A magyar muzsikusok között mindig voltak olyanok, akik – alkotó és/vagy előadóművészetükkel – világszerte hirdették, hogy tehetséges nép a magyar, míg mások idehaza bizonyították, napi tevékenységük során. Liszt a nagyvilágot hódította meg – eközben Erkel Budapesten tett sokat az értékekben gazdag zenei életért (zeneszerzői életművének kiemelkedő fejezete a magyar opera megteremtése, de emellett zenei-közéleti feladatok ellátásával csakúgy, mint karmesteri és zongoraművészi munkásságával, szinte önmagukban is megálló életműveket hozott létre), a későbbi időkből pedig elég Bartók és Kodály eltérő útjára utalni. Vannak hasonló kettősségek napjainkban is, és történeti távlatból még élesebb-plasztikusabb lesz a kép, mint amilyennek a mai résztvevők megélik.

A nemzetközi előadóművészi karrier mindig imponálóbbnak hat, miközben nem lehetünk eléggé hálásak azoknak, akik vállalták az itthon maradással járó tompított fényt, hiszen mindennapi zenei kenyerünk javarészét nekik köszönhettük. Fokozott mértékben érvényesült ez akkor, amikor a média megannyi csatornája jóvoltából nem varázsolhattuk még otthonunkba azokat a rangos előadásokat, amelyek élő zenehallgatási élményként szinte elérhetetlennek tűnnek. Voltaképp a hangfelvételek döbbentenek rá a legnagyobb intenzitással arra, milyen aranykort élhettünk meg, amikor magától értetődőnek tűnt, hogy a hétköznapi hangversenyeken is Ferencsik János volt a karmester, és olyan szólistáknak tapsolhattunk rendszeresen, mint Fischer Annie vagy Kovács Dénes – hogy csak a legnagyobbak közül említsek néhányat. És hogy sok kiváló énekesünknek nem vezetett út a világ legnagyobb operaházaiba, annak köszönhető az Andrássy úti zenepalota aranykora.

Tehetségben tehát sohasem volt hiány, és a népi demokrácia elvitathatatlan érdeme, hogy lehetővé tette az ifjúság számára a zenetanulás egyszerű (és anyagilag sem megterhelő) módját. Kodály merész álmaiból az a feltétel mindenképp megvalósult, hogy bárki számára elérhető volt a zenetanulás. Hogy ebből a bőségkosárból nem mindenki akart részesülni – az egy más kérdés.

Ebből a szempontból nem sokat változott azóta sem a helyzet, hiszen megannyi feltételnek szerencsés találkozása eredményez csak olyan környezetet, amelyben kibontakozhatnak adottságok, képességek – és kiragyoghat a tehetség.

A változó idők folyamán változik a figyelemfelkeltés a zenetanulás iránt csakúgy, mint a gyerekek e szabadon választott különórákon elsajátított tudásának a fogadtatása. Éppen ezért örvendetes, hogy megint csak honi fejekből pattant ki a komolyzenei tehetségkutató műsor ötlete, amely napjaink tévénézői igényeinek figyelembevételével méltó „utóda”  a Magyar Televízió emlékezetes, kivételes jelentőségű Karmesterversenyének.

Ami a „tálalást” illeti, a könnyűzene képviselői mindig előbbre jártak: míg a komolyzenei műfajok képviselői (részben indokoltan) megkeresésre vártak, a létüket a népszerűségnek köszönhető, gyakran tiszavirág életű szórakoztatózenei csoportok maguk gondoskodtak érvényesülésükről, vagy legalábbis arról, hogy vonzó, közönségcsalogató legyen minden megmozdulásuk. Idejekorán éltek a korszerű hangosítási lehetőségekkel, fényeffektusokkal fokozták a látvány hatását. A komolyzenei rendezvények ilyen szempontból mindig puritánabbak voltak – ennek hatása mutatkozik meg abban, hogy az operaközönség olyan látványelemeket él meg „újdonságként”, amelyek már rég idejétmúltak a könnyűzenei rendezvényeken.

A média tömegmozgató hatását aknázta ki remek érzékkel a két producer, Peller Mariann és Vadász Dániel, amikor megálmodta azt a komolyzenei tehetségkutató műsort, amely minden várakozást felülmúló népszerűségre tett szert. Egy ország beszélt a pénteki adásokról, a szó legnemesebb értelmében „ügy” lett a komolyzene. Ez a műsor tehát egyrészt a sokszoros szűrés során legjobbaknak bizonyult fiataloknak adott lehetőséget, hogy megmutassák tudásukat, másrészt viszont közönséget nevelt. Zenehallgatóvá váltak azok is, akik egyszerű kíváncsiságból néztek bele a műsorba, megragadta azokat is, akik talán csak unalmukban, véletlenül kapcsoltak erre a csatornára. És aki megízlelte az aktív zenehallgatás élményét, keresni fogja a folytatást!

Mert a zenehallgatás nem szükségszerűen passzív. Szinte észrevehetetlen az a tevékenység, amelyet az érdeklődő végez: figyel (mert véleményt akar alkotni) és keresi (jobbára meg is találja) a szavakat, hogy visszaadja élményét, megossza másokkal. Ennél hatásosabb módja aligha van a széleskörű népművelésnek, egyszersmind ismeretterjesztésnek. Történik mindez élménycentrikusan, miközben tudásmorzsák épülnek be a hallgatók korábbi zenei ismeretei közé, néha adatként, információként, máskor összefüggésekre rávilágító tényanyagként.

Külön öröm, hogy a kezdeményezés – amelynek ily módon a folytatása is biztosított – inspiráló hatása megérintette a Holnap Kiadó igazgatóját, aki gondoskodott arról, hogy rövid idő alatt CD-melléklettel interjúkötet jelenhessék meg.

