Ascher Oszkár és Szathmári Sándor olyannyira kortársak, hogy szinte egyidősek –  mindössze két hónap volt közöttük, s mindketten mérnöknek tanultak –, és Kosztolányi is csak tizenkét évvel volt idősebb náluk. Az élményanyag tehát nagyjából ugyanaz, ami Ascher Oszkárt költő barátok, Babits, Karinthy, Kosztolányi verseinek interpretálására késztette a két világháború között, Szathmári Sándort a Kazohinia megírására, az emberiség lehetséges perspektíváinak mérlegelésére, két évvel Huxley Szép új világának megjelenése előtt, Kosztolányit pedig a nincstelenség, a kiszolgáltatottság, a cselédsors társadalmi körülményeinek és lélektanának vizsgálatára, ábrázolására. 

Majd’ egy emberöltő múltán Fejes Endre ugyancsak a kisember vágyait, lehetőségeit, perspektíváit kutatta az  államszocializmus közegében, egy szintén gyilkosságba torkolló történeten, a Sötétruhás fiú esetén keresztül.

S közel egy újabb emberöltőnyi idő múltán fiatal színészek, a 2003-ban végzett Máté-osztály tagjai néznek szembe egykori önmagukkal és egymással, jelenükkel, 2007 óta minden nyáron, mit vártak, mivé lettek. Idén a rendező szakot is elvégzett Dömötör Andrásra került a sor.

Fiatal művészek karrierjének támogatása áll a középpontjában a Salzburgi Ünnepi Játékok „karmesterversenyének” is, amely meghívásos lévén nem a Magyar Televízió hajdani nagy sikerű kezdeményezésére hajaz, de mint Fittler Katalin beszámolójából kiderül, sokat jelent az egymással vetélkedő „kiválasztottak” pályáján.

Figaró nevéről jobbára zenére asszociálunk – a Mozart-opera alapjául szolgáló Beaumarchais-dráma ritkábban játszott darabja a prózai színházaknak. Legutóbb fiatal színész-rendező, Erdeős Anna állította színre Győrben a Figaro házasságát, amelyben a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése, úr és szolga konfliktusa olyannyira előtérbe kerülnek, hogy a maga korában be is tiltották a művet, s szerzőjét egy időre börtönbe vetették. Sokféleképpen lehet ma a szöveghez közelíteni – Urbán Balázs írása szerint a győri előadás, amely a Budapesti Nyári Fesztivál keretében a Városmajori Szabadtéri Színpadon is látható volt, nem hagyta közömbösen a nézőt.

Az operabeli Figaró kapcsán a virtuozitás az egyik kulcsfogalom, s  ez volt a kulcsa a Virtuózok című komolyzenei televíziós tehetségkutató műsornak is, amelyről ugyancsak Fittler Katalin számol be, s amelynek felfedezettjei a Holnap Kiadó által megjelentetett interjúkötetből is megismerhetők.

A művészetben az a jó, hogy csinálni és nézni-hallgatni egyaránt öröm, ez derült ki ebből a műsorból is, és ez tapasztalható azokon a fesztiválokon, ahol nem hivatásos színjátszók, hanem a szó szoros értelmében műkedvelők találkoznak évről évre. Ilyen hely Vasvár is, ahol a színjátszás legkülönfélébb válfajaival találkozhatni, a többgenerációs falusi színkörök lefegyverzően magától értetődő természetességével, a művészeti középiskolások rendkívüli kreativitásával, és olyan műhelymunkákkal, amelyek a színházművészet legjavát tekintve is érvényes alkotások.

Ez utóbbi kritérium látszik mindinkább háttérbe szorulni a POSZT-on az elmúlt években a kétszemélyes válogatás eredményeként, és az öröm is kiveszőben – a politikát s a művészetet nem lehet egyszerre szolgálni.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

A címben szereplő idézet Kosztolányi arcképvázlatából való, amelyet Ascher Oszkár 1930-as önálló matinéja alkalmából írt. „Elemző és összefoglaló – folytatja néhány mondattal később. – Egy kis könyvtárra valót tud kívülről, verseket, szépprózát, regényfejezeteket. Ezeket addig nézegeti jobbról-balról, addig dajkálja magában, addig éli, míg hetek után emlékezetébe ragadnak s egyszerre életre kelnek. Sohase tanul részletekben. Egészben tanul, aminthogy egészben is fejezi ki az egészet.”

Tíz évvel később Babits ezt írja Most fedeztem fel a saját versemet címmel Az Est hasábjain: „Ascher Oszkár kitüntetett azzal, hogy főpróbát tartott előttem; elszavalta hosszú versem, a Jónás Könyvét. Ez a leghatalmasabb versmondó-teljesítmények egyike, amit életemben hallottam. Én nem nagyon szeretem hallani a verseimet: Ascher szavalata azonban természetesen a kivételek közé tartozik. Különös tükör a költő számára az ilyen szavalat. Azt mondhatom: most fedeztem föl a saját versemet. Most látom, mi mindent rejtettem én ebbe, szinte magam előtt is titokzatosan. – Ezt a verset egy nagy betegségben, egy életveszélyes műtét előtt állva kezdtem és terveztem. Hosszú hónapokon át, fél önkívületben kísértett a szerencsétlen Jónás próféta alakja, aki a cethal gyomrában lelte időleges koporsóját. A próféta sorsa, a szellem sorsa, a világ hatalmával szemben: lehet-e ennél izgatóbb tárgy a mai költőnek? – Hogy micsoda aktuális vonatkozások vannak a költeményben? Szándékos aktualitás aligha lehet benne, hisz már több mint egy éve, hogy írni kezdtem, s fél éve, hogy megjelent. A világ nagyot változott azóta. És mégis, amint Aschert hallgatom, folyton napjaink legizgatóbb problémáira kell gondolnom. A költő, úgy látszik, próféta, akár akarja, akár nem.”

Karinthy ilyen következtetésre jut Ascher versmondása kapcsán: „A vers szavai csak hangjegyek, éppúgy megszólaltatásra várnak, mint a zeneművek hangjegyei.” Egy közös előadókörútjukról szóló ironikus-patetikus jegyzetében meg Jerikó falainak ledőlését vizionálja: „Ascher Oszkár barátom és lelki-testi útitársam szavalóművészete harsányabban zúg, mint valaha – mindegy neki, Mezőtúr vagy Jerikó, a Gondolat és Hit trombitája itt is, mint amott, azzal a reménnyel és akarással rikolt ég felé, hogy egyszer mégiscsak ledőlnek tőle a kemény, makacs falak.”

Pályafutásának minden pillanata rendhagyó. Kisgyerek kora óta színészi babérokról álmodozik. Az iskolában eleinte tanárparódiákkal szórakoztatja osztálytársait, majd sorra nyeri a szavalóversenyeket, mégis a Műegyetemre iratkozik be. Nem azért, mintha a matematikában olyan kiváló lenne, hanem mert egyik rokonuk a rajzai és karikatúrái alapján ezt javasolja a családnak. A színészetről mindenki lebeszéli. Kicsi, vézna, fakó a hangja. Egy színész legyen daliás, az orgánuma pedig zengjen, mint az orgona.

Már szigorló mérnök, amikor felkeresi Gál Gyulát, a Színiakadémia tekintélyes tanárát, hogy mondjon véleményt színészi képességéről. A professzor nagy kegyesen meghallgatja, és közli, hogy semmiféle színészi talentummal nem rendelkezik. Aztán Ódry Árpádnál jelentkezik. Elé terjeszti kétszáz Ady-versből, a Cyrano teljes szövegéből meg A Sasfiók számos monológjából és gondosan kiválasztott részletéből álló műsorát. Ódryt meghatja a lelkes és művelt fiatalember buzgalma, de nem tartja illendőnek a biztos kenyérrel kecsegtető mérnöki pályáról átcsábítani a színpad bizonytalanságába. Amikor az Akadémia felvételi bizottsága is eltanácsolja, végső kétségbeesésében még a Vígszínház színiiskoláját is felkeresi. Bárdi Ödönnek tetszik az ifjú elszántsága, de nem érti, miért akarja tisztes polgári hivatását holmi vidéki segédszínészségre cserélni.

Ekkor még egyszer becsönget Ódry Árpád Rudolf téri (ma Jászai Mari tér) otthonába, és megkéri, fogadja el magántanítványának. Ódry megdöbben a felvételi sikertelenségén. (Ekkor, 1919 tavaszán még nem tanít a Színiakadémián.) „És ezzel megkezdődött művészi pályafutásom – írja halála előtt egy évvel, 1964-ben megjelent Minden versek titkai című önéletírásában. – Néhány gyönyörű hónap, az Ódrynál vett leckék sorával! A tárgyi és elméleti tudás elsajátításához olyan ellentmondás nélküli, világos okfejtéssel, a kiváló pedagógusnak olyan biztos érzékével vezetett el, amit ma, csaknem négy évtized távlatából is a Nagy Tanítómesternek adózó hálával említhetek meg.”

Ódry lebeszéli tanítványát, hogy a színészi pálya környékén próbálkozzon. A színházban csak egy lehetne a sok közül – mondja. Válassza élethivatásának a versmondást. Ott a maga útját járhatja, és jó esélye van rá, hogy kiemelkedőt alkosson.

Csak az a bökkenő, hogy a versmondás mint önálló szakma nem létezik. Vagy színészek művelik, vagy dilettánsok, műkedvelők, széplelkek, az irodalom szerelmesei. A műfaj megteremtése Ascher Oszkárra vár.

