Az idei már a tizennegyedik volt a vasvári találkozók sorában, én azonban első alkalommal vettem részt rajta, így a tendenciákról nem, csak arról tudok beszámolni, hogy első pillantásra milyennek láttam azt a képet, ami a sok helyről, sokféle közegből érkezett előadásokból kirajzolódott.

A fesztivál öt napja alatt tizenöt társulat tizenhét produkcióját láthatták az érdeklődők. (A pápai Teleszterion Színházi Műhely hármat is bemutatott, a többiek egyet-egyet.) A nemzetközi jelzőre három határon túli társulat: a lendvai Egy & Más Vándorszínház, a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad és a Nánai Színjátszócsoport jelenléte adott okot.

A túlnyomórészt „hivatásos” színházat nézőnek a legnagyobb meglepetést éppen az okozhatja, hogy milyen végletek, mennyire eltérő minőségek jelentek meg és éltek békésen egymás mellett ezen az önszerveződő társulatoknak meghirdetett fesztiválon. Ez nyilván abból is adódik, hogy a színjátszó csoportok szabadon nevezhetnek a találkozóra, műfaji, téma- vagy időbeli megkötés nélkül. A szervezők ugyan fenntartják a jogot az előválogatásra, de ilyenre tudtommal nem került sor. A jelentkező társulatok eldönthetik, hogy kérnek-e minősítést a zsűritől. Erre akkor van lehetőségük, ha tagjai a SZÍN-JÁTÉKOS Szövetségnek. (Bronz, ezüst, illetve arany a három odaítélhető fokozat, de úgy is dönthet a grémium, hogy egyikre sem érett az előadás.) A társulatok többsége élt ezzel a lehetőséggel. Egymás mellett láthattunk művészeti szakközépiskolásokat a szabadidejükben, saját örömükre és a helybeliek szórakoztatására szerveződött műkedvelő társulatokkal; hosszú évek, évtizedek óta szakképzett vezető irányításával működő együtteseket a néhány éve alakult útkeresőkkel.

Az eltérő minőségekre jó példa, hogy a már említett lendvai társulat a Tóték című előadással (rendező: Szloboda Tibor) még a zsűri egyik, őket korábbról nem ismerő tagját is „megtévesztette”, aki az előadás alapján biztosra vette, hogy egy kőszínházi produkciót látott, s csak azt nehezményezte, hogy a főszerepeket alakító színészekhez képest a mellékszerepekben gyengébb alakítások is előfordultak. A másik végletet jelentheti például a közel száz éves múlttal rendelkező rábagyarmati színjátszó csoport. Az ő előadásukat, A nagymamát nézve (rendező: Ács Miklós) mintha időutazáson vettünk volna részt, visszapillantva azokra az évtizedekre, amikor még a falusi tanítók, a nemzet napszámosai tanították be a helyieknek Csiky Gergely és Kisfaludy Károly darabjait. A szerző betűit az elsőtől az utolsóig tiszteletben tartó, többnyire a szöveg leckeszerű felmondására korlátozódó előadást a falu majd’ minden családját képviselő, népes szereplőgárda öt hónapon át próbálta, és mire Vasvárra eljutottak, már tízszer eljátszották otthon és a környékbeli falvakban. Tény, hogy az előadás nem képviselt művészi értéket, de közösségteremtő, - megtartó ereje vitathatatlan.

E két véglet között számos köztes ponton álló együttest láthattunk. A falusi színjátszás hagyományát folytatók között is akadt üdítő, ma is érvényesen és önazonosan megszólaló társulat, például a csepregi Farkas Sándor Egylet, akik Török Rezső Testamentomát adták elő ízes nyelven, természetesen (rendező: Horváth Gyuláné). Igaz, amennyire örök karakter az örökségre ácsingózó rokon, annyira nem tartozik a mai falusi hétköznapokhoz a hűséges szolgálólány. A zsűri az értékelések során többször is felvetette, hogy vannak olyan (frissebb, a hivatásos színjátszásban talán túl sokat is játszott) kortárs darabok az Ibusártól a Portugálig vagy – teszem hozzá – olyan, még alig játszottak, mint például Krusovszky Dénes Üveganyája, amelyek meg tudnák szólítani a falvakból, kisvárosokból érkezett színjátszókat és közönségüket, de érezhetően többüknél a hagyománytisztelet határozza meg a darabválasztást. Persze, a hagyományos témákkal is lehet jól élni, ahogy ezt a Nánai Színjátszócsoport tette Darvas Szilárd és Olivér Theater Mucsa című darabjával (rendező: Lengyelfalusy Juhász Mária), kihasználva a karakterekben s a helyzetkomikumban rejlő lehetőségeket.

Láthattunk jó példát arra is, hogy népmesékhez vagy klasszikusokhoz nyúltak szerencsés kézzel az alkotók. Mindenekelőtt a Teleszterion Színházi Műhelyt kell említeni, akik a Csalóka Pétert frissítették fel; egy másik előadásban, a Csillagtáncban magyar népmesékből és keleti mesék motívumaiból alkották meg a sajátjukat; Euripidész Médeiáját pedig Rakovszky Zsuzsa új fordításában, de a szöveget például egy Iaszón-rappel kiegészítve állították színpadra. Csukárdi Sándor La Fontaine-meséket írt át verses formába, ha prozódiailag nem is tökéletes, de ötletes, helyenként kifejezetten szellemesen rímelő és a játékot jól szolgáló szöveget hozva létre a pápakovácsi Szó és Kép Színpad Vadvacsorák című előadásához (rendező: Csukárdi Sándor).

Kész darab helyett az improvizáció, a saját élethelyzetek, problémák feldolgozása kapott szerepet két diákszínjátszó csoportnál is. És mivel a középiskolás korosztályt foglalkoztató problémák ugyanazok Dunaszerdahelyen, mint Pécsett, a két előadás között több párhuzam is mutatkozott. A dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad Ki a macska? című előadásának volt irodalmi kiindulópontja, Hajnóczy Péter novellája (rerdező: Jarábik Gabriella), de közös gondolkodással keresték meg a saját korosztályuk utált „macskáit”, legyen szó bántalmazó apáról, erőszakba fulladó randevúról, munkát ajánló kerítőről vagy a diákra rászálló tanárról. Mindebből egy sötét tónusú, néhol melodrámába hajló előadás született, aminek a szövegminőségén is lehetne még dolgozni, azonban kétségtelenül alkalmas arra, hogy elindítson beszélgetéseket, vitákat ezekről a sajnos egyáltalán nem légből kapott, a korosztályt nagyon is érintő problémákról. A pécsi MÜSZI (Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola) tízedikesei Komlóczi Zoltán vezetésével improvizációs gyakorlatokból hozták létre a Holnap című előadást, tipikus szülő-gyerek, tanár-diák, diák-diák konfliktusokra épülő párbeszédek és néhány irodalmi vendégszöveg felhasználásával. A hasonló tematika ellenére ez egy könnyedebb, a mozgásra és a nézők bevonására is – részben sikeres – kísérletet tévő előadás volt.

