Egy év sem telt el a Rozsdatemető megjelenése óta, amikor a kiadó már megnégyszerezte a regény első, hétezres példányszámát, és a mű szélsőséges, többnyire elragadtatott, de a hatalom belső köreiben elutasító fogadtatása az írások terjedelmét tekintve sokszorosan túlszárnyalta a tizenkét íves családregény oldalszámát. Fejes Endre, az akkor még alig ismert novellista nem csekély önbizalommal állította, bízik benne, hogy az idő megerősíti a Rozsdatemető sikerét.

Negyven évvel később az ismert és elismert pályatárs, Spiró György már azzal érvel, ennyi idő éppen elegendő ahhoz, hogy „az érték értéknek, a hamisság hamisságnak bizonyuljon”, és Fejes Rozsdatemetője „ma legalább annyira érvényes, mint akkor volt”. Sőt, bizonyos értelemben még érvényesebb, mert a keletkezési és fogadtatási körülményektől mentesen újraolvasott műről kiderült, hogy „az egyik legkitűnőbb egzisztencialista regény, amit a világon valaha írtak”. És ha közben láthatóvá váltak a mű akkoriban alig érzékelt, durvábban megmunkált eresztékei, hát a remekművek jellegzetessége, hogy vannak bennük hibák, „hibátlan művet – Spiró szerint – csak a középszerűek tudnak írni”. (Negyven év múltán, Mit ír az ember, ha magyar, Ab Ovo, 2003.)

A csillebérci borotvás gyilkos nyomában

Fejes második, Jó estét nyár, jó estét szerelem című kisregénye (1969) mostanában érkezett el ehhez a kritikusnak is mondható negyvenedik születésnaphoz. Fogadtatása annak idején elismerő volt, de nem kritikátlan. Jellemzőnek és fontosnak vélem, hogy az idei felújításra szerkesztett műsorfüzetben Balassa Péter a Kritikában közölt tanulmányának az a részlete szerepel, amelyben az esztéta a Fiú – a gyilkossá lett hős – groteszk karrierjének ismertetése során felmentését a vele szemben álló, haszonleső partivadász lányok és családok leleplezésével állítja szembe. Elismerő megállapításait Balassa fenntartásokkal bástyázza körül.

Péterfy Bori és Fehér Tibor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ma már csak egy-két jó emlékezőtehetséggel megáldott-megvert filosz tartja számon, hogy annak idején Fejes volt a harmadik író, akit a Filmgyár megkeresett a hatvanas évek legnagyobb port felvert – halálos ítélettel zárult – gyilkossági ügyének rendőri krónikájával, a sajtóban is elhíresült „borotvás gyilkos” históriájának 1200 oldalas iratcsomójával. Ma már nem tudható, hogy a társadalmi hátterű krimi témájával ugyancsak megkínált Karinthy Ferenc miért is nem látott a rendhagyó sztoriban fantáziát. Fejes – szerencséjére, sőt a mi szerencsénkre is – ráharapott a témára. És bár az elkészült mű, szerzőjével együtt azóta valamivel hátrább szorult a kánonban, a kisregény története, legendája máig sem felejtődött el. Köszönhető ez nem kis mértékben a mű Szőnyi G. Sándor rendezte, három évvel későbbi (joggal) mennybe menesztett tévéváltozatának. Megszoktuk, hogy a képernyőre került irodalmi művek általában vesztesként kerülnek ki mindenfajta összehasonlításból és – főként a teljességet számon kérő, értő olvasók körében – jobbára csalódást, hiányérzetet ébresztenek. A Jó estét nyár, jó estét szerelem esetében azonban – Mészáros Tamás találó megfogalmazása szerint – „a regénysors fordított logikája érvényesült”, a leforgatott és milliók előtt levetített mozisiker után három évvel a kisregény hősei egyszer csak a színházi plakátokon tértek vissza a nyilvánosság elé. (Magyar Hírlap, 1977. november 16.) A televíziós siker méretét és természetét mutatja, hogy Szőnyi G. Sándor feldolgozása nemcsak a tévénézők, de a kritikusok körében is csatát nyert. Gáll István, a rangos pályatárs – mintha Spiróval polemizálna – egyszerűen hibátlannak minősíti az adaptációt. A közéleti tekintélynek is számító lapszerkesztő, Jovánovics Miklós pedig „tisztelettel gratulál” az alkotóknak és a közreműködőknek a vállalkozáshoz a Népszabadságban.

Érdekfeszítő bűnügyi történet? Mondhatjuk, minősíthetjük így is. De hiszen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése is belegyömöszölhető ebbe a skatulyába! Csak éppen a szűk kereteket a köznapi lét ellentmondásossága, az emberi jellem végletessége, a valóság és a morál égető kérdései feszegetik. A sztori – a magát görög diplomatának kiadó csóró lakatos nőket, de főként illúziókat kergető látszatélete, gyilkosságba torkolló ámokfutása – a felületen annyiban különbözik a szokvány bűnügyektől, hogy a tettes itt nem pénzt, még csak nem is feltétlenül szexet hajszol. A Dunapatajról a városba került, szakmunkás rangra vergődött prolifiú – nevezhetnénk akár a korabeli uralkodó osztály látszólag megbecsült tagjának is! –, felvett nevén Viktor minden pénzét, alkalmanként félhavi fizetését szánja rá, hogy egy-két napra, sötét ruhában, fehér ingben parádézva elhitesse önmagával és választott környezetével, hogy a kiváltságosok közé tartozik. Pedig csak hazudós, mint Fejes korábbi novellahőse, aki álmait kergetve igyekszik megszépíteni saját életét. Ez persze leginkább, legkönnyebben csak szavakkal sikerül. Hiszen Viktor valójában elsősorban csak beszélgetni szeretne áldozataival. Persze nem mindegy, hogy hol és hogyan… Elegáns étteremben vacsorázni, márkás whiskyt kortyolgatni egy gondosan kiválasztott szép lány, de még inkább asszony oldalán. Irigy tekintetek kereszttüzében andalogni a Balaton partján. Elhitetni magáról, hogy itt állomásozó görög diplomata, aki státusa, összeköttetései és pénze révén könnyűszerrel megnyithatja a nyugati érvényesülés útját partnere, későbbi felesége előtt. Viktor talán maga is meglepődne, ha valaki megfogalmazná helyette, hogy a nőket elbűvölő, munkatársait elképesztő szöveg és modor, az egész nagy költséggel és fáradsággal kialakított, illúziókergető szerepjáték voltaképpen tiltakozás a kisszerű hétköznapok beszorítottsága ellen. Hogy alig leplezett sértettsége abból a dalban fogalmazott felismeréséből fakad, hogy „Csak másnak jár, amit kívánok”. „Egy kis fényért az életem az ár” – énekli már akkor, amikor még közelében sem jár a halál, sőt jelét, nyomát sem látjuk későbbi, végzetes agresszivitásának. Egyelőre ahány lány, annyi ígéret, annyi kaland. Aztán váratlanul találkozik a szerelemmel. Zsuzsanna nem szebb, nem jobb, talán csak okosabb és számítóbb elődeinél. De vele szemben csődöt mond Viktor taktikája. Nemcsak a szerelem teszi védtelenné, de a felismerés is, hogy ez a szép szavakkal, ígéretekkel szédített lány átlát rajta, és csalódottságában, sértettségében képes lesz őt leleplezni. Valójában a szeretett lány könyörtelen bosszújától való félelem kergeti Viktort gyilkosságba.

