontosabbak, mint a darab. Nos, az RS9 Színház elhatározta, hogy megcsinálja, és akkor nem túl erős képességű énekesekre megírtam a zenét. Ugyanez volt, amikor Regős János a Frutta di mare című darabot megzenésíttette velem, és dalokat íratott hozzá. Meghallgattam a színészeket, felmértem, kinek milyen a képessége, milyen a karaktere, és pontosan olyan dalt írtam, hogy az az ember önazonos lehetett. Ez talán valamiféle empatikus képesség bennem. Nem mondanám magam az élet egyéb területein nagyon empatikusnak, de úgy látszik, hogy a filmben és a színházi dolgokban megvan ez a képességem. Képes vagyok olyan zenét írni, hogy az szájra álljon.

Színészek különböző önálló estjeihez is készített zenét, például Eszenyi Enikőnek dalokat Kiss Judit Ágnes szövegeire.

A színészi éneklés az egy különleges, másfajta dolog. Oda nem nagy hang kell, mert ott legfontosabb a színész. Abban a műfajban inkább színésznek kell lenni és nem énekesnek, vagy a kettőnek érdekes esszenciáját adni. Csákányi Eszter, akivel Kurt Weill-estet csináltunk, a dalaimnál mindig mondja nekem, ne haragudjak, ő színészetből fogja tenni és nem pontosan a leírt hangokat fogja énekelni. Itt változtat, ott változtat, ahogy neki jön. Ez egyes zenészek számára, akik túlságosan a zenéből indulnak ki, kicsit idegesítő, esetleg megalázó tud lenni. A színházi zenénél a színész egyénisége kell, hogy érvényesüljön. Ezért merek én is meg-zenésített verseket énekelni, mert úgy érzem, hogy nem rossz, beleadom azt, amit kell.

2000-est 2016-ban

A színházi zenék közül – több mint százöven volt – melyek a legemlékezetesebbek?

A legnagyobb szabású a már említett, huszonnégy éves koromban írt Lóvátett lovagok volt, mert ez egy rendes, kétrészes, egész estés színdarab volt tánckarral és rengeteg dallal. Aztán emlékezetes volt a Nestroy-darab, a Talizmán a Katonában (2000), a Radnóti Színházban Heltai Naftalinja (2010). El ne felejtsem Parti Nagy Lajos Ibusárját, ami eredetileg rádiójátéknak készült, aztán megszámlálhatatlan színházi előadás született belőle. Ment egyszemélyes darabként, de előadták a spanyol gimnáziumban spanyolul, s külföldön is játszották. Azt mondtam Parti Nagy Lajosnak, hogy ez a mi Csárdáskirálynőnk. A másik ilyen, szinte mese-Csárdáskirálynőm az Ágacska, amit Csukás István írt. Azt már tényleg nem lehet követni, hol mindenütt ment. Ez az én két nagy slágerem. Komáromban Jókai Gazdag szegényekjét (2004) csináltam, amit Bognár Róbert és Schlanger András dolgozott át zenés alapanyaggá, Várady Szabolcs verseivel.

És az Örkény Színház emlékezetes darabjai, például Ödön von Horváth Kasimir és Karoline-ja, ami a 2010-es POSZT-on a legjobb rendezés díját nyerte?

Ezt a darabot Bagossy László Stuttgartban már megrendezte. Az ottani zenei vezető szedte össze az eredeti söröződalokat és az ismert nótákat, azokat én csak átvettem. Ott csak előadó voltam, zongorista és narrátor. Kipróbált engem Bagossy László és Mácsai Pál, tudnám-e azt csinálni, hogy ülök a zongoránál, egyszer játszom, aztán meg narrálok. Kiderült, hogy ez megy nekem, mert szórakoztat. Lehet, hogy ez apai örökség, mert apám zseniális előadó volt, kiváló konferanszié. Nála nemcsak abból állt a konferálás, hogy vicceseket mondott, hanem nagyszerűen tudott a hangjával bánni. Nekem annyira „bejött” ez a dolog, hogy Bagossy legközelebb már egy szerepet bízott rám, ahol a színpadon is meg kellett jelennem. Az már egy komolyabb feladat volt. Nem vagyok színész, de a Viharban – ahol én voltam Gonzalo, az öreg tanácsos, a csacsi vénember, akinek elképzelései vannak a társadalomról – elmondatott velem egy kétperces monológot. Leültetett a fűbe, nem feledkezvén meg arról, hogy nekem nincs színészi mozgáskultúrám, és aztán el kellett aludnom. Az is ment nekem. Az Örkényben nem sok önálló dolgot szereztem.