Úgy tűnik, a vasváriaknak fontos a költészet, mert a fesztiválprogramban szereplő mindkét versszínházi előadás a vendéglátóknak volt köszönhető. A Vasvári Játékszín „Egymondat…” című produkcióját (rendező.: Gergye Rezső) sajnos nem láttam, ők Illyés Gyula kultikus verse, az Egy mondat a zsarnokságról és további három „egymondatos” vers alapján készítettek egy összeállítást. Az Üss A Hasadra! Színpad pedig a háború női nézőpontját társította egy vasvári, első világháborús katonanapló mellé, kortárs költőnők verseiből „A fölösleges fájdalmak kora” című versszínházi kísérletben (rendező: Rainer Ágota). Ha a formát, főleg az illusztratív mozgást és a végére monotonná váló szerkesztettséget a zsűri vitatta is, az ötlet és a nézőpont egyedivé tette az előadást.

A végére hagytam a fesztivál kétséget kizáróan legeredetibb, legszínvonalasabb szereplőjét, a díjak jelentős részét begyűjtő Teleszterion Színházi Műhelyt. Az alapító, Komáromi Sándor rendező, drámatanár néhány éve telepítette át a társulatot Veszprémből Pápára, ahol egy művészeti iskola keretében foglalkoznak a fiatalokkal. Három előadást hoztak a fesztiválra: egy friss és lendületes utcaszínházat, a Csalóka Pétert (rendező: Kása Ferenc); egy tűzszínházi előadást (Csillagtánc), amelyben a tűz, túllépve minden attrakciójellegen, egy lélekmelengető mese egyik fontos eleme; és a Médeiát, amelyben a mitológiai történetet és a kortalan emberi szenvedélyeket hozták közel a középiskolás korosztályhoz, akiknek eredetileg játsszák az előadást – és persze mindenki máshoz is. (Az utóbbi két előadást Komáromi Sándor rendezte.) Munkáikat a mozgás, a szöveg és a látvány egysége, átgondoltság, intenzív jelenlét, értelmi és érzelmi egyensúly jellemzi. Jó volt látni a „csapatjátékukat”, és azt is, ahogy ebből néhány különösen tehetséges fiatal kitűnt.

A fesztivál résztvevői – ha kérték – bírálatot, visszajelzést kaptak a zsűritől, amelyben rendező, dramaturg és kritikus egyaránt megtalálható volt. De természetesen legalább ilyen fontos, hogy láthatták más társulatok előadásait, tanulhattak egymástól, lehetőség nyílt találkozásokra, kapcsolatok építésére, ápolására is.

A szakmai hozadék mellett a fesztivál erőssége az a közösségteremtő, közösségtámogató erő, amely egyrészt abban rejlik, hogy az előadásokat elvitték a környékbeli falvakba is, ahol ez fontos eseményt jelentett. De az egyetlen alkalmon kívül akár hosszabb távú hatása is lehet egy falu életére, ha maguk is kedvet kapnak a színjátszáshoz. Másrészt a fesztiválra ellátogató társulatok ösztönzést kaphatnak a további munkához. Az viszont tény, hogy a fesztivált a vasváriak közül kevesen látogatták idén, így a városka életére a reméltnél kevésbé hathatott. Pedig a szervezők Kiss Manyi kiállítással (melyet Szebeni Zsuzsa kurátor állított össze), kolostorölelő programmal is kiegészítették az előadásokat. Azok a társulatok viszont, akik eljöttek, díjjal, minősítéssel vagy anélkül, de remélhetőleg úgy mentek haza, hogy a színjátszást folytatni kell és folytatni érdemes, mert jó dolog, és mert a színház, a közösség megtartó erejére nagyon nagy szükség van.

TURBULY LILLA

Kiposztolva

Pécs főterén mindjárt egy leporelló forma, rajta sok kis színes valami. Kiposztolva színházi előadások plakátjai – próza vagy zenés, báb vagy opera, gyerek, ifjúsági vagy felnőtt közönségnek, határon innenről és túlról. Hatvanhat társulat mintegy háromszázharminc plakátja. Szép számok, örvendeni is lehetne, ha valamiféle torz meggondolásból a plakát formát nem A/4-es méretűre zsugorítják. Nem véletlen a képzőművészetben a méretadás fontossága. Akkorában érvényesül ugyanis igazán a mű, amekkorában megalkották. A jó színházi plakát műalkotás, amely megidézi a színházi előadás hangulatát. Remek műveket láthattunk volna, ha hagyják. Így egymás mellé-alá-fölé zsugorítva csak valamiféle félkész pecsvörk (Patchwork) született.

Örökké tartó pillanat

Udvaros Dorottya szoborportréja. Babusa János szobrászművész, színházi férj – van ilyen státusz, felesége a Gózon Gyula Kamaraszínház igazgatója –, aki több művészről alkotott már portrét. Összetett és nehéz feladat volt a klasszikus portré az idei POSZT-díszvendégről, egy olyan arcról, amelyet a szerepek éltetnek, és mindegyik szerepben karakterében, formájában más és más.

Legendás jelmezek

Most nem volt a díszlet- és jelmeztervezőknek olyan bemutatójuk, amelyet a Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága szokott szervezni (Balla Ildikó és Papp Ervin), ahol a szakma az év terveit és megvalósult előadások látványvilágát vonultatta fel fotók, makettek, jelmezek, illetve rajzok kiállításával. Az idén a Művészetek és Irodalom Házának kiállítótermében Antal-Bacsó Borbála, Doma Petra, Hodászi Ádám, Szélinger Anna, Torobé Anita, Vajdai Veronika és Valkai Andrea szervezésében láthattunk jelmezeket és jelmezrajzokat.

SZFE 150

Százötven évvel ezelőtt, 1865-ben nyitotta meg kapuit a Színészeti Tanoda Pesten, 1905-ben már Színművészeti Akadémia, 1948-tól Színház- és Filmművészeti Főiskola, 2000 óta egyetem, amelyben a magyar színművészet jelesei fordultak meg hallgatóként, tanárként. Az idei valamiféle emlékév, amelyet sokféleképpen ünnepelnek a jelenben élők. Az emlékezés okán járultak hozzá a vezetők, hogy az intézmény patinás falairól a történeti képek lekerüljenek, és rendezzen belőlük az ifjúság egy kiállítást a POSZT-on. A helyszín a Csontváry Múzeum előcsarnoka. A kiállítási paravánokra került háború előtti csoportképek még szép régi Blondel-keretben, szoba falra valóan. Szívfacsaró.

Színház a vitrinben

A Király utcai Ezüstház ékszergaléria már második éve ír ki meghívásos pályázatot a helyi művészeknek, hogy készítsenek alkotásokat a bemutatott versenyművek ihletésére, illetve arról, hogy mit jelent a színház az iparművész számára. Van, aki ékszertervező, de színházban is dolgozott. Ahogy az ékszerkészítésben ma már elfogadott, többféle anyaggal találkozhattunk itt, vagyis nemcsak az úgynevezett nemes anyagokkal, hanem a műanyagok legkülönbözőbb válfajaival is. Változatos alkotások születtek, amelyeken személyes reakciókat láthatunk. Huber Kinga Vér és könny címet viselő, ezüstből és plexiből készült munkája a színházban rejlő áldozatot és fájdalmat is kifejezi.

 A Nádor Galéria két kiállítása mind tartalmában, mind színvonalában magasan kiemelkedett a többi tárlat közül.

