A szerelem különféle hatásai
Shakespeare: Vízkereszt – vagy bánom is én – Szolnoki Szigligeti Színház
Áttetsző tengervíz és naptól csillogó, habzó levegő érzete tölti be a tökéletesen üres színpad egész terét. Táncosok örvénye kavarog a leheletvékony fóliákat lengető trégerek alatt. A felszínre kerülő „megmenekültek” – kisebb nejlonfoszlányokkal bajlódva – távoztukban még megszabadulnak a haboktól, s megnyugszik a kép. Már épp megértjük, hogy igen, ez volt itt a mindenki sorsát megváltoztató hajótörés, amikor a kéken ragyogó háttér előtt besétál a történetbe Shakespeare és Erzsébet királynő nagyon angol és nagyon dekoratív kevercse (Radó Denise), s – mintha mondaná: Take it easy! – megnyugtatja a nézőket. Ne törődjünk a ritkán értelmezett címmel, hisz mondhatnánk helyette bármi mást. És végül tekinthetjük az egész menten beálló kavarodást afféle vízkereszti mulatságnak is. Lazuljatok és figyeljetek! Jó lesz!
A vendégül hívott bukaresti Vladimir Anton rendezésében, Nádasdy Ádám fordításában, Kész Orsolya és Vörös Róbert dramaturgi közreműködésével jött létre a szolnoki bemutató. A helyi erőkre készült, az alap-anyagot alaposan megrövidítő, de azt egy szépen öltöztetett, s mindig jókor megszólaló királynői narrátorfigurával ki is bővítő színpadi adaptáció Vladimir Anton és Kész Orsolya munkája. A díszlet tervét a rendező és a jelmezeket is tervező Erős Hanna készítette, a főbb szereplőket egy-egy személyükre szabott, karakteres mozgásfajtával, s ha kellett, az üres teret képzelt utcákkal is megajándékozó koreográfus pedig Bodor Johanna volt. A Shakespeare-verseket megzenésítő, s az egész előadás légiességéhez nagyban hozzájáruló zeneszerző és zenei vezető, Rimóczi Mónika segítségével egy, a legjobb értelemben vett „kapuszínház”, korhatár nélküli közönségcsalogató előadás született.
Bíró Panna Dominika és Polgár Kristóf
(forrás: Szolnoki Szigligeti Színház)
A sokaknak ismerős, több szálon futó történet lényege megmaradt: egy kétpetéjű ikerpár mindkét tagja, Viola (Bíró Panna Dominika) és Sebastian (Polgár Kristóf) is megmenekül a hajótörés után, de nem tudnak egymásról. S közben, mielőtt újra találkoznának, a kor dramaturgiai divatja szerint összecserélődnek, s hasonlóságuk miatt sokan kétségbe esnek. A biztonsági okokból fiúnak öltöző Viola sorsát követjük elsősorban, aki mihelyt beáll szolgálni urát, a szomszéd úrnő, Olívia (Pertics Villő) kegyeiért esdeklő Orsino herceget (Csákvári Krisztián), menten bele is szerelmesedik gazdájába. Az ő egyre erősödő, ám titkolt érzelme a legerősebb vágy ebben a történetben, sőt, ebben az előadásban is. Bíró Panna Dominika mindvégig szépen viszi és tartja is ezt a mély és sodró szenvedélyt. Kell is nagyon az ő figurájának egyértelműsége, hiszen a többi szereplő inkább csak egyfajta vágyott szerepet próbálgat, mikor az elérni kívánt, nagy kapcsolatra készül.
Az ókori, vagy hát Shakespeare előtti Illyriában vagyunk. Ez a terjedelmes régió annak idején a Balkán-félsziget északnyugati részét jelentette, vagyis a helyszín a mai Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Koszovó és Észak-Albánia, a sokat emlegetett nagy víz pedig nem más, mint az Adria. A személyeket jellemző és szolgáló, kényelmes és kortalan ruhák egy része mintha őrizne némi földrajzi meghatározottságot, de nagyon keveset. Csákvári Krisztián karcsú Orsino hercege a maga palotabeli, modern edzőtermében próbálja elviselni jobbára képzelt, s inkább csak a visszautasítást nem tűrő, kamaszos szenvedélye kínjait. Pertics Villő Olíviájának gyásza egy pillanatra sem tűnik mélyen megéltnek, inkább csak azt látjuk, mekkora kínban van magával ez az igazi arcát még meg nem találó, a mostanit aranyfényű púderrel takargató, karcos természetű, nyekergő nevetésű ifjú nő. Mindazonáltal, ez a figura a leginkább mai teremtés a színpadon, a maga kacifántos rámenősségével és téveteg erőszakosságával.