Akik a tévéműsorokban megszerették a tehetséges fiatalokat, szívesen olvasnak tőlük-róluk. És az olvasás azt a többletet adja a pergő műsorokhoz, hogy közben megállítható az idő, ki-ki elgondolkodhat… A versenyzőkön kívül megszólalnak a beszélgetésekben szülők, tanárok, a zsűri tagjai és mindazok, akik kapcsolatba kerültek ezzel a vállalkozással.

A beszélgetések nincsenek „kozmetikázva”, időnként még a szóbeliség apró hanyagságai is tetten érhetőek. Feltárul egy-egy gyerek-egyéniség belső világa, világlátása – és időnként olyasmiket mondanak, amivel továbbgondolkodásra késztetnek szülőt, pedagógust. És nem utolsósorban: kiderül, hogy minden teljesítmény mögött kemény munka van. Mert munka a sokórás gyakorlás akkor is, ha valaki önként teszi.

Korántsem csupán azok érdeklődésére tarthat számot a könyv, akik kézzelfogható emléket akarnak az élményt adó műsorsorozatról. Dokumentumértékén túl jelentős az a sok részletinformáció, amelyet a különböző társadalmi környezetből érkező gyerekekről/gyerekektől megtudunk, és számos kordokumentum-jellegű adalékot kapunk napjaink jellemző szemléletmódjairól – hála Varga Edit körültekintő szerkesztői munkájának.

Történik mindez „zeneközelben”, olyan fiatalok világában, akik érzékenyen reagálnak szűkebb-tágabb környezetükre. Önként vállalható kötelező olvasmány – mindenkinek!

FITTLER KATALIN

Noha Beaumarchais nem egyműves szerző, megkülönböztetett irodalmi rangot nyilvánvalóan a Figaro házassága biztosít számára. Különlegesen gazdag darab: többszörösen megcsavart cselvígjáték (ahol magát a „cselmestert” is alaposan kicselezik), de elementáris humora indulattal és fájdalommal is párosul. Meglepő mélységgel szól az emberi kapcsolatokról és lázító erővel a társadalmi egyenlőtlenségekről. Az érzelmi-érzéki kavarodások mulatságos és elgondolkodtató kavalkádja éppúgy kibontható belőle, mint az aktuális társadalmi viszonyok kőkemény bírálata. És ami a legfontosabb: a kettő természetesen folyik egymásba, így nem szükséges választani a magánéleti-pszichológiai és a társadalmi-politikai aspektus közül – mindkét értelmezés kibontható egyszerre, egymást erősítve. Ám ha csak az egyik síkról akarnak szólni az alkotók, akkor is érvényes előadás jöhet létre. További vonzereje a komédiának, hogy a választott forma és stílus is sokféle lehet: éppúgy eljátszható szép, archaikus ruhákban, mint kortárs öltözetben, alkalmazható a pszichológiai realizmus eszköztára, de a (poszt)modern színházi nyelv is, közelíthető az abszurd felől, de azt is elbírja, ha blődliként értelmezik. Ehhez képest nem ritkán sikerül semmitmondó előadásban, az általános színjátszás jellegzetes eszközeit alkalmazva, a cselekményből minden fontosat kilúgozva színre vinni.

Nem csodálkoznék, ha a győri bemutató némiképp a szakmát és a közönséget is megosztaná, de az általános színjátszás és a semmit mondás címkéi bizonyosan nem aggathatóak rá. A rendező, Erdeős Anna ambiciózusan és koncepciózusan nyúlt az anyaghoz – még akkor is, ha láthatóan nem a tartalom, hanem a forma, a stílus felől közelített hozzá. A látványvilágot alapvetően az absztrakt formákba rendezett, groteszk módon röhejes „parókák” határozzák meg, melyek közt formájukat tekintve biztosan, színükre nézve valószínűleg nincs két egyforma. Baracsi Orsolya jelmezei egyébként megidézik az archaikus mintákat, de kortársi szabású viseletek. Egészen remek kompozíciók vannak köztük: az absztrakt mintákkal ékesített kertésznadrágot hordó Antonio egyszerre látszik gonosz manónak és lestrapált munkásnak, a nemváltáson keresztül esett bíró(nő) karrierjének lehetséges íveire pedig éppúgy utal a férfias hivatali viseletet idéző (de persze nőiesre szabott) felsőruházat, mint az erősen hiányos alsóöltözet. A díszlet ezzel szemben szándékosan egyszerű, funkcionális: díszítőmotívumaiban a jelmezeket, parókákat követi, de legfontosabb feladata, hogy teret adjon a játéknak. A rendező pedig felpörgeti a ritmust, elemeli a reálszituációkat, következetes stilizálásra késztetve ezzel színészeit, akik a szerepekhez, szerepkörökhöz kötődő kliséket idézőjelek közt játsszák el. Vagyis nem megélik a figurák érzelmeit, hanem karikírozzák azokat, kifejezésükre többnyire jellegzetes beszédmódot és gesztusokat választva. Amúgy is sok a geg, a blődli ízű poén, és a viccek közé nem egyszer kétes értékűek, vulgárisak is keverednek. Az ötletek koncepciózusan ismétlődnek, a színészek pedig precízen stílusban maradnak, legfeljebb a karikírozás élessége/finomsága váltakozik.

Néha azért lekerül a fejről a paróka – és olykor a színészek is kilépnek a stílből, realisztikus tónusra váltva. Úgy érzem, az optimálisnál ritkábban – már legalábbis abban az esetben, ha az volt a cél, hogy ezekben a percekben jöjjenek létre az előadás emlékezetes pillanatai, érzelmi csomópontjai. Ahhoz ugyanis, hogy a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt valóban drámai, felkavaró pillanatok jöjjenek létre, különleges színészi erő szükségeltetne. Ennek híján Erdeős Anna rendezése többnyire megmarad könnyed, de biztos kézzel megkonstruált stíljátéknak. Ami egy viszonylag hosszú előadás esetében óhatatlanul is a játékmód műviségét eredményezi. És nyilvánvaló, hogy nemcsak az emberi kapcsolatok mélysége, bonyolultsága nem tárulhat így fel, hanem a társadalomkritikai mondandó is élét, jelentőségét veszíti – nem véletlen, hogy ennek kibontását az alkotók nem is próbálják erőltetni. E bölcs belátásnak és a stílus precíz alkalmazásának szakmai hozama is van – ha nagy színészi pillanatok nem láthatóak is, a társulat sokkal jobb benyomást tett rám, mint amikor legutoljára láttam. A stílust mindenki hozza, senki nem lóg ki a játékból, nem tolakszik feleslegesen előtérbe, nem töri meg a ritmust, és a lehetőségekhez mérten próbálja egyéni színekkel gazdagítani az előadást. Járai Máté alakításának svungja meghatározza a játék menetét, de tény, hogy a stílus egyneműsége talán éppen Figaro alakjánál okozza a legnagyobb veszteséget. Csankó Zoltán Almaviva gróf rezzenéstelen arccal előadott hazugságcunamiján keresztül meg-megérzékelteti a figura gátlástalanságának veszélyességét. A női főszereplők, Mihályi Orsolya (Susana) és Agócs Judit (Rosina) lépnek ki talán legtöbbször a karikírozó stílusból – mindenesetre az este kevés elgondolkodtató, fájdalmasabb pillanata többnyire hozzájuk köthető. Maszlay István (Bartolo) groteszkebb színekkel gazdagítja a stílust, Áts Gyula (Antonio) színpadi jelenlétének még akkor is súlya van, amikor nem túl acélos kabarépoénokat kénytelen ellőni. Pozsonyi Takács László (Basil) parodisztikus eszközökkel mutat be egy gerinctelen hivatalnoktípust, miként Menczel Andrea (Rubia) is idézőjelek között rajzolja el az „emancipált” tisztviselő alakját.

Ami azonban nagyon hiányzik az előadásból, az az igazi kreativitás, az eredeti szellemesség. Merthogy az egynemű stílust csak a váratlan játékötletek, a nemcsak az újszülöttek számára ismeretlen viccek sokasága, a gegek alkalmazásának gátlástalansága, esetenként a látványos és jelentéses stílustörés vállalása teheti igazán élvezhetővé. Mindezek híján a játék a méltánylandó alkotói ambíció és szakmai következetesség dacára is túlságosan átláthatóvá, egysíkúvá, következésképpen unalmassá válik. És minél pergőbb a ritmus, annál inkább hiányzik a sodrás. Legalábbis számomra, hiszen a városmajori közönség nem kis része hallhatóan élvezte a játékot. Ugyanakkor bizonyára lesznek olyanok is, akik elvi alapon ellenzik a Figaro házassága stílusjátékká alakítását. Én nem tartozom ez utóbbiak közé, csupán azt fájlalom, hogy a városmajori vendégjáték estéjén az előbbiek közé sem sorolhattam magamat.

URBÁN BALÁZS

Ascher Oszkár és Szathmári Sándor olyannyira kortársak, hogy szinte egyidősek –  mindössze két hónap volt közöttük, s mindketten mérnöknek tanultak –, és Kosztolányi is csak tizenkét évvel volt idősebb náluk. Az élményanyag tehát nagyjából ugyanaz, ami Ascher Oszkárt költő barátok, Babits, Karinthy, Kosztolányi verseinek interpretálására késztette a két világháború között, Szathmári Sándort a Kazohinia megírására, az emberiség lehetséges perspektíváinak mérlegelésére, két évvel Huxley Szép új világának megjelenése előtt, Kosztolányit pedig a nincstelenség, a kiszolgáltatottság, a cselédsors társadalmi körülményeinek és lélektanának vizsgálatára, ábrázolására. 

Majd’ egy emberöltő múltán Fejes Endre ugyancsak a kisember vágyait, lehetőségeit, perspektíváit kutatta az  államszocializmus közegében, egy szintén gyilkosságba torkolló történeten, a Sötétruhás fiú esetén keresztül.

S közel egy újabb emberöltőnyi idő múltán fiatal színészek, a 2003-ban végzett Máté-osztály tagjai néznek szembe egykori önmagukkal és egymással, jelenükkel, 2007 óta minden nyáron, mit vártak, mivé lettek. Idén a rendező szakot is elvégzett Dömötör Andrásra került a sor.

Fiatal művészek karrierjének támogatása áll a középpontjában a Salzburgi Ünnepi Játékok „karmesterversenyének” is, amely meghívásos lévén nem a Magyar Televízió hajdani nagy sikerű kezdeményezésére hajaz, de mint Fittler Katalin beszámolójából kiderül, sokat jelent az egymással vetélkedő „kiválasztottak” pályáján.

Figaró nevéről jobbára zenére asszociálunk – a Mozart-opera alapjául szolgáló Beaumarchais-dráma ritkábban játszott darabja a prózai színházaknak. Legutóbb fiatal színész-rendező, Erdeős Anna állította színre Győrben a Figaro házasságát, amelyben a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése, úr és szolga konfliktusa olyannyira előtérbe kerülnek, hogy a maga korában be is tiltották a művet, s szerzőjét egy időre börtönbe vetették. Sokféleképpen lehet ma a szöveghez közelíteni – Urbán Balázs írása szerint a győri előadás, amely a Budapesti Nyári Fesztivál keretében a Városmajori Szabadtéri Színpadon is látható volt, nem hagyta közömbösen a nézőt.

Az operabeli Figaró kapcsán a virtuozitás az egyik kulcsfogalom, s  ez volt a kulcsa a Virtuózok című komolyzenei televíziós tehetségkutató műsornak is, amelyről ugyancsak Fittler Katalin számol be, s amelynek felfedezettjei a Holnap Kiadó által megjelentetett interjúkötetből is megismerhetők.

A művészetben az a jó, hogy csinálni és nézni-hallgatni egyaránt öröm, ez derült ki ebből a műsorból is, és ez tapasztalható azokon a fesztiválokon, ahol nem hivatásos színjátszók, hanem a szó szoros értelmében műkedvelők találkoznak évről évre. Ilyen hely Vasvár is, ahol a színjátszás legkülönfélébb válfajaival találkozhatni, a többgenerációs falusi színkörök lefegyverzően magától értetődő természetességével, a művészeti középiskolások rendkívüli kreativitásával, és olyan műhelymunkákkal, amelyek a színházművészet legjavát tekintve is érvényes alkotások.

Ez utóbbi kritérium látszik mindinkább háttérbe szorulni a POSZT-on az elmúlt években a kétszemélyes válogatás eredményeként, és az öröm is kiveszőben – a politikát s a művészetet nem lehet egyszerre szolgálni.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

„Regény a színpadon” – ez a Csíki Játékszín előadásának színlapról leolvasható műfaji meghatározása. Amit nem kell mindig komolyan venni, miként a színlapok ismertetői sem feltétlenül bírnak jelentőséggel – így lehetne akár lényegtelen is, hogy az Édes Anna esetében az ismertető a sztori történelmi hátterét bontja ki. Ám ezúttal a színlap a szokottnál többet árul el az előadás ambícióiról.

Lendvai Zoltán rendezésének meghatározóan fontos része az események hátterének megmutatása. Nem is annyira a történelmi kontextus, vagyis a Kun Béla utáni évek, a restauráció úri Magyarországának minuciózus ábrázolása a hangsúlyos, hanem azé a közegé, amely – természetesen más formában, más külsőségek között – ma is létezik, és amely megágyazhat Anna tragédiájának. Az általam látott Édes Anna-adaptációknál több szereplőt és cselekményszálat hagy meg Lendvai, nem pusztán a főszereplőkre koncentrál, hiszen a tragédiát indukáló közeget nemcsak azok teremtik meg, akiknek közvetlenül részük van benne. Másfelől – az előadás legellentmondásosabb (hatású) döntéseként – felléptet egy narrátort is. Pontosabban nem felléptet, hanem középpontba helyez. Nem az történik ugyanis, hogy a szerepet alakító Keresztes Szabolcs időről időre feltűnik s elmond egy-két háttérinformációt, vagy beszámol néhány olyan eseményről, amely már végképp nem fért bele az előadásba; hanem voltaképpen a játékmester funkcióját magára véve próbál stílust, irányt szabni a történéseknek. A stílust persze a rendező más módon is kijelöli. Lendvai Zoltán látványos, zenés „tömegjelenetekkel” gazdagítja a játékot, melyek gyakran meg is éreztetik a közeg kiszámíthatatlan kavargását, a különböző rendű, rangú emberek sodródását. Főképp eleinte – mert idővel túlzottan is hasonlítanak egymásra. Amit akkor lehetne kiküszöbölni, ha rendezői eszközökkel, ötletekkel, humorral sikerülne kicsit „feldobni”, változatosabbá tenni e jeleneteket, s gyanúm szerint Lendvainak nem is jelentene ez gondot. De talán nem véletlen a rendezői óvatosság, visszafogottság: félő, hogy a sok ötlet túl könnyeddé, de legalábbis súlytalanabbá tenné az előadást.

A tér kialakítása a játék több funkcióját is megfelelően szolgálja: Sántha Borcsa egy szabálytalan négyszöggel keretezi a játékteret, melynek szélei néha „revüszínházi” módon világítanak, de amelyen a játék könnyen túl is terpeszkedhet. A tér egésze szimbolikus élettérként is felfogható, ráadásul vizuálisan is érzékelteti a látszólag rendezett világ belső káoszát. Ezt egyes térelemek külön kiemelik, míg más tárgyak, bútorok gyakorlatilag realisztikusan, eredeti funkciójukban szolgálják a játékot. Mint ahogy a színészi alakítások is hagyományos realisztikus eszközökkel élnek. Más kérdés, hogy kinek milyen lehetőséget kínál az intim kamarajeleneteket népes tömegjelenetekkel váltogató szerkezet. A kisebb szerepek sorát fegyelmezetten, sőt kedvvel megformáló színészek jó eséllyel teremtenek néhány szép, erős pillanatot. A fontos epizódokat játszóknak viszont általában nincs elég terük ahhoz, hogy gazdag, összetett figurákat teremtsenek: így homályosul el Ficsor, a Druma házaspár, de – talán egy jelenetet leszámítva – még Moviszterék szerepének jelentősége is. Az viszont nem a történetmesélés dilemmáinak következménye, hogy Patikárius Jancsi alakja is meglehetősen haloványnak tűnik. Jancsit lehet felnőni, felelősséget vállalni nem tudó, de nem szívtelen embernek mutatni, miként a szebbik nemnek ellenállni képtelen, romlott ficsúrnak, vagy akár cinikus csábítónak is, de Bende Sándor csupán egy teljesen üres szépfiút alakít, akivel mintha meg sem történnének az események. Ami szintén lehetne koncepció, ha ez az üresség szimptomatikusnak tűnne és ábrázolása igazán erős lenne – de nem az. Bartalis Gabriella viszont magától értetődő természetességgel játssza el a valóságtól elidegenedett, monomániássá vált Vizyné alakját. Abban, hogy a szokottnál egy árnyalattal kevésbé taszító a figura, kulcsszerepet játszik Veress Albert Vizy Kornél-alakítása. Veress egyszerre teremt hús-vér embert és társadalmi (arche)típust. Vizy Kornél szinte maga az úri középosztály, aki közvetlenül talán tényleg nem árt senkinek, de fölényes ostobasággal előadott nézetei, teljes empátiahiánya, merev ridegsége nagyobb pusztításra képes, mint a primer gonoszság. Érthető, hogy Anna még regénybeli másánál is elesettebb, idegenebb ebben a közegben. Czikó Julianna bámulatos intenzitással, belső erővel és abszolút sallangmentesen játssza el azt az ívet, ahogy a kezdetben a legelemibb kommunikációra is képtelen, nyilvánvalóan már korábban súlyosan megalázott, mentálisan megnyomorított lány kezd kicsit kinyílni, aprócska lépéseket tenni egy normálisabb élet felé, hogy azután egy túl nagy lépést követően ösztönösen rádöbbenjen arra, nincs helye a világban. Hogy radikális „megoldása” törvényszerű-e, arra kicsit elmaszatolt a válasz; úgy értem: éppen a gyilkosság közvetlen előzményei érződnek az adaptáció szintjén kissé elnagyoltnak.

Mint ahogy némiképp „maszatos” marad a narrátor játékmester funkciója is. A lendületesen és a lehetőségeihez képest színesen játszó Keresztes Szabolcs figurája túl nyomatékos ahhoz, hogy ne feszítse szét a narrátor hagyományos feladatkörét, de kevéssé hangsúlyos és karakteres ahhoz, hogy például a Kabaré Konferansziéjához hasonló módon adjon irányt a játéknak. Feltételezem, ez utóbbit a rendező sem ambicionálja – ám a második felvonásban kicsit kényszeredetten próbálja nagyobb szerephez juttatni. Az előadás struktúráján belül én már annak sem egészen látom a logikáját, hogy mikor avatkozik apró gesztusokkal, mozdulatokkal a történetbe, de azt végképp indokolatlannak tartom, hogy ő játssza el Anna kérőjét. Meglehet, ebben a gesztusban is az a kettősség érződik, mint az előadás atmoszférájának megteremtésében. Merthogy Lendvai Zoltán következetesen jeleníti meg ugyan a megbolydult, értékvesztett világot, de talán túl kellemesnek ábrázolja azt. A hangulatos zene, a tánc nem egyszer erősebb annál a hangulatnál, amely megágyaz a tragédiának. Hiába értjük, mi van az ábrázolt világ mélyén, ha ez a világ emocionális és érzéki szinten nem tűnik különösebben zordnak, fenyegetőnek. Nem durvaságot, didaxist, folyamatos gyomorbavágást vagy éppen erőltetett „modern színházi” eszközöket hiányolok persze, hanem kicsit több érdességet, következetesebb atmoszférateremtést és a közeg reménytelenségének emocionális síkon is erősebb megmutatását. Nem tartom kizártnak, hogy ezek megléte esetén ez a gondosan felépített, sok részértéket tartalmazó bemutató akár kifejezetten jelentős előadássá is válhatott volna.

URBÁN BALÁZS

Ha csak valamivel kegyesebb a sors a hosszú életű, jelentős és széles körben olvasott életművet magáénak mondható Fejes Endrével, telt házzal és tapsviharral köszönthettük volna őt kilencvenkettedik születésnapján, a Jó estét nyár, jó estét szerelem Pesti színházi bemutatóján. A nézők, a kollégák, sőt a kritikusok is valamiféle megkésett médiaszenzációnak, talán be sem vallott jóvátételnek is szánták – szánhatták? – volna a sajnálatosan elmaradt ünneplést. Mert az élete korábbi évtizedeiben reflektorfényhez és viták kereszttüzéhez szokott író, akit többek szerint túl hamar kanonizáltak, már régóta árnyékban élt. Már a Rozsdatemető sem érettségi tétel. Jellemző, hogy abban az évben, amikor Fejes Prima primissima díjat kapott, a Magyar Narancs az Elsüllyedt szerzők című cikksorozatban méltatja. (Takács Ferenc, 2009. 12.) Fejes munkásságának egyik legutóbbi értékelője, György Péter monográfia funkciót betöltő, tömör esszéjét az Árnyékban című ciklusában olvashattuk. (György Péter: A hatalom képzelete, Magvető, 2014, 203. o.) Ebben az esztéta nem kevesebbet állít, mint hogy a kortárs irodalom új hullámai elsodorták azt a világot, amelyet Fejes szeretett vagy gyűlölt, de otthon volt benne. A későbbiekben, amikor az öreg, beteg író már nemcsak Évát, hűséges, szerető társát, de valóságos és irodalmi otthonát is elvesztette, csak keveseket lepett meg, hogy a premiert néhány nappal megelőző halálhíréről a Népszava azzal tudósított, „sokan azt sem tudták, hogy még élt”. Pozsgai Zsolt, az író két utolsó kötetét kiadó barát a Színház. hu-n udvarias kérdő mondatban, de nem minden ok és alap nélkül utalt rá, hogy nevét még ismerik, de Fejest már alig...

És aki „kiment a divatból”, azt manapság még annál is kevesebben olvassák, mint szerencsésebb kortársait. Csakhogy a divat – jó esetben – mulandóbb, mint maga a mű. És ez, túl a Kádár-rendszer alkonyán és bukásán, fél évszázaddal Fejes legjobb műveinek megjelenése, sikere és vitája után, a kortárs könyvek kritikus életkorában is érvényes. Engem legalábbis – és alighanem sokunkat a Pesti Színház nézőterén –erről győzött meg a Jó estét nyár, jó estét szerelem című, 1969-ben született kisregény színpadi adaptációjának legújabb, sokadik változata. De nem lepett meg, hogy Szász János rendezése ezúttal még a szokásosnál is jobban megosztotta a közönséget és a kritikát is. Bóta Gábor elismerését már kritikája elején sugallja azzal, hogy az új rendezés a vígszínházi ősbemutatóhoz képest „keménnyé, kegyetlenebbé tette” a darabot (Népszava, 2015.szept. 8.). Marik Noémi a „kilátástalanságról, reménytelenségről szóló” darab „költőien szép előadásáról” ír és egyértelműen kiáll időszerűsége mellett, Vasárnapi Hírek, /azt állítva, hogy bár Fejes nem érte meg az újabb bemutatót, műve „aktuálisabb, mint valaha”. Pályatársa ugyanakkor megfontolandó – vagy legalábbis annak vélt – érvekkel igyekszik alátámasztani, hogy „ezt a darabot sem kell feltétlen eljátszani”. Nem annyira érvekkel, inkább indulattal utasítják el a felújítást azok a neten publikáló – feltűnősködő? – amatőr kritikusok, blogírók, nézők, akik „szocreál lézershow-ról”, szó szerint „rettenetes”-nek bélyegzett „képtelen színházi katyvaszról” beszélnek.

Úgy tűnik, a véleményeknek ez a szélsőséges megosztottsága igazolja, hogy bár az évtizedek múlása rányomta bélyegét a színpadon megjelenített világra, a Fejes-mű radikális társadalomkritikája ma is felkavarja az indulatokat. Sőt, megkockáztatom, hogy Fejes műve ezt a frappáns visszhangot – a kritika egy részének pártfogását és a mezei nézők dühét – nem kis részben éppen megváltozott aktualitásának köszönheti. És bár az előadás kezdetén (de a továbbiakban is) több hangsúlyos utalás történik a cselekmény időpontjára, a Kádár-rendszeren belül is megjelölt 1962-es esztendőre, feltételezésem szerint nem a kordokumentum érvényére, hanem a téma és a probléma időszerűségére érzett rá Szász János. Az előadás aktualitását hangsúlyozza, sőt konkretizálja idézett kritikájában Marik Noémi, mondván: „Szász a vasfüggönyös diktatúra fojtogató légkörét finoman átfordítja a mostani rendszer gazdasági diktatúrájának fojtogatására”. Az elgondolás logikus, sőt izgalmas, még akkor is, ha a színpadon látottak nem ilyen egyértelműen igazolják a rendezőnek tulajdonított koncepciót.

A sorsával, életkörülményeivel és perspektívájával ma is elégedetlen fiatal szakmunkás negyed századdal a rendszerváltás után valószínűleg nem jelmezben és költött életrajzzal keresi a boldogságot, mint a darabbéli „Viktor”, hanem felül valamelyik repülőtársaság fapados járatára és elrepül – vasat esztergálni vagy tányért mosogatni, de mindenképpen jelenlegi bérének többszörösét megkeresni Londonba vagy Münchenbe. A külföldön munkát, jövőt kereső honfitársaink nagy száma bizonyítja, hogy az elégedetlen fiatal ma sem arról álmodik, hogy legfeljebb „egy szar magyar mérnök” legyen a Duna partján... Amikor nem sokkal a vígszínházi ősbemutató után interjút készítettem a sikeres előadást kezdeményező rendezővel, Marton Lászlóval – aki főként színháza repertoárjának műfaji skáláját kívánta bővíteni a megrendelt musicallal –, ő arról beszélt, hogy az előadás időpontjában már nem is az a megválaszolandó, nyitott kérdés, „miért választotta a fiú az érvényesülésnek, a boldogságkeresésnek azt a torz útját, amit Fejes megjelenít, hanem hogy miért hittek a darab hősnői Viktornak. (...) Hiszen a valóságban a lányokat kevésbé vonzó külső, a félszegség sem vezethet, illetve nem vezethetett volna a brutális tettre, csak egy olyanfajta lelki aberráció, amelynek színpadi ábrázolása viszont alighanem elvette volna a levegőt a darab fontosabb, társadalmi érvényű gondolata elől.” (Színház,1978/2 ) Tény, hogy a színházban ritkábban dolgozó, lélektani aberrációkra és azok végletes következményeire különösen érzékeny filmrendezőtől eleve nem volt, talán nem is lehetett idegen ez a Martonnál felvillantott variáció sem. (Pedig az ősbemutató rendezője ott és akkor még nem gondolhatott Szász János majd egy emberöltővel később realizált koncepciójára!)

 A színházi világban és Fejes életművének alakulásában valamennyire is járatos musical rajongók tudják, illetve részletekben emlékeznek is rá, hogy a kultuszteremtésre is alkalmas ősbemutató sikerszériájával korántsem ért véget a Sötétruhás fiú színpadi karrierje. Nem kis részben Presser azóta is játszott népszerű és szuggesztív zenéjének köszönhető, hogy az országban Pécstől Nyíregyházáig majd minden vidéki teátrum belevágott a darab színrevitelébe. A kritikák tanúsága szerint változó sikerrel. Már annak idején, a hetvenes‒nyolcvanas években is volt, aki egyszerűen tévedésnek minősítette például a Békéscsabán látott előadást. Fáy Miklós még azt is írásba adta, hogy élete egyik legrosszabb színházi estéjét töltötte a Jó estét nyár sokadik bemutatóján. De ez is kevés volt ahhoz, hogy elvágja a hazug álmokat kergető, gyilkossá lett hős tragédiába torkolló színpadi útját.

Mégis, ma is úgy vélem, nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy a színészként tapasztalt, nagyszínházi rendezőként majdhogynem pályakezdő Rába Roland az új évezredben, 2010-ben elvállalja az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház ajánlatát, és újra színpadra állítsa Fejes általa állítólag nem, vagy legalábbis alig ismert, addigra már főként vitatott művét.

