Van egy mondata Bálint András Heltai naplója című, 1944-et megidéző estjének, amely dermesztő ahá-élményként hatott: szidjuk a kormányt és nem csinálunk semmit.

A naplórészletek, a szellemes, lakonikus, ironikus reflexiók és önreflexiók lesújtóan, egyszersmind felemelően érzékeltetik az emberi kicsinység és nagyság problémakomplexumát (hogy ne mondjam, partikularitás és nembeliség katartikus együtthatását), a kiszolgáltatottság s a biztonságot nem adó tisztánlátás kínzó élményét. Az efféle ambivalencia a színpadon akkor is drámaként működhet – miként azt e Heltai-est is bizonyítja –, ha nem dialógusokban, egymásnak feszülésekben, hanem papírra vetett belső monológok formájában jelenik meg.

A dráma mint klasszikus műnem másfajta felépítést, szerkesztésmódot igényel, s már születése pillanatában feltételezi a majdani befogadót, a színházi nézőt. A drámaírónak tehát bizonyos értelemben nehezebb dolga van a prózistánál vagy a lírikusnál; nem pusztán az individualizmust érintetlenül hagyó nyomtatott nyilvánosságért kell megküzdenie, hanem a játszótársakért is, a színházi alkotókon kívül ideértve a publikumot is. Nem véletlenül van a Magyar Dráma Napja formájában külön ünnepe e műnemnek, míg az epikának nincs. (Persze miért ne lehetne, ahogy a költészetnek is van.) Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulója, szeptember 21. alkalmából drámaírókat, illetve drámákat díjaznak, többek közt a Színházi Dramaturgok Céhe: tagjai Az Évad Legjobb Magyar Drámája címet ítélik  oda az arra legérdemesebbnek tartott műnek. Spiró György Helló, dr. Mengele! című komédiáját és szerzőjét az október 12-ei díjátadón Marton László rendező, a korábbi felolvasószínházi bemutató kapcsán pedig Radnóti Zsuzsa dramaturg méltatta – a laudációt s az ajánlót örömmel közöljük.

A magyar drámák műsorra tűzése szerencsére nem pusztán e naphoz kötődik, nem kampány jellegű. Bizonyítják ezt olyan bemutatók, mint Nádas Péter Találkozás című művének Pesti színházi vagy Sarkadi Imre ugyancsak ritkán színre kerülő Oszlopos Simeonjának Kamrabéli előadása. E még a múlt rendszerhez, az államszocializmus időszakához kötődő drámákban érvényt kereső interpretációk mellett rendre megjelennek a mindennapok, az elmúlt évek történései, eseményei inspirálta, azok megértésére törekvő művek. Más motívumrendszer, más társadalmi környezet okozta az Egyasszony főhősének (s szerzőjének, Péterfy-Novák Évának) a kálváriáját, tette tönkre életét, mint a Találkozás Máriájáét, és ilyen dokumentarista jellegű a Katona József Színház Borbély Szilárd-bemutatója, Az olaszliszkai vagy az Örkény Színház egy másik tragédiát, a tatárszentgyörgyi romagyilkosságokat feldolgozó előadása, Mikó Csaba és Gáspár Ildikó Mese az igazságtételről, avagy: A hét szamuráj című opusa is.

Az amatőr, diák-, illetve független színházi szférában még fesztiválja is van a magyar drámának, a Magyar Művek Szemléje – szubjektív jegyzeteket a terület régi ismerője, Trencsényi Imre fűzött a látottakhoz.

Más művészeti ágban, de ugyancsak az élet nagy kérdéseiről, dilemmáiról szólalnak meg kiemelkedő magyar személyiségek – művészek, tudósok, sportolók – a Lámpagyújtogatók című filmben, a mának, a jövőnek, illetve egy idegen bolygó lakóinak üzenve.

Jellegéből adódóan a színház csak a mához szólhat – a hatalom itt és most érzékelhető természetrajzáról Alföldi Róbert Makbett-rendezése az Átrium Film-Színházban, az élet értelméről, a fiatalok perspektíváiról pedig Szőcs Artur Ványa bácsi-rendezése a Miskolci Nemzeti Színházban.

A tavaly ugyancsak Csehov-művet rendezett Dmitrij Krymov idén is orosz klasszikust vitt színre, a Bécsi Ünnepi Hetek keretében ezúttal a Gogol Holt lelkek című regényéből készített adaptációja volt látható. Ki tudja, mit szólna az előadáshoz a szerző, a hangversenytermekben mindenesetre Fittler Katalin írása szerint nem először teljesülnek klasszikus komponisták régi vágyai.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

E sorok írója „hivatásos krónikásként” az amatőrszínjátszó mozgalomnak ha nem is a legendás hőskorában, de az azt követő szintén jelentős korszakában – az 1980-as évek első felében, amikor az amatőrmozgalmak pénzt, paripát rendesen kaptak az államtól – azzal az önfegyelemmel igyekezett számot adni a jelentősebb színpadi eseményekről, hogy lehetőleg ne kerüljön szembe az együttesek sorsát érintő zsűri-ítéletekkel, miközben azért olykor azoktól eltérő véleményét sem nyeli le. (Megjegyzendő: ritkán adódott efféle konfliktus, mert mind a bírálatra feljogosított szakemberek, mind magam újságíró-szerkesztőként1 alapvetően az együttesek és produkcióik védelmére törekedtünk – amire még a „hőskor” után is nem egyszer szükség volt „a hivatalnak packázásaival” szemben.)

