Uncategorised

Én vagyok az, aki szereti a régi, mondjuk a felvilágosodás előtti magyar irodalmat (is): nemcsak Janus Pannoniust és Balassit (őt nem is annyira), hanem a középkori legendákat, a gestákat, a humanista emlékiratokat, a virágénekeket, az iskoladrámákat, köztük a csíksomlyói passiókat, Heltait, Tinódit, Pázmányt, Zrínyit, Kemény Jánost, Bethlen Miklóst, Rákóczi Ferencet, Mikes Kelement, Bethlen Katát, Szenci Molnár Albertet, Szepsi Csombor Mártont, Tótfalusi Kis Miklóst, Apáczai Csere Jánost is. Azért persze senki ne gondolja, hogy töviről hegyire áttanulmányoztam minden mű minden sorát… De olvasgatom őket. És mindegyik, éppen olvasott szöveg élmény, élvezet, sőt menedék számomra, egyetemista korom óta. És hát szeretem ezeket az embereket (Balassit, mint tudjuk, kevésbé), a Descartes, Galilei, Kopernikusz hívének számító, Magyar encyclopaediát író, mindössze harmincnégy évet élt Apáczait például, Apáczai kollégát, bár mindig elfelejtem, hogy Gyulafehérvárról ment-e – korántsem jókedvében – Kolozsvárra tanítani, vagy fordítva. A lényeg, hogy a tanítványai követték… Hollandiában járva elutaztam Utrechtbe, amely város egyetemén szintén tanult valamikor, s ahol egyébként az Encyclopaedia 1665-ben megjelent; besétáltam az egyetemig, aztán vissza az állomásra, minimalista zarándoklat. Egy üres teremben megláttam egy magányos zongorát, eljátszottam rajta a Lovamat kötöttem című népdalt. Nagy önkorlátozással most nem keverem ide Németh László Apáczairól és Tótfalusiról (azaz saját magáról) szóló drámáit, sem Páskándi Gézától a Tornyot választok címűt.

Tragoedia 1

Kovács Patrícia és Brasch Bence (fotó: Dömölky Dániel)

Szeretem az egyik legkiválóbbat, a XVI. században élt Bornemisza Pétert is, aki igazán nem élt unalmas életet: időnként fogságba került, bebörtönözték, időnként a külföldet járta, pereskedett, nyomdát működtetett, tanult, tanított, prédikált. Ő Balassi Bálint nevelője Zólyomban. Még arra is képes volt egyszer, hogy angyalnak öltözzön, és álmában meglepve a Feledi Lestár nevű kassai várkapitányt, prédikáljon neki a festett képek ártalmasságáról. Azért képzeljük el a felriadó Feledit… Bornemissza írt egy mindenre kiterjedő, hétezer-ötszáz lapos prédikációgyűjteményt, írt verseket – a Siralmas énnéköm… kezdetű az Örkény Színház Anyám tyúkja 2. előadásában is elhangzik Máthé Zsolt előadásában –, s írt (a prédikációk negyedik kötetében találva neki helyet) egy egész különleges művet, az Ördögi kísérteteket, ami „egyedülálló botrányt okozott” – ahogy Kiss Farkas Gábortól olvasható – , „mert nagy nyilvánosság előtt tett közzé olyan erkölcstelen, bűnös életről tanúskodó történeteket az arisztokrácia és a papság életéből, amelyekről addig csak pletykák útján lehetett értesülni”. Zaftos bulvár a kor celebjeinek magánéletéről, csak épp nem öncélúan, hanem nagyon is erkölcsnemesítő szándékkal. Ellenségeket szerezni, az is egy tudomány. Bornemiszának ment.

Van Csanádi Imrének egy gyönyörű verse 1955-ből Bornemisza Péterről, a címe is az ő neve. Bornemisza lesz az erkölcsi példa, hogy lehetőleg ne fogjuk be a szánkat, ha ez mindenféle bajt hoz is a fejünkre:

Mitévő légyen, nyelvén akinek

szavak dagadoznak?

fojtja torkába: oldalán is ki

sebbel fakadoznak, –

feltátja száját: félvén is hősen

támad a Gonosznak.

Bornemisza írt – még fiatalon, rövid bécsi egyetemistáskodása idején – egy drámát is. Pontosabban lefordított, illetve átdolgozott, beletoldva röpke 540 saját sort. Meg is jelent 1558-ban Bécsben, címoldalán ez áll: „TRAGOEDIA MAGIAR NELVENN, AZ SOPHOCLES ELECTRAIABOL Nagiob rezre fordítatot, ez az Kereszteneknek erkoeczöknek jobitasokra peldaúl, szepen iateknak mogja szerint rendeltetet Pesti Bornemizzá Peter deak altal. Valamivel érthetőbben: Tragődia magyar nyelven az Sophocles Electrájából Nagyobb részre fordíttatott és az keresztényeknek erkölcsöknek jobbításokra például, szépen, játéknak módja szerint rendeltetett pesti Bornemisza Péter deák által.” (Az olvashatóbbá tett szöveget a kiváló Magyar Remekírók sorozat – ilyen se lesz több! – Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei című kötetéből idézem. A dráma szövege szerepel a sorozat egy másik kötetében, a Magyar drámaírók 16–18. század címűben is, amit Nagy Péter állított össze, ám ott, számomra érthetetlenül, nem található meg sem „Az játékba előljáró beszéd”, sem „A játék után való hálaadás és intés”, míg az előbb említett Nemeskürty-féle még az eredetileg latinul írt Üdvözlet a nyájas olvasónak! című szöveget is közli Ritoók Zsigmondné Szalay Ágnes fordításában. A fentebb idézett Csanádi-vers mottóját is megtaláljuk a kötetben, az 1066. oldalon, az Ördögi kísértetekből való – idemásolom Nemeskürty szelídítésében a megelőző mondatokat is –: „Mikor még Bécsbe tanuló ifjú voltam is, izgatott az Úr Isten erővel is, hogy szállásomon prédikáljak, kire sokan gyűltek. Ez miatt Oláh érsek, egri pispek, ki osztán érsekké lőn; Verancsics Antal, és az nyitrai Bornemisza pispek, reám gyülekeztek, és hol eleikben, hol az császár eleibe hívattak, ijesztöttek sokképpen, hogy ne prédikálnék. De mint Szent Pál és Jeremiás mondja maga felől: egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, és talám az oldalamon is kifakadt volna, ha az számot fel nem tátottam volna.” Ez bizony gyönyörű.)

Tragoedia 2

Kovács Patrícia és Szász Júlia (fotó: Dömölky Dániel)

Az Electra cím nélküli bevezetésében ezt olvassuk: „Mikor az bécsi tanuló nemes uraim kértek volna, hogy valami játékot magyarul szerzenék, kivel az urakat vigasztalnák, jóllehet elégnek magam nem tartottam, mert ezféle írásban nem forgottam, mindazonáltal kévánságokat meg nem szeghetém, de egyet kelle nekik választanom. Annak okáért, miérthogy nekünk keresztyéneknek minden dolgunk Isten nevének dicséretire kell lenni, akarám, hogy játékunk is az ő dicséretire és keresztyéneknek épületire lenne. Választám azért az bölcs Sophokles Tragődiáját, melyet Electrának hínak.”

