Új magyar drámák színpadon

 

Légrádi Gergely: Énis, teis

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Légrádi Gergely nemcsak prózát, drámát is ír. Ha egy az életet és a színházat szerető, vagy inkább a színházat és az életet szerető, jogász tanultságú szerző darabot ír, akkor hétköznapokat megszólító tematikára és hangra számíthatunk. Először a Fekete-fehér című monodrámáját láttam Göttinger Pál előadásában. Ebben a szellemi ember szellemi kifosztására tett kísérlet bemutatását láttuk, morált és felelősséget boncolgató nagyon erős felhanggal. Most a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Göttinger Pál rendezte Légrádi Énis, teis című színművét. Ez se szól másról, mint a felelősségről, kibővítve a személyes felelősséget a társadalmi nyilvánosságot formálókéval.

Kell a csont, amin rágódni lehet, s ez most korunkban a családon belüli és a hivatali erőszak, amely létezik, van. A hivatali hatalommal való visszaélést erősíti, hogy sok a társadalmilag és anyagilag kiszolgáltatott ember, s a közszellem már olyan, hogy az emberi méltóság fogalmát egyre kevesebben ismerhetik. Így a visszaélés egyre gyakoribb és az elszenvedők hozzáállása már szinte együttműködésnek mondható. Van a másik, a családon belüli erőszak, ahol a gyenge nőn vesznek erőszakot a macsóságukat nem felelősséggel, gondoskodással, védelmezéssel, hanem fizikai erőfölényükkel bizonyítók. Nagyon szomorú, ha ilyen megeshet, mert ki is lehet vonulni a szituációból, hacsak nem többen tesznek erőszakot egyen.

Jelentős nyilvánossága volt a lányok megaláztatásáról szóló önvallomásoknak. Sorsok és komoly munkásságok megítélése fordult tragédiába feltűnési vágyból mesélt, vagy így volt, vagy nem történeteknek. Csábítani azt lehet, aki csábul. Az elmúlt években sok-sok mocskolódás került felszínre.

 

Tarsadalmi 1

Énis, teis – Csonka Szilvia és Némedi Árpád (Weöres Sándor Színház / Mészáros Zsolt)

 

Légrádi Gergely drámája úgy dolgozta fel témáját, hogy mindkét oldal igazságát többféle megközelítésben ismerhetjük meg. Van egy áldozat, itt nem a gyönge leány, 
ő majd később lesz az, amikor fölfogja az események erkölcsi súlyát, hanem az, akit bemocskolnak. Itt egy koreográfus. Hogy mi is történt valójában, az tulajdonképpen a sajtót nem érdekli, annak szenzáció kell, s ha nincs, akkor kreál. Látszat, hogy a hiúságában megsértett férj forral bosszút. Minden gonosz cselekedete saját fogyatékosságából fakad, mert tudja, nem igazi társa ő a feleségének.

Több szálon fut a történet, megismerhetjük a cinikus újságírói megközelítést, aztán egy nem működő párkapcsolatot, majd egy működőt, amit a gonoszság szétbarmol. Itt sok az áldozat, nem csak a lány az, akinek ilyen fordulatot vett az élete, hanem minden előttünk bemutatkozó. Áldozat a túlbuzgó újságírógyakornok, aki – biztatásra – válik hazugságot gyártóvá.

Ondraschek Péter színpadképe három helyszínre oszlik: középütt az szerkesztőségi szoba, rendezői jobbon a szerencsétlen házaspár, rendezői balon az áldozatul kiszemelt férfi és családja. Csonka Szilvia érzékenyen vezeti föl a házasságában boldogtalan táncosnő cselekedeteinek okait. Bálint Éva a kezdetben kiegyensúlyozott családi életet élő feleség szerepében fokozatosan, a szemünk előtt változik boldogból kifosztott és társát elhagyó asszonnyá.

Göttinger Pál rendezése az egyéni sorsok megvilágítására koncentrál . Nincs fölösleges gesztus.   A különböző szereplőkön keresztül mutatja fel a jelenséget, amely korunkra annyira jellemző. Bele kell élnünk magunkat 
a különböző szereplők különféle helyzeteibe, de nem kényszerít arra, hogy ítéletet mondjunk, csak arra, hogy elgondolkozzunk.

 

Kerékgyártó István: Skorpió

Orlai produkció

Ki ne ismerhetné jobban az utóbbi évtizedek honi valóságát, mint az, aki jogot majd filozófiát végzett, aztán megyei tanácsi tisztviselő, később privatizációs tanácsadó cégek munkatársa, befektetői konzorciumok tagja és nagyvállalati társtulajdonos, aztán mindezeket maga mögött hagyva szabadúszó író lesz. Kerékgyártó Istvánnak könyvei jelennek meg, darabjait bemutatják. A Katona József Színházban Máté Gábor rendezte a Rükverc című drámát, amelyben egy hajléktalan életvégi pillanatait követhetjük visszafelé, egészen az ifjúságig. A szerepet Bán János és fia, Bálint alakította. Aztán a Jurányiban láthattuk, már az Orlai produkció támogatásával a Hurok című művét, amelyet az akkor még Magyarországon dolgozó Bagossy László rendezett. Itt – Kornis Mihály Körmagyarjához hasonlóan – olyan történetet látunk, amelyben a maroknyi ország maroknyi embereinek sorsa összeér.

 

Tarsadalmi 2

Skorpió – Belvárosi Színház (fotó: Takács Attila)

 

A Skorpió története is a magyar rögvalóságról emelkedett drámai minőségű színpadi valósággá. Örültem volna, ha a nyelvezete kevésbé alpári. Nem mintha a valóság nem lenne az, de hát értettünk volna a szóból ennyi trágár kifejezés nélkül is. Nem mesélem a mesét, az élet is írta. Az teljességgel megmutatkozik, hogy kik döntenek rólunk, határozzák meg életminőségünket, és hogyan lettek oligarchák, meg multicégek vezetői ebben az országban.

A főhőst Mészáros Máté játssza, az Orlai Produkció társulatának oszlopa, ahol sokféle karakter fölvezetésére volt és van lehetősége. Itt most ő a főnök, aki még képességekkel és tudással – a kilencvenes években még így is lehetett, aztán ez elmúlt –, ügyeskedéssel vált egy nagy cég első emberévé. Határozott, nagy hangú és nagy természetű, aki tisztában van érdemeivel, hiszen birodalmát maga teremtetette. Aztán láthatjuk szerelemtől bódultan is. Az egyik féle szerelemben macsós, a másikban inkább gavalléros, és van mindenféle más helyzet is –   idős emberként a legkiszolgáltatottabbat is megtapasztalja, s mindegyikben más és más arcát mutatja. Mészáros Máté alakítása remek.

Gyermekei közül a Schruff Milán játszotta kisebbik fiú – megértve az idők szavát – mindenen és mindenkin képes átgázolni, semmiféle érték, emberiesség nem motiválja. Az idősebb fiú – Csonka András –, időnként még némi empátiát és fiúi szeretetet is mutat, de hagyja, hogy helyette intézkedjenek, mert így kényelmes. Felesége, Járó Zsuzsa nagyasszonyi karakter önálló ambíciókkal, de aztán mégis van az a pénz, ami mindezt feledteti. A kisebb fiú felesége egy igazi libuska, aki Ullmann Mónika megformálásában csak tipeg és mosolyog, mert az a dolga, hogy szép kellék legyen életük díszletében.

Az adjunktusi állást és a humánumot ötszörös jövedelemért otthagyó, az öreg mellé titkárnak fölvett alkalmazott (Pataki Ferenc) eleinte mind a két urat szolgálja, de próbál tisztességes maradni. Úgy viszi-hordozza aktatáskáját, mintha abban valami fontos lenne, de nagyon jól tudja ő is, mi is, hogy nincs benne ilyesmi. Látja, hogy környezetében az egyetlen érdemes ember az öreg, aki tudás, tehetség és sok munka árán teremtette a vállalatot. Ő ezért szolgál. Tartja vele a kapcsolatot, gondoskodik róla még akkor is, amikor már senki más. Legalább évente egyszer, a születésnapján meglátogatja és felköszönti a lépre csalt, kisemmizett öreget.

Nincs család már, foszlányai időnként megnyilvánulnak a részvétnek, a gyöngédségnek. A pénz a legfontosabb,   mindent maga alá gyűr a kivagyiság, a ruha- és cipőmárkák, mintha ezek életminőséget is jelentenének. Az életével már senki nem tud mit kezdeni. Volt valaki, aki létrehozott, teremtett – az előadás keserű mérlege, hogy olyan értékek, mint a munka, a tisztesség mára mit is jelentenek.