Olívia udvarának hangulatfelelőse Feste, az énekes bohóc. A szépen éneklő Dósa Mátyás egy rendezőileg kissé felstilizált, a bohócbölcsességet tán még kevéssé birtokló, de lírailag fölfelé húzott figurát, egy magával nagyon is elfoglalt ifjú művészt hoz elénk. Nem a többiekre, hanem leginkább magára van rálátása, s ez csökkenti kissé humorérzékét. De miért is ne lehetne egy ilyen fiú is ebben az udvarban?
Dósa Mátyás egyébként egy 2009 decemberében bemutatott szolnoki előadásnak, az Iglódi István által rendezett Vízkeresztnek volt Sebastianója. Annak, amelynek Orsino hercege, Barabás Botond most a boldogtalan kapitányt, a Sebastian hívéül szegődő Antoniót játssza, elegánsan viselve a fiú visszautasítását. Annak, amelynek a most nem is csupán színháztörténeti sárga harisnyát, de teljes sárga „szett”-et viselő Malvoliója, Mészáros István volt – az akkori Mészöly Dezső fordítás szerint – a Keszeg Andrása. A migrénes homlokát hideg merőkanállal hűsítő, „kopasz kaktusz”-nak csúfolt, ketrecbe zárt Malvoliót a végén érezhetően megsajnálja a közönség, Gombos Judit élettel teli, csodálatos nevetésű Máriáját pedig akár egész este elnézné. A nemrégiben Aase-díjat kapott Gombos Judit az egyetlen fellépő, aki megőrizte szerepét a tizenöt évvel ezelőtti előadásból, s el tudom képzelni, hogy jön még rendező Szolnokra Vízkeresztet rendezni, aki évek múlva szintén vele játszatja majd Mária asszonyi bölcsességgel, nagyvonalúsággal és humorral vértezett figuráját.
Kedvesen pokolravaló és arányosan zajos Olívia házanépének problémás agglegénycsapata, Molnár Lászlóval Vitéz Böfögi Tóbi és Vándor Attilával Vitéz Fonnyadi Ábris szerepében. (Hogy Molnár László Tóbijának remek hangsúlyú, visszatérő mondatát – „Nem iszunk valamit?” – sokan hazaviszik és meg is ismétlik, azt azért is gondolom, mert magasról, a páholyok egyikéből nézve a közönséget, meglepetten kellett megállapítanom: Pesten egy színházi este közönségét tekintve nagyjából 10 nőre jut kb. 2 férfiú, míg Szolnokon ez az arány az adott csütörtök estén nagyjából 5:5 volt!)
A végén, ahogy az egy vígjátékban illik, mindenki párjára talál. Igen, az ikrek is meglelik az elveszettnek hitt másikat, ebben az előadásban azonban az ő találkozásuk nem elég hangsúlyos. Vladimir Anton apró finomságokra is ügyelő, jó ütemű és célratörő rendezésének ez az egyetlen hiányzónak érzett pillanata. Szövegileg megvan, de az összekapaszkodásuk, vagy legalább a látványos szembefordulásuk erősen hiányzik.
Látván a szolnokiak fóliafelhőkbe burkolt, remek zenéjű, s biztos rendezői kézzel vezetett előadását, mint minden néző, magam is töprengtem: végül is miről van itt szó? Arról, hogy kiben-kiben miként is működik, s hogy egyáltalán: mi a szerelem. S így jutott eszembe Lope Felix de Vega Carpio: A szerelem különféle hatásai című, Nemes Nagy Ágnes által fordított szonettje:
„Elájulni, s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge,
és Tőle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, örjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
hinni, hogy a pokol visz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta tudja.”