Ősbemutató a Vígszínházban

Az ősbemutató történetéhez tartozik, hogy a Vígszínház akkor még fiatal rendezője, Marton László egy vele készített interjúban beszélt nekem arról, hogy Fejes nem sokkal a kisregény befejezése után már elkészítette és felajánlotta a történet színpadi változatát. De mivel ez a szöveg olvasható is a drámák 1971-es kötetében, a rendezőnek nem jelentett különösebb kihívást. Ha csak azért nem, mert bemutatására különböző – mára könnyen megfejthető – okokból nem került sor. De azért rendezőként mégiscsak foglalkoztatta a téma és a dráma is. Olyannyira, hogy évekkel később ő kérte fel Fejest a közös munkára, aki némi húzódozás után nemcsak igent mondott, de késznek is mutatkozott a színház által elképzelt zenés változat szövegkönyvéhez szükséges átdolgozásra, dramaturgiai változtatásra, tömörítésre is. Marton választása elvi indítékát akkor a közelmúltban megszületett értékek felülvizsgálatának szándékában jelölte meg. Megmenteni a nem túlságosan gazdag hazai drámai termés minden színpadképes alkotását. De volt ezen túl gyakorlati célja is: a Vígszínház adottságainak megfelelő, sajátosan magyar zenés drámai forma – korábban már megkezdett – kialakításának folytatása. Másokkal ellentétben nem tartott sem a továbbra is közkézen forgó eredeti műalkotás, sem a korábbi televíziós siker konkurenciájától. Abból indult ki, hogy egy más műfajú, önálló mű – mármint az előadás – akkor képes versenyre kelni az ihlető irodalmi alkotás értékével, mívességével, ha éppúgy megfelel a maga követelményrendszerének, és a maga műfajában ugyanolyan jó, mint az ihlető kisregény vagy a tévéfilm.

Fehér Tibor és Hollósi Frigyes (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Sokan emlékszünk még rá, hogy az eredmény végül is a rendezőt, Marton Lászlót és a színház dramaturgját, Radnóti Zsuzsát, valamint a dráma zenei világát kialakító Presser Gábort igazolta. Sikerült a hősök jellemének és szenvedélyének megragadásával, a Fejes-novellák konkrét realizmusának meghaladásával valamiféle hiteltelenségében is hiteles, két arasszal a föld felett lebegtetett mesevilágot kialakítaniuk. Persze utólag hajlamosak vagyunk csak a sikerre, a szépre, az előadás körül kialakult legendára emlékezni. Holott ez a harminchárom év előtti legenda, ha nem is nyílzáporban, de erősen polemikus légkörben született, és a bemutató sajtóvisszhangja inkább ambivalens volt, mint elragadtatott.

Én magam az előadásról írott korabeli beszámolómban a bemutató legelső kritikusára – vajh kire? – hivatkozom, aki szerint „tíz-tizenöt év eléggé meghervaszt egy napi aktualitású darabot”. Ezzel szemben állítom, hogy „A mű kiváltotta gondolatok pezsgése is jelzi, hogy csak a bűnügyi szenzáció fakult meg, néhány korhoz kötött tény módosult, ám Fejes problémafelvetése, kritikája nagyon is időtállónak bizonyult.” (Nők Lapja, 1977. december 3.)

Koltai Tamás már kritikája címében is kiáll a darab jelen idejűsége mellett. (Nem a félmúltban, Tükör, 1977. november 27.) Kiemeli, hogy a korhoz kapcsolódó konkrét utalásokkal a színház éppen azt fejezi ki, nem kíván kilépni a szorosan vett cselekmény korából, de ettől még a darab világa mégsem a félmúlté. Fejesnek nem annyira a külföldi divatok és márkák előtti – azóta is jellemző – hajbókolásról, a palifogás tegnapi eszközeiről, hanem a főszereplő munkásfiút veszélyes szerepjátszásba, sőt gyilkosságba hajszoló külső és belső (a társadalomban és az egyénben egyaránt fellelhető) körülményekről és feltételekről van mondanivalója. Hőse rossz és egyre fenyegetőbb, torzuló ösztöneinek felmutatása, vizsgálata, Viktornak az álmai kudarcáért a világon vett elégtétele nem avult el.

Ellenkező oldalról vitatja a darab aktualitásának, illetve aktualizálásának problémáját a Magyar Nemzet körünkből korán eltávozott kritikusa, aki szerint a ma is létező jelenségeket valójában kár volt (ennyire is) eltávolítani a jelentől. Az új feldolgozásban éppen a tovább élő tünetek felerősödését kellett volna hangsúlyozni. Hiszen „napjainkban, ha lehet, még erőteljesebben és még szélesebb körökben él az anyagias, külföldimádó szemlélet, amely egy ilyen szélhámosságnak tápot adhat és tragikus végzetté teheti”. (Barta András, 1977. november 20.)

Az értékítéletek szélsőségeire vall, hogy egyesek jelen idejű sorstragédiának, míg mások ügyesen összeszerkesztett életképek sorozatának minősítették az előadást. És ez korántsem csak ízlés, sokkal inkább világnézet dolga volt. Meghökkentő, hogy még az is, aki elismeréssel summázza az élmény egészét, és „a szocialista színház világsikerét” sürgeti és jósolja, bevallott hiányérzettel távozik „a hatalmas színpadon prezentált kamaradarab” előadása után a színházból. (Berkes Erzsébet, Kritika, 1978. január) De a legélesebb – pontosabban legfrappánsabb – elutasítást az Élet és Irodalom szépíró kritikusa, Simonffy András fogalmazta meg. Hogy mit jelent, illetve hogyan kapcsolódik a bemutatott darabhoz a cikk címe – „A gyík farka” –, az csak akkor derül ki, amikor a szerző elárulja: mennyire reménytelen, érdektelen vállalkozás farok nélküli gyíkot fogni, és mennyire csüggesztő, ha a nagy műgonddal létrehozott mű – mármint az előadás – azt igazolja, hogy az alkotók „felemás kísérlete” során végül is ott maradt (mármint az eredeti kisregényben) a gyík farka. Feltéve, hogy egyáltalán volt neki. A metafora szellemes, a megítélés kevésbé. De az író és a Vígszínház szerencséjére a közönség nem osztotta a kritikus különvéleményét.

Ezt a kasszasikeren túl az is igazolta, hogy a Sötétruhás fiú szomorú karrierjének a vígszínházi szériával még korántsem lett vége. Sőt, a kisregény és a dráma időszerűségéről folytatott vita sem dőlt el, csak szünetelt. A Jó estét nyár, jó estét szerelem – köszönhetően részben Presser Gábor zenéjének is – egy évtized alatt bejárta a hazai színpadokat és néhány környező ország színházait is. Feltételezhetően afféle musicalpótléknak is tekintették az irodalmi fogantatású zenés játékot Szegeden és Székesfehérvárott, Veszprémben és Tatabányán. Ugyanez idő alatt két alkalommal is (1992-ben és 1997-ben) Fejes művével vizsgáztak a színművészeti főiskolások. Ám nincs olyan dicséret, ami akkorát durranna, mint az eltúlzott és feltételezhetően igazságtalan kritika. Bevallom, nem láttam a darab röviden tévedésnek, hosszabban érthetetlen és megfejthetetlen tévedésnek minősített nyíregyházi előadását, de Fáy Miklós dörgedelme utólag kíváncsivá tesz. Vajon milyen lehetett az a Bagossy László rendezte előadás, amit a kritikus élete egyik legrosszabb estéjeként idéz? Aminek negatív élménye elhalványítja mindazt a jót, értéket, ami mégiscsak megőrizte a darabot az időben?

Kultusz, polémia és feledés

Megőrizte annyiban és annyira, hogy 2008-ban új viták robbantak ki körülötte. Több mint kuriózumértékű az a polémia, amit Madarász Imre olasz szakos irodalomtörténész – feltételezhetően félreértett és félremagyarázott – Fejes-tanulmánya (Polisz, 2008. március) váltott ki. Valójában Fejes Endre sikeres, Madarász szerint túlságosan hamar kanonizált életművének értelmezése inkább ürügye, mint célja az irodalomtörténeti perújrafelvételnek. Madarász számára, mint ez válaszcikkéből is kiviláglik, a kultusz, a polémia és a feledés szentháromsága jelenthette a megfejtendő esztétikai kihívást. Bár elsősorban a Rozsdatemető áll az elemzés fókuszában, eltökélten kiáll a Jó estét nyár értékei és időszerűsége mellett is. Vitapartnere, Pozsgai Zsolt Fejes személyét és nem létezőnek kikiáltott életművét olyan indulattal támadja, hogy az olvasó – különösen ennyi év távlatából – csak kapkodja a fejét. Milyen alapon, jogon minősíti kritikusa Fejes Endrét, a nyolcadik kerületi kisemberek sorstársát és íróját egyszer csak „osztályidegennek”? (Fejes Endre mint osztályidegen, Magyar Nemzet Online, 2008. április 18.) Ki ellen és milyen meggyőző érvekkel lehet és kell írói hitelességét megvédeni? A szélsőségek közt csapongó vitában – és terminológiában – ma már érződik valami avíttság, sőt anakronizmus. De ez nem változtat azon, hogy maga a mű – Fejes hevesen támadott kisregénye – már akkor is időszerűbbnek tűnt, mint ahogy ellenfelei vélték. Megkockáztatnám, hogy időszerűbbnek, mint valaha. De hiszen a külföld előtti kritikátlan hajbókolás, az elvágyódás, a szerepjátszás jelensége azóta sem tűnt el életünkből. Miért vesztett volna aktualitásából, fontosságából éppen ezek leleplezése? Legfeljebb a jelenséggel együtt ennek megítélése is módosult…