A tragikomédia, műfajának megfelelően, szomorú és szórakoztató is. Török Tamara dramaturg a helyzeteket érzékeltető szövegekkel pontosan bánik. Kifejezőek Kovács Andrea ruhái – a nőké gyönyörűek. Értem Zöldi Z. Gergely   szándékát a színpadot uraló túlméretezett és többféle funkciót – hol asztal, hol ágy – ellátó alkalmatossággal, de az csak szenvedéssel használható.

Máté Gábor rendező a horizontális lehetőségekkel élve – a színpadnak alig van mélysége, de szélessége jelentős – vezeti kiváló szereplőit.

 

Kocsis Gergely: Kedd

Katona József Színház, Kamra

A színház maga a titok. Miért ül be az ember sok más ember közé, többnyire kényelmetlen székbe, rossz levegőben nézni, hogy mások milyen történetet mesélnek el neki? A színházban még az is érdekes, hogy nem is mindig a történet megfogalmazása, dramaturgiája, súlya a magával ragadó, hanem az, ahogyan elővezetik. Lehetnek a műben megfogalmazott gondolatok bármily magasröptűek, ha nem úgy adják elő, akkor érzékelhetetlenek. Bárhogy is nézzük, a legfontosabb a színész. Ha ő nem hiteti el velünk a felvezetett igazát – ez lehet bármi –, akkor megette a fene.

 

Tarsadalmi 3

Kedd – Katona József Színház, Kamra (fotó: Dömölky Dániel)

 

Kocsis Gergely nagyszerű színész, sokféle alakítását láttam, és mindben meggyőző – most darabírásra vállalkozott. Hogy színész a történet és a karakterek megálmodója, az itt letagadhatatlan. Ez egy színész- és közönségbarát előadás.

A játéktér egy ivóhely, mostanában úgy mondjuk, közösségi tér. Régen kávéházak voltak, aztán presszók, ahol barátokkal össze lehetett jönni egy pohár bor vagy egyéb kedélyjavító mellett. Mostanság már ilyesmik vannak, amiket itt is látunk. Az erődszerű pult mögött a hűtőszekrényekben és polcokon az innivaló. Előtte pedig különféle ülőalkalmatosságok, a látszat kedvéért, hogy azért mégis, itt nemcsak a test, de a lélek is enyhet talál, megpihenhet. Itt dolgozik az alkalmazott?, tulaj?, vagy csak bérlő? – jelentéktelen. Ő a hely szellemének felelőse, Baba (Pelsőczy Réka), aki nemcsak az italokat, de az azokat fogyasztókat is remekül képes kezelni. Arckifejezése többnyire közömbös. Tudja, kik a betérők, s megfelelő eszközei is vannak a kapcsolat tartásához. Ahogy jön-megy, hol csábnő, hol cselédlány. Remek. Muki (Fekete Ernő) munkanélküli filosz, akinek brilliáns képességeire, tudására nincs fogadókészség, így a valódi igazgyöngyöket – ahogy a Bibliában is áll – itt a „disznók” elé szórja. Fekete Ernő a tekintetével is filozofál. Betér és kitér ide rendszeresen két rejtélyes foglalkozású dalnok, Bandi (Vizi Dávid) és Anti (Dankó István). Bandi kicsit érzékenyebb, sértődős, Anti ábrándosabb lelkű, de létformájuk nem különböző. Igazi klónok. (Kerestem a koreográfus vagy mozgástervező nevét a színlapon kettejük bravúros táncjeleneteit látva, de nem találtam. Valószínűleg hozzátartozott ez is a közös játékhoz.) Aztán betéved ide egy különleges alak, egy középkorú nő cekkerekkel, amikben a sorsát, az egész életét cipeli és nem beszél, csak néha hangokat hallat. Fullajtár Andrea némán és hosszú ideig egy helyben ülni kényszerülve is kitűnő. „A gondolkodás diadala bizonyos kultúrtörténeti korszakokban érvényes áram tudott lenni. Áramütés. Most inkább fölösleges habverés” – hangzik el az előadásban.

Ez a habverés így elővezetve nagyon szellemes és élvezetes. A játszó személyek játszanak, s ebben nekik és az őket nézőknek is örömük telik. Jutalomjáték és jutalomnézés. Öt nagyszerű színész játszik élvezettel, örömmel. Kocsis Gergely nemcsak író, rendező is, és nagyon érződik az is, hogy itt együtt, a szakmát bírókkal közösen született minden. Ajándék ez mindenkinek.

„Maradjunk csak szépen nyugodtan élve” – ez is a darabból idézet. Igen, most ez a legfontosabb.

Józsa Ágnes

Spiró György: Prah – Soltis Lajos Színház, Celldömölk

 

Azon a héten, amikor ezt a cikket írom, hajszál híján hárommilliárd forintot nyerhet a lottón, aki eltalálja mind az öt számot. Ki tudja, hányan képzelik el a lottószelvényt kitöltők közül, mihez is kezdenének ezzel a rengeteg pénzzel? Mindenesetre a kiugróan magas nyereményeknél mindig megnő a próbálkozók száma. Spiró György (anti)hősei ehhez képest „csak” hatszázmilliót nyertek, és a celldömölki előadás az azóta bekövetkezett infláció ellenére sem emelte meg a 2006-ban a Színház című folyóirat mellékletében megjelent drámaszövegben olvasható összeget. Egy létminimum körül létező családnak ez még ma is elképzelhetetlenül nagy pénz. Talán erre a beláthatatlan távolságra utal az előadásban elhangzó népdal, mely szerint „Megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál”.  

Gál Tamás rendező az eredeti drámaszöveghez képest kicsit más környezetbe helyezte a játékot. A szegénység és a lepusztultság itt is megvan, de a játékteret (amely Kovács Aliz látványtervező munkája) három oldalról csirkeháló határolja, a konyha szomszédságában ott a csirkeól. Az évtizedek óta őrizgetett (címadó) kakaósdoboz a felirat idegen hangzásával, a célszerűségen túlmutató, a formára is figyelő kivitelével a kakukktojás ebben a kizárólag a praktikumra épülő, puritán térben. A férj kezéhez szinte hozzánőtt az akkumulátoros fúrógép, ezzel barkácsolta össze a konyhabútort és a csirkeólat is. No meg a pottyantós budit, amire valamilyen uniós támogatást is kaptak a környezettudatosság jegyében. A színpadkép tehát számos kisrealista elemet tartalmaz, összességében mégis elmozdul a kisrealizmustól, hiszen ki látott már udvari pottyantóst a konyhában és csirkehálóból épült falakat? A budi pedig azért is jelentős díszletelem és áll a színpad közepén, mert ez lesz majd a lottószelvény sírja, az első jelenetre rímelve, amelyben az asszony újságpapírt tépked, talán alomnak a kiscsirkék alá. Az eredeti szövegben szereplő elégetéshez képest ez a budiba szórás erős hangsúlyeltolódás a tűz képéhez kapcsolódó áldozathozatal felől a kisszerűség, a mindennapiság, a biológiai létezés felé.  

 

A szunyog 1

Temesi Zsolt és Pilnay Sára (fotó: Benkő Sándor)

 

Szokatlan a két színész közötti korkülönbség is, hiszen ezeket a szerepeket általában egykorú, 40‒60 közötti színészekre osztják, itt viszont a középkorú Temesi Zsolt mellett Pilnay Sára játssza a feleséget, aki életkora szerint a lánya is lehetne. (A színház repertoárján szereplő A cigány című előadásban apa – lánya szerepben láthatjuk őket.) Az előadás nem reflektál erre a korkülönbségre. A gyerekeikről úgy beszélnek, mint akik már a felnőttkor küszöbén állnak, és 
a házastársak között a drámából és a korábbi színpadi adaptációkból ismert hierarchikus viszony van: kettejük közül az asszony a domináns, a férje folyamatos védekezésre kényszerül vele szemben. Egyetlen momentum utalhat a feleség fiatalabb életkorára és ezzel együtt egy más életformára: hogy videóra tornázik otthon. Ez a fitneszedzés azonban eléggé kilóg az előadás alapján róla kirajzolódó képből, amely inkább a mindennapi munkába, gondokba belefáradt, az életet folyamatos küzdelemnek felfogó asszony képét rajzolja elénk, aki nem hisz abban, hogy az ő életükben bármi is jobbra fordulhat. Számára minden változás veszélyforrást jelent, rémképek sorát indítja el. Mint A kis bunda című népmesében, amelyben a borért a pincébe leküldött lány a káposztáskövet látva kitalálja, hogy ha majd lesz egy kisfia, és lemegy a pincébe, ráesik a kő és agyonüti. Itt az asszony azt képzeli el, hogyan rontja majd meg a gyerekeiket a pénz. Egy, a világra gyakran dühös, de végtelenül tisztességes ember ő, aki abban élte le az életét, hogy az küszködések végtelen sorozata, és a könnyebb élet egyenes út az erkölcsi romláshoz.  