Függöny mögött

A kisteremben a Magyar Képzőművészeti Egyetem alkalmazott látványtervező szakán idén diplomázott hallgatók kiállítása volt látható. Tordai Hajnal fáradhatatlan. Számára fontos, hogy mások munkáit is közönség elé segítse. Most a Képzőművészeti Egyetem reprezentatív diploma-bemutatójáról ide is hozott több alkotást. A kiállító művészek: Erdős Júlia – Weöres Sándor: Szent György és a sárkány, díszlet- és jelmeztervek (konzulens Zeke Edit); Keszei Bori – Garcia Lorca: Bernarda Alba háza, díszlet- és jelmeztervek (díszlet-konzulens Csanádi Judit, jelmez-konzulens: Csík György); Oláh Richard – Arany László: Fehérlófia, díszlet- és bábtervek (díszlet-konzulens Csanádi Judit, báb-konzulens: Orosz Klaudia); Rákay Tamás – Verdi: Don Carlos, díszlet- és jelmeztervek (konzulens: Zeke Edit); Safranek Zita – Sztrugackij: Sztalker, díszlet- és jelmeztervek (díszlet-konzulens: Csanádi Judit, jelmez-konzulens: Zeke Edit); Szalai Sára – Brecht: A szecsuáni jólélek, díszlet- és jelmeztervek (díszlet-konzulens: É. Kiss Piroska, jelmez-konzulens: Zeke Edit). A fiatalok tele ötlettel és elvárással. Bárcsak láthatnánk a kész előadásokat.

Teátristák – „nagy játékosok”

Két évszázad színházi alkotói címmel az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet anyagából rendezett kiállítást Gajdó Tamás és Juhász Kristóf. Remek válogatás sikeredett, a nagy alakok ember nagyságban is megidéződtek legjellemzőbb szerepeikben. A kasírozott fotográfiák varázslatos világba vittek. A történet tárlókban, kis vitrinekben elhelyezett tárgyakon és kellékeken keresztül elevenedett meg. Amikor már volt fénykép, azokból az időkből fotográfiákat láthattunk, a korábbi évekből pedig rajzolt portrékat, grafikákat. A színház nemcsak a színészé. Hogy színház szülessen, ahhoz kell szervező-irányító színi direktor, rendező, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező.  Itt a kétszáz évből felidéződtek a meghatározó, a befolyásoló nagyok.

Álljon itt Juhász Kristóf tollából a kiállítás elöljáró szövege:

Szerepet hordozni

„Szerep és szereplő, karakter és színész, figura és játszó. Csak fölsoroljuk e fogalmakat, és máris jól ismert világunk határára értünk. A látszat azonban a látás ellen dolgozik. Látszólag a színész eljátszik egy szerepet, amit az író megírt. Látszólag a rendező mint a színész önvizsgálatának kihelyezett egysége, vezeti a színészt, bele a szerepbe. Vagy a szerepet a színészbe. Praktikus értelemben csakugyan történnek effélék. De ha csak azt vizsgáljuk, mi történik praktikus értelemben, azt fogjuk mondani, amit a fiatal színész mond az ötvenedik előadás után.

A fiatal színész azért lesz színész, hogy megélhesse az átváltozás csodáját. Hogy megtapasztalja, milyen egy másik ember bőrébe bújni. Valami ismeretlent látni a tükörben. Ismeretlen vidékeken járni egy közösségileg ellenőrzött és jóváhagyott metamorfózis védőköpenyében. Aztán megtanul végszóra nagy antrét csinálni, alpinista hevederrel trégerbe kötve szerelmet vallani, forgószínpadon bukfencezve vívni, utána jelbe állva kánkánt táncolni, áriát énekelni, zenei végszóra fejest ugrani a zenekari árokba, majd gyorsöltözést követően feljönni a süllyesztőből, és őszintén zokogva felröptetni a zsinórpadlásra harminc kellékgalambot. Az ötvenedik előadásra mindezt tudja, és akkor csodálkozva kérdezi: hová lettek vágyott átváltozásaim? Hová lett létezésem nagy kalandja? Hiszen míg éber figyelemmel elvégzem színpadi feladataim, nem érek rá.

Hol marad tehát a Szerep? Hol van a megjelenítendő figura? Mikor történik az ő születése? Létezik egyáltalán? Vagy csak valamiféle agyrém, fantom, áttetsző lehelete képzeletünknek? Jelmezekből, kellékekből, olvasó- és értelmezőpróbákon agyonpszichologizált dialógusokból összefércelt, dramaturgiai szamárvezetők mentén botladozó kreatúra? A szerepek előbb voltak, mint bárki, aki eljátszotta volna őket. Az emberiség mítoszai, legendái, hagyományai a hősök és hősnők megjelenését az ember földre szállása előtti időkre teszik.

A szerep nem írói vagy rendezői koncepció. A szerep archetípus. Az archetípusokat sok csoportra oszthatjuk, sok névvel illethetjük. Jung négy női és négy férfi karaktertípust különböztetett meg: Madonna, Anya, Amazon, Nimfa, Atya, Apa, Hős, Faun.

Szerelmesek, papok, démonok, cselszövők, királyok, bolondok, szajhák, lovagok, szentek keresik a látható világban való megtestesülés lehetőségét. A színész nem bújik senkinek a bőrébe. Más bőrébe bújni lehetetlen. A mindenkori másikhoz lehet közeledni annak a folyamatnak az útján, amit a tudomány empátiának, beleérzésnek nevez, a keresztény hagyomány pedig misericordiának.

A jó színész a szerepek áldozatos hordozója. A hordozói munkafolyamatot allegorikusan Prométheusz és Atlasz legendája, illetve a Krisztust hordozó Szent Kristóf, története írja le.

Ahogy egyre jobban távolodunk a szerepekkel való azonosságunktól, úgy lesznek az azonosságból magatartásformák, és úgy lesz igény színpadon is ezek egyre részletezőbb megjelenítésére.

A modern vagy »posztmodern« ember már gyermekkorától arra kényszerül, hogy folyamatosan egyik társadalmi funkcióból a másikba ugráljon, és társai ilyen ugrándozását is éberen lekövesse. Ha nem teszi, perifériára szorul, számkivetetté válik.

Ezért éhezzük azokat a pillanatokat, amikor valódi hősöket hordozhatunk. A kultúrát, melyben részvételünk mostanra mindennapjainkból kikopott, melynek élése szabadidős luxussá vált, ezért »fogyasztjuk«. A színészeket erre használjuk.

A jó színész esszenciálisan közvetíti számunkra a jó hordozásának végtelen lehetőségeit. Ha valóban jól végzi munkáját, katarzist vagy eufóriát érzünk. Eufória: a jó hordozása. Archetípusaink, szerepeink élése révén elnyerjük azt a világot, ahol nem vagyunk mellékesek, jelentéktelenek, kisszerűek. Azt a világot, ahol minden lépésünknek tétje van, minden harcunk gigászi, heroikus küzdelem, minden cselekedetünk nagyszerű és emlékezetre méltó.

Ha kitartóan hordozzuk terhünket, átlépünk a létezésnek abba a tartományába, ahol mindent megérinthetünk.” – Ezek Juhász Kristóf gondolatai.

JÓZSA ÁGNES

Mindnyájan Madách falanszteréből szeretnénk kibújni. A Karinthy Frigyes által megcsodált Szathmári Sándor is, aki Kazohinia címmel – az ismeretlen civilizációba csöppenés hajótöréses fikciójával – megjelentetett egy dilemmaregényt a társadalmakat kormányzó erők természetéről. Szathmári gyulai. A gyulaiak megbecsülik szellemi kincseiket, innen fakadt a késztetés, hogy a 2015-ös várszínházi évadban Gedeon József igazgató megbízza Vörös István írót és Sopsits Árpád rendezőt, alkalmazzák színpadra a világ számos nyelvére lefordított regényt.