Szent István napján, 1897. augusztus 20-án született Budapesten. Családja jellegzetes monarchiabeli „mischung”: anyja prágai német, apja Dunaszerdahelyről elszármazott félig tót, „vagy tán egészen az”. A Lipót körúti szatócsbolt mögött kialakított, lakásnak alig nevezhető helyiségben a család minden tagja könnyebben és szívesebben beszél németül, mint magyarul. A gyerekek számára ez biztos és megbízható kétnyelvűséget jelent, később mégis könnyen vágják a fejükhöz, hogy „idegenek.” A sértőnek szánt jelző négy évtizeddel később inkább zsidó származásukra, mint a német-cseh-szlovák gyökerekre vonatkozik.

A vegyeskereskedés nehéz megélhetést jelent a szaporodó családnak. Amikor két húga is megszületik, már nem férnek el az üzletből leválasztott helyiségben. A Visegrádi utcában bérelnek szoba-konyhás udvari lakást. Nagy szegénységük akkor enyhül valamelyest, mikor apjuk feladja az üzletet, és egy közeli fatelepen vállal munkát. A fix fizetéstől úgy érzik, hogy a társadalmi ranglétrán is feljebb kerültek. Különösen, amikor az apa tisztviselőségre cseréli deszkahordó foglalkozását. Hamarosan a Lipót körútra költöznek, kétszobás, fürdőszobás lakásba, ahová a villanyt is bevezetik.

Az elemi iskola első három osztályát a külső Lipótvároshoz tartozó Sziget utcai iskolában kezdi. Cipőben-harisnyában járó „úri” fiúként gyakran megkergetik a környék mezítlábas suhancai. Amikor a Lipót körútra hurcolkodnak, átkerül a jobb hírű Szemere utcai iskolába, gazdag kereskedők, banktisztviselők, jómódú polgárok gyerekei közé, akik lenézik a kishivatalnok fiacskáját.

A tekintélye alaposan megnő, amikor felfedezik egyik rendkívüli adottságát: káprázatos memóriáját. Bámulatos gyorsasággal, néhány elolvasás vagy hallomás után képes megjegyezni hosszú verseket és prózai szövegeket. Nemcsak a tananyagban szereplőket, de az otthon olvasott műveket is szó szerint fel tudja idézni. A tanító úr a szombati utolsó órát ezután Ascher Oszkár IV. osztályos tanuló szavaló délutánjává alakítja. Minden héten újabb és újabb műsorszámokkal áll elő. Tanév végén pedig, amikor az iskola Rákóczi-zászlót avat a hazahozott Rákóczi-hamvak tiszteletére, ő szavalja az ünnepélyen Petőfi Sándor Rákóczi című versét: „Hazánk szentje, szabadság vezére, / Sötét éjben fényes csillagunk, / Oh,Rákóczi, kinek emlékére / Lángolunk és sírva fakadunk!”

Ez az első nyilvános szereplése. 

A lakásuktól párszáz méterre levő Markó utcai gimnáziumban folytatja tanulmányait. A tanári kar minden tagja mindenkinek személyes ismerőse. Illetve az lesz 1916 után, amikor először jelenik meg Karinthy Tanár úr kéremje: Fröhlich („akinek pikkje van rám”) és a többiek. Karinthy, aki halhatatlanná tette őket, tíz évvel korábban koptatta a „főreál” padjait, mint barátja és műveinek leghivatottabb tolmácsolója.

Egyre nagyobb önbizalommal igyekszik kiélni színészi ambícióit. Különösen ötödik osztálytól, amikor az önképzőkörben már a Bob hercegben lép fel, meg a Cyrano és A Sasfiók részleteivel arat sikert. És másik szenvedélyének is egyre komolyabban hódol: szobrászatot tanul, rajzol, karikatúrákat készít. Az érettségi évében egyszerre kell szembenéznie a háború okozta bajokkal és a pályaválasztás gyötrő kérdéseivel. Apja is bevonul, a szegénység újból rájuk szakad, a család kosztosokat fogad, amiből ingyen kitelik a család élelmezése.

1915-től a Műegyetem hallgatója. „Elkezdődött hát a műegyetemi kálvária-járásom – írja. – Akkor még nem sejtettem, hogy 1915 szeptemberétől 1923 decemberéig tart majd!!!” […] A fontos és nevezetes tény azonban: Ady Endrére való rátalálásom volt!” Az 1908-ban megjelent Vér és arany olyan hatással van rá, hogy „a szigorlatra való felkészülés közben, az analízis és a mechanika abrakadabráinak magolása közben” az egész kötetet megtanulja. Mit vár az egyetemi évek alatt százszámra megtanult versektől? „Elkezdődött a kínlódás: mit érek ezzel, s mit érek a mérnökséggel?! Soha mérnök nem leszek, soha színésszé nem lehetek! Legjobb esetben olyan Tonio Kröger-figura lesz majd belőlem, mindenhez konyító, semmihez sem értő!”

Az oroszországi forradalomról érkező hírek felcsigázzák. Utolsó éves, amikor Károlyi Mihályt köztársasági elnökké választják. Diáktüntetésekre jár. Ady forradalmi versei hatására a Tanácsköztársaság is lázba hozza. Ódry döbbenten veszi tudomásul, hogy tanítványa a kommunistákkal rokonszenvez. Őt mélységesen felháborítják a 133 nap rémtettei, annak ellenére, hogy a forradalom alatt a Színésznevelési Direktórium tagjaként egy ideig a színészképzés megreformálását reméli. Vitájuk nyomán kapcsolatuk hosszú időre fagyossá válik, nem megy el tanítványa műsoros estjeire. A feszültség csak tíz évvel később oldódik közöttük, mikor a Vihar premierje után Ascher ajándék kíséretében köszönti fel a Prospero szerepében ünnepelt mesterét.

Részben családi okok miatt a diploma megszerzése is elhúzódik; két részletben szigorlatozik, és a kollokviumokat is késve teszi le. Ezért csak 1923-ban veheti át oklevelét, és vállalhat mérnöki állást. Addig alkalmi fellépések és középiskolások korrepetálásai jelentik minden jövedelmét. 1923-tól nyolc éven át a Haas és Somogyi vas- és üvegszerkezeti gyár mérnöke.

Ekkor azonban már néhány színpadi fellépés van mögötte. 1922 tavaszán két önálló estet is tart a Zeneakadémia kamaratermében. Döntő fordulatot hoz, hogy 1925 őszén megismerkedik Karinthyval, aki első találkozásuk másnapján elvállalja a közelgő zeneakadémiai estje bevezetőjét. Kritikát is ír róla a Nyugat Figyelő-rovatába. A népszerűsége tetőfokán levő író a következő év tavaszára szerzői estet készül rendezni a Zeneakadémián. A hírre a korszak neves színészei és énekesei vállalják a közreműködést. Karinthy ragaszkodik hozzá, hogy Ascher is szerepeljen, méghozzá a Harun al Rasid című kötetében nemrégiben megjelent Barack című írással.

A sovány, szemüveges fiatalember kölcsönfrakkban, remegő térdekkel jelenik meg a színpadon. Furcsa moraj fogadja. „Ki ez?” Az ötperces próza végén tombolni kezd a közönség. „Szerző! Szerző!” – kiabálják. Karinthyt belökdösik a színpadra. Ascher így emlékezik a sorsdöntő eseményre: „Győztem! Nem engem: a költőt ünneplik! És megfogant bennem egy újabb elméleti tétel: a versmondás, a pódiumi művészet önálló, sajátságos stílusjegyekkel bíró műfajjá lehet, ha elszakad a színpadtól, a színészi játéktól, ha önmutogató ágálás helyett a mű felmutatójává lesz, a költő mondanivalója hirdetőjévé, kibányászva a mű minden rejtett gondolati-érzelmi mozzanatát, ami talán a költőben is latens maradt.”

A váratlan siker hatására Karinthy beajánlja a Terézkörúti Színpad igazgatójának, Nagy Endrének. A gyomorbeteg, mindig mogorva direktor-konferanszié közli, hogy szó se lehet róla, szavalás sose volt az ő színházában, és ezután se lesz (kivéve az avantgárd Palasovszky Ödönt, akit a vicc kedvéért szerződtetett egy műsorra). Karinthy nem tágít. Ascherrel elmondatja a Barackot és a Tanár úr kérem két Magyar dolgozatát. A produkciók után Nagy Endre négyszázhúsz pengős havi gázsival szerződteti (a mérnöki fizetése háromszáz pengő). Megállapodnak, hogy csak magánszámokkal lép fel, a kabarétréfákban nem kell részt vennie. Karinthy vállalja, hogy új számot ír a számára. Ez lesz Az ember és a szék című monológ. Később mégis a Barack előadására kerül sor, majd Verhaeren két versét szavalja (A szél, A hó). A további műsorokban sor kerül Babits Húsvét előtt című versére és Karinthy Szerencsekerék című drámai hangvételű prózájára.

A siker persze távolról sem egyértelmű. A Terézkörúti Színpad közönsége Nóti Károly, Vadnai bohózatai, Boros Géza, Rott Sándor kupléi és leginkább Nagy Endre konferanszai meg a társigazgató Salamon Béla kedvéért vált jegyet. És néhány tekintélyes színész is Ascher tudomására hozza, hogy nem tartja közéjük valónak. Csortos hangos nyilatkozatokban elviselhetetlennek nevezi. Kiss Ferenc egyszer nyílt színen tesz rá sértő megjegyzést. Somlay, aki a Nagy Endre-kabaré valamennyi műsorát megnézi, mikor meghallja, hogy Ascher következik, tüntetően kivonul a nézőtérről. Ascher köszönését évtizedekig nem fogadja.

Babits szerzői estjén, 1926-ban Ódry Árpáddal, Varsányi Irénnel, Péchy Blankával lép fel. Több fontos verse mellett Babits egyik korai novelláját, az Odysseus a szirének között címűt is el akarja mondani. Babits nem szereti ezt az írását, de Ascher előadása hallatán elragadtatva egyezik bele, hogy felvegyék a jubileumi műsorba. „Nagy szám lett belőle – emlékezik Ascher – s ráébredtem a ritmikus babitsi próza nyomán a versek hangjára; elkezdődött a túl értelmes, túl intellektuális versmondásomnál érzelmesebb húrokat meglelő hangvétel!”

Közben új műfaj jön divatba, amelyhez Ascher lelkesen csatlakozik: a szavalókórus. Az első világháború utáni német munkásmozgalomból nőtt ki, mint a homogén tömegek akaratának, gondolatainak, vágyainak kifejezője. Amikor az emigrációból hazatért Kassák és felesége, Simon Jolán otthagyja a Kassák-kórust, a jórészt nyomdász fiatalokból álló együttes tagjai Aschert keresik fel, hogy vegye át a vezetésüket. Hamarosan még egy hatvantagú kórus szerveződik az Építőmunkások Szakszervezete kezdeményezésére. Ők is Aschert hívják meg művészeti vezetőnek.

1927 és 1928 az anyagi nyugalom időszaka az Ascher család életében. A két helyről kapott fizetés nyugodt megélhetést biztosít számukra. A gondtalan időszak azonban hamarosan véget ér. 1931 júniusában felmondják mérnöki állását, és már Nagy Endre sem tud harcolni a szerződtetéséért Roboz Aladárral, a vállalkozó igazgatóval. Nagy Endre beajánlja ugyan a Fodor zeneiskolába, ahol szavalókórus-tanszakot indítanak, ez azonban szerény vigasz az elvesztett javakért.

Már ismert és sikeres előadóművész, amikor egyik szereplése alkalmával felkeresi Szamosi Lajos hangképző pedagógus, aki kerek-perec kijelenti: „Uram, magának egy baja van: nem tud beszélni!” Ascher ahelyett, hogy megsértődne és kidobná a tolakodót, másfél évre hetenként három alkalommal tanítványául szegődik. Megtanulja tőle mindazt, amivel Ódry óráin nem foglalkoztak: a helyes lélegzetvételt, a fellépés előtti beskálázást, a hangerő tudatos irányítását, a helyes artikuláció szabályait, a beszédtechnika alapjait.

1933 őszén meghívják a Színészegyesületi Iskola tanárának. Beszédművészetet, beszédtechnikát és versmondást tanít. Ez egybevág személyes ambícióival; tanítás közben számos műfajelméleti kérdést tisztáz magában, és a Szamosi foglalkozásain megszerzett ismereteket is továbbadja tanítványainak.

Furcsa ellentmondás, hogy művészi pályája éppen akkor ível felfelé, amikor a megélhetés napi gondjaival kell szembenéznie. 1935-ben terjedelmes cikk méltatja a Zeneakadémián lezajlott előadóestjét a Pesti Napló hasábjain: „A magyar költészet ünnepi estje volt tegnap. Egy sovány, frakkos férfi állt a Zeneakadémia nagytermének dobogóján, s verset és prózát szavalt. Szavalás… Sajátságosan szomorú sorsra jutott ez a szó. Ha kimondják, alig gondolnak már a nemes művészetre, amelyet jelöl; inkább nagyhangú handabandázást, üres, agresszív kiáltozást idéz fel a képzeletben. Természetesen, hogy ez így van, abban nem ártatlanok a múlt szavalói. Megérezték a versek ünnepi jellegét, de a legtöbben a hang általános emelkedettségével és duzzadtságával, az arcjáték és a gesztusok karikatúraszerű túlzásaival próbálták éreztetni. […]

Ez a stílus még ma is szorgalmasan pusztítja a költészetet; különösen színészek remekelnek csodálatosan szárnyaló költeményeknek lapos és ügyetlen monológokká változtatásában… A szavalás új iskolája azonban, melynek Magyarországon most a Zeneakadémia tegnapi szavalója, Ascher Oszkár a legbiztosabb, legkulturáltabb mestere, egészen más úton jár. Ennek a szavalóművésznek már a megjelenése, kiállása csupa szerénység, egyszerűség, közvetlenség… Igen, közvetlenség, de kétfelé, nemcsak a közönség, hanem a költő felé is, akit tolmácsol. Tévedhetetlen érzékkel találja meg a mű szívét, páratlanul finom költői hallással veszi észre sajátos szívdobogását, s ünnepélyes külsőségek helyett a mű belső ünnepi élményét adja tovább a hallgatóknak…”

A szakmai sikereket előbb halálesetek, édesanyja és a nagy költőbarátok, Kosztolányi, Karinthy, József Attila, Babits elvesztése, majd az egyre aggasztóbb politikai változások árnyékolják be. Megalakul a színészkamara, amelynek elsődleges feladata „a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása”. A jövőben színházak csak kamarai tagokat alkalmazhatnak. A kamarába felvehető zsidók számarányát viszont korlátozzák: nem lépheti túl az összlétszám húsz százalékát. Aschert nem veszik fel, ami azt jelenti, hogy a színésziskolai működését sem folytathatja. Az 1938/39-es tanévben vizsgaelőadásként még megrendezi a Liliomot, aztán kilenc tanév után búcsút vesz az intézménytől.

A sors fintora, hogy a kamaszkorában annyira vágyott színészi pályája ekkor veszi kezdetét. Előbb Hont Ferenc Független Színpadának első bemutatójában (Sophie Treadwell: …mint a gépek), majd a kenyér nélkül maradt zsidó származású színészek megsegítésére alakult OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) két produkciójában (Giraudoux: Énekek éneke, Géraldy: Szeretni) vesz részt. Aztán megérkezik a rettegve várt SAS-behívó (a korabeli szóhasználatban a „Sürgős, Azonnal, Siess” rövidítése; a legválságosabb pillanatokban is sziporkázni képes pesti humor szerint nem ezt jelenti, hanem azt, hogy „Siess Adolfnak Segíteni”). A sokak számára végzetes ajánlott küldemény Aschernek a munkaszolgálat megkezdését jelenti. A félelemnél mégis nagyobb benne a kíváncsiság, önmaga megismerése válsághelyzetben. „Hogyan bírom majd idegekkel, lélekkel mindazt, ami itt rám vár? – teszi fel a kérdést. – Hogyan fogok helytállani, búcsút mondva kultúrának, civilizációnak, barátoknak? Ha embertelenséggel kerülök szembe, hogyan bírom majd?!”

A megpróbáltatások közepette az az ezervalahány-száz vers és novella nyújt vigaszt és segítséget önmagának és bajtársainak, amit összegyűjtött a fejében az elmúlt három évtizedben. Rögtönzött szavalóestjei segítenek közösséggé formálni a sorstársakat, még a keretlegénység egy része is ámulva hallgatja Petőfit, Adyt, Babitsot, Karinthyt és Kosztolányit. A helyzet persze nem mindig rózsás. Kalandregénybe illő viszontagságok után kerül sor a szabadulásra, a találkozásra az első szovjet motoros katonával, majd nyolc napig tartó gyaloglás után a hazatérésre.

Az első euforikus napok egyikén aláírja élete második igazi színházi szerződését: a Pódium Kabaré tagja lesz. Az újdonsült igazgatók: Békeffi Gábor (a népszerű konferanszié és humorista, Békeffi László fia) és Pethes Sándor. A Nagymező utca 11-ben, az egykori Vidám Színház (a mai Radnóti Miklós Színház) helyén 1945. március 27-én nyílt meg. A társulat tagjai között van a korábbi Terézkörúti Színpad színe-java meg Kiss Manyi, Feleki Kamill, Peti Sándor és mások. Az igazgatók szándéka, hogy Békeffi László nyomdokain megteremtsék a háború utáni – még nem tudni, milyen – korszak kabaréját. Ascher lenne hivatott a korszerűséget, vagy ahogy akkor illett mondani: a haladó szellemet képviselni. Felújítja Ady korábban gyakran szavalt kuruc versciklusát, majd egy József Attila-összeállításra kerül sor, csekély sikerrel. Illyés Gyula Dózsa György beszéde a ceglédi piacon című versét kis híján kifütyüli a röhögni vágyó közönség, Még Karinthy humoros krokijai sem kellenek.

Hamarosan a Művész Színházban is fellép. Először Anouilh Euridikéjében játszik egy nyúlfarknyi szerepet, majd sorra jönnek a kisebb-nagyobb feladatok: Giraudoux: Trójában nem lesz háború (Hypokrizosz, jogtudós), Sartre: Temetetlen holtak (Sorbier), Agatha Christie: Tíz kicsi néger (Rogers, inas), Joseph Otto Kesselring: Arzén és levendula (Ideggyógyász), Gádor Béla: Urak, költők, gyilkosok (Detektív), Molière: Képzelt beteg (Purgó, orvos).„A színpadon való szereplés meggyőzött a műfaji különállásról vallott elveim igazságáról – írja színészi tapasztalatairól. – Első színpadi szereplésem nem járt annyi izgalommal, lámpalázzal, mint tízezredik pódiumi kiállásom! Kapcsolatom a közönséggel csak közvetett volt. A közvetlen tennivalóm a színpadi partnerekkel volt, a cselekvés mozgással párosult; olyan oldódás, könnyebbség, amit a pódium szigorúsága soha nem engedhet meg!!”