Ahogy a színpadkép minden realista részlete ellenére kissé elemelt, metaforikus jelentést hordozó tér, az alapvetően realista játékmódot is megszakítja egy-két, már-már szürreális betét, mint amikor a két színész gyors átöltözés után rapes stílusban előadja a már emlegetett „Megfogtam egy szúnyogot”… kezdetű nótát. És nem a lottószelvényhamvak feletti merengéssel fejeződik be az előadás, hanem egy vad sírva-vigadással. Gál Tamás érezhetően túl akart lépni a kisrealizmuson, de nem rugaszkodott túl messzire tőle.

Pilnay Sára és Temesi Zsolt a Prah című előadásban – Soltis Lajos Színház, Celldömölk

 

A szunyog 2

(fotó: Benkő Sándor)

 

A színészi játék is alapvetően realista, a Pilnay Sára, Temesi Zsolt kettős pedig magas szinten, nagy energiákkal, maradandó élményt nyújtva állítja elénk ezt az egymáshoz kopott, minden civódásuk ellenére összenőtt, mindig az árnyékos oldalon botorkáló emberpárt. Spiró György szövegének külön értéke, hogy kettejük magándrámájában benne foglaltatik a rendszerváltás utáni Magyarország félresiklott története. Ha bizonyos értelemben Zeitstück is, sajnos egy meglehetősen hosszúra nyúló korszak lenyomata, hiszen a közel húszéves szöveg teljesen frissnek hat. Temesi Zsolt monológjában, amelyben a férj újra és újra kudarcba fulladó próbálkozásairól, a kisember alól kicsúszó életlehetőségekről beszél (megszűnt szakma, semmit érő átképzés, kényszervállalkozás, feketemunka, elmutyizott pályázat, svájci frank alapú kölcsön, könyvelési trükkök, bíróság stb.), fájdalmas erővel jönnek át ezek a veszteségek a színpadról, miközben a már-már abszurd párbeszédek a lottónyeremény életet erjesztő hatásáról és a nagyot álmodni nem tudásról ismétlődő nevetésekben csapódnak le a nézőtéren.

A színészek jó partnerei egymásnak, játékuk kiegyensúlyozott, egyikük sem tornyosul a másik fölé. Zökkenőmentesen adják-veszik át egymástól a dominánsabb szereprészeket.

A darab végén levő „átokmonológot”, amelyben a lottószelvény megsemmisítése előtt a férj – nem tudni pontosan, ki ellen – átkozódik, itt ketten, felváltva mondják el. A többes szám harmadik személyű címzett lehet bárki, aki az életüket befolyásolta, talán az egész világ. Korábban azt mondtam, hogy a szöveg ma is frissnek hat, nos, ez erre a lezárásra különösen igaz. „Ők” tehetnek mindenről, mi meg széttépjük vagy felégetjük a jövőnket, mert nem hiszünk benne, hogy változtatni tudunk az életünkön.

Turbuly Lilla

Hevesi Sándor (4)

 

A Nemzeti Színház igazgatója

Hevesi váratlan igazgatói kinevezésében az is közrejátszott, hogy 1922. június 16-án Klebelsberg Kunó gróf vette át a Vallás- és Közoktatási Minisztérium irányítását, akinek egyik első dolga volt a Nemzeti Színház régóta húzódó ügyének rendbetétele. A vezetőváltás problémamentesen zajlott, hiszen olyan ember került a társulat élére, aki hosszú ideje meghatározó személyisége a társulatnak. „Még soha nemzeti színházi igazgató olyan kedvező körülmények közt nem vette át a vezetést, mint Hevesi – írja Pukánszkyné Kádár Jolán.1 – Deficitmentes költségvetés, élénk színházba járó kedv, összetanult személyzet s a miniszter bizalma, mely minden intézkedését fedezte, a Színházművészeti Tanács megszűnésével a teljesen szabad kéz mind olyan körülmények, melyeknek elődei egyikét sem élvezték. […]

Hevesivel kétségkívül nagy elméleti és gyakorlati képzettségű rendező került a Nemzeti Színház igazgatói székébe s ez nagy reményeket keltett személye iránt. Ha a reményeket nem váltotta be teljesen, az nem felkészültségén és rendezői képességén múlott. Hevesivel Nagy-Budapest lelkisége lépett a Nemzeti Színház élére, melynek nemzetközisége kevés kapcsolatot tartott a magyar lélekkel és a Nemzeti Színház hagyományaival. Nem folytatta sem Paulay Ede, sem Ambrus Zoltán hagyományait, s ha előzmények után kutatunk, inkább Beöthy László neve tolul emlékezetünkbe, ki különben Hevesi Sándort a Nemzeti Színházhoz hozta.”

Az új igazgató változatlanul nagyon sokat rendez, de ugyanannyira kiveszi részét a munkából a többi rendező, Csathó Kálmán, Ódry Árpád és Hevesi 1922-ben szerződtetett kedves tanítványa, Horváth Árpád. Az első évadot Ibsen drámájával, A vadkacsával nyitják meg (rendező: Pethes Imre), majd az 1901-ben bemutatott, ezúttal is nagy port kavaró, éles hangú, merész dráma, Eugène Brieux A vörös talár című műve felújításával folytatják Ódry rendezésében. A két évtizede nem játszott melodráma most is sikert arat. Úgy látszik, a karrieréhes, korrupt bírókat pellengérre állító társadalomkritikai darab még mindig aktuális. 1922-ben még javában folytak a Tanácsköztársaság idején történtek perei. A magyar bírói kar fel van háborodva; a színház jobbnak látja a második előadás után levenni a műsorról. Csak ezután kerül sor A kaméliás hölgy felújítására. Dumas közkedvelt darabja 1855 óta szerepel a színház repertoárján, de Hevesi köztudottan nem sokra tartja, most mégis műsorra tűzi, nyilván üzleti megfontolásból. A címszerepben – hosszú idő után ismét – Márkus Emília tündököl. Négy évvel később újra előveszik, a főszerepben ekkor Váradi Aranka látható.

Hevesi legközelebb az Omnia vincit amor című háromrészes iskoladrámát rendezi. Az 1750-es évekből származó pálos rendi komédiát (amelyet Kocsonya Mihály házasságaként is emlegetünk) nagy kedvvel játsszák a színészek, és hasonló örömmel nézi a közönség. Ezt követően kerül sor a Lear király felújítására, amelynek különlegessége, hogy a címszerepet felváltva a „szürke” Pethes Imre és a „szavaló” Bakó László játssza. (1926-ban Gál Gyula, 1927-ben Bartos Gyula is bemutatkozik a parádés szerepben.)

Kiemelkedő esemény Az ember tragédiája felújítása 1923 januárjában, Hevesi rendezésében, aki a Nemzeti Újság 1923. január 21-i számában ismerteti elképzeléseit: „Az ember tragédiája mennyei és földi színjáték. Isten és az ördög harca ez, amely megindul a mennyekben s folytatódik az Ember lelkében. Ezt a színjátékot csak úgy lehetett megírni, hogy felölelje az emberiség egész történelmét, hogy azonban a mű így történelmi képekké ne töredezzék széjjel, világköltemény helyett: ez csak Madáchnak azzal a páratlan költői intenciójával volt elérhető, hogy ő Ádám különféle álarcai alatt megőrizte igazi arcát s a történelmi maszkok alól minden képben elővillan az igazi ádámi lélek.

Az ember tragédiája a színpadon ma – a költemény negyvenesztendős ragyogó színpadi pályafutása után: csak ebből a felfogásból építhető fel. Az Úr és Lucifer között tehát harc folyik (nem kedélyes fogadás történik itt, mint a Faustban az Úr és Mefisztó között). Ehhez képest a színpadnak ki kell fejeznie azt, amit eddig nem fejezett ki, s amit Zichy a maga illusztrációiban oly megragadóan ábrázol, hogy Lucifer az angyalok közül bukik le az égből, hogy az Úr elátkozza és kizárja, hogy mint bukott angyal elveszti szárnyait s a paradicsomban mint kígyó kísérti meg az első emberpárt.”