Az átdolgozás egyik kedves mozzanata az eredetileg brit alattvalóként megjelenített hajóorvos, a történetet megélő-elmesélő Szerző magyarrá költése. Sopsits rendezésében Jászberényi Gábor a kettős identitású idegen. Tartva hazánk negatív történelmi megítélésétől, Gulliverként mutatkozik be, de minden törekvésében, hogy elfogadtassa magát a cselekedeteivel, ott sejlik elfojtva a János vitézi, Háry János-i virtus. Ennek a puszta árnya is életveszély: nincs illeszkedési pontja sem az észhitű hinek, sem az általuk karanténországba száműzött hibbantak, a behinek közösségéhez.

Partra vergődve magas civilizációba csöppen. A hinek betáplálják tudatába nyelvüket, s ezzel a kapcsolattartás szóbeli akadálya megszűnik, ám csak az érintkezés közlekedésrendészeti szintjén. Hamar felszínre kerülnek ugyanis az ismeretlen tartalmú idegen szavak, a kulturális különbségek stigmái. Jászberényi ámuló elszenvedője annak a mindent átható, tökélyre vitt okszerűségnek, amely az értelmét is önmagából meríti. Itt a cselekvés rugója nem a vágy, az akarat vagy a szükségszerűség, hanem az evidencia: az, hogy az emberek személyes sorsát mindig a legfelső ok alakítsa. Kazohinia államformája a kazo (a kauzális, az okszerű). A kazo azonban az országnak nem alapelve, hanem az állapota: nem büszkélkedni való vívmány, hanem öröktől, emberemlékezet előtti időktől fogva kormányzó reflex. Az Idegen idegenvezetője és hinné nevelő gyógyásza (mentora), Molnár Csaba (Zatamon) nehéz szerepet játszik: úgy kellene végigvinnie, hogy számára a kazo zsigeri, hogy egyetlen pillanatra se billenjen vissza az e századi tudattörténész pozíciójába. Botlások ott adódnak, ahol elhajlik egymástól a szerzői mondat és idea, ahol Zatamon tudálékos: nem magánvaló értékként, hanem a kazival szembeállítva határozza meg a kazót, vagyis nem ősi kultúraként, hanem friss (rövid történelmű) vívmányként értékeli, mintegy az önbecsülése alapelemének beállítva azt. A kazo voltával való hivalkodás kötelme ellen nincs a színésznek hatékony receptje, nem éri el, hogy a kazoságát magától értetődően (zsigerien) élje meg. Nincs segítségére az iránytartásban a regényszöveg, az adaptáció és a rendező sem.

Különös utakon jár Kazohiniában a szellem és a szerelem Az Idegen beleszeret a strandon egy lányba. Megdöbben azonban, hogy Zolema a pillanatnyi szükséglete szerint, a környezetéből éppen legszimpatikusabb, legráérőbb férfival végez „nemi munkát”, s emlékezetben sem tartja a vele szeretkezőket. Kovács Vanda a félszeg kivételt alakítja érzékletesen: Zolemáját megérinti az Idegen különössége, és kazo létére azon kapja magát, hogy olykor „kazi” módon viselkedik (nem az okszerűség kormányozza, hanem valami titokzatos hangulat).

A hivatásában sem talál békességet az Idegen. Orvos lévén a kórházban helyezik el, ahol első munkájaként halálos injekciót kell beadnia betegének. A szenvedést az élet elvételének árán megszüntető beavatkozás (eutanázia) ellenkezik hippokratészi esküjével, s a lelkiismerete parancsa, párosulva a vegytiszta logika iránti engedelmesség okozta unalommal, kiveti Kazohiniából: a bolondozók országába menekül.

A Kazohinia 1935-ben keletkezett. A benne ábrázolt hinek tudományos felkészültsége és társadalmi szervezettsége messze fölötte van a korabeli Európáénak. Már nem olvasnak szépirodalmat, nincs művészetük, a szerelem helyett szaporodás van és tervszerű élvezet. Beszélgetés sincs. A regény erénye, hogy Gulliver kíváncsisága kortól-beállítódástól függetlenül emberi, minden rácsodálkozásában és csalatkozásában magunkra, a saját természetünkre ismerhetünk. Az adaptálók mintha szűken mérték volna ki Jászberényi Gábornak a játékteret, hogy ilyen személyiséggé formálhassa az Idegent. Alakításából az elragadtatás hiányzik. Az a pillanatnyi fellángolás és rajongás, ami Madách Ádámját kormányozza tévhittől tévhitig.

Szövegkövető mozgásszínházat látunk a második felvonásban, stílus tekintetében értelemszerűen eltérőt az első funkcionalista, szögletes realizmusától. Nem azonos neveltetésű színészek egymás iránti bizalma, alkalmazkodóképessége eredményeként születik meg a temperamentumos, forrpontjait illetően míves-tehetséges egész: felnőttnek-fiatalnak, egyaránt szeretni való előadás.

Kazi-Behiniában szabad a nevetés, kötelező az érzelemnyilvánítás, olvasnak verseket és regényeket. Szerelembe esik itt is az Idegen, sőt házasságot köt szeme választottjával, ám nem ismeri sem a szellemiekkel élő, koplalás-hitű törzs abszurd etikettjét, sem a világnézeti megosztottságukat. Amikor polgárháborúra készülődnek a kockahitűek a körhitűek ellen, ő vonakodik csatasorba állni, ezért máglyahalálra ítéli a törzsfő. Szarvas Balázs a „betik”, aki a térdét verdeső, misztikus rézkockákkal közlekedve uralkodik. Szuggesztivitása félelemkeltően komikus: régvolt, jelenbeli és eljövendő eszement zsarnokokat idéz.

A helyzetekhez igazodóan testtudatos mozgásával, kiemelkedik Gyöngy Zsuzsi, a lopakodva tolakodó, szerelmét önkéntelenül, folyvást beáruló, bajba sodró feleség. Az Idegen idegenvezetőjeként-oltalmazójaként tartást ad az összjátéknak Orosz Ákos és a pozícióleső intrikus, Lendváczky Zoltán. Vörös István találmánya a cselekményt értelmezve továbbgörgető Kórus. A szöveg, együtt a bizarr koreográfiával és Pallós Nelli lágyan karikírozó jelmezeivel, egy üde hellén burleszk (posztantik) élményét nyújtja a közönségnek.

Nem társadalomkritika, hanem az emberi természet állapotrajza. A hinek a boldogság és a boldogtalanság együttes hiányában élnek: az életvitelszerű unalom az, ami Évát és Ádámot a Paradicsomból kiveti, s ez vezeti Shakespeare hőseit is az ardennes-i erdőbe. Aztán visszatérnek, mint az Idegen, előbb a hinekhez, aztán haza. A szervezetünk hol tiszta képleteket kíván, hol megcsömörlik a rideg-biztonságos harmóniától, és eluralkodik benne a káoszvágy, az önsanyargató komfortmentesség heroizmusának kéje. Ilyenek voltunk, vagyunk és leszünk.

