2011

<< 2015/07-08. szám >>

A horvát Shadow Casters Kafka A per című regénye által inspirált trilógiája, a Process_City mindhárom darabját elvitte az Interferenciák Fesztiválra. Kolozsváron logikai sorban játszották az előadásokat, amelyeket a Shadow Casters koncepcionistái, Boris Bakal, Katarina Pejović és Stanko Juzbašić fordított sorrendben készítettek el. Így először két „élményszínházat” élhettünk át és meg, amelyek a regény keltette érzeteket fordították át a maguk nyelvére, és egy-egy szegmensét interpretálták oly módon, hogy saját bőrünkön tapasztalhattuk meg a kafkai padlást és a Törvény kapujában parabolát – a kafkai szorongások helyett azonban mindvégig biztonságot sugárzó környezetben –, majd hagyományos színházi keretek között, ám nem hagyományos előadásként szólalt meg a teljes szöveg.

A Process_City azzal a feltételezéssel indul, hogy ha igazat adunk Fukuyamának, és a történelemnek vége, akkor jelenünk, melyben élünk, nem történelmi: a termelés és fogyasztás, a háborúk és fegyverszünetek, a természeti és ember okozta katasztrófák, a végletes gazdagság és szegénység, az elhallgatott igazságok és nyilvános hazugságok, de leginkább a gyorsan változó nézőpontok és az egymást szinte azonnal felülíró tények (már ha tényeknek nevezhetők) világában, ahol a valóságábrázolás gyakorlatilag lehetetlen, nem beszélhetünk „hivatalos” történelemről. Ezzel szemben a személyes történetekből összeállhat egy olyan kép, amelynek mozaikjaiból épp párhuzamosságuk, sok szempontú szubjektivitásuk miatt rajzolódhat ki hitelesen a kor, amelyben élünk.

A Vacation_from_History a Tranzit Ház padlásán kapott helyet, ahová egy várótermen keresztül léphettünk be. A lócákon mintegy harminc–negyven embernek jutott hely. Voltak köztünk olyanok, akik ismerték a Tranzit Házat, annak múltját, voltak köztünk ismerősök, volt, aki beszélgetett, volt, aki csendesen szemlélődött. A produkció közreműködői egyenként vittek be bennünket – akár a regénybeli bírósági szolgák –, nem tudtuk, kire mikor kerül sor, és azt sem, mi vár az ajtó mögött. Miközben kívülről úgy tűnhetett, egy átlagos hétköznap zajlik, a „nézők” viselkedése nem különbözik egy másik átlagos hétköznapon tapasztalhatótól, a felszín alatt láthatatlanul bújt meg a bizonytalanság. Az egykori ortodox zsinagóga padlásán teljes sötétség fogadott, kabát, táska le, majd bekísértek a fehér vászonnal elkerített játéktérbe, ahol harminc–negyven kórházi ágy fogadott. Itt mindenki maga választotta ki a helyét – párnahuzat föl, cipő le, bebújás a takaró alá, „jó éjt puszi” a kísérőtől –, s később a „nézői” pozíciót is. Azt tehettük, amit akartunk, megszokott életmódunkban nem korlátoztak bennünket. A lefektetés után látszólag nem törődtek velünk, így jobbnak véltem, ha a dolgok természetes menetére bízom a megoldást. A sötétben mindennapi zajok, zörejek, az élet ezernyi apró, pátosztól mentes nesze hangzott, s az ezek keltette asszociációk által egyszerre váltunk színházcsinálóvá és szemlélővé, saját történetünk írójává, főszereplőjévé és rendezőjévé. Egyetlen szerepet viszont nem vettünk fel: a másik személyes történetének, színházának nem váltunk megfigyelőjévé. Fogalmazhatunk úgy, kiélhettük egoizmusunkat, de akár úgy is, hogy jobb híján, a bizonytalanságban csak magunkra tudtunk számítani, csak annyi kapaszkodónk és valóságunk volt, amennyit az érzetekből összeraktunk. Kellemes, megnyugtató szabadságra mehettünk a történelemből, ám azon kívül helyeződve eltűntek még a pszeudokapaszkodóink is.