A szemtanú Németh Antal az alábbi kommentárt fűzi Hevesi gondolataihoz: „Hevesi Sándor e második Tragédia-rendezésének fő célja nyilvánvalóan a víziószerűség érzékeltetése volt. A paradicsomi szín stilizált lombíve ott marad a színpadon az álomképek alatt is, és mintegy a harmadik színre való állandó visszaemlékeztetésül állandó keretbe foglalja a változó képeket, melyeket asszociatív erejű egységes színek segítségével emel a valóság fölé. A tömeg egységes, mozdulatkórusszerű mozgatása volt még az előadásban figyelemre méltó rendezői motívum.”2

A mostani rendezés fő jellemzője, hogy valamennyi álomkép az eredeti sorrendben látható. Visszakerül tehát az Űr is, amelyben elhangzik a mű legfontosabb mondata: „A cél voltaképp mi is? / A cél megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja a küzdés maga.” Paulay elhagyta az Űr-képet, és ezt tette Hevesi is az első, népszínház-vígoperai rendezésében. Nem követi a korábbi szokást abban sem, hogy a második prágai kép néhány részletét áthelyezi az elsőbe. Ez a rendezés véglegesen szakít a meiningeni iskola követésével. A huszonegy éves Oláh Gusztávot kéri fel a díszletek megtervezésére, aki később az 1955-ös felújításon is több fontos megoldását (például az előadás keretéül szolgáló két paradicsomi fa állandó jelenlétét) átmenti a hét évi tiltás után újra engedélyezett mű képi világába. Így él tovább – harminckét év távolából és némi jó szándékú plagizálás gyanúját vállalva – az akkortájt szintén nem sokat emlegetett Hevesi emléke a rettegett ötvenes évek derekán.

Az 1923. január 21-én megtartott bemutatón Ádámot Ódry Árpád, Évát Paulay Erzsi, Lucifert Gyenes László játssza. Később többen bemutatkoznak a három főszerep egyikében, vagy olyan tudatos utalások vannak fontos epizódokban, mint Pethes Imre közreműködése, aki az egyiptomi rabszolgát, az athéni első demagógot, a konstantinápolyi agg eretneket, a párizsi képben Saint-Justöt, a falanszterben pedig az aggastyánt játssza.

A kritikák többsége elismerő szavakkal reagál a fontos eseményre. Kárpárti Aurél például így ír: „Hevesi Sándor, az új szcenárium és rendezés mestere avatott kézzel, gazdag fantáziával, szerencsés invencióval, s a mai színpadi törekvések minden eredményének felhasználásával visszaadta a Tragédiát önmagának, legigazabb értelmét hangsúlyozva és hozva ki Madách remekművének a színpadon, amely eddig sokkal maradt adósa a költőnek. Hevesi beállítása nem a történelmi hűséget és realitást húzza alá a változó képek sorozatában, hanem a drámát, a tragédiát, az emberért folyó harcot, amely az égben indul meg az Úr és Lucifer között, s amely átfűti, élteti, és szerves egésszé sűríti a tizenöt színt. Stilizál és egyszerűsít, szimbolikusan jelez tehát mindent, annál is inkább, mert hiszen a Tragédia gerince – a fáraó-jelenettől az eszkimó képig – álom, amelyből Ádám csak itt-ott ébred fel pár pillanatra. Magától értetődően hozta az eddig kihagyott űrjelenetet is, amelyben mellesleg szólva a nagyszerű költemény legmélyebb gondolata szólal meg Ádám ajkán. […] Nyugodtan merjük állítani, hogy az »új« Tragédia bemutatója majdnem olyan fontos dátum lesz a magyar színjáték történetében, mint 1883. szeptember 21., amikor először került színre Az ember tragédiája.3

Néhány héttel később Tóth László4 Májusfa című verses játékát, Molière Dandin Györgyét és Herczeg Ferenc Balatoni rege című idilljét rendezi. Ezt követi az évad végén négy Shakespeare: a Hamlet, a Vízkereszt, a Sok hűhó semmiért és a III. Richárd.

Az 1923 májusában műsorra került Hamlet Ódry és Hevesi pályájának egyaránt kiemelkedő eseménye. „Végre megértettük ezt a csupa homálynak, csupa ködnek kikiáltott fenséges tragédiát. A rejtély megoldódott – írja Kárpáti Aurél lelkes beszámolója. – Ódryról pedig ódákat zeng. – „Úgy ragadott magával, olyan lélegzetelállító izgalommal, mintha most hallottuk volna először a szinte könyv nélkül tudott tragédiának megrázó szavait.”5 A cikkíró szerint olyan mélységesen költői valamennyi jelenet, mintha Shakespeare fantáziája lehelte volna a színpadra. Hevesi rendkívüli képességeihez tökéletes partner Ódry jelenléte a színpadon. Egy másik elragadtatott kritikus, Harsányi Kálmán így fogalmaz: „Az embernek megáll az esze, hogy egy ekkora Shakespeare-színészt sok-sok esztendőn keresztül legigazabb feladatai elől elzártak. De hát annak is megvolt a maga oka. Ódry olyan természetes volt, olyan közvetlen, olyan mai és ami fő: olyan irtózat él benne minden iránt, ami póz, ami komédia, ami hideg kiszámítottság, szószavalás vagy részletcicoma, szóval ami nem belülről jön és nem a szerep egészét szolgálja az ő egyéniségének egészével. […] Ódry Hamletje a leggyönyörűbb színészi alkotás, amelyet eddigi ragyogó pályáján felmutathat. Legnagyszerűbbnek tartjuk benne azt, hogy egységesen folyó egész; nem bomlik mondott és szavalt, aláhúzott és alá nem húzott részekre; elindul, fejlik, nő és dagad, de nem csattan ki belőle hangos észrevétetni akarásával semmi; sem jelenet, sem monológ; mert nem játék, amit csinál, hanem végigélés.”6

Az évad végén egy újabb közös kaland következik Ódryval: a III. Richárd. A rendezői szerkesztés elvei itt is hasonlóak: nagyvonalú összefogás. nyíltszíni változásokkal elért folyamatosság, a stilizált színpadkép monumentális egyszerűsége, és ebben a gondosan szervezett világban Richárd hátborzongató torzsága. Az egyik találó kritika szerint Ódry szinte belehelyezkedik a költő agyába, gondolatmenetébe; félelmetes és impozáns egyszerre.

Az 1923/24-es évad elején Hevesi Gogol A vőlegény7 című vígjátékát, majd az Antonius és Kleopátra felújítását, A makrancos hölgyet, a Cillei és a Hunyadiakat, a Mizantrópot, Cervantes A Salamancai varázsló című művét, a Mizantrópot, Scribe Egy pohár víz című vígjátékát rendezi.

Június 10-én kerül sor másodszor a Bánk bán bemutatójára Hevesi rendezésében. Ebben egy újabb elgondolását kívánja megvalósítani, amelyet a Magyar Színpad hasábjain ismertet. „A túlfűtött történelmi atmoszférát akarom a szavalt dráma helyett. A legtalálóbban talán azzal jellemzem munkámat, ha azt mondom, hogy úgy foglalkozunk a Bánk bánnal, mintha teljesen új darab volna. Nagy súlyt vetek a játék tempójára, amely teljesen elüt majd a régitől, és azt hiszem, sokan rá se fognak ismerni ebben az előadásban a darabra.”8

A kritikai fogadtatás vegyes. A Magyarság cikkírója fenntartás nélküli elismeréssel ír az előadásról, de Kárpáti Aurél azt állapítja meg a Pesti Napló hasábjain, hogy a játék „naturalizmusa” minduntalan beleütközik a barokk dagályú dikcióba és így a hatás felemás. „A pufogó, üres szavalás ugyan elmaradt, de elmaradt a helyébe várt, mélységes emberi megindulás is. Ódry Bánkja túlságosan fegyelmezett, hűvös, józan, majd szinte átmenet nélkül kirobbanó. […] Pethes zord, keserű Petúrja viszont nem elég parázsló, tüzes és magával ragadó. Kiss Ferenc Biberachja joviális és egyben kegyetlenül cinikus, ördögi intrikus, ki egyenesen a ritter-drámákból szabadult ide. Legzavartalanabb gyönyörűség, legmélyebb művészi teljesítménye az estnek azonban Kürti József sírva lázadó Tiborca.”9

Utolsó Tragédia-rendezésére 1929. szep-tember 1-jén, az utolsó Bánk bánra fél évvel később, 1930. április 24-én kerül sor. Kárpáti Aurél a Nyugatban ír kritikát Az ember tragédiája, mint misztérium címmel. Az előadás alapgondolata tetszik a szerzőnek. A színpadkonstrukció ellen az a legfőbb kifogása, hogy nem eléggé közömbös váz, nem eléggé elvont, a rárakott díszletek alól is folyton kiütközik. A legtöbb képben zavaró és értelmetlen, így például az űr-jelenetben, amikor a hídon állva beszélget a két szereplő. Ugyanakkor a merev, mozdulatlan, szimmetrikus lépcsőrendszer önmagában nem fejez ki semmit, csak hatásos akar lenni.

Hivatalosan a darab ötszázadik előadása 1933 decemberében volt. De ez már egy következő felújítás adata, amelyet Horváth Árpád állított színpadra. Ekkor ugyanis Hevesi már nem volt a színház igazgatója.

A Bánk bán 1930-as felújítása ennél sokkal nagyobb vihart kavart, méghozzá jócskán megelőzve az április 24-re hirdetett előadást. Hevesi ugyanis jó előre bejelentette, hogy alaposan átalakítja a drámát. A bejelentés nyomán még a parlament is felháborodik. Egyesek szentségtöréssel, hamisítással, a nemzet lelkiismerete elleni merénylettel vádolják a rendezőt. Az egyik országgyűlési képviselő parlamenti interpellációt nyújt be, és kijelenti, hogy a Bánk bánhoz egyetlen betűt sem szabad hozzátenni, vagy bármit elvenni belőle. A parázs vita két évvel korábban zajlik, a premier idejére jószerével meg is nyugszanak a kedélyek.

Április 24-én mutatják be a darabot. Ezúttal is Oláh Gusztáv tervezi a díszleteket. A helyszínek nyomasztóak, súlyosak, fojtogató légkört árasztanak. Mintha Bánk szavait idézné minden helyszín a negyedik felvonás végéről, Gertrudis megölése után: „ki! Ki! a tető mindjárt reám szakad!” Hevesi néhány fontos változást hajt végre, bár elképzelései egy részét végül nem valósítja meg. A darabot három felvonásban, hét képben játsszák. A húzásokat a kritika jóindulattal fogadja, mintha a korábbi perpatvar le se zajlott volna.

 

Kamaraszínház

Szeptember 26-án Klebelsberg Kunó segítségével megnyílik a Nemzeti Színház Kamaraszínháza. Az első évadban a korábbi Andrássy úti Színházban játszanak, majd a következő hét évadban a Paulay Ede utca (korábban Szerecsen utca) 35. szám alatt működő egykori Blaha Lujza Színház épületébe költöznek. A nyitó előadáson három egyfelvonásos kerül színre: Szigeti József10 Becsületszó, Herczeg Ferenc Karolina és Zilahy Lajos Grassalkovich című vígjátékával avatják fel az új intézményt. Mindhárom darabot Hevesi rendezi. Az igazgató az első évadban Shaw Candidáját, Pirandello A becsületesség öröme című művét, François Curel11 Az új bálvány című vígjátékát és Dumas Első látogatását állítja színpadra.

A Paulay Ede utcai épületben Miklós Jenő12 darabját, a Mókusokat rendezi először, majd színre kerül Elzevir című saját drámája, amelyet Shaw Nem lehessen tudni című vígjátéka követ. Több Shakespeare kerül át a kamaraszínpadra, a Vízkereszt, A makrancos hölgy, a Hamlet és a Sok hűhó semmiért. Rendezi továbbá még két saját darabját, a Költőnő a tükör előtt címűt és A vén színészt. A következő évadokban Rostand Regényesek című színművét, Courtelaine Bouboroche című tragikus bohózatát, Vörösmarty A fátyol titkai című vígjátékát, valamint – Bajor Gizi főszereplésével – Klabund A krétakör című színművét, Schillertől az Ármány és szerelmet, Ibsen két művét, a John Gabriel Borkmant és A vadkacsát, Oscar Wilde Bunburyjét, Niccodemi Hajnalban, délben, este című kétszemélyes játékát (Bajorral és Uray Tivadarral), Csehov A sirályát és Herczeg Ferenc Kéz kezet mos című vígjátékát láthatták a nézők Hevesi rendezésében.

 

A Nagyasszony és ami körülötte zajlik

Hevesi 1910-ben egyszer már rendezte Szomory Dezső Mária Teréziáról szóló darabját, A nagyasszonyt Jászai Marival a címszerepben, de a váratlan siker ellenére már akkor sem szerette. Hogy miért vette elő még egyszer 1927-ben, azt csak találgatni lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy a darab ezúttal nem bizonyul szalonképesnek a Nemzeti Színházban. Talán a szerző zsidó származása is közrejátszik az egyre kínosabbá dagadó fogadtatásban. A parlament éppen a numerus clausus törvény módosítását tárgyalja, amely feljogosítja a vallás- és közoktatási minisztert, hogy nemzetiségi és faji megkülönböztetés alapján megszabja az egyetemekre felvehetők számát, vagy bizonyos állások betöltésének mértékét. Ez már a zsidótörvények előkészítésének első lépcsőfoka.

Amikor a sajtó megneszeli, hogy a színház A Nagyasszony felújítását tervezi, megindul a szélső jobboldali lapok tiltakozása. Az Ébredő Magyarok Egyesülete a kultuszminiszternél tiltakozik. Az Új Nemzedék a bemutató után ezt írja: „Amitől féltünk, […] valóban bekövetkezett. Hevesi Sándor […] aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy a kilencvenéves Nemzeti Színház történetében az első zsidó születésű igazgató, a keresztény közvélemény minden tiltakozása ellenére, minden baráti figyelmeztetés mellőzésével, csupán csak hatalmi kérdésből, hogy végletekig provokálja a keresztény közvéleményt, tegnap este mégis műsorra tűzte a pornográf és katonaszökevény Szomori (sic!) Dezsőnek Nagyasszonyát.”13

Klebelsberg Kunó minden felelősséget az igazgatóra hárít. A bemutató estéjén a rendőrség megszállja a színházat és a környéket, és közbe is avatkozik, amikor a tüntetők bűzbombákat hajigálnak a színpadra. Másnap az Új Nemzedék felháborodva számol be az eseményekről, és vastag betűkkel ezt írja a címoldalon: „Vér folyt szombaton este Budapest utcáin. Keresztény magyar vér!”

A Nagyasszony másnapi előadása az új címszereplő, Márkus Emília váratlan betegsége miatt elmarad. A továbbiakban Szomory darabja nem kerül színpadra.

A politikai helyzet 1930 után alaposan megváltozik. A Bethlen-kormány lemond. Sokan azt gondolják, hogy most is csak fenyegetőzik Bethlen István, de ezúttal komolyan beszél. Előbb kilép a saját pártjából, majd a parlamentet is elhagyja. A változások Hevesi helyzetét is megváltoztatják. Előbb a külön jövedelmeit kezdik firtatni, majd váratlanul elfogadják egy dühében kijelentett felmondását. Pedig nemrégiben újabb három évvel meghosszabbították a kinevezését. De ez most már nem számít. A Bethlen-kormány bukása után alakuló új rend nem sokat teketóriázik. Az új vezetők, a Károlyi Gyula-, majd a Gömbös-kormány inkább a németországi eseményekre veti vigyázó szemeit.

 

A pedagógus

Tanári működését Hevesi meglehetős késéssel, 1927-ben kezdi meg a Színművészeti Akadémián. A végzős színész-hallgatók számára heti két órában tart előadásokat a rendezés művészetéről. Ez a téma jórészt megegyezik a Thália Társaság hajdani elméleti tanfolyamának anyagával. A következő, 1928/29-es tanévre már rendes tanári kinevezést kap: rendezői tanfolyamot tart végzett színész-hallgatók és más felsőfokú intézményben oklevelet szerzett diákok részére. Magyarországon ez volt az első rendezőképzés.

Hevesi tantervében a következő témakörök szerepelnek: „1. Az utolsó ötven esztendő színpadtörténelme a naturalizmustól az expresszionizmusig. 2. Mi okozta a naturalizmus forradalmát a nyolcvanas évek végén? 3. Melyek a naturalizmus pozitív eredményei? 4. Duse, Gordon Craig, Antoine, Brahm, Sztanyiszlavszkij, Tajrov, Mejerhold, Copeau, Reinhardt működése és hatása a mai színpadra. 7. A mai színházak lehetőségei és kilátásai. 8. A színpadi rendezés ma nemcsak népművészet, hanem tudomány is. 9. A színpad és dráma viszonya. 10. Lehetséges-e a színpad reformja igazi dráma nélkül? 11. A mai színpadi rendező hivatása.”14

A rendezői tanfolyamon 1930-ban és 1932-ben hét résztvevő kapott oklevelet, öten pedig látogatási bizonyítványt.

„Hevesi rendkívül céltudatos pedagógus volt, tanítványaival mindent közölni akart, és ezért figyelemmel kísérte a világszínház megnyilvánulásait – írja róla Kazimír Károly. – Semmi nem kerülte el a figyelmét; amit a század elején kezdett el mint színésznevelő, arra nyugodtan alapozhatott a húszas évek végén is, amikor rendezéselméletet tanított a Színiakadémián. Tiszteletre méltó, ahogy minden új jelenséget tudomásul vett, feldolgozott, és ahogy ezekből az új jelenségekből levonta a tanulságokat.”15

Két esszékötete, az 1908-ban megjelent A színjátszás művészete és Az előadás művészete, amely a Thália Társaság tanfolyamának összefoglalása, számos megállapítását tekintve ma is érvényes és aktuális.

 

A Magyar Színház rendezője

Egy évvel a Nemzeti Színháztól való távozása után Hevesi a Magyar Színházhoz szerződik. Több igazgatóváltozást követően 1932-től Wertheimer Elemér16 és Bródy Pál17 az intézmény tulajdonosa, és Heltai Jenő 
a művészeti vezető. Heltai 1934-ben megválik a színháztól, a két igazgató azonban Hevesi egész működése alatt megmarad az igazgatói székben. A színház profilja többször változott az 1897-es megalakulás óta, de a kiváló társulat változatlanul garantálja a sikert és a hírnevére kényes intézmény kötelezően magas színvonalát.

Először Zilahy Lajos drámáját, A tizenkettedik órát rendezi Hevesi, és rangjához illően megkapja hozzá a társulat színe-javát: Törzs Jenőt, Somlayt, Makay Margitot, Gózon Gyulát, Beregi Oszkárt és Kabost. A kritika szerint a rendező valósággal zenei frazírozást és szárnyalást ad a drámának. A kissé homályos mondanivalót tisztábbá, a darabot tömörebbé, átütő erejűvé alakítja.

Ezután Edward Wool Rágalom című drámáját állítja színpadra, amely egy feszült bűnügyi történet; megoldása az utolsó pillanatig kétséges. Hasonló precizitást igényel egy rejtélyes orosz nevű szerzőpáros, Oszip Vronkov és Pavel Rourke darabja, a Szentpétervár, amelyben lélegzetelállító iramban követik egymást a meghökkentő események. A főszereplő ismét Törzs Jenő. Majd Hevesi korábbi dramatizálása, A kőszívű ember fiai kerül színpadra. Emmet Lavery18 drámája, a hatásosan megírt Az Úr katonái című jezsuita témájú dráma nagy feltűnést kelt, és ennek köszönhetően hamarosan még egy műve, az Egy óra a Vatikánban is színre kerül. Hasonlóan a katolikus hit a központi témája Sík Sándor A mennyei dal című egyfelvonásosának, amely egy este látható Lavery darabjával.

 

Egy profeta 1

 

A legnagyobb siker azonban Heltai lírai vígjátéka, A néma levente Bajorral és Törzs Jenővel, amely azóta is vissza-visszatérő büszkesége a magyar színháznak. „Nemes történelmi hagyomány, kaland és szerelem, derűsen könnyed költészet egyesültek a nevezetes drámában” – írja róla egy lelkes beszámoló. Kárpáti Aurél többet mond ennél: „A Magyar Színház az illusztris íróhoz és a jelentős eseményhez méltó előadásban hozza ki a darabot. Hevesi Sándor páratlan rendezőművészetének kiérett, gazdag eredményeit hibátlan stílus-tartással juttatja érvényre minden jelenet, kép, szó, pauza, gesztus, a versmondás tisztasága és biztos lebegése az egész színjáték.”19

Másik kiemelkedő eseménye Hevesi Magyar színházi korszakának a III. Richárd Törzs Jenővel. „Törzs Richárdja félelmetesen joviális szörny – állapítja meg Kárpáti Aurél. – Kaján baziliszkusz, egy bohócba ojtott szörnyű kako-démon. Törzs zseni, akinek rémületes vonásain ott a pokoli bélyeg. Olyan markánsan, hogy még a humor derűje sem bírja leolvasztani róla. Mosolya jeges vigyorgás. S micsoda nagy komédiás ez a púpos-sánta vadállat: a képmutató szenteskedőtől a szerelmes hódítóig minden szerepben otthon van. Bensőleg kész, bevégzett, fejlődésképtelen, akár az ördög. Csupán arcát, vagy inkább álarcát változtatja folyton.” 20

Hevesi két utolsó rendezése a Magyar Színházban Elmer Rice Az utca című drámája és egy újabb Heltai-darab, Az ezerkettedik éjszaka.

 

Egy profeta 2

 

 

1938-ban még megjelent utolsó könyve, a Színház. Készülő Shakespeare-monográfiáját már nem tudta megírni.

Utolsó rendezéseit súlyos betegen állítja színpadra. Azt mondják, sokszor mentőautóval vitték a Magyar Színházba. Az Izabella térre, amely most az ő nevét viseli.

1939-ben több műtéten esik át. Súlyos cukorbeteg. A szíve is nagyon rossz állapotban van. Amikor a Fasor szanatóriumba szállítják, már nincs magánál. 1939. szeptember 8-án a reggeli órákban meghal.

Mindössze hatvanhat évet élt. Életműve mégis olyan impozáns és sokrétű, mintha egy évszázadot töltött volna munkával. De lehet, hogy rosszul számolunk. Ő kifogott az időn. Őrá is igaz, amit Toscaniniről mondott egyszer: „Toscanini – mint minden kivételes művész: paradox jelenség. Ő benne az alázatosság nő monumentálissá, teremtő erővé válik a föltétlen odaadás, amellyel a zeneköltőket szolgálja – ő maga is benne lüktet minden taktusban s mégis azt hisszük, hogy Mozart, Brahms vagy Wagner dirigálás nélkül szólalnak meg, amikor Toscanini vezényli a zenekart… Úgy jelen lenni és úgy eltűnni a zenemű mögött senki sem tud, mint Toscanini.”21

Talán ez a vallomás volt Hevesi Sándor végrendelete.

BALOGH GÉZA

Felhasznált irodalom

Magyar színháztörténet 1873‒1920, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

Magyar színháztörténet 1920‒1949, Magyar Könyvklub, Budapest, 2005

A Nemzeti Színház 150 éve, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1987

Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1940

Katona Ferenc – Dénes Tibor: A Thália története 1904–1908, Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1954

László Anna: Hevesi Sándor, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1960

JEGYZETEK

1 Pukánszkyné Kádár Jolán (1892‒1980): A Nemzeti Színház százéves története I-II., 1940, I. kötet, 460‒461. o.

2 Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon, Budapest, 1933. 101. o.

3 Kárpáti Aurél: Madách ünnepe a Nemzeti Színházban, Pesti Napló, 1923. január 23.

4 Tóth László (1889‒1951) író, újságíró. A Nemzeti Újság felelős szerkesztője. 1949-ben a Mindszenty-per vádlottjaként tízévi fegyházra ítélték.

5 Pesti Napló, 1923. május 4.

6 Harsányi Kálmán: Színházi esték 1921-1927. Bp., 1928. 90-91.o.

7 A Zsenyitba később különféle címeken került magyar színpadra; többnyire Leánynéző címen ismerjük.

8 Idézi Németh Antal Bánk bán száz éve a színpadon c. könyvében, Bp., 1935. 161.o.

9 Idézi Németh Antal: i. m. 161‒162 . o.

10 Szigeti József (1822‒1902) színész, színműíró, színészpedagógus. 1844-től a Nemzeti Színház tagja. A színitanoda megalakulásától a színpadi gyakorlat és a jelmeztan tanára.