Szathmári 1932‒35 között írta Látván nem látnak című trilógiáját, élete főművét, amelyből csak a Hiába, és az is hat évtized múltán jelenhetett meg. Utópiájában pontosan megjövendöli a második világháború kitörésének évét, a szocializmus diktatúráját és a XXI. század elejét, ahol „élproletárok” minden luxussal felszerelt villái állnak. Olyan találmányokat írt meg előre, mint a gyanús elemeket lehallgató miniatűr rádióadó; bénító sugár, melyekkel tüntetőket hatástalanítanak; hangírógép. A könyv jóval Orwell Állatfarmja és az 1984 előtt keletkezett. Írója tudott valamit rólunk. Ma hívhatnák Orwellt az angol Szathmárinak, ha utóbbit nem veszik körül gondos irigyek és nagy figyelmű cenzorok. Van ennek a gyulai előadásnak napi kisugárzása is…

BALOGH TIBOR

Kétségtelenül a legrosszabb hangulatú POSZT volt az idei. A klubban persze most is tudtak örülni egymásnak a régtalálkozottak – sosem értettem azokat, akik mindig nehezményezték a fesztivál szülőatyjának, Jordán Tamásnak ama törekvését, hogy a szakma ebben a tíz napban minél szélesebb körben érezze jól magát és egymást; hogy ez a törekvés miért ne férhetne meg a minőséggel –, de tény, hogy idén megszakadni látszott a tavaly legalább informálisan, ám annál örvendetesebben újraindult párbeszéd.

A feszültség 2012 óta a levegőben van, amikor is a magát szakmainak valló, a Fidesz honlapján történt zászlóbontással azonban egyértelműen politikai indíttatású és elkötelezettségű Magyar Teátrumi Társaság tulajdonrészt szerzett a POSZT-ot működtető kft.-ben, s ezzel intézményesítette az ország politikai megosztottságának érvényesülését az országos színházi találkozó szervezésében. Szögezzük le, a Magyar Színházi Társaságnak soha nem volt politikai irányultsága, különböző világnézetű, szellemiségű tagságának összetétele miatt nem is lehetett, és ma sem lehet, hiszen ernyőszervezetként számos olyan színház, illetve egyesület is tagja, amely a Teátrumi Társaságnak is – számításaim szerint tizenkilenc esetben van átfedés.

A Magyar Színházi Társaság a rendszerváltás után újjászerveződvén a mindenkori kormányzattal szemben próbálta a színházszakmai érdekeket képviselni, védelmezni – hullámzó sikerrel (az Erzsébet térre tervezett új Nemzeti Színház építésének leállítása idején például Babarczy László és Kerényi Imre vállvetve beszélték le a közgyűlést az ellenállásról).

A POSZT történetének legszebb pillanata a konszenzusos alapítás volt, amikor is az első Orbán-kormány és a szocialista többségű városvezetés – Toller László polgármesterrel az élén) együtt tudott valamit létrehozni, támogatni. (Hasonlóan ritkaságszámba menő egyetértéssel fogadta el a parlament 2008-ban az előadó-művészeti törvényt.) Aztán volt még jelképes csatabárdelásás a POSZT-on 2002-ben – ez az év az ország megosztásának kezdete, ekkor hangzott el tavasszal, a két választási forduló között Orbán Viktor ominózus beszéde a Testnevelési Főiskolán, melyben kokárda viselésére szólította fel a Fideszt támogatókat, kisajátítva egy nemzeti jelképet s kettészakítva a társadalmat.

Az ezzel a gesztussal indított folyamat része és következménye a színházi szakma furcsa, féloldalas polarizálódása egy Fidesz-párti szervezet, a Magyar Teátrumi Társaság létrehozásával, amelynek a Magyar Színházi Társaság nem ellenpólusa, s az újjáalakulásakor vállalt funkciója szerint (lásd fent) nem is lehetne az, bár a kormányzat próbálja ekként negligálni.

A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság radikális térnyerésének a kultúrpolitikában a 2010-es kormányváltást követően számos markáns jele van a Színházi Bizottság összetételétől a Kaposvári Egyetem színészképzésében véghezvitt személyi változtatásokon s a szakmai szempontokat nem egy esetben nélkülöző színházigazgatói kinevezéseken át az előadó-művészeti törvény önkényes módosításáig, nem volt meglepő hát az igénybejelentés a POSZT résztulajdonlására. Miként a konszenzuskerülő attitűd sem – maga a Teátrumi Társaság ebben a szellemben fogant; a szakmán belüli érték- és érdekkülönbségek tisztázását megúszni igyekvő, hatalmi pozícióra törekvő szándék hozta létre az előadó-művészeti törvény előkészítése idején.

Az első rossz jel a versenyprogram összeállításának módjában mutatkozott: 2012 óta mindkét szervezet jelöl egy-egy válogatót, akik aztán közösen hozzák meg a végső döntést – ha tudják. A korábbi párosoknak – Szigethy Gábornak és Solténszky Tibornak, illetve Császár Angelának és Sándor L. Istvánnak – ez sikerült, idén azonban bekövetkezett a szisztéma csődje, amikor is Balogh Tibor és Perényi Balázs mindössze nyolc előadásban tudott megegyezni, további hármat-hármat pedig külön jelöltek.

Az efféle patthelyzet lehetősége az előző két évben is megvolt – a korábbi párosokat dicséri, hogy nem „éltek” e lehetőséggel, sőt, a Császár Angela‒Sándor L. István kettős egyenesen párbeszédet kezdeményezett a POSZT-on a színházi szakma helyzetéről, ami persze nem változtat a válogatás e metódusának lényegileg torz voltán. (Ahhoz mindenképp páratlan számú szelektor kellene, hogy az ideihez hasonló feloldhatatlan helyzet ne jöhessen létre.)

A Színházi Kritikusok Céhe (melynek elnöksége „egy erős, és egyre fontosabb szerephez jutó színházi szövetség”-ként aposztrofálta a Teátrumi Társaságot 2009-ben, Magyar Teátrum című lapja megjelenését levélben üdvözölve, s a kapcsolatfelvétel ígéretével búcsúzva) mégsem e válogatási metódust kifogásolva hirdetett bojkottot, hanem mert a szakmai zsűri összeállításánál a tulajdonostársak, a Magyar Színházi, illetve a Magyar Teátrumi Társaság képviselői nem tudtak megegyezni a céh jelöltje, Csáki Judit személyében, jóllehet tavaly elfogadták őt – Csáki akkor magánéleti okokból kényszerült visszalépni.  A Kritikusok Céhének négy tagja – közöttük a szervezet elnöke és két elnökségi tagja – „Hallgass el! Nem fogunk!” felkiáltással tette közzé bojkottfelhívását, szolidaritását kifejezve a „hallgatásra felszólított” kollégával, Csáki Judittal, „akinek mint független kritikusnak nem adnak lehetőséget a versenyprogram véleményezésére”. Mintha a revizoronline főszerkesztője – akit egyébként senki nem szólított fel hallgatásra – nem írhatná meg, nem hozhatná nyilvánosságra a véleményét a versenyprogramról, ha nem tagja a zsűrinek. (Csak remélni tudom, hogy a sebtében csatlakozó sok jeles aláíró egyszerűen nem olvasta el rendesen, nem értelmezte a felhívás szövegét.)

Az fel sem vetődött a Csákit ismét zsűritagnak jelölőkben, hogy a munkaviszonyát jogszerűtlenül megszüntető Kaposvári Egyetem vezetése ellen ekkor már munkaügyi pert indított kritikus részvétele a testület munkájában egyszerűen összeférhetetlen, hiszen a versenyprogramban szerepel Vidnyánszky Attila rendezése is, aki az alperes intézmény művészeti rektorhelyettese.