A színházi feladatok mellett filmzenéket is írt. Van különbség a kettő között?

Igen, mert ha az ember megír egy színdarabot, akkor azt az elejétől a végéig lejátsszák. A filmben rengeteg a manipuláció. Ezt ideteszik, azt odateszik, bevágják, levágnak belőle. Emlékszem, hogy Bereményi Turnéjában volt egy hosszú jelenet, amit egészen határozottan képre csináltam. Könyörögtem, hogy ez maradjon úgy, mert belekomponáltam minden ajtócsapódást. Kimaradt. A filmben minden változik, nem ott lesznek a hangsúlyok, ahová szántam. A filmnél ezt megszoktam és el is fogadtam. Bereményi Gézával, amikor az Eldorádót csináltuk, leültünk. Akkor a felvételek nagy része már kész volt. Néztük a videokazettát, ő pedig mondta, hogy itt kéne egy ilyen, oda kéne egy olyan. Vagyis, nagyon konkrétan, határozottan tudta, hogy mit szeretne.   A Turnénál sok minden kimaradt. A filmnél tulajdonképpen minden nagyon képlékeny. Ott kimaradt például az egyik kedvenc zeném. Mindig azt gondolom, hogy Nino Rota ott a felhők fölött hallgatja, milyen trombitazenét csináltam. Akkor Rota azt mondaná: „Francesco, ez igen, ez jó!” Aztán végül kimaradt a jelenet. Kértem Gézát, hogy tegye be aláfestő zenének. Betette, s valahol a háttérben szól. Ilyenek mindig megtörténnek. A színdarabnál kevésbé. Ott a darabhoz megírják a dalszövegeket, én pedig megzenésítem. Színházi tevékenységemnek nyolcvan százaléka – lehet, hogy több is – megzenésített dalszöveg.

Ezek a dalok hogy születnek? Először a vers, aztán a zene, vagy van zene és aztán a vers?

Van zeneszerző, aki jobban szereti, hogy megkomponálja a dallamot és arra írnak szöveget. Egyes szövegírók imádják így. Például Zsüti, G. Dénes György is azt szerette, ha dallamot adtak neki, és ő azt, mint egy kereszt-rejtvényt, szöveggel kitöltötte. Nálam fordítva van. Akivel a legtöbbet dolgoztam, és most már megjelent két CD-nk is, Várady Szabolcs, régebben pedig Rigó Béla – aki sajnos, már nincs közöttünk –, verset írtak. A vers engem inspirál, és ha ők jó zenei érzékkel megírják a verset, gondolnak arra, hogy ebből valami dal lesz, akkor nekem könnyű. Szabolcs muzikális költő. Én a verset majdnem készen kapom, alig kell igazítani. Tulajdonképpen azt mondhatnám, hogy versmegzenésítő vagyok, ahogy a németben mondják, vertonen: meghangosítom a költeményt, ez áll alkatomhoz a legközelebb. Dés László dallamokat szerez, és a szövegírói, költői megírják hozzá a szöveget. Ez két teljesen különböző dolog. Az egy másik műfaj, az a pop és a rock környéke, ott másfajta szabályok érvényesülnek.

Sok műfajú az ön zenei világa. Klasszikus költőket is megzenésít.