11 François Curel (1854‒1928) a francia drámaírás mára elfelejtett alakja, Antoine felfedezettje.

12 Miklós Jenő (1878‒1934) író, újságíró, kritikus.

13 N.N. A rendőrök százával kierőszakolt Szomori-előadásra a keresztény közönség a Nemzeti Színház bojkottjával felel, Új Nemzedék, 1927. október 23.

14 In: Az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia 1928‒1929-es tanévről szóló értesítője, Budapest, 1929, 32‒33. o.

15 Kazimír Károly: Hevesi Sándor öröksége, in: A százéves színésziskola, Budapest, 1964. 198. o.

16 Wertheimer Elemér (1889‒1967) színigazgató, színházi vállalkozó. Több budapesti magánszínház után 1932-ben megvásárolták a Magyar Színházat, amelyet 1939-ig irányítottak Bródy Pállal.

17 Bródy Pál (1898‒1978) színigazgató, rendező, dramaturg. 1942-ben visszavonult.

18 Emmet Lavery (1902‒1986) amerikai drámaíró, a The First Legiont 1934-ben írta.

wBudapest, 1958. 307. o.

20 Kárpáti Aurél: i. m. 315. o.

21 Rádió Világhíradó, 1933. november 3.

Embtrag – Katona József Színház

 

A Katona József Színház bemutatójának talán lényegesebb, informatívabb az alcíme, mint a címe. Ez utóbbi kissé félrevezetően zanzásításra, rövidítésre utal, amit aztán a három órás előadás már csak terjedelmi szempontból sem vált be. A „Keressétek az urat, amíg megtalálható!” alcímként megfogalmazott felszólítás jóval többet sejtet a vállalkozás céljáról: Madách Imre „nemzeti drámájának” hősei nem a történelem útvesztőiben botorkálva, hanem a mából kitekintve (vagy éppen a mában elveszve) keresik az istent, az ördögöt, az életük értelmét.

Székely Kriszta rendezése egy futurisztikus élelmiszerüzletbe helyezi az eseményeket. Az Izsák Lili tervezte játéktér hűtőpultja, neonfényei ismerősek, ám olyan bizarr ABC ez, ahol csak hűtőpultok vannak, azokban pedig szinte csak tejek (méghozzá nem dobozban, hanem steril műanyagflaskában). Kivételt két hűtő képez, amelyekben egymás hegyén-hátán áll az alma – persze ez lesz Lucifer két almafája. Maga a szín alapvetően nem változik a játék során, a pultok viszont igen: a második részre az almák eltűnnek, a tejek megfogyatkoznak s többnyire címkéjükkel befelé fordulnak, míg a harmadik felvonásra kiürülnek a hűtők. E szemléletes változás mögé könnyen odaképzelhető egy szimbolikus folyamat – az előadás viszont nem feltétlenül támogatja ezt az értelmezést. Már csak azért sem, mert Székely Kriszta rendezése nem folyamatokat ábrázol, nem úgy fókuszál az álom/utazás folytonosságára, hogy egy jól érzékelhető fejlődési ívet rajzoljon, hanem gondolatokat, ideákat, csomópontokat ragad ki az alapműből, azokat értelmezi kortársi szemszögből. Következésképpen a Madách és a Nádasdy Ádám-féle átirat alapján a szövegkönyvet készítő Szabó-Székely Ármin nem az alapmű új változatát írja meg, hanem – feltehetőleg a rendezői intenciónak megfelelően – hol atomjaira bontja, hol más szempontból újraépíti azt. Madách sorai hol változtatás nélkül hangzanak el, hol teljesen eltűnnek, s a helyükre mai szövegek, esetenként vendégszövegek lépnek. Néhány színre – Egyiptomra, Párizsra, Londonra – legfeljebb egy-egy híres sor vagy motívum utal, és az sem feltétlenül az eredeti helyére ékelődik. Ugyanakkor a második felvonás voltaképpen két madáchi szín (Konstantinápoly, Prága) hosszasan kibontott parafrázisa.

Székely Kriszta és Szabó-Székely Ármin megközelítése több értelemben is eklektikus. Egyfelől vállaltan az, hiszen nem egyetlen formát, nyelvet, eljárást alkalmazva szerkesztik újra a Tragédiát. Másfelől igaz az is, hogy a koncepció és a játékötletek minősége is hullámzó – úgy is fogalmazhatnék, igencsak változó, hogy a madáchi jelenetekről, illetve a felvetett, kortársi aspektusból vizsgált kérdésekről, problémákról mi jut eszükbe az alkotóknak. Az első felvonás expozíciója sokat sejtet és sokat ígér: a hamvas emberpár megfelel a konvencióknak, ám Székely Kriszta rendezésében az Úr és Lucifer is nő. Míg Szirtes Ági köznapinak látszó, ám tekintélyt sugárzó istene csaknem a játék végéig abszolút nemtelen jelenségnek tűnik, Pálmai Anna mint Lucifer vonzó és finoman, okosan csábító nő, aki nemcsak intellektuálisan, de érzékileg is hatással van az ifjú emberpárra (elsősorban persze Ádámra). Emellett a színésznő orgánuma arra is remekül alkalmas, hogy Lucifer gyakorlatilag a narrátora legyen az utazás folyamatának, aki a nézőt is az orránál fogva képes vezetni azáltal, hogy saját, szubjektív (és többnyire cinikusan kesernyés) világlátását mint a valóság objektív leírását közvetíti számára. Az ifjú Ádám és Éva persze védtelenebb a nézőnél – ők még csillogó naivitással fedezik fel a világot (igaz, Éva már korán rendelkezik azzal a képességgel, hogy vágyai igazolásához megfelelő ideológiát találjon). Lengyel Benjámin és Mentes Júlia természetes, minden tettetett naivitástól mentes alakítása nemcsak a hamvas bájt érzékelteti illúziókeltően, hanem azt is, ahogy ez az állapot a frissen megélt tapasztalatok által kezd megváltozni. Ezeket a tapasztalatokat pedig az első felvonás zanzásítva eljátszott vagy éppen csak néhány sorukkal megidézett színei körkörösen rendezik el: Ádám szinte egyszerre ábrándulhat ki a demokráciából, a diktatúrából, a hedonizmusból – mintha olyan hármas úton állna az ember, ami sok mindennel kecsegtet, de mégsem vezet sehova. Ezt a furcsa lüktetést, a dinamika statikusságát, a sok felfedeznivaló közötti elveszettség érzését nemcsak a szöveg adja vissza érzékletesen, de a mozgás is: a felvonás eleve úgy indul, hogy a szereplők megkomponált rendszerben, de mégis összevissza bóklásznak, haladnak, sietnek át a színen, hosszú időn keresztül – a határozott mozgás céltalanságának érzetét az egész felvonás alatt hatásosan közvetíti a Vadas Zsófia Tamara által komponált koreográfia.

 

Lucifer 1

Lengyel Benjámin, Szirtes Ági és Mentes Júlia (fotó: Horváth Judit)

 