A válogató Balogh Tiborral szemben megfogalmaztatott az összeférhetetlenség vádja, amiért korábban szerződésben állt a Vidnyánszky igazgatta debreceni Csokonai Színházzal, jóllehet az összeférhetetlenség kizárólag jelen idejű problematika, visszamenőleg nincs relevanciája. (Nota bene 2012-ben Csáki Judit is beosztottja lett tanszékvezetőként a gyors egymásutánban előbb intézetvezetővé majd művészeti rektorhelyettessé kinevezett Vidnyánszkynak, egészen addig, míg el nem távolították az egyetemről, aminek következtében a munkaügyi bírósághoz fordult.) Aligha lett volna viszont elkerülhető az elfogultság vádja a POSZT idején első fokon éppen pert nyert Csáki esetében, akár negatívan, akár pozitívan ítéli meg az Isten ostorát zsürorként – szakmai felkészültsége, ítélőképessége ezen mit sem változtat, az összeférhetetlenség elvének alapja a gyanú lehetőségének kiküszöbölése.

Miközben a kritikuscéh vezetése gondolkodás nélkül vetette bele magát a szolidaritási akcióba, cseppet sem volt szolidáris egy másik kritikuskollégával, az ugyancsak céhtag Zsigmond Andreával, akinek neve Csáki helyett vetődött fel s támogattatott mindkét Társaság részéről a szakmai zsűri összetételéről egyeztetve. Sőt, a céh elnöksége egyenesen ezzel indokolta április 9-ei közleményében a szervezet kilépését a Magyar Színházi Társaságból, mondván, az MSZT „a kritikuscéh delegáltja mellett nem állt ki, valamint a céh vezetőségének megkérdezése nélkül beleegyezett más kritikus meghívásába. Mindez nyilvánvalóvá tette, hogy az MSZT képtelen tagjai érdekeinek képviseletére”. Hogy a Kritikus Céh esetében mit is jelentettek eme érdekek, az nem derült ki – hogy nem a Zsigmond Andrea személyében meglelt konszenzust, az bizonyos. Holott a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Kolozsváron élő és dolgozó tanársegédjének kívülállása, függetlensége a magyarországi politikai viszonyoktól s a színháziak ezzel összefüggő megosztottságától a szakmaiság érvényesülését erősíthette volna, jótékonyan hatva a légkörre, a szakmai közállapotokra. Ehelyett Zsigmond Andrea visszalépésének kikényszerítése a média hathatós közreműködésével – aki pedig éppen azért vállalhatta el a felkérést, mert nincs köze a magyarországi politikai megosztottsághoz – a lehető legrosszabb kompromisszumhoz vezetett: mindkét Társaság delegált négy tagot a zsűribe, a legcsekélyebb egyeztetés nélkül. Így történhetett, hogy a testületbe négy színházigazgató került: Balázs Péter (szolnoki Szigligeti Színház), Blaskó Balázs (egri Gárdonyi Géza Színház), Ókovács Szilveszter (Magyar Állami Operaház) és Vincze János (Pécsi Harmadik Színház) – utóbbi rendezőként s múltja révén a független szféra képviselőjeként is (az általa alapított Harmadik Színház hosszú ideig költségvetési támogatás nélkül, alternatív színházi műhelyként működött). Rajta kívül Nagy Viktória díszlet- és jelmeztervező, Venczel Vera színművész és Vörös Róbert dramaturg delegálása követte lényegében azt a korábbi, 2012 előtti hagyományt, hogy a szakmai zsűriben a különböző szakmai szervezetek képviseltetik magukat, még ha ezúttal nem jelölés, hanem felkérés útján történt is a dolog végül – Keserű Katalin művészettörténész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja ebben a felállásban a társművészet-elméletet képviselte.

A zsűri összetétele mindazonáltal irrelevánssá vált – miként a döntései is – azzal, hogy a bojkottfelhívás eredményeként visszalépett a versenytől a Magyar Színházi Társaságból is kilépő Örkény Színház két előadása (Hamlet, illetve e föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY) – melyek nézetem szerint a program legerősebbjei voltak –, valamint a két független produkció (Felülről az ibolyát – STEREO Akt,
A heilbronni Katica – Szputnyik Hajózási Társaság). Utóbbiakban érdekes módon meg tudtak egyezni a szelektorok, tán épp függetlenségük okán, de a Hamlet is ama nyolc produkció között volt, amelyek közös pontjait képezték a válogatásnak. A Felülről az ibolyát visszalépése mindazonáltal inkább gesztusértékű – nem hiszem, hogy bármiképp befolyásolta volna a díjazást. Amellett, hogy a közönség megszólításának módját s a látványelemek (videó, fény) alkalmazását tekintve is lehetett már hasonlót látni a független s a kőszínházi szférában is, sem a színészi, sem a táncos teljesítmény nem volt meggyőző, a közönség bevonásának látszólagos spontaneitása, hitelessége pedig erősen megkérdőjeleződött az előadás lezárása által.

A versenyprogramot illetően a megnyugtató megoldás egyébként az lehetett volna, ha abba csak a közösen vállalt nyolc előadás kerül, a további hatot pedig a filmfesztiválokon bevett információs vetítések mintájára versenyen kívül mutatják be.

Ilyenformán nem került volna be a Nemzeti Színház egyik előadása sem, hiszen Balogh Tibor a Vidnyánszky rendezte Isten ostorát, míg Perényi Balázs a Zsótér Sándor rendezte Brandot jelölte. Utóbbi Törőcsik Mari rosszulléte miatt nem vehetett végül részt a versenyben, elmaradt ugyanis az előadás, amelyet a zsűri nézett volna. A díjak legjelentősebbjeit besöprő Isten ostora a maga archaikus, erős mesei képi világával időutazás érzetét keltette; furcsa mód tán épp a fizikai közelség miatt nehéz volt a közelébe férkőzni (rendkívül komikusan hatott például olykor Horváth Lajos Ottó marcona tekintete, vagy ahogy az orrom előtt átszellemülten a hátára illesztette egy pöcök segítségével tomahawkhoz hasonlatos fegyverét); a szájbarágó rendezői utalásokon túl nehéz volt fellelni benne a kapcsolódási pontokat a mához, valamely értékrendhez. Ugyanakkor az érzékek, az ösztönök nehezen megragadható spirituális világának megérzékítése gyönyörűen sikerült a Mikoltot játszó Trokán Annának és Attilaként Mátray Lászlónak – a gyilkosságba torkolló szerelmi aktus lenyűgözően szép pillanata az előadásnak. Ha valami, hát Trokán Anna alakítása – nagyszerű inspirációt s hitelt merítve és adva Mátray rendkívüli formátumot, vonzerőt és szuggesztivitást sugárzó Attilájából-Attilájának – mindenképp díjat érdemelt volna.

És nem kerülhetett volna a versenyprogramba a békéscsabai Koldusopera sem, megkímélve tán mindenkit egy rendkívül kínos élménytől. A színház vezetése ugyanis úgy döntött, hogy a súlyos beteg Kara Tünde helyett nem ugrik be senki a kolduskirály Peachum nejének szerepébe a fesztiválon, hanem bizonyos jeleneteket felvételről bejátszva, másutt a színésznő hiányával érzékeltetik pótolhatatlanságát. A szép, ám szakmailag elfogadhatatlan gesztus gyakorlatilag egy emlékműsort eredményezett, ám nem pusztán az előadás eme értékelhetetlenné lett torzó volta okozta a kétséget a produkció beválogatását illetően, hanem az így is megmutatkozó formavilága, amely a rendezőként ezzel a munkájával diplomázó, Szabadkán is kiválóan működött beregszászi színész, Katkó Ferenc korrekt vizsgarendezése – se több, se kevesebb.