Process_in_Progress

Az Ex-position sem kevésbé intim produkció, mint a Vacation_from_History. Ezt egyszer már átéltem 2008-ban a szegedi Thealteren, így tudtam, mire számíthatok. Ismét váróteremben kezdünk, a magunkra hagyottság helyett azonban Boris Bakal véget nem érő történetmesélése fogad. Egymásba folynak azok az események, amelyek vele megtörténtek – lehet, hogy pontosan úgy, ahogyan meséli, lehet, hogy egészen másképp, ez azonban nem is lényeges, mivel van a helyzetben valami nagyon ősi, egészen a homéroszi idők történetmesélési szokásaiban gyökerező. Innen félig random módon léphet át a „néző” az „előadás” terébe: akkor, amikor az általa választott szám elhangzik. A „színészek” ismét a kafkai törvényszolga pozíciójában vezetnek, és ismét jobb, ha rájuk bízzuk a holminkat. Rövid ismerkedés a szobában a vezetőmmel – a véletlen, hogy ugyanaz, aki az első részben az ágyamhoz kísért –, aztán egy elsötétített szemüveget kell feltenni, megfogja a kezem, és elindulunk. A szabadság és a kötöttség, a teljes értékűség és a hiányzó érzékszerv kiváltotta bizonytalanság keveréke a helyzet. Egy történetet érzékítenek meg, hiszen a szememen kívül mindegyik érzékszervemre szükség van: a szavakat szagok, hangok, anyagok illusztrálják. (Bíztam benne, hogy nem az egyszer már megismert úton járok végig. Szerencsém volt, egy a helyszín, a kolozsvári Ecsetgyár inspirálta, ahhoz kapcsolódó félfikciót kaptam.) Miután végigéltem és -jártam a történetet, egy székre ültettek le, még mindig eltakart szemmel, s amikor azt éreztem, itt az idő – mert ez is rajtam múlt –, levehettem az elsötétített szemüveget. Egy fal volt előttem, rajta „elődeim” üzenetei. Addig üldögéltem, ameddig akartam. A törvény csak az én fejemben létezett. Ezután a – ruhatárként is funkcionáló – vezérlőterembe vitt az út, ahol kis monitorokon, fülhallgatón keresztül követhető a többi „sorstárs”. Az elveszetten bolyongóból így lesz hirtelen vizsgálóbíró és Nagy Testvér.

A Process_in_Progress, a trilógia harmadik része tulajdonképp hagyományos színház: Boris Bakal Orson Wellestől inspirálva (az 1962-es filmet Zágrábban is forgatták) 18 jelenetbe sűrítette a regény fejezeteit, amelyet egy színpadon játszott el három színész, a nézők pedig a nézőtéren ülve nézték őket. Párhuzamos valóságokat kaptunk: egyrészt láttuk a színészeket három dimenzióban egy asztal előtt, mögött, fölött, alatt, másrészt viszont választhattuk azt, hogy a színpadon kifeszített hatalmas vásznon követjük az eseményeket, ebben az esetben viszont egy manipulált valóságképet kaptunk, amelyet egy adásrendező – korunk VJ-je – tett elénk. Ám bármelyiket is követjük, asszociációkra nincs hely.

Az alkotók remekül fogták meg A per általános érzését, a dolgok kibillent egyensúlyát, a bizonytalanságot, az elveszettséget, azt, hogy nem tudni, a folyamatnak épp melyik etapjában vagyunk; a szorongást azonban nem fordították le direkt módon. Igazuk van, hogy nem akartak művi helyzetet generálni – úgysem tudtuk volna figyelmen kívül hagyni, hogy ez csupán színház, nem a valóság imitációja –, ránk bízták, hogy elmondjuk magunknak, ami szükséges. Legyünk hálásak a Shadow Castersnek, hogy legalább a színházban nem kellett nyugtalankodnunk.

PAPP TÍMEA

Bár látszólag semmi köze egymáshoz tematikusan a Kolozsvári Állami Magyar Színház Mértéket mértékkel és Verespatak című előadásainak, abban mindenképp közös nevezőre hozhatók, hogy problémás darabok: égető társadalmi kérdéseket boncolgatnak bő lére eresztve.

A Mértéket mértékkel (Szeget szeggel), ez a furcsa komédia nem csupán azért égetően aktuális, mert a hatalom természetét elemzi, hanem mert az egyén pszichológiájába is bevezet. Shakespeare a törvényeket mereven értelmező, szigorú, következésképp újabb bűnöket indikáló, korrupcióra, manipulációra hajlamos földi uralkodó és a kegyelemmel ítélő égi bírák közötti ellentétet vizsgálja drámájában. A szélsőségeket harsány színekkel, erős vonásokkal rajzolja meg, s állásfoglalásra kényszerítően teszi e szélsőségeket egymás mellé, miközben arra keresi a választ, mi teszi az embert emberré.

A Radu Apostol, Gianina Cărbunariu és Andreea Vălean írta-rendezte Verespatak – fizikai és politikai vonalon az „itt és most”-ról, az „itt és most”-nak készült, mintegy tükröt tartva a jelennek azzal a céllal, hogy állásfoglalásra kényszerítsen. A helyszínen, a játszók által is összegyűjtött élettörténetekből összeálló színpadi dokumentumjáték azonban a fáradtságon kívül nem tud elérni zsigeri hatást. A tér remek, olyan, mint egy kiállítóterem: a posztamenseken házak, templomok, kisebb tereptárgyak makettjei, helytörténeti könyvek, háztartási és egyéb használati eszközök – az itt leélt élet, a múlt történetekkel teli helyei, tárgyai. A nézők körben ülnek, akár egy a verespataki genius loci megidézésére szervezett szeánszon. Előadáskezdésként elhangzik az összes kérdés, amit fel lehet tenni ebben az esetben: a szerzők nem udvariaskodnak, pró és kontra záporoznak a kérdő mondatok, s amint letennénk a voksunkat „A” nézőpont mellett, azonnal ugyanannyi érvet hallunk „B” mellett. Billenünk erre, billenünk arra, miközben megpróbálunk a tisztesség elve mentén mérlegelni. Erős ez a felütés, túl erős, mert innentől kezdve nincs tovább, az értelmi és érzelmi csúcspontra eljutottunk, törvényszerű hát a hanyatlás. És ha nincs több érvényes kérdés vagy problémafelvetés, a közepes főiskolás helyzetgyakorlatok szintjén maradó, előre jelezhető végű, ám minden esetben elviselhetetlenül hosszúra nyúló jelenetek gumicsontrágásnak hatnak. Az érdektelenné válást segíti az is, hogy nincs fókusz, koherencia, túl széttartó és annyira túlbeszélt az előadás, hogy épp az esszencia párolog el belőle. A színészek becsülettel teszik a dolgukat, nem rajtuk múlik a sikerületlenség, ami elszomorító és dühítő, mert a szándék, a társadalmi kérdések objektivitásra törekvő, színházi-laboratóriumi vizsgálata elismerendő, üdvös, már-már szélmalomharcnak minősíthető, de fontos tett.

Hatházi András – Mértéket mértékkel, Kolozsvári Állami Magyar Színház

Matthias Langhoff sem spórol az idővel, a Mértéket mértékkel négy órát tart, és bár telezsúfolja az előadást ötletekkel, épp ez a túlhabzás képes megragadni a shakespeare-i komplexitást. Az 1930-as, 1940-es éveket idézik a díszlet plakátjai, a forgószínpad közepére épített komplexum központi eleme egy oszlop, rajta Fuck the Hungarian king felirat. (Ó, mit kapnának ezért jobb körökben! Azoktól, akiknek nyilván fogalmuk nincs Shakespeare forrásairól…) Impresszív a szedett-vedettség, a dráma és napjaink morális mocskát vizuálisra fordítja le Langhoff, aki a díszletet is tervezte. Trupp jő à la egérfogó, dráma- és szonettíró Shakespeare-t citálnak, kolozsvári képeket, különb-különb korokból híradórészleteket vetítenek, s a kezdet kezdetén megerősítenek abban, hogy calderóni és brechti értelemben nagy világszínházat fogunk látni. Ennek megfelelően a magasztosság és a könnyű műfaj „alantasabb” formái – ami a vállaltan olcsón szórakoztató stand up comedystáknak iskolapélda lehetne! – is megjelennek a színen, juxtapozíciójuk sajátos esztétikát eredményez, és a legtragikusabb pillanatokban merhetünk röhögni, hiszen csak ez segíthet a túlélésben.

Vad, élettől duzzadó a színpad. Bogdán Zsolt Angelója vadállati érzékenységű és érzékiségű, az időközben fiatal nővé érő Pethő Anikó éteri szépségű és nagyon is földi tisztaságú Izabella, aki az előadászáró bacchanáliaszerű esküvőn rongybabaként ide-oda dobálódva hirtelen rádöbben áldozat mivoltára. Hatházi András Hercegként és Pompeiusként is egyaránt zabolátlan, féktelensége azonban magával ragadó. (A második részt nyitó monológja, amelyben Európa, a románok, a kül- és belhoni magyarok egyképp megkapják a magukét, a Hofi Gézával kihalt intelligens politikai stand up tanítani való iskolapéldája!) Dimény Áron a melankóliába burkolózó, komoly és felelősségtudó bohóc Lucióként, három szerepében – Szétkúrtné, Marianna, Rémes – Kató Emőke a nagy kabarészínésznők magabiztosságával kaméleonként váltogatja maszkjait. William partija szajhák és szentek, barátok és bérgyilkosok, tolvajok és törvényhozók társaságában az előadás alcíme. Ránk bízzák, hogy megválasszuk a magunk szerepét.

PAPP TÍMEA

Szinte elképzelhetetlen, hogy a három együttműködő író-rendező, kiegészülve negyedik, író-dramaturg kollégájukkal, valamint a tervezővel és a hosszas terepmunkát is végző színészekkel, ne mérlegelte volna, sőt: ne látta volna előre a vállalkozásban rejlő esztétikai buktatókat. Még akkor is, ha először alkotnak teamet. A több dirigensi kar intésére keletkező, etűdös füzérforma már nemegyszer megbosszulta magát az előadás-szervezés szokatlanságáért. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Verespatak – fizikai és politikai vonalon (Roşia Montană) című stúdiótermi bemutatóját azonban bizonyára oly fontosnak vélték szakmai és morális tekintetben is, hogy az egyértelmű nehézségek, hibák ellenére vállalták a színház és a dramAcum közös, kísérletinek nevezhető produkcióját.

A részértékeket eredményező premier nem csupán a terjengős jelenetezés, az egymáshoz nem kapcsolódó – voltaképp csak a cím sugallata által összetartott – epizódok folytán csúszott ki Radu Apostol, Gianina Cărbunariu és Andreea Vălean (dramaturg: Peca Ştefan) kezéből. A sétatéri színház patinásan öregecske épületéhez nem is oly rég tapasztott, egyelőre hűvösen, otthontalanul elegáns stúdióterem méreteivel nagyszínpadnak is beillene. A négy fal mentén egy sorban elhelyezett ülőhelyek mit sem csökkenthettek a túlzott tágasság érzetén. A színészeknek ide-oda kell futkosniuk, hogy sokszor interaktív törekvéseiket a másik, harmadik, negyedik oldalon is latba vessék, s a szimultán játékot egyenletesen, ismétlésekkel-variációkkal oszlassák el. Az eredendően laza, számos alkalommal diskurálóan-vitázóan dialogikus, az élőbeszédet közelítő szöveg szükségképpeni lyukacsossága még jobban széttördeli az építkezést. (Az előadás – a felvetett súlyos kérdésekhez illően – váltogatja a magyar és román szót. Tolmácskészülék biztosítja, hogy a másik nyelvet értők román, illetve magyar szinkronizálásban követhessék a történéseket. Kellemetlenül meglepő módon azonban Kolozsvár magyar színházában a hosszas – mintegy húszperces – angol nyelvű részlet a bemutatón csak román fordítást nyert, ami persze nem a viszonylag egyszerű replikák érthetősége miatt visszás.) A valóságdráma látszólagos befejeződését követően is folytatódott, kiadós toldalékkal, felerősítve a benyomást: az ideálisnál jóval több a felfutási próbálkozás. A finálé („a Gritta-örökség”) levélolvastatós nyelvleckéje – közben a cseresznyebefőtt-kóstoltató kínos, mellékes fontoskodás erőltetett familiaritása, humora – a gyenge megoldások közé írható. Máskor a groteszkum, a nevettetés őszinte és célt érő a musical és a performansz felé is nyújtózkodó egyvelegben, melynek honorálható műfaji sokfélesége a vadnyugati show-tól a népmesei szekvenciákig sok mindent igyekszik befogadni.

verespatak 2

Verespatak, az ottani aranykitermelés politikai töltetű társadalmi játszmája nagy teret kapott és kap a romániai sajtóban. Sokszor tudósított a fejleményekről a magyar média is. A bányamegnyitás, a zavartalan „aranycsináló” üzem érdekében a külföldi befektető és közvetítői különféle – jogilag támadhatatlan vagy nemtelen – eszközökkel arra igyekeztek rávenni a lakosok egy részét, hogy hagyják el évszázados lakóhelyüket, válasszák a városi paneléletet, némi (esetleg fenyegetéssel megtoldott) készpénzért cserébe. Ez is a falu- és lélekrombolás egy fajtája. Valóban szociális tükör. Konkrét értelmezésén kívül az általánosabb tartalma is megindító. Verespatak Románia – és a településen élők – drámája, de modellálhatja az általános emberi kiszolgáltatottságot, szegénységet, amely bármely államban s majdhogynem bármely okból kikezdheti a mindennapokat, a hagyományokat, az emberhez méltó létkereteket. Nem kell hozzá még arany, aranybánya sem. Magyarországnak is megvannak a Verespatakjai, akár a vörös folyam, a Devecserre, Kolontárra zúdult iszap rémisztő alakjában, a katasztrófa után hamarosan támadt „veszekedési szakasz” sötét üzletelésében is.

A félig nyersnek hagyott, félig irodalmiasan megfogalmazott esettanulmányokban a színészek – Albert Csilla, Buzási András, Farkas Loránd, Köllő Csongor, Molnár Levente,Cristina Toma – előre tervezett improvizációk sora (és ezek esetlegességének hatásossága, érdekessége) mellett hagyományosabb jellemábrázoláshoz is folyamodnak. Ha tehetik, szívesen öltöznek be szociográfiai hitelű (főleg idősebb) figurákba, de az elidegenítő, kibeszélő formálásban is alaposan járatosak. A színészi alakítások kiegyensúlyozottak, találékonyak, a nyelvköziség szembesítő közelítési módokat provokál. Az eszközhasználat messze túlmegy a szükségesen, ami a tér installáló bedíszletezéséből, a sorukra várakozó kellékekből is ered. (Tervező: Andu Dumitrescu.) Akinek szerencséje van, betekinthet például a színészek által „kikölcsönzött” albumba, akinek nincs, az nem.

Csak az egyes képek rendelkeznek hangvétellel, az egésznek nincs ökonómiája. A rendezők nem törekedtek arra, hogy egymás ösvényét tapossák. Külön-külön dolgoztak. A nézők számára biztosított szórólap (előadástérkép) nem több felszíni információnál. Egyelőre abban is csak bizakodhatunk, hogy a színház honlapján ígéret szerint megjelenik azon szegmensek listája, netán képi lenyomata, amelyek a műhelyfolyamat során kimaradtak a végső változatból. Valószínűleg a Verespatak estéről estére jelentősen módosul, a közönség létszáma, aktivitása, a színészeket-nézőket körülvevő aktuális médiaburok és egyéb tényezők révén. De ez nem újdonság, nem különösebben ritka vívmány. Az első prezentáció erkölcsi komolyságát, problémaérzékenységét méltányolták az érdeklődők, annyira viszont mégsem, hogy elég sokan kereket ne oldjanak a szünetben.

Érződik a látlelet elkészítése során, hogy nem egy település, egy etnikai közösség, egy ország belügyéről esik szó, hanem olyan egzisztenciális megpróbáltatásról, amely szinte bárkit elérhet. A bemutatott helyzet evidens közege az arany ragyogását negligáló fénytelenség, s ebből ki is jut a publikumnak, főleg a sötétségbe fojtott tárnajelenetekben. Poétikusan kaszálnak a fejlámpák, elvesznek az emberek a maguk hordozta kicsinyke csóva alatt és előtt. Fontos fényfelületek a hatalmas kivetítők is, melyeken inkább illusztratív és esztétikus, mintsem informatív és szükséges filmfoltok hullámzanak.

A bennfentesek szerint elsősorban a már Magyarországon is ismert és becsült Gianina Cărbunariu (20/20, Stop the tempo) tehetsége, akarata befolyásolta a munkát. Az feltétlen érdem, hogy az arany fenséges-gyilkos misztikuma ott csillog a mélyben, s a magyar néző ebben alighanem lát valami adysat is, a vér és arany XXI. századivá tettviadalát. Ugyanakkor a mai közönség számára megszokottabb vizuális és akusztikus impulzusok, illetve a valóságalapú játék elvontabb regiszterei nemigen találkoznak össze, ezért a saját nyelvét kereső Verespatak ágakra szakad, keresi önmagát.

TARJÁN TAMÁS

KÉT TRAGÉDIA

Szeged–Budapest, 1941

BALOGH GÉZA

A KORONA ÁRNYÉKÁBAN

Katona József: Bánk bán – Petőfi Színház, Sopron

TURBULY LILLA

KÖZÖSSÉGI SORSTÖRTÉNET

Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe – Nemzeti Színház

BOGÁCSI ERZSÉBET

A REPÜLÉS BOLDOGTALANSÁGA

Oleg Zsukovszkij–Szénási Miklós–Lénárd Ödön: Mesés férfiak szárnyakkal – Csokonai Színház, Debrecen