Gabnai Katalin
Prológus
Tudományos publikációk elején divat ma kulcsszavakat megjelölni, nyilván az online keresés könnyítésére. Esetünkben – nyomtatott lap lévén – nincs jelentősége ennek, ám érdekes módon úgy csengenek össze fogalmak, gondolatok, problémák az itt következő írásokban, hogy akár bizonyos kulcsszavak, kulcskifejezések is kiemelhetőek mint a szám egészének meghatározói. Ilyen a „járvány”, a „szövegváltozatok” vagy a fiatalok perspektívái. A szerelmet nem ildomos idesorolni, hiszen a művészetnek évezredek óta az egyik fő témája, inspirátora, legyen beteljesült, viszonzatlan, tragikus, plátói stb. Shakespeare Vízkereszt, vagy… című drámájában több típusa is tombol. A szolnoki Szigligeti Színház előadása Gabnai Katalint ama kérdésfelvetésre késztette, „hogy egyáltalán: mi a szerelem”. Mintha csak erre válaszolna Hubay Miklós drámájának címe: Ők tudják, mi a szerelem, amelyet a Nemzeti Színház mutatott be legutóbb, s 2024-ben elkészült a filmváltozata is, ugyancsak Udvaros Dorottya és Blaskó Péter főszereplésével, mint arról Varga Kinga Anikó tudósít.
Mindhárom miskolci előadásnak, amelyekről Urbán Balázs írt, meghatározó, de legalábbis fontos eleme a szerelem. Első látásra – lásd Rómeó és Júlia; kitörési lehetőségként egy végtelenül reménytelen, lehúzó közegből – lásd A Nyugat császára, vagy megfakulván a többéves kapcsolatokban – lásd a Pókfonálon című kortárs román családi dráma előadását.
Lényegében családi tragédia elbeszélése Szophoklész Elektrája, amelynek kolozsvári bemutatója kapcsán Darvay Nagy Adrienne – aki szerint (Jan Kottra is hivatkozva) Elektra „a női Hamlet” – megidéz egy több mint húsz évvel ezelőtti, magyar vonatkozású athéni előadást is.
Kétségtelenül van hasonlóság Elektra és Hamlet történetében, s ha nem feszítené szét e bevezető kereteit, szívesen polemizálnék is Darvay Nagy Adrienne-nel, vajon biztosan tudható-e, hogy Hamlet anyja, „Gertrud semmit nem tudott a bűntettről”, szemben Klütaimnésztrával, aki „be is vallja tettét”. Mindenesetre a Budaörsi Latinovits Színház Alföldi Róbert rendezte Hamletje – H.ml.t címmel – egy lehetőség az összehasonlításra. De Józsa Ágnes ezzel együtt egy másik produkcióra is felhívja ajánlójában a figyelmet: a Horváth Csaba most ötödéves fizikai színházi rendező, koreográfus osztályába járó Hevesi Fanni vizsgarendezésére, aki Hajnóczy Péter A Halál kilovagol Perzsiából című kisregénye alapján hozott létre előadást a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
Osztálytársa, Kondákor Ajsa Panka a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabját állította színpadra. A műnek – mint Fried Ilona reflexiójából kitűnik – öt szövegváltozatát ismerjük, ahogyan Brecht Galilei élete című drámájának is – ez viszont már D. Magyari Imrének az Örkény Színház bemutatójáról szóló írásából derül ki. Urbán Balázs ugyanerről a Polgár Csaba rendezte előadásról gondolkodva a D. Magyari Imre által megfogalmazott kételyekre – jóllehet nem ismerte azokat – is válaszlehetőséget kínál.
Brecht egy másik drámáját, A gömbfejűek és a csúcsfejűek címűt említi Ménesi Gábor interjújában Hegedűs D. Géza a körülöttünk lévő világról és benne a színház feladatáról szólva.
Szavaival egybecseng Cseh Andrea Izabella konklúziója, aki Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című művének két előadását, a Budaörsi Latinovits Színházét s a bécsi Burgtheaterét hasonlítja össze.
Az előbbit rendező Hegymegi Máté kortársa Tarnóczi Jakab, aki rendre a fiatalok életérzéséről tudósít előadásaival a Katona József Színházban – Lénárt Gábor a legutóbbira, a Radical Relax címűre reflektál e számunkban.
Szűcs Katalin Ágnes
Mutató 2024_09_10
Szűcs Katalin Ágnes
ÖRÖMMEL DOLGOZNÉK ÖNÁLLÓ KOREOGRÁFIÁN
Beszélgetés Widder Kristóf rendező-koreográfussal
Az interjút készítette: Józsa Ágnes
BALÁZS BÉLA ÍRÁSAI A SZÍNHÁZRÓL
Egy Olaszországban megjelent kötet margójára
Fried Ilona – Lenkei Júlia
Színészek, táncosok a kifutón
Józsa Ágnes
34. Thealter
Ódor Klára
Cordelia O’Neill: Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá – Loupe Színházi Társulás
Gabnai Katalin
Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja – Y Csoport, B32 Galéria és Kultúrtér
Varga Kinga
Kiss-Végh Emőke: Romantika – Örkény István Színház, Dollár Papa Gyermekei
Lénárt Gábor
A CIRKUSZMŰVÉSZET MÚLTJÁNAK MEGŐRZÉSE
A Csodálatos Cirkuszvilág című kiállításról
Varga Kinga
Molnár Ferenc drámáiról az Örkény színházi Liliom ürügyén
Magyari Imre
Molière: A fösvény – Szolnoki Szigligeti Színház
Szekeres Szabolcs
„BOLDOG LESZ AZ ÉN KICSI VÉREM...”
Pintér Béla: Idegen Test – Pintér Béla és Társulata, Átrium
Magyari Imre
„Boldog lesz az én kicsi vérem...”
Pintér Béla: Idegen Test - Pintér Béla és Társulata, Átrium
„Felebarátom a darab minden egyes szereplője. A testvéreim, kikről nemrég még azt gondoltam: idegen lelkek, idegen testben” – írja Pintér Béla kissé talán kimódoltan a szórólapon. (Milyen szép lenne, ha jutna pénz egy gazdagon illusztrált, vaskos műsorfüzetre! Nem jut.) Illetve lehet, hogy ezt nem ő írja, hanem nekem kell gondolnom, kissé kimódoltan. (Amitől még ő is gondolhatja.) Az idézett két mondat előtt ugyanis ez áll: „Eredetileg a »Mások« munkacímet adtam készülő darabomnak, bízva abban, hogy az előadás után így sóhajt majd fel a néző: Lám, ők sem mások!”
A darab tehát az LMBTQ+ identitásúak világában játszódik. Akikről én már rég úgy gondolom, hogy nem mások, illetve, hogy részben természetesen (és még véletlenül sem természetellenesen!) mások, részben pedig tényleg nem azok. Magyarországon az egyik legnyomasztóbb jelenség, hogy sokan értéktartalmat – ha véletlenül pozitívat, az is félrevisz – tulajdonítanak olyan szavaknak, amiknek pedig egyáltalán nincs értéktartalmuk: zsidó, cigány, meleg, leszbikus, alkoholista, újabban migráns – és ha valaki a felsoroltak közül több csoportba is tartozik (meleg alkoholista migráns, miért ne), akkor annak végképp annyi. Hogy a színházban, a filmen is megjelent a melegekről és társaikról való beszéd, nem meglepő, hisz a politika napi szinten uszít ellenük, folyamatosan, ocsmányul és gátlástalanul. Többek közt ennek mentén dekonstruálta Kovalik Balázs a Liliomot Budaörsön, ugyanott erről beszél Székely Csaba Öröm és boldogsága Alföldi Róbert rendezésében. Sőt Schilling Árpád a Krétakörrel már 2004-ben meleg közegbe helyezte, számomra kissé erőltetetten, Molière Mizantrópját. De gondolhatunk mondjuk Oli úr Bajor Imre alakította figurájára a populáris kultúrához sorolható teleregényből, a Szomszédokból (1987 májusától 331 részt láthattunk!).
És most Pintér Béla is ezt a közeget választotta. A cselekmény határozottan bonyolult, az előadás kivételesen nem is fér bele kilencven percbe: majdnem két óra.
Adorjáni Bálint és Szabó Kimmel Tamás (fotó: Mészáros Csaba)
Egy leszbikus esküvővel indul a történet, Alexa-Alexet (Messaoudi Emina) és Szilvit (Péter Kata) adja össze egy meleg, magyar származású német pap (Adorjáni Bálint), aki maga is összeházasodott a párjával, egy szintén katolikus pappal – én változatlanul vevő vagyok az ilyen pintéri túlcsavarásokra.) Alex nőnek született, de férfinak érzi magát, a múltjáról annyit tudunk meg, hogy a nevelőapja időnként a kezeit csókolgatta, majd megerőszakolta. Szilvi nemrég még feleség volt, húsz hosszú évig, de tavaly találkozott Alex-szel. Az esküvőn ott a volt férj, Jenő (Takács Géza) is, aki idővel idegen test lett számára: sokjelentésű cím ez. Sőt, valamiért ott van Benjámin (Szabó Kimmel Tamás) is, az esküvővel párhuzamosan azt is látjuk (mintha azt látnánk), hogy a telefonján lejátssza az esketés néhány részletének felvételét a barátjának, Milánnak (Adorjáni Bálint), különös tekintettel az ott elhangzó almafás dalra, amit Éva (Fodor Annamária) ad elő Arnold (Jankovics Péter) és Bence (Szabó Zoltán) gitárkíséretével. Végül is szinte mindenki a színpadon van, akiknek a sorsa egymásba kapcsolódik majd, vagy már egymásba is kapcsolódott korábban, hisz különben nem lennének itt. A dalban az Éva születésekor ültetett almafa (!) így beszél: „Embertestvér, elbúcsúzom. Véget ér az élet. / Az almafák csak ennyit élnek, irigyellek téged.” Amire Éva sírva így felel: „Az én időm is véges. / Ó, én is megyek! Én is megyek nemsokára, testvérem.” Ez az elégikusság, nagyon vékony szálként, de végighúzódik a darabon. Pintér Béla jövőre lesz ötvenöt, az 1885 márciusában született Kosztolányi, akinek a neve elhangzik az előadásban és utalnak erre a versére, fiatalabb volt, amikor 1933-ban a Hajnali részegséget írta. A fák aranykeze messzire elér…
Ha egyáltalán probléma az elmúlás közeledte, csak úgy általánosságban az. Konkrétabb gond, hogy Szilvi és Alex gyereket szeretnének, akinek az utóbbi, ugye, nem lehet az anyja, hisz férfi, de nem lehet az apja sem, hisz biológiailag nő. Egy meleg pártól kapott hímivarsejttel termékenyítik majd meg Szilvi petesejtjét, illetve nem az övét, hanem…
Itt megszólal egy mobil, Milán érkezik Benjáminhoz. (Bár mintha egyszer már megérkezett volna. Vagy Beni csak átküldte neki a dalt?) Ők is egy pár, Milán a miniszterelnökséget vezető miniszteri kabinetiroda tanácsadó testületének megbízott elnökhelyettese, Beni is ott dolgozik. Innentől kezdve a mobilokhoz hasonlóan a napi politika is folyvást becseng a képbe, szó szerint, hol Habony Árpi telefonál, hol Szíjjártó. (Ezek kabarépoénok, ami nem baj, bár nem a legcizelláltabbak. Évát Pál Évának nevezni viszont nem ízléses, hisz Csepregi Éva mellett volt egy Pál Éva nevű, háttérbe szorított énekesnő a Neoton Famíliában.) Milán most persze jobban teszi, ha kikapcsolja a telefonját, mert nyilván lehallgatják. És a téma csak rájuk tartozik: Beni gyereket akar. Ő, ugye, biológiailag nő, Bettina, de olyan jól sikerült a hormonkezelése, hogy most Szabó Kimmel Tamás játssza. Csak épp szülni szeretne. Milántól azonban nem eshet teherbe, mert Milán, aki valaha szintén férj volt és lányai vannak, elköttette az ondóvezetékét. Arni lenne a jelölt, aki ott gitározott az esküvőn és Beni egykori gimnáziumi iskolatársa. Nem veszélyes, tíz éve él boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban a basszusgitárossal. Milán tiltakozásába még Orbán Viktor is belekeveredik egy pillanatra: „És akkor hogy lesz ez az egész? Besétálsz majd kurva nagy terhes hassal a kabinetirodába? Ahol még azt sem tudják, hogy mi össze vagyunk házasodva? Jön szembe a folyosón a Miniszterelnök Úr, ránéz a hasadra és azt mondja, hogy »Na, Benjámin! Erre mondják azt mifelénk, hogy Utánozás, majomszokás!«” Beni azonban előáll egy remek megoldással...