Latzkovits Miklós A 16. századi magyar dráma című tanulmányának rögtön az első mondatából megtudjuk, hogy „A magyar nyelvű drámairodalom legkorábbi ismert emléke Sztárai Mihály 1550-ben megjelent s csak igen töredékesen fennmaradt komédiája”, A papok házasságáról. A másodikból pedig kiderül, hogy „a 16. századból ezenkívül összesen nyolc magyar nyelvű drámaszöveget ismerünk”, közülük ötöt teljes terjedelmében, így a század közepéről Sztáraitól Az igaz papságnak tükörét, a végéről pedig Balassi Bálint Szép magyar komédiáját. (A középkorból pedig, tudjuk meg Tóth Péter alapos áttekintéséből, csak egyetlen valódi dráma maradt ránk, a latinból fordított Három körösztény leány.)

Ezt csak úgy elmondtam; valamelyest legyünk képben, hamár.

Nehéz persze megállnom, hogy ne írjak néhány további bekezdést arról, miként jelent meg Elektra (ez a magyaros változat; görögösen Élektra, latinosan Electra) és szűkebb családja (az apja, Agamemnón, az anyja, Klütaimnésztra, a mostohaapja, Aigiszthosz, három testvére, Iphigeneia, Khrüszothemisz és Oresztész) a görög drámákban s aztán később, az európai kultúrában. Mindhárom nagy tragédiaköltő írt róluk, Aiszkhülosztól az Oreszteia című trilógia maradt ránk, Szophoklésztől és Euripidésztől egy-egy Élektra, s az utóbbi Iphigeneiának is szentelt két drámát, Oresztésznek pedig egyet. (Igen csábító lenne ezek összehasonlítása, idézgetve Péterfy Jenőnek, a XIX. században élt, fiatalon öngyilkosságot elkövető nagy tudósnak a görög tragikusokról szóló tanulmányaiból.) A sor egészen Gyurkó Lászlóig – s ma már, gondolom, tovább is – húzódik. Emlékszik valaki Gyurkóra? Az ő 1967-es drámája, a Szerelmem, Elektra alapján készítette ma már meghatóan és irigylésre méltóan naivnak tűnő filmjét hét évvel később Jancsó Miklós. Ebben száll le a forradalom tűzmadarát jelképező vörös helikopter és tesz aztán egy kört Elektrával és Oresztésszel – Törőcsik Marival és Cserhalmi Györggyel – a király palotája fölött.

Tragoedia 3

Kövesi Zsombor (fotó: Dömölky Dániel)

Az Ellenfény című kiváló színházi lap 2014/9. számában találunk egyébként egy nagyszerű összeállítást, Sándor L. István munkáját az Elektra-feldolgozásokról.

Sok minden rejlik ebben a történetben, máig nyugtalanítóan, bűnről, bosszúról, bosszúállásról, bűnhődésről, nem véletlenül foglalkoztak vele annyian. Az alapsztorit azért elmondom. Ez se könnyű… Mikor Agamemnón, a király otthonától, Mükénétől távol a trójai háborúban harcolt, Aigiszthosz úgy döntött, elcsábítja a feleségét, Klütaimnésztrát, sőt a segítségével megöli Agamemnónt, mert félt a bosszújától, hiszen ő gyilkolta meg az apját. Klütaimnésztra előző férjét viszont Agamemnón ölte meg, őt pedig kényszerítette a házasságra, ami nem zavarta abban, hogy Trójában ágyasává tegye Kasszandrát. És hát simán feláldozta volna Auliszban a saját lányát, Iphigeneiát, akit Artemisz istennő mentett meg. A hazatérő Agamemnónt Klütaimnésztra és Aigiszthosz megöli, ahogy Kasszandrát is, őket viszont, sok év elteltével, Elektra és Oresztész.

Most ennyit a görög harmóniáról.

És akkor még nem írtam Elektrának és testvéreinek az őseiről, az Átreidákról, vagy ha Átreusz apjával, tehát Elektráék dédnagyapjával, Pelopsszal kezdjük a felsorolást, Pelopidákról… (Bornemiszánál a Mester beszél róluk zárómonológjában, elmondva, hogy Oresztészt is félti!)

Tragoedia 4

Balázsovits Edit és Szász Júlia (fotó: Dömölky Dániel)

Szophoklész pogány szövegét Bornemisza mindenekelőtt keresztényesítette – ezt leírni sem könnyű, nem csak kimondani, de nem tudok jobb szót. Ehhez elsősorban – írja Kiss Farkas Gábor – „elhagyja a mitológiai szereplőket a drámából: ezek nemcsak pogányságuk miatt kerülnek ki a szövegből, hanem nehezítenék a morális tanulság befogadását az antik istenvilágot nem ismerő magyar nézők is olvasók számára”. Orestes tehát így imádkozik: „Örök, mindenható Úristen, kinek irgalmas szeme vagyon minden nyomorultakon és röttenetes ostora minden fertelmes emberen, könyörgök tenéked, én édes Istenem…” Bornemisza egyéb módosításait nem sorolom fel, előszámlálja őket kitűnő könyvében Borzsák István, aki e módosításokat annak tulajdonítja, hogy Bornemisza másról is akart beszélni a XVI. század közepén, mint egykor Szophoklész. Jelesül arról, hogy „ne várjunk mi segítséget külső erőktől, inkább a magunkéit szedjük össze, és Chrysothemis óvatos meghunyászkodása helyett Élektra hősi elszántságát vegyük például, mivel az országot a török zsarnoki önkényétől csakis így szabadíthatjuk meg.” 1558-ban még csak három évtizeddel vagyunk Mohács után, közben az ország három részre szakadt, középső területén létrejött a török hódoltság, és Zrínyi is hiába rohant ki 1566-ban, addigra az ország negyven százaléka török kézre került.

Az Elektra morális tanulságát Bornemisza többször is megfogalmazza, így az utószóban, sőt feltételezése szerint már Szophoklész is azért választotta ezt a tárgyat, „hogy fényes bizonyítékát szolgáltassa a gondviselésnek s annak, hogy Isten megtorolja a nyilvánvaló bűnöket, mint a gyilkosság és a házasságtörés.”

Kár, hogy erről és más egyébről Szophoklészt már nem tudjuk megkérdezni.

A lényeg, hogy igencsak megörültem, amikor láttam, hogy a Vígszínház Házi Színpadán 2023-ban bemutatják a Magyar Elektrát. Talán nem véletlen, hogy ebben az évben, ha a végén is: épp száz esztendeje, 1923-ban került elő újra a szövege, ami valamikor a XIX. század elején eltűnt – azt sem tudjuk biztosan, hogy a bécsi tanuló nemes urak előadták-e végül a darabot.

Móricz Zsigmond, aki 1929-ben modernizálta, mai színpadra alkalmazta, vagy milyen kifejezést szoktak még használni, átigazította a XVI. századi szöveget, sőt e munkát elvégzendő – télen! – Bécsbe utazott, így emlékezik 1930-ban a Nyugatban:

„Most hét éve véletlenül, egy könyvkereskedés kirakatában egy kis könyvecskét láttam.

Megvettem a könyvet s már az utcán elkezdtem olvasni. Sokat olvastam a kódexeket, úgyhogy az olvasás nem volt igen nehezemre s már az előszó után véghetetlen gyönyörűséget éreztem. Úgy sejtettem, hogy ebben a könyvecskében roppant értéket kaptunk: a mohácsi vész korának magyar nyelvét.