A MÜPÁ-ban nyolc-tíz éve lépek fel a műsorokban. Azzal kezdődött, hogy egy Ady-esthez kértek föl zongoristának. Volt több Ady-megzenésítésem, s abból betettem kettőt. Ezután jöttek a fölkésérek. Felvonult szinte az egész magyar irodalom, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor, szinte minden nagy költő. Petőfi vagy Vörösmarty-megzenésítésem nem volt, mert nem találtunk olyan verset, de Csokonai, Arany János több is.

Itt mi az inspiráló?

Szinte soha nem mondták meg, hogy melyik verset zenésítsem meg. Megnéztem az életművet, néha több száz verset elolvastam. Abból indultam ki: azt érdemes megzenésíteni, ami nem rosszabb énekelve, mint ha szavalnák, vagyis nem vetődik föl az a kérdés, hogy miért kellett ehhez zene. Ez azt jelenti, hogy dalszövegként fogom föl a verset, vagyis olyat keresek, amelyiket így lehet kezelni. Így voltam Kányádi Sándorral is. Talán hetven szöveget megnéztem. Sorban jöttek, hogy ezt nem, ezt nem, azt nem. Kettőt találtam, amire azt mondtam, hogy ezeket el lehet énekelni, mert dal lesz belőlük. Ha azt érzem, hogy jobb, ha elszavalják, akkor nem zenésítem meg.

Most is születnek így dalok?

Készülünk egy Csoóri Sándor-műsorra a MÜPÁ-ban.

És ki énekli a dalokat?

Senki nem kényszerít arra, hogy énekeljek, ez részemről egy bónusz, hogy azt mondom, ha már itt vagyok, aláfestő zenét játszom, hangulatot csinálok, akkor a megzenésített verseket is eléneklem. Így volt a Kányádi-esten is.

Van aláfestő zene, költemények meg-zenésítése és sok-sok színdarabhoz írt dalzene. Ilyen volt a Peleskei nótárius Nyíregyházán (1987).

Bognár Róbert, a szöveggondozó és Schlanger András, aki rendezte az előadást, mondták, hogy itt legyen egy dal, ott legyen egy dal, és akkor Várady Szabolcs megírta a dalszövegeket, én meg a zenét. A Naftalinnál is így volt. Összeültünk a rendezővel és a dramaturggal, Szabó Mátéval és Kovács Krisztinával, megbeszéltük, hogy hol legyen dal, melyik miről szóljon, és Szabolcs szolgáltatta a szöveget, én meg csináltam hozzá a zenét. Itt a versek azért születtek, hogy legyen belőlük dal. A rádióban is rengeteg ilyent csináltam, főleg Csajági János rádiórendező foglalkoztatott sokat. Számos mesejátékot ő maga írt és a verseket is megírta hozzájuk. Volt tehát rádiós gyakorlatom is. Ennek során nemcsak a hangszereléssel meg a zenei lehetőségekkel ismerkedtem meg, hanem a zenedramaturgiával is foglalkoztam. Az is nagyon fontos. Az Ibusár például egy a szokásostól eltérő darab, nagyon rövid szövegekkel, amihez parodisztikus zenét kellett kitalálni. Mindig a helyzetből kell kiindulni, azt kell csinálni, ami oda szükséges.

Mindig elfogadták ezt?

Nagyjából. Ritkán mondták azt, hogy ide valami más kéne. Ilyenkor meg-csináltam másképp. Egy ékes példája az alkalmazkodóképességemnek az, ami az Ágacskával történt. A darabnak nagy sikere volt a Játékszínben. Még Tímár Béla rendezte és játszott is benne évekig, s aztán ezt a mesejátékot sok-sok helyen megrendezték, előadták. Mrsán János Veszprémben akarta megrendezni a darabot úgy, hogy egy hang se legyen olyan, mint ami a Játékszínben elhangzott. Én akkor ugyanarra a szövegre teljesen más zenét komponáltam. Ilyent más zeneszerző még nem csinált saját darabjával Magyarországon. Illetve egyszer előfordult hasonló, de ott csak a szöveg szerzője volt azonos. Kaposvárott ment A három testőr még a hetvenes években. Később elő akarták adni a darabot Debrecenben is, de a kotta elveszett. Megvolt a szöveg – az is Várady Szabolcsé –, de nem volt meg a zene, Székely Iván szerzeménye, aki már felhagyott a zeneszerzéssel. Nem volt más megoldás, új zenét kellett írnom.