1947-ben Békeffi Gábor félmillió forintos adósságot hátrahagyva megszökik. A Fővárosi Tanács kulturális osztálya törli a Pódium Kabaré felhalmozott tartozását (vagyis kifizeti az elmaradt gázsikat, adókat és közmű-számlákat), majd Aschert nevezi ki igazgatóvá. A koalíciós időkben a napi megélhetésért küzdő magánszínházak életébe is egyre erőteljesebben szól bele a politika. Nyilvánvaló, hogy a kinevezők Aschertől a kabaré eszmei megújítását várják. Másfél éves igazgatói működése során erre számos hamvába holt kísérletet tesz, amit a sajtó szűnni nem akaró káröröme kísér. „Ha nem volna amúgy is elég súlyos színházi válság, ez alkalomból szépen lehetne értekezni a kabaré válságáról – írja az Esti Szabad Szó kritikusa az Arccal a nívó felé című műsorról. – Ascher Oszkárt, a Pódium új igazgatóját érzésünk szerint nemes cél vezérelte, mikor parányi színpadáról száműzte a felelőtlen, egyértelmű malackodást, és arccal a nívó felé fordulva magasabb színvonalat kívánt helyébe hozni. Hogy ez nem sikerült, hogy »nívó« helyett langyos unalom terjeng a színpadon és a nézőtéren, nemcsak az ő hibája. De nem lehet megkívánni azoktól a szerzőktől sem, akik eddig csak könnyed és léha jelenetecskéket, tréfákat fabrikáltak, hogy most egyszerre, mintegy jelszóra, színvonalas, tartalmas, mondhatnánk irodalmi műveket alkossanak. Ascher Oszkár számára tehát nem marad más: vagy megalkuszik a helyzettel, és visszatér a nívótól a malackodáshoz, vagy komoly és nehéz munkával új írói gárdát nevel magának.”

A kétségbeesett igazgató mindent megpróbál. Színpadra állítják Marx életének egyik epizódját (Marx: Ascher), kompozíció készül Villon balladáiból (Villon: Ascher), mégsem sikerül a sajtó haragját enyhíteni. Amikor a kabaré humorforrásai végképp kimerülnek, három felvonásos vígjátékokkal próbálkoznak. Akkor meg ez a baj. Műsorra tűzik a Louis Verneuil‒George Berr szerzőpáros egykori sikerdarabját, Az ügyvéd és a férjét Honthy Hannával, Turay Idával és Ajtay Andorral. Darvas Szilárd (aki korábban a Pódium egyik konferansziéjaként kezdte pályafutását) védelmébe veszi a kabarét a Világosság hasábjain: „Pest legkisebb és ehhez mérten legdrágább színháza a Pódium Kabaré. Már ennél a megállapításnál is érdemes volna kissé elidőznünk, felvetvén a kérdést, hogy a demokrácia negyedik esztendejében mért nincs a fővárosnak még mindig nagy befogadóképességű népkabaréja, amely olcsó áraival lehetővé tenné a dolgozó tömegek számára is a legvidámabb és helyes irányítás mellett nevelő hatású műfaj élvezetét.” Majd így fejezi be Az ügyvéd és a férje elleni dörgedelmeit: „Színházi inspekciónk végső megállapítása: Pesten 1948-ban százharminchatszor került színre egy olyan darab, amelyre egyetlenegyszer sem volt szükség. Tanulság: színigazgatók, vigyázzatok, mert néha a siker kínosabb, mint a bukás!”

Ez azonban már a színházak államosításának előszele. Az államosítás nemcsak a Pódium Kabarét, a Művész Színházat és a Vígszínházat söpri el a szocializmus építésének útjából, de az ország egész színházi térképét átrendezi. Aschert a Rádió dramaturg-főrendezőjévé nevezik ki. Az Irodalmi Osztály vezetője hamar megállapítja róla, hogy még sokat kell fejlődnie. Folyton a Nyugat polgári eszményeiért lelkesedik. Ascher egyetlen jelentős rádiós rendezését, Illyés Gyula hangjátékát, a Két férfit (amelynek filmregény változata nyomán született később a Föltámadott a tenger című film) eszmeileg teljesen elhibázottnak ítélik. Aschert 1950. június 1-jével elbocsátják. Ősztől az Úttörő Színház tagja lesz.

Közben persze vannak szerencsés fordulatok is az életében. Simon Zsuzsa, a Belvárosi Színház új igazgatója felkéri, hogy a Pódium színészeivel csináljon egy kabaréműsort az átszerveződő színház részére. Ebben a szünet előtti utolsó szám Nóti Károly Altatás című bohózata. Arról szól, hogy az orvos (Herczeg Jenő) operálni készül betegét (Komlós Vilmos), de az altató nem akar hatni, a páciens képtelen elaludni. Mindent kipróbálnak, végül bekapcsolják a rádiót. A bemondó bejelenti, hogy Ascher Oszkár tibeti verseket fog előadni. Ascher szavalása közben nemcsak a beteg, de az orvos és az ápolónő is édes álomba szenderül. Függöny. A tapsrendben Ascher is megjelenik, mire a szereplők megint elalusznak. A premieren Somlay is jelen van. A szünetben harsány „szervusszal” és meleg kézfogással gratulál. Szent a béke.

Közben egy rövid ideig Ascher tanít a Színművészeti Akadémián, az újra meginduló Színészegyesületi Iskolában és Gertler Viktor filmiskolájában is. Itt ismerkedik meg Balázs Gabriella növendékkel, akivel 1948. március 31-én összeházasodnak. Ascher ötvenegy éves, a felesége huszonhárom. Két gyermekük születik.

1951-ben megalakul az Állami Faluszínház. Aschert fődramaturgnak nevezik ki. Amikor az új intézmény vezetősége bemutatkozik a Népművelési Minisztériumban, a Színházi Főosztály vezetője ezekkel a szavakkal fordul hozzá: „Ascher elvtárs a fődramaturg? Hát nem bánom, bár azt mondják, hogy az elvtárs vonzódik a klasszikusokhoz.” 

Eleinte kényszerpályának érzi a tevékenységét, de amikor 1957 tavaszán őt nevezik ki az ekkor már Déryné Színháznak átkeresztelt intézmény élére, jelentős előrelépés következik be a társulat életében. A Pódium helyén megalakult Irodalmi Színpadon önálló esteket tart, megvalósítja régi álmát, A helység kalapácsa előadását. Karinthy halálának huszadik évfordulójára emlékező cikket ír és Karinthy-estet készít. Újabb színészi siker is várja: eljátssza a Bartók teremben Reginald Rose és André Obey Tizenkét dühös emberében a 11. esküdt szerepét. Fellép az Egyetemi Színpadon, az ORI rendezvényein és számos vidéki városban. 1951 óta rendszeresen filmezik.

Ascherrel kapcsolatos személyes emlékeim között máig élénken él bennem A cirkusz előadásának megrendítő élménye. Azt hiszem, 1953-ban, az átmeneti „enyhülés” időszakában volt, hogy a Nyugat költőivel, így Karinthyval is kezdett elnézőbb lenni a hatalom. Barátaim és osztálytársaim körében elterjedt a hír, hogy egy V. kerületi üzemi kultúrház vegyes műsorában Ascher A cirkuszt fogja elmondani. Nem sejtettük, hogy az előadás önvallomás lesz. Ez a puritán művész, aki mindig elrejtőzik az író mögé, most valahogy becsempészte a sorok közé saját élete minden keserű emlékét, tapasztalatát, gyötrelmét. Szenvtelen hangon kezdte beszámolóját a lidércnyomásos álomról. Úgy éreztük, mintha mi mindannyian, akik a nézőtéren ülünk, ugyanannyit tudnánk az életről meg a művészetről, mint a költő. Ascher a vele azonos sorsú embereknek idézte fel az ismerős mondatokat. Talán nem akarta, mégis benne volt a megaláztatások után feltámadt reménysége és hitének megrendülése az új világban, amelyet annyira várt. Sokáig ő sem sejtette, mennyi életveszélyes mutatványt kell még végigcsinálnia, hány hazug, bombasztikus ünnepi verset, zsarnokot éltető giccset, Tyihonovot, Scsipacsovot, meg hazudni kész hazai költők hozsannáit kell szavalnia, hogy végre mégis eljátszhassa „a melódiát, amit régen, régen, régen hallott egyszer zengeni és zokogni a szívében.”

Aztán személyesen is megismertem. Néhányan fiatalok elhatároztuk, hogy valamiféle iskolát szervezünk az Állami Bábszínház fiatal színészei számára, akik az amatőr mozgalomból kerültek a társulathoz. Nekem egyetlen határozott javaslatom volt: hogy Ascher Oszkárt kérjük fel beszédtanárnak. Láthatóan örömmel fogadta a meghívást, hiszen akkor már jó ideje sehol nem tanított. A Színművészeti Főiskolának nem kellett. Egy felvételi vizsgán hallottam a nevét emlegetni, amikor valamelyik jelentkező esélyeit latolgatta a bizottság. Az egyik tekintélyes professzor azt mondta: ugyan már, ennél még az Ascher is jobb! Többen jót derültek a poénon.

Az 1959 őszén meginduló bábszínész-képzés önkéntes volt. Amikor híre ment, hogy Ascher is tanítani fog, nemcsak a társulat legfiatalabbjai jelentkeztek, hanem főiskolai diplomával rendelkező, több éve ott dolgozó színészek is. (Később – hivatalos keretek között – ebből lett az évtizedekig működő és szakképesítést biztosító kétéves Bábszínészképző Tanfolyam.)

Az egyik órán háromféle felfogásban szavalta el Verhaeren A szél című versét annak illusztrálására, hogy mivé képes válni egy irodalmi alkotás az előadó közreműködésével. Előbb a kívülálló szemlélő hangján, mint a mindent elsöprő erő metaforája, majd a rettegő áldozat, végül pedig a szél szemszögéből hangzott el a nagy erejű költemény. Utána hosszan elemeztük a háromféle produkciót. Én akkor Németh Antalnál már hallottam hanglemezről Moissi tolmácsolásában, ami – szerintem – egy negyedik verzió. Ascher hozzátette: igen, az is egyike a lehetséges értelmezéseknek. Moissi zeneileg közelíti meg, szinte énekli, zúgja, süvölti, mint aki szerelmes a valóban gyönyörű hangjába. Aztán elkezdte németül szavalni, egyszerre érzékeltetve Reinhardt színész-óriásának kivételes szuggesztivitását és finoman parodizálva modorosságait: Über die Heiden, die endlos sind, / Posaunt der Wind November ins Land…” Majd hozzátette: neki nem adatott meg olyan szép orgánum, mint Moissinak, ezért ő mindig gondolatilag kénytelen megközelíteni a műveket. Hatásos bravúrokra nem képes, hát inkább alázattal igyekszik a költőt szolgálni.

Nemcsak Ódry egykori órái idéződtek fel ezeken a nagyszerű foglalkozásokon, hanem Szamosi Lajos hangtechnikai gyakorlatai is. Végigjárta velünk azt az utat, amelyet ő tett meg tanítómesterével. Rengeteget kaptunk tőle. Kivételes érzékenysége és türelme megtanított különbséget tenni igazság és féligazság között. Hogy színpadon is mindig az igazat mondjuk, ne csak a valódit.

A tanév végén elbúcsúztam tőle. Mondtam, hogy ősztől Prágába megyek tanulni. Hosszan beszélgettünk. Azt mondta, irigyel, mert Prága nagyon szép. Meg hogy különben cseh vér is folyik az ereiben, hiszen az édesanyja cseh volt. A papa meg a mama néha csehül beszélt egymással, ha azt akarták, hogy a gyerekek ne értsék. – Nálunk ez volt a nicht vor dem Kind – tette hozzá. Ez volt az egyetlen találkozásunk, amikor saját magáról beszélt hosszan és önfeledten.

Mire hazakerültem, ő már sokat betegeskedett. Hallottam, hogy több szívműtéten esett át. Készültem, hogy felhívom és meglátogatom. El akartam mondani, hogy a prágai évek alatt is sokat gondoltam a közös óráinkra. Meg hogy Prága tényleg nagyon szép. De addig halogattam, míg a következő beszélgetésünk végleg elmaradt.

Ötven esztendeje, 1965. október 25-én hunyt el. Hatvannyolc éves volt.

BALOGH GÉZA

Nehéz eldönteni, hogy a Sötét ruhás fiú (Wunderlich József) történetét egyedi, patologikus esetnek tekintsük-e, vagy olyannak, ami egyedisége ellenére a társadalom – az először 1969-ben megjelent regény esetében a szocialista, az új, Szász János rendezte előadás esetében a (vad)kapitalista társadalom – rejtett lényegére, hamisságára, akár gyilkos indulatokat is generáló mivoltára világít rá.

Mi tagadás, hajlamosabb vagyok az elsőre, hisz a létezett szocializmus, a Kádár-rendszer hazug és igazságtalan rendszer, diktatúra volt, de nem feltétlenül generálta frusztrált lakatosok gyilkossá válását. Azt is tudom persze, az extrém históriák korántsem tanulság nélküliek.

1962-t írunk, Kádár János ötvenéves. Van egy fiatalember (a regényben sincs neve), aki Dunapatajról jött fel Pestre, segédmunkásból itt lett betanított lakatos. Az egyik jelenetben hol fenyegető, hol hízelgő főnöke (Gados Béla) győzködi: „Maga nyolc általános iskolai végzettségű. Nekünk módunk van beiskolázni. Ezzel a rendkívüli szorgalmával leérettségizhet, később diplomázhat. Mérnök is lehet magából.” A fiúnak ez nem távlat: „Na ne mondja! És akkor mi van? Leszek egy szar magyar mérnök.” Nem a szocializmussal, nem a rendszerrel van baja, hanem a saját helyzetével, pénztelenségével, jövőtlenségével (egy villanásra látjuk az albérletét: egy-egy matracon alszanak a szobatársával). Amire vágyik: hogy ő is legyen valaki, sokkal több, mint egy „szar magyar mérnök”. Véletlenül jött, hogy egy alkalommal – egy postai alkalmazott görögnek nézte – görög diplomatának adta ki magát. Innentől kezdve nincs megállás. A srác naiv elképzelése szerint a diplomaták gondtalan luxuséletet élnek, repülnek ide-oda, például Tanganyikába, amiről ő feltehetően azt sem tudja, hol van. Mikor megkapja a fizetését, elegáns éttermekbe viszi új és új barátnőit, először Juhász Katalint (Tornyi Ildikó), aztán Hűvös Ilonát (Járó Zsuzsa), Varga Veronikát (Börcsök Enikő), végül Karácsony Nagy Zsuzsannát (Bata Éva). Tört magyarsággal folyamatosan hazudik, ígérget mindenfélét, házasságot is – aztán meglép. Egyszerre élvezi a helyzetet és fél, de nem bírja abbahagyni. „Meghajolnak előttem. Frakkban, szmokingban.” – dicsekszik a főnökének. És elájulnak tőle a hozzá hasonlók is, a lányok és a szüleik (Kútvölgyi Erzsébet és Papp Zoltán). Ez mindent visz, megéri, hogy hetekig szilván és kenyéren éljen. De egyre inkább szorul körülötte a hurok: az átvert nők vagy a hozzátartozók megtudják, hol lakik, hol dolgozik, feljelentik. Karácsony Nagy Zsuzsannában is felébred a gyanú. A nők közül egyedül ő céltudatos igazán, ő viszont nagyon is. Nem szeret bele a fiúba, érdekből lenne a felesége – egy ideig: „Ez a fiú elintézi az útlevelemet, a vízumot. Eljegyzés után Rómába megyünk. Társaságokba kerülök, módom lesz körülnézni, latolgatni az esélyeimet. Ha minden kötél szakad, hozzámegyek, elegem van ebből az életből. Diplomata férjem lesz, utazhatok, nagy életet élhetek.” Mikor azonban a gyanú bizonyossággá válik, sőt, a most először szerelmes fiú maga is bevallja, hogy lakatos, Zsuzsannából kitör a féktelen indulat: „Ezt nem viszed el szárazon! Meghurcollak ország-világ előtt, te nyomorult!” A Szabadság-hegyen vannak, a Normafa táján, alkonyatkor. (Kissé életszerűtlen is, hogy nem fél. Halálszerűnek halálszerű.) A fiú azt kéri a lánytól, engedje el békében, de az egyre hisztérikusabb lesz. A fiú pedig előveszi a borotvát, a lány csak ekkor rémül meg – de már késő…

Hogy mindez a szocializmus vagy a kapitalizmus lényegéről mondana el valamit? Aligha véletlenül vették elő újra a darabot, amit 1977-ben Marton László rendezésében, Hegedűs D. Géza főszereplésével a Vígszínházban már sikerrel játszottak. De minden társadalomnak mindenkor megvannak a maga megnyomorítottjai! A Sötét ruhás fiú indulata ugyanaz vagy legalábbis hasonló, mint Kosztolányi Édes Annájáé, aki kenyéradó gazdáit, Vizyéket öli meg, látszólag ok nélkül. És mit írt József Attila? „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök.” Minél nagyobb bármikor, bárhol a távolság az élt élet és a vágyott élet közt, annál könnyebben lesz valaki frusztrált, indulatos, kötekedő, s bizonyos helyzetekben, például kocsmai ivászatkor vagy nagy családi összejöveteleken annál könnyebben robbannak ki belőle ezek az indulatok. Tény, a létezett szocializmus és a létező kapitalizmus sokaknak nem engedi, hogy úgy éljenek, ahogy szeretnének. A legtöbben megalkusznak a helyzetükkel, mint a Jó estét, nyár… számos szereplője, főleg, ha ez a helyzet nem tragikusan szörnyű. Mi mást tehetnének? Netán észre sem veszik, fel sem ismerik, milyen az a helyzet, amiben élnek. Juhász Katalin anyja a lányáról készült, albumba tett fényképeket mutatja a görög diplomatának: „És itt van az érettségi után. Négy egész hét tizeddel vizsgázott, erre igen büszkék voltunk a férjemmel. És ez természetes, mi egyszerű emberek vagyunk, ő a mi egyetlen kincsünk, boldogságunk.” A szocializmus a nagy lehetőség volt – és ezt nem csak ironikusan mondom, hisz volt társadalmi mobilizáció, nem is kicsi. A kapitalizmus a még nagyobb lehetőség. Ha nem lehet menni Bécsbe vagy Tanganyikába, hát nem lehet. Ha lehet, annál is jobb – bár csak az tud menni, aki meg tudja fizetni.

  Kérdés, volt-e, van-e, olyan társadalom, amelyikben minél többek vágyott és élt élete lehet azonos, vagy legalább közeledhet egymáshoz. Amelyikben a társadalmi munkamegosztás legalsó szintjein lévők s a még lejjebb tengődők is úgy érezhetik, értelmes életet élnek, s az az élet valóban értelmes-e. (A fiú által vágyott luxusélet, „édes élet” üressége a huszadik századi művészet egyik nagy témája, ahogy a „panelkapcsolatoké” is!)

Akárhogy is: a mai Magyarországon egyre kevesebben érezhetik igazán értelmesnek az életüket.

A gyilkos eszközzé váló borotvát a Pesti Színház előadásának legelső jelentében ott látjuk a Sötét ruhás fiú kezében, felhangosítva halljuk is, amint feni. Azt gondolom, a nézőtéren mindenki tudja, mi lesz a történet vége, hisz a mű közismert, tévéfilm is készült belőle, 1972-ben rendezte Szőnyi G. Sándor, de feltehetően rosszul gondolom, hisz egy mai tízen- vagy huszonéves miért is emlékezne erre vagy a musicalre. Vélelmezem, a produkció elsősorban a fiatalabb nézőknek készült, akik persze így is hamar megsejthetik, mi fog történni, hisz időnként a gyilkosság utáni bírósági tárgyalás jegyzőkönyvének részleteit is halljuk. A fiatalabbakat célozza meg a folyamatos vetítés (az animáció Bánki Ákos, Kerek Béla, Szöllősi Géza munkája), ami engem inkább zavart, még ha vannak is hatásos részei, például az elején a kártyavárrá, majd ötágú csillaggá összehulló papírpénzek. De elhiszem, hogy a klipeken felnőtt nemzedékek figyelmét ez leköti. (Igaz, egy grafikusnak készülő egyetemista ült mellettem, ő nagyon háborgott.) Ám ha ők az elsődleges célközönség, az első rész nem tarthat másfél órát! Kihagyható volna tán az egész Hűvös Ilona-epizód, ami csak megismétli az előzőt, nem viszi előre a cselekményt. (Bár ebben van az előadás egyik legemlékezetesebb képe, a színpad közepén álló, a Margitszigeti Nagyszállóba épp megérkezett, kiöltözött Hűvös család. Ahogy Papp Zoltánék ott állnak!) A műfaj, a musical is a fiataloké, csak az egészen különleges tehetségű Presser Gábor most kevésbé volt olyan invenciózus, mint a Popfesztivál vagy A padlás esetében.    

Az előadás és a színház igen nagy nyeresége a nehéz főszerepet sok energiával, kiválóan játszó Wunderlich József, akinek két pécsi évad után ez a budapesti bemutatkozása. Szerepformálásának óriási előnye, hogy egy pillanatra sem akar kedves, jópofa, sármos fickót játszani. Hiszen ebben a fiúban, bár akad benne gyengédség, szánalom is, kezdettől ott lapulnak a gyilkos indulatok, időnként ki is törnek. Például a fodrászüzletben, Ilona visszautasítására, egy százast elővéve: „Ha én hívlak téged, jössz. Aztán anyuka, apuka sír, kiabál, lehúzod bugyit, csinálnak eljegyzés. Én meg hazudhat, menekülhet.” Ott az agresszió abban is, hogy olykor a valóságot hazudja. De alapvetően riadt. Nem véletlenül mondja neki a virágot áruló öregasszony (Kútvölgyi Erzsébet gyönyörű hangján) egy roppant szürreális jelenetben: „Arcodon szenvedés, szádon koplalás, szemeden félelem, homlokodon a halál.”

Katalin és Ilona szüleit rövid jeleneteikben is kiválóan játssza Kútvölgyi Erzsébet és Papp Zoltán, a Vereckei Rita tervezte díszlethez illően kis távolságtartással. (A díszlet lényege három folyvást mozgó fal. Gondoljuk őket jelképeseknek? Hisz folyton falakba ütköztünk, elmentünk a falig, próbáltuk odébb tolni őket… The Walls. A kőkeményen dolgozó díszletmunkások számára mindenesetre aligha szimbolikusak.) Most is emlékezetes Börcsök Enikő, egyetlen hangsúlyában ott van Varga Veronika egész élete („Sebestyén úr megkért, legyek könnyed, de úgy látszik, nem sikerült”). Nagy színésznő. Bata Éva hideg szépséget játszik, megértjük, miért belé lesz szerelmes a fiú.

Az előadás végén, míg elöl a kivégzést látjuk, a szereplők a színpad hátsó falától jönnek előre a rivaldáig, a gyümölcsárus lányok dalát énekelve egyre hangosabban: „Kicsi görög, vigyél engem Tanganyikába! / Honosítsunk szilvát, meglásd, nagy lesz az ára!” A 2015-ben élő (élni próbáló) magyar néző egy pillanatra belegondol, nem ez lenne-e a legjobb megoldás. Elmenni Tanganyikába, szilvát honosítani, gyümölcsöt árulni…

Kár, hogy ez az ország már rég nem létezik.

D. MAGYARI IMRE

Miközben már a pápai PROGRESS-re gyűjtöttem az erőt, nem halványult bennem a vasvári napok és az ott látott előadások emléke. A program most is igyekezett bemutatni amatőr színjátszásunk szinte minden rétegét, és bár a válogatásnál a jelentkezés volt az elsődleges szempont, mégsem éreztem, hogy az esetlegesség okozta színvonalbeli különbségek olyan nagyok lettek volna. Persze, akadt egy-két csoport, amelynek nagyon is szüksége volt a zsűri bíztató tanácsaira, főleg ami a darabválasztást, a szerepek kioszthatóságának figyelembe vételét illeti. A szórakoztatás és az elgondolkodtatás szent küldetése a színháznak, de jó, ha mindezt ízléssel teszi.

A szervezés és a „körülmények” – hála a Nagy Gáspár Kulturális Központ stábjának – gördülékeny és figyelmes volt. Az előadások közül talán egyedül a Nánai Színjátszók elhelyezése nem volt ideális az előtérben (Theater Mucsa, rendező: Lengyelfalusy Juhász Mária), de őket is kárpótolta a csehimindszenti fogadtatás és siker. Tanúsíthatom, hogy boldogan és elégedetten érkeztek vissza onnan a Ház előtti plázára. Itt kell megjegyeznem, hogy a vasvári fesztiválnak továbbra is a legnagyobb erénye a „pöttyözés”, vagyis, hogy a csapatok bemutatkozhatnak a kistérség aprófalvaiban, többnyire szép számú közönség előtt és barátságos vendéglátás kíséretében. Ezt a hagyományt erősíteni kell, de most már itt az ideje, hogy valahogy becsábítsuk a helyi közönséget is legalább az esti előadásokra. Mert lett volna min elcsodálkozniuk a vasvári nézőknek, ha látják a pápai Teleszterion Színház tűzben fogant mélyáramú Csillagtáncát, mai nemszeretem kifejezéssel „élményszínházát”. Ha volt előadás, ami mindenkihez szólt, és képesnek mutatkozott arra, hogy kozmikus magasságokba emeljen bennünket, miközben nagyon is földön fogant erők munkáltak benne, akkor a pápaiaké ilyen (rendező: Komáromi Sándor,). A Teleszterion „tarolt”, és megérdemelten: különdíjat, rendezői díjat, társulati vándordíj és arany minősítést kaptak. Komárom Sándor és csapata az elmélyült műhelymunkának és a korosztályokon átívelő színházpedagógiai tudatosságnak köszönhetően olyan játékminőséget produkált szabadtéren (Csalóka Péter – itt Kása Ferencet és a csapatot emlegették rendezőként) és színpadon egyaránt (Euripidész: Médea, címszerepben a legjobb színésznői alakítás díját elnyerő Herczeg Dianával), ami példaértékű, miközben egy pillanatig sem éreztük, hogy a szereplők játékszabadsága bármiben is korlátozva volna. Ez még az erős rendezői víziót hordozó Médea előadásra is igaz.

Tegyünk egy kört most a diákszínjátszók körül. Két ilyen csapat vendégeskedett Vasváron. A Moson Megyei Színjátszó Találkozón diadalmaskodó Fókusz Diákszínpad Ki a macska? című előadása (Dunaszerdahely, rendező: Jarábik Gabriella) és a pécsi MŰSZI 10. c osztályának Holnapja (rendező: Komlóczi Zoltán,Ezüst minősítés). Ami mindkettőről elmondható, hogy mélységes mély a „fájdalmak kútja” is. És ezt nem az ironikus énem mondatja! A dunaszerdahelyi előadást Hajnóczy Péter novellája ihlette, melynek hátterében fölsejlenek ’56 véres eseményei, de a színpadon öt mai diáklány éli meg előttünk mindazt a borzalmat, ami velük a mai világban megtörtént/het (szadista tanár, szexuális abúzus, leánykereskedelem, apai brutalitás, öngyilkosság, drogok). Kétségtelen, hogy az átélt szenvedéseiket a felakasztott macskán megbosszuló szereplők mindezt mély átéléssel, erős egyéni ráhangoltsággal adják elő, olyannyira, hogy a néző már-már azt hiszi, ezek a szörnyűségek valóban megtörténtek a lányokkal. Ez a hatás egyszerre erénye az előadásnak, de ugyanakkor mázsás teherként nehezedik ránk. Talán egy kis távolságtartással meg a színjátszók egymás közötti kapcsolatainak tudatosabb dramaturgiai felépítésével könnyebb lenne elviselni ezt az előadást. A szakmai beszélgetésen tudtuk meg, hogy nem közvetlen tapasztalaton alapul mindaz, amibe ilyen mélyen belemerültek – ez mindenképp gyűjtő- és alkotómunkájukat dícséri.

A MŰSZI diákcsapatának Holnap című szerkesztett életjátéka sem dokumentált mást, mint azt, hogy sem a szülőkkel, sem a tanárokkal nem tudnak igazán mit kezdeni a tizenévesek. Számos diákelőadást végignézve mostanában, szinte kivétel nélkül olyan életjátékokkal találkoztam, melyekben mintha minden válságban volna, és nem csak a család, az iskola drilljével képtelenek megbirkózni, hanem sokszor a maguk alkotta közösségek is inkább kitaszítják, mint befogadnák őket. Persze ezért csinálnak színházat, és ez nagyon jó. Nemrégiben Abán, a pécsi Apolló Egyesület színjátszó táborában beszélgettem két kiváló pécsi drámatanárral (egykor maguk is diákszínjátszók), s rákérdeztem, jól érzékelem-e, hogy ennyi életfájdalmas, néha segélykiáltás szerű játékot látok a középiskolásoktól. A válaszuk az volt: igen, szinte kivétel nélkül egyfajta terápiás funkciót tölt be a tízenévesek számára a drámajátszás. Nos, Komlócziék előadása erős és sűrű tablója tudott lenni ennek a gyerekeket körülvevő, mesterkéltség és álság uralta világnak. Szerencsére itt több volt az önirónia, a humor, s az egészet igen jó ritmusban vezették elő. „Elvisz engem a szél is” hangzik az előadás mottója, amit a látottak alapján egyszerre éreztem az „elvándorlás” szólamának meg az erőhiányénak is.

Nálam külön kategóriát képvisel az úgynevezett „falusi színjátszás”, amiből itt Vasváron bőséges és nagyon színvonalas volt a felhozatal. Nem csak azokra a csoportokra, színjátszó közösségekre gondolok itt, melyek kistelepüléseken játszanak népszínműveket, hanem azokra is, amelyek a pesti flaszteren született, húszas-harmincas évekbeli kabaréjeleneteket, egyfelvonásosokat, urambocsá, operetteket játszanak (Török Rezső, Rejtő, Békeffy, Herczeg, Molnár Ferenc és a többiek műveit) a falusi-kisvárosi közönség nagy örömére – ami a vasvári bemutatókat illeti, többnyire sikerrel. Az is nagyon szimpatikus bennük, hogy színjátszóik több generációt hoznak össze egy-egy előadásukban. Ilyen a Nánai Színjátszók „színház a színházban” előadása, a Theater Mucsa, aminél vadabb, szórakoztatóbb vaudeville-t nehezen találna a kacagásra vágyó publikum – kár, hogy a vasvári közönség kihagyta ezt a lehetőséget is – s amelyben úgy mutatnak be egy színházról szóló, fergeteges bohózatot, hogy abban minden egyes szereplő tétre játszik, nem kímélve önmagát.

Most sem kellett csalódnunk a veszprémi Alig Színpad Népmese adaptációiban. Lendület, játékkedv, ötletesség, egyszerű, de hatásos kellékek jellemzi előadásukat, és ami a legfőbb, itt is a teljes odaadás a színjátszók részéről. Közülük is ki kell emelnem rangidős vezetőjük, a már amatőr veteránnak számító Németh József ellenállhatatlan humorú, minden ilyen irányú hagyományt fenekestől felforgató állatfiguráit.

És akkor nyissunk ebben a körben a gyerekek felé is! Csukárdi Sándorék a Szó és Kép Színház Pápakovácsiból ) egészen lehetetlen időpontban, szombat reggel kilenckor játszották a La Fontaine meséi alapján készült Vadvacsorák című előadásukat Igaz, érezhetően a szokásosnál jóval több energiájukat emészthette föl e La Fontaine-állatmesék Csukárdi által konzseniálisan versbe szedett szövegeinek belénk gyúrása Nem túlzás, amikor ezt a szót használom, hiszen náluk a tempó, a váltások (átöltözések) egy gyorsított film sebességével peregnek, de közben nem feledkeznek meg a karakterek (Tücsök, Hangya, Holló, Róka, Gólya) kisplasztikájáról sem. A legtöbb, ami elmondható róluk, hogy mi, a felnőtt közönség lettünk gyermekké általuk. (Arany minősítést kaptak, valamint Különdíjat a dramaturgiai munkáért.)

A falusi színpadokra még a Lovászi Faluszínház és Dr. Szöllősi Judit által felfedezett s bevezetett nagyszerű színpadi szerző, Török Rezső folytatta diadalútját Vasváron is. Most a csepregi Farkas Sándor Egylettől láthattuk a Testamentom című egyfelvonásosát Horváth Gyuláné rendezésében, autentikus stílusban és szereposztásban. (Ezüst minősítés kaptak). Ezek a Török Rezső-darabok az élet alaphelyzeteit villantják föl, de mindig van bennük valami titokzatosság, filozofikum, valami a karakterekkel kapcsolatban, ami akkor is érdekes tud maradni, ha sejtjük, tudjuk, hogy mire megy ki a játék. Talán az emberismeret és -szeretet, az empátia meg a nyelvi tehetség az, ami szinte minden darabját élteti és életre kelthetővé teszi, ez alkalommal a csepregiek által. Ilyen mondatok vannak benne: „Ennyi az élet, egy gondolat.”, vagy „Ijedtemben majdnem föltámadtam.” Bár voltak ritmus problémák az előadásban, de jól ráéreztek arra, hogy nem kell elsietni semmit a Török Rezső-darabokban.

Kiváló színészi játékkal örvendeztettek meg most is a bajánsenyei Kerkabarka színjátszói. Talán ez a nem túl ütős Hubay-darab (Álarcos komédiák, rendező: Dr. Szöllősi Judit) meg a benne megidézett spanyolos miliő kevésbé tudott szervesülni a társulat eddig megismert stílusvilágához – mert nekik igenis van ilyen! –, de elismerés illeti őket azért, hogy újabban ismeretlen vizekre evezve keresnek és találnak fogást más korok eltérő stílusú darabjain. A bajánsenyei Ekhós Szekér Fesztiváljukon látott francia vígjáték-felújításuk például egészen kiválóan sikerült. Ebben az előadásban különösen jók az álomjelenetek, mindenekelőtt a férfi/nő bohócot játszó színésznek köszönhetően. (Itt most ezüst minősítést kaptak és Különdíjat az együttes munkáért.)

Ezen a vonalon mozogna a Fészek Színjátszó Egyesület is Kiskunmajsáról. Ők egy Rejtő-darabbal mutatkoztak be (Apósom a vezér, rendező: Vöneki Gáborné), és nem is reménytelenül. Ha kicsit jobban odafigyelnének a darabválasztásnál a szerepek kioszthatóságára, a szöveg és a helyzetek elmélyültebb elemzésére, a színpadi torlódások elkerülésére, no és persze az érthető színpadi beszédre, akkor ők is, a nézők is jobban járnának.

Az Azték Színjátszó és Tánccsoport Lopótök, avagy a Mari nem olyan című opusával, Kéri Ferenc szerzeményével mint darabbal sem tudok kibékülni. Természetesen e „felkapott” kortárs szerzőnek már a címadása is sejteti, hogy nem csak Mari lesz „olyan”, hanem szinte mindenki. Ez amolyan „műparaszti” kosztümös, bújócskázós, álbuja szexkomédia akar lenni a húszas évek stílusában, de legfeljebb szoftpornónak mondható egy sűrített szappanoperába ágyazva. A darab a honlapok tanúsága szerint végigsöpört az amatőr színjátszó világon, hol paraszti, hol pedig amolyan úrias, álarisztokratikus sármőrködés közepette, ahogy ez a szegedieknél történt. Az egy dolog, hogy a társulat többsége hamisan és színtelenül énekel és a tánctudásuk is hagy kívánni valót, mégis mindenkinek jut egy dal- és táncbetét, szólóban vagy duettben. Ha mindenáron ebben a világban képzelik el színjátszó életüket, és közönségük is ezt az ízlésborzoló stílust díjazza, akkor talán érdemes volna olyan darabot választani, aminek legalább mélysége is van. A zsűri a szakmai beszélgetésen Parti Nagy Lajos Ibusárját ajánlotta figyelmükbe.

Hogy kiteljesedjen ez a vonulat, a népszerű színjátékok sora, azárónap délelőttjére időzítették a szervezők a Rábagyarmati Színjátszók három órás Csiky Gergely előadását, A Nagymamát (rendező: Ács Miklós). Ez a darab gyakran szerepel a kőszínházak repertoárján, ha valami népszerű magyart akarnak elővenni. Túl sok jót az itt látott előadásról nem lehet elmondani, bár volt benne néhány reményteljes alakítás. Szerettem a címszerepet játszó Kovács Vilmosné Gyöngyit, mert színesen, színjátszó társaira figyelve volt jelen, valamint az Örkényi ezredest alakító Kovács Zoltánt és párbajhős unokáját, a Kálmánt alakító Sömenek Zoltánt. Ez a leányneveldében játszódó „minden jó, ha a vége jó” vígjáték tehát nem előadhatatlan egy amatőr társulat számára sem, ha a többiek is érzékenyebben közelítenének a szerepeikhez s a szituációkhoz. Az sem ártana, ha biztosabb szövegtudással lépnének a közönség elé. Mindenki szépen fel van öltöztetve, működnek a járások, a négy ajtóimitáció plusz a középső járás, de valahogy nem, vagy nehezen találják egymást a színpadon, legyen szó egy csókról, egy duettről, vagy csupán két szempár találkozásáról. A sok-sok „félre” szöveget pedig, amelyeket a szerző nyilván a „gyengébbek kedvéért” írt bele a darabba, erősen meg kéne ritkítani.

Volt a fesztiválon egy előadás, A fölösleges fájdalmak kora („Üss a hasadra!” színpad – Vasvár, rendező: Rainer Ágota,), amely a rég nem látott, oratorikus játékok idejét idézte fel számomra. Hat lány mondott verseket női költőktől, szép térbeli elrendezésben, érzékenyen és meghatóan. A versek mindegyike valamilyen módon a háborúk apokalipszisét idézte meg komoran és hitelesen. A színpad másik oldalán egy katonasapkás, fehér fürdőköpenyes (?) fiú olvasott fel egy ládából előkerült katonanaplót. Középen random tárgyhalmazt láttunk, egy hatalmas képkerettel a háttérben. És mindez – már ami a térkijelölést illeti – végig így is maradt, ami kissé statikussá és önmagát magyarázóvá tette az előadást, s a monotóniát sem törte meg semmi. Így is lebilincselő – bár mit tagadjam, fárasztó is – volt számomra az előadás, amely bronz minősítést és Különdíjat kapott a kortárs költészet újszerű színpadi alkalmazásáért.

Volt még egy nagy dobása a fesztiválnak, ez pedig a lendvai Egy & Más Vándorszínpad fergeteges fekete komédiája, az Örkény klasszikusából készült Tóték (rendező: Szloboda Tibor). Sokszor és sokféleképpen láttam már ezt a darabot, ők a regény eredeti szövege alapján dolgoztak, így lett az előadás csaknem három órás. Mi, nézők csak nyertünk ezzel a változattal, hiszen olyan figurák is reflektorfénybe kerültek itt, akikkel az eddigi adaptációkban nem, vagy alig-alig találkoztunk, megteremtve ezzel a falu, Bábony társadalmi miliőjét. Csak néhány a legemlékezetesebben eljátszott karakterek közül: Tomaji plébános (Sabo Aleš), Cipriani professzor (Šooš Peter), Gizi Gézáné (Gönc Laura), a Lajtos (Gal Patrik), Lőrinczke (Kovács Álmos) dr. Eggenberger (Tóth Matyi), Kocsma tündér (Kolosa Tanja) – mind kiváló kabinetalakítások. És persze a főszereplők dicsérete sem maradhat el, az őrnagyot alakító Kovács Sándoré, a rajongó kislányból az őrnagyot utánzó parancsosztogatóvá váló Ágikát játszó Nađ Éváé, és Vörös Piroskáé, aki most is remekelt a férjét minden áldozathozatalra rávevő Tótné szerepében.

A tér, bár zsúfoltnak tűnt, végül is transzparens módon tudta visszaadni a falu helyszíneit, a házat, a kintet és a bentet. Az ominózus budiajtó kinyitásakor a hátsó panelen Karádi Katalin képét láttuk, és persze az ő dalait hallottuk egy kiváló zenekar kíséretében (Hadik Mihály Band), mely finoman és érzékenyen tudta szolgálni az előadást. A szó legjobb értelmében vett profi produkciót láttunk egy olyan csapattól, mely néhány ezer szlovéniai magyar szolgálatára szegődött, sok olyan színjátszóval, akiknek a színházcsinálás egyben anyanyelvhasználatuk már-már egyetlen lehetősége. (Az előadás arany minősítést kapott valamint Különdíjat a színházi értékteremtésért, a Tótot játszó Štampah Misi pedig színészi alakításáért.)

A Vasvári Színjátszó Fesztivál a maga 18 előadásával, kistérségi kisugárzásával ismét bebizonyította életképességét, s ha egy kicsit több energia fordítódik arra, hogy legalább a megnyitóra és a sikeres, színvonalas és népszerű esti előadásokra ki lehessen csalogatni a vasvári nézőket otthonaikból, akkor országos jelentősége mellett a vasvári emberek számára is fontos esemény lehet.

REGŐS JÁNOS

A Salzburgi Ünnepi Játékok és egyik legkorábbi főszponzora, a Nestlé vezetősége egyetért abban, hogy a kiváló minőség alapkövetelmény. Éppen ebből a meggondolásból hívták életre a fiatal tehetséges karmesterek számára 2010-ben a „Young Conductors Award” elnevezésű díjat. Nem karmesterverseny ez a szó hagyományos értelmében, hiszen a gyakorlatban arról van szó, hogy afféle tehetségkutató tájékozódások után három fiatal karmestert hívnak meg, akik lehetőséget kapnak a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében egy-egy koncert vezénylésére, s közülük díjazza a legjobbat a zsűri. A versenygyőztes koncertjének live-felvétele megjelenik a Salzburger Festspieldokumente sorozatában.

A zenei versenyek létjogosultságát és hasznát tekintve megoszlanak a vélemények. A sikeres versenyzéshez speciális alkat kell (az a típus, aki „élesben” képes akár felülmúlni önmagát), s gyakran előfordul – kiváltképp, mióta gombamód szaporodnak a különböző megmérettetések –, hogy a győzteseket szinte másnapra elfelejtik.

Az élet furcsa dolgokat tud produkálni – a YCA nyerteseinek aligha kell tartani a feledés homályától. A 2010-es első díjazott, David Afkham napjainkban Madridban a Spanyol Nemzeti Zenekart vezeti, és több turnén vezényelte a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekart. A 2011-es nyertes, Ainars Rubikis a második legnagyobb orosz operaház zeneigazgatója Novoszibirszkben, a 2012-ben legjobbnak bizonyult Mirga Gražinyte-Tyla (miután az elmúlt évadban sikeresen dolgozott Los Angelesben Gustavo Dudamel mellett és debütált a Bécsi Ünnepi Heteken) idén foglalta el a Salzburgi Landestheater zeneigazgatói pozícióját. 2013 díjazottja, Ben Gernon azóta sikeres vendégszereplésekkel mutatkozott be Londonban, az USA-ban és Japánban. A tavalyi győztes, Maxime Pascal jelenleg operaelőadást készít elő a Lille-i Operában, szeptemberben a Párizsi Opera Zenekarát vezényli, s ő készíti elő egy fiatal francia szerző, Arthur Lavandier új operájának a premierjét.

Idén, a hatodik YCA győztese a svájci Lorenzo Viotti lett.

S idén kaphattuk kézhez a tavalyi legeredményesebb versenyző, Maxime Pascal CD-felvételét, amely a 2014. augusztus 17-ei koncertjének rögzítése. Ő a Gustav Mahler Jugendorchesterrel Debussytől A tengert és Sztravinszkijtól A tűzmadár-szvitet tűzte műsorra.

(Egyébként a három jelölt koncertje mindenképp érdekes program a hallgatóságnak; amennyiben ismert-népszerű kompozíciókat vezényelnek, úgy a közönség több-kevesebb hangzó emlékképével is fel kell venniük a versenyt, ha pedig ritkaságot tűznek műsorra, a kuriózumok kedvelőinek okoznak örömet – ez utóbbira jó példa Gražinyté-Tyla 2012-es programja, amelyben Bernstein korai (1954-ben komponált) szerenádja egyszersmind jó szólista-lehetőséget kínált a kínai hegedűművész, Dan Zhu számára. (Salzburger Festspiele, SF 021)

A tavalyi nyertes, Maxime Pascal műsorválasztása telitalálat volt. Az idén 30 éves dirigens, aki gyermekkori zongora- és hegedűtanulmányok idején korán elhatározta, hogy karmester akar lenni, már főiskolásként közreműködött egy zenekar megalakításánál, amely a Le Balcon elnevezést kapta (Jean Genet műve szolgált ötletül a névadáshoz – és később, 2014 májusában ő vezényelte Eötvös Péter azonos című operáját). A fiatal karmestert régóta foglalkoztatják a hangszínek, kikeverésük lehetőségei, s eme érdeklődéséhez remek lehetőséget kapott kortárs komponistákkal (Pierre Boulez, George Benjamin, Michael Lévinas, Arthur Lavandier) való közös munka révén. Az árnyalatokban gazdag Debussy-partitúra és a pazar hangszerelő készségről tanúskodó Tűzmadár-szvit igazi kihívást jelentett számára – és a különböző nemzetiségű tehetségekből álló Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar számára is.

Minden közreműködő részéről profizmust tapasztalunk – remekelt a felvételtechnika is, bizonyítván a live-felvételeknek nemcsak a létjogosultságát, hanem a nagy élményeket rögzítő, kivételes lehetőségét is (Salzburger Festspiele – SF 23).

FITTLER KATALIN