Makranczi Zalán (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Méghozzá szélsőségesen. Példa erre az ugyanebben az esztendőben (2008-ban) rendezett Jókai színházi premier sajtóvisszhangja. Ez volt az az alkalom, amikor a helyi lap illetékesei még a korábbiaknál is élesebb pergőtüzet zúdítottak a szerzőre. A darabot újfent idejétmúltnak, az előadást tévedésnek nevezni akkor már igazán nem kellett különösebb merészség. Kézenfekvőnek tűnt a történet és a bemutató között eltelt időben végbement történelmi fordulatra hivatkozni, hiszen a nézőtéren ülők maguk is megtapasztalhatták a változást. Joggal örülhettek annak, hogy a hajdani sorompók felemelkedtek, és aki akar – és pénze van rá – személyi igazolvánnyal utazhat a határon túlra, elautózhat „Olaszba”, elrepülhet irhát vásárolni akár „Törökbe” is. A boltok és plázák elképesztő bőségben kínálják a nyugati árut. Csakhogy Fejes kisregénye és darabja akkor már régen nem erről szólt. Mert hiába volt átjárható a határ, nem mindenkinek telt az utazásra. A kirakatokban zsúfolódó csábító árucikkek főként a telt erszénnyel rendelkezők számára voltak elérhetők. A társadalmi különbségek anyagi differenciálódásban manifesztálódtak, és ez sokak számára még frusztrálóbb volt a korábbi, általános hiánygazdaság következményeinél.

A hajdani, többször felmelegített vitában már nem (csak) az volt az érdekes, hogy a Rozsdatemető igazsága által magukat sértettnek érző káderek és a nagy számban velük, velünk élő lúzerek továbbra sem tolerálták, tolerálják a hazai közvélemény és közélet, a magyar kisemberek, a „zemberek” kritikáját. Napirendre került a „létező szocializmus” azóta is paradoxonként idézhető, Fejes prózájában többféleképpen is felmutatott, jellemző ellentmondása, hogy az uralkodó osztály kisemmizett tagjai valóságos létük és helyzetük megtagadásával, identitásuk meghamisításával próbálnak a munkáshatalom államában boldogulni. Némileg önkényes, de mégis majdnem elkerülhetetlen az analógia, hogy kiket óvott és kiket rekesztett ki a berlini fal. Ma már evidens a történelmivé lett paradoxon, hogy Ulbrichték szürreális építménye nem a kapitalista nyugatról beszökni óhajtó kisemberektől, proletároktól óvta a „munkások államát”, hanem fordítva. Valójában éppen a Sötétruhás fiú álmait legelszántabban kergető, az illúziókat valósággá alakítani törekvő kelet-berlini menekültekre lőttek a mesterséges határon.

De ma már a fal is múzeum. „Csak” az anyagi, életformát meghatározó különbségek léteznek, a valóság és az illúziók távolsága nőtt. Nem csak Dunapatajon, Budapesten is. És elég élesen rajzolódik ki a hétköznapok horizontján ahhoz, hogy irodalmi művek és színházi előadások ihletője, témája és aktuális üzenete is legyen.

Rába Roland kérdései és válaszai

Ez a felismerés vezethette a Nemzeti Színház művészeti vezetőit, dramaturgiáját, amikor az idén Rába Roland figyelmébe ajánlották Fejes Endre sokat játszott, mennybe menesztett és meghurcolt darabját. Rába Roland, aki legutóbb Tábori György remek darabjának tegnapi politikumát kitágító merészséggel állította színpadra a Mein Kampfot, vitathatatlanul bebizonyította, hogy nem csak színésznek kirobbanóan tehetséges. Nemcsak rendezni, de darabot választani is tud. Számomra rokonszenves, hogy nem titkolta: a színház ajánlata egy általa állítólag nem ismert darabra vonatkozott. (Bár azt is hozzáfűzi, hogy az ajánlott szöveg elolvasása voltaképpen nem számított ismerkedésnek: rögtön ráérzett, hogy valahol a tudata hátsó régióiban ott élt – emlékként, legendaként? – Fejes darabja.) Ettől függetlenül joggal feltételezhetjük, hogy nem a tegnapi – és minden valószínűség szerint megismételhető – siker, a mindenkor hálás és hatásos bűnügyi história, hanem elsősorban a Fejes műveire jellemző hiteles társadalomrajz, a krimi és a megfejtésre csábító megfejthetetlen titok hármasságának felmutatása vonzotta. Mintha nem is csak a figurák verbálisan megfogalmazható üzenetét, hanem saját kérdéseit szegezte volna a rendező a közönségnek a Nemzetiben immár hagyományosan tartalmas műsorfüzetben:

„Fejes darabjában az a legizgalmasabb számomra, hogy egy-egy motívumnak többféle értelmezése is lehetséges. A darab olvasása közben egyszer csak úgy éreztem, hogy egyes szereplők mintha nem emberek lennének. A Szilvaárus lányok, a Virágárusnő és a Feketeruhás férfi alakjában ott rejlik a titok, a misztikum. Valóságos szereplői a cselekménynek, vagy valamiféle földöntúli jelenések ők? [Az előadás válaszai szerintem inkább az utóbbi feltételezést erősítik meg. F. A.] Mintha az író a realitást másodlagos tényezőként kezelné, és ebben az olvasatban már nem egyértelmű, a darabbeli Fiúnak mi a valódi szándéka. A fantáziánkra van bízva, hogy a főhős értelmetlen gonoszságára megtaláljuk az okokat és a válaszokat. Mi fájhat ennyire ennek az embernek?”

A szövegkönyv – és az előadás – erre a kérdésre több választ is kínál: a Fiúnak fájhat saját albérleti nyomorúsága, szegénysége, a hétköznapok monotóniája… De fájhat a környező világ ridegsége, a kiszemelt széplányok számító hidegsége is. És itt megint csak megcsap a fájdalmak és felismerések időszerűsége: az élet árnyékos és napos oldalán élők között egyre növekvő távolság. Ez az üzenet némileg áthangolja a figurák és a jelenetek hierarchiáját. Fehér Tibor eltökélten jelentéktelen Fiúja mellett és mögött élesebb fénybe kerülnek a többiek: a nála nem sokkal jobban boldoguló naiv és hiszékeny lányok, korábban már pórul járt asszonyok és a család felemelkedését tőlük váró szülők. Mintha egyetlen igaz és okos emberrel sem találkoznánk ebben a kisszerű Szodomában. Vagy mégis? Hiszen az utolsó, kivételesen valódi érzelmekkel, megélt szerelemmel ostromolt lány, a többieknél jelentékenyebb és tapasztaltabb Karácsony Nagy Zsuzsanna – a majdani áldozat – megérzi és megérti az igazságot: néhány telefonnal könnyen eljut Viktor hazugságának leleplezéséhez. Viktor korábbi fölénye és a figurák érzelmi egyensúlya ettől váratlanul felborul. Most már a Fiú az érzelmei által is kiszolgáltatott, a leleplezés következtében fenyegetett fél. Zsuzsanna sértettségét viszont meghiúsult karrierjének kudarca fűti. Fenyegető magatartásával – látszólag? – ő provokálja ki Viktor agresszióját.

Ki a bűnös és ki az áldozat? A kérdések és válaszok hullámveréséből keletkező, bár nem egyenletesen éleződő színpadi feszültséget, az alapanyag időszerűségét és a megjelenítés színvonalát a kritika, akárcsak évtizedekkel korábban, ismét szélsőségesen eltérően értékeli. Ez persze nem baj, éppen ellenkezőleg: a gondolatébresztő teljesítményeket megilleti a vélemények árnyaltsága, sokszínűsége, akár ellentéte is. Koltai Tamás az Élet és Irodalomban egyaránt teljes mellszélességgel áll ki az 1977-es és a 2010-es Jó estét nyár mellett. A cselekmény alapján boncolgatja, illetve meg is fejti a Kádár-korszak „sivár, töppedt, hamis eszményeket hazudó társadalmának” ellentmondásait, kietlen, kilátástalan szocializmusát, és a jelenre fókuszálva eljut oda, hogy a darab időszerűsége nem is változatlanul, hanem sokszorosan érvényes ma, „amikor egy ország újra ringatózik a hazugságokban és a csodavárás illúziójában”. (2010. december 23.)