Régen volt, talán igaz se volt. Ma – minthogy közben mondhatni „átaludtam” jó két és fél évtizedet, és nem vagyok képben a színjátszómozgalom újabb eseményeit és tendenciáit illetően – mindenféle egyensúlyozgatási kényszer nélkül, mondhatni laikus nézőként írhatom le a Magyar Művek XIV. Szemléjén támadt gondolataimat. Pontosabban szólva asszociációimat. Mert egyre erősebb meggyőződésem szerint a laikus néző – a tulajdonképpeni néző, aki immár magam is vagyok – számára nem az az igazi dráma, ami a játszó személyek szavaiban és gesztusaiban megjelenik, sokkal inkább az a belső történés, amit a színpadi esemény indukál: kinek-kinek a saját drámája/drámái, elkapart élményei, beragadt gondolatai, felfakadó elfojtásai.

(Ha jól meggondoljuk, ez a befogadói attitűd nem áll nagyon messze az arisztotelészi fogalomrendszertől sem, amennyiben a félelem és a részvét felkelthetőségének nyilvánvaló feltétele, hogy a néző hasonló lelki tartalmakat hurcoljon, mint a színpadi hős.)

Élve tehát a könnyebbséggel, hogy nem nekem kell e 2015-ben végignézett szemle körképét és kilenc produkciójának lehetőség szerint objektív szakmai értékelését adnom, csupán a legszubjektívebb, „indukált” élményeimből próbálok néhányat felvillantani. (Asszociációim többsége remélhetőleg egybeesik az alkotók szándékolta nézői reakcióikkal, de lehetséges, hogy bizonyos esetekben csupán „a realizmus diadaláról” van szó, avagy a „gondolta a fene” esete áll fönn.)

Itt van rögtön az első előadás, Hamvas Béla Olbrin Joachim csodálatos utazása című, sajátos misztériumjátéka (Kitörés Színpad és Kabala Zenekar – Pszichiátriai Betegek Otthona, Hejőbába). A civilizáció és a kultúra konfliktusának, „a tömegek lázadásának” a két világháború közt sokszorosan körüljárt gondolatkörében fogant filozofikus sci-fi mai színpadra állítóit minden bizonnyal az azóta még inkább eldologiasodott és elszemélytelenedett világból kirekesztődő sérülékeny személyiség identitás- és életlehetőség-keresése ragadta meg, s e meglehetősen tézisszerű szerephez találtak megrendítően hús-vér szereplőt. A nyilvánvalóan több hónapja kezdődő próbafolyamat során azonban bizonyára nem is sejtették, hogy a befogadtatásra, az „egyedüli példány” emberi méltóságára emelkedni vágyó hősük tárgyiasulása a mennyei bürokrácia elidegenedett gépezetében miféle képzettársításokat lesz majd lépes kiváltani 2015 őszének zaklatott légkörében.

A műfajilag elvont játékot három – műfajilag életszerű – diákszínpadi produkció követte. A mosonmagyaróvári G-Team valós idejű, egyhelyszínű, kétszemélyes életképet mutatott be, Formanek Csaba Lala és Lili című írását. Az út mellett stopra váró két nagydiák – egy fiú és egy lány – kommunikációs zavarában és érzelmi éretlenségében nemzedékük – és egyben korunk – pszichikai diagnózisának lényeges motívumai jelennek meg realisztikusan, ugyanakkor finom öniróniával. Ez az önironikus ábrázolásmód szövi át a győri Arrabona Diákszínpad Középső Csoportjának „klasszikus” – improvizációs etűdsorként felépített – életjátékát is, melynek sok szellemes ötletét élvezhettük, ám hogy mégis inkább a harmadik diákprodukcó hagyott bennem mélyebb nyomot, annak oka nyilván elsősorban Arisztotelészre vezethető vissza. Ő fogalmazta meg ugyanis a dráma alapvető ismérveként, hogy a benne sorakozó események nem egymás után, hanem egymásból következnek. Elsősorban ettől volt számomra „ütősebb” a székesfehérvári Prospero Színkör előadása a győriek generációs komédiájánál. A Pilonon című tragédia egymásból következő – vagy legalábbis egymást továbblendítő – eseményei egyetlen végkifejlet felé terelgették a figyelmet.

Már az intonáció is komoly tartalmat vetített előre. Valamilyen pszichoterápiás vagy önismereti tréningen exponálódik a cselekmény egy csoporttag tragikusabb hangvételű vallomása nyomán, majd némiképp szürrealisztikus szerkesztésmóddal, mozaikszerűen egymáshoz csatlakozó, kemény monológokból áll össze egy emberi sors a félszeg gyerekkortól a diplomás munkanélküliségen és értelmetlen átképzésen át a valóságtól elszakadó abszurditásig, az idegösszeomlásig, a hídmászásig, a turulig, a zuhanásig.

De vajon miféle saját élményeket mozdíthatott meg éppen ez az előadás bennem, az egykori tanárban, dramaturgban és újságíróban, akinek életeseményei, traumái egészen másfélék, mint a turulra felmászó, pályakezdő munkanélküli fiatalemberéi? Lehet, hogy benne(m) éppenséggel pozitív tartalmakat hozott felszínre a színpadi esemény? A szakmai öröm emlékét, melyet egy-egy jó dramaturgiai megoldás (akár sajátom, akár másé) tudott okozni annak idején?

Nem áll szándékomban csoportok munkáját értékelni, különösen diákközösségek teljesítményét összehasonlítgatni. Ha elmélkedésem mégis effélére utalna, az nem a szereplőknek, nem is a rendezőknek szól: csakis a műfajoknak. Ahogyan valamikor izgalmas, új színt hoztak az amatőr színjátszásba a drámapedagógia által sugallt improvizációs életjátékok, úgy ma már, bármennyire tehetségesek és ötletesek személy szerint is, együttesen is a játszó személyek, nehezen tudnak újat mondani – persze lehet, hogy „civil” közönségként csak számomra –. A magam részéről drámát igényelek, olyan életszeletet, amelyben nem mindennapi törekvések, nem mindennapi személyiségek és nem mindennapi sorsfordulatok láthatók. (Nem feltétlenül csak tragédiákra és társadalmi drámákra gondolok, hanem egyszerűen tartós figyelmet igénylő, okozati láncra fűződő és gondolatokat ébresztő eseménysorokra, legyenek akár tragikus, komikus vagy bármilyen kicsengésűek.)

Lehet, hogy korunk egyik „népbetegségének” – világjárványának – kell tekintenünk a felgyorsult idővel való versenyfutás folyamatos kényszerét, mely nem csak a munkánk, a gondolkodásunk, a kommunikációnk, hanem a kikapcsolódásunk, lazításunk, szórakozásunk ütemét is meghatározza? Nem akarjuk észrevenni, hogy a figyelmünket, gondolkodásunkat, erkölcsi érzékünket huzamosabb ideig aktivizáló színpadi és filmdrámák tartós nélkülözése és a „könnyebben emészthető”, kisebb adagokban, szertelenül fogyasztható termékekre való rászokás rombolja a személyiséget és kiszolgáltatja az embert mindenféle manipulációnak?

E tekintetben nem csak a klasszikus ismérvek szerinti drámai műfajokért ágálok. Akár epikus eseménysor is megfelelhet a célnak, ha irodalmi szövete jelentős mondandót sugall. Ezt bizonyítja a lendvai Egy & Más Vándorszínpad előadása is. A határon túli magyar együttestől valójában vegyes színpadi technikával színre vitt regényadaptációt láttunk, melyben a drámai tartalom nem személyek közti konfliktusokban nyilvánul meg, ám ha kissé felülemelkedünk a megjelenített cselekményen – amire persze kapunk indíttatást az előadásból –, tudatunk belső színpadán nagyon is sűrű drámát élünk meg. Még akkor is, ha nincs közvetlen élményünk az anyaországtól elszakított kisebbségi csoport tagjaként idegen hatalom alá került állampolgár sérelmeiről és identitásproblémáiról. Nekünk „idehaza” természetesen könnyebb bölcsnek lennünk, minthogy nem értek/érnek személyes sérelmek más nemzet többségi tagjai részéről, mégis bele kell képzelnünk magunkat a kisebbségi létbe is, meg olyan helyzetekbe, amikor magunk állunk szemben többségi nemzetként kisebbségi polgártársainkkal. Márpedig – bármekkora belső konfliktust okoz is ez sokunknak, meg kell tennünk, ha békességben akarunk élni széljárta régiónkban.

Jut mindez eszembe azon előadás nyomán, melyben a muravidéki magyarság alkalmazkodási és megmaradási késztetésének konfliktusa jelenik meg néhány magyar és szlovén nemzetiségű szlovén állampolgár egymáshoz, a hatalomhoz és saját identitásához való viszonyában.

Ha a drámaiság lényege a paradoxon, az érzelmi ambivalencia, a belső motivációk ütközése, a kisebbségi élethelyzet már önmagában is dráma. Világosan kifejeződik a belső konfliktus a Göncz László Olvadó jégcsapok című művéből készült darab – megítélésem szerint – kulcsjelenetében, amikor a trianoni határsorompó lecsapódásakor a két muravidéki katonapajtás búcsújelenetében kétféle identitástudat, két történeti értékrend ütközik: a szülőhelyhez való ragaszkodásé, valamint a kultúrnemzethez tartozásé. Ha tetszik (s ha nem tetszik is): a megmaradás kétféle értelmezéséről van itt szó.

Míg azonban az értékrend-ütközés a történeti fejlődés jelenlegi szintjén (amennyiben létezik ilyen, és pozitív irányú) ha nem is elkerülhető, de legalább racionálisan értelmezhető, a kisebbségi identitás(tudat) paradoxonja a félelmet nem, csupán részvétet érző „átlagos néző” számára kevésbé felfogható. Magam is csak akaratlagos empátiával tudom átérezni az előadás lírai summázataként a nemzeti kisebbségre alkalmazott jégcsap-hasonlatot, mely szerint: „Néha jön egy-két hidegebb nap, akkor valamennyire megszilárdulnak és az ablakon keresztül az ember erősnek, félelmetesnek látja őket… de ez csak a látszat. Létrejöttük pillanatában olvadásra ítéltettek. Az első déli szellő már elbánik velük… Velünk is így van. Mi is lassan fogyunk… olvadunk… aztán egyszer csak teljesen beolvadunk…”

Természetesen nem vitathatom senkinek az életérzését, hisz ki-ki a saját életét érzi, de ahogy átpörgetek emlékeimben néhány évtizedet, a magam részéről nem hiányolnám a „hidegebb napokat”, s nem is félteném az Olvadó jégcsapok részben szláv nevű, teljesen tiszta magyar nyelvű csapatát sem a „fagymentesebb” időszakoktól.

Történelmi perspektívából nézve az asszimiláció nem önmagában tragédia. Leginkább az a baj vele, hogy gyengíti a fogyatkozó etnikai kisebbségek védekező-képességét a többségi türelmetlenséggel szemben, ami valóban bármikor felszítható, ha valamely politikai erő célszerűnek látja. Gazdag a példatár…

A történet persze nem csupán a Muravidékről szól; sőt, talán szomszédságunkban Szlovéniáról a legkevésbé.

Végezetül a Magyar Művek XIV. Szemléjének néhány kellemesen szórakoztató komédiáját nem érintve, egyetlen komédiáról kell még szólnom. Már csak azért is, mert olyan szerző munkájáról van szó, aki eddig minden eddigi epikus és drámai munkájával „mondott valamit”, ennélfogva minden újabb jelentkezésekor fölmerül a kérdés: „ezúttal vajon mi újat akar és tud mondani?”. Nekem e kérdést föltenni sem volt időm, mert a válasszal együtt érkezett. Azaz a szóban forgó szemlén, amikor Spiró György Prah című egyfelvonásosára jelképesen fölment a függöny. Nem láttam ugyanis eddig a darab egyetlen fővárosi vagy vidéki előadását sem, így teljesen „szűz” nézőként tudtam az első pillanattól csaknem az utolsóig a cselekményre figyelni. Nem tudtam, hányféle (naturalista, abszurd, groteszk stb.) felfogásban lehetséges előadni, következésképp semmi sem terelte el a figyelmemet arról a meseszerű alaphelyzetről (melynek részese akár én is lehetnék, ha hinnék a szerencsémben), hogy valaki megüti a főnyereményt a lottón, és… És az ebből következő bonyodalmakról, azokról a tragikomikus következményekről, amelyek szerencsémre (!) nem engem érintenek, hanem egy szerencsétlen (!) házaspárt, akik nem tudják ép ésszel feldolgozni a szerencséjüket. Egész addigi életük kudarcai, frusztrációi, elfojtásai pitiségei felszínre törnek a veszekedés során, melyet a józan tervezés helyett folytatnak váratlanul nyakukba szakadt jódolgukban.

Számomra a műélvezetet a színpadi történés kétféle dekódolása közti lebegés adta. Egyfelől elringatott a gondolat, hogy mi lenne, ha én és a párom… Másfelől kívülről adatott szemlélnem a pszichopatológiai regiszterekbe csapó lelki folyamatok nagyon is valószerű stádiumait, amelyek teljesen valószerűtlennek tűnnének, ha maga az alaphelyzet teljesen valószerű volna… De hát valószerű-e, hogy egy adósságokkal és egyéb egzisztenciális problémákkal küszködő házaspár egyszer csak nyer a lottón?...

Ez peresze a megírása óta sokféle társulat sokféle felfogásában előadott darab egy olvasata, de a deszki Deszka Színház lényegében naturalista-realista stílusú – e stíluson belül igen magas színvonalú – előadása ezt az értelmezést is lehetővé teszi. (Nem a rendezés és a színészi játék tehet róla, hogy számomra a házaspár paranoid pokoljárása után szervetlen „happy endként” hat a befejezés, tudni illik, hogy a férj elégeti a mindkettejüket önmagukból kiforgató, meghasonlásba kergető nyertes lottószelvényt.)                   Nem tisztem, hogy jobb megoldást találjak, nincs is ötletem, csak megjegyzem, hogy itt estem ki az illúzióból, amely 75 percen át szinte folyamatosan fogva tartott.

Egyébként pedig a kétnapos szemle során többször is megfogalmazódott bennem, hogy a színpadi produkcióknak nem mindig azokat – vagy nem csak azokat – a nézői reakciókat kell kiváltaniuk, amelyeket a színházcsinálók „beprogramoztak”. Minél több „felhangot” tud egy előadás megszólaltatni, minél sokrétűbb az asszociációs tartománya, annál inkább elérik – nem is feltétlenül tudatosult – céljukat az alkotók.

TRENCSÉNYI IMRE

Harminc évvel ezelőtt, amikor a Pesti Színházban először mutatták be Nádas Péter trilógiájának középső darabját, a Találkozást, Molnár Gál Péter a Kritikában A találkozás elmaradt címmel írt alapos tanulmánnyal felérő kritikát. Az előadás fogadtatásának lényegét ragadta meg e tömör közlés. A darab nem találkozott a nézőkkel, a közönséggel. De most, három évtized múltán nemcsak ezért érdemes felidézni ezt az írást (kevésbé kifejtve, kevésbé színvonalasan a legtöbb akkori bírálat ilyesmit fogalmazott meg), hanem a következő bekezdés miatt: „A főpróbahéten láttam egy összpróbáját a Valló Péter rendezte előadásnak, és ott érzékelhető volt mindaz a színészi erőfeszítés egy másfajta fogalmazási módra, ami a közönséggel összetalálkozott előadásból tökéletesen eltűnt. Ruttkai és Hegedűs is határozott szándékot mutattak, hogy az eddigi fogalmazásoktól elkülönbözően önmagukból hozzák létre az előadás életét. Nem tehetségük volt kevés az eredményhez. Egész színjátszásunk ludas benne, hogy a szerzői kihívás eredménytelennek mutatkozik.” (Kurziválás az eredetiben.)

Aki most esetleg azzal a szándékkal menne el a Pesti Színházba, hogy ugyanabban a teremben megtudja, színjátszásunk utolérte-e az író egykori korszerűségét, csalódni fog. Eszenyi Enikő rendezése meg sem kísérli megszólaltatni, értelmezni az írói szöveg polifóniáját, a motívumok indázását, szétválásait és összefonódásait. Nem is beszélve a zenével való folyamatos kapcsolatáról. Vidovszky László neve hiába szerepel egyenrangú társszerzőként a színlapon, dallamai, akkordjai csak az első négy-öt percben tagolják és hangolják a színpadi beszédet. Azután belevesznek abba a posztmodern katyvaszba, amit a rendező a darabra zúdít. Antal Csaba díszletének a lényege ugyanis nem az a látható tér, ahol minden részletnek – a vörös ajtónak, a keresztnek, az ágy alatt lapuló lavórnak és kancsónak, az apróságoknak a bal oldalt álló kisasztalon – jelentősége van, hanem a háttérül szolgáló, csíkokra vagdalt vetítővászon, amelyen videózva illusztrálnak mindent, ami csak elképzelhető, de amit nem lehet, és nem is volna szabad másként megérzékíteni, mint szavakkal, illetve a szavakhoz illő, szikáran sokértelmű játékkal. A videóval nem a minősége a fő baj, hanem hogy egyáltalán ott van, elébe tolakszik a színészi alakításnak, elfedi a szöveget, a zenét. Azt viszont teljes képtelenségnek vélem, hogy egy nem túl szerencsés makett vetített képe jeleníti meg azt a teret, ahol mégis csak a darab főtémája, az emlékeit fölidéző asszony mindennapi találkozása történik szerelmével, akiről majd meg kell tudnia, hogy kínzói oldalán áll, s aki végül öngyilkos lesz. Ha ezzel a rendező valamiféle bumfordi bájt szeretett volna éreztetni, alighanem duplán tévedett. Itt nem lenne helye a bumfordi bájnak, amit látunk, az pedig csak kínos.

Pedig Börcsök Enikő bizonyára meggyőzően is el tudná mondani-játszani ezt a múlt századi tragédiát (M. G. P. szerint melodrámát). Ezt most is bizonyítja, amikor módja van rá. Játéka, ha nem nyelné el a ki-be mászkálás a vetítővászon mögé meg a többszöri átöltözés, bizonyára igazolná azt a sprődebb hangot, amin az egykori úriasszony szerepét az első percekben megszólaltatja, távozása pedig, amikor merev arccal kilép a vörös ajtón, miután kiitta a méregpoharat, szinte kárpótol azért, amit az előadás addig elmulasztott. Király Dániel méltó partnere lehetne, ha a rendezés a szöveg megfejtésével, értelmezésével és megjelenítésével foglalkozna, nem pedig elfedésével, elrejtésével.

Ez a csiricsáré ribillió talán még sikeres is lehet. De Nádas Péter drámájával a közönség most sem fog találkozni.

ZAPPE LÁSZLÓ

2000-ben, az előző évezred utolsó esztendejében, közvetlenül karácsony előtt, szenteste Fehérgyarmaton ismeretlenek lopási szándékkal behatoltak egy üresnek vélt házba, aminek azonban két lakója is volt: Borbély Szilárd író szülei. Édesanyját agyonverték, édesapját súlyosan bántalmazták. A valódi tetteseket nem találták meg. A bíróság elé állított négy cigány férfit végül bizonyítottság hiányában két év múlva felmentették.

2006-ban Olaszliszkán több roma a gyerekei szeme láttára agyonvert egy magyar embert, Szögi Lajos tanárt, mert azt hitte, hogy Szögi az autójával elütött egy cigány kislányt, akin valójában egy karcolás sem esett. A másodfokú bíróság három év múlva a nyolc vádlott közül hármat életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt, egyet tizenhét, kettőt tizenöt év fegyházra, további kettőt tíz év, a fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztésre. Az ügy kapcsán feléledt a cigányellenesség, sokan a halálbüntetés visszaállítását sürgették.

A rablótámadás, édesanyja, majd édesapja halála sokkolta az írót, elhatározta, nem beszél és nem ír az „ügy”-ről. Aztán hét esztendő múlva – csak hét esztendő múlva! – mégis írt, hiszen író volt, bár a tragédiát aligha írta ki magából, van, amire nincs terápia. Tárgyilagos hangja ellenére végletesen őszinte, önmagához és az olvasóhoz egyaránt kegyetlen írás az Egy bűntény mellékszálai, a hasonló című kötet, az Egy gyilkosság mellékszálai záródarabja. Az olaszliszkai lincselés van Az olaszliszkai című darab mögött, aminek címe egy jelzős szerkezet előtagja, nekünk kell kiegészítenünk egy jelzett szóval, egy főnévvel.

Máté Gábor nagyszerű érzékkel összekapcsolta a kettőt, a prózából, pontosabban egyes részeiből is drámaszöveg lett, az eltávolító egyes szám harmadik személyből egyes szám első személybe kerülve; a textus még néhány, máshonnan vett mondattal is kiegészült (dramaturg Török Tamara). Így a Halotti Pompa Harmadik Könyvéből származó, eredetileg egész másra vonatkozó, de a két borzalmas esetre is érthető szakasza indokolja meg a művek „egybeírását”: „Egyszer meghaltam már tehát, / s hogy túléljem halálom, / magamra vettem azt, aki / hasonlít rám.” Fekete Ernő – nem is játssza: megéli a kettős szerepet, megrendítően – a nézőtérnek háttal, Borbély Szilárdként megszólalva kezd el beszélni, aztán egy zsinóros felsőrészt felvéve Szögi Lajosként beszél tovább. De nem csupán a két tragédiáról van szó, nem kettős dokumentumdrámát látunk. A tragédiák ürügyén a darab és az előadás a gyilkosságok mögötteséről, a mai Magyarországról is szól, s én még erősebbnek érzem a metafizikai, antropológiai szólamot. Nem véletlen a konkrét térből és időből kiemelő, erősen retorizált, gyakran időmértékben lüktető nyelv (a szereplők ilyenkor nem a saját nyelvüket beszélik!), nem véletlen a zene (Kiss Ferenc), a stilizált mozgás (Hegymegi Máté), nem véletlen a görög drámákból átvett kórus, jóllehet hangsúlyozottan a zsidó–keresztény kultúrkörben vagyunk. Nem görög drámát látunk, azokban ismereteim szerint viszonylag ritkán említi egy rabbi (Szacsvay László) Káint, Mózes Teitelbaum (1759–1841) sátoraljaújhelyi rabbitársát idézve:

„Egy Széder este az engesztelésről

 beszélgettek. Hosszú hallgatás után

azt mondta Reb Teitelbaum,

hogy Káin sokáig tervezgette

a gyilkosságot. Nem hirtelen,

indulatból követte el. És azért

tette szombaton, mert a Teremtést

akarta megszentségteleníteni. És

azt kívánta ezzel bebizonyítani,

hogy Istennek nincs az ember

felett hatalma, hisz az életet

bárki elveheti. Káin a baltával

egyre nagyobb erővel

ütött, amíg szétverte Ábel

koponyáját.”

Ez a mozdulat ismétlődik az anya és a tanár gyilkosainál. A gyilkosságok kapcsán Borbély Szilárd, aki a támadás után sok mindent másként látott („Megéreztem, hogy nem volt természetes az, hogy az eddigi életemet öntudatlan biztonságban töltöttem, mintha védve, burokban élnék.”), arról is töpreng, hogy a rombolás ösztönei, amik az emberi történelem során a legszörnyűbb módon a holokausztban mutatkoztak meg, valóban felszámolhatatlanok-e, valóban inkább sajátjai-e az embernek, mint bármi más. S töpreng azon is, hogy megválthatók-e a „számon kívül maradtak” (Vörösmarty).

Szertartásdrámát, áldozatokat megidéző rítust látunk – szép és megrázó előadást. Máté Gábor gyönyörű képeket komponál. A színpadon lévő tér is stilizált (díszlettervező Cziegler Balázs), a középen lévő üres területet három oldalról egy magasított rész veszi körbe, így a közép mintegy a múltnak kútjává válik; falában a múlt tárgyai (Ady Máriát az ÉS-ben ásatásra, Tompa Andreát a Magyar Narancsban sírgödörre emlékezteti, Csáki Judit a revizoronline-on „medenceszerű mélyedés”-t ír; egy előadás értelmezése nehéz feladat). Igaz, a szertartásdráma elsősorban az olaszliszkai tragédiát, Olaszliszkát idézi meg – a hátsó falra vetített film (Török Marcell munkája) mintegy az Áldozat szemével végig is pásztázza a falut –, s mögötte, vele a mai Magyarországot. De végig ott a metafizikai szólam is.

A tanár, a darab szerint az Áldozat, naiv jobboldali, székén (autóján) a Nagy-Magyarország-matricát is látjuk. Szerinte „édenkert” ez az ország, még ma is. „Isten van jelen itt.” Középső lánya (Mészáros Blanka) szavaira azonban elismeri, hogy „Hazugságok vesznek körül bennünket”, s hogy „a gyűlölet korunk vezére”. A lány szülei egész nemzedékét vádolja: „Ezt már elkurtátok, mi is úgy látjuk, / nem kicsit, hanem nagyon. A mi jövőnket.” (Késő korok remélhetőleg boldogabb olvasóinak: a durva fordulat Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006-os öszödi beszédéből való.) A Füzér Anni által stilizált magyar népviseletbe öltöztetett kar (vezetője Pálos Hanna) is megidézi az átlagpolgárok mindennapjait, a szöveg szarkazmusához (és esetleges didaktikusságához) illően skandálva a sorokat:

                                 „Tévésorozatja

jár az eszébe, és hogy elvágyakozik.

S nem veszi észre a csillagokat,

sem a Holdat az égen. Mert élete önzés,

hiába ha pénzt vet a kéregetőknek,

zebrán ha kísér át vakokat,

adja helyét át villamoson

a roncs öregeknek, de mégis az élete:

az csupa önzés. Mégis a lottószelvényt veszi,

főnyereményre kacsintva.”

A tanár bizakodik, átmenetinek gondolva a jelent, múlónak a gondokat – aztán meggyilkolják. Közben azt kiabálják: „Öljétek meg a magyart, mert meghalt a kissány! Verjétek agyon!” Majd a kart haljuk:

„A gyűlölet néha,

mint tűz a szalmakazalba,

hirtelen kap lángra. Senki

sem érti.”

Szót kapnak a tettesek is a bírósági tárgyaláson, ahol a karból kilépő Bíró (Szirtes Ági), az Ügyész (Borbély Alexandra) és az Ügyvéd (Pelsőczy Réka) szavaiból a mai magyar értelmiség nézeteit halljuk („Más bűncselekményekből is ismert tény sajnos, hogy a cigány elkövetők az értelmetlen pusztításra igencsak hajlamosak. Sajnos az is ismert, hogy ha sok cigány van együtt, rendkívül bátrak. Természeti adottságaikból eredően cselekedeteiken uralkodni nem tudnak” – így az Ügyész.) A Bíró „miért?”-jére a Vádlott (Tasnádi Bence) így válaszol:

„Nincs válasz erre. Mi olyan nyomorultak vagyunk,

amit maga el sem tud képzelni.A magukfajta,

aki rólunk ítél és megítél, azt hiszi: így nem lehet élni.

Nem is. De muszáj. Mert nekünk csak ennyi maradt.

Ki tehet erről? Na mondja, ki?

Miért kell mindig nekünk a vádlottnak lenni?

Félni, szégyenkezni a világ előtt folyvást?

A megalázottak becsülete hol van? Akiktől

elvették a reményt, hogy élhetnek becsülettel,

azokat ki látja meg? Gyerekek nőnek fel a koszban,

és senki se bánja.”

Borbély Szilárd itt, ritka emberi nagysággal, azoknak ad szavakat, akik közül a szülei támadói, a tanár gyilkosai kikerültek. A magyarok és cigányok közti kapcsolat megromlását abban látja, hogy elvették a romáktól – s nem csak tőlük! – „az emberhez méltó élet lehetőségét”, s úgy véli, „a megaláztatás része a rendszernek”: „Mára az egész társadalmat ellenséges csoportokra szabdalta a politika.” Látjuk és halljuk aztán a lent lévők valódi nyelvét, a Vádlott öccséhez szóló, alig olvasható, alig érthető levelét.

A családi és az olaszliszkai tragédia mellett szó esik a magyar–zsidó együttélésről is, hisz a faluban zsidó közösség is élt. Egy hosszabb jelentben, ami az Áldozat és lányai autózásába ékelődik, egy Idegen (Haumann Péter súlyos alakítása) érkezik, aki az egykori cáddik, csodarabbi sírját akarja felkeresni. Szomorúan állapítja meg a hely lakóiról:

„Az arcok puszták, gyűröttek csak,

reménytelenség rejlik ráncaikban,

és a mozdulatlan megvetés lakik

itt mindenütt. Az idegen nem létezik

szemükben. Ez nagy veszély:

mert nem várnak és nem remélnek

semmit.”

És valóban: nem örül neki a Falubeli (Bán János), akivel találkozik, ahogy más zsidóknak sem:

„Volt itt egy nép, mely nem tud felejteni,

de mit érdekel bennünket, hogy fáj

nekik a folyó felől szálló esti pára,

hogy fáj a szőlők, földek illata…”

Mikor az Idegen arról beszél, hogy „Az emlékezet egy nép legnagyobb kincse”, nem is érti, azt sem érti. „Emlékezzen a múltra az állam.” – mondja.

Nem akar emlékezni az Áldozat két lánya sem a gyilkosságra: „Azért sem beszélünk róla, hogy elfelejtsük, ami történt.” Bár talán nem szerencsés összekapcsolnunk a kétféle emlékezést, kétféle felejtést, felejteni akarást, ahogy a tetteseknek a valóságot átíró hazugságait is összekapcsolják mások. Sokféleképp lehet a múltat meggyalázni.

Az előadás végéhez közeledve elhangzik a gödölye meséje: az Áldozat két lánya mondja el, összeérnek a szálak. A mese tanulsága az lenne, hogy az Isten a legfőbb úr, ura a halálangyalnak is, megjelenésével helyreáll a világ megbomlott rendje, a bűnösök megbűnhődnek. A legutolsó jelenetben mégis a halálangyal diadalmaskodik: Fekete Ernő Borbély Szilárdként a földre fekszik és lassan, roppant lassan behengeredik a halálba. Ahogy ezt tette 2014. február 14-én a valóságos Borbély Szilárd is, aki egész életében olyan szörnyekkel viaskodott, amikkel szemben nem adatott meg győznie. Ezek az erősebbek.

D. MAGYARI IMRE

Aki igazi „kézműves” színházra vágyik, az igen jól jár, ha megnézi ezt a produkciót. Az együttlét, a mesélés és a beszélgetés olyan minőségével fog találkozni, amitől nem hogy elszoktunk volna, de amihez hozzá sem igen szoktunk. Pedig volt nekünk ilyenünk, s nyomokban tán még ma is létezik. Nagyszerű beszélő színház ez itt a Nagymező utcában, jobban mondva klasszikus előadóest, kevéske vetítéssel, egészen absztrakt, mégis roppantul szerves zörejekből szőtt, lélegző hangháttérrel, s Darvas Ferenc mindent megtámasztó zongoramuzsikájával.

Heltai Jenő 1944-ben elkezdett ostromnaplója az alap, melyet Hárs Anna dramaturg és Deák Krisztina rendező át meg átszőttek a szerző verseivel, kupléival, más emlékezéseivel.

A kezdés zongorafutamait menetelő katonák lépteinek zaja nyomja el, s a vaksötétből mind kivehetőbben tűnnek elő a háborús képek, a középütt álló előadó fehér ballonkabátjára vetítve. Mikor fényt kap a teljes színpad, kopott székek, fotelek, roskadásig rakott írópultok, könyvespolcok jelennek meg, összemadzagolt, helyváltoztató, hatalmas kéziratkupacokkal (munkatársak: Dudás Zsuzsa, Kövesy Károly, Széplaki Nóra). Jobb oldalon, a viharvert pianínó mögött időnként fel-felvillan a zongorista ezüstös feje búbja. Bálint András a maga levethetetlen eleganciájával nem játssza el az öregkorára erősen elpohosodó Heltai Jenőt, s mégis megidéz egy embert, annak minden erejével és gyöngeségeivel, szkepszisével és sosem lankadó humorával.

A bravúros szerkesztés biztos kézzel választja ki és fűzi bele az alapanyagba azokat a verseket és dalokat, amikre boldogan ismer rá az idősebb nemzedék, s amik épp elegendő kapaszkodót nyújtanak a Heltaival most ismerkedő fiataloknak. Mint ahogy az írói életet magát, az estet is végig követi a János vitéz Kacsóh Pongráctól örökölt dallamvilága. Még az induláskor megtudhatjuk azt is, hogy míg a szerzőtársak betegre keresték magukat a nemzeti daljátékon, Heltainak, a balszerencsés szerződés okán (egy összegben, örökre adta el a dalszövegeket), alig csurrant-csöppent valami. De volt ő aztán gazdag is, híres is, ifjú korában hírhedt is. Élete utolsó harmadában ráragasztották a „destruktív” jelzőt, hogy később, második felesége közbenjárására, Rákosi mégiscsak megbocsásson neki. Halála előtt kevéssel, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta.

Ennek az összeállításnak nem szándéka az egész életművet dokumentálni. Nincs szó, és nem is kell, hogy szó legyen a Reviczky nyomdokán induló költőről, akinek 21 éves korában jelenik meg első kötete, nincs szó a több nyelven beszélő, száguldó újságíróról, a színigazgatóról (legfeljebb egy kiszólás erejéig), a Magyarországot képviselő kultúrdiplomatáról, s most az sem fontos, hogy amikor az Atheneum Kiadó művészeti vezetője volt, ő harcolta ki – jelentős ellenszélben – az addigi legteljesebb Ady kiadást. Most az a fontos, hogy volt egy hetvenhárom éves ember, aki a sikeres életből kizuhanva alákerült a háború hétköznapi borzalmainak, a zsidóüldözés szörnyű hónapjainak, s mást nem tehetvén, rögzítette, amit érzett, amit látott.

Személyes indíttatás is vezetett az est meghallgatására. Mert jóllehet magam is boldogan idézem a négy szótagos Heltai-rímek csengését-bongását, nem szűnő, gyerekes fájdalom van bennem azon akció miatt, amit Heltai Sárközi Márta, Molnár Ferenc leánya ellen szervezett meg annak idején. Heltai egyszerűen bepanaszolta Molnárnál a leányát, aki éppen az egész Válasz szerkesztését vitte a hátán Illyés Gyulástul, hogy az urbánus lelkek mellett afféle népi írókat etet az apjától csurranó-csöppenő pénzeken. És Molnár Ferenc nem küldött több pénzt, az állam is bekeményített, így Sárközi Márta gyerekeivel együtt szó szerint nyomorgott ezután. Olvasóként zokon vettem a történteket. S Bálint András estjének vége felé megérkezett valami magyarázatféle. A hetvenen túli Heltai pontosan látja alapvetően jóindulatú, de kapkodó és hajlékony önmagát: „nem gondoltam végig semmit” – mondja szelíd lelkiismeret furdalással.

Az alkotók minőségérzékét és bölcsességét mutatja, hogy a sokat idézett Szabadság című vers nem hangzik el. Megemlítik, mert említés nélkül hagyni hiba lenne, de a 45 utáni tizenkét év történéseivel együtt, erre is jótékony fátylat vetnek. Óvják a szerzőt saját kétes erejű opusától.

Heltai érzéseit és emlékeit Bálint András egészen parádés módon közvetíti. A kiválóan bevilágított térben járkál a könyvek és a székek között, föl-fölemel egy-egy példányt a több helyen elhelyezett naplóból, s olvasni vagy éppen énekelni kezd. Először csak óvatosan rámondja a szöveget a dallamra, aztán egyre nyilvánvalóbban énekel. S milyen remekül! S mintha fehér árnyéka lenne a főhősnek, a muzsikus Darvas Ferenc angyali személyisége is belekomponálódik az estbe. Olykor-olykor összehajolnak, rátámaszkodva a pianínóra s rábámészkodva az érthetetlen életre, majd újra dalra kelnek. Nagyszerűek.

Igazi bravúr a ténylegesen „kusza feljegyzések” akusztikus továbbítása. A gondolkodó színészet, a hibátlan szövegritmus, az eleven irónia magasiskolája ez a produkció. Bálint András elcsendesülései, fordulatai, rendezőileg gonddal rögzített hangváltásai a virágjában lévő művészt mutatják, akinek eddig is ismertük a talentumát, de hogy ilyen mély és erőteljes humorral is rendelkezik, ez újdonság, igazi intellektuális fürdő, sokak számára.

GABNAI KATALIN