Érdekes, hogy a jelen politikai-hatalmi viszonyaira a történelmi tematika által rákérdező, reflektáló, mindkét válogató preferálta előadások, a szombathelyi Vitéz Mihály – Béres Attila rendezése – s a miskolci Erdély – Tündérkert Keszég László rendezésében milyen kevéssé érintették meg a zsűrit, mintha direkte kerülték volna a politikumot. Erre utalt Ókovács Szilveszter zsűritagként megengedhetetlen beszólása is az Újvidéki Színház végéhez közeledő Bánk bánjába, amikor is az ezen a ponton egyébként már interaktív előadás politikumát kérte ki magának, mondván, mi köze Katona drámájának a színpadról elhangzó kérdéshez, hogy a felsorolt kormányzati intézkedések melyikénél hagynánk el az országot.

Magam úgy tartom, az előadás címében kétségtelenül nem ártott volna érzékeltetni, hogy nem puszta drámainterpretációról van szó, a haza fogalmáról való gondolkodás azonban semmiképpen sem idegen Katona szellemiségétől és kérdésfelvetéseitől, egy zsűritag részéről pedig nem elegáns megakasztani – ha csak egyetlen beszólás erejéig is – egy produkciót ily módon, még akkor sem, ha az interaktív.

Bár a 2016-os POSZT-ra válogató két kiválasztott, Kiss B. Attila operaénekes és Sólyom András filmrendező már javában dolgozik, feltehetően sok minden változni fog a fesztivál szervezésében, és nemcsak azért, mert a két ügyvezető, Kőhalmi Andrea és Stenczer Béla mandátuma lejárt. Ám abban a tévhitben sem érdemes ringatózni, hogy az idei bojkott kényszerítené ki a gyökeres változást. A XV. POSZT-on formálisan – mert a lényeget tekintve követhetetlen módon – ismertettek egy mintegy 200 oldalas tanulmányt a fesztivál elmúlt 15 évéről a moderátornak titulált Gáspár András projektvezető előadásában, melyet az NKA és a POSZT Kft. rendelt meg a Szűcs Gábor vezette Mozaik Művészegyesülettől, a Magyar Teátrumi Társaság tagszervezetétől…

SZŰCS KATALIN ÁGNES

Nem mintha eddig bármelyik alkalommal lett volna okunk panaszra. De most, a híres osztály 14 éves nyári sorozatának kilencedik részénél eljutottunk az optimális pontra. A Dömötör András című előadásnak már a színpadképe is arra utal, hogy teljesen betalálunk. (Látvány: Kálmán Eszter.) A sok színes legó- és duplódarabból álló díszlet nemcsak azt jelzi, hogy kisgyerekkortól a mostig nézünk végig egy életet, hanem a címszereplő színházi munkásságára is céloz, annak konkrét építőeleme is belefoglaltatott. Hiszen Dömötör András a színházi rendezéseiben előszeretettel használ legófigurákat – A Párnaemberben, az E. T-ben, az Übü királyban például –, hogy makettek és kamerák segítségével perspektívákkal és dimenziókkal játsszon. A Dömötör András-előadás legóbirodalma tehát egyrészt tág kontextust teremt, másrészt konkrét kellékeket kínál szellemesen. Legóharmonikát, legókoponyát, legófagylaltot, legóóvónénit, lególaptopot, legóműfogsort, legókamerát, lególegót, legóbármit, ami kell. (A LEGO elnevezés a dán leg godt, „jól játszani” kifejezésből származik.)

Ami igazán kell, az persze ez a tizenkét ember a csapatban. Felsorakoznak előttünk hetvenes‒nyolcvanas évekbeli szívszorítóan szánalmas divatcuccokban. (Járó Zsuzsa nagyonszínes-nagyonmintás fölsője! Otromba lábbelije szalagmasnival! Vajda Milán sárga cipője! Mészáros Béla csukaszürke nadrágja!) Ahogy felállnak egy vonalban, most először látom őket már nem olyan fiatalnak. Elindultak a középkorúság felé. Nem vitás, hogy minden évük, minden tapasztalatuk gazdagította, építette őket. Egyre többet tudnak az életről, a világról. Egyre mélyebben és impresszívebben fejezik ki ezt a tudásukat a színpadon. Ismerik egymást, a képességeiket, az erényeiket, a hiúságaikat. Közös a nyelvük, a humoruk, a mesterük. Összekötik őket a hasonló, egymást támogató tapasztalatok, a hasonló, egymást inspiráló gondolkozás és a hasonló, egymást kiegészítő érzékenységek. Alighanem ezt hívják társulatnak.

Idei bemutatójuk tárgya Dömötör András, akit elsősorban rendezőként ismerünk. Eredetileg színész, és ha az Örkény Színházban nem volt módunk megtapasztalni – bár én személy szerint a Szibéria Transz pirosgarbós Aljosájaként szívesen emlékszem rá –, akkor az AlkalMáté Trupp produkcióiból tudhatjuk, hogy jó színész. Rálátós, reflektált, ironikus fajta. Ráadásul remek parodista. Máthé Zsoltnak ugyanolyan kiválóan bevált, mint Máté Gábornak vagy Mácsai Pálnak. (Eltűnődtem: pár évtizeddel ezelőtt ilyen képességgel még tévésztárrá lehetett válni. Ma azonban egyetlen csatornát sem érdekelné, hogy a tévénézők milliói számára ismeretlen színházi színész milyen pazarul parodizál a tévénézők milliói számára ismeretlen színházi színészeket.)

A Dömötör András címszereplője olyan embernek mutatkozik, aki odaadóan és igényesen űzi a szakmáját. (Rengeteget dolgozom – mondja nemegyszer az előadásban, különböző helyzetekben, más szakmájú embereknek. Ez a kijelentés egyrészt azt sejteti: szükségét érzi bizonygatni, hogy az ő munkája komoly dolog. Másrészt ezt olyan emberek is szokták hangoztatni, akik a mások munkáját nem becsülik annyira, mint a sajátjukat.) Emberi kapcsolataiban, úgy tetszik, nem könnyen kiismerhető és nehezen megközelíthető. Őbelé való elmélyedésünk keretét egy családállítási processzus adja, amelynek kezdeteként, az előadás első mondataként azt közli maga Dömötör András – kamaszos bájjal –, hogy ő nem is akart eljönni.

Szkeptikussága ellenére végigvezet bennünket élete jelentős eseményein. Van egy gyorstalpaló jellegű, „az eddigi részek tartalmából”-szerű bevezető Gál Kristóf, Vajda Milán, Máthé Zsolt és Péter Kata előadásában. A zalaegerszegi gyerekkor színházi élményeiről (A padlás sokszor és egy emlékezetes, Verebes-féle Menedékhely /láttam!/), a híres zalaszentgróti táborról, ELTE bölcsészkari rövid kitérőről, színifőiskolai felvételiről, tapasztalatokról Kossuth-díjas művészekkel, politikusok tanácsadóival, premierre kapott szájzárról. Azután fontosabb és alaposabban kidolgozott jelenetek következnek, amelyek általában legalább kétfélének érződő helyzetet ábrázolnak. Kínos és mulatságos. Vagy lírai és drámai. Vagy abszurd és komikus. Vagy groteszk és tragikus.