Minden dalra emlékszik, amit szerzett?

Van, amire már nem emlékszem, olyan régen volt, és meglep, amikor felbukkan valahol. Szerencsére nagyon sok felvétel van, és azért nagyjából megvannak a fejemben. Ez pár száz dallam a filmekből, színházból. Van, ami közelebb áll hozzám, amit jobban szeretek. A gyerekeim nagyon jól ismerik a zenémet. Nagyobbik fiam, Benedek még parodizálta is, a kisebbik, Kristóf meg el tudja játszani szinte mindegyiket. Ő is olyan, hogy hallja, és már játssza is, sőt, akár más hangnemben is. A gyerekeim nagyon jól ismerik a stílusomat, a zenei világomat, és elismerik, hogy hatottam rájuk. Mind a ketten bevallják, hogy erős inspirációt szereztek abból, hogy kisgyerekként hallottak engem zongorázni, zenét szerezni. Sokszor bevontam őket rádiójátékokba is, itt-ott apró feladatokba. A CD bemutatóin is együtt léptünk fel.

Petrovics Emil és Darvas Ferenc

A második CD-bemutató volt már az Örkényben. Itt volt a Te vagy a legjobb ötletem és most, az Ógni, mógni kár – színházi dalok Várady Szabolcs szövegeivel.

Lesz még ilyen?

Kristóf fiam készen áll egy újabb CD-re, de hogy lesz-e est és mikor, azt nem tudom. Mostanában leggyakrabban mint zongoristát hívnak. Kőszegen Verebes István önálló estjén zongoráztam. Eljátszom másnak a zenéjét is. Koltai Róbert estjeihez megtanultam a Dés Laci-számokat. Ilyent is csinálok.

Minden felkérést elfogad? Mire mond nemet?

Talán kétszer volt úgy rádiójátéknál, hogy azt mondtam, nekem ehhez nincs kedvem. Automatikusan nem mindent csinálok meg.

A világ szörnyedelmes, gyűlölet, irigység, gonoszság. Darvas Ferenc – mintha másik bolygóról jönne – ennek szöges ellentéte: életszeretet, derű. Hogyan sikerült így megőriznie ezt?

Ez nyilván alkat dolga is. De most eszembe jutott valami. Azt mondtam, hogy komoly dolgokat nem csináltam. De azért kár lenne kihagyni az élet-műből, ha egyáltalán ilyesmiről beszélni lehet, mert nem nagyon vannak önálló kompozícióim, az Emily Brontë-dalokat. Húsz évvel ezelőtt Barabás Olga, marosvásárhelyi rendezőnő megbízott egy feladattal. Daniel Defoe Moll Flanders című regénye alapján készült darabjához Emily Brontë-verseket kellett megzenésítenem. Schubert és Schumann ebben sokat segített. Főleg ők, bár más szerzők is vannak benne. Ez a két szerző – nem stílusgyakorlatként, de harmóniájuk, dallamviláguk révén – nagyon erősen hatott rám. Előadásukhoz talált a rendező egy egészen kivételes képességű énekesnőt, Újhelyi Kingát. Vele most a Deszka Fesztiválon is felléptünk. Akkor még főiskolásként úgy énekelte el az én Brontë-dalaimat, hogy heteken keresztül naponta hallgattam újra és újra. Szerettem a dalaimat is, és azt is, ahogy ő énekelte.

Sikerült megőrizni azt a belső harmóniát, ami hol Emily Brontë, hol Kányádi Sándor?

A megőrzésre nem tettem semmiféle kísérletet. Így alakult, én ilyen vagyok.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes