Színházról olvasni is jó. Évad derekán, amikor torlódnak a színházi élmények, jól esik a lazítás, a nyomtatott változatosság, kánikula idején, amikor tombol az agyat zsongító hőség és a könnyű műfaj,öröm a tartalmasabb szellemi táplálék. Ilyenkor – a műsorfüzetek kínálatával és a tévészerkesztőkkel dacolva – még önmagunknak sem árt bizonyítani, hogy nézőként augusztusban sem vagyunk annyival igénytelenebbek, mint májusban vagy szeptemberben. Hagyományosan és hivatalosan színházi könyvnek tekintendők a drámakötetek és kritika gyűjtemények, színházelméleti értekezések és a bulvár birodalmába kalandozó színészéletrajzok is.

De mindez a tág területnek csak néhány parcellája. A könyvtárak polcain ezeken kívül is, belül is ott sorakoznak másféle, Tháliával szorosabb, lazább kapcsolatban élő, álló kötetek. Ízelítőnek, bizonyítéknak ezúttal nem is csak ezekről a művekről, inkább magáról a jelenségről szeretnék szólni.

Monodrámára várva

Spiró legújabb, az idei könyvhét irodalmi értékű bestsellerének mondható regénye már a címlapjával a színház világába visz. Azt a percet, pillanatot idézi, amikor ha nem is föl, de éppen szétmegy a piros bársony függöny, és a résen kidugja a fejét – nem a konferanszié, sőt nem is a főszereplő, hanem az arcról ítélve maga a híres, sokdrámás szerző, Maxim Gorkij. Civil nevén Peskov, a regényben Alexej.

A vékonysága ellenére is súlyos regénynek valójában nem is hőse, inkább narrátora, az események tanúja és elbeszélője a címadó Diavolina, akinek nevét meghökkentő módon becézett boszorkánynak, azaz Boszikának kell fordítani. Diavolina látszólag nagyon is átlagos, nem különösebben vonzó teremtés, aki először háztartási alkalmazottja, azután házvezetőnője, munka mellett végzett tanulmányok után orvosa és végül utolsó szeretője lett az írónak.

Olvasás közben leginkább az fúrta az oldalamat, vajon mennyiben történelem és mennyiben regény, amit cseppet sem lankadó kíváncsisággal és ekkora élvezettel olvasunk. A Szovjetunió viharos évtizedeinek dokumentumokra alapozott, hiteles krónikája, az irodalomtörténet által hitelesített Gorkij életrajz, avagy az író és a hűséges társ kipróbált kapcsolatának, ennek a szerelem nélküli összetartozásnak (mindenek ellenére) szerelmes regénye. Boszika vallomása arról a viharos korról és kivételezettnek mondható kisvilágról, amelyben – hol Moszkvában, hol Sorrentóban – Gorkijnak és sokszemélyes „udvartartásának” élnie adatott.

Anélkül, hogy erre a nem feltétlenül eldöntendő kérdésre választ adhattam volna, a kötet derekánál tartva már arra gondoltam, micsoda monodráma lenne a történteket elbeszélő hősnő, a történelmi eseményeket, politikai fordulatokat, sikeres premiereket és magánéleti válságokat felidéző civil tudósító monológja.

Nem vagyok rendező, nem tisztem szerepet osztani, de működésbe lendülő fantáziámnak hála, olvasás közben már szinte hallottam Bodnár Erika, Szirtes Ági, Béres Ilona vagy Kútvölgyi Erzsébet hangján: egyszer volt, hol nem volt, volt Sorrentóban egy Gorkijt és vendégeit a vészek évadán befogadó menedékhely, meg egy csodálatos moszkvai Művész Színház, ahonnan éppen a legnagyobb tehetségeket ebrudalták ki. A bolsevik hatalom beszámoló végén megidézett áldozatainak hosszú névsora már nem is regénybe, drámába, inkább rekviembe kívánkozik.

Ha időben sor kerül erre a képzelt előadásra, ígérem, hogy ott leszek a premieren! De addig is, ajánlom a színházszerető olvasók és az olvasottak alapján saját, képzeletbeli színház működtetésére képes nézők figyelmébe Spiró György művészi hitelét tekintve vitathatatlan, sűrítettségében is olvasmányos regényét.

(Spiró György: Diavolina, Magvető, 2015)

Tíz év a Spinózában

Annaként, druszakeresőben az ember lánya legszívesebben Juhász Gyulát idézi, mert „Anna örök”. Karenina Anna helyébe képzeli magát,  netán Kosztolányi Édes Annáját siratja,de hülyének, különösen – kötet címében – nem vallja magát. Hacsak nem valamiféle cáfolatot kíván merészségével provokálni, mint személyesen nem ismert névrokonom, Sándor Anna, aki Pesten szerzett közgazdász végzettséggel, Hollandiá–ban próbált tudósítói és terapeuta múlttal a háta mögött, színháztulajdonosként és színházszervezőként számol be arról, amit Thália szolgálatában a Dob utcában elért..

A kötet expozíciója bevallottan öninterjú, egésze a Spinoza kávéház és színház kezdeményezőjének, autodidakta producerének és sors csinálta szponzorának életrajza – személyes szenvedélye tíz esztendejének története. Ebbe beletartozik az ötlet megszületése óta végzett sziszifuszi munka, az anyagi alapok megteremtése során elszenvedett tucatnyi kudarc, de beletartoznak a beteljesült álmok és betartott ígéretek is. Van, aki önreklámnak érzi – és persze, az is. De hát ki ismerné nála jobban a színházi körülmények megteremtéséért vívott harc részleteit, a színház évek során kialakított profilját és a munkában résztvevő művészeket? Elemző, értékelő bírálatra egyébként sem a gazda, hanem a műsorok törzsközönsége és a kritika hivatott.

Mindaz, amit a műsorról, az egyes sorozatokról és produkciókról olvashatunk, egyben város- és színháztörténet is, alkotói vallomás és a színházlátogatókhoz intézett, nyomatékos figyelmeztetés. Vegyük végre számba azt is, mennyi mindent nem láttunk a Dob utca legkisebb színházában! De azt se felejtsük, hogy mulasztásainknál lényegesebbek az összegyűjtött emlékek, tapasztalatok. És akkor megjelenik szemünk előtt Kripli Mari – Lázár Kati – valamelyik érzelmi kitörése és a Popper Péterrel való találkozás néhány életre szóló tanulsága.

Külön érdekessége a kötetnek a „Szellemidézés”, az a portré-, illetve interjú sorozat, amelynek margóján ízelítőt kapunk nemcsak a tudni nem érdemes dolgok tudományából, de ismeretlen vagy legalábbis a köztudatban nem szereplő kulturális érdekességekből is. Kevesen tudták, tudják, hogy Bambi szeretetre méltó atyjának, Felix Saltennek is voltak magyar gyökerei, és a francia sanzonok királyának, Joseph Kozmának Moholy Nagy László volt a nagybátyja. Sándor Anna a közös munkában felszínre került titkokat árul el a csapatba tartozó vagy a Spinozában a munka során megismert szerzőkről és szereplőkről, Mata Haritól a csodálatos Frida Kahloig. Úgy tűnik, Sándor Anna legkedvesebb művészeti ága, műfaja – a színház után – a fotó. Érdemes elidőzni az illusztrációként a kötetbe válogatott, sokatmondó városképeknél, a művészi és riportfotóknál, de nekem, bevallom, a kötetben közölt Kaján-karikatúrák a legkedvesebbek. És nem is csak a portrék, hanem például az Édenkertből való kiűzetés látványa, ami mellesleg színtiszta politika.

A kötet 262 oldalának túlnyomó többsége azt bizonyítja, hogy nemcsak a színházszervezés, a könyvtervezés és szerkesztés is művészet, amit kivételesen nemcsak lehet, de érdemes is megtanulni. Ám ha egyszer elkészül a Spinoza következő tíz évének  krónikája, érdemes lenne valamivel szigorúbb arányérzékkel rostálni a tényeket és rendezvényeket, s az így felszabaduló teret, terjedelmet a közönség összetételének és a legkisebb pesti teátrum teljesítményére reflektáló visszhangnak szentelni.

 (Sándor Anna: „Anna,te hülye vagy?”, Spinoza/Ab Ovo, 2013)

Egy párbeszéd folytatása

Esterházy Péter tréfás-tapintatos iróniával kérdezőbiztosnak nevezi az őt faggató Marianna D. Birnbaumot, az Amerikában élő és ott évtizedek óta magyar és közép-európai irodalommal foglalkozó kutatót. Mariannát, akit tulajdonképpen Daisynek hívnak, személyesen Hanák Péternél ismertem meg, amikor még egyetlen sorát sem olvastam, és inkább meglepett, mint meghatott, hogy disszertációját Elek Artúrról írta.

1991-ben jelent meg az Esterházy-irodalom máig érvényes kézikönyve, az Esterházy-kalauz, az irodalomtörténész kérdéseinek és az író műveiből kimazsolázott válaszainak gyűjteménye. Az idézetek és a találóan válogatott idegen szövegek alkalmasak voltak arra, hogy Esterházy olvasói és rajongói – a két tábor a gyakorlatban sokszor egybeesik – jobban eligazodjanak az író gondolatainak, regényeinek rengetegében.

Azután csak úgy iszkoltak az évek, hogy a szerző cégérnek választott megfogalmazásánál maradjak, és majdnem negyedszázaddal később Marianna D. Birnbaum újra nekiült, hogy személyesen és telefonon, de főként e-mailben tovább szője a megkezdett eszmecserét. Eszmecserét írtam és nem párbeszédet: hiszen ennek a dialógusnak a java Esterházy műhelyében – íróasztalán vagy számítógépén, tehát írásban – született. Ez meg is látszik a válaszok minőségén. Rögtönzött mondatok helyett olykor töredékes, de kiérlelt és Esterházy szintjén megformált szövegeket kapunk.

A kétszereplős színház kulisszái között nem jelentéktelen szerepet kapnak az olvasók, akik helyett és akik nevében Marianna D. Birnbaum kérdez, és nem mellékesen megjelennek Esterházy Péter életének fő- és mellékszereplői is. Megkérdezzük, érdemes-e szöveget lopni, és ha igen, nem célszerűbb-e ezt az irodalmi tevékenységet az idegen szöveg birtokbavételeként mentegetni. Kiderül, hogy Esterházy írói életének mennyiben főszereplője Gitti, a felsége, és milyen szerepet töltenek be a szerző különböző természetű és tehetségű gyermekei. Mit jelent a sok nyelvre fordított szerző számára a „fékezett habzású” világhír? Miben különbözik az olvasó író attól az írótól, aki olvas? Miért hisz a drámaírón kívül a prózaíró is a hely, az idő és a cselekmény hármas egységében?

És ezzel megint beletrafálunk a színház világán kissé kívül eső, de vitathatatlanul színházi vonatkozású könyvek kellős közepébe. Olyannyira, hogy a képzelt interjúkötet prózaíróként megidézett társszerzője érdemesnek, sőt fontosnak érzi kiállni a színpad és a színdarabírás vonzása mellett. Esterházy, akinek színpadi művei inkább nyelvi remeklések, inkább érdekesek, mint izgalmasak – elfogadottságuk és népszerűségük ennek következtében meg sem közelíti a regényekét –, önvallomása szereplői közé szólítja a Vígszínház dramaturgját, a Búcsúszimfóniát „megrendelő” Radnóti Zsuzsát is. És még nagyobb nyomatékkal szól arról, hogy ettől még nem írt volna darabokat, vagy „-szerűségeket”. Az utóbbi szóösszetétel Esterházy leleménye, aki bevallja azt is, hogy „vonzó volt a közös munka, pontosabban a közös felelősség. Hogy végre nem vagyok egyedül. Aztán a színészek – hogy olyat tudnak hozzátenni, amire nem is gondoltam, vagy gondolhattam. A közvetlenség, a néző közvetlen megszólíthatósága, ennek a vonzó brutalitása. Egyáltalán az egész idegensége vagy újdonsága.” Az 1993-as szöveg 2005 után megfogalmazott folytatásában azután felbukkannak újabb, a drámaíró számára kedves színésznevek és néhány tisztelettel említett, alkotótársként elfogadott rendező.

Szóval, amit – színházi nézőként! – tudni akarsz Esterházy Péterről, de a kötet hátsó borítóján olvasható kommentár szerint sosem merted megkérdezni, most megtudhatod. Bár nemcsak ezért, de ezért is érdemes újra felszállni arra az Esterházy világába tartó vonatra, amelyen Marianna D. Birnbaum a kalauz.

(Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget – Az évek iszkolása, Magvető, 2015)

FÖLDES ANNA

Még újdonságnak számított a fenti alcím, amikor először készítettem interjút – több mint negyven éve – Kútvölgyi Erzsébettel a Nők Lapjában 1974. június 12.). Pályakezdőnek tűnt még, olyannyira, hogy Keleti Éva civil fotóján vizsgára készülő diáklánynak látszott, holott akkoriban már Thália vizsgáztatta. Három évvel korábban a főiskoláról a Vígszínházba került gyakorlatra, és nyomban ott ragadt. Mögötte volt egy szerencsés beugrás a La Mancha lovagjába, Galambos Erzsi szerepébe, azután az operai Puck (Britten Szentivánéji álom című zeneművében) és a szegedi Júlia. Két filmben is főszerepet játszott, és biztató feladatokat kapott a tévében meg a szinkronban is. Amikor találkoztunk, színházában éppen az Antonius és Cleopátra bemutatójára készült. Amikor tapintatlanul rákérdeztem, hogy hasznos dolog-e számára ez a hajsza, minden nagyképűség nélkül, tárgyilagos elégedettséggel nyugtázta a személye iránti élénk keresletet. De tudatában volt annak is, hogy néhány év múlva egy időre elfelejthetik, mint másokat, csakhogy addig sokat kell nyújtani, hogy azután idővel újra felfedezzék… A jóslatnak szerencsére inkább csak a derűsebb része vált be. Kútvölgyi Erzsébetet – azaz Zsikét, ahogy nemcsak a családban, de a szakmában is nevezik – azért sem lehetett elfelejteni, mert szerepről szerepre érettebben várta a feladatokat. Mikor viszonylag kevesebb jutott belőlük, szinkronszerepekben bizonyított. De közben azt is pontosan tudta – és az általam készített interjúban el is hencegett vele –, hogy ha jön egy olyan szerep, ami ordít utána, bizonyára lesz, akinek eszébe jut, és ő mindig is készen állt a hívásra.

Szerepeit – szerencsére – csak felsorolni lehet, semmiképpen nem beskatulyázni. Milyen szerepkör az, amibe a Liliom Julikája éppen úgy belefér, mint a Romeo és Júlia Dajkája? Mekkora színészi skála kell ahhoz, hogy Bernard Shaw Johannája Csehov Sirályában hiteles Mása legyen? És nem könnyű a Koldusopera Peacocknéját Edith Piafnak, sem Maria Callast Bagira párducnak elképzelni. De semmivel sem könnyebb fordítva…Törékeny volt,  ahogy az ma is, de soha nem naiva alkatú – ehhez egyénisége túl súlyosnak, hangja túl mélynek tűnt. Ezért is lehetett A dzsungel könyvében párduc, a trónteremben királynő – meg sok minden, sok mindenki más – szinte párhuzamosan. Csak magánéletével a világ előtt hivalkodó sztár nem lett, és címlap is elég ritkán.

Díjat, kitüntetést ugyan Magyarországon az kap, akinek adnak, de Kútvölgyi érmeinek, okleveleinek indítékát, jogosultságát senki nem vitatta. Talán azért sem, mert a legtöbb elismerést társulata tagjaitól, pályatársaitól kapta. A legelsőt, a Varsányi Irén emlékgyűrűt még l975-ben, és ezt követte – 1978 és 2007 között összesen ötször! – az Ajtai Andor-díj. De folytatható a lista azzal, hogy Zsike neve nemcsak a Kossuth-díjasok és érdemes művészek protokoll listáján szerepel, hanem tagja a Halhatatlanok társaságának, miközben a Vígszínház társulatában és társulatától megkapta a Páger Antal, Bilicsi Tivadar és Ruttkai Éva emlékét őrző szakmai elismeréseket is. 

És hogy mi jöhet, mi jön még ezek után? Felesleges jósolni, hiszen a legvalószínűbb: megannyi anyaszerep, amelyekről legjobb esetben kiderül, hogy – mindegyik más. És ahány anyaszerepben látjuk, annyiszor fedezzük majd fel Kútvölgyi Erzsébet új és legújabb arcát.

Milyen az igazi jiddise mame?

Ma már tudható, és tudjuk is, hogy ami – aki? – nincs a net-en, az nincs is. A jiddise mameként számon tartott anyatípus olyannyira jelen van, hogy még a képernyőre került szakirodalomba is belepillanthatunk. Sokan például onnan és Dan Greenberg idézett könyvéből tudtuk meg, hogy aki jiddise mame szeretne lenni, az nem elégedhet meg azzal, ha a történelem szeszélye folytán anya és zsidó; tudatában kell lennie annak, hogy mindenkiből lehet jiddise mame. Csak éppen az nem mindegy, hogy milyen. A közvélekedés szerint általában kedves, jóságos, többnyire kövérkés, és nemcsak remek töltött halat tud készíteni szombatra, de elfogultan szereti és összetartja a családját is. Olyannyira, hogy fogadott és fogadatlan prókátoraként minden lehetségest és talán annál még egy kicsit többet is megtesz a hozzátartozóiért. Ha célravezetőnek tartja, kíméletlenül át is gázol a többiek akaratán.

Nos, Kútvölgyi Erzsébetnek most megadatott Ljudmilla Ulickája darabjában egy tipikus és ugyanakkor rendhagyó jiddise mame remek szerepe. Tulajdonképpen nem teljesen előzmény nélkül, hiszen Hanoch Levin izraeli író darabjában már megcsaphatta ennek a figurának a szele, és Kern András partnereként megsejttette velünk egy igazi zsidó feleség sorsát és természetét. De ezúttal, az orosz Ulickája művében – Eszter Lvovna egykori színházi varrónő alakjában – egy vadonatúj jiddise mame alakot szerettet meg velünk.

Monodráma – négyesben?

Ulickája a ritka orosz sikerírók közé tartozik Magyarországon. Könyvtárosoktól tudom, hogy a kortársi orosz életről hiteles képet kínáló, olvasmányos regényeit és novelláit főként nők olvassák, és viszonylag sűrűn megjelenő magyarra fordított köteteit kézről kézre adják a sikerkönyvekre vadászó kölcsönzők is. Színpadra többnyire az ezekből az epikus művekből készült adaptációk kerülnek. A Rózsavölgyi Szalonban bemutatott Odaadó hívetek, Surik nemcsak a telt házakat megtöltő törzsközönség, de a Budapestre látogató szerző tetszését is megnyerte: a sikeres premier után maga ajánlotta fel külföldön még nem játszott új darabját, a nyolcvanas évek végén született Unokám, Benjamint Morcsányi Géza dramaturg fordítónak, Bagó Bertalan rendezőnek és a nem létező, de sikert sikerre halmozó alkalmi társulatnak. Drámának ugyan ez a négyszereplős, könnyes-humoros színpadi történet sem tekinthető, legfeljebb némi ferdítéssel, túlzással (négyszemélyes) monodrámának. Ebben a minőségben viszont nemcsak élvezhető, hanem magával ragadó.

Monodrámának legfeljebb azért mondanám, mert hőse is, narrátora is az a melegszívű és egyben kemény karakterű jiddise mame, akit Kútvölgyi Erzsébet játszik. Régi bestsellerekben szélvészkisasszonynak nevezték az ilyenfajta vékony, mozgékony, gyorslábú és gyors észjárású leányzókat, amilyen ez az idősen is temperamentumos, rövidre vágott hajú, őszülő zsidó asszony. Akiről teljes joggal született meg a 7 óra 7 kritikájának találó címe: „Csúcsra járatott életakarás”. A vékonyka színpadi történet előzményeként értesülünk róla, hogy Eszter férjét, egész családját és valamennyi hozzá közelálló földijét, zsidó hitsorsosát elvesztette a háborúban és a háború után. Csak egyetlen, imádott tudós fia, Ljova maradt meg neki és a nem létező családnak. Ennek a tudományos karriert elért, drága fiúnak keresi gondos mamája már a darab expozíciójában a jövőt, a boldogságot. És hite szerint, mi is lehet nagyobb boldogság – a fiú és az anya számára is –, mint egy szép, kedves zsidó menyasszony. Aki feleségként, idővel anyaként, a maga megőrzött zsidó identitásával folytatja az ősök vallásának, nemzetségének hagyományait. A zsidó feleség ígéri a majdani családnak Benjámint, a nagyapa nevét őrző unokát, a megfogyatkozott zsidó közösség számára pedig a jövőt, a folytatást. Csak a leendő vőlegény számára nem jelent ez a jövőkép semmit: Ljova a szeretet sugallta anyai akarattal szembeszegülve, hozzá méltó intellektussal rendelkező partner mellett saját életét szeretné élni a városban.

Ebből az érdekellentétből, a jiddise mame feleslegessé – és reménytelenné – váló erőfeszítéséből, remekül kigondolt, de a valóságba ütköző haditervéből adódnak azután az erőszakosságában is szerethető anya kudarcai. Eszter logikusan felépített vállalkozása, fáradságos menyasszony-vadászata eddig inkább egyértelmű, mint bonyolult történetnek tűnik. Izgalmassá , akkor válik – Kútvölgyi játékával együtt –, amikor Ulickája úgy szembesíti a mamát – a leendő nagymamát! – a tényekkel, hogy előbb-utóbb fel kell adnia nemcsak terveit, de vágyait, illúzióit, az öröklött és vállalt zsidó identitáshoz való feltétlen ragaszkodását, és ezzel együtt már-már egész korábbi önmagát is. Vállalkozása kudarcát súlyosbítja, hogy a kiszemelt zsidó menyasszony sem az, akinek Eszter hitte: Szonyecska szép és kedves, meglehet, az isten is Ljovának teremtette, csakhogy jövendőbeli anyósa meggyőződésével, vágyaival ellentétben, az ismerős zsidó családnak „csak” fogadott lánya, akinek valószínűleg egyetlen csepp zsidó vér sem folyik az ereiben. És ennek a titoknak nem is Eszter, hanem fiatalabb bizalmasa, Liza jut először birtokába. Itt következik be a lélektani fordulat: a szerető és minden erőszakossága ellenére is szerethető jiddise mame ezután nem ragaszkodik a fia és a számára választott menyasszony boldogságát kockáztató haditervéhez.

Lehet,hogy minden másképp van?

A játék váratlan fordulataként tapasztaljuk azután, hogy a jiddise mame végtelen szeretete, segíteni akarása nemcsak közvetlen környezetét, de a múltban gyökerező, valójában túlhaladott önzését, konzervativizmusát, majd a valóságtól függetlenített eltökéltségét is legyőzi. Meglehet, hogy nyugdíjas vidéki varrónőként nem is ismeri az empátia szót, de a fogalom tartalmát annál jobban. Mintha a korábbi tervek feladása, a megbocsátás pillanatában Eszter arca is meglágyulna, de alakja ugyanakkor meg is nőne. Már nem egy anyát látunk, hanem az anyát, akiben a szeretet a modern kor követelményeihez alkalmazkodó megértéssel párosul. Sok esemény nem történik, torlódik a színpadon, a szereplők apróbb titkok fátylait lebbentik csak fel, de ezek a fátylak elég színesek ahhoz, hogy ne unatkozzunk. Sírunk és nevetünk, ahogy Ulickája rendeli és Kútvölgyi diktálja.

Érdekes, hogy lassanként a történetet búvópatakként kísérő, követő társadalmi kép is változik. Az átlagcsaládokban továbbélő antiszemitizmus megidézése nem félelmet keltő, de mindenképpen figyelmeztető jelzés. A színpadi rohangálásban majdnem elsikkadó dialógusokban fel-felbukkanó, bujkáló humor nem egyszer komolyra fordul. Eszter iróniájába fokozatosan beszivárog némi rokonszenves önirónia.

Igazságos akkor lennék, ha Kútvölgyi Erzsébet laudációját megosztanám a többi közreműködőt megillető elismeréssel. Ha szóvá tenném legalább az örök Egérke, Balog Judit – Jelizaveta Jakovlevna – fanyar modora mögött kirajzolódó emberségét. Szólhatnék arról is, hogy a színházteremnek szűk, dobogónak komplikált térben milyen nagy szükség van Bagó Bertalan rendező dinamikus koreográfiájára. De ezúttal a korabeli orosz világ ellentmondásait is érzékeltető családi konfliktust és az azt mozgató, képviselő Esztert szerettem volna, Ulickája kedvére és kedvéért is, premier plánba állítani. Az Unokám, Benjamin giccshatárig elmerészkedő érzelmessége és többrétegű humora az előadás sikerének bombabiztos garanciája. De ami legalább ennyire fontos: ha nem is új fejezete, de új, érvényes passzusa Kútvölgyi Erzsébet hiteles jellemábrázoló sorozatának.

FÖLDES ANNA

A francia határ közelében található flamand kisváros Ieper, és az onnan kb. 20 kilométerre fekvő Westouter nevű falu adott otthon az idei év hivatalos aita/iata (az amatőr színjátszók nemzetközi szervezete) fesztiváljának és közgyűlésének. A mi somogyi tájainkhoz hasonló, festői szépségű lankák, dombok között meghúzódó Westouter a fesztivál szervezőknek meg a sok-sok önkéntesnek köszönhetően is, ideális helyszínné alakult át a mintegy hatvan fellépő csoport és a nézők, szakmai vendégek számára. Csak a szombatra időzített „field-tour” során derült ki számunkra, hogy milyen súlyos történelmi sebeket rejt és tár fel még ma is ez a föld. Az első világháború alatt 1914‒18 között itt húzódott a front a német és a szövetséges csapatok között, innen már egy tapodtat sem tudtak tovább nyomulni nyugat felé. Itt került sor első ízben harci gázok (klórgáz) bevetésére, ezrek és ezrek pusztulását okozva. Vakondként ásva előre magukat harcoltak és pusztultak el a katonák a berobbantott földalatti járatokban, tonnás bombák ütöttek kráternyi mély sebeket a szántóföldekbe. Katonatemetők kerülnek utunkba szinte pár száz méterre egymástól, egy emberéletek tízezreit kioltó értelmetlen állóháború „trenchwar” riasztó mementói.

Jómagam június 7. és 11. között vettem részt az eseményekben, délelőttönként Ieperben a konferencia ülésein, délután pedig az előadásokat néztem. Talán nem minden olvasónk tudja, hogy az aita/iata az amatőr színjátszók UNESCO alapította világszervezete, tagjai egy-egy ország ún. „központjai”, és a nálunk szerencsésebbek többnyire normatív állami finanszírozási és adminisztratív háttérrel is rendelkeznek. Ennek a szervezetnek regionális/nyelvi alapon alegységei is vannak, elnökökkel, elnökségekkel. Kis hazánk a CEC-hez (Central European Comittee) tartozik, amely valójában Írországtól Oroszországig, Lengyelországtól Szerbiáig terjedően fejti ki áldásos tevékenységét; Európán belül csak a frankofón és az észak-európai országoknak van külön szervezete. A CEC tisztújító közgyűlése alapvetően a strukturális és tartalmi megújulásról szólt, ahol a magyar származású eddigi elnök, Josef Hollos alias Jocó mondta el búcsúbeszédét, s kérte föl az elnökségre pályázó német Ute Handwerget programbeszédre, aki azonban csak akkor vállalta volna a tisztséget, ha még ezen a közgyűlésen – bár nem volt napirenden – dönteni lehet az általa elképzelt teljes átalakítás részleteiről. Mivel ez nem lett volna jogszerű s ekként megoldható, ő mégsem vállalta a jelölést, így a CEC elnöke egy évre az eddigi elnökhelyettes, a cseh Lenka Lazňovská lett. Az elnökségbe beválasztották mint művészeti koordinátort e beszámoló szerzőjét. Másnap a nagy plénum ülésére került sor (aita/iata). Itt ugyancsak a mandátumának lejárta miatt távozott elnök, a finn Merja Laaksovirta helyére választottuk meg a mostani Spots op West Fesztivál szervezőjét, a főfoglalkozását tekintve bankár, belga (flamand) Rob Van Genechtent elnökké. Nem rossz döntés, a személyiségét megismerve pedig egyenesen kiváló!

Legyen ennyi elég a dolog formális részéről, nézzük inkább magát a fesztivál programot, mely gyakorlatilag beköltözött a falu minden bejátszható helyszínére: művházba, kocsmákba, burgonyaraktárba, a Boleró sátor (lásd fotó) környéki dimbes-dombos rétre. Volt előadás – a produkciót látva máig nem értem, miért – egy tehénistállóban, tehenek között, amit tehénürülékkel vegyes szénahalmon ülve kellett végignéznünk, igaz, üdítően rövid ideig tartott, mindössze 35 percig.

Van mit tanulnunk a flamandoktól, már ami a fesztivál logisztikáját – , mindenekelőtt a jól használható, informatív műsorfüzetet, az útbaigazító táblákat, az egységes jegyforgalmazást és jegyárakat, a helyszínek közti közlekedés megszervezését (menetrend szerinti buszok hozták-vitték a nézőket Ieper és Westouter között, meg a falutól kicsit távolabb eső helyszínekre), a praktikusan megszervezett étkeztetést (mindenki kapott egy pakli kajajegyet, és akkor evett a menzasátorban, amikor ideje engedte – illeti. Segítőkész és mindenütt jelen lévő önkéntesek gondoskodtak arról, hogy jegy nélkül senki ne mehessen be az előadásokra, és hogy mindenki odataláljon, ahova tart.

Az előadások színvonala, ahogy ez az efféle túlságosan nagy felhozatalt kínáló amatőr fesztiválokon megszokott, meglehetősen hullámzó volt. Magam napi maximum három előadásra állítottam be színházi terhelhetőségemet, és a látottak színvonala nagy valószínűséggel le is képezhette a több mint száz előadásos fesztivál átlagát. A már említett harmatgyenge holland „istállószínházon”, a házassági viszonykliséket hozó HÄN című előadáson kívül (Toneelgroep ZUT) csak bosszankodni tudtam a szingapúri Jade Opera Group Hiányzó vőlegényén is, amelyben pazarul felöltöztetett dilettáns színészek próbálták feltornázni magukat a pekingi opera csúcsaira énektudás és fizikai felkészültség nélkül.

Csalódásaim között ott van a grúzok Don Juanja is, akik Molière darabjából kiindulva egy kissé zavaros és technikailag kezdetleges mimodrámát mutattak be (Kutaisi Youth Theatre). A műsorfüzetben megjelentetett szövegük alapján először az jutott eszembe, hogy ez az ajánlás akár egy Faust előadás beharangozójának is elmenne. („…all the doors have closed…the eternal seeker of love finally finds himself alone/minden ajtó bezárult és a szerelem örök keresője egyedül találja magát…”) Az előadás szinte csak „felvetésekből” állt, a látottak alapján nem derült ki, hogy létrehozói mit gondolnak Don Juan Tenorióról, vagy bármiről, aminek köze van ehhez az európai alaptörténethez.

A jó közelítések közül elsőként a Születésnap (Festen) című, Thomas Vinterberg dán kultfilmje alapján készült, itt La Fiësta címen játszott antwerpeni előadást kell említenem (Studio Bernadette, Belgium), amit az emlékezetes 2005-ös Trafóbeli, Hudi László féle Isten éltessen, Hedvig Ekdal! című előadáshoz hasonlóan „partiszínházként” vezettek elő, a nézőket terített asztalok mögé ültetve, szerény étel- és finom borkínálattal. A mélyben meghúzódó családi feszültségek/traumák felszínre törése (hisztéria maximum) azonban a túlburjánzó revüszerű elemek és a kicsit kapkodó figyelemvezetés miatt felépítetlen maradt. Már a látott legjobb előadások között szerepel nálam a dél-koreai DOMO társulat Mournful Rain (Szomorú eső) című előadása a maga kitűnően kialakított látvány- és fényvilágával, de mindenekelőtt a színészek végtelenül érzékeny és pontos játékával. Távol-keleti színházat láttam, autentikus nyelven szólót, amelyben a lélektani realizmus és a gesztusokban, mozdulatsorokban rejlő titkos áramlás egyszerre tudott magába szívni egy szerencsétlen flótás történetén keresztül, akinek a feleségét kell áruba bocsátania – miközben birtokolni is akarja – azért, hogy adósságát fizethesse a buja uzsorásnak.

Négy zenés darab is szerepelt az általam választott programban. Említtessék itt elsőként az izlandi Hugleikur csapatának The Most Lamentable Operája (A legszomorúbb opera), de csak azért, hogy aztán felfelé araszolhassunk a legjobbak felé. Engedtek a kísértésnek – ez oly sok amatőr csapatnál előfordul és érthető –, hogy a Szentivánéji álom Mesteremberek játékát, a Pyramus és Thisbét önálló darabként – itt operaként – adják elő. Nos, ahogy az lenni szokott, ez a jelenet, a darab kontextusából kiragadva csak fél sikert hozhat. Mert bár szépen énekeltek, lelkesen játszottak a társulat tagjai, csak éppen a „honnan-hova” sorvadt el, vagyis az operai tragikumon, a melodrámán kívül alig tudott megjelenni a shakespeare-i játék jeleneteken keresztül épülő, rétegzett, vaskos és mégis költői magasságokba repítő humora. Mint aki tíz éven át Vackorként volt jelen egy emlékezetes Szentivánéji álom előadásban (Arvisura Színház), továbbra sem ajánlanám jó szívvel a mesteremberek darabjának önálló bemutatását.

És jöttek a csehek! A Kočovné Divadlo Ad Hoc egy nagyszerű író/rendező által jól kézben tartott, briliáns humorú vándortársulat. Minden kényelmetlen színpadi körülmény mellett és ellenére is (kocsmában játszottak!), hozták a legjobb fajta cseh abszurd/lírai humort. Előadásukban  („Il Congelatore” a Keresztapa című filmet zanzásították a legnépszerűbb operaáriák és jelenetek felhasználásával, tökéletes ének és hangszertudással (a színpadról kilépő színészek azonnal hangszert – fuvolát, hegedűt, gitárt, csellót stb. – ragadtak és beálltak a zenekari kíséretbe, majd onnan vissza a szerepükbe). A maffia háború náluk nem alkohol vagy drogok, hanem a gelato/zmrzlina körül zajlik, pontosabban a New Yorkban bevezetett fagyi nyalási tilalom okán. Remélem, láthatjuk egyszer őket Budapesten is, és majd két év múlva Pápán.

A kiválóságok sorában méltó helyet kell elfoglalnia a venezuelai Deucalión Társulat Faust operájának, melyet a helyi katolikus templomban adtak elő. Szenvedély, négy kiváló énekes és egy zongorista kivételes összjátéka és drámai ereje tette felejthetetlenné ezt az egy órás Faust-esszenciát. Ebben a mérsékeltebb temperamentumra hangolt holland/flamand színházi környezetben, ahol többnyire hűvösebb, eltartottabb előadásokat lehetett látni, egyszerűen leforrázott a venezuelaiak temperamentuma, mélyről fakadó természetes muzikalitása.

És innen már a csúcsoknál tartunk, amikor a japán Kurokawa Tradicionális Zenei Intézet, a Kasai Tánccsoport és a Bungezia Színházi Társulat közös produkciójáról, a Momiji-Huntingról kell szólnom. Már az előzetesként, egy kis kocsmában Három népdal Toyamából címmel bemutatott tánckoncertjükön is elámultam a kotón (tradicionális japán pengetős hangszer) játszó Mari Kurokawa és a táncosok tudásán. Előadásuk, mely egy XV. században keletkezett No színházi szövegkönyvön alapul, és az autentikus No elemekhez merészen, érvényesen és finom empátiával társít kortárs mozgásszínházi elemeket, messze kiemelkedett még az itt látott legjobbak közül is. Köszönhető ez mindenekelőtt a koreográfus és főszereplő Haruka Kasainak, ennek a tüneményes, bölcsességet sugárzó, már nem fiatal táncosnőnek, aki a tradicionális japán iskola fegyelmét a mozgásban, egyetemességét jelenlétének (presence) minden pillanatában egyszerre hordozza.  A támadó külvilág megjelenítése egy védősisakos útépítő munkás brutális „közbeavatkozásai” révén (Shinji Sakaki táncolta) csak fokozta ennek a „mélyvilágnak” a szépségét és érinthetetlenségét. Ha ügyesek vagyunk és kitartóak – ahogy a fesztiváligazgató, Rob Van Genechten tanácsolta nekem –, talán ők is felbukkanhatnak 2017-ben Pápán. Ehhez most elsősorban egy kitűnő gyermekelődást kéne beneveznünk a Toyamai Gyermekszínházi Világfesztiválra, amely 2016. július 30. és augusztus 4. között lesz.

Magyarokkal is találkoztam Westouterben. Sárosi Gábor csoportja, a Kecskeméti Színházi Műhely az egyik faluszéli burgonyaraktárban adta elő a The Plastics című mozgásszínházi előadását. A fiatal színjátszók tréningmunkájából kinőtt szomorú bohócjáték családi traumák mentén szövődik laza cselekménylánccá. Az előadásban a tárgyakat is megjelenítő fátyolfóliák és a testek végig egymásba gabalyodó hullámzásban vannak, egyszerű kellékekkel jelzik a szereplők képzelt családi státusát, maguk játszotta zene kíséri, ellenpontozza az akcióikat. Bár az egész kicsit még „harmatos”, de az út, amelyet választottak, a munka, amit elvégeztek, mindenképpen jól érzékelhető a koncentrált és egymásra figyelő összjátékból. Maga az előadás jelen állapotában egy rögzített improvizációnál jóval több, de színháznak még csak ígéret. Remélem, beteljesülő ígéret, amire sok esély nyílik most, amikor a Kecskeméti Önkormányzat a rezsiköltségeket is vállalva, átadta számukra a Kelemen László Kamaraszínházat.

Elutazásom előtt a Bolero Tükörsátor mellett üldögéltem, amikor a már emlegetett Hollós Jocó jött oda a hírrel, hogy az aita/iata 13 tagú nagytanácsa októberben Budapesten kívánja megtartani következő ülését. Jó jel! Ezzel is, meg a PROGRESS PÁPA elnevezésű fesztivállal is talán újra felkerülünk az amatőr színjátszók világtérképére. (Reméljük, addigra a tagsági díjunk is befut a számlánkra, mert most még csak waiver, vagyis átmeneti mentesség révén tudtunk teljes szavazati joggal részt venni az ülésen). Az elmúlt öt évben látottak és a fesztiváljaink színvonala alapján ezt mindenképp megérdemlik a magyarországi színjátszók.

REGŐS JÁNOS

E helyt máskor amolyan sorvezető szokott lenni, amely feltárja a szerkezet felépülésének módját, a szerkesztői gondolatmenetet.  A nem múló döbbeneten kívül azonban másnak itt most nincs helye. Szívem szerint nekrológnak sem. Mert nem a halál értelmetlen – mitől is volna értelmes, csupán az önfeláldozás, a mártírium lehet „célszerű” –, hanem a nekrológ műfaja.  Őszinte csak mértékkel lehet, s máris visszatetszést kelthet – ahogyan bennem négy évvel ezelőtt, ugyancsak augusztus elején Koltai Tamás búcsúztató szavai a nagy riválisról, M. G. P.-ről az ÉS-ben –, egy életmű összegzésére pedig nyilvánvalóan alkalmatlan.

Nem tudom, mikor veszíti hatályát az egyébként is vitatott latin mondás, mely szerint halottakról jót vagy semmit – más fordításban jól vagy semmit, ami nagyon nem mindegy, s létezik az igazat vagy semmit verzió is –; mennyi időnek kell eltelnie az érdemi megszólaláshoz, ahhoz, hogy megengedhetőek s elviselhetőek legyenek az árnyalatok, ha egyáltalán szükség van rájuk – téteti hozzá a talán nem alaptalan szkepszis. Mert ami megmarad, az évről évre akkurátusan kötetbe rendezett s megjelentetett kritikák és tanulmányok garmadája hozzáférhető lesz a szenvedélyes avagy tárgyilagos kutató, elemző számára, a bármily maradandó sérelmek, fájdalmak, rossz érzések azonban velünk múlnak. (Akkor is, ha netán nyomuk marad visszaemlékezésekben, levelekben, miként Németh Antal – életműve Koltai Tamás egyik legkedvesebb kutatási területe volt –, az 1930-ban megjelent Színészeti lexikon szerkesztője és a kézikönyvről a Nyugatban kritikát írt Kárpáti Aurél több évtizedes burkolt ellentétének, amely épp e számunkban említtetik a Színészeti lexikonról szóló tanulmányban.)

Dermesztő a tény, hogy vitatkozni immár csak Koltai Tamásról lehet majd – életművéről, kritikusi, kultúrpolitikai, közéleti megnyilvánulásairól –,  s nem Koltai Tamással, ha így még egyáltalán érdemes, hogy már nem fog többé visszaszólni.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

Csehovot legutóbb akkor játszott a Tamási Áron Színház, amikor Kiss Csaba a Sirályt rendezte meg Sepsiszentgyörgyön. Ezúttal pedig a Cseresznyéskert színrevitelére marosvásárhelyi rendezőhallgatót hívott Bocsárdi László igazgató. Sardar Tagirovsky – aki kazanyi orosz-tatár édesanya és kijevi-volgai bolgár édesapa gyermekeként Oroszországban született, az általános iskolát azonban már Kecskeméten végezte el – alighanem avval kezdte a munkát, hogy átnevezte a művet Meggyeskertté. Mint tudjuk, sokáig a szebben hangzónak ítélt Cseresznyéskert címmel szerepelt a színdarab, de ez kétségkívül ferdítés, amely több szempontból is félrevisz kicsit. (Például mert a cseresznyefa és a meggyfa nem ugyanabban az időben virágzik, más ilyenkor a színe, és más a gyümölcs íze is. Cseresznyét kevésbé dolgoznak fel aszalt formában, mint meggyet – amiképp azt Firsz, az öreg inas emlegeti a darabban.)

Természetesen az orosz anyanyelvű és magyarul tökéletesen beszélő fiatal rendező nem állt meg a címnél, hanem az egész szöveget felülvizsgálta. A Tamási Áron Színház fordítót nem tüntet fel internetes színlapján – dramaturg van: László Beáta Lívia –, az előadáshoz készült textus vizsgálatával azonban megállapítható, hogy Elbert János Cseresznyéskert-fordításából indultak ki, ám Tóth Árpádét is hasznosították. (Az alapszöveg a próbafolyamat során minden bizonnyal módosult itt-ott.) A létező fordítások megváltoztatása nyilvánvalóan arra irányult, hogy a dráma szövege egyszerűbb, s mint ilyen, a szerzőhöz hűségesebb legyen. Kezdetektől fogva jellemző ugyanis, hogy színműveinek fordítói némiképp felstilizálták Csehovot. Az ő drámahőseinek beszéde egyáltalán nem bonyolult, mondataik egyszerűek, szófordulataik hétköznapiak. A mi gazdag nyelvű poétáink – akik a múlt század első felében még németből fordították magyarra az orosz írót – alkalmasint nem tudták megállni, hogy fel ne költősítsék, ki ne cirkalmazzák. Elbert János ugyan nem ezt az utat járta – feltehetőleg ezért esett Tagirovsky választása az ő fordítására mint alapra, ámbár Elbert János óta Spiró György, majd Morcsányi Géza is átültette magyarra a Cseresznyéskertet –, de még így is volna mit egyszerűsíteni ezen a verzión is. Egy-két példa:

Ahol Lopahin csak annyit mond: „ну, да я в двух-трех словах” (Szó szerint: na, akkor két-három szóban), ott Elbert János rögtön metaforát hoz be: „csak dióhéjban a lényeget”. Tagirovsky ugyan kibővíti a félmondatot, de revideál: „a lényegre térek… két-három szóban...” Máshol e mostani változat jogosan pontosít: „А без тебя тут няня умерла.” (Szó szerint: És nélküled itt meghalt a dada.) Elbertnél: „Mialatt odavoltál, meghalt a dadus.” Sepsiszentgyörgyön: „A hiányodtól meghalt a dadus.”

Az új szöveg egyrészt igyekszik jobban visszaadni például az oroszokra oly jellemző, kicsinyítő képzős szóhasználatot. („Ne sírj, legényke, azt mondja, mire vőlegényke leszel, nyoma se marad.”) Másrészt egy-egy ma is használatos kifejezésre (pl. чепуха!) nem a modorosnak vagy irodalmiasnak ható, korábbi magyar megfelelőket alkalmazza (sületlenség, illetve badarság), hanem pontosan azt, amit ma mondanánk: Baromság! Ebben itt-ott talán túl is ment Tagirovsky munkája az ideális mértéken (vagy ha azon nem, az én ízlésem határán legalábbis.) Az Elbertnél feslett erkölcsűnek mondott Dunyasát szükségese-e emellett még kurvának is nevezni? Az is megkérdőjelezhető, hogy ildomos-e Jepihodovot balfasznak titulálni. (Csehovnál ezt az örökké bénáskodó fiatalembert szerencsétlen 22-esnek csúfolják, amivel arra a peches kártyásra utalnak, aki a 21-ezésben mindig befuccsol 22-vel.) A magyar fordítások ezt a szófordulatot a „két lábon járó szerencsétlenség”-gel vagy az „egy rakás szerencsétlenség”-gel helyettesítették. Tagirovsky azonban végül is a balfasznál lyukad ki.

Más helyeken még erősebben hozzányúlhatott volna a szöveghez, tovább faragva, az eredetihez hasonlóan nyersre a kifejezéseket. (Pl. Piscsik szavait: со мной уже два раза удар был (szó szerint: már kétszer volt agyvérzésem), Elbertnél és Tagirovskynál: kétszer a guta is megsimogatott.) És érdemes lett volna korrigálni azon a két ponton is, ahol nyilvánvalóan sajtóhiba került Elbert János fordításába. Firsz szavainál: „A paraszt az árért, az úr a parasztért.” (Helyesen: „A paraszt az úrért, az úr a parasztért.” „Мужики при господах, господа при мужиках.”) Vagy Jása harmadik felvonásbeli kérésénél Ranyevszkajához: „De minek is mondja, ön is láthatja.” (Helyesen: „De minek is mondjam, ön is láthatja.” „Что ж там говорить, вы сами видите.”)

Áttérve a szövegről az interpretációra: a sepsiszentgyörgyi előadás hosszú, hallgatag várakozással kezdődik. Egyrészt módunk van alaposan meggusztálni a Bartha József tervezte teret, amely titkokat és sejtelmeket lengedeztet. Egy félig a földbe süppedt szekrény halkan ígéri, hogy Firsz majd ebből bújik elő az előadás végén, akár egy különös koporsóból. (Ánya úgy alszik el ezen a bútordarabon, ahogy egy csúszdán lehet.) Van aztán a színen egy letakart díszletelem is, arról később derül ki, hogy makett, vasúti pálya, kisvonattal, egyben magát a cseresznyéskertet is modellezi. (Vagyis meggyeskertet. Ez kedves, játékos poénja a sepsiszentgyörgyi produkciónak. Lopahin rendre cseresznyéskertet mond, s ilyenkor a többiek kórusban javítják: meggyes.)

Látunk lepleket, csillárt, tükröt, különös teásüveget, egy színházi nézőtéri széket. A Lopahinként már a kezdés előtt jelenlévő Pálffy Tibor közel van a gyülekező közönséghez, nekünk háttal ül, bő tíz perces némaságban. Azután aktívabb várakozásba fog: órát vesz elő, sétál, fürkészi a falitükröt, talált rúzzsal rajzol rá, téblábol. Az előadás elejének hosszú, lassú csöndje tökéletesen működő rendezői ötletnek bizonyul: időt kapunk arra, hogy megpihenjünk, beleüljünk, ráhangolódjunk az előadás ritmusára. A POSZT-szereplés délutánján vagy húsz perc is eltelik, mire a színfalak mögött izgatott lárma csap fel: megjött az állomásról a kompánia. Hazaért Párizsból a gyerekhangú asszony (D. Albu Annamária Ranyevszkajája) a gyerekhangú lányával (Benedek Ágnes Ányája), s ott tolong körülöttük mindenki, aki akar tőlük valamit vagy nem akar semmit.

Tagirovsky közel egy órán át játszatja az első felvonást, éles ellentétet állítva fel az előadás második felével, amelyben perspektíva-, sőt mondhatni: színházi paradigmaváltás is történik. Az utolsó felvonást a rendező erősen megnyesi, szinte összecsapja. Eddigre már úgyis tudjuk: minden illúzió, legfőképpen az, hogy lehet egyáltalán otthon lenni ebben a világban, emberek között. Ami van vagy lehetne egyáltalán, azt is lefejti, elmossa az idő. Vagy valami hasonló, szolidan közhelyes érzet sugallik.

A szünetben a játszók az előcsarnokban teával kínálják a nézőket, figyelmes vendéglátónak mutatkozva. Ezután pedig a közönség a játék második részére váratlan helyzetbe és végképp elszimbolistásult produkció közegébe kerül. A nézőtér szélén állunk, miközben a szereplők a Ranyevszkajáék által rendezett ostoba és fölösleges bál keretében bejátsszák az egész teret, a színpadot és a zsöllyét egyaránt. Báli vendégek volnánk mi magunk is, de a szó semmilyen értelmében nincs helyünk itt. Elvesztettük a külön bejáratú székünket, ahogy Ranyevszkajáék is elveszítették, ami az övék volt. (Mi később kapunk másikat, ők nem.) Fehér léggömbök ágaskodnak a tér különböző pontjain, mint álmok, vagy mint gyümölcsfák, vagy mint figyelmeztető jelek. Végül a szereplők lebuknak, eltűnnek a zsöllye széksorai között. Míg végül Firsz megismétli Lopahin néma körét az elejéről.

Sardar Tagirovsky színrevitele nem arra utazik, hogy racionálisan megfejtsük a színrevitel különös elemeit. Inkább az érzékeinkre kíván hatni, a lelkünkbe óhajtja belefolyatni az előadás baljós és reménytelen, időtlen idejét. Hogy személy szerint nálam ez a szándék nem ért célba, annak okát abban látom, hogy a színészeket a markáns egyneműség felé terelte a rendezés. Az alakítások nem látszanak dúskálni a hősök lelki világának és/vagy szövegalattijának gazdagságában és bonyolultságában, hanem egyszínű lenyomatok, sűrítmények. Egy-egy felfokozott állapot stilizált ábrázolását adják. Jellemző és fájó momentum, hogy jószerivel teljes egészében kimarad – pontosabban egyetlen gesztusra redukálódik – Várjának és Lopahinnak az a kettőse, amikor az új gazda végül is elmulasztja megkérni a régi gazdasszony kezét. A Cseresznyéskert-előadások legszebb színészi pillanatai nemritkán ebben a jelenetben születnek meg. Itt erre nincs rendezői igény. Természetesen magas színvonalon végzik feladatukat a szereplők – Nemes Levente Firszétől Gajzágó Zsuzsa Sarlottáján át Derzsi Dezső Jepihodovjáig. Nagy Alfréd Petya Trofimovjának nemcsak a Lenin-sapka ad erős hangsúlyt, hanem a szövegei és a térben való felénk helyezése is, amivel halványan felkelt bennünk némi lelkifurdalást a társadalmi felelősségvállalást illetően. De a legtöbbet értünk az teheti, akinek történetesen egyetlen szó sem jut az előadásban. Pál Ferenczi Gyöngyi Dunyasája ugyanis néma. Az ő arcán és a pőre odaadásában számomra is átélhetően lejátszódik az a dráma, amire a rendező a maga eszközeivel utal.

STUBER ANDREA