Aki alapos tájékozódás nélkül megy el a székesfehérvári színházba, A kommunizmus története elmebetegeknek című előadásra, és azt hiszi el, amit lát, bizonyára semmit sem fog érteni. Azt a fajta zeitstücköt fogja látni, aminek a világon semmi értelme, amikor ugyanis lenne értelme bemutatni, akkor nem lehet, amikor meg már lehet, akkor senkit sem érdekel. A Vörösmarty Színházban megkésett antikommunista propaganda folyik, semmi egyéb. Az előadás szórólapja éppúgy ezt szolgálja, mint az emeleten látható együgyű kiállítás. A szórólapon többek közt Sztálinról, Gorkijról, Molotovról, Kirovról, Dzerzsinszkijről találhatunk egy-egy primitív mondatot, ám a szerzőről szó sem esik, olyan részletekről nem is szólva, mint a darab keletkezési ideje, ami egy zeitstsück vagy akár csak annak látszó tárgy esetében is alapvető információ lehetne. A színház honlapján pedig ennyi olvasható a mű írójáról: „Matei Vişniec román származású francia író, aki a saját bőrén tapasztalta meg a diktatúra működését. Talán épp ezért tudja könnyed humorral, a téma abszurditását és szorongató voltát egyszerre megmutatva megidézni a kort, és kacagtatni a bitófa árnyékában, kényszerzubbonyok között.”

Márpedig a darabnak és a szerzőnek mindehhez alig van köze. Matei Vişniec 1956-ban Romániában született, ahol verseskötetei megjelentek, regénye és színpadi művei azonban nem. 1987-ben telepedett meg Párizsban, ahol ma már franciául ír, legismertebb darabja a Lovak az ablakban, ami a Pécsi Harmadik Színházban is látható volt ebben az évadban az Aradi Kamaraszínházzal közös produkcióként. Túlzásra hajlamos szakíróknak ennyi elég is ahhoz, hogy Ionescóhoz hasonlítsák. A kommunizmus története elmebetegeknek a kilencvenes években született, 1998-ban mutatta be a Barbes 35 Társulat a Jean Arp Színházban, Clamart-ban, Párizs egyik elővárosában. A szerző nyilatkozataiból és az előadás kritikáiból az utópiáról, az utópia iránti emberi szükségletről szóló filozofikus példázat rajzolódik ki. A Sztálin halála idején a Moszkvai Központi Elmegyógyintézetben játszódó történet lényege szerint tehát nem a szovjet és nem a romániai kommunista diktatúra szatirikus leleplezése akar lenni, hanem a felszínén roppant primitív, ám a hozzáértők szerint bonyolultan rétegzett szöveg a totalitarizmus bennünk, mindenféle emberekben rejlő lelki okait vallatná. A beszámolók szerint az eredeti bemutatón a számos szerepet mindössze öt színész játszotta, az elmebetegek tömegét a nézők „alakították”.

A székesfehérvári előadás nézőjének ilyesmi aligha juthat az eszébe. Elöljáróban, mielőtt bármi történne, szabályos és kiadós szovjet-orosz folklórműsort láthat nép- és mozgalmi dalokból. Gyanús csak az lehet, hogy a dalolók egy része remek vörös orosz műnépviseletben pompázik, táncol, énekel, míg mások egyszerű kórházi pizsamában szomorkodnak. Előbbiek az intézet ápolónői, utóbbiak az ápoltak. Amúgy többségük a színház tánckara. Ekkor a betegek között húzza meg magát a színház igazgatója, Vasvári Csaba is, aki később Sztálint alakítja, szobornak maszkírozva énekel, a darab végén pedig a halott generalisszimusz fehér egyenruhájában áll bele a koporsóba, hogy hamarosan hátul kikerüljön belőle, hiszen halálában is örökké él.

A darab alapötlete egyébként valóban egyszerű szatírát ígér. Az elmegyógyintézet igazgatója úgy gondolja, hogy a szocialista emberré nevelésből az elmebetegek sem maradhatnak ki, ehhez az írószövetségtől kér segítséget, így kerül a főszereplő, Jurij Petrovszkij az intézménybe azzal a feladattal, hogy írói eszközeivel, történeteivel bevezesse az elmebetegeket a kommunizmus történetébe. A derék író e célra kieszelt példázata nagyjából úgy viszonyul a sokat emlegetett sztálini kratkij kurszhoz (rövid tanfolyam), ahogyan a kratkij kursz a valódi marxizmushoz, illetve a kommunizmus tényleges történetéhez és elméletéhez. Csakhogy Székesfehérváron apró változtatással hangzik el. Utópia helyett osztályharcról szól a tanmese. Tehát éppen csak a darab kulcsszavát cserélik ki. Így a szöveg valóban passzol az előadás céljához, koncepciójához, csak a szerző szándékához nincs sok köze, ami még nem is lenne különösebb baj. Az igazi probléma az, hogy így sem derül ki, csaknem hatvan évvel Sztálin halála után, jó két évtizeddel a szovjet rendszer bukása után, vajon mi szükség van a sztálinizmus, a kommunizmus propagandaszintű megidézésére, három órányi posztumusz antikommunista pamfletre.

De az előadás a saját propagandisztikus célját is felemásan közelíti meg. A darabkezdő folklórműsor operett-tapsot arat, a Sztálin halálakor megszólaló munkásgyászindulót az idősebbek együtt dünnyögik a zenével. Bennük a múlt idézése inkább az ifjúság nosztalgiáját váltja ki, mintsem a borzalmakat idézi. Szűcs Gábor rendezése különben csak a szöveg vélt első jelentését próbálja realisztikus-szatirikus patronok szerint megjeleníteni. Megint csak a kisebb bajok közé tartoznak azok az apróságok, amelyek az orosz-szovjet-világban való meglehetős járatlanságról tanúskodnak: viszkis készletből isszák a vodkát, ráadásul anélkül, hogy egyetlen falatot is harapnának a különben odakészített zakuszkából, Jezsovát a francia átírás szerint Jezovának mondják. Az viszont, hogy áttekinthetetlenek az elmegyógyintézetben élők viszonyai, hogy követhetetlen a történet, már kellemetlenebb. Elsikkad, hogy az intézetben valódi elmebetegek és betegnek nyilvánított ellenzékiek keverednek, így nem érthető az időnként felbukkanó rulettjelenet, nem is beszélve az intézetben létrehozott úgynevezett „szabad zónában” elhangzó, duplafenekű szövegekről. Crespo Rodrigo nem tud többet kezdeni az elmegyógyintézetbe delegált író szerepével, mint hogy eljátszik egy gyanútlan, naiv ifjút, aki mindenen csodálkozik. Kozáry Ferenc és Bata János az intézet igazgatójaként és aligazgatójaként a régi jó káderkliséket hozza, Bakonyi Csilla Sztálinért és a szexért egyformán és együttesen rajongó ápolónőjében van némi eleven élet.

Bátonyi György ipari üzemet sejtető tere főképp a fölösleges tömegjelenetekhez alkalmas, Győri Gabi jelmezei szokványosak. Az előadás szellemi színvonala pontosan illik tárgyához, azt a kort idézi, amelyről szól.

ZAPPE LÁSZLÓ

Ha azt mondod, Hitler, azt mondom, holokauszt. Ha azt mondod, Mein Kampf, azt mondom, egy őrült náci ideológiája. Ha folytatnánk ezt az asszociációs láncot, sokkal mélyebbre áshatnánk. Egy korban, egy halálosztó eszmében, egy diktátor népbutításában, halálvagonokban és gázkamrákban, az emberiség legkegyetlenebb tragédiájában. Meg is tették megannyian. Ezért is él többségünkben egy nagyon erős kép, amelyet a kordokumentumok mellett Mihail Solohov, Kertész Imre, Grigorij Csuhraj, Ken Annakin vagy Roman Polanski cizellált tovább.

De ha azt mondod, Tábori György, azt mondom, amit Nádas Péter: „Olyan a lelke, mint Miskin hercegé… Mert ha van ember, akiről elmondható, hogy hatalmas élettapasztalattal és még hatalmasabb emberismerettel rendelkezik, akkor ez ő.”

Földi Ádám, László Attila, Törőcsik Mari és Mátyássy Bence

Épp ezért az ő Mein Kampfja nem a végről, hanem a kezdetekről szól. A „honnan indultunk”-ot vázolja fel, a „hová jutottunk”-ot már a történelmi tapasztalás teszi hozzá. Az ő Mein Kampfjának központi figurája nem is Hitler, hanem Schlomo Herzl, a Káma-szútrát és a Bibliát együtt terjesztő zsidó könyvkereskedő, aki egy bécsi tömegszálláson nagy műve megírására készül. Életem a munkacíme, ami egy ötletparádé nyomán kapja a Mein Kampf (Harcom) elnevezést. Schlomo Herzl különös ismertetőjele még, hogy a magát Úristennek képzelő Lobkowitz nevű kóserszakáccsal évek óta játssza a Biblia és a zsidóviccek elegyéből táplálkozó filozofikus játékát, és egy kiskorú bécsi lánnyal üzekedik. Ide csöppen be a Szépművészeti Akadémiára alkonyi félhomályban festett képeivel felvételiző Adolf Hitler, a maga szertelen-neveletlen, ideg- és emésztési görcsökkel küzdő ellentmondásos ifjú személyiségével. Az összezártságon alapuló laza kapcsolatukban Schlomo az irányító, a tanító, a védelmező. Az író kíméletlen kritikája ez a tömegsírját megásó ember beláthatatlan katasztrófához vezető butaságáról, naivitásáról és felelősségéről. Hiszen Schlomo Herzl még a szálláson személyesen megjelenő Haláltól is megóvja Hitlert, pedig a Halál pontosan látja a jövőt. Azt, hogy Hitler „hullának középszerű, de kaszáslegénynek természetadta tehetség”. Második látogatásakor el is viszi e szerepkörre, miközben Herzlnek előrevetíti a sorsát: az elhamvadó testeket, amelyeket a szobatársa fog lángba borítani.

Tábori őrült szellemi szabadsággal játszik ezzel az őrült világgal. Nincsenek számára tabuk, élcelődésének a Biblia éppúgy tárgya, mint Shakespeare A velencei kalmárja vagy Mozart és a bécsi kispolgári lét. No meg az az egyetlen mondat, amit hosszas erőfeszítés után Herzl könyve tartalmaz: „És még ma is élnek, ha meg nem haltak.” Ez a mesemotívum gúnyos összefoglalója a magáról semmit elárulni nem képes kispolgáriságnak, de egyben keserű összegzése az élet-halál filozófiájának is. S ezzel a fanyar humorral, laza, látszólag a szóviccek szintjén mozgó történetszövéssel Tábori a Mein Kampf Hölderlintől kölcsönzött mottójának magyarázatát is megadja: „Mindig játszotok és tréfálkoztok? Muszáj így tennetek! Ó barátaim! Lelkembe markol ez, mert csak a kétségbeesettek cselekszenek így.”

A farce-ot színre állító Rába Roland tovább lazítja Tábori cselekményszövését, már azzal is, hogy színészei vezetik be a térbe a nézőket, és a később érkezőket a színpad szélén lévő babzsákokra ültetik. Ezzel a benne vagyunk a térben, a történetben érzetet erősíti anélkül, hogy erőszakosan bevonna a játék menetébe. Mint ahogy a tér része a zongora mögött ülő (és a dalbetéteket kísérő) Komlósi Zsuzsa s azok a groteszk, kis-nagy embereket ábrázoló rajzok és naiv festmények is – Daróczi Sándor asszociatív színpadképe –, melyek a játékba beemelve fontos szereplővé lépnek elő. Egyszer mint egy vásári komédiában, úgy lebegnek be a felhők és a zöldben úszó osztrák táj, máskor egy rögtönzés keretét adják. Ahogy a darab szereplői is – a Halál asszonyt játszó Törőcsik Marin kívül – hasonló módon vannak jelen, hol csak kommentáló-szemlélődő feladattal, hol a történet részét képezve, alakító jelleggel. Ez a folyamatos és intenzív jelenlét alkalmas arra, hogy hangsúlyos figurákat (halálmaszkot viselő kaszások) megtöbbszörözzön, vagy kulcsjeleneteket kiemeljen azzal, hogy mindenki Hitler-bajuszt visel.

S ha a Hitler(ek)nél a bajusz, a másik oldalon az orr a differencia specifica. Schlomo Herzl szemüveghez erősített karvalyorra egy olyan eszköz, amely bármikor feltehető, és a megkülönböztetés mellett az incselkedés, az ingerlés eszköze lehet. De Schlomo kedvenc tyúkja is nagy sárga orrot visel. Jellemzően Hitler először Mici tyúkra támad a Bibliával, az ő nyakát akarja kitekerni, hogy Schlomót bántsa ezzel. Mint ahogy Mici elpusztítása, akkurátus feldarabolása, kivéreztetése és megsütése is aláhúzza azt a mondatot, hogy „aki madarak égetésével kezdi, emberek égetésével fogja végezni”.

Sinkó László és Mátyássy Bence (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

Rába Roland rögtönzéseken és vaskos humoron alapuló rendezése nem mindig összetartott, széthúzzák az újból és újból felburjánzó rendezői/színészi ötletek. Ám a szövegbe épített dalbetétek visszahúznak, kordában tartanak, ellenpontoznak és telibe találnak. Így van ez már az indító dallal: visz a vonat – írta Szörényi és Bródy –, éneklik az emeletes vaságyra kuporodó szereplők, s a dal ötvenöt évnél messzebbre repít. Mint ahogy a Dal az esthajnalcsillaghoz közben magasba emelkedő, majd aláhulló csillagok is fájdalmas jelképeket idéznek. Az előadás egyik csúcspontja a Halál asszony színházi környezetbe helyezett dala. Átutazó vagyok itt e földön – énekli Seress Rezső örökzöldjét Törőcsik Mari mikrofonba búgva. Ebben a kontextusban egyszerre felemelő és hátborzongató. S ha az egyik csúcspontról szóltunk, ne maradjon ki a másik sem. Schlomo és Lobkowitz Hitler és a Halál asszony vészjósló búcsúzása s kart karba öltött távozása után újra magára marad. Már nem zsidóvicceket mesélnek egymásnak; a kóserszakács a tiroli bocikról dalol, akik megsütött apjuk felett megesküsznek, hogy soha nem lesz belőlük bécsi szelet. Schlomo Herzl és Lobkowitz távolba révedő tekintete jelzi, hogy ez már mennyire nem rajtuk múlik. Sem a bécsi szelet, sem a marhavagon.

Rába rendezésének másik nagy erénye a színészvezetés. Fiatalos lendület mozgatja az előadást. Ez éppúgy érvényes egy pantomimban előadott dalra – Jó reggelt, itt a tej! –, ahol a játszók a testükre írt szöveggel illusztrálják a történetet, mint arra a Heil Hitler mozdulatból indított vurtsli-pörgésre is, amiből egymás után halnak ki a szereplők.

Jók az együttes jelenetek, és helyükön vannak a főalakok is. Sinkó László lazítással igyekszik belehelyezkedni Schlomo szerepébe, hogy aztán mindvégig az előadás motorja legyen. Kiválóan hozza azt a lojalitást, amely a végzete felé sodorja. Sajátja a Tábori-féle humor, szarkasztikus és természetes.

Mátyássy Bence Hitlere egy kis görcs, aki fejhangú, pörgő beszédével egyszerre Adolf és Adolf-paródia. Hangsúlyozott betegségére mind pszichikai, mind fizikai értelemben fény derül. Van benne valami chaplini esendőség is, amihez a rendező egy jelenet erejéig az esernyőt is a kezébe adja. És működik az érzelmi libikóka Mátyássy és Sinkó között. Törőcsik Mari Halál asszonya mosolygó magabiztossággal osztja meg túlvilági tudását, és ugyanilyen koncepciózusan választja ki azt az embert, aki halálosztóként segítségére lehet. Mészáros Piroska a bűnbe eső Gretchen szerepében szűzies és kihívó, de a többi, nem nevesített megjelenésében is kiváló komika. Makranczi Zalán bokszolónak öltöztetett Lobkowitza igazi szellemi párbajtársa Schlomónak, de aztán neki is bele kell olvadnia a háttérbe, mert a szerző elfeledkezik róla. A tiroli bocik tragédiájáról szóló végjátékban azonban ismét egymást erősíthetik Sinkóval. Földi Ádám, László Attila és Gerlits Réka a kotlós kivégzését emelik vérfagyasztó revübetétté, de a Halál asszony segédjeként, Hitler-alteregóként vagy kis-nagy emberként is állják a helyüket.

Rába Roland rendezése – csakúgy, mint Tábori darabja – számít a néző háttértudására. Ha ez megvan, a Mein Kampf nagyot üt. Ha hiányzik a történelmi, bibliai és irodalmi tudás, akkor nem más, mint könnyed komédia.

A szünetben egy középkorú hölgy fennhangon arról beszélt fiatal hozzátartozóinak, hogy tavasszal láncokat kell gyártani, hogy a bűnösöket láncra verve lehessen elvinni. Talán eltévedt a történelemben, ha arra gondolt, hogy a hosszú kések éjszakáját vagy a nürnbergi pert hozza a tavasz. Csak reménykedhetünk benne, hogy az előadás végére megértette, miért, miről és mi ellen írta a Mein Kampfot Tábori György.

CSIZNER ILDIKÓ

Kicsit meglepett, hogy Tennessee Williams emblematikussá tett darabja tűnik föl a Nemzetiben, a bár nem a legelső vonalbeli, de kivált Marlon Brando kígyóbőr dzsekije miatt mégis klasszikus Orfeusz alászáll. A vágy villamosa vagy a Macska a forró bádogtetőn gyakoribb a színpadokon, a filmes verzió miatt az Orfeuszt mégis mindenki ismeri vagy ismerni véli.

Elgondolkodtam, mi oka lehet az 1957-ben New Yorkban bemutatott mű elővételének: valamilyen Williams hommage, hiszen sűrítetten tartalmazza az író legkedvesebb témáit – nem véletlen, hogy majd húsz éven át dolgozott rajta, ötször írta át. Már az első művei közt van egy vázlata: amerikai Dél, kisváros, reményvesztett szerelem, gátlástalan pénzsóvárgás, bosszú, agresszió, elnyomott szexualitás, az idegen gyűlölete. Második okként kínálkozik: túl vagyunk azon a rémálom esztendőn, amelyre az egyik hívószó Tatárszentgyörgy, azaz az értelmetlen gyűlölet tébolya egyfajta asszociációs körének kiterjesztése. Harmadik lehetséges ok: a rendező egy színházban is dolgozó filmes, Sopsits Árpád, aki nagy érzelmekhez, archetipikus témákhoz vonzódik, nagy formákban gondolkozik, nem fél a szenvedélyek szenvedélyes ábrázolásától.

Úgy tűnik, nem ilyen sokrétű az ok. Sokkal kézenfekvőbbnek tetszik, hogy adva van egy nagyszerű színésznő, aki a női főszereplő, Lady minden szenvedélyességét, de tartózkodását, kívülállását, bosszúvágyát és szerelemre való képességét is meg tudja mutatni. Ő Udvaros Dorottya. Tehát nem a rendező választása, nem gondolati rezonanciákkal töltekező feltámasztás, és nem is stílustörténeti stúdium, ahogy egy Beckett- vagy Ionesco-színrevitel azzá lehet.

Bodrogi Gyula és Udvaros Dorottya (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A színház nagy, formátumos szereppel nyújt át ajándékot, azaz jutalomjátékot egy megbecsült művészének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki egyaránt megajándékozott – s ez paradox módon nem a főszereplőn múlik. Nem lesz ebből az estéből felfénylő, átlényegítő szellemi-esztétikai élmény: egy érdekes, érzelmes és hosszadalmas, egzotikus régi amerikai sztori marad azokról az időkről, amikor még volt szesztilalom, niggergyűlölő Ku-Klux-Klan, meg igazi New Orleans-i játék-, kéj- és dzsesszbarlangok visszfénye, és idősebb nőknek kínos volt egy ifjabb ember szerelmétől fellobbanni. Van valami távolságtartó, fásult, porlepte hangulat, s ezzel ellentétesen a technikailag mindent tudó XXI. századi metálszínpad, két oldalra játszás. Forog-forog a magas fémlépcső a kimerevített, álmokat és vágyakat idéző nagy monológoknál és duetteknél, van táncos-pantomim betét Gergye Krisztiánnal, filmvetítés kinagyított arcközelikkel. (Ez utóbbi nem is teljesen felesleges és színházellenes, hiszen ilyen távolságból alig látjuk a mimikát, főleg, ha éppen a másik oldalra fordulva reagálódik le valami. Ez a megoldás szinte hozzásegít ahhoz, hogy egy emberibb drámát lássunk, mint amit csak a szituációk és a szövegek generálnak.) A díszlet- és jelmeztervező Antal Csaba egyrészt korfestő délies cuccokba öltöztette a szereplőket, s kreált egy nagy, bizonytalan jellegű hodályt a vegyesbolt és a megnyíló cukrászda számára, amely a Williams-féle szimbólumokat emeli ki: a cirádás nagy pénztárgépet és a fönti, kegyetlen világot jelképező irdatlan lépcsőt. Az időbeli átjárás néhol bizonytalanságban hagy: a kitiltott, kurvává lett szabados Carol Cutrere Péterfy Bori megformálásában inkább up-to-date punk lány. Minden esetre ebben a jellegében is alkalmat ad arra Ladynek, hogy a kitaszítottak és megszomorítottak iránti, genetikus rokonszenvét kimutathassa abban az ívben, amelyet Udvaros Dorottya megteremt: zárkózott, vad, sértődött, ám pattogóan racionális, keserű asszonyból lesz odaadó, a saját származásával és múltjával is számot vető, reménykedő, sejtjeiben is megújulni kész fiatalasszony. Kiszáll a „mindenki megvehető valamennyiért” gondolati sémából – s ennek egyik látványos gesztusa, amikor kiszolgálja Carolt. Nem oktalan feltételezés hát, hogy a színrevitel fő célja végül is az ő színészi személyisége körül keresendő.