Nem mesélem tovább a történetet, talán csak annyit még, hogy Gergő és Arnold is összeházasodnak, méghozzá Görögországban, az ortodox liturgia szerint, mert Gergő apja görög. És hát Gergő is gyereket szeretne. Mind a három pár gyereket szeretne.
Éváról kiderül, hogy ő férfinak érzi magát, de – a pintéri csavar! – homoszexuális férfinak. Mint ilyen csábítja el Jenőt, aki első lelkesedésében (közvetlenül hisztériukus dührohama után) feleségül kéri.
Pintér Béla igen fantáziadúsan bonyolítja a történetet, sőt történeteket. Azért is jó, hogy több szál van, mert a néző biztos elveszít egyet-kettőt, pláne, ha azt sem tudja, mi a ROPA-módszer, mint én. (Nekem amúgy [viszonylag] könnyű, én megkaptam a szövegkönyvet Jékely Annától, köszönet érte.) Netán azért, mert nem emlékszik, ha látta egyáltalán, a 2023-as Réka és az Oltatlanokra, amihez pedig Pintér, ha nem is szorosan, de hozzákapcsolja az Idegen Testet. A díszlet pedig Az Imádkozót (2022) idézi, csak most nem a Szabadság-szobrot látjuk a piros-fehér-zöld hegyek tetején (látvány Gergely-Farnos Lilla), bár azt egy ideje a valóságban sem láthatjuk, keresztelik. Valahol Budapesten vagyunk, meg Szentendre, Pomáz környékén. És pár percig Görögországban.
Gálvölgyi János az Idegen Test című előadásban – Pintér Béla és Társulata (fotó: Mészáros Csaba)
Az előadás egy bizonyos pontján megjelenik Jenő apja. Gálvölgyi János játssza. Nekem rendkívül imponál, hogy élete hetvenhetedik évében nem a babérjain ül, hanem dolgozik, láthatóan nagy örömmel és játékkedvvel. S visszafogottan, minden harsányság és túlzás nélkül. Alázattal. És hát nagyon jó. Maga a figura, idősebb Kertész Jenő persze rendkívül hálás szerep. Karikaturisztikusan elrajzolt bornírt fideszes (egykori MSZMP-s), aki most épp arra akarja rávenni a fiát, hogy menjen el bérmálkozni, Valentin atya szeretettel várja a hittanórákon. (Hogy Éva elcsábítja, azt túlzásnak érzem, a túlcsavarás túlcsavarásának.) És Pintér juttat Gálvölgyinek egy abszolút ziccert is, ő a váratlanul megjelenő Kati néni, Milán Lajosmizséről felutazó anyja (jelmez Hornyák Dóra). Nagyon utálja a mocskos buzikat, végigvágna a hátukon egy karikás ustorral...
Erről akkor beszél, amikor Beni éppen otthonszül. Kicsit összetorlódtak az események. Beninek Szilvi segít, aki majdhogynem transzba esik: „Megcsináltuk! Megcsináltuk! Megszületett a gyönyörű kisbaba! És meg fog születni az én gyönyörű kisbabám is! […] És nem lesz idegen test, hanem test a testemből, vér a véremből! És boldog lesz az én kicsi vérem élete itt Magyarországon, ahol boldogan és szeretetben fog élni minden ember!” De mintha nem lenne olyan biztos mindebben. Ahogy mi sem. Persze, a transz… Menjünk mindannyian a jó büdös transzba.
Mindent összevéve: a sok jó pillanat ellenére szerintem kicsit fáradt a szöveg, ahogy kicsit fáradt lehet Pintér Béla is. Amit a legkevésbé sem csodálok. Emberfeletti, amit csinál. Darabot ír, rendez, majdnem minden este játszik igen erős ellenszélben. És működtet, fenntart egy társulatot, mindezt akkor, amikor még nem él boldogan és szeretetben minden ember. Számomra erőt adó példa.
Az Idegen Test érzékenyít is, persze. De a Pintér Béla és Társulata közönségét, legalábbis a zömét aligha kell érzékenyíteni. Tudjuk, hol élünk. De azzal nem árt szembesülnünk, milyen is, amikor valaki, akaratától függetlenül, idegennné váik, mert azzá teszik a közegében, az életében, a testében. A hazájában.
Magyari Imre