A könyvhöz egy Utószót írt Ferenczi Zoltán, amelyből meg lehet tudni a következőket:

1923. július 12-én levelet írt dr. Krüger Hermann Anders, a gothai tartományi könyvtár igazgatója Ferenczi Zoltánnak, hogy a könyvtár katalogizálása közben egy gyűjtőkötetben egy kis magyar könyvet talált öt latin munkával egybekötve s kérdi, van-e valami jelentősége?

Ferenczi örömmel ismerte fel Bornemisza Péter Electra-fordítását, amelyet az irodalomtörténet csak két kis részletből ismert. A könyvet rögtön elkérte az Akadémiában való bemutatás és facsimile-kiadás végett. Az a példány, amit én így találtam, ebből az új kiadásból való volt, amelyet írók és irodalombarátok adományából rendezett Ferenczi.

Tehát egy háromszázhatvanöt éven át eltűnt magyar irodalmi munka került elő a könyvvel.”

Azért jó, hogy a vígszínházi változat nem ragaszkodott Móricz Zsigmond minden betűjéhez… „Most kettéhasad a bársonyfüggöny s szétnyílik. Mögötte egy másik függöny van, amely előtt ott áll a Mester személyesítője: Bornemisza Péter, a darabban viselt ruhájában. E korbeli német tudós öltözete van rajta, földig érő hosszú köpeny, barna prémmel szegve. De alatta csizma s nadrág és magyar módra kard. Fején prédikátorsüveg.” Ne felejtsük el, hogy Móricz munkája pillanatokon belül százéves lesz!

1929-ben tehát Móricz Zsigmond nyúlt bele Bornemisza szövegébe – ahogy aztán jóval később, 2000 után, Háy János és Németh Ákos. Én minden átiratot – ha lehet ilyet mondani – önálló variánsnak tekintek, a Vígszínházét is, akkor is, ha a szórólapon Bornemisza és Móricz neve szerepel a legnagyobb betűkkel. Sokat dolgozhatott az új szövegen Kovács Krisztina dramaturg is, s aligha csak ő. Bornemisza most is megszólal, de nem látjuk, csak halljuk, Hegedűs D. Géza jól ismert hangján, az előadás elején is, a végén is.

A drámát, pontosabban a Móricz-féle átiratot 1931-ben bemutatta a Nemzeti Színház, a rendező Horváth Árpád, Elektra Tőkés Anna, Aegistus Kiss Ferenc, Clitemnestra Hettyey Aranka. Schöpflin Aladár a Nyugat 1931/6. számában közölt kritikájában ezt írja Móricz változatáról: „Színpadra átírása diszkréten meghúzódik Bornemisza palástja mögé. Amit ő írt bele a darabba, azt olyan művészi hangutánzással csinálja, hogy észre se lehet benne venni a modern író beszédjét.” Elsőre talán valóban nem. Hallgattam a szöveget (ami persze csak részben Móriczé) a Házi Színpadon, s mintha minden szó a XVI. századból származott volna. Féltem pedig; de el kell fogadnom, hogy a régi magyar szövegek a nagyközönség számára csak segítséggel érthetőek. Már Katona, Madách, Vörösmarty alkotásai is, nem véletlenül készültek el Nádasdy Ádám „fordításai”. De azt semmiképp nem nevezném „diszkrét meghúzódás”-nak, a „hangutánzás” minden „művészisége” ellenére sem, hogy Móricz ilyeneket ír (a szöveget Móricz újságjának, a Kelet Népének 1940-ben megjelent 20. számából idézem (a mondatot Klitemnesztra mondja Elektráról-Elektrának): „Mint az réti farkas, vonít, de kicofsz innet oly helyre, hol nem keserítesz engemet.” (Bornemiszánál a harmadik felvonás első jelenetének legelején: „Bizony kicsussz innet oly helyre, hol nem keserítesz engemet.” Réti farkasról nem esik szó. (Igaz, Bornemisza így folytatja: „Veszteg csak, nagynyelvű kabola!”, ahol a kabola ’vén kanca, nőstény gebe’ jelentésben áll, de ezt a szót sem ismerjük.) És hát ne feledjük, hogy Móricznál a végén „Égisztus hátulról ledöfi Oresztest”, őt pedig Piládes szúrja le, s egyúttal, mint legközelebbi rokon, átveszi az ország kormányzását. (Bornemisza nem is lépteti föl Püladészt!) Ez shakespeare-i megoldás, megjő Fortinbras, Malcolm, Richmond, s a haza fényre derűl. (A deus ex machinát persze már a régi görögök is ismerték, sőt ők találták fel, például Szophoklész Philoktétészében „hirtelen megjelenik Héraklész” s eligazítja Philoktétészt és Neoptolemoszt, Akhilleusz fiát.) Rendkívül megnyugtató, de se Bornemiszánál, se Szophoklésznél nincs ilyen, mindkettejüknél Oresztész öli meg Aigiszthoszt, az utóbbit a magyar változatban a szemünk előtt – Fizess, lator, atyám haláláért! –, az eredetiben a palota belsejében, ugyanott, ahol ő megölte (Klütaimnésztrával) Agamemnónt. Oresztész Móricz általi elveszejtése meglepő és igen meggondolatlan cselekedet. (Vajon a Nemzeti Színház rendezője, Horváth Árpád megtartotta-e?)

Tragoedia 5

Szász Júlia – Magyar Elektra, Vígszínház, Házi színpad (fotó: Dömölky Dániel)

Ha már a kezem ügyében van Schöpflin bírálata, idemásolok még egy passzust, igen tanulságos: „Magától értetődőnek kellett tartani, hogy ezt az előadást ünnepé teszi a közélet és kulturális élet vezető köreinek ünnepi érdeklődése. Egyszerűen csak megállapíthatjuk, hogy ebből nem volt tapasztalható semmi. Azok közül, akik állandóan mint a nemzeti szellem és hagyomány őrei és letéteményesei szoktak hivatalból és hivatalon kívül szerepelni, senki nem mutatott a Magyar Elektra iránt annyi érdeklődést sem, hogy egy estéjüket rászánják az előadás megtekintésére. Bornemisza Péter és kora magyarsága a mai magyarság vezető köreinek nem ér meg egy estét. Ma megint súlyos viták folynak a nemzeti jelleg kérdése körül. Csak akkor fontos a nemzeti jelleg, ha bunkónak lehet használni valaki ellen?”

Magyarország kormányzója – nemzeti jellegű kormányzója nyilván – ebben az időszakban Horthy Miklós.

Az teljesen világos, hogy miért került ez a dráma éppen most a Víg (házi) színpadára. Aligha a török elleni harcra buzdítandó… Akik ezt nem vennék észre – lennének ilyenek? –, azok kedvéért a szereplők mai ruhákban jönnek be a színtérre, előttünk öltöznek át, sőt a jelmezek (Benedek Mari) egyes elemei végig idézik a modern kort. Az apró kavicsokra helyezett díszlet (Horváth Jenny) a palotát és az előtte levő teret mutatja: a palota ugyan a neoncsövek ellenére inkább csak sátor, favázra feszített áttetsző falai nejlonból készültek (így viszont jól látszik rajta a belülről ráfröccsenő vér), de a Házi Színpadon ne várjuk a mükénéi fellegvárat. A palotasátor előtt rejtélyes téglatest, funkciója akkor egyértelmű, amikor Agamemnón sírját játssza.

