1990. május végi vasárnap színésznővel ebédeltem, este egy másikkal vacsoráltam. Mindketten fiatalok. Ha színésznők valóban: azok is maradnak. Egyikük évtizedek óta fiatal. A másik akkor kezdte harcát a fiatalon maradásért. Madridban élt egyikük, Los Angelesben a másik. Egészségügyi reparatúrára jött az egyik, amerikai filmet forgatni idehaza a másik.

Mindkettő magyar színész.

Spanyolországban magyar egyikük, a másik az Egyesült Államokban.

Muráti Lili volt ebédpartnerem, Bánfalvi Ági került vacsorára. Muráti friss ismeretség: Mezey Mária férje, Lelbach János (névjegye szerint: nyugdíjas földbirtokos) szervezett össze bennünket a Fenyves étteremben, felteszem: Muráti szorgalmazására. Bánfalvival régi rokonszenvünket melegítettük fel a kihűlt sülthöz.

Muráti finom, elmés, színes, önironikus. Bánfalvi csupa érdeklődés, és csipetnyit sem érezni rajta, hogy évtizede a tengeren túl igyekszik hírnevet verni magának, mivel idehaza beleunt a színházi taposómalom vásott kényszerébe, nekilódult szerencsét próbálni az Óperencián túlra.

Muráti nem kalandvágyból ment világgá. Politikai emigránsként szedte a lábát. Mondtak rá azután kígyót-békát. Magam abban a tudásban nőttem fel, hogy a rúzsos szájú színésznő véresszájú uszító volt. Idővel beleásva magam a két háború közötti színháztörténetbe, kiderült: Murátinak nincsen bűne, ha földre szállt angyalnak nehezen mondható is. Politikai vétséget, pláne bűnt, el nem követett. Megvolt a magához való esze. Szelíd galambocskának senki sem láthatta őt. Foggal-körömmel, könyökkel haladt előre színi pályáján. Mindenekelőtt tehetséggel. Legmegátalkodottabb ellenségei sem vonták soha kétségbe erős színészi képességeit. Lázas életre tudta mindig kelteni a legpapirosbaholtabb fűzfaszerzői szavakat, hogy vért ömlesztett a tinta helyébe.

Politizált? Nem. De játszott az ország német megszállása után. Más országokban ez mindenképpen kollaborálásnak ítéltetett.

Egyetlen alkalommal láttam színpadon. Többnyire filmen. És a televízió két riportműsorában. Az egyiket Kolozsi Béla készítette. Két estén át sugározták. A másikban Vitray Tamás beszélgetett Murátival a felvevőgép előtt, és sosem játszották le, mert egy okos éber betiltandónak ítélte merő óvatosságból.

Bánfalvi egy Mikszáth-műből dramatizált filmforgatókönyvemben kapta első filmszerepét, a Kísértet Lublón címűben. A sikeres színésznő azután kiköltözött, nem budai villába, ó, nem, hanem a békásmegyeri lakótelepre. Onnan bumlizott HÉV-vel a Vígszínházba játszani, míg bele nem fáradt, elment Amerikába, kockázatosabb életmódért.

Muráti ült barna, széles karimájú kalapban. Bánfalvi majdnem albínóra szőkült hajjal. Kedvesek, okosak, mulatságosak. Könnyeiket letakarják. Múltbelieket is. Jelenlegi keserveiket is. Két eladósorban levő színésznő. Nem partira lesnek, rolléra ácsingóznak. Szerepre. Újra. Jóra. Teszem föl: magyarul beszélőre. Az ilyen eladósorban lévő színésznő mennyi csalafinta tettetést mutat, mennyit mórikál kedvesen, magát kedvezőbb színben feltüntetendő. Jó benyomást igyekszik kelteni boldog-boldogtalanban, mivel színházak és filmkészítő üzemek táján nem tudhatni előre, kinek a szava nyomatékára kapja meg a színésznő a vágyott szerepet. Vágyottat? Szerepet. Mindegy milyent.

Muráti Lilinél semmi nem igaz. Nem úgy hívták. Nem akkor született. Nem attól született. Nem azt csinálta az árpádsávos-karszalagos időkben, mint ráfogták. Nem akkor ment el Magyarországról, és nem úgy ment el, miként hírlett róla. Férje, Vaszary János – a színházi ember és színházcsináló, utó-Molnár Ferenc, jól csúszó darabok kieszelője, forgatókönyvíró és mozirendező – alapos terep- és jellemismerettel a Hazudós Lány szerepeit írta feleségének szériában. Muráti Lili élete merő bújócska. Sosem mondott igazat. De mindig őszintén és mély hittel tódított. Igazat magáról és a világról csakis szerepeiben mondott. Színpadon és fölvevőgép előtt. Szerepekben elbújva őszintén és teljes mélységében tárulkozott föl. Negyvenes évekbeli népszerűsége és hosszúra nyúlt emigrációját is átvészelő színészi utóélete a bizonyság rá: a nézők, akik a nézőtéri sötétekben világosabban látnak, mint hivatalból okosok napvilágnál, tévedhetetlenül fogták a tőle kapott hullámokat. Kiérezték nyilvános szerepléseiből az odaadó művészi igazmondást, a tehetség fókuszában összegyűjtött emberi és társadalmi sugarakat. Megértették. Szerették. Szívükbe zárták. Szeretetükkel őrizték.

1999. július 22-én 85 éves születésnapját ünnepelte. Amióta Szegeden leégett az anyakönyveket őrző hivatal, azóta egyáltalán nem valószínű, hogy ennyi valóban, de egyre megy, hiszen sokkal kevesebbnek hat. Nemcsak azért, mert a tehetség és a szakadatlan művészi munka ahelyett, hogy elnyűné az embert: konzervál. Fiatalnak tart meg az esténkénti elölről kezdés képessége, a mindig fűtött megnyilatkozási kazán forrponton tartása.

Nagy színésznő volt. Játékos, rejtekező természet.

Elnökkisasszony (1935)

A legravaszabb módját találta ki a titkolózásnak: a nyilvánosság elé menekült. Megnyitotta idegrendszerét, emberismereteit, nemiségét, vágyait és vágyainak hiányát. Játékká párolt mindent. Még a halála is derűt vált ki. A Magyar Távirati Iroda kiadott jelentése szerint a Madridban elhunyt Muráti jó ideje 78 évesnek vallotta magát. Régen lehetett már, hogy 78-nak füllentette magát. Amikor az Uránia moziban ünnepelték 90. születésnapját 2002 szeptemberében, az útlevelében 93 évesnek tüntették fel a spanyol hatóságok. Mikor született valójában, senki sem tudta szavahihetően. Legkevésbé ő maga, annyiszor mondott annyifélét. Kezére játszott mindig a szerencse. Szülővárosának, Szegednek megsemmisült az anyakönyvi hivatala. Ellenőrizhetetlenné vált a születés ideje. Tolnay Klári szerint az iratok elégése nem is életkorát tekintve okozott Murátinak örömöt, hanem mert teljesen elkenhető maradt a feltételezés, hogy vér szerinti apja egy Lévai nevű zsidó ügyvéd volt.

Mindegy, mikor született. A 90. születésnap alkalmával alaposan megkínozta az újságírókat, televíziós riportereket: azt értett meg, azt hallott meg, amit ő akart. Arra válaszolt, amihez kedve volt. Ha butaságot kérdeztek tőle felkészületlenül: elengedte a füle mellett. Semmi sem mutatott arra, hogy romlott volna a memóriája. Szabatosan fogalmazott. Tudta, mit akar mondani, és mit nem akar elmondani. Nem lehetett zavarba hozni.

Irigylésre méltóan tiszta aggyal ravaszul kifogott azokon, akik bogaras vénasszonynak hitték. Az elkésetten megünnepeltetett 90. születésnapon egyetlen aggasztó jel mutatott a most bekövetkezőre: megjelentek mellette a rokonok, az örökségre vadászók. Rajtuk is kifogott. A nyugdíját fölvehették helyette, de az ékszereit zálogba tette. És nem mondta meg, hova lettek a zálogcédulák. Akár egy Vaszary-vígjátékban. Ha van túlvilág, jól szórakozik a hoppon maradtakon és az életkorával bajlódó újságírókon. Annyi buta újságíróval volt dolga a világban, hogy kitalálta legbájosabb játékát gügyén kérdezők elhárítására. Úgy tett, mintha siket volna. Nem értené a kérdést. És csak az értelmes kérdéseket volt hajlandó meghallani. A Ferihegyi repülőtéren Albert Györgyi várta, mögötte televíziós kamera. Meghatottságában ügyetlent kérdezett Murátitól, pedig nem volt szokása. Lili mámikaként eleresztette füle mellett a kérdést. Mestere volt az újságírók bohóccá tevésének is. A színészélet sokfelől támadottságának mesteri parírozója volt.

Ismerkedési ebédünk alkalmával méltatlankodott: – Miket összeírtak idehaza rólam az újságírók. Az egyik leírta, hogy amikor Karádyt leszerződtette a Víg, és először belépett a színészbüfébe, megdermedt a levegő. Állítólag én átmentem a helyiségen, megálltam Karády előtt, és azt mondtam: – Hallom, drágám, meleg vagy! Mire Karády azt felelte: – Hallom, drágám, te is!

Muráti kis fátyolos barna kalapja alól csillogó szemmel rám nézett, mit szólok ehhez.

– Tudom, ezt én írtam.

Szeme nem rebbent. – Hirtelen nagyon meleg lett. Azt hiszem, túlzás volt ezt a kosztümöt felvennem… és máris másról beszéltünk nagy lélekjelenléttel.
Szellemes társalgó, szellemes társalgási színésznő volt. A színpadon és a mozivásznon olyan volt, akár az élet. Életét mindvégig úgy fogta föl, mintha egy-egy bulvárvígjáték jelenetét játszaná. Akár olyant, amilyent első férje, Vaszary János mesterkedett számára nagy szerzői kézügyességgel, színpadismerettel és a nézőlélektan bőséges ismeretében.
Muráti Lili anyakönyvi bejegyzés szerint Muráti Theodora (Nagyvárad, 1914. július 22. – Madrid, 2003. április 17.) Muráti Frigyes lotharingiai francia apja neve, anyja: Széll Auguszta.

A szegedi Árpádházi Szent Erzsébet leánygimnáziumba járt egy ideig. Az 1909-ben született Mezey Mária azt állította: Muráti Lili a szegedi Szent Erzsébet gimnáziumban kettővel alatta járt. Mezey Mária 1928-ban érettségizett, Muráti Lili ezek szerint 1930-ban. Két évvel fiatalabb Mezey Máriánál, aki 1909-ben született. De természetesen ő sem az igazi születési évet adta meg. Utasítottak a Népszabadságban felköszönteni, leírtam, hogy „Köszöntjük Mezei Máriát hatvanadik születésnapja alkalmából, amikor hatvanhárom éves”. Szokásommal ellentétben feltelefonoztam, beolvastam néki a cikket. Jót nevetett rajta. Tudta, hogy olcsón úszta meg.

A spanyol Wikipédiában Lilí Muratiról áll: (Nagyvárad, 1911 – † Madrid, 16 de abril de 2003.).

Eszerint 16 éves lett volna, amikor Zilahy El pájaro de fuego (Tűzmadár) darabjában kitör. 16 éves. Hozzá: adó. A művésznő magánéleti mutatványaként sosem volt tudható, hány éves éppenséggel. Az útlevelét még sok csomaggal megterhelten sem adta ki sosem kezéből, avatatlan kézbe ne kerüljön. A hivatalos iratban is akadt némi huncutság a születés évét illetően. A titkolózó eljárás Muráti játékos magánöröme volt. Letagadni korából értelmetlen volt. Mindvégig kevesebbet mutatott a valóságosnál. Annyinak nézett ki, amennyinek akart látszani. Igazi duplabukfenc lett volna, ha tízzel többet vall be a valóságosnál. A megbízhatóan pedáns német filmfilológus, Karlheinz Wendtland nem minden iróniától mentesen úgy fogalmazott: Muráti Lili 1911-től 19l4-ig született.

Muráti Lili civil fényképe (1930-as évek)

Családi körülményeiről mesélt Pósa Zoltánnak 2002-ben: Vonaton születtem. Nem tudom, honnan indult a vonat, csak azt tudom, hogy Párizs felé futott.

Édesapám katonatiszt volt. Apám nem magyar volt. Lotharingiai franciának született. Murát volt a neve. Egyik állomáshelyről a másikra küldték szolgálatba. Amikor édesanyám áldott volt velem, szüleim éppen Bulgária felé tartottak, a sors úgy hozta, hogy Nagyváradon jöttem e világra. Amint lehetett, a szüleim továbbutaztak, elfeledkeztek az anyakönyvi kivonatról, így arról, hogy mikor születtem, nem tudok pontos dátumot mondani. A rokonaim később kiderítették, hogy valójában 1912 a helyes időpont.

„Vonaton születtem – mondja a Színházi Életnek 1935-ben a jubileumi számban. Nem tudom, hogy honnan indult a vonat, csak azt tudom, hogy Párizs felé futott.” Négyéves koráig élt – állítólag – Párizsban. Apját, Muráti Frigyest azután kinevezték a bulgáriai Listowba, a hajóállomás parancsnokává. Itt járt óvodába. Két bátyjával csavargott egész nap. Ausztriába vezényelték át apját, Brünauba. A városkával szemközt van Sinbach, a bajor határon. A gyönyörű nevelőintézetbe íratták be. Közben hazakerült Szegedre, itt végezte az elemi iskoláját. Első gimnáziumban színjeles volt. Állandóan szavalt. Minden iskolai alkalommal verseket mondott a nyilvánosság előtt. Mindaddig, amíg az iskolai ünnepélyen heves sikere nem volt, s ahogy a cirkuszban látta: csókot nem dobott a színpadról publikumának. Hívatták édesanyját. Eltiltották a további szavalástól.

Marienhöhe angolkisasszonyok intézetében végezte a harmadik gimnáziumot. Rajongva járta az iskolát, míg csak roppant szeretetében meg nem csókolta egy apáca sálját. Büntetésből öt Rosenkranzot kellett mondania. Elhatározta: Mária-nővér lesz. Minden nem lehetett egészen rendben, mert harminchárom kilóról hatvanra hízott. Már akkor rendhagyó csitri volt. A második év karácsonyán kicsábította egy kis afrikai lány társnőjét a szabad ég alá azzal az ígérettel, hogy a csillagok jelet adnak majd nekik. Este tízkor találtak rájuk. Ismét büntetést kapott. Ráadásul a csillagok semmiféle jelet nem adtak. Ekkor tizenöt éves volt. Otthagyta az intézetet. Spretti gróféknál nyaralt kis ideig. Hazafelé utaztában meghívta Münchenbe egy barátnője. Ott ragadt anélkül, hogy a hazaiakat értesítette volna. Sürgönyök jöttek-mentek, amíg ráakadtak. A barátnője és mamája levitték a hotel bárjába zokniban és matrózruhában. Élvezte a feltűnést, azt hitte, tetszést aratott megjelenésével.

Theodor rodet: Ne bízz a nőkben, andrássy Színház, 1944. Somogyvári rudolf

1935-ös mesemása: Négyéves koromig éltünk Párizsban, aztán kinevezték az apámat Listowba, Bulgáriába, a hajóállomás parancsnokának. Itt jártam óvodába és az volt a mániám, hogy szentképeket cseréltem. Később Brünauba kerültünk, Ausztriába. Ezzel a városkával szemben van Sinbach, már a bajor határon, ahol éppen gyönyörű nevelőintézet épült. Ide küldtek ki. Közben hazakerültem Szegedre, az elemibe.

A harmadik gimnázium után Marienhöhebe kerültem, intézetbe az angolkisasszonyokhoz. Tizenöt éves voltam, amikor otthagytam az intézetet, egy ideig Spretti gróféknál nyaraltam, majd hazafelé jövet, Münchenbe meghívott magához egy barátnőm. Nála maradtam, anélkül, hogy írtam volna haza. Valóságos sürgönycsata kezdődött értem. Engem pedig a barátnőm és mamája este levittek a hotel bárjába, zokniban, matrózruhában. Éreztem, hogy mindenki engem néz és azt hittem, azért, mert tetszem.

Hazajöttem Szegedre, majd feljöttem Budapestre azzal, hogy iparművésznő leszek. Ehelyett színházat tanultam.

Később is gyakran vándoroltak, talán a leghosszabb ideig Szegeden járt iskolába.

A különböző időpontokban újságírónak kivallott életrajzi adalékok némileg eltérnek a napjaink szegedi helytörténészei által rögzített tényektől.

Muráti Lilinél semmi nem igaz.

Nem akkor született.

Nem attól született.

Nem akkor férjezett és nem azzal, mint híresztelték. Faragó Baba divatszakíró 1945 novemberében, amikor Muráti erősen nincs divatban, a Színház című hetilapba bemásolja noteszének régi feljegyzései közül a Muráti riportjából kimaradtakat. A Donát utcai Muráti-palotában folyt le a beszélgetés. Két autó a ház előtt. Egyik a színésznőé, másik a férjéé.

– Igen, de a második gimnázium után a szüleim intézetbe adtak. Nem tanultam valami fényesen, ezért Németországba küldtek az angolkisasszonyokhoz, hátha ők megnevelnek. Ők ehelyett lelkendezve írták meg édesanyámnak, hogy istenáldotta színészi tehetség szunnyad bennem, így hazatérhettem immár Pestre.

Kicsikét látogatta Rákosi Szidi színésziskoláját. Szerencséjére nem végzett színiiskolát. Nem tanították meg mindarra, amit nem kell csinálnia színésznek. Sosem is kellett. Legfeljebb valamikor úgy tartották, hogy a színész olyasféléket csinál a színpadon. Murátit nem fegyelmezték arra, hogy vesse le személyiségét, amit modorosságnak neveztek volna mesterei. Hagyja el mindazt, ami egyénivé és összecserélhetetlenné teszi a több tucatnyi megjegyezhetetlen színésszel. Nem végzett színiiskolát. Kis ideig Rákosi Szidihez, a vén színi boszorkányhoz járt volna? Igaz, de Rákosi Szidi nem tanította a mesterséget. Dietrichné oktatta (mértékkel) a színészetet. Szidi mamát csupán megcsalhatatlan színi szimata vezette a tehetség, a különlegesség, az érdekes személyiség felismeréséhez. Ennél többet ritkán tehet színiiskolai mester. Odafigyel. Meglátja, amit meglátni érdemes, és diszkréten félrenéz a számtani középarányos antitalentumok esetében. Hallgat, kétértelműen dicsér, felveszi a tandíjat.

Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház megteremtője fölfedezi Murátit, amikor szereplőket keres Zilahy Lajos Tűzmadár című darabjához. Egy fiatal férfiszínész, állítólagos nagy reménysége a szakmának, meghallgatást kért Bárdostól. Mellesleg magával vitte végszavazni a kócos, furcsa kis színésznövendéket, Bárdos mindenki meglepetésére őt szerződtette.

Bárdos Artúr Művész Színháza a Folies Caprice épületében fölfedezi és tálalja a nagyérdeműnek Muráti Lilit nyitódarabjában, a Zilahy Lajos írta Tűzmadárban.

Nem 16 évesen játszotta Zilahy Tűzmadarának főszerepét. 1932-ben ő volt a modern színésznő. És 1999-ben is annak hatott. Középkorú csoroszlyákkal szemben tűzről pattant aggnő. Föllépett Kelenföldön a Karinthy Színházban. Sistergett, jóllehet meg se moccant – nem is lett volna hely a parányi térben –, mozdulatlanul is a Szentivánéji Puckjaként teleszáguldozta a színi világot. Csupa dinamizmus. Csupa élénk szellemesség. Jár az agya a színpadon. Úgy rémlik minden nézőjének, hogy akkor és ott találja meg a következő mondatot, amit persze már hetekkel előbb álmában is fújt. „Övé a szöveg” – mondják erre színházakban. Persze: nem modernebb ma, mint volt 67 éve. Csak divatos színésznő volt akkor, nem modern. Spanyolországban élt. Fél évszázadnyi évadon át hiányzott a hazai színpadokról. És ha Karinthy Mártonnak nincs annyi sütnivalója, hogy rábírja a kelenföldi vendégjátékra, nekünk nem lehetne fogalmunk róla, mennyire friss maradt a színpadon, mennyire kifogyhatatlan a csábítani akaró odaadása, milyen kiolthatatlan belőle tetszeni vágyása.

Neil Simon: A nagymama soha, karinthy Színház

Amikor a színészek elérnek egy bizonyos kort: minden megtanulhatót tudnak mesterségükről, és elmegy a kedvük a játéktól. Nincs számukra több meglepetés. Tudnak előre mindent. Kiszámítható a színházi este. Eljátszottak minden eljátszhatót. Nem maradt kielégítetlen vágyuk. Ez a színészi jóllakottság változó korban következik be. Muráti Lili ismeri ugyan szakmájának minden fortélyát, mégsem unta meg az esténkénti alant ülőket. Újra és újra ki akarta játszani a szemüket. Magával sodorni őket. Uralkodni rajtuk. Megnevettetni. Meglepni. Megríkatni. Megcsudáltatni önmagát. Nélkülözhetetlenné válni három felvonásnyi tartamra. Mondhatják: kiéhezett szerepekre, tapsra. Muráti azonban játszott az emigrációban is. Nem csak magyar klubok alkalmi fellépésein, magával vitt egykori közönségének. Játszott spanyolul. Nem kalapot árult, nem kellett telekügynökösködnie. Színész maradt idegen nyelvi közegben is. Újra megharcolta életben maradását.

Spanyol tudásáról idehaza, élete utolsó évtizedében azt állították, hogy a nyelvet kiemelkedő szépséggel beszélő színészek közé tartozott. Ezt persze nem fültanúk állították. A színikritikák elbájoltak Muráti spanyoljától. Egyik sem mulasztja el megemlíteni, mennyire kacér akcentussal beszél. Idegenes kiejtése szervesen beleépült excentrikus vígjátéki szerepeinek mesterségesen előállított színei közé.

Excentrikusnak hatott Madridban. De excentrikusan kirívó volt a pesti színpadokon is.

MOLNÁR GÁL PÉTER

Vannak zsaruk. És vannak bűnözők. S olykor a zsarukból is lesznek bűnelkövetők. Jó volna ismerni olyan statisztikákat, hogy a népesség hány százalékát teszik ki a rendőrök, s hányat a börtöntöltelékek. Bármennyire riasztó a bűnesetek mértéke, s bármennyire hatásos a „marketingjük” a serény média rosszvoltából, szerencsére, mégsem erről szól az életünk. Aligha többet számlálnak, mint az egészségügyi dolgozók, a számítógépes szakemberek, tanítók és tanárok, vagy éppenséggel a bizonytalansággal küszködők a munkaerőpiacon. Mégsem róluk szólnak a történetek. Nem lehet viszont lekaparni a képernyőkről, filmvásznakról a hekusokat és gazfickókat. Hát nyomukba ered a színház is. S a szerzők elképzelni sem tudják, hogy vannak – vagyunk – jó páran, akiket hidegen hagynak. Mert bajosan ismerhetünk bennük magunkra.

Tételezzük fel a legjobbat. Nem azt, hogy a nézettségi mutatók sarkallnak egy színházat arra, hogy műsorára tűzzön egy zsarutörténetet. Mégpedig lóhalálában, alig egy esztendővel a broadwayi bemutató után. Higgyünk abban, hogy valóban úgy vélik, ott lappang valami mindünkre érvényes is a korántsem tipikus, inkább deviáns magatartásokban. Attól a társulattól, a Centrál Színháztól, amelynek a Vidám Színpad a jogelődje, azt sem lehetne zokon venni, ha az elmélyüléstől ódzkodó közönségigény kielégítése motiválná, s vele a pénztári bevétel. De a Centrál Színháznak szemlátomást eltökélt törekvése, hogy a szórakoztatás nívóját megemelje. Vagyis a direktor, egyszersmind rendező Puskás Tamás alighanem hitt egy bizonyos Keith Huff darabjában, amelyet Jó zsaru – rossz zsaru címen mutattak be. (Konok eső volt az eredeti cím. Nem feltétlenül szerencsés az újabb. Mert a magyarított változatra a neten rákeresve egy azonos című bűnügyi sorozatra bukkanhatunk, amelyet éppen mostanában kezdtek sugározni.) És az előadás létrehozói csakugyan mindent megtettek, hogy kibontakozzon magvasabb gondolat.

Szabó Győző és Stohl András (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Mit kell lenyelnünk, hogy eljussunk a lényeghez? Van tehát két – párban járőröző – rendőr. Itt Chicagóban, nem messzebb. Az egyikük, Joey csontalkoholista. Ahogy lassan megtanul ellenállni a pohárnak, belőle lesz a „jó zsaru”. Hát az alkoholbetegség nem ritkaság. A másik, Denny drogozik is. S az események során mind több törvénytelenséget művel, míg „rossz zsaruvá” nem válik. Ez már kevesebbeket érinthet. Van gyermeke, felesége, de egy prostiban is kedvét leli. Megesik az ilyen. De aligha kommendálna valaki egy utcalányt a legjobb barátjának, s aligha rendezné úgy, hogy a családja körében, vacsoraasztal mellett mutassa be a prostituáltat magányos rendőrtársának. Végül is az örömhölgyet, aki mellesleg leányanya is, maga „vigasztalja meg”. Amit annak stricije persze nem vesz jó néven. De az megint valószerűtlen, hogy az elmérgesedő konfliktus közepette, amikor az otthonát éri merénylet s a kisfia megsebesül, kórházba kerül, a zsaru újabb pásztorpercekre ugrik fel. Amitől végképp elfajulnak az események. Lenne harmadik légyott is, ahová a bevadult közeg szinte egy halálos üldözésből „kanyarodik oda”, ha futtatója időközben nem ölte volna meg a nőt. Úgy gondolom, ha egy rendőr házát és személyét támadás éri, amíg zajlanak az azzal kapcsolatos események, tisztázó eljárások, az érintettet nem osztják be járőrszolgálatra. De ha mégis, akkor már bizonyosan nem küldik az utcára, amint tapasztalják, hogy intézkedéseit a bosszú motiválhatja. Ám Denny, nemkülönben Joey változatlanul szolgálatban vannak, zaklatott helyzetükben nem is veszik észre, hogy egy gyermeket éppen egy kannibalizmusra vetemedő gyilkosnak szolgáltatnak ki. Ami az emberölés gyakori módja, ugye? Nyilván a szerzőnek kellett egy főbenjáró vétek, hogy a jó-rossz zsarura „ráhúzhassák a vizes lepedőt”. Aminek következtében jöhet a tragikus vég… Hogyan lehet komolyan venni egy ilyen történetet?Egy ilyen drámát? Nem, ez nem dráma. Hiszen ebben még dialógus sem igen akad. Ketten beszélnek, a címbeliek. De nem egymással, hanem egymástól függetlenül, egymás mellett, egymás után. Legjobb esetben egymásnak adogatva a szót. Hovatovább a színműírók meg sem kísérelnek a műfaj eredendő szabályainak megfelelni, talán hogy a takarékoskodó színigazgatók kezére dolgozzanak. Két színészt szerződtetni olcsóbb, mint ha a feleség, a gyerekek, a prosti, a strici és mások szerepéhez is kellenének fellépők. (Az anyagi megfontolások magyarázták a francia monodráma felvirágzását is, amikor az adótörvények kíméletesebbek voltak azokhoz a társulatokhoz, amelyek egyetlen családból kiteltek.) A cselekményt nem elevenítik meg, hanem elmesélik. Nem születnek meg a szituációk, a viszonyok. Így elegendő egyetlen színhely. Nemcsak a lakásbelsőket lehet megspórolni, de a macerásabb utcaképeket is az egymást üldöző, leszorító, felborító kocsikkal. Hja, észre kellene venni, hogy egy színi történet nem az akciófilmek rugójára jár.

A színkép tehát egy kihallgatószoba, bár nincs jelenet, amely ott játszódna. Érjük be azzal, hogy a szereplők valamikor oda is eljuthattak. Vagy úgy is vehetjük, hogy önmaguknak vallanak. Tipp-topp helyiség, asztal, székek. A hátsó falán jókora tükörablak. Olyan, amilyenen keresztül a rendőrök szoktak átlátni, míg a kihallgatottak nem. A gyakorlottabb színháznéző – aki ismeri a „csehovi puska” példázatát – várja, hogy egyszer csak áttetszővé válik, s megpillantjuk, mi van a „falon” túl. De semmi ilyesmi nem történik, ez a díszletelem „nem játszik”. Az ablak helyett az ajtó iparkodik sugallatos szerepet betölteni, amikor Joey meglátja a tükörképét benne. Dennynek hasonlóra nincs lehetősége, holott legalább annyira szembe kell néznie önmagával, mint társának. A látványt Szabolcs János tervezte, s benne a jellemző kosztümöket, az agresszív zsaru farmeres küllemét, a jótét lelkű járőr puha matériájú ruházatát. Ami mutatja, hogy tisztában volt a karakterekkel.

Ahogy a színészvezetés is, a színészek is. Ez az előadás legfőbb pozitívuma. Akinek sikerül elfelednie – bár nem könnyű –, miféle „hajánál fogva előrángatott” históriában ismerkedünk meg e rendőrpárossal, még élvezheti is a játékot. Nagyszerű színészeket látni.

Stohl András alakítja eleinte humorral, majd erősbödő, mélyülő indulatokkal Dennyt, az önző, nyegle, gátlástalan, rasszista előítéleteket is tápláló, eleve korrupcióra és erőszakra hajlamos zsarut, akiről fokozatosan töredezik le a magabiztosság burka. Ahogy sérül s végül is szétomlik egocentrikusan berendezett világa, valódi drámát él meg. Megérteti a színész az – íróilag hatásvadász ízlésű – öngyilkosságot is. Denny számára elfogadhatatlan másféle bűnhődés, mint amit maga szab önmagára.

Szabó Győző eleveníti meg az empatikus figyelem sallangtalan egyszerűségével Joey-t, az érzékeny és zárkózott, a tisztesség normáit betartó, magányával és vágyaival csöndesen küszködő rendőrt, aki lassan eljut egy tartalmasabb élethez. Fordított utat jár be, mint járőrtársa. Jóllehet szelídül Joey drámája, mégsem alszik ki a nyugtalanság a szívéből, éber lelkiismerettel tekint vissza balsorsra jutott barátjára.

Csak az a színmű, csak azt tudnám feledni…

BOGÁCSI ERZSÉBET

Ücsörögnek a szexuálterápiás dohányzóasztalka körül a földön összegörnyedt pózban, gondterhelten hallgatják a kéjsóvár, kiélt guru fontoskodó, fennkölt tudományos hablatyát; mindenki másra gondol, pontosabban a másikéra, a másik nőjére, a másik pasijára. Mert a szomszéd kertje mindig zöldebb. Két pár: Pál, a méla topmenedzser és zsenge ifjú neje, a butácska Adrienn, valamint Tibor, a búsképű örökös lúzer és fúria asszonykája, a felvágott nyelvű Tünde, aki nem megy szomszédba egy kis rosszmájúságért. Hallgatják Ernőt, a méregdrága szextanácsadót, aki sóvár pillantásokkal vizslatja a mutatós, kikapós nőciket, miközben a férfiak maszturbációs szokásairól érdeklődik behatóan, merthogy az az ő igazi tudományos terepe és gyakorlati hátországa. Barátok ők valamennyien; Pál csak önmagát szereti, el is van telve magától rendesen, de azért néha ráfanyalodik második számú szeretőjére, Tündére, s olykor az első számúra is, a rámenős Verára, aki a terápiás asztalnál ugyan még nincs jelen, ám természetesen nem lehet más, mint a tulajdon titkárnője. Tibor Adriennért rajong, odaadná érte az életét is minimum, csak lenne valaki, aki megoldaná a megoldhatatlannak látszó kényes helyzetet. Tünde – a közeli baráti párok már csak ilyenek – Pál barátnője, Adrienn Tiborral hancúrozik, ha teheti; házasságuk romokban, mentenék, ami még menthető, azt a keveset. Így találkoznak össze, magától értetődően véletlenül, a szexterapeuta-pszichológus keleties hangulatú szalonjában, hogy levetve gátlásaikat (és ruháikat), ha másért nem, alibiből megpróbálják megreparálni az amúgy reménytelen kapcsolatokat. Később beviharzik a nyomulós titkárnő, Vera, alaposan összekuszálva az amúgy is zilált szerelmi szálakat; előbb mindannyian szabadulnának tőle, majd miután belátják, hogy ez minimum lehetetlen, inkább beveszik a pajzán kergetőzésbe, a csúfos bohózati buliba. Az akkurátus terapeuta Ernő persze lassacskán alulmarad pácienseivel szemben a nagy intim forgatagban, elveszíti az irányítás fonalát, igaz, maga sem marad közömbös az időközben fölmerült érzéki gyógymódokat illetően.

Märcz Fruzsina, Zayzon Zsolt és Kovács Mimi (fotó: Tóth László)

Mohácsi István terjedelmes színdarabja afféle könnyű bohóság, franciás bohózat, telis-tele tűzdelve pompás és kevésbé pompás nyelvi gegekkel, leleményes fordulatokkal, üdítő élcekkel és nem csekély kortársi életismerettel is, már ami a szerelmi viszonyokat és a szexuális szokások bemutatását illeti. Mohácsi, aki alkotótársként már számtalanszor bizonyította verbális ötletességét és frivol szellemességét a Mohácsi János rendezte előadásokban (többek között itt, a Pécsi Nemzeti Színházban bemutatott gyilkosan szatirikus remeklésben, Az elveszett levélben), most is bravúrosan bánik a nyelvvel, s mondhatni, alaposan elsajátította a komédiai poentírozás nem lebecsülendő képességét. Ám a poénok bohózati láncolatának s az egész estés saját színmű szerkezetének kidolgozásában nem bizonyult olyan perfektül rutinosnak, mint idegen színdarabok sziporkázó geggyárosaként. Kissé hosszadalmasra is nyúlt a Francia rúdugrás három felvonása, s (különösen a második rész vége felé) kissé túlbonyolított és vaskos is lett némiképp a pikáns bohózat, amikor is mindenki mindenkivel hempergőzik egy sort a sötétség jótékony leple alatt. A dramaturg Mohácsi ezúttal valószínűleg hiába győzködte az író Mohácsit a dráma szerkezeti aránytalanságairól, az ökonomikus szerkesztés nézőbarát előnyösségéről: nem jutottak dűlőre egymással. Alkotó- és tettestársuk a bohózati fronton, a rendező Mohácsi János pedig vélhetőleg be sem szállt e mérkőzésbe, hanem hagyta, hogy történjenek az események a maguk logikája szerint.

Az előadás persze magán viseli a – többek között – bohózatspecialista Mohácsi János markáns rendezői kézjegyét: igen erős színészvezetéssel, a komédiai helyzetek végletekig fokozásával és aprólékos kidolgozásával viszi sikerre a „pikáns bohózatot”. Mert hát most is sisteregnek a poénok, robbannak a szópetárdák, s az iszamósan sikamlós drámai talajon, a dévaj alsó- és felsőtesti humor valamennyi kényes (s egyébként ízléses) hatóelemét fölvonultatva pereg a virgonc játék, hosszú órákon keresztül. Feltételezem: aki először lát Mohácsi-rendezést, most is odaszegeződik a zsöllyéhez (még akkor is, ha a Kamaraszínházba beállított padok rémesen kényelmetlenek), s kevéssé foglalkozik az előadás dramaturgiai fogyatékosságaival. S elragadja a színészek játéka vagy mondjuk a látvány izgalmas disszonanciái. Mert miféle bohózati panoráma is az, amely példának okáért a harmadik felvonásban elénk tárul? Ahol is a szereplők az átdorbézolt nap után fakeretes jakuzziban az előtérben lubickolva próbálják kideríteni, hogy ki kinek is volt meg ama zűrzavaros éjszakán. Folyik a találgatás: kinek ki az igazi párja a követhetetlenül kusza keresztbeszeretkezések nyomán? A kedélyes pszichoterapeuta birtokán vagyunk (akiről időközben – „deus ex machina” – kiderül: unatkozó magyar milliárdos, rá is nyomul rögtön a feltörekvő, hatalommániás titkárnő), s az elringatóan bukolikus táj tágas, messzi horizontján – ha elhúzzák a pazar paravánokat –, a vetített háttérben hatalmas, gaztól fölvert ipari telep (atomerőmű?) nyújtózik, gyárkéménnyel, rozzant üzemi épületekkel. (Díszlet: Fodor Viola.) De nem sok idő marad a látvány groteszk összképén meditálni, mert még a serény bohózati bonyodalmak megoldódásának (?) pillanataiban is marad hátra csipetnyi talányos és rejtélyes cselekményfordulat, ami töprengésre késztet.

A színészi játék nagyobbrészt – több mint három óra nagy idő – lendületes, üdítően humoros és pajkosan frivol. Kovács Mimi bájosan bugyuta menedzserfelesége elsősorban azzal remekel, hogy be- és megmutatja a női szeszély fokozatait, Adrienn vágyakozó elszántságát, tétova merészségét, apró hisztijeit. Odaadóan szeret és mohón szerelmet vár. Ottlik Ádám kimért terapeutája hűvös eleganciával és visszafogottsággal próbál operálni, de az érzelemmentesség álcája mögül szüntelenül előbukkan belőle a buja kéjenc, aki szívesebben átélné, mint analizálná az érzéki tévelygéseket. Zayzon Zsoltot sokszor láttam már erőteljesebbnek ahhoz, hogy elhiggyem neki: ez a tutyimutyi férj nem csak menő cégvezér, de nagykanállal fogyasztja reggelire a nőket. Györfi Anna Tündéje szenvedélyes hisztérika és veszélyes bajkeverő, szereti ármányosan és számítóan rakosgatni a kártyákat, s összekuszálni az érzelmi szálakat. Széll Horváth Lajos Tiborja precízen mintázott nagy rakás szerencsétlenség, figyelmes balek, az érzékek rezonőrje. Märcz Fruzsina vehemens titkárnője uralkodni vágyik mindenki fölött, s a maga módján lassacskán mindig el is éri, amit akar.

Az előadáson kétségkívül sokat lehet nevetni – néhol az igazi, staccato ritmusú és dupla fenekű mohácsis irónia is felcsillámlik –, ám a terjengős és hosszúra nyúló, körülményes dialógusokat, az olykor túlságosan is kiszámítható bohózati fordulatokat célszerű lett volna feszesebbre hangolni. Persze ne legyünk telhetetlenek: hol van még Mohácsi István a sokadik virgonc bohózatától? S hogy mi a francia rúdugrás? Nézzék meg a pécsi produkciót, s talán még azt is megtudják.

KOVÁCS DEZSŐ

Az évfordulós drámapályázatokra íródott darabok színpadi élete meglehetősen bizonytalan. A díjnyertest jó esetben bemutatja a pályázat kiírója, aztán egy rövidebb-hosszabb széria után a mű maga is (színház)történelemmé válik. Spiró GyörgyKvartettje a kivételek közé tartozik. 1996-ban, az 1956-os események negyvenedik évfordulójára kiírt pályázatra íródott. Azóta eltelt tizenöt év, mi pedig jóval hátrébb tartunk, mint 1996-ban. Sok minden másban is, de ami a másik megértésének és elfogadásának szándékát és képességét illeti, abban biztosan. Igaza van tehát a színlapnak: ami akkor egy pillanatfelvételnek tűnt, ma valóban „tragikusabb fénytörésben” látszik.

Szerencsés a darabválasztás abból a szempontból is, hogy a soproni színház ritkán tűz a műsorára friss vagy viszonylag friss kortárs magyar darabot. Ha már kortárs szerző, szívesebben válogatnak a hatvanas-hetvenes évek terméséből (Komámasszony, hol a stukker?, Macskajáték, Döglött aknák). A darabválasztást jelen esetben nyilván befolyásolta, hogy a rendező, Márton András a Pécsi Harmadik Színház Vincze János rendezte előadásában már több mint egy évtizede alakítja a Vendég szerepét. (A darab ősbemutatója Pécsett 1997-ben volt, 1999 óta pedig a Budapesti Kamaraszínházban is játsszák.) Kérdés, hogy egy ilyen hosszú sorozat után mennyiben tudta függetleníteni magát attól az előadástól, és milyen eltéréseket, új hangsúlyokat mutat ahhoz képest a soproni bemutató.

Tébi Márta, Pásztor Erzsi, Márton András és Krum Ádám (fotó: Pluzsik Tamás)

Krsztovics Sándor díszlete egy lerobbant panelkonyhát állít elénk, olyat, amire egy ingatlanügynök azt mondaná, hogy ezt persze a betonig le kell bontani, de szép világos és jó a kilátás. A falon a peremkerületi családi ház kivásárlásából átmentett hímzett falvédők lógnak, díszei a makulátlan rendben tartott, ám a legkevésbé sem barátságos vagy otthonos konyhának. Ugyanilyen a pécsi-pesti előadás díszlete is (Horgas Péter munkája), leszámítva, hogy az egyik hímzett falvédő helyett ott szarvasbőgéses szövöttet láthatunk, a konyhaasztal körül pedig Sopronban nem horgolt sapkával ellátott pilleszékek, hanem fehér hokedlik kínálnak kényelmetlen ülőhelyet. Ugyanígy a melegítős-otthonkás-lábfáslis jelmezek is gyakorlatilag felcserélhetők a két előadásban (az eredetiben Tresz Zsuzsa, Sopronban Kovács Yvette Alida munkái). A látvány csak annyiban mutat különbséget, amennyiben a két játszóhely adottságai eltérnek. A Shure Stúdió nézőkkel zsúfolásig telt kis terében, a szűkös színpadon felépített konyha maga is a bezártság, összenyomottság érzetét kelti, ahonnan legfeljebb a tekintet kalandozhat messzire a sokadik emeleti ablakból. Ugyanez a konyha a soproni kamaraelőadásoknak helyet adó Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ inkább hangversenyek, mint színházi előadások tartására alkalmas, jóval tágasabb termében, az erősen foghíjas nézőtér előtt egészen más benyomást kelt, nagyobbnak, de még ridegebbnek hat.

Ami a díszletre és a jelmezekre igaz, az igaz magára az előadásra is. Márton András rendezése nem különíthető el markánsan Vincze Jánosétól, mintha ugyanazt az előadást látnánk, csak váltott szereposztásban. A négy szereplő közül az idős házaspár a második világháború után szocializálódott, életük javát a szocializmusban élték le, alkalmazkodtak, hozzáidomultak ahhoz a rendszerhez. Az Öreg a talpig becsületes, hithű kommunista prototípusa, aki nem változik semmit, és élete végéig hinni fog az eszmében. Felesége számára minden, ami a háztartáson és a családon túl van, csak annyiban átlátható és kezelhető, amennyiben beleilleszthető a gondolkodását jellemző leegyszerűsítő sztereotípiákba. Lányuk szemében az Öreg egy élhetetlen lúzer, ő maga viszont bármire hajlandó lenne a Vendég felkínálta anyagi javakért, még saját lánya áruba bocsátására is. Ebbe a szűk, de legalább belakott és ismerős világba érkezik a Vendég, gyanakvást és bizalmatlanságot ébresztve hálájával és segítő szándékával. Esély sincs arra, hogy érdemi kommunikáció alakuljon ki közte és az ilyen gesztusokhoz nem szokott, lélekben csak a védekezésre készen álló házaspár között. De nem csak köztük nem lehetséges közeledés, a négy szereplő mindegyike a saját gondolatrendszerébe, világába zártan létezik egymás mellett. Mindkét előadás erre, a négy különböző karakter önmagába zártságára, reménytelen kommunikációjára épül. Ezért a színészvezetés, a színészi alakítások állnak a középpontban. A négy szereplő közül kettő, a Vendéget alakító Márton András és az Öreg szerepében Krum Ádám megegyezik a két előadásban, és nem meglepő módon alakításaikon sem változtat a földrajzi távolság. Krum Ádám szúrós pillantású, tréningruhás, atlétatrikós alakja, dührohamokba rejtett talajvesztettsége, a külvilágot képviselő Vendéggel szembeni ellenállása meggyőzően jeleníti meg a Kádár-korszakot idealizáló kisembert. Márton András Vendége magával hozza új hazája keep smiling mentalitását, nem csak elegáns öltönyével, de ezzel is kilógva a mosolytalan hazaiak közül. Tempója is jóval gyorsabb, a többieknek szinte követhetetlen, bár neki is idő kell ahhoz, hogy belássa, idealizmusa itt terméketlen talajra hull, és saját maga előtt válik vele nevetségessé.

Ami a két előadást mégis egymástól jól elkülöníthetővé teszi, az a Feleséget játszó két színésznő, Vári Éva és Pásztor Erzsi egymástól eltérő karakterű, de egyaránt nagyszerű és emlékezetes alakítása. Egy olyan asszonyt alakítanak, akinek az életét a gondoskodás töltené ki, ha családtagjaik erre igényt tartanának, ők azonban legfeljebb hellyel-közzel fogadják el azt, cserébe szinte semmit nem adnak, így marad a magányos kötögetés, és a családi tűzhely – képletes és szó szerinti – melegen tartása. Vári Éva mindezt csendesebben, több bizonytalan gesztussal, jobban a háttérbe húzódva teszi. Pásztor Erzsi Felesége anélkül, hogy egy pillanatig is harsány lenne, erőteljesebben van jelen a család életében. Magabiztosabb a saját (elő)ítéleteiben, de el is tud bizonytalanodni, a korlátoltsága mélyén pedig van valami alapbölcsesség is, annak a tudása, hogy igenis mennyire fontos, hogy meleg legyen az az étel, amit a családunk elé teszünk.

Tébi Márta a házaspár lányának szerepében a pénz bűvöletében élő, gátlástalan fiatal nő, aki fényévekre távolodott szülei értékrendjétől, de azért a paprikás csirkéért a legnagyobb veszekedés után is visszamegy hozzájuk. (Ezt a szerepet az eredeti előadásban Töreky Zsuzsa alakítja, érettebb, de nem kevésbé ellenszenves és gátlástalan nőt formálva.)

A Kvartett soproni bemutatója mindenképpen üdvözlendő, hiszen egy kvalitásos, rólunk szóló kortárs darab színvonalas, kiváló színészi alakításokat is felvonultató előadásának tapsolhatnak a másféle repertoárhoz szokott nézők. Az viszont kérdéses, hogy önálló rendezésről, vagy a korábban bemutatott darab adaptációjáról beszélhetünk. Az utóbbira szavazok.

TURBULY LILLA

Helyzeti hátrányból indul, aki Fejes Endre művein szocializálódott. Aki meg akarta érteni Hábetler János titkát a Rozsdatemetőben, aki falta az ezerszer áldott nyolcadik kerület történeteit A hazudósban, és szerette a históriát a komisz Cserepes Margitról, akit a tiszta kezű Vitok Pál azért ölt meg, mert nem tehetett mást. Akinek Vonó Ignác színpadi mása felváltva jelenik meg Madaras József és Bán János képében, Cserepes Margitként Pap Vera szólal meg a Játékszín 1985-ös előadásából, özvegy Máknéként pedig a „Marik kara”, az alakot másként ragyogón hozó Szemes Mari, Bajcsay Mária vagy Törőcsik Mari. Akinek a Jó estét nyár, jó estét szerelem sötétkék ruhás fiatalembere a Vígszínház színpadán született meg 1977-ben a pályáját nagy lendülettel indító Hegedűs D. Géza sodró alakítása nyomán. És aki az „Átkozott élet, mely elém hozott téged…” kezdetű Presser Gábor–Sztevanovity Dusán-dalt recsegtette a bakelitlemezről, ha úgy gondolta, hogy mérhetetlen bánatát csak Kútvölgyi Erzsébet ráolvasó hangja tudja oldani. Ez a valaki előképek determinálta elvárásokkal tekint egy Fejes-műből készült újabb előadásra.

Rába Roland – életkoránál fogva – nem Fejes Endre világában szocializálódott, sőt – mint egyik interjújából kiderül – nem is ismerte a Jó estét nyár, jó estét szerelem című művét. Ha úgy tetszik, ezért helyzeti előnyből, tiszta lappal indulhatott. Egy megtörtént bűnügy alapján 1969-ben íródott történettel a XXI. században. Nem szakít a korral. Megmaradnak a ballonkabátok, korabeli kendők és aktatáskák (Daróczi Sándor tervezte a jelmezeket), az eszpresszó enteriőrök, a szocreál szobabelsők, a balatoni vakációkép (Menczel Róbert díszlete). Ám ezek a külsődleges jegyek nem tolakodnak előtérbe, inkább egy történelmi eredőt jelölnek ki. Egy olyan miliőt, amiből mindenki szabadulni akar, mert a kisszerűség és a kilátástalanság elnyomorít, és béklyóba köt. A kitörni és másnak látszani gondolat válik Rába rendezésének központi elemévé. Ez mozgatja a Fiú tetteit éppúgy, mint azokét a lányokét, akik bedőlnek udvarlásának, s görcsösen kapaszkodnak egy magasabb életminőség felé. A Fiú játszik, mert görög diplomatának adva ki magát mindazt elérheti, amit kétkezi munkásként soha. Felnéznek rá, istenítik őt, meghajolnak látszatgazdagsága előtt. S ettől a rendezői közelítéstől lényegtelenné válik a történés helye és ideje. Egy hazug, értékválságos világ komor, elkeserítő, kilátástalan képei kerülnek egymás mellé. Elemel és a mélybe húz, valóságosan és képletesen is. Az egyébként is apró jelenetekre tagolt művet a rendezés tovább szabdalja azzal, hogy a Nemzeti sokat tudó emelőszerkezete váratlanul magasba húz, majd ugyanolyan kiszámíthatatlanul a mélybe tüntet embereket, kapcsolatokat. Különös aurát kölcsönöz, ahogy a reálszituációk egy-egy zenei elemhez kapcsolódnak, narrációval párosulnak, vagy éppen egy néma jelenléttel kapnak kiemelt hangsúlyt. Az énekszámok nem élnek külön életet, hanem sötét tónusukkal raknak egy-egy újabb ecsetvonást a szereplő lelkiállapotának ábrázolásához. A többször parlandóból induló dalok ritmikus lüktetése valódi sorstragédiákat ír le.

Hol dizőzöket, hol a görög tragédiák kórusát idézve kíséri végig a Fiú útját a három szilvaárus lány az eredeti darab két apró betétszámánál jóval erősebb jelenléttel. Ők azok, akik ismerik azt a Fiút, aki éhségét néhány szilvaszemmel csillapítja, akik aggódnak érte, akik előrevetítik a végzetét. A három színésznő – Péterfy Bori, Gerlits Réka és Bánfalvi Eszter – ritka játékintelligenciával hozza azt a kettősséget, amit a rendezés megkíván. Egyszerre nagyon valóságosak és költőiek, benne is vannak a történetben, meg nem is. Ha kell, hangszert ragadnak, ha kell, táncra perdülnek, ha kell, belépnek egy szituációba, lendítve egyet az eseményeken. Többnyire néma jelenlétével egyfajta vátesz szerepet tölt be a Makranczi Zalán megformálta Feketeruhás férfi. Folyton a Fiú nyomában van, utolsó, végzetes kalandjáig követi őt, és várja a beteljesülést. A színésznek nem ez az első olyan szerepe, amikor mozgásával vagy éppen mozdulatlanságával kell erőt adnia a megformált alaknak. Egyre figyelemre méltóbban teszi. A halál szele lengi be a színpadot Törőcsik Mari apró jelenetében is, amikor virágárusként jelenről vall és jövőt jósol a Fiúnak egy hidegrázós monológban, vagy akkor, amikor Garas Dezső tüdőbeteg házmestere beint a közeledő végnek. E haláltánc legszuggesztívebb pillanata, ahogy a régi szerelmek – mintha Shakespeare Macbethjének vízióképéből érkeznének – elvonulnak a Fiú előtt, a múlt néma tanúiként, vádlóiként és áldozataiként. Rába Roland gondolatgazdag rendezésének egyik legszebb pillanata ez.

Ezek a lányok különbözőek, mégis összekapcsolja őket a kitörés vágya. Schell Judit kiváló Katalinja monoton mindennapjaiból menekül. A színésznő egy pontosan felépített monológban vall – a lány kudarcos próbálkozásait rögzítő fotóalbum felett, szülei legnagyobb megrökönyödésére – félresiklott életéről. Ilona – Martinovics Dorina – hiszi is meg nem is, hogy kiválasztott lehet. Veronika – Radnay Csilla finom megformálásában – a jelentéktelensége feletti győzelemként éli meg a Fiú közeledését, s épp ezért indulattal teli a becsapása miatti fájdalma. Tompos Kátya Zsuzsannája egy nagystílű világba vágyik. A színésznő a felemelkedésért mindenre képes céltudatos nőt hozza színre, nem mellékesen kiváló énekhanggal. Az egyedüli nőt, akibe a Fiú beleszeret, akiért mindenre képes lenne, ám akinek a Fiú nyújtotta minden semmit sem jelent. Ez a felismerés okozza végzetét.

Pengeéles a mögéjük rakott családi háttér is. Katalin szülei – Törőcsik Mari és Garas Dezső – a büszkén-ostobán szeretők, akik nem veszik észre, hogy lányuk mennyire más, mint amit képzelnek róla. Ilona felháborodását viszi tovább Murányi Tünde és Blaskó Péter kettőse egy büszkeségből megaláztatásba torkolló jelenetben.

Fehér Tibor angyalarcú Fiúja nem született szélhámos. Inkább csak kihasználja a helyzetet, a számára megadatott néhány napnyi luxuséletet. Igazából nem is ő találja ki a görög diplomata alakját, hanem Katalin. Csak rácsatlakozik a nő tévedésére, megerősít, és elkezdi szeretni az új szerepet. Mintha egy ördögi körbe kerülne, s többé nem lenne ura tetteinek. Mintha külső erők irányítanák. Mintha tragédiája nem csak az övé lenne. Időnként megpróbál kilépni, valódi kilétét felfedni, de nem hisznek neki, így hát folytatja. „I am Viktor” – ismétli egy magnó mellett az angol nyelvlecke szövegét, miközben az „alig több a senkinél” önmarcangoló felismerésével szembesíti önmagát. A szerepjátékból induló erkölcsi zuhanás valódi bűnben teljesedik ki. Fehér Tibor mosolygó angyalarc mögé rejti a Fiú törékeny énjét, s aktatáskáját szorító mozdulatba zárja titkait. Magabiztossága elveszettséggel keveredik, kedvessége kiszámíthatatlanul zavart indulatokba csap át. Igazi XXI. századi Fejes-figurát teremt. Amilyen kétségbeesetten habzsolja a Fiú a másfajta életet, ugyanúgy áll gyilkos tette után. Ki érti? – kérdezi segítségre vágyva, a jól ismert távolba meredő tekintettel. Mert ő biztosan nem tudja megfejteni önmagát.

„Ha a színpadon elhangzik egyetlen hazug szó, a szerző halott. Nincs rendező, színész, nincs hatalom, amely megmenti” – írta Fejes Endre. Az író negyven év távlatából sem hazudott a színpadon, Rába Roland nem ölte meg a szerzőt, hanem megrázóan igaz színházat rendezett. A helyzeti hátrányból indulók nagy örömére.

CSIZNER ILDIKÓ