Ahogy az író korábbi s máig fő művének tartott, a maga műfaján belül éppen tömörségével lenyűgöző, 12 íves családregénye, a Rozsdatemető kapcsán, úgy a Jó estét nyár, jó estét szerelem esetében is elmondható, hogy az eredeti kisregényről, az abból készült, kirobbanó sikerű tévéjátékról és a mű (zenés) színpadi változatairól írott recenziók, méltatások és kritikák összterjedelme addigra már sokszorosan meghaladta a vitatott mű szövegét. És hiába a nyomtatásban olvasható elutasító vélemények túlsúlya, a nézők lelkében őrzött személyes emlékek, képek és dallamok sora az évtizedek alatt legendává színesedett. Az ötven feletti nézők és olvasók talán ezért is voltak hajlamosak a hazugság költészetébe felejtkezve, az áldott nyolcadik kerület iránti nosztalgiát dédelgetve főként erre a legendára emlékezni. Csakhogy Rába Roland ehhez túl fiatal volt, és mint említettem, állítólag korábban nem is ismerte a darabot! Őt alighanem inkább a krimi, az álom és a valóság sajátos hármassága, a cselekményben folyamatosan hullámzó feszültség és a Nemzeti Színház különleges technikai adottságaiban rejlő lehetőség. vonzhatta.

De az eredmény megint csak vitatható lett.

Nem mintha a nézőket hidegen hagyta volna a Hazudós darabbéli utódának a létező valósággal – annak kisszerűségével, a fojtogató bezártsággal – szembeforduló hiányérzete, a vitathatatlanul dokumentumértékű mese, a Jó estét nyár világának radikális, ámbár torz elutasítása. A kisregény proletár hőse, a dunapataji születésű, ügyes és szorgalmas fiatal esztergályos – a Hábetlerekhez hasonlóan – a hivatalosan ki- és megnevezett uralkodó osztály tagja, aki az új évezredben is joggal érezte szűknek a mindennapi élet számára (is) kiszabott hétköznapi kereteit. Továbbra is valami másról – többről, jobbról, szebb világról, elegánsabb környezetről, különb lányokról – ábrándozott. De a fiú a görög diplomata költött szerepében megszerzett élvezetért nagy árat fizet. Munkával megkeresett sovány bére nagyobb részét napok alatt elkölti, de alkalmi kapcsolatai a meghódított lányokkal eleve esélytelenek. A jólétből, luxusból kihasított randevúk akkor válnak veszélyessé, amikor a fiú játéka komollyá fordulna, amikor az ál-Viktor maga is találkozik a szerelemmel. Karácsony Nagy Zsuzsanna az első olyan lány, aki bár elődeihez hasonlóan ugyancsak pusztán diplomata feleség szeretne lenni udvarlója oldalán, de ő, a többiekkel ellentétben, nagyon hamar átlát a szitán. Kideríti, hogy a görög követségnek nincs Viktor nevű alkalmazottja, és állítólagos szállásán, a Margitszigeti Nagyszállóban sem ismerik. A bukás elkerülhetetlen, a bosszú nem az. A Sötétruhás fiút valójában nem is a szerelem csődje, nem a kudarc és nem a szenvedély, hanem a leleplezéstől, választottja bosszújától való félelem teszi végül is gyilkossá. Rába Roland koncepciójában ezáltal központi elem lett, avagy legalábbis lehetett volna, a gondolataiban, indulataiban dominánssá lett gyanakvás és a félelem mechanizmusának működése. Csakhogy ennek színpadi működtetéséhez egy súlyosabb, izgalmasabb Sötétruhás fiúra lett volna szükség. És mivel ilyenre Rába Roland nem talált rá, vagy talán nem is nagyon kereste, az előadásában megbillent a szereposztás eredeti hierarchiája. Ahogy Szőnyi G. Sándor tévéjátékából Harsányi Gábor markáns arca vált emblematikussá, Rába Rolandnál a valóságos világ megidézett hőseinél és a főszerepre ítélt Fehér Tibornál szinte fontosabbak lettek a színpadi jelképhordozók, például a Szilvaárus lányok. Talán még Fejes sem gondolt korábban arra, hogy a Jó estét nyárban a Virágárus lány válhat főszereplővé, – feltéve, hogy a darabbeli anyaszerepében is remeklő Törőcsik Mari játssza…

2010 óta persze csak egy fél évtized telt el. És mégis … Az idei bemutatón a legjobb akarattal sem lehet nem arra gondolni, hogy a premier óta nemcsak a környezet, a világ, de maga a Sötétruhás fiú is – a Kádár-kor szülötte – megváltozott, kiöregedett a történetből. A hős, akivel a negyvenöt év előtti ősbemutatón ismerkedtünk meg, s a szöveg szerint akkor éppen húszas éveit taposta, és Hegedűs D. Géza alakításában mindent elhitetett velünk, amit csak akart, a valóságban ma a hetvenhez, a színpadon mondjuk huszonöthöz közelít. A hazai kapitalizmus korántsem eszményi új világában élők identitása, tűrőképessége és kitörésvágya is átalakult. „Viktort” a színház korábbi, meghirdetett elképzelése szerint a már nem egészen fiatal, de színpadon mindenkor szerepének megfelelően kortalan Stohl Andrásnak kellett volna játszania. Azután történt, ami történt – nem is ránk tartozik, de – a Pesti Műsor szeptemberi számának címlapján Fejes darabjának főszereplőjeként már a nagyon fiatal, a kritikusok körében is alig ismert Wunderlich József jelent meg. Ez merész és részben igazolt választásnak bizonyult. A kétségkívül tehetséges fiatal színésznek sem arca, sem egyénisége nem azt sugallja, amire Presser Gábor utalt egy korábbi nyilatkozatában, hogy Szász János Viktora eleve eltökélt gyilkos lett volna. Viszont továbbra is igaz, hogy ma is „csak másnak jár”, amire „Viktorok” vágyakoznak. A Hegedűs D. Gézánál undokabb, Harsányi Gábornál simulékonyabb, Fehér Tibornál súlytalanabb Wunderlich ezt a kisemmizettséget hitelesen és meggyőzően érzékelteti.

Meghökkentő, hogy az előadást elmarasztaló, lesújtó vélemények nem is csak az „igazi” csillebérci gyilkosságot viszonylag gyorsan követő, kirobbanó sikerű – Szónyi G. Sándor rendező koncepcióját és Harsányi Gábor remek alakítását dicsérő – tévéfilm bemutatása, illetve az l977-es vígszínházi ősbemutató után robbantak. Mintha most értek volna be az élethazugságok leleplezése ellen tiltakozó indulatok. Már az előadás első kritikusa szerint ennyi idő elég ahhoz, hogy „meghervasszon egy napi aktualitású darabot”. A kérdés ezzel szemben nem(csak) az, hogy vajon napi aktualitású darab-e,vagy korlenyomat a Jó estét nyár. Ha elfogadjuk, hogy csak a narratívában kibontott bűnügyi szenzáció fakult meg, és néhány korhoz kötött tényező – például szám – módosult, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Fejes problémafelvetése, társadalomkritikája időtállónak bizonyult. Hitelesnek akkor is, ha tudjuk, hogy a mai Viktorok életproblémájuk megoldására többnyire más (békésebb) utat választanak. De torzult, beteg lelkek azóta is akadnak… Ebben a tudatban viszont, véleményem szerint, indokolatlan és igazságtalan Szász János vállalkozását – az idézett, értetlen, vagy éppen ellenkezőleg, politikailag motivált nézőkhöz hasonlóan – egészében elutasítani.

Részleteiben persze, Wunderlich tehetséges, de nem igazán emlékezetes alakításán kívül is akad az előadás vállalható koncepciójának egyenetlen megvalósításában vitatni való. Természetesen nemcsak elfogadható, de értékelendő az, ami Szász János filmes látásából következik, az előadás szokatlanul előtérbe helyezett vizualitása: felnagyított tárgyak, óriás portrék, plakátmotívumok és montázsok folyamatos alkalmazása. Azoknak is elárulja a rendező múltját és jelenét, akik nem tudják, hogy az egyik legszuverénebb látásmóddal rendelkező filmes alkotó munkájával találkoznak. A kérdőjel nem ezeknek az eszközöknek a jellegére, inkább a mennyiségére, az alkalmazás mértékére vonatkozik. Ahogy annak idején Rába Roland rendezésében a Nemzeti csábító technikai lehetőségeinek nem mindig indokolt használatát kifogásoltuk, Szász Jánosnál a kiválasztott képi eszközök aránytalanul eltúlzott alkalmazása vitatható. Pedig a harsány premier plánok sorozatában sok a kifejező, sokatmondó látványelem. Mégis úgy tűnik, hogy talán még a gyilkos beretva várható szerepét is felfogtuk, megsejtettük volna, ha valamivel kisebb vizuális nyomatékkal figyelmeztetnek rá. Vörös csillagból is beértük volna kevesebbel. Viszont az előadás vetítésre szolgáló, mozgatható falai, Vereckei Rita munkája az előadás ritmusát és dinamizmusát nagyban elősegítő eszköznek bizonyul.

Presser zenéje, remek songjai magától értetődő tartozékai a sikernek. Nem mernék határozottan állást foglalni abban, hogy elkerülhetetlen vagy szerencsés volt-e az új rendezésben a songok hangsúlyozott dramaturgiai kiemelése, az elidegenítést vállaló „brechtesítés”, de eleve elvetni a kézenfekvő változtatást alighanem igazságtalan. Meglehet, Wunderlich József még nem érett, kész musical színész, de adottságaival és megfelelő szakmai irányítással alighanem hamarosan azzá érik. Viszont a Vígszínház társulata ma már eléggé gazdag tehetségekben ahhoz,hogy a sokszereplős darab kiosztása se okozzon a rendezőnek gondot. A Viktor meghódította lányok közül Tornyi Ildkónak sikerült leginkább hitelesíteni a postás Juhász Katalin szimpla természetét, naivitását, Börcsök Enikőnek pedig a szerencsétlen, ámbár számító leányzó lélekromboló csalódását. Zsuzsanna főszerepe a többiekénél egy fokkal bonyolultabb. Bata Évának nem, illetve nem csak azt kellett elhitetnie, hogy átlát a fiú rongyos szitáján, hogy felismeri benne a csalót, de azt is, hogy a leleplezés következtében szerelmes udvarlója számára fenyegetővé, sőt – bár a történet végkifejlete szerint rá hárul az áldozat szerepe – egyértelműen félelmetessé is válik. Bata Éva játékában ez a kettősség megfelelő arányérzékkel párosul: egyszerre hiteles és szuggesztív is.

     ***

Mégha a tegnap még ünnepelt szerző, Fejes Endre mára ki is szorult az aktuális kánonból, és várhatóan a Pesti Színház idei előadása sem fog évtizedek múltán legendaként élni az emlékezetünkben , akkor sem hiszem, hogy Zappe Lászlónak igaza lenne, amikor azt írja: „ezt a darabot sem kell feltétlen előadni.” (Népszabadság, 2015. szeptember 8.) Sok múlik természetesen a fogadtatáson is. De mégsem csak az eladott jegyek száma számít. Vannak darabok és előadások is, amelyeket érdemes megőrizni addig, amíg van remény arra, hogy újjá születve visszaszerzik régi fényüket, rangjukat és közönségüket. Fejes Endre musicaljének legújabb előadása ilyen vállalkozás.

FÖLDES ANNA