Az előadás értékeire fókuszált Zappe László is, aki nem csak jogos és maximális elismeréssel ír Rába Roland rendezéséről, de cikke címében és értékítéletében egyaránt dokumentumdrámának minősíti, és elsősorban az előadás „dermesztő” feszültségét hangsúlyozza. (Népszabadság, 2010. december 13.) Ezzel, ha nem is szöges, de legalábbis egyértelmű ellentétben áll Bóta Gábor – mellesleg részleteiben ugyancsak elismerő – véleménye, aminek súlyát, élét némileg elveszi, hogy szerinte az előadás „nem eléggé katartikusan élményszerű. Túlságosan el akar idegeníteni bennünket.” (Népszava, 2010. december 18.)

Ma, most, itt és így

Bóta Gábor a Népszavában kifejtett, többoldalú véleménye is mennybemenetelnek számít a neten olvasható „asanisimasa”-bloghoz képest, amelynek szerzője azzal vezeti be kritikáját, hogy „Mondjuk azt, hogy Rába Roland megpróbálkozott Fejes Endre Presser Gábor által megzenésített, hatvanas évekbeli krimi-dokumentum daljátékának színpadra állításával, a premieren a közönség tapsolt – általában ezt nevezik sikernek.” Ezek után, talán hogy az alkotók ne érezzék túlságosan keménynek a „próbálkozásnak” minősített vállalkozás kritikáját, a jelzőket enyhítendő, a szerző hozzáfűzi, hogy „abszolúte benne van a pakliban, hogy később összerázódik az előadás, ám tegnap – ti. a bemutatón – még sajnos megvalósulni látszott a fából készült vaskarika. Ez egy ritmustalan zenés darab.” Zsedényi Balázs, ugyancsak a neten (7 ora 7.hu/nezopont) még tovább megy. Szerinte a Nemzeti színházi produkció „jobban hasonlít inkább egy széttrancsírozott posztmodern musicalhez, mint a Fejes–Presser darabhoz”, de ettől még akár izgalmas is lehetne a vállalkozás, ha nem utólag kellene „összepuzzle-ozni, hogy miért is lehetne érdekes nekünk ez az egész ma, most, itt és így”. A kritikus részletmegjegyzéseiben akad okos és jogos ellenvetés is, de hozzáállása, eltökélt elutasítása nyilvánvalóan inkább politikai, mint esztétikai természetű. Azért sem igazán meglepő, mert a Fejes-életmű megítélésének fél évszázad óta kulcskérdése, hogy ki hogy értékeli az író világának hitelességét, a munkásosztályról alkotott képét.

A filoszmódra, ám tagadhatatlanul tendenciózusan válogatott idézetekkel biztatni szerettem volna Fejes régi rajongóit és új híveit: a Nemzetinek ez a nagyszabású vállalkozása már csak azért is megéri, hogy ki-ki maga formáljon róla véleményt, mert Fejes darabja jó eséllyel a következő években, évtizedekben is foglalkoztathatja, sőt felkavarhatja a közvéleményt. Legfeljebb az remélhető, hogy a mű időszerűsége helyett az időben változó üzenet tartalmáról és Fejes életművének értékállóságáról fogunk vitatkozni. A Jó estét nyár kapcsán például arról, hogy mi adhat tartalmat és tartást egy fiatal ember életének, milyen egzisztenciális és pszichológiai veszélyt jelenthet ezek hiánya. Hogyan ütközik a szerepjátszás vágya és kudarca az életben és a színpadon, a főszereplő Fiú életében.

Hiszem, hogy ezen a nyomon jutunk el nemcsak a dráma értékéhez, de az előadás megoldatlan problémájához is. Ha a Rába Roland rendezte invenciózus előadás többünkben nem ébresztette az elvárható katarzist, az egyrészt a cselekmény és a játék szerkezeti töréseivel, a mű ívének többszörös megszakadásával, másrészt a jelentéktelenséget nem eléggé jelentékenyen prezentáló színészi játék fékezett intenzitásával magyarázható. Vonatkozik ez a főszerepet hibátlanul, de nem eléggé szuggesztíven alakító Fehér Tibor játékára is. Talán nincs is annál nehezebb feladat, mint színesen felmutatni a szürkeséget, jelentékenyen játszani a jelentéktelenséget, és ily módon súlyt adni a súlytalanságnak. Harsányi Gábor, a televíziós változat Sötétruhás fiúja megjelenésében hordozta a rejtett, de bármikor kirobbanó agresszivitás esélyét, veszélyét. Hegedűs D. Géza a Vígszínházban sokak szerint túlságosan vonzó volt, arcáról hiányzott a Fejes emlegette torz nevetés, a kegyetlenség árnyéka. De sokunk számára éppen a benne felgyülemlett elégedetlenség, a dühvé keseredő védtelen és vértezetlen magatartás sejtette, hogy gyilkosként is áldozat válhat belőle. Fehér Tibor ellentmondásos egyénisége tulajdonképpen gondosan körvonalazott, különféle tartalmak elegye, de a megjelenésében, mozgásában is kissé tétova, védtelen hódító mintha nem lenne eléggé eltökélt ahhoz, hogy rendhagyó útját – sikerrel – végigjárja. Megkérdőjelezhető a szöveg szerint nagyon is jellemző férfiúi varázsa is. Mert hiába jellemzően „görögös” az arcéle, kérdéses, hogy ez – „sármosan” tört magyar beszédével együtt – elég-e a kiszemelt lányok, asszonyok és egész kispolgári családok megtévesztéséhez, meghódításához, az áldiplomata átlátszóan sematikus történeteinek elfogadtatásához. Szerintem még akkor sem, ha a színész egy fokkal szimpatikusabb, mint kellene.

A realitáson innen és túl

Fejes egy a műsorfüzetben közölt interjúban megismétli ars poeticájának leglényegesebb elemét, hogy őt legjobban a hétköznapi sorsok érdeklik, azokon keresztül próbálja elmondani minden fájdalmát, gyötrelmét, zavarát, szeretetét, áldozatát, spontán örömeit, váratlan katasztrófáit annak a fajta életnek, amit a többségük élt. De aki közelről ismeri Fejes műveit és hőseit, az tudja, hogy ez – fontos – féligazság. Pék Mária egyszerre nagyon is hiteles, ismerős proliasszony, derék teremtés, aki minden ünnepnap túrós csuszát készít és halat ránt, de közben egész héten, egész évben és a Hábetler család egész életében ő az otthont védő és a családtagok fölé magasodó kariatida is. Nem véletlen és talán nem is hiba, hogy Rába Roland legintenzívebben Fejes hőseinek ezekre a realitáson innen és túl megnyilvánuló titkaira figyelt: ezúttal a hatalmas szereplőgárdából azok nyújtották a legtöbbet, a legszuggesztívebb teljesítményt a Nemzeti Színház színpadán, akik – a rendező megfogalmazása és megjelenítése szerint sem – igazán hús-vér emberek, hanem jelképek és jelenések, mint a Virágárus (Törőcsik Mari) vagy a Feketeruhás férfi (Makranczi Zalán). Rájuk jelenlétük minden pillanatában oda kell figyelni, mert nemcsak szövegük, hanem kisugárzásuk is van. Hangsúlyos helyük van a cselekményben és a játék hangulatában a Szilvaárus lányoknak, akiknek három tagú kórusa mintha egy görög drámából érkezett volna a piacra. Ezek a színpadi párkák (Péterfy Bori, Bánfalvi Eszter, Gerlits Réka) nem csak a végzetet hordozzák, képviselik, de valljuk be, énekelni is jobban tudnak, mint a Zsuzsannát játszó Tompos Kátyán kívül bárki az előadásban. Merészség és fantázia kellett hozzá, hogy Szabó Ádám grafikus a hozzájuk kapcsolódó bizarr szilvamotívumból komponálja meg az előadás jelképhordozó plakátját.

A Lear király óta nem láttunk olyan Nemzeti színházi előadást, amelyben ekkora szerepe lett volna a hatalmas teret betöltő, mobilizálható hidraulikának, mint itt és most. Ezt a tényt, a hol folyamatosan és logikusan, hol egészen váratlanul emelkedő, süllyedő terek és dobogók szüntelen szerepeltetését több kritikus dicsérően említette. Mégsem hiszem, hogy én lettem volna az egyetlen néző, akit a mozgásoknak ez a kavalkádja inkább zavart, semmint hogy elbűvölt volna. Pedig a kompozíció vizualitása minden elismerést megérdemel. A távlatba helyezett enteriőrök általában ötletesek, a Balaton kínálta panoráma lenyűgöző. Menczel Róbert látványos díszlete színnel, fénnyel és árnyékkal is híven szolgálta Fejes poézisét és Viktor illúziókra alapozott mesevilágának művi szépségét. Viszont a megkomponált panoráma agyontagolása, csíkokra, kockákra bontása időnként felesleges „legóhangulatot” teremt a színpadon. Hasonlóképpen vitatható a változatosság, a mozgalmasság és talán a modernség jegyében többször is öncélúan alkalmazott, már-már stílustörésnek ható és a kompozíciót megbontó vetített autós háttérképek funkciója is.

Fontos, de korántsem hibátlan produkciót láttunk. Fontos, mert értékőrző és értékteremtő, a jelen égető kérdéseit hol érintő, hol taglaló dráma került elő a közelmúlt feledésre ítélt dokumentumai közül, és ugyanakkor a jelenkori társadalmi differenciálódás következményének is tekinthető frusztráció veszélyeivel, következményeivel is szembesültünk. Még ha a manapság nemcsak létező, de dédelgetett hamis illúziók cáfolata nem is számít szenzációnak, felmutatása megszívlelendő mementó. Rába Roland bátor vállalkozása újabb bizonyítéka a magyar dráma ügyét is felvállaló, társulatnevelésben is következetes Nemzeti színházi munkának. Csak drukkolhatunk a premier közreműködőinek, hogy a huszonötödik vagy a századik előadás valóban torokszorító is legyen.

Földes Anna

A műelemzésnek is megvannak a maga ünnepi alkalmai. Tolsztoji pillanat egyszer adódik az életben: az ember egyszer láthatja meg feje fölött a magas eget. Ám lélekemelő találkozás több is van. Könyvekkel. Gondolatokkal. Elemző világképekkel, amelyek az értelem erejével világítják át létünk látszólagos káoszát, megmutatva mélyén a létezés pánikjai mögött az univerzum örök szellemi rendjét.

Sármány Ilona albuma ilyen találkozást kínál. Nem titkolom: egy lelkesült szellemi pillanat élményét szeretném megosztani az olvasóval.

A könyv első változata 1986-ban jelent meg, a Corvina Kiadó gondozásában, egy művészettörténeti sorozat részeként, szükségképpen és értelemszerűen igazodva annak kialakult formájához, kommunikációs stílusához, terjedelmi kereteihez. A Helikon Kiadónál megjelent második változat a szerző megfogalmazása szerint „végre lehetőséget nyitott” nagyobb tudományos apparátus, több jegyzet készítésére, több szó eshet Bécs kultúrájáról, a Secession utóéletéről, s alkalom adódott egy nagyfokú szellemi korrektséggel „Epilógus – A bécsi századvég változó kontextusban” címen újonnan beiktatott záró esszé megírására, a lényeggel szoros összefüggést tartó, a szerkezetben azonban pontosan elkülöníthető, szilárd koncepció keretében.

A mű alaphangját, intellektuális irányát az Előszó jelöli meg olyan karakteres formai pontossággal, megragadó plaszticitással, hogy érdemes bővebben idézni: „Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó negyedszázada a művészetek váratlanul virágba boruló nagy korszaka volt. Olyan életművek csillagrendszere született ekkor, amely formagazdagságával, gondolati-érzelmi sugárzásával elkápráztat és felkavar, fellobbantja a vágyakozást a kor után, amelyet látszólag beragyogott.” Olvassuk újra az utolsó félmondatot: fellobbantja a vágyakozást a kor után, amelyet látszólag beragyogott. Ez a mai percepció érzelmi retrója. A századfordulós Bécs iránti rajongás értelmiségi pszichológiájának pontos körülírása. Stefan Zweig és a tegnap világa tűnik fel mögötte, a tegnapnak az a világa, amelytől örökre búcsút kellett venni. A XX. század történelmi kataklizmái nyomán született, fájdalmas és gyötrelmes szellemi reflex ez. Fájdalmas, mert még látszólagos alapja is visszavonhatatlanul megsemmisült. Gyötrelmes, mert egy pillanatnyi lelkiállapot negációját vetíti vissza feloldhatatlanul a múltba. Aki tudni szeretné, hogy milyen volt a középosztálybeli lét valóságos társadalmi attitűdje, azt Claudio Magris A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban című könyvének (magyarul részletek jelentek meg belőle) „A szép kék Dunán” és „Ferdinand von Saar avagy a halál méltósága” című fejezeteihez utaljuk. Az volt ugyanis a valóság. 2010-es értelemmel magába néz az ember, és felteszi a kérdést: csakugyan szeretnék-e ilyen paraméterek között élni? Sok függ az őszinte választól. Sármány Ilona elemzése bölcs. Számol ezzel a fénytöréssel, amelynek jegyében sokan ma az 1900-as Bécset szemlélik, és nem hagyja figyelmen kívül. Egész elemző munkájának ez az érzékeny emberközelség az egyik legfőbb és leginkább szeretetreméltó erénye.

A főszöveghez visszatérve: eljutottunk tehát a mítoszig, sőt, kimondva-kimondatlanul a mítosz melléktermékéig, a neurotikus szellemi divatig. Eljött tehát a valóságos kérdések ideje. Sármány Ilona fel is teszi őket: „Milyen titkos erők bábáskodtak a kultúra csillagóráján, a remekművek születésénél? Hogyan történhetett meg a ritka csoda, hogy éppen egy akut válságoktól gyötört, hanyatló nagy birodalom késői kultúrájában nyílt meg hirtelen a reménykedés ege, és tűnt úgy, hogy van értelme az utópiának, a művészet és a szellem erejével meg lehet változtatni a világot? Melyek voltak e rövid ébren álmodásnak és a rákövetkező hosszú, keserves kijózanodásnak a stációi, amelyekről e művek tanúskodnak?” Az első mondat intellektuálisan elegáns. A csillagóra emlegetésével Stefan Zweig immár személyesen is megjelenik, és megadja a távlatot a következő mondatokhoz. A birodalmak halálával a konkrét történelem körébe lépünk, a reménykedés ege már a materiális történelemmel egyenértékű nagy sorsköltészet kozmoszára nyílik. És vajon hányszor kezdte újra azóta is a kreatív ember, hogy költészettel és humanizmussal megpróbálja átformálni a világot? Sármány Ilona könyve erről a drámáról is szól. Az ő metaforájához igazodva: a XX. század egyik szellemi stációjáról. A következő fejezetekben tökéletesen sikerül neki a megjelenítés.

Secession – Wien

A bevezető tanulmány húsz oldalon foglalja össze a korszak meghatározó elveinek, személyiségeinek, fórumainak, szellemi határainak és keresztútjainak történetét. Érzékeny, pontos, átfogó elemzés. És valahol művészien mélyen, a teljességet nyújtja. Mert az előző századforduló értékválságtól, a rend és fejlődés látszatától és a széthullás drámájától gyötört Bécse mögött feltűnik a spanyol-barokk Bécs. Barokkos az a szellemi pazarlás ugyanis, ahogyan Sármány Ilona kezeli az anyagát. Csupán egyetlen példa: „Az elméleti irányító szerepét zajosan alakító Hermann Bahr” egymondatos portréja egy máig élő jelenséget nevez meg, egyszerre mutatva annak súlyát és teatralitásában megnyilvánuló groteszkségét. Ezt követően Hermann Bahr tárgyszerű és igazságos értékelést kap, de az első mondatban egy egész irodalomszociológiai esszé van eltemetve.

Alkotáspszichológiai elemzésnek kiváló; konkrét történelmi helyzet és művészi igazság, művészi gyakorlat és társadalmi realitás a polgári világban föloldhatatlan ellentétének bonyolult mechanizmusa bomlik ki Gustav Klimt a bécsi egyetem számára készült fakultásképeinek történetéből. A bemutatás esztétikailag korrekt, emberileg igazságos. Klimt, a Secession vezéralakja megbízást kap a bécsi egyetemtől a fakultások szellemét megjelenítő három pannó elkészítésére. 1900 márciusában a Secession 7. kiállításán mutatja be az első festményt, a Filozófiát. „A festmény filozófiai üzenetét nem lehetett félreérteni: a jelképek nyelvén érzékeltette az ember magányát és nyomorúságát. Schopenhauer és Nietzsche álltak mögötte, az irracionalizmus keserű világképe.” Sármány Ilona pontosan mutat rá: Klimt a kor pozitivista tudományos világképének dobott kesztyűt, annak üzent hadat, határozottan, korszakos tehetséggel és nagyon csekély diplomáciai bölcsességgel, 83 bécsi professzor azonnali elutasító reakcióját, sőt tiltakozását kiváltva. Sármány Ilona finom mondattal fűzi tovább a cselekményt: „A makacs művész nem tanult a leckéből [kiemelés tőlem – M.G.] és egy évvel később bemutatta a Medicínát, az Orvostudományt. A szenvedéstől, betegségtől sújtott, sodródó emberáradat aligha kaphat védelmet Hügieiától, a rideg istennőtől.” A kép méltatását tényközlő mondat követi, amely arról tudósít, hogy ezt követően Klimt professzori kinevezését a képzőművészeti akadémiáról másodszor is visszautasították. Az 1904-es Jogtudományt a megváltozott társadalmi-közéleti erőtérben az egyetem már gond és aggály nélkül utasíthatja vissza. „Balsorsú remekművek” – ez a jelzős szerkezet érzékelteti a dráma lényegét. Az igazi drámát. A jó drámát, amelyben mindenkinek igaza van. Igaza van Klimtnek, aki a lángelme érzékenységével megfestette az értékkáosz rémképeit, és igazuk van a professzoroknak, akik nem tűrik, hogy az ő racionális világképüket kétségbe vonják, nem tűrik, hogy valaki, bármily kivételes alkotóképesség birtokában kétségbe vonja tudományos és pedagógiai munkájuk értelmét. A valóságos dráma mutatja meg sokoldalúan a kort, az vall a világról, amelyet hordoz és megjelenít.

A főszöveget 48 kép, és a hozzájuk fűzött miniesszék követik. Ezek révén nyerhetünk betekintést Hans Makart, Anton Romako, Theodor Hörmann, Karl Moll, Wilhelm List, Adolf Böhm, Ferdinand Andri, Erich Mallina, Kolo Moser, Ernst Stöhr, Otto Friedrich, Carl Otto Czeschka, Gustav Klimt, Richard Gerstl, Arnold Schönberg, Oskar Kokoschka és Egon Schiele művészetének egy-egy aspektusába. Mesterien tömör, finom elemzések, gazdag kulturális referenciarendszerrel. Kettőt emelek ki közülük, amelyek számomra fontosak voltak. Az egyik Richard Gerstl Nevető önarcképének értelmezése. A tragikus sorsú festő öngyilkossága előtt, a világtól való búcsújaként alkotta meg ezt a „rángó-remegő lelki kínlódást sugalló, barbár plaszticitású” festményt. A miniesszé utolsó mondata: „Alig tudunk szabadulni e baljósan nevető, csillogó szemű, tébolyodott, torokszorító közvetlenséggel megjelenített képnek a hatásától.” Szép mondat. Fájó mondat. Kifelé visz a kétségbeesés világából, tehát életigenlő mondat is. Tartalmazza ugyanis a szabadulás mozzanatát. A szabadulás után pedig kapcsolódhat hozzá a személyes tapasztalat. Egy, hangsúlyozom, rendkívül igényes kortárs Bécs útikönyv Gerstl önarcképével ajánlja a képet őrző bécsi múzeumot. Szabadulás és utóélet – mindenki elgondolkodhat a fájdalom történelmi útjáról a fájdalmakat és szabadulásokat dajkáló elmúlt évszázadunkban.

Másik választásom Oskar Kokoschka Szélmenyasszony (A vihar) című festménye, amely a művész és Alma Mahler szenvedélyes, életre szóló hatású, törvényszerűen széthulló szerelmének állít emléket. Sármány Ilona először arról ír, hogy Kokoschka képeit „rejtett jelentésárnyalatokkal gazdagítja”, s ezt a „tudatos hagyományőrzés” jegyében teszi. Amely egyébként minden valóságos és érvényes művészet egyik alappillére. A hagyomány hívó szava vezeti be a szaktudományos utalást: „Ernst Gombrich a dantei szerelmespárhoz, Paolóhoz és Francescához hasonlította a holdsütötte éjszakán viharos tengeren sodródó szerelmespárt.” A kép érzékletes leírása következik, majd visszatér az elemzésben Paolo és Francesca alakja, „szerelmük szüntelen vágyakozás, amíg a pokol forgószele röpíti őket, az idők végezetéig”. Érzékeny mondat, éppen mert nem gépies utalás az Inferno V. énekére. Kokoschka képéből ugyanis hiányzik a dantei szituáció egyetlen nagyon lényeges eleme, a szenvedők némelyikének káromló indulata. Francesca da Rimini csak a fájdalom és emlékezés hangján szól. Az ő gyötrelmének nincs közvetlen, személyes teológiai dimenziója. Kokoschka sebektől borított teste is arról a személyességében egyetemes kínról ad számot, amelyet modern képzőművészeti nyelven megjelenít. Így Sármány Ilona reflexiója sem egyszerűen esztétikai elemzés, korrekt filológiai háttérrel, hanem mérlegre tétel az élet egészében. Gyönyörű levezetés.

A kötet záró részéhez illeszkedik az új szövegréteg: „A bécsi századvég változó kontextusban”. A „Secession tágabb hátterét” idézi, olyan problémákat elemezve, amelyek 1986-ban még nem voltak elmondhatók. Ugyanakkor immár a mai kor feladatait, erkölcsi követelményeit, a polgári magyar szellemi hagyomány kiépítésének új aspektusait is felvázolja. Nagyon lényeges, húsba vágó elemzések olvashatók itt. Fontos, hogy a műelemzések után kerültek, nem olvadnak velük egységbe, mert ez már a művészetnek az a társadalmi élete, amely a szociális determinizmusnak nem elemző, hanem cselekvő oldalát ragadja meg. Fontos. Okos. Gondolatébresztő fejtegetésekkel ér véget a szellemi találkozás.

Az igényes album Nagy András tervezői munkáját dicséri.

Az életben eljön a pillanat, amikor az ember fölött már nincs semmi, csak az ég, a magas ég; nem derült, de mégis mérhetetlenül magas, és szürke felhők úsznak rajta csöndesen. A csönd és nyugalom órája ez, valóban. És jó, hogy ezen az órán olyan könyv is él az ember emlékezetében, mint amilyen Sármány Ilonáé.

Bilik társaságában üldögélünk a Bárka Stúdiójában, az ülőhelyeken ugyanis minden nézőt egy-egy éjjeliedény fogad. Láthatóan van, akit mulattat, szórakoztat e nem szokványos színházi szituáció, van, aki kényelmetlenül érzi magát benne (arrébb toszogatja, maga mögé rejti, lábához rakja, vagy épp lányos zavarában ölébe veszi a neki rendelt fehér edénykét). Mindenesetre meg kell barátkoznunk a helyzettel, mert az csak „fokozódik”: a későbbiekben a színészek arra buzdítanak bennünket, hogy használjuk is az alkalmatosságot, közös játékra – fekáliatermelésre invitálnak transzparensekkel, személyre szóló rábeszéléssel. Aki tehát kényelmetlenül érezte magát, az még inkább feszeng, aki szórakozott, az még inkább derül.

Nem elég azonban a néző színpadi kellékekkel való bevonása, az előadás úgy harmadánál meg is mozgatnak bennünket: a díszleten keresztül kell „felemelkednünk” a színészeket követve a Bárka Cseh Tamás Termébe, az előadás következő színhelyére, a mennybe.

A „szaros” földről az egekbe – bár némiképp nyaktörő a korlát nélküli lépcső – meglepően könnyen jutunk. (Mint fent kiderül, egy repülőgép fedélzetén utazunk.) Ám ha egy egész embersereg ilyen könnyedén juthat az istenek elé, akkor érthetetlen, minek az első felvonás nagy hajcihője, az egekbe emelő ganajtúró bogár erőn felüli szarral táplálása.

Szalma Tamás, Kéri Kitty, Gere Dénes Ákos, Meszléry Judit és Benczédi Sándor

Más szempontból sem átgondolt és következetes a nézők mozgatása, játékba vonása – nem tisztázott, milyen szerepet is töltünk be az előadásban: szimpla nézők vagyunk, vagy szereplők mi magunk is, netán e különös helyre tévedt idegenek, akiknek most mesélik el a történteket.

A szándék persze az, hogy mindenféle értelemben (konkrétan és átvitt értelemben is) felrázzanak nézői „passzivitásunkból”, tettre sarkalljanak.

Merthogy elég volt már! Elég a korrupció, a hazugságok, a demagógia, az immoralitás, a kiskirálykodás, a korlátlan sikkasztás és a társadalmi igazságtalanságok időszakából.

Az erős társadalomkritikát megfogalmazó és teljhatalmú politikusokat, vezetőket támadó vígjáték egy társadalmi válság görbe tükrét adja. Arisztophanész Béke című szarkasztikus, szókimondó vígjátékát választották az alkotók mindehhez alapanyagul, ennek történetvázát és szellemiségét parafrazeálták a XXI. századi Magyarországra. Annyi különbséggel, hogy itt – béke lévén – nem az eltűnt békét, hanem az eltűnt igazságot próbálják lehozni az égből.

Az éles politikai szatírának szánt mű azonban igen szolid mondandóval szolgál.

Kokan Mladenović és Gyarmati Kata egy közelről ismert közhangulatot festenek fel a drámában, és revelációként mondanak ki olyan alapigazságokat, amiket e nélkül is meglehetősen alaposan ismerünk, mindehhez viszont gondolatilag nem tesznek hozzá semmit. Klisékből építkeznek, mélyebb összefüggések feltárása nélkül, demagógiává degradálva azt, ami egyébként nem az. A darab szellemessége, humora is soványka és él nélküli.

Így ez az igencsak húsba vágó témát feldolgozó politikai színház nem több egy különleges színfoltnál a színházi palettán. Érdekes este minden érdek nélkül, amelyben egy fontos darab és előadás lehetősége van fájón elvesztegetve.

Kéri Kitty, Szalma Tamás és Gere Dénes Ákos (fotók: Melczer Zsolt)

Pedig szimpatikus vállalkozás, fontos vállalás a színház részéről e versben elbeszélt kortárs politikai farce bemutatása, mert azt mutatja, lényegesnek tartják a sok tekintetben Piscatort idéző közéleti dráma színházi létét, ami pedig ritka, akár Arisztophanész a magyar színpadokon.

A megvalósítás ráadásul jobb is, mint az átiratként született mű, köszönhetően a színészeknek, valamint a díszlet- és jelmeztervezőnek (Marija Kalabicnak és Marina Sremacnak).

Minden tisztelet a színészeké, akik kellő odaadással és energiával állnak e kortárs dráma mellé, s tehetségüket maximálisan beleadva szolgálják az előadást. Varjú Olga (mindent túlélő ősanya), Szorcsik Kriszta (kelekótya Athéné), Kálid Artúr (szolgalelkű, gyáva Káosz), Gados Béla (józan kisember), Ilyés Róbert (elszánt bányász), Varga Anikó (melegszívű kurtizán), és mindenekelőtt Nagypál Gábor (gátlástalan, cinikus Hermész) minden tőle telhetőt megtesz. Rajtuk igazán nem múlik, csapatmunkájuk pedig most is példamutató.

A díszletre sem lehet panasz. A Nemzeti Múzeumnál tartott ősbemutatót Kalabic zökkenőmentesen transzponálta a Bárka tereibe. A kamaratermi berendezés a különböző gépezeteivel Übü-szerűen utópisztikus és a részletekig kidolgozott; a mennybéli díszlet a maga festett egével, oszlopsorával látványos, ironikus, praktikus és nagyvonalú. A ganajtúró bogár színre álmodása pedig felettébb ötletes.

Marik Noémi

Bilik társaságában üldögélünk a Bárka Stúdiójában, az ülőhelyeken ugyanis minden nézőt egy-egy éjjeliedény fogad. Láthatóan van, akit mulattat, szórakoztat e nem szokványos színházi szituáció, van, aki kényelmetlenül érzi magát benne (arrébb toszogatja, maga mögé rejti, lábához rakja, vagy épp lányos zavarában ölébe veszi a neki rendelt fehér edénykét). Mindenesetre meg kell barátkoznunk a helyzettel, mert az csak „fokozódik”: a későbbiekben a színészek arra buzdítanak bennünket, hogy használjuk is az alkalmatosságot, közös játékra – fekáliatermelésre invitálnak transzparensekkel, személyre szóló rábeszéléssel. Aki tehát kényelmetlenül érezte magát, az még inkább feszeng, aki szórakozott, az még inkább derül.

Nem elég azonban a néző színpadi kellékekkel való bevonása, az előadás úgy harmadánál meg is mozgatnak bennünket: a díszleten keresztül kell „felemelkednünk” a színészeket követve a Bárka Cseh Tamás Termébe, az előadás következő színhelyére, a mennybe.

A „szaros” földről az egekbe – bár némiképp nyaktörő a korlát nélküli lépcső – meglepően könnyen jutunk. (Mint fent kiderül, egy repülőgép fedélzetén utazunk.) Ám ha egy egész embersereg ilyen könnyedén juthat az istenek elé, akkor érthetetlen, minek az első felvonás nagy hajcihője, az egekbe emelő ganajtúró bogár erőn felüli szarral táplálása.

Gados Béla, Dévai Balázs, Szorcsik Kriszta, Varjú Olga (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Más szempontból sem átgondolt és következetes a nézők mozgatása, játékba vonása – nem tisztázott, milyen szerepet is töltünk be az előadásban: szimpla nézők vagyunk, vagy szereplők mi magunk is, netán e különös helyre tévedt idegenek, akiknek most mesélik el a történteket.

A szándék persze az, hogy mindenféle értelemben (konkrétan és átvitt értelemben is) felrázzanak nézői „passzivitásunkból”, tettre sarkalljanak.

Merthogy elég volt már! Elég a korrupció, a hazugságok, a demagógia, az immoralitás, a kiskirálykodás, a korlátlan sikkasztás és a társadalmi igazságtalanságok időszakából.

Az erős társadalomkritikát megfogalmazó és teljhatalmú politikusokat, vezetőket támadó vígjáték egy társadalmi válság görbe tükrét adja. Arisztophanész Béke című szarkasztikus, szókimondó vígjátékát választották az alkotók mindehhez alapanyagul, ennek történetvázát és szellemiségét parafrazeálták a XXI. századi Magyarországra. Annyi különbséggel, hogy itt – béke lévén – nem az eltűnt békét, hanem az eltűnt igazságot próbálják lehozni az égből.

Az éles politikai szatírának szánt mű azonban igen szolid mondandóval szolgál.

Kokan Mladenović és Gyarmati Kata egy közelről ismert közhangulatot festenek fel a drámában, és revelációként mondanak ki olyan alapigazságokat, amiket e nélkül is meglehetősen alaposan ismerünk, mindehhez viszont gondolatilag nem tesznek hozzá semmit. Klisékből építkeznek, mélyebb összefüggések feltárása nélkül, demagógiává degradálva azt, ami egyébként nem az. A darab szellemessége, humora is soványka és él nélküli.

Így ez az igencsak húsba vágó témát feldolgozó politikai színház nem több egy különleges színfoltnál a színházi palettán. Érdekes este minden érdek nélkül, amelyben egy fontos darab és előadás lehetősége van fájón elvesztegetve.

Pedig szimpatikus vállalkozás, fontos vállalás a színház részéről e versben elbeszélt kortárs politikai farce bemutatása, mert azt mutatja, lényegesnek tartják a sok tekintetben Piscatort idéző közéleti dráma színházi létét, ami pedig ritka, akár Arisztophanész a magyar színpadokon.

A megvalósítás ráadásul jobb is, mint az átiratként született mű, köszönhetően a színészeknek, valamint a díszlet- és jelmeztervezőnek (Marija Kalabicnak és Marina Sremacnak).

Minden tisztelet a színészeké, akik kellő odaadással és energiával állnak e kortárs dráma mellé, s tehetségüket maximálisan beleadva szolgálják az előadást. Varjú Olga (mindent túlélő ősanya), Szorcsik Kriszta (kelekótya Athéné), Kálid Artúr (szolgalelkű, gyáva Káosz), Gados Béla (józan kisember), Ilyés Róbert (elszánt bányász), Varga Anikó (melegszívű kurtizán), és mindenekelőtt Nagypál Gábor (gátlástalan, cinikus Hermész) minden tőle telhetőt megtesz. Rajtuk igazán nem múlik, csapatmunkájuk pedig most is példamutató.

A díszletre sem lehet panasz. A Nemzeti Múzeumnál tartott ősbemutatót Kalabic zökkenőmentesen transzponálta a Bárka tereibe. A kamaratermi berendezés a különböző gépezeteivel Übü-szerűen utópisztikus és a részletekig kidolgozott; a mennybéli díszlet a maga festett egével, oszlopsorával látványos, ironikus, praktikus és nagyvonalú. A ganajtúró bogár színre álmodása pedig felettébb ötletes.

Marik Noémi

Corionalus római nemes, konzul, politikai főmufti. De lehetne akár magyar is. A római nép és vezére közötti konfliktus létrejöhetne akár itt és most is. ShakespeareCoriolanusa lehetne akár Korijolánusz is. A HoppArt előadásának beszédes címe a rendezői koncepció lényegét sűríti magába: Polgár Csaba és színészei a ma nyelvén beszélnek a Shakespeare-darab ma is aktuális társadalmi problémáiról.

Az előadás ragaszkodik a Coriolanus történetéhez, de a darab szövege jelentős átalakuláson ment át. Gáspár Ildikó és Bánki Gergely vágott, átírt, beleírt, így könnyedebbé, maibbá tette a szöveget. Shakespeare figuráit alapvetően mai köznyelven beszéltetik, aminek köszönhetően a történet rögtön a közönség közelébe férkőzik. Sőt, be is vonja: a szereplők többször kiszólnak a nézők alkotta római polgárok tömegéhez. Felszólítják, hogy gondolkodjon! A néző pedig rögtön párhuzamot fedez fel az előadásban megjelenő és a maga körül tapasztalható társadalmi problémák között.

Herczeg Tamás, Drága Diána, Friedenthal Zoltán, Takács Nóra Diána és Máthé Zsolt) (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Korijolánusz alapkonfliktusa örök életű és jobbára feloldhatatlan: a hatalomtól megbódult vezér nemtörődömsége felbőszíti a nyomorgó népet, amely fellázad és mindenáron ki akarja harcolni, ami neki jár. Persze nézőként, hiszen mi is a „nép” vagyunk, gondolkodás nélkül a lázadozóknak adnánk igazat, Shakespeare esetében azonban nem ennyire egyszerű a képlet. A viszályt kiváltó okok, a figurák közötti viszonyok és a konfliktus megoldására használt eszközök árnyalják a felek vétkét vagy épp igazát. Korijolánusz (Friedenthal Zoltán) kívül-belül anyja (Takács Nóra Diána) mesterműve. Volumnia már az aprócska Korijolánuszban elültette a hatalomvágyat, veszíteni nem hajlandó vezérszellemet faragott belőle. Soha nem bánta volna, ha fia elesik egy harcban, hiszen a hazáért ontott vérét dicsőség övezné. Az anya gondolkodásmódja ott hibádzik, hogy törtetése nem ismer határokat. Takács Nóra Diána határozott, domináns, olykor manipulatív anyát játszik, aki mindent megtesz pici fia nimbuszának emeléséért. A baj csak az, hogy anyu pici fia gőgös, egoista, hirtelen haragú senkiházi, akinek legfőbb gondja, hogy folyton maga után cipelje a reflektort, nehogy dicsfény nélkül maradjon. A pöffeszkedésen túl semmire nem hajlandó. Ezért anyu vágya, hogy fia konzullá legyen, csak ideig-óráig teljesül.

Korijolánusz fűt-fát ígér a népnek. A pillanatok alatt megvesztegethető polgárok (BaksaImre, Bánki Gergely, Földi Ádám) már-már érzik orrukban a friss kenyér illatát, szájukban a sör és az olajbogyó ízét, ezért rá voksolnak. Amilyen gyorsan meggyőzte őket Korijolánusz, oly szélsebesen gyakorol rájuk hatást a néptribunusok (Herczeg Tamás, Szilágyi Katalin) véleménye is. Egy nap sem telik el, és a nép kénytelen szembesülni saját naivitásával és Korijolánusz nemtörődömségével, ezért gyors ütemben kituszkolja őt Rómából.

A gerinctelenség és alakoskodás azonban itt nem ér véget. Csúnyán tovább gyűrűzik. Korijolánusz legnagyobb ellensége, Aufidius (Terhes Sándor) mellé szegődve bosszút esküszik, de anyja könyörgése hamar meglágyítja szívét. Egy röpke pillanat alatt a rómaiak árulójából a volszkok árulójává lesz, amiért halállal kell fizetnie. Korijolánusz volt a konfliktus nemzője, így hát halálával a viszályok elvileg megszűnhetnének. Az utóíz azonban keserű. Az áruló meghalt ugyan, de szétzilált, problémákkal teli társaságot hagyott maga mögött. Aufidiust, egy felemás ellenséget, aki továbbra is Korijolánusz árnyékában fog maradni. Cominiust (Barabás Richard) és Meneniust (Máthé Zsolt), akik pusztán elméleteket gyártanak a helyes útról, a jó vezetésről, de nem cselekszenek. Egy anyát, akinek minden vágya, törekvése értelmetlenné vált. Egy feleséget (Drága Diána), akinek eddigi életét a férje halálától való félelem határozta meg. Hátrahagyott továbbá elégedetlen, zsibongó polgárokat és az őket eredménytelenül képviselő néptribunusokat. Az előadás így magában hordozza a felvetett társadalmi problémák továbbélését, jövőbeni aktualitását is.

A történet időszerűsége mellett a Korijolánusz esetében kulcsfontosságú a forma. Polgár Csaba a színészekből építkező előadást hozott létre, hiszen majdnem üres térbe helyezte Shakespeare figuráit. A színészek néhány szék, egy veder, egy páncélszekrény és egy hűtőláda segítségével jelenítik meg az utcát, a Capitoliumot, és játsszák el a harcot, a konzullá választást vagy épp a feldúlt polgárok tömegét. A rendező és a színészek találékonysága azonban kimeríthetetlen – az előadást teletűzdelik apró játékokkal. Ennek legszebb példája Korijolánusz és Aufidius összecsapása, amit Friedenthal Zoltán és Terhes Sándor kardozás helyett pofonok sokaságával játszik el. Korijolánusz minden egyes pofonja csőbe húzza Aufidiust. A volszk vezér hiába próbálja lereagálni a római pofmester kezét, lassú ahhoz, hogy ne az ő arcán csattanjon a jelenet összes pofonja. Ezek az apró, szellemes ötletek játéklehetőségek egész sorát nyújtják a színészeknek, akik ezeket a lehető legteljesebben kihasználják. Játékuk őszinte, nevettető, szellemes és gyakran ironikus.

A történésekkel és az egyes figurákkal (Korijolánusz, Volumnia) szembeni irónia legerőteljesebben a dalokban jelenik meg. Shakespeare történetét olykor Monteverdi és Schubert egyházi művei, néha pedig popslágerek szakítják meg. A dalok szövege és az éneklés módja (Takács Nóra Diána például az egyik dal érzelmi intenzitását fokozandó egyszer csak átvált metálba) is ironikus látásmódról árulkodik. A zene e konkrét funkcióján túl ismét nem lehet eléggé hangsúlyozni az előadásban megmutatkozó színészi energiákat s a zenei teljesítményt, az „összhangzatot”. A HoppArt Korijolánusza mindenekelőtt azért tud élménnyé válni, mert a színészek arcán, gesztusain, hangján mindvégig a játék és a zene öröme érződik. És mivel őszintén beszélnek fontos és aktuális problémákról, képesek a történetet a nézőhöz is egészen közel hozni.

MÁRTON IMOLA