A második részben az emberpár nemcsak korosodott, de minden kezdeti naivitását elvesztette már, s többé-kevésbé asszimilálódott a sok jóval továbbra sem kecsegtető világhoz. Ádámot itt már Elek Ferenc, Évát Rezes Judit játssza, ami felveti azt a kérdést, hogy miért szükséges az emberpárnak öregednie, ha a játék nem a folyamatokra, az idő múlására, hanem az eszmék, ideológiák, képzetek és tévképzetek váltakozásának körkörösségére koncentrál. Amire a választ alighanem Lucifer mondata adja meg: „Nem az idő halad, mi változunk.” A tapasztalatok formálják az embert, az „idősebb” Ádám(ok)on és Éván nem a kor, hanem ez a „formálódás” látszik. A második felvonás pedig éles stílusváltást jelent az elsőhöz képest. A konstantinápolyi és a prágai jelenetet erős iróniával dolgozza át a rendezés. Előbbi már-már parodisztikusan prezentálja a homályos eredetű, fanatizmussal átitatott, soha véget nem érő vallási-ideológiai vitákat, illetve az ezekhez igazodó, ezekből hasznot húzó egyházi és világi intézményeket, személyeket. 
A prágai szín parafrázisa pedig a kortárs fogyasztói társadalmat jeleníti meg, a jövőbe transzponálva azt. Lucifer már mesterséges intelligenciaként működik, Ádám híres kutató, aki csak úgy képes előteremteni a pénzt a főként szépészeti beavatkozásokra koncentráló Éva számára, hogy valótlanságoktól hemzsegő környezettanulmányokat ír egy nagyvállalat számára. A háttérben a színészek alkotta zenekar játszik, szórakoztató tévéműsorok rémes külsőségeit is megidézve (jelmezükkel és parókájukkal is). De a zene nem pusztán hangulati aláfestés és nem csupán az irónia eszköze; hangsúlyos pontokon asszociatív ereje, jelentése is van: a Marseillaise-t (és vele a francia forradalomhoz kötött illúziót) például a chilei eredetű mozgalmi dal, a korábban több magyar zenekar által is feldolgozott „Törd a kerítést!” energikus, erőteljes előadása váltja ki. Elek Ferenc éppúgy remek az alkalmazkodni próbáló, önérzetes, tutyimutyi, de azért fel-fellobbanó Ádám szerepében, mint Rezes Judit az ideákon végleg túllépett, érzelmileg kevéssé kötődő, függő Évaként. Rajkai Zoltán több kiválóan karikírozott karaktert is színre hoz, a többiek pedig markánsan formálják az ideológiai/fogyasztói divatot követő, esetenként azt diktálni próbáló tömeget. Emellett többnyire szellemesek a dialógusok, találó az irónia is. Csak az nem érződik igazán, hogy 
a szemléletes állapotrajz mennyiben függvénye az életcél- és/vagy istenkeresésnek. 
És nem látom azt sem, hogy a valláshoz, kortárs ideológiákhoz, illetve a csordamentalitáshoz, a számítógépek, az influenszerek, az MI világához való viszonyunkról igazán eredetit, izgalmasat mondanának az egyébként találó és mulatságos jelenetek.

A harmadik rész a korábbiaknál sokkal inkább emlékeztet Az ember tragédiája hagyományos interpretációira. Nem a képeskönyvszerűen érdektelen előadásokra gondolok persze, hanem azokra a bemutatókra, amelyek lényegi mondandójukat a keretben fogalmazzák meg, s magukkal a történelmi színekkel kevesebbet tudnak kezdeni. A futurisztikus színek interpretációja Székely Kriszta rendezésében is illusztratív (ami különösen a Falanszter esetében meglepő), annak ellenére is, hogy az idős Ádám alakjába Bezerédi Zoltán szépen sűríti a sokat látott ember bölcsességét és az idős korra is megőrzött kíváncsiságot, nyitottságot. És az utolsó jelenetben is az Úr és Lucifer szembenállása a hangsúlyos – 
a szerelem, az összetartozás erejébe kapaszkodást mint éltető erőt az álom szörnyűségével szemben a Katona előadása sem tudja igazi erővel érzékeltetni (a három Ádám – két Éva koncepció sem könnyíti meg ezt). Az Úr „kilépése nemtelenségéből”, teremtményeihez való viszonyának megváltozása viszont érzékletes, s a játék végére is marad egy igazán találó gesztus. Miután mindenki elhagyta a színt, a hátra maradt Lucifer elővesz egy piros almát, az asztalra teszi, és a nézőkre tekint, mielőtt kimegy. Nos, ki mer beleharapni? És mit kezd a megszerzett tudással?

Urbán Balázs

Mivégre vagyunk e világon – megúszhatatlan kérdése ez az emberi létnek, akár vallásos valaki, akár nem. Ám Madách nem pusztán az egyén szempontjából, hanem társadalmi-történelmi aspektusból veti fel a problémát Az ember tragédiájában. Izgalmas szembesülésre ad lehetőséget a Katona József Színház Székely Kriszta rendezte előadása, mit jelent e történetfilozófiai mű egy a negyvenes évei elején járó színházi alkotó számára. Kritikáját Urbán Balázs természetesen az előadás címének – Embtrag – ígéretével, értelmezésével kezdi a látottak alapján.

Hevesi Sándor 35 éves, amikor először próbál szakítani 1908-as rendezésében a Tragédia játszásának Paulay Ede megalapozta hagyományával, de – mint az a korabeli reflexiókra támaszkodó szakirodalomból kitetszik – igazán ez csak az 1923-as Nemzeti színházi bemutató alkalmával sikerült neki, 100 éve immár, amikor is kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójává. Hevesi pályarajzának negyedik, egyben utolsó részében jutott el Balogh Géza eddig a pontig. Idézett forrásaiból az is kitűnik, hogy a nemzeti konzervatív erők gondolkodásmódja mit sem változott ez idő alatt, a Nemzeti Színház igazgatójával szembeni elvárásokat tekintve sem.

A tudós rendező-direktor Hevesi írt drámát is, jobbára azonban klasszikus regényeket adaptált színpadra; kortársunk, Spiró György, a tudós drámaíró pedig élete egy szakaszában volt színidirektor, no nem a Nemzetiben – ott „csak” dramaturgoskodott –, hanem Szolnokon, a Szigligeti Színházban, s olykor rendezett is. Prah című, sokfelé játszott, vágyakról, perspektívákról és társadalmi meghatározottságokról szóló s időtállónak tűnő darabját most a celldömölki Soltis Lajos Színház mutatta be Gál Tamás, a komáromi Jókai Színház igazgatója rendezésében – az előadásra Turbuly Lilla reflektál.

Ugyancsak kortárs szerzők műveinek bemutatóiról szól Józsa Ágnes ajánlója: Légrádi Gergely Énis, teis című, Göttinger Pál rendezte darabja a szombathelyi Weöres Sándor Színházban a hatalmi visszaélések utóbbi években felszínre került problémájával foglalkozik, Kerékgyártó István Skorpiója a Belvárosi Színházban, Máté Gábor rendezésében a piaci szereplők értékválságával, míg a Katona József Színház Kamrájában Kocsis Gergely színművész a Kedd című előadás szerzőjeként és rendezőjeként mondja el gondolatait a körülöttünk lévő világról játszótársaival.

A Thealter elnevezésű, immár 33. alkalommal megrendezett független színházi fesztivál – mint beszámolójában Ódor Klára írja – azoknak szólt idén is, „akik képesek látni, továbbá szembenézni mindazzal, ami körülöttünk zajlik napjainkban”. A kritikus krónikás úgy látja, 2023-ban a női rendezők és színésznők uralták a hat napot – tán nem véletlen, hogy az anyaság, a családon belüli erőszak több produkciónak is témája volt.

Ezzel szemben a Salzburgi Ünnepi Játékokon járt Cseh Andrea Izabella szerint a fesztivál új művészeti vezetőjét, Markus Hinterhäusert többek közt éppen a női karmesterek és rendezők ez évi távolmaradásáért okolják. Bírálják továbbá azért is, hogy „becsempészte idén is Teodor Currentzist – azt a karmestert, aki az Ukrajna elleni háborúval kapcsolatos hallgatása miatt máshol persona non grata”. Érdekes észrevétele továbbá szerzőnknek, hogy a fesztivál két Verdi-premierjének befogadása szinte feltételhez kötött volt, amennyiben a filmművészet klasszikusainak mély ismerete nélkül nehézségekbe ütközött.

Az Örkény Színház Suttogások és sikolyok című Bergman-adaptációjának nyilván nem feltétele az alapjául szolgáló film ismerete, de az összehasonlítás óhatatlanul kínálkozik, miként az Urbán Balázs írásából is kitűnik.

Egy ugyancsak nem éppen ideális, ám zsidó család története az Unokám, Benjamin, Ljudmila Ulickaja darabja a székesfehérvári Vörösmaty Színház Pelikán Fészek nevű játszóhelyén (az elnevezés mintájául gondolom a Kolibri Fészek szolgált, ejsze a Pelikán is madár) – V. Gilbert Edit kritikájából az is kiderül, hogy egy orosz színház műsoráról épp most veszik le a művet a főszereplő és 
a szerző háborúellenes kiállása miatt.

  1. Magyari Imre a Réka és az Oltatlanok című legutóbbi Pintér Béla-bemutatóról írva utal egy kocsmai élményére, amikor is saját fülével hallotta, hogy „valaki lelkesen éltette Putyint”. Magáról 
a műről szólva ugyanakkor fenntartásokat jelez ő is, miként V. Gilbert Edit is az Ulickaja-drámát illetően.

Bauer Krisztina Fortélyos félelem című egyfelvonásosa szinte összefoglalása ama problémahalmaznak, amelynek elemei az e számunkban közölt írásokban mind ott vannak.

Szücs Katalin Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1