Az előadás egyik csúcsa kétségkívül az, amikor Jordán Adél nagymama felelősen nevelni kívánja unokáját. Czukor Balázs kis Dömötör Andrisként azonban úgy érzi, visszaélnek gyermeki helyzetével, amikor elmélyült legózása közepette le akarják küldeni lisztért. Nem megy le. Tehát az egyezség értelmében nem jár majd neki a palacsintából, amire a lisztbeszerzés irányul. Hiába is rimánkodik később, amikor kisült a palacsinta, abból a konzekvens nagymama nem adhat. Ettől azonban gyökeresen eltér az érkező mama, Járó Zsuzsa véleménye, s máris áll a bál. Ahogy Czukor Balázs a felnőttek váltakozó vezényszava szerint hol nyúl a tányér felé, hol pedig visszahúzza a kezét, abban az egeket ostromolja a kis Dömötör Andris drámai palacsintaéhsége. De a tetőponton az önérzet kipréseli belőle a „Nem kérek!” választ.

A legnagyobb hatású jelenetsor – és talán a legnagyobb hatású időszak is a címszereplő életében –, amikor haldokló nagymamáját ápolja. Szeretettel zsörtölődő dialógusuk végén a fiatalember levegőre viszi az idős asszonyt, akinek már jártányi ereje sincs, így láb a lábon lépegetnek át a szobán, lassan, Szandtner Anna énekének hangjaira. Mészáros Béla és Jordán Adél e csodálatos tánckettőse valamiképpen összefonódik avval a szállal, hogy a családállításkor a helyét kereső, elragadóan táncikáló Péter Kata főhősünknek az életét képviseli. A következő szcéna már a temetés, ahol Czukor Balázs Dömötör Andrásánál elszakad a cérna, s a tettlegességig is elmegy, hogy a temetői szolgáltatókat feladatuk maradéktalan elvégzésére bírja. Ezt koronázza meg Mészáros Máté gitáros fellépése, aki lehengerlő humorral énekli Leonard Cohen Hallelujah-számát, amelyet természetesen Máthé Zsolt látott el idevágó frappáns magyar dalszöveggel.

Az AlkalMáté Trupp sorozatának külön szépséget és lehetőségeket ad a hosszúsága, az íve. Mostanra jócskán eltávolodtunk az induló helyzettől, amikor a résztvevőket az együtt töltött főiskolai négy év fűzte össze. Evvel az időszakkal már csak jelzésszerűen foglalkoznak bemutatóikban. A Dömötör András esetében szerencse, hogy az osztálytársak közül jó néhányan közvetlen tanúi vagy alkotótársai voltak a főhős eddigi színházi pályájának. Az Örkény színházi években ott volt mellette Máthé Zsolt, Járó Zsuzsa, Czukor Balázs, Szandtner Anna, egri (és további alkalmaknál) Mészáros Máté, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Vajda Milán, a Katonában Mészáros Béla. Bizonyára ezek a tapasztalatok is beépültek abba a közönségdíjasnak is mondható, fékezhetetlen jelenetbe, amikor Dömötör András (Mészáros Máté) Vízkeresztet próbál próbálni a darab három lókötőjével (Dömötör András, Mészáros Béla, Vajda Milán).

A hosszú táv másik előnye, hogy részletek, motívumok ismétlődhetnek, utalhatnak egymásra, kacsinthatnak vissza az előadás-sorozat adta közös múltra. Dömötör András volt már nagymama a Járó Zsuzsában, most ő saját nagymamájául Jordán Adélt kapta. (És milyen jól járt vele!) Az ölelés, amelyet Mészáros Béla ovistárs értetlenül fogad egy levágott karú Star Wars-hőstől, talán ugyanabból a kimondatlan vágyakozásból fakad, mint Máthé Zsolt (Dömötör András) múlhatatlan ölelése a Máthé Zsolt-előadásban.

De a Dömötör András talán nem is Dömötör Andrásról szól elsősorban. Hanem arról, hogy lehet-e élni Budapesten, ha az Magyarországon van. Hogy el kell-e menni, vagy elég a belvilágodba emigrálni. Hogy az átlagosnál kifejlettebb pedantériával el lehet-e viselni az ország működésképtelenségének megnyilvánulásait. Hogy érdemes-e erőfeszítéseket tenni itt, amikor máshol sokkal könnyebb lenne. Hogy el tudod-e nézni, ha a barátok elveszítik a humorukat, hogy megtartsák az állásukat. Hogy muszáj-e maradni, amikor odaát nyugodtabban, felesleges küzdelmek nélkül dolgozhatsz és élhetsz. Hogy elindulhat-e másfelé, aki nem ért egyet a hazája irányával*. „Itt van számomra hely, ich bin ein Berliner” – énekli az előadás végén Dömötör András nevében az egyre szuggesztívebb Czukor Balázs.

Valamint arról is szól a Dömötör András, hogy mi az a nagy rosszá összeálló sok kicsi rossz – érzéketlenség, közöny, meg nem értés –, amitől olyan nehéz itt. Például az az alig leplezetten érdektelen „aha, aha”, amivel Járó Zsuzsa családállítást vezető szakembere reagál Dömötör András kommentárjaira. Vagy a színen meg nem jelenő biztonsági őrök röhögése, akik tétlenül elnézték, amint Dömötör András és barátnője beszorultak a Mammut két bezáródó ajtaja közé. Vagy a temetői alkalmazott – Vajda Milán – egyetlen pillanatig tartó, formális és hazug póza, amivel részvétet markíroz Dömötör András nagymamájának ravatala mellett. Vagy Kovács Patrícia kasztingosának flegma telefonnyomkodása. Vagy Máté Gábor (Dömötör András) elviccelő-elbliccelő válasza, amikor Dömötör András (Mészáros Máté) a kettejük személyes kapcsolatát firtatja. Vagy Mészáros Máté Dömötör Andrásának cezaro-egomán instrukciói az egyre elgyötörtebben készséges barátnőjéhez, Jordán Adélhoz. Összefoglalva: minden olyan helyzet, alkalom és pillanat, amikor nem tiszteljük eléggé a másik embert.

Jövőre a Mészáros Béla jön. Mennyit is kell még aludni addig?!

*Platón a Kritónban Szókratész és Kritón dialógusát írja le, s ebben Szókratész így fogalmazza meg a törvények mondandóját az athéni állampolgár számára:

„…miután világra hoztunk, fölneveltünk, taníttattunk és részt juttattunk neked is meg minden más polgárnak is mindabból a jóból, amiből csak tudtunk, egyben azt is kijelentjük, hogy annak az athéninak, aki teljes jogú lett, s látja a város szokásait és bennünket, törvényeket, ha nem tetszünk neki, szabadságában áll óhajtása szerint vinni a vagyonát és eltávoznia, ahová csak akar. És közülünk, törvények közül, egyetlenegy sem fog útjában állni, és nem tiltja meg, ha valamelyikőtök valamely gyarmatra akar távozni, mert nem tetszünk neki mi és a város, vagy el akar költözni máshová: oda mehet, ahová akar, és a vagyonát is magával viheti. Aki azonban közületek itt marad, látva, hogy miképpen hozzuk mi az ítéleteket és más tekintetben is hogyan irányítjuk a várost, arról már azt mondjuk, hogy tettleg egyezett bele abba, hogy bármit parancsolunk, megteszi, s ha nem engedelmeskedik, azt mondjuk róla, hogy háromszorosan is igazságtalanságot követ el…” (Devecseri Gábor fordítása)

STUBER ANDREA