Egyébiránt minden klappol: pletykás, koszfészek kisváros unatkozó helyi feleségekkel (Murányi Tünde és Söptei Andrea már a második előadáson is unta unatkozó magamagát), félnótás művészlélekkel (Nagy Mari igazán remek betétszáma, elsőrendű karakterrajz), fojtottan kemény seriffel (Szarvas József nehézkessége és lassúsága a nagyon hosszú és pörge orrú cowboycsizmának is betudható). Nagyon jó továbbá Terhes Sándor középkorú nagymenője, mert a Ladyvel való találkozás, húsz év kibeszéletlen és elárult nagy szerelme valódi, átélhető, katartikus élmény. Sajnos azonban ez csak hat perc körülbelül. Hat perc igazi, megrendítő élmény. Nem mondom, hogy megéri, de azért valahogy mégis megmarad. És Bodrogi Gyula nagyjelenete is, ahogy rendkívüli színészi intelligenciával ellenáll a lépcsőn lejövetel operai gonoszságának, és nagybetegen levonszolódva esendőnek látszik: a helyzet feletti teljes uralom ereje a figurateremtés magasiskolája, ahogy Molnár Piroska alakítása is a nővér szerepében.

Ami nehezen magyarázható, az Szabó Kimmel Tamás Val Xaviere. Nem azért, mert nem Brando-hasonmás, hanem mert nem szólaltatja meg Val előéletét, hányódását, árvaságát, rossz múltját és líraiságba fojtott életismeretét. Gitározni és énekelni viszont nagyon szépen tud: gyönyörűen énekli az Everybody hurts-ot például. De hogy sebzett és sebez: ehhez még minden tekintetben nagyon ártatlannak mutatkozik.

Ennyi kiváló epizód és nagy teljesítményű epizodista tulajdonképpen ellensúlyozni próbálja, hogy az egész elnyúlik és nem szólít meg.

BUDAI KATALIN

A számok ismét imponálóak: 402 előadáson 40 981 néző a Palace MOM Parkban, az Urániában 7034 jegyet váltottak. 1600 feletti nézőszámot 6 játékfilm ért el (egyenként) esetenként többszöri ismétléssel, de néhány nagy érdeklődéssel várt dokumentumfilm is 350 körüli nézőszámot regisztrálhatott. (Örök kérdés: hol és mikor lesz módunk a legjobbakat megnézni?) A kisjátékfilmek iránti, már tavaly érzékelt kíváncsiságot az idei Szemle is igazolta, 700–800 nézőt jegyezhettek.

Belaktuk a Palace MOM-ot, a tágas teret, a kellemes kávézót. Köszönet a zökkenőmentes szolgáltatásokért, a Sajtóiroda profi teljesítményéért. A délutáni és esti órákban öröm volt látni a hömpölygő tömeget, a jegypénztár előtti sorokat. Jól működött az írott és elektronikus napisajtó, valamint a szájpropaganda. Idén öröm volt részt venni a Szemlén.

Játszmák

Nemcsak azért érdekes a játékfilