nők mindenütt
Véletlenek sorozata adódott össze két monodráma bemutatója során. Az írókon kívül minden közreműködő a női nemhez tartozik, s a két fordító is jó nevű asszony. A Willy Russell-darab esetében Julián Ria, a Roberto Athayde-mű esetében föl ugyan nem tüntetik, de azért sejthető, hogy Szántó Judit mondatait halljuk. Nincs is ezzel semmi gond. A nézőtéren – ahogy kivettem – hazulról hozott férfiak is ültek, mindkét esetben. De a két előadás két erősen különböző szakmai háttérrel készült.
Willy Russell: Shirley Valentine
József Attila Színház, Gaál Erzsébet Stúdió
Az angyalföldi színház alagsorában, Cserje Zsuzsa rendezésében, Vándor Éva címszereplésével látható ez az 1988-as londoni bemutatója óta a földkerekséget bejárt, s film formájában is sikeres, könnyes komédiácska. Amolyan hétköznapi hőstörténet ez egy a négy fal közé zárt, magára maradt háziasszony magára találásáról, ügyes író tollából, rutinos színésznővel, biztos, mégis könnyű kezű rendezővel bemutatva. A habkönnyű szövegkönyv legjobb pillanatai totális kikapcsolódást adnak minden derűre és ellazulásra vágyó nézőnek.
Éberwein Róbert színpadképe tulajdonképpen csak asztalokra és székekre szorítkozik. Az első rész a falak közé szorított, s – a darab kicsit nehezen teljesíthető utasításai szerint – azokkal beszélgető Shirley konyháját és két személyre méretezett családi étkezőjét mutatja igazi tükörtojás illatával dúsítva. A falak sűrű emlegetése kicsit zavaró, mert sem az oldalt látható két feketés oszlophoz, sem a szemben ülő nézők és a színész közé képzelhető virtuális falhoz nem szól a szereplő, inkább mintha időnként kapcsolatot keresne a közönség tagjaival. Ez a kapcsolat hol megszületik, hol elenyész.
A kezdettől fogva finomnak-elegánsnak öltöztetett, s csöppet sem leépültnek tűnő londoni asszony itt minálunk azért eléggé visszafogott részvétet válthat csak ki. Megvan mindene, csak a valaha magának megtervezett, célként kitűzött Shirley-jét, önmaga jobbik változatát veszítette el menet közben. „Ja, hogy ez a probléma!” – mondja kis irigységgel a hazai gondokkal küzdő néző, akinek önmagán kívül azért hiányzik még egy s más. Ez az itteni Shirley majdhogynem könnyedén siklik ki a polgári lét béklyói közül. Mélyebbről indulva talán érzékletesebben lehetne tudatni velünk a nagy döntés előkészítésének fokozatait. A második rész a tengerparti kalandnak megfelelően utal a mediterrán hangulatra: ez itt a napsütés, a szabadság birodalma, ha eleinte csak egy ködből ide érkező, magányos asszony kóvályog is benne. Ha az itt felismert, megváltoztathatatlan, de vállalható magány tudatosulása, meg a kilazító kalandnak köszönhető energiatöbblet igazán érezhető volna, erősebb lenne az alakítás, ami jelen esetben inkább egysíkú, biztonsági játék marad. Érdekes követni Vándor Éva mostani feladatait. Zsótér Sándor nem kis vihart kavart Hamletjében ő Ophelia, s meggyőzött a rendezői választás igazáról. Szó se róla, nem a historizáló rézkarcokról ismerős, szőke dán leányzót alakítja, de van benne valami frissen kibontott fájdalom és tehetetlenség, aminek hinni kell. Most, amikor tulajdonképpen „csuklóból” hozhat egy figurát, úgy tűnik, alig kell megrebbentenie magát, kész az előadás. De csak majdnem kész. Színész és rendező mintha kölcsönösen vigyáztak volna arra, hogy az angyalföldi nézők színházi „bájigényét” mindenképpen kielégítsék. Az általam látott estén – éppen Vándor Éva kamerakész rutinja és talán a fél méterre szuszogó közönség miatt is – „becsomagoltabb” volt a játék a kelleténél; mintha puszta önvédelemből selyempapír zizegte volna körül az idő nagy részében.
De azért abban, amit látunk, szemernyi hazugság sincsen. Kis darab kenyérke ez, mindennapjaink asztalára – mondjuk egy női magazin mellé – letéve.
Roberto Athayde: Margarida asszony
Kiss Manyi Társulat
Mint arra számtalan példa adódik, lehet megkérdőjelezhető minőségű irodalmi anyagból jó előadásokat csinálni. De ez, ami most bemutatásra került, sajnos, teljes félreértés. Ha valaki az évtizedekkel ezelőtti, Psota Irén nevéhez kapcsolható sikerszéria vagy az elmúlt években sok helyütt látható volt, Schubert Éva főszereplésével létrejött produkció híre miatt elindult megnézni ezt a monodrámát, aligha szerzett magának felhőtlen estét. De még akkor sem, ha a címszerepet játszó Sztárek Andrea méltán jó hangzású neve vonzotta. Sőt. Akkor egyenesen fájó gyomorral távozhatott, mert rossz látni méltatlan helyzetekben egy szeretett embert.
A vékonyka mű minden hibáját felszínre hozó Szitás Barbara játékmesteri-rendezői munkájának minősége nehezen írható körül. Először is, elveti azt a kínálkozó, a közönséget szükségszerűen helyzetbe hozó formát, amiért az ilyesfajta szövegajánlatot egyáltalán bemutatni érdemes. A kontrolljait lassan, de nyilvánosan elvesztő, vulgárfreudista nézetek szerint megépített karakterű biológia tanárnő itt nem a közönség tagjait tekinti aktív ijesztgetései és ismétlődő molesztálásai szenvedő alanyának, vagyis osztályának, hanem műanyag káposztafejeknek látszó, színes papírlabdákat szed ki egy ládából, s azokat egzecíroztatja. A többi csak ráadás. A színpadkép balról női ruhákkal megszórt szobabútorokat, spanyolfalat, otthontalan és kusza rendetlenséget mutat. Középütt, hátul mintha katedra lenne, jobbra meg valami szekrényszerű láda. A katedrát jelenteni akaró iskolapadot nemigen használják, a játék többnyire a kb. fél méter magas pódium közönséghez közeli részén történik. Elejétől fogva nem lehetünk biztosak abban, hogy hol vagyunk, a később nyilvánvalóvá váló elmegyógyintézetben vagy egy magányos nő albérletében, ahová átmenetileg a szomszéd bútorait is behozták. A kellékek és a kacér ruhácskák tervezői tanácstalanságot mutatnak. A szövegben előírt emberi csontvázat azonban – ebben a helyzetben – nem helyettesítheti egy házilagosan kivitelezett, ember nagyságú rongybábu. Mintha állandóan egy legyintés nyomát viselné minden megoldás: „Á, jó lesz az!” Sajnos, nem.
Magnóról fölhangzó, bánatos, fájdalmas dallal indul az előadás, de a közönség fiatal férfitagjai nyerítve végignevetik – miért ne tennék, ha a főszereplő beérkezése pillanatától kezdve mindvégig (még a tapsrendnél is!) a kandi őrület ismétlődő ősszínházi jelzéseivel fűszerezi a szöveg közhelyes mondatait. Minden mondat szét van szedve apró gegekre, de nincsenek megépülő jelenetek. A szöveg szerint elég intelligensnek elgondolt és elegendő humorral rendelkező nő itt nem jelenik meg. Azt látjuk csak ijedten, hogy valaki könnyen nyíló ruhácskában fenyegeti a közönséget, hogy majd ő elmondja, „mit is jelent pedagógusnak lenni”. S amikor a végén bejön a nővér, hogy leöntse vízzel, már csak fáradtságot érzünk.
Segélykiáltásnak vagy legalábbis följajdulásnak tekinthető ez az előadás, melyben vállalhatatlan – akár vele egyetértésben megalkotott – szakmai félreértések sújtanak egy kiváló testi-lelki kondícióban lévő, láthatóan feladatra vágyó, jó színészt.
GABNAI KATALIN
györgyi anna háromszor
Arnold Weskernek, az egykori „dühös fiatalok” nemzedéke egyik legjelentősebb, még életben lévő tagjának egyfelvonásosát mutatta be a Pinceszínház Meczner János rendezésében. Az Annie, Anna, Annabella című monodráma szövege első hallásra egyenetlennek, sőt néhol közhelyesnek, banálisnak tűnik. Könnyek, elfojtott kisebbségi komplexus és neurózis – természetesen ennél bonyolultabb a Györgyi Anna főszereplésével színpadra állított darab, de az előbbiek a kulcsmomentumok. Egy szigorú dramaturg húzásai néhol jót tettek volna az előadásnak.
Több szempontból sem voltak könnyű helyzetben az előadás készítői. Arnold Wesker a női lélekről ír, egy olyan világban, ahol Bridget Jones a sztár, ahol az interneten keresünk és választunk magunknak társat. Soha nem látott súllyal szerepelnek a hölgyek a közéletben, vezetői pozíciókban. Már egyáltalán nem biztos, hogy a férfi a maszkulin, a családfenntartó és -védelmező, mint ahogy az sem, hogy a nő feminin, a házi tűzhely őrzőe.
Ráadásul a monodráma nehéz műfaj, többszörösen is az. A televízió, az internet, a play station korában a színésznek, aki egymaga áll a világot jelentő deszkákon, jobban meg kell küzdenie a néző figyelméért, mint valaha. Mesélni, atmoszférát teremteni és egyben cselekményt bonyolítani csak kevesen tudnak társak nélkül. Nem beszélve arról, hogy csak a közelmúltra visszatekintve, Csákányi Eszter, Bertók Lajos vagy éppen Mácsai Pál remeklései után nehéz megfelelni a szakma és a közönség elvárásainak.
A Pinceszínház előadása három részből áll. Először egy zsidó család alkalmazásában álló takarítónőt jelenít meg Györgyi Anna. Itt alkalmazza a legtöbb külsődleges elemet (cigaretta, tea, falatozás). A színésznő mentségére legyen mondva, az erősen vázlatos szöveg nem siet a segítségére. Láthatóan erről van a legkevesebb mondanivalója az előadónak és a rendezőnek egyaránt.
A második részben egy francia szakos, randevúra készülő egyetemista lány nézegeti magát a tükörben. Dögös, fekete csipke alsóneműben, harisnyakötőben, leengedett hajjal készül a hőn áhított találkozásra. A színésznő számára minden bizonnyal nem több ez rutinfeladatnál.
Az utolsó, az írónőről szóló rész a legjobban megírt, ez tűnik a leghálásabb szerepnek – mintha az egész darab ezért a monológért született volna meg. Itt domborodhat ki leginkább Györgyi Anna színészi magabiztossága, előadói eszköztárának imponáló sokfélesége. A dívától az interjúra különböző arcokat próbálgató, frissen befutott írónőn át a mélyen depressziós nőig mindent megmutat. Pontos és világos váltásait nagyban segítik Csengey Emőke ruhái.
A Götz Béla által tervezett tér fókuszában három különböző magasságú, kazettás paraván áll. A kazettákon női mellképek, szőkék, vörösek, barnák, feketék egyaránt. Néha átvilágítják a képeket, a szemünk előtt táncoló porcicákon keresztül látjuk őket, szinte röntgenszerűen. Az előadás ennyire mélyre nem ás le, de azért felvillant néhány fontos dolgot.
Mi a közös a három nőben? Az átlagon felüli megfelelni akarás és az, hogy jóval kevesebbnek érzik magukat, mint amennyit valójában érnek. Szerepeket, álarcokat próbálgatnak, és kimondva vagy kimondatlanul, rettegnek attól, hogy esetleg bármelyik is rögzül, hiszen, ha a környezet mást vár el, nincs mese, azonnal váltani kell tudni. A közös sorsot a karakteralakítás szempontjából bizonyos gesztusok ismétlődése jelzi – ilyen például a körömrágás.
Egy remek színésznővel tölthetünk másfél órát a Pinceszínházban, de könnyebb dolga lenne, ha jól megírt szituációk segítenék a játékát.
SZEKERES SZABOLCS
a hetedik – te magad
Már három éve színpadi darabbá avanzsált a rádiójátéknak készült Ibusár, és a Kamrában már a Mauzóleum bemutatójára készültek, amikor a Merlin Színházban előadássá elevenedett egy Parti Nagy Lajos-kisregény is. Ez volt a „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi” elhíresült mondattal kezdődő A test angyala (amelyet mű a műben szerzőként az Ibusár főszereplőjével azonos név – rokonlelkű, de más életanyagú –, Sárbogárdi Jolán jegyzett). A majdnem-monodrámaszerű feldolgozásban Csákányi Eszter játszotta Sárbogárdit, a rettentő dilettáns művét felolvasó szerzőnőt.
Tizennégy év elteltével ismét Csákányi Eszter áll a színpadon, ezúttal egészen egyedül Parti Nagy szövegeivel. Az író novellákat fűzött monológsorozattá a színésznő számára, és a sárbogárdiság most legfeljebb csak palimpszesztként szüremkedik át a szívszorító-mosolyogtató történeteken.
Aki elmegy az előadásra, jó eséllyel találkozott már Parti Nagy-szöveggel, látta színpadon Csákányi Esztert, és éppen e korábbi élményei alapján szeretne velük újra találkozni. Ugyanezen korábbi élményei alapján valószínűleg el is képzeli valamilyennek A hét asszonyát, vagy legalábbis számít bizonyos mozzanatokra, nyelvi és játékbeli megoldásokra. Az előadás viszont azzal lep meg – és ez a váratlanság az egyik legígéretesebb élményforrás, amellyel a néző a színházban szembesülhet –, hogy számításaink zömét keresztülhúzza. A novellák csínján bánnak a szó- és mondattekerésekkel, nyelvi törmelékezéssel, amelyekkel kapcsolatban – bár mindig szellemesek, és anyanyelvi természetességgel használtatnak – már többször gondolhattuk (bizonyos megnyilvánulásaiból következtetve akár magával az íróval együtt is), hogy a kevesebb néha több lenne. Csákányi Eszter és rendezője, Anger Zsolt az elbeszélésekben kifejezetten a költészetre, a képekre összpontosít, az alkotók szinte eszköztelenül húzódnak háttérbe, érvényesülni engedve a tragigroteszk történetek apró fordulatait, érzékenyen kimérve nevetés és elkomorulás arányait.
Csákányi, miközben alig mozdul, alig emeli fel a hangját, a nézőt teljes életsorsok belefeledkezett részesévé teszi, míg a jelenetek között elhangzó álinterjúrészletekben saját életébe, szakmájába, kételyeibe is beavat. Ezek a – néha ugyan kicsit túlbeszélt – háttérmonológ-darabkák adják az előadásegész kötőanyagát, helyezik közös szövegkörnyezetbe az elbeszéléseket, amelyek színpadi változatában – színház a színházban játékként – szintén jelen vannak a civil és a színésznői lét összegabalyodásának jelzései.
(Csók Adorjánné) „Semmi művészkedés, dilettáns vagy, Rozi, és az is maradsz, ha jót akarsz. Népművészet mestere.” Frissen fodrászolt frizura, fehér ünneplőruha, provinciális elegancia (jelmez: Izsák Lili). A történet kiemelt pillanatban hangzik el: a megszeppent, félős hangú kézimunka-előnyomó egy díjátadó (vetített) színpadán áll, görcsösen szorongatja a celofánba tekert csokrot és a bumfordi ajándékot (díszlet: Khell Zsolt). Ünnepi beszéde egy nem mindennapian átlagos élet summázata; szerény beavatás a szakma titkaiba (csárdásozó Gagarin, Samantha fürdik fekete tóban) és sírós-dianás beletörődés a kilátástalan hímuralomba.
(Halvacsora) „És ne feledje az elvtársnő, lehet így is beszélni, meg lehet máshogy is beszélni.” Őszes, sportos öltözetű, küllemére keveset adó nő. Fényképez – részleteket örökít meg a mából a jövőnek – és emlékezik: képeket hív elő a múltból. Fakó, fáradt hangon idézi fel ártatlan, mégis önmagának alig megbocsátható elszólását a gyerekkorából. Sírni való, amikor az élet alátöltődik egy bugyuta szóviccnek. Nem sír. Nem is szégyenkezik. Egyszerűen csak mesél, és egy ember meghal a történetben.
(Kenyaiak) „Ilyesmit nem lehet csak úgy kitalálni, hogy az ember strucc, csak ha tényleg.” Slampos, hosszú szőke hajú jegyszedő cigarettaszünetét tölti a vetített fürdőépület előtt. Rezzenéstelen arccal mesél az ugyane helyzetben megesett találkozásáról a kenyai telepesekkel, akik mégsem egy kosárlabdacsapat tagjai, mint először hitte, hanem húsukért és bőrükért tenyésztett, magyarul kifogástalanul kommunikáló futólábú szárnyasok egy farmról. Mosolytalan abszurd az állati (emberi) lét mindennapjaiból. Az előadásban a történet duplafenekű játékba torkollik: a mesélő közönyös értetlenségére rákontrázva a színésznőt játszó színésznő mindenáron el akarja magyarázni közönségének a történet tanulságát, már lement a fény, de ő még mindig képtelen elhagyni a színpadot. Önironikus reflexió a háttérmonológban elhangzó „minden szereplő én magam vagyok” témájára.
(Wolfrámné) „Aztán csak vér lett, nagy spriccelő csönd, mint a róka torka.” Szőke, jól sminkelt, modern szépasszony. Oldottan, kedvesen beszél, némi angolos akcentussal, amelyet az elbeszélés hevében egy időre el is hagy. Felnőtté érlelő tragédia az ifjúkori boldogság közepette; kísérlet a soha el nem felejthető, de eddig szótlanságba burkolt történet felelevenítésére, valahol egy hatalmas repülőtéren, az elutazás előtti pillanatokban. A hangnem – fél évszázad és egy másik kontinens távolából – beletörődő, csak a szem könnyes még mindig talán. A gyilkos ismeretlen.
(Kalauznő) „Mire hazaér este, hát a torkáig ér az embernek az emberiség, ha lát egyet, rögtön bőgni kezd, úgy bőg, mint a kék ég egy szárnyasbetéten.” Erősen kapatos békávédolgozó a kocsmaasztalnál; ocelotmintás pulcsi, tépett frizura. A hét asszonya ad interjút éppen valamely bulvármagazinnak. Agresszív és közönséges, a poénjai is azok, amelyeket napi rutinja során kínjában kieszel. Az elbeszélésfüzér szereplői közül ő a legközelebbi rokona Sárbogárdi Jolánnak, csakhogy neki még az az irodalomnak hitt rémes mákony sem jutott, csak a depresszióra túrós csusza élménye – és az álom: csukott ajtókkal bele a tömött villamost a Dunába. Csákányinak mintha saját élete lenne a tét: játékában semmi irónia, semmi idézőjeles rámutogatás.
(Dal) „Kis közhelyek, amikből áll az élet. / Egyformaságból az egyéniséged” – énekli a díva. A színésznő kilép a színház a színházban játékból, elhagyja a vetített hátterű játékteret. „Egyforma vagy, mint mindenki más, / Ordas a közhely, nem is vitás.” A sorok összefogják az este során játszott sorsokat és a magánmonológban hallott színészgondolatokat.
Miniatűrök, mozaikcserepek. Odakéredzkednek az író tolla alá, és ő továbbadja őket a színésznőnek és a rendezőnek. Történetekkel ennél jobb dolog aligha történhetett volna.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
vécémonológok
Békéscsabán, legalábbis a színházban, minden hónap más-más szomszédos ország kultúrájának hónapja. Nemcsak azért jó ötlet ez, mert megfelelő publicitással és médiajelenléttel járhat, hanem azért is, mert módot ad arra, hogy a bemutatandó darabokat a szokottnál szélesebb skáláról válasszák, s hogy kortárs drámák is színre kerülhessenek. Ami végül is éppúgy azt a rokonszenves színházvezetői ambíciót szolgálja, mint az ügyes píár: mind jobban bekapcsolni a békéscsabai teátrumot az ország színházi vérkeringésébe. Nem eléggé megbecsülhető törekvés ez olyan időkben, amikor egyes teátrumok éppen e vérkeringést semmibe véve, a helyi közönségre hivatkozva hoznak létre igen alacsony színvonalú produkciókat. Az évad egyik legambiciózusabb vállalkozása az októberi osztrák hónap keretében bemutatott Werner Schwab-darab, az Elnöknők színreállítása. A fiatalon elhunyt szerző művét botránydarabként szokták beharangozni, holott távol áll tőle az öncélú provokáció. Inkább düh táplálja a szöveget, melyet morbid humorba csomagol a szerző (no meg a magyarítást végző Parti Nagy Lajos). Az idős barátnők képmutatása, vágyaik és mondataik kiáltó távolsága, egymás iránti gyűlöletük fokozatosan lepleződik le. A történet persze túlmutat önmagán: éles iróniával láttat előítéletet, álszentséget, aljas indulatot, vagyis mindazt, ami egyre ijesztőbben válik napjaink részévé. S ehhez mégis társul csipetnyi szomorkás fájdalom is. Fergeteges humor, komoly mondandó, provokatív megfogalmazás, némi abszurditás, leheletnyi melodráma vegyül, s ebből nemcsak jelentékeny, de igazán sikeres előadás is létrehozható – nem sok kell ahhoz, hogy Ascher Tamás rendezése a Kamrában másfél évtizedet is megélhessen. A mű fenti erényeiből azonban a békéscsabai előadásban kevés látszik.
A pesti vendégjátékot nézvén nekem úgy tűnt, mintha a rendező, Szalma Dorotty határozottan tompítani próbálta volna a darab élét. A vécé, illetve a szar mint motívum ugyan fontos szerepet tölt be az előadásban, de csupán úgy, mint enyhén meghökkentő humorforrás. Az, ami sokkal provokatívabb a szövegben, gyakran szinte elsikkad. Nem a verbális didaxist hiányolom persze, hanem azt a vizuális gondolkodást, azokat a játékötleteket, amelyek megéreztetik azt a kisszerűen komikus létállapotot, melyben a szereplők perverz vágyai megfogannak. Ehhez sokkal határozottabban kellene megjeleníteni a szerző által torznak láttatott értékrendet, s nem finoman zárójelbe tenni meghatározó motívumokat. A legjellemzőbb példa erre talán Erna vallásos hite, mely életszervező erőnek tűnik, valójában csak a legfelületesebb, s ebből adódóan a legbugyutábban dogmatikus ragaszkodást takarja. Ha ez csak a legáltalánosabb humorral ábrázolva jelenik meg, s valósággal elmismásoltatik, ki is lehet a nő vágyaiban megjelenő „Wottila”, akkor nemcsak erejéből, de humorából is sokat veszt a játék. Ennél is nagyobb baj, hogy a rendező a történet ívét sem építi fel. Mintha már az első jelenetekben is monológok sorát hallanánk – annyira nyilvánvaló, hogy nem figyelnek egymásra a szereplők, hogy mindegyiket csak a saját világa érdekli. S hasonlóképp érzékelhető a képmutatás, az elhangzó szavak hamissága. Az az alaphelyzet áll előttünk már a játék kezdetén, amelynek csak az előadás utolsó harmadára kellene nyilvánvalóvá válnia. Így aztán etűdök sorát látjuk, melyek nem fokozzák egymás hatását, nem árnyalják egymás jelentését, sőt, még csak nem is mindig érnek össze. A legfőbb rendezői törekvésnek az tűnik, hogy maguk az etűdök minél humorosabbnak hassanak. Így aztán sokkal több energia fordítódik a külsőségekre. Rátkai Erzsébet tarkabarka jelmezei, a parókák, a smink viccesen csúfítják el a szereplőket. Mira János hasonló hangulatú díszletének mintha az lenne a legfőbb funkciója, hogy egy hatásos pillanatban megmozdulhasson a szoba tere. A kívánt hatást a megmozdítás nehézkessége jelentősen tompítja, de ennél nagyobb baj, hogy a tér nem bír jelentésképző szereppel; még az sem egyértelmű, hogy mennyiben realisztikus és mennyiben szimbolikus. S jó ötlet lenne a kis zenekar, ha szerepe nem merülne ki a diszkrét ellenpontozásban.
Mivel minden eldöntöttnek látszik az első pillanattól kezdve, az előadás statikus voltát csak a színészi alakítások dinamizmusa oldhatná. Ám a három színésznő játéka a monologikussá alakított szerkezethez igazodik; szinte egymástól függetlenül dolgozzák ki a figurákat – eltérő módon és eltérő lendülettel. Bede-Fazekas Annamária (Grete) meglehetősen hagyományos eszközökkel játszik egy rosszindulatú középosztálybeli asszonyt, kevéssé igazodva a darab megkívánta hangnemhez. Az élesen elváltoztatott, elcsúfított Kara Tünde (Erna) finoman stilizáló portrét fest egy álszent nőszemélyről, többnyire korrektül és pontosan (bár egyes gesztusaiban és hanghordozásában – engem legalábbis – zavaróan emlékeztetve egy idősebb pályatársára). Dobó Kata leginkább kataton elmebetegnek mutatja Mariedlt, s aprólékosan ki is dolgoz hozzá egy sajátosan képtelen hanglejtést, apró gesztusokat, váratlan mozdulatokat. A figura tulajdonképpen mulatságos is – csak éppen nem egy teljes estén keresztül. Hiszen ezek az eszközök mit sem változnak a játék során, így egy idő után érdektelenné vagy idegesítővé válnak (ez vérmérséklet kérdése), a nagy bosszúmonológban pedig végképp kevésnek találtatnak.
Itt, a végén üt a legerősebben vissza az előadás szerkesztetlensége is: a hosszú monológ éppen csak elválik a korábbi monológok sorától, a kölcsönös leszámolás pillanata sem hátborzongató, sem felemelő, sem vérfagyasztóan cinikus nem lesz, sőt, Mariedl – művérrel nem spóroló – meggyilkolása sem tűnik többnek egy közepesen morbid poénnál. Így az előadás – meglehet, az alkotók szándékaitól függetlenül – végső soron elvicceli, kellemessé teszi mindazt, amivel felráznia, felháborítania, provokálnia kellene. De akkor sem mondanék igazat, ha azt írnám, hogy Schwab kellemetlen darabjából Szalma Dorotty kellemes színházat csinált, hiszen az előadás túlságosan egysíkú, statikus ahhoz is, hogy kellemesen szórakoztató, a komolyabb tartalmakkal csupán eljátszadozó produktumként funkcionálhasson. Így aztán leginkább a vállalkozás mögött álló ambíció az, ami értékelhető. Ami nélkül jó színház aligha születhet, de ami ehhez önmagában azért igen kevés.
URBÁN BALÁZS
játék az ablakban
Martin McDonagh a leggyakrabban játszott kortárs angol-ír szerző a magyar színpadokon. 1997 és 2010 között tizenkilenc magyar nyelvű McDonagh-bemutatót tartottak.
A Leenane szépe (kétszer Piszkavas címmel Parti Nagy Lajos fordításában) is szépszámú színrevitelt ért meg. A Miskolci Nemzeti Színház Játékszín 2010. februári bemutatóján immár a hatodik Maureennek és Magnek tapsolhatott a közönség.
McDonagh színházi erőszaktúrára viszi a nézőket, ennek következtében néhányan meggondolatlanul távoznak, de végeredményben az író egyre többeket hódít meg tarantinós fekete humorával és közönségbarát narratív stílusával. Eddig harminckilenc nyelvre fordították le műveit. Radoslav Milenković, a miskolci előadás rendezője Upor László fordítását választotta, és nem véletlenül. Parti Nagy Lajos magyarításában keményebbek a káromkodások, több a szóvicc, kopogósabbak és szikárabbak a mondatok. Upor László szövege közelebb áll a beszélt nyelvhez, emberléptékűbb – amennyiben erről a destabilizálódott, normális kommunikációra alig alkalmas nyelvről ez egyáltalán kijelenthető. A Leenane szépe mélyen zavarba ejtő keveréke egy abszurd komédiának, egy vészjósló elemekkel terhes tragédiának, de alapjában véve egy grandiózus melodráma. E többdimenziós mű számos megközelítést kínál. Milenković a tragédia vonalán halad, és erre egyértelműen Upor László fordítása volt alkalmas.
A világot meghódító sikerdarabban, amely Írország egy isten háta mögötti kis falujában játszódik, Maureen – az idős, beteg (vagy magát csak annak tettető) anyját gondozó vénlány – nem kapja meg azt a levelet, melyben szerelme arra kéri, menjen vele Amerikába. A levél anyja, Mag kezébe kerül, aki elégeti. Amikor Maureen tudomást szerez a levélről, már késő, tehetetlen dühében megöli anyját.
Míg a szerzői szándék szerint a főszereplő, Maureen szépnek nem igazán mondható, a miskolci Leenane szépe tényleg szép. Fiatalítás történt ráncfelvarrás nélkül. Az eredeti darabban Maureen negyven, itt harmincöt. Mag, az anyja hetvenéves, itt hatvan körül jár. A színésznők (Maureen: Szirbik Bernadett, Mag: Máhr Ági) valós korához való közelítés teljesen beleillik abba a koncepcióba, miszerint itt nem egy csúnyácska vénlány párkereső műsorát adják. Ebben az előadásban egy szép fiatal nő keresi önmagát, na jó: identitását, de nem talál támaszt törekvéseihez. A falu lelkészének még a nevét sem tudják jól, munka nincs, a tévében globalizált gagyi. A rádióban ír nyelvi műsor hallható ugyan, de Maureen anyja önfeledt önzéssel kikapcsoltatja, mert csak angolul ért. Nincs semmilyen biztos pont, nincs centrum, a bizonytalanság mindenre kiterjed. Szirbik Bernadettnek tehát el kell hitetnie: kinézete ellenére is retteg attól, hogy egyedül marad, hogy nem talál párt, és a magánytól való félelmében mindenre képes. Elhisszük neki. Tekintetével, hanghordozásával, testtartásával bizonyítja: ő elsősorban saját börtönének rabja, és ezt emeli metaforikus magasságokba a játék az ablakban. Szirbik Maureenja szívesen húzódik az ablakmélyedésbe és nézeget kifelé. Eklatáns jelzése ez elvágyódásának, ám míg neki távlatot nyújt az ablak, nekünk nézőknek beszűkül a tér, és egy cellában kuporgó alakot érzékelünk. Az utolsó jelenetben – melyet az eddigi rendezések Hitchcock Psychójának parafrázisaként értelmeztek, miszerint Maureen beleül a hintaszékbe és átveszi anyja szerepét – Szirbik Bernadett ismét az ablakban kucorog – az elénk táruló kép a kétségbeesés kvintesszenciája. Maureen kezében egy összecsukható pohár kinyílik, majd becsukódik. Csiki-csuki. Nagyformátumú, megrázó alakítás, a halott anya melletti monológ drámai erejű.
Mag szerepében Máhr Ági az első perctől irritálóan gonosz boszorkának tűnik, de alakítása korántsem egysíkú. A manipulatív, mindent kifigyelő, önző perszónával párhuzamosan érzékenyen jeleníti meg a szeretetre vágyó, egy egyszerű autókázásban vagy csomómentes kásában reménykedő esendő öregasszonyt is. Képes játszadozni érzelmeinkkel, heves utálatunkat néha együttérzésre változtatja. Torokszorító, amikor megszabadulva kissé koszos gönceitől, szánalmasan kifestve, kiöltözve jelenik meg, reménykedve, hogy mégis elindulnak vásárolni. Sőt, még arra is megvannak az eszközei, hogy – főképpen a Rayjel folytatott dialógusokban – öniróniával szemlélje önmagát, aminek érzékeltetése a mosogatóba vizelő macskák történetében csúcsosodik ki.
Kidolgozott, nagyszerű alakítás.
Annak ellenére, hogy az előadás nem a komédia irányába mozdul el, Ray (Lukács Gábor) groteszk figurája minden lehetséges humorcseppet kifacsar a hírnök szerepéből. Gegsorozata a fehér nadrággal (valahogyan mindig sáros lesz, amikor felér a hegyre) és a plusz díszletelemként beállított tükörrel könnyfakasztóan nevetséges. Hitelesen hozza a felelőtlen, mindenkit kritizáló, izgága, túlmozgásos tinédzsert, ugyanakkor karikírozza is. Groteszk szerencsétlenkedéseivel rámutat: ő sincs otthon ebben a világban. Küldetését, a sorsfordító levél átadását sem képes teljesíteni, pedig talán érzi, hogy mennyire fontos: a falon lógó feszület mögé helyezi a megváltást ígérő örömhírt.
Ray fivére, az Angliából éppen hazatérő munkás, Patjelentené Maureen számára a menekülési lehetőséget: meghívja Maureent egy partira, majd az éjszakát is együtt töltik. Cservenák Vilmos alakítása az öccsétől teljesen eltérő karaktert hoz: csendes, kissé határozatlan, érzékeny személyiség. Ez a szerepfelfogás pontosan illik a Szirbik Bernadett által felépített Maureenhez.
Milenković az előadásba beemelt tangóval – nevezzük „teatangónak” – mutatja meg, milyenek is volnának együtt, milyen lenne közös életük. Szirbik és Cservenák teafőzővel és teafilterrel a kezükben táncolják el a be nem következett boldogságot. A mindig bennünk élő remény apológiája ez a tánc, az előadás felemelő pillanata. Pontosan kidolgozott a levélmonológ, melyben Cservenák remekül érzékelteti a figura egyszerűségét. Utalva Pato londoni szállásának elviselhetetlen körülményeire a monológ tere telitalálat: egy apró, lyukszerű bemélyedés a színpadon kívül, karnyújtásnyira a nézőktől.
Juraj Fabry díszlete tökéletesen illeszkedik a darab világához, és nemcsak a pokollá váló konyha terével szolgálja azt, hanem a már említett hozzáadott ötletekkel (tükör, ablak stb.) is. Jelmeztervezőként is ő jegyzi az előadást. Itt érzékelhető a hazai beütés, a ruhákkal domesztikálódik a darab. Maureen kínai, egyetlen mosás után szálasodó melegítője és zoknija, Mag otthonkája és barna pamutharisnyája – ezeket nálunk viselik, Írországban kevésbé. A jelmez közelebb hozza a szereplőket, de csak az elviselhetőség határáig.
Radoslav Milenković rendezése örök kérdéseket feszeget a reményről, a szeretetről és nem utolsósorban a bűnről és a bűnhődésről. Kiváló színészválasztással és színészvezetéssel nagyszerű, érzékeny és emlékezetes előadást hozott létre.
SZVERLE ILONA