Látunk egy erkölcs nélküli hatalmi elitet, és a másik oldalon látjuk azokat, akik szemben állnak vele. Nyíltan vagy sem, de szemben állnak. Szenvednek tőle. Netán gyűlölik, szenvedélyesen gyűlölik, mint Elektra (Gál Réka Ágota e. h., illetve Szász Júlia m. v. – a szerepneveket most – a szórólap szerint írom), akinek ez az egyik alapérzelme. A másik, amit Orestes (Kövesi Zsombor) iránt érez. Illetve Chrisothemis (Virágh Panna m. v.) nem áll szemben semmivel és senkivel. Fatalista. Ez történt velünk, ez a sorsunk, és igyekeznünk kell, nehogy még rosszabb legyen. Ő csak túlélni akar. És ott vannak a passzívabb vagy aktívabb segítők, az egyetlen nőalakban megjelenített Chorus (a rendkívül koncentráltan játszó Balázsovits Edit), Pilades, Orestes barátja (Liber Ágoston m. v.) és a Mester (Zoltán Áron), aki felnevelte „Agamemnon királ” fiát (Zoltán tehát a saját koránál jóval idősebb férfit alakít, hitelesen). Látjuk azt a figurát, Parasitust (Móricznál Tányérnyaló, Orosz Ákos), aki nem tagja ugyan az elitnek, de elitközeli: elvtelenül kiszolgálja az elitet mindaddig, amíg elit, s bízhat benne, hogy az elitnek szüksége van rá. Hisz szüksége van. Filozófiája roppant egyszerű: „Lakjunk, meddig lakhatunk!” Egy pre-Biberach. Ennek jegyében mondja nekünk, nézőknek uráról: „Nagy örömébe, vigasságába nincs, kit el nem kérhetnének tűle, de addig sürgölődöm még ma mellette, én is elcsalok valamit tűle. Bárcsak amaz négy sing [egy sing kb. hatvan centiméter, D. M. I.] aranyláncot adná!” Ha pedig a mostani elit veszélybe kerül, megszűnik elit lenni, egy pillanat alatt átáll a következőhöz: meggyőződése, hogy valamilyen elit csak van minden politikai rendszerben, és tényleg. Félelmetes figura, olyan értelemben is, hogy lehet tőle félni: gátlástalanul védi a pozícióját. Szophoklésznél ez a figura még hiányzik, Bornemisza vette át a római újkomédiából, ismerve Plautust és Terentiust. Joggal. Parasitusokkal tele a padlás! Az előadás még azt is megmutatja, hogy Parasitusnak viszonya van az egyik szolgálólánnyal (a néma szerepben Rimár Izabella, illetve Szabó Renáta látható), s hogy ez a szolgálólány semmivel sem különb nála: lop. Miért épp ő ne?

És ott az elit: Aegistus (Brasch Bence) és Clitamnestra (Kovács Patrícia). Élvezik a hatalmat (hatalom an sich) és annak minden velejáróját, egyre elvakultabban. Hogy az alattvalóik miként élnek, az a legkevésbé sem érdekli őket. Mikor Móricznál Clitamnestra Orestes torát előkészítendő Parasitusszal összeíratja a „népeket” (embereket), még a rutinos kegyenc is azt hiszi, a királynő vendégként számít rájuk. De nem. Azt kell megtudni, „Hogy ki mennyit szolgáltat bé a lakomára! Tejet, vajat, tojást, lisztet, baromfiakat, bárányt, gödölyét, toklyót elégségest hajtass.” (Gödölye: kecske nőstény kicsinye, toklyó: fiatal juh.) Ez már Parasitusnak is sok: „Minden nép örvendeni fog, ha ezt megtudja. A falvakon örömtüzeket gyújtanak.” Azért persze engedelmeskedne…

Az előadás legmegrendítőbb jelenete Elektra és Clitamnestra párbeszéde, köszönhetően Szász Júliának és Kovács Patríciának (és Móricz Zsigmondnak). Hogy a királynőnek nem tiszta a lelkiismerete, azt már álma mutatta: ha tiszta lenne, nem álmodott volna szörnyűt. Azaz nem félne a büntetéstől. Korábban így beszélt (Bornemiszánál), de azt csak mi hallottuk: „Legyen istennek hála penig, megmenekedhettem az Agamemnontul, az én ageb férjemtül, ki zabolán akar vala tartani. Annyira regnált vala rajtam, ingyen embernek sem tudom vala magam. […] Nem tudta ő, hogy régtül fogva másba volt az én gyönyörűségem; sem testemnek, sem lelkemnek mint olyan dög nem kellett.” Most a lányának (Szophoklésznél és Móricznál) más húrokat penget: „Nem tagadom, amit tettem, mert méltán tettem!... Mert jól tudod, hogy az én édes leányomat, akit mindennél jobban szerettem, az Ifigéniát […] elveszté nekem ez gonosz ember.” És tényleg! Kovács Patrícia képes eljátszani a királynő minden érzelmét: azt is, hogy gyűlöli a lányát és a halálát kívánja, azt is, hogy talán mintha egy pillanatra szeretné is, azt is, hogy tudatában van a szituáció különlegességének, hogy most beszélgetni kezdenek… Persze cinizmusa nemsoká visszatér: „Lám, kegyelmes az isten, essél egyszer vagy kétszer térdre előtte, mindjárt megbocsátja bűneidet.”

Ott a műben és az előadásban a bosszú, a bosszúállás problémája.

A legutóbb megjelent Szophoklész-összes szerkesztője, Bolonyai Gábor így ír az Elektráról: „…tipikus bosszúdráma. Az igazságszolgáltatást intézményekre bízó, a megbocsátást pedig vallási és erkölcsi okokból többre értékelő korokban nem mindig tartozott a népszerű darabok közé. Sokan idegennek, sőt riasztónak érezték (és érzik) a főszereplő végtelen gyűlöletét anyja ellen, Oresztésznek a kétely legkisebb jele nélkül végrehajtott anyagyilkosságát pedig embertelenül kegyetlennek. […] Mennyivel emberibb a kétségek közt vergődő és lelkiismeret-furdalástól szenvedő Oresztész!”

Utószavában Bornemisza Péter is utal erre a problémára, ha csupán egy kérdésben fogalmazza is meg: „…vajon mikor a haza a legkíméletlenebb szolgaságban sinylődik, szembe kell-e szállni a zsarnokokkal erőszak alkalmazásával is, vagy biztosabban várható a bajoknak az az orvossága és enyhítése, amit majd maga az idő hoz meg?” Közvetlenül előtte arról ír, hogy „a két főszereplő Electra és Chrysothemis alakjában minden kor emberének és erkölcsének két különösen nevezetes típusa tárul elénk.” Nem lehet kétségünk, hogy számára melyikük rokonszenvesebb, s ez a megválaszolatlanul hagyott kérdésre is választ ad. A belenyugvás, a tétlen várakozás semmiképp sem jó. Ez igaz. Az is, hogy szembe kell szállni a zsarnokkal. De hogy „erőszak alkalmazásával is”? Mit értünk erőszakon? És kit tekintünk zsarnoknak? És mit kezdjünk egyszerű, hétköznapi indulatainkkal?

Aligha véletlenül tett szert egy amerikai közönségfilm oly nagy népszerűségre a hetvenes években, hogy még én is hallottam róla, jelesül a Brian Garfield regényéből készült, Michel Winner rendezte Bosszúvágy, Charles Bronsonnal a főszerepben. Mi több, az elkövetkező két évtizedben még négy bőrt nyúztak le róla, azaz még négy folytatása készült. De hivatkozhatok a XIX. század közepi Dumas-regényre, a Monte Cristo grófjára, amit szintén az éltet, hogy főszereplője bosszút áll mindazokon, akik ártottak neki fiatalkorában. Mert mi is úgy, de úgy szeretnénk bosszút állni mindazokon, akik ártottak nekünk, vagy úgy gondoljuk, hogy ártottak.

Az előadás ebben nem foglal állást, igen helyesen. De azt bemutatja, hogy egy érzelem, ha belelovaljuk magunkat, ha hagyjuk elhatalmasodni magunkon, mennyire el tudja torzítani a személyiséget. Az előadás Elektrája maga is részt vesz anyja és mostohaapja megölésében (az egyiket hagyja megtörténni, a másikat végrehajtja); nincs benne irgalom. És tapintható Valló Péter rendezésében a jövő miatti aggódás is. Igen, vége a zsarnokságnak, megbűnhődtek a bűnösök – de mi lesz most? Mi fog történni?

Tényleg, mi? Bár egyelőre még csak ott tartunk, megbűnhődnek-e, majd, egyszer, a bűnösök. Erre vágynánk. Ha értem is Babits Mihály 1916 tavaszán, tehát az első világháború közepén írt – amikor még nem lehetett tudni, meddig tart a hatalmas felfordulás –, kétségbeesett és egy gyermekvers túlzott egyszerűségével szóló szavait, nem értek egyet velük: „Ki a bűnös, ne kérdjük, / ültessünk virágot, / szeressük és megértsük / az egész világot…” De, igenis kérdjük, ki a bűnös. Csak tudjuk, hogy a bűnhődés bekövetkezése igencsak esetleges.

Visszatérve a tanulsághoz: Bornemisza hithű keresztényként még abban látja a mű „idvösséges summáját”, hogy „mennél inkább késik az Úristen az büntetéssel, annyival inkább nehezben és keservesben ostoroz”.

Irigyelhetjük az optimizmusáért.

Magyari Imre

JEGYZETEK

¹Gintli Gábor (szerk.): Magyar irodalom, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2010, 121. o.

²Heltai Gáspár és Bornemissza Péter művei – Magyar Remekírók, (válogatta és a szöveget gondozta: Nemeskürty István), Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1980

³Magyar drámaírók 16–18. század – Magyar remekírók (válogatta: Nagy Péter), Budapest, Szépirodalmi Kiadó 1981

⁴Latzkovits Miklós: A 16. századi magyar dráma, in: Szegedy Maszák Mihály (főszerk.): A magyar irodalom történetei, Budapest, Gondolat Kiadó, 2007

⁵Tóth Péter: „Némely alázatos doktor szíz Mária képében”: 1506: Drámai szövegeink a középkorban

in: A magyar irodalom történetei 1. A kezdetektöl 1800-ig, Budapest, Gondolat Kiadó, 2007

⁶Kiss Farkas Gábor: i. m. 127. o.

⁷Borzsák István: Az antikvitás XVI. századi képe – Bornemisza-tanulmányok, Akadémiai Kiadó, 1960

⁸Nyugat, 1930. évi 24. szám

⁹Szophoklész drámái, Budapest, Osiris Kiadó, 2004

Beszélgetések a Szegedi Egyetemi Színpadról

Mestere a színháztörténeti titkok feltárásának Jászay Tamás. Ezt megtapasztalhatta már az érdeklődő olvasó a SZKÉNÉ Színházról készült Színház a másodikon című kötete kapcsán is. Jelen munkája esetében pedig a szegedi lokálpatrióta kritikus, színháztörténész, egyetemi adjunktus hangsúlyozottan kívánja annak emlékezetét megőrizni, hogy „Szegeden olyan földrajzi, mentális, szellemi és művészeti közeg volt és van, ami országos szinten is egyedülálló módon járult hozzá a fősodorral szembemenő előadó-művészeti kezdeményezések létre-jöttéhez, megizmosodásához – és gyakran elsorvadásához”.

Ez eletforma 1

Az interjúkötet elkészítéséhez két „ugró-deszkát” is kapott, ahogyan ő maga fogalmaz a Szabálytalan és kíméletlen címet viselő legújabb opusában: az egyik a szegedi MASZK Egyesület felkérése volt, miszerint készüljön a Szegedi Egyetemi Színpadról a talán legemlékezetesebb és legismertebb produkciója, a 2023. március 15-én 50 éves Petőfi Rock kapcsán „tisztelgő kötet”. Jászay Tamást az emléknapon egyrészt megragadta a jelenlévő egykori színpadtagokból áradó „energia és dinamizmus”, másrészt pedig jelenlegi szegedi egyetemi hallgatóinak lelkendezése, miszerint nézőként „az élő színháztörténelem részei lettek”.

A második „ugródeszka” pedig Nánay Istvánnak, a „hazai kritikaírás doyenjének” – ahogy Jászay más írásaiban is joggal és tisztelettel nevezi – 2023-ban a Selinunte Kiadónál megjelent monográfiája volt, a Nyitott színház – Paálisti és a Szegedi Egyetemi Színpad című, mely színháztörténeti szempontból igen fontos munka, hiszen Nánay István az, aki – megkockáztatom – a leginkább ismeri, kezdetben nézőként, majd 1971 óta már kritikusként követve a „kísérletező avantgarde” Szegedi Egyetemi Színpad sorsát, és figyelemmel kísérte rendezője, Paál István munkásságát. Részletesen leírja, megeleveníti az egyes előadásokat. Nem csak ezért értékes, nehéz olvasmány ez az opus: a Szegedi Egyetemi Színház történetéhez kapcsolódó kordokumentumok, visszaemlékezések, a Függelékben besúgói jelentés, sőt, Paál István Saját színház című írása is szerepel, valamint kronologikus rendben összeállítva a Szegedi Egyetemi Színház 1959‒1980 közötti bemutatói az azokban szereplőkkel, továbbá Paál István 1961‒1998 közötti rendezései.

Azért fontos Jászay Tamás könyvéről írva említést tenni mindezekről, mert a szerző mintegy „ikerkönyvként” folytatja, további darabkákkal egészíti ki, teszi teljesebbé és mozgalmasabbá a Nánay által rekonstruált „római kori padlómozaikot”, a Szegedi Egyetemi Színház mítoszát. Nem mellesleg Jászay Tamásban elkezdett motoszkálni a kíváncsiság, hogy kiderítse, miben állt, mi az a „jóval több” – erre Nánay könyve utal, de nem fejti ki bővebben –, ami a kritikus és a rendező között fennálló szoros viszonyt jellemezte.

Bérczes László A végnek végéig – Paál István címmel már készített 1995-ben egy beszélgetőkönyvet a Szegedi Egyetemi Színpad karizmatikus vezetőjéről, Paál István rendezőről – Jászay kötete most tíz élőben és négy online készült interjút tartalmaz, nem szűkítve a témát pusztán Paál István személyére. 13 egykori színpadtag, valamint Nánay István emlékei bővítik tudásunkat egy, a fennálló politikai berendezkedés ismerete nélkül nehezen érthető színháztörténeti jelenségről.

Ez eletforma 2

Geréb Ágnes, Ács János és Árkosi Árpád – Kőműves Kelemen  (forrás: Selinunte Kiadó)

Ahogyan azt a szerzőtől már megszokhattuk, terjedelmes és alapos bevezetőt készített, melyben azt írja, hogy „az interjú(alanyo)k  a sorok között beszélgetnek egymással”, s ha nem ugyanúgy emlékeznek pillanatokra, eseményekre, azzal sincs probléma, hiszen nem szigorú értelemben vett színháztörténeti kutatással van dolgunk, hanem olvasmányos „oral history”-val.

A szerzői Előszó egyben sorvezető is az olvasó számára, hiszen a kötet keletkezési körülményeinek vázolása mellett az alkotói munkamódszerről is tájékoztat. A kiadványban a beszélgetések kronologikusan követik egymást, aszerint haladunk előre, hogy a kiválasztott egykori színpadtagok mikor csatlakoztak a társulathoz, vagy szerezték az első meghatározó élményüket a Szegedi Egyetemi Színpadnál (ami csak nevében azonos a ma is létezővel). Fontos ismét kiemelni, hogy annak a MASZK Egyesületnek a felkérésére készítette el ezt az online, mindenki számára ingyenesen letölthető kötetet a szerző, amely „az ország legrégibb nemzetközi színházi fesztiválját, a THEALTER-t” szervezi (Jászay Tamás e független színházi találkozó művészeti tanácsadója 2014 óta). A MASZK Egyesület elnöke, Balog József őrizte a Paál István-hagyatékot, majd tette lehetővé, hogy ennek digitalizálása révén – a feladatot az OSZMI, illetve az Imre Zoltán vezette Hiányzó (színház)történetek kutatási projekt végezte – az érdeklődők számára is hozzáférhető legyen ez a forrásanyag.

A kötetben megszólalók száma csekély ahhoz képest, hogy a Szegedi Egyetemi Színpad tagjaié megalakulásától egészen a szétveréséig a 13 sokszorosa volt. Ahogyan a szerző írja: „a számítógépemen tárolt lista száznál több nevet tartalmaz”. A merítés célja a hosszú évek során át nagyot alkotni képes közeg színességének illusztrálása volt. Jászay megfogalmazásában „annak következetes felfejtése, hogy mi (volt) a Szegedi Egyetemi Színpad titka”.

A kötet címe egy Paál István hagyatékából származó szöveg része, amelyet Nánay István is idéz a fentebb említett könyvében: „Szabálytalan és kíméletlen előadást produkálunk, és ez természetesen rendhagyó és szokatlan formai és hatáseszközök kikísérletezésére kényszerít bennünket.” A „borítón” az emblematikus 1972-es Petőfi Rock egyik fotója látható, melyet Kádas Tibor készített s a Hiányzó (színház)történetek projekt bázisában is fellelhető.

A sajtóinterjú legegyszerűbb meghatározása: két ember beszélgetése, amit aztán az egyik leír. Jól kell azonban kérdezni, aztán szelektálni az elhangzottakat. Jászay Tamás céltudatosan tette fel kérdéseit, pontosan tudta, mit szeretne megtudni, hogyan juthat esetleg még el nem hangzott információkhoz, bepillantást nyújtva ennek a zárt, a tagság összetételének állandó változása következtében mégis nyitott közösség világába. A kollektív alkotás problémájáról című Paál István-tanulmányban vázolt korszakolást alapul véve (Nánay István hivatkozott könyve ezt az írást is közli) tulajdonképpen a Szegedi Egyetemi Színpad mindhárom (a zárt, a nyitott, és a közösségi jelzőkkel illetett) szakaszára vonatkozóan kapunk információkat az interjúalanyok visszaemlékezéseiből. Értelemszerűen a legnagyobb hangsúlyt a nyitott színház kora (1970‒1973) kapja, hiszen Paál István 1975-ös kényszerű távozása után megszűnt az a középpont, amely mágnes módjára vonzotta azokat, akiket a művészi önkifejezés általa kínált színházi módja érdekelt. Paál István kőszínházi pályafutását is érintik az interjúk zárlatai, hiszen a volt tagok többé vagy kevésbé nyomon követték későbbi rendezéseit Pécs, Szolnok, Győr, Veszprém színházában. Szomorú tény, hogy a hatalom úgy tudta betagozni, korlátok közé szorítani ezt a tehetséges alkotót, hogy kőszínházi kelepcébe zárta.

kép aláírás nélkül

A beszélgetések révén magunk is megtapasztalhatjuk, hogy „Szeged nem volt akkor teljesen halott és Komócsin alatt szürkébe öltözött, önmagát gyászoló város”, ahogyan Szajbély Mihály fogalmazott. Bepillantást nyerünk abba is, milyen volt a 60-as, 70-es években „Komócsin városában”, Szegeden „tűrt” kategóriájú amatőr színházat csinálni, mely „merőben más színház volt, mint amit a profik akkor műveltek” (Vági László). A színház jó értelemben vett amatőr társulat volt, nem hivatásos tagjai folyamatosan cserélődtek, de arra is volt példa, hogy a Szegedi Nemzeti Színház tagja is fellépett velük, mint Margitai Ági az Örök Elektra című darabban. Játszottak az Audmaxban, majd később már a JATE Klubban. A zömmel egyetemisták, főiskolások számára a diákéveket a Szegedi Egyetemi Színpad léte határozta meg. A korabeli kommunikációs lehetőségek ellenére, hogy faliújságokon elhelyezett plakátok, kari kultúrfelelősök révén szerezhettek tudomást a Színpad létezéséről, az előadásokról, tagtoborzókról, a Színpad eleven, lüktető életet élt. Sok fiatal számára a társulatban eltöltött idő volt maga az Élet, melyet akár tanulmányaik elé is helyeztek: „Legtöbbünknek ez néhány év volt az életéből, de esszencia” (Herneczki Katalin).

Ma már elképzelhetetlen, hogy a színpadosoknak hajnalig tartó próbáik voltak, majd másnap akár szigorlatuk. Dózsa Erzsébet így jellemezte ezt az állapotot: „nem mindenki bírja, hogy hajnal négyig, fizikailag és szellemileg is teljesen jelen legyen”. Szajbély Mihály pedig: „Erős emlékem, hogy a pékség mellett megyek haza éjszaka, és érzem az éjjel frissen sült kenyér illatát”.

A beszélgetésekből rendre kiderül, hogy a megszólaltatottak az ország különböző részeiből érkeztek Szegedre, származásuk, elképzeléseik is mind különböztek. Többek közt jogász, mérnök, orvostanhallgató, reálszakos és bölcsészhallgatók, főiskolás, gimnazista, „erdésztechnikumot” végzett fiatalok alkották a társulatot.

Ennek lelke pedig az a Paál István volt, akit csak „Paál Isti”-ként emlegetnek az egykori színpadtagok. Kétségtelen, hogy az ő személye volt a Szegedi Egyetemi Színpad sikerének legfőbb titka.

Paál István

Már külső megjelenése is feltűnést keltett, és bár vannak egybecsengő vélemények – „láttam egy Jézus Krisztust” (Dózsa Erzsébet), „Krisztus-képű alak” (Szajbély Mihály) –, de ez a kép is árnyalt, s az idők során változott: „úriember fazon” (Ambrus György), „Clint Eastwood fiatalkorában” (Kormos Tibor). Nem is a kinézete volt a legfontosabb Paál Istvánnak, sokkal inkább a szellemi kisugárzása: „parázs, tűz, energia, amitől szép volt” (Geréb Ágnes), „olyan karizmája volt, hogy az ember beleremegett” (Kohler Katalin). Képes volt kiterjeszteni a személyiségét másokra, „szuggesztív egyéniség volt” (Papp László), s színpadi elképzeléseinek megvalósítása érdekében ellentmondást nem tűrően elvárta a résztvevőktől a teljes odaadást. Önkényúr, zsarnok rendező, Kormos Tibor egyenesen indulatos embernek tartotta. Paál „Isti” számára csak egyetlen életforma létezett: a színház. Akiket a Színpad tagjai közé felvett, azokat szabályosan gyúrta, formálta, dolgozott velük és belőlük, mint szobrász az agyaggal. Etikus színházat csinált. Ahogyan Nánay István magyarázza a vele készült beszélgetésben: „Az etikus színház egyik lényege, hogy amit a tagok alkotóként képviselnek a színházban, az életben is ugyanazt kell, hogy gondolják”. Ezt a magatartást várta el minden „kiskatonájától” és leginkább az ún. „keménymagtól” – ezt Dózsa Erzsébet is megerősítette: „A keménymagot azok alkották, akik osztották Isti nézetét, miszerint a színházcsinálás etikai kérdés”.

Ez eletforma 4

Paál István (forrás: Selinunte Kiadó)

A módszer

Paál munkamódszerére, színházról vallott elképzeléseire, színpadi tréningjeire Jerzy Grotowski gyakorolta a legmélyebb hatást. Valamennyi interjúban szó esik arról, hogy istenítette a lengyel színházi rendező koncepcióját a színház, a színész mint alkotó szerepéről. Azok a színpadtagok pedig, akik 1973-ban Wroclawban jártak a Petőfi Rockkal, mind említik Paál és Grotowski találkozását. Egyedül Szajbély Mihály emlékszik erre úgy, hogy megtekintvén kint az Apocalypsis cum figuris című előadást, nem érzett katarzist.

Az előadások

A Szegedi Egyetemi Színpad darabválasztásai is eltértek a korra jellemző és jóváhagyott repertoároktól. Olyanokat játszottak, amiknek a bemutatása a tömegigényt kielégítő kő-színházakban akkor elképzelhetetlennek látszott. Dózsa Erzsébet találóan fogalmazott: „Olyasmiről beszéltünk, ami a leglényegesebb és leginkább húsbavágó volt. […] Amikor Szeged után profi lett [ti. Paál István], az Übüje Pécsett, Szolnokon a Tragédia, a Beckettjei mind a jelenhez szóló fontos előadások voltak.”

A megszólalók nézőként vagy szereplőként főként az alábbi előadásokat emelték ki  a Színpad történetéből: Az óriáscsecsemő (Déry Tibor, 1970), Stációk (Radnóti Miklós, Pilinszky János és Peter Handke egy-egy verse alapján, 1971), Örök Elektra (Veress Miklós és Paál István, 1971), Petőfi napja vagy „Petőfi Rock” (Petőfi 1848. március 15-i naplóbejegyzései, a Helytartótanácshoz befutott jegyzőkönyvek és Petőfi versei alapján, 1972), Kőműves Kelemen (Sarkadi Imre, 1973), valamint az Érintkezési pontok (a társulat improvizációi alapján, 1974). Ez utóbbihoz kapcsolódóan többen meghatározó élmény-ként említik az ezt megelőző hédervári és balatoni színésztréningeket, ahol „tíz ember összezárva, nomád körülmények között élt”.

Két előadást tartottak a legfontosabbnak: az 1972-ben bemutatott Petőfi Rockot – aminek 1973. március 15-i előadása után kezdődtek a politikai támadások, a Színpad és Paál István, Dózsa Erzsébet ellehetetlenítése –, valamint a sokuk által csúcspontnak tartott 1974-es Kőműves Kelement.

A megjelenítés módja

Érdekes, hogy sosem a történet az, amire visszaemlékeztek a kérdezettek, sokkal inkább a zene, a mozgás, a látvány, az előadások erőteljes képisége idéződött fel bennük: ezek jelentették számukra ennek az amatőr, alternatív színháznak a lényegét. Nem lehet persze elmenni amellett sem, hogy nyilvánvalóan politikai színház volt, amit csináltak. A fent felsorolt előadások kapcsán a regnáló hatalom sokáig nem gyanakodott, megtűrték a Színpad működését, hiszen mi baj lehet a régmúlt történetekkel, népballadával egy egyetemi színpadon. Csakhogy a Szegedi Egyetemi Színpad nem a korban népszerű irodalmi színpad vagy átlagos szövegszínház volt, sokkal inkább mozgás- és látványszínház, a gesztusok, a gyakran akrobatikus színpadi mozgás, a zene együttes értelmezése hordozta a hatalommal való erőteljes szembenállás érzetét, s ezt az olvasatot a nézők, akiket igyekeztek bevonni az alkotófolyamatba, nagyon is értették. A Szegedi Egyetemi Színpad jelentősége az adott történelmi korba ágyazottan értelmezhető, mint már hangsúlyoztam.

Paál Istvánnak volt egy utópiája, az ún. „saját színház”, ez jelenthette volna szerinte a jövőt, ám pusztán elmélet maradt. Kormos Tibor erről azt mondta, hogy tudott róla, de nem tartott volna vele. Keserű Imre szintén nem érezte ezt a fajta koncepciót az „egzisztenciális kényszerekkel összeegyeztethetőnek”. Papp László homlokegyenest másként vélekedik erről: „Ha ez létrejön, akkor talán elgondolkodom azon, hogy maradok a színészi pályánál”. Árkosi Árpád, akire távozása után Paál István rábízta a Színpadot, szintén reménykedett ennek működőképességében.

Utóhatás

Ami viszont egészen biztos, minden megszólaló vitt magával további életébe valami jelentős tartalékot az itt töltött évekből. Herneczki Katalin szerint „a tartás, amit Isti és a Színpad elvárt, talán az egyik legfontosabb muníciónk.” Egyikükből sem lett volna ugyanaz az ember a Színpad nélkül. Geréb Ágnes szavait idézve: „A viselkedésem része lett az a fajta hozzáállás, ami ott uralkodott.” Nánay István így összegezte ezt: „Azok, akik vele dolgozhattak [ti. Paál Istvánnal], […] bárhova vetette is őket a sors, vitték magukkal ezt a szellemi, gondolkodásbeli útravalót.”

Titok

A 13+1. interjúra külön ki kell térnem, hiszen Jászay Tamás és Nánay István beszélgetése újabb adalékokkal szolgált a Színpadról, és fellebbentette a fátylat a Nánay-monográfiában bővebben nem kifejtett állításról, nevezetesen hogy mi az a „jóval több”, ami a kritikus és a színházcsináló kapcsolatát jellemezte. Nánayt „több évtizedes barátság” fűzte Paál Istvánhoz, akit a századvég egyik legfontosabb rendezőjének tartott. Ugyan „családilag” is összejártak és folyamatos párbeszédet folytattak a szakmáról, Nánay István mégsem elfogult vele szemben, képes a kritikus minden helyzetben kívülálló attitűdjével szemlélni a „Paálisti-jelenséget”, s józan megfontoltsággal szembenézni a realitással: „Ma ő nemcsak a magányos forradalmár attitűdjével, hanem színházi esztétikájával is idejétmúlt figura lenne.”

Jászay Tamás „környezettudatos” beszélgető-könyve, gyakorlatorientált irodalomjegyzéke további tájékozódásra ad lehetőséget az ér-deklődő olvasónak. Tartalmaz továbbá egy korábban még soha nem publikált írást, az egykori színpadtag Szőnyi-György Endrének, a Szegedi Egyetem professzor emeritusának Színház! Színház! című 1983-as filmnovelláját, amelyet méltán nevez a szerző kordokumentumnak.

A kötetet a kritikus-szerkesztő a megjelenés előtt elhunyt Dózsa Erzsébet emlékének ajánlotta. Ez még erősebb elköteleződéssé teszi számára az Előszóban megfogalmazott szándékot: „A kezdeményezés [ti. jelen kötet megírása] még egy kötelességre hívja fel a figyelmet. Arra, hogy folytatni kell a beszélgetéseket – amíg még lehet.”

Úgy legyen.

Ódor Klára

A Néprajzi Múzeum új állandó kiállítása

Élhettem volna a gyanúperrel – soha nem gondoltam volna, hogy ezt én így leírom, de hát egyszer csak minden bekövetkezik. Szóval, amikor az új, még funkciótlan, lehetetlen terekkel és lépcsősorokkal (remélem, majd egyszer színházaznak ezeken) rendelkező épület folyosóján megláttam a köcsögökkel és mázas tányérokkal telezsúfolt, kerámiatérnek nevezett látványtárat, érzékeltem, hogy ez bizony más. Újnak nem új, a posztmodern ötven évvel ezelőtt feltalálta. A lényeg, hogy máshogy kell nézni és máshogy kell értelmezni. „A világ heterogén, többértelmű és ellentmondásos.”

A múzeumokat a világ megismerésének vágya és ebbe a megismerésbe az érdeklődők bevonásának igénye hozta létre majd kétszáz éve. Valamiért úgy gondolták akkor, hogy az emberek tudni, ismerni akarnak, és ha nincs módjuk elutazni a földgolyóbis túlfelére, akkor az ott járt okos tudós elhozhatja nekik egy más kultúra rekvizitumait, és a múzeumnak nevezett intézményben megtekinthetik azokat.

Neprajzi 2 Neprajzi 1

(fotó: Józsa Ágnes)

Namármost ez ásatag elgondolás. Az ember ma már nem akar tudni és nem akar meg-ismerni. Egyrészt mert macerás, valamint a főnökök nagyon nem szeretik, a tudás nagyon kellemetlen. A látvány mozgalmassága viszont nagyon kell. Ezért hát a múzeumnak is ezt az igényt kell követnie. A Néprajzi Múzeum megfelel ennek a követelménynek. A több ezer kerámiatárgy egy sorban, egymás mellé rendezve az üveg mögött nem közvetít tudástartalmat, csak látvány. Esztétikai funkciója van, gyönyörködtethet. Miért kellene ismerni a tárgy születési helyét, történetét, funkcióját, készítőjét? Beláthatjuk, erre nincs szükség.

Megvolt a rossz érzésem – gyanúper –, de gyermeki lelkem remélni akar. Megnyílt a Dózsa György útra költöztetett Néprajzi Múzeum állandó kiállítása, mely „háromezer négyzetméteren, háromezer-hatszáz eredeti, restaurált tárgyat, ezer-hatszáz fotót, kétszáz csúcsminőségű tárlót, kétszázhuszonhét interaktív kép-ernyőfelületet, huszonegy vetítőgépet, nyolcvannégy hangforrást, ezerötszáz lámpatestet tartalmaz, az öt kontinens kultúráját nyolc téma köré csoportosítva.

Neprajzi 3

(fotó: Mohai Balázs)

 „Az új gyűjteményi állandó kiállításában nemcsak a műtárgyak egyediek, hanem a tárlat koncepciója is. Bár a múzeum munkatársai a világon számos etnográfiai és más tematikájú kiállítást tanulmányoztak, a most nyíló kiállítás páratlan, alapvetően előkép nélküli, a magyar néprajzi muzeológia felkészültségét és kreativitását tükröző ered-mény. A kiálltás az intézmény több mint 150 éve gyarapodó gyűjteményéből építkezik, hogy egyedülálló történteken keresztül gondolkodjon és gondolkodtasson a múzeum magyar és nemzetközi tárgyai által őrzött tudásról. […] Az adatgazdag kiállítás ezért igazi kaleidoszkóp: attól függően, ki, mikor tekint bele, mindig változó, színes képet kap az őt körülvevő világról” – olvashatjuk a tájékoztatóban.

Szóval kaleidoszkóp. Így már érthető minden. A kaleidoszkóp részlencséinek darabjaként összecsengenek például Boglár Lajos amazóniai tárgyai és Bíró Lajos óceániai gyűjteménye. Ezért a maszkokból látványos kortárs képzőművészeti objektet építettek, a hosszú lándzsákból pedig kétféle terítésű legyezőt formáztak. A műtárgyak szépek és kompozícióként is igazán látványosak. Ugyanilyen művészeti rendező elv alapján kerülnek egy olvasatba a XIX. század közepén virágba boruló matyó népművészet és a Rákosi hatvanadik születésnapjára készült varrottasok, valamit Tüdős Klárának az úriasszonyokat a huszadik század harmincas éveiben öltöztető kreációi.

A kaleidoszkóp részdarabkái ezekben a halmazokban különleges esztétikai élményül szolgálnak. A Wikipédia megfogalmazásában „A múzeum feladata a kulturális javak meghatározott anyagának folyamatos gyűjtése, nyilvántartása, megőrzése és restaurálása, tudományos feldolgozása és publikálása, továbbá kiállításokon, illetve egyéb módokon való bemutatása.”

Itt most az egyéb módokont láthatjuk.

Aki nem ismeri a történelmet, a szokás-rendszert, a viselet- és eszközhasználat kialakulásának folyamatát, az ezekben a terekben nagyon szín- és formagazdag tárgyegyüttesekből összeállított kompozíciókat lát. Biztosan izgalmas látványélmény. Tudni arról, hogy mi micsoda, hogyan alakult ki és miért, hogyan éltek azok az emberek, akik faragták, korongozták és főleg akik használták, viselték őket, fölösleges. Minek arról tudni, hogy kik is vagyunk és a környezetünk miért olyan, amilyen. Pláne kontextusba helyezni bármivel is. Csak zavarna focimeccs nézése közben.

Józsa Ágnes

10. oldal / 184

CÍMLAP 2025_01_02

Mutató 2025_01_02

Tragoedia magiar nelvenn

Bornemisza Péter–Móricz Zsigmond: Magyar Elektra – Vígszínház, Házi színpad

„Ez életforma volt”...

Beszélgetések a Szegedi Egyetemi Színpadról

Kaleidoszkóp

A Néprajzi Múzeum új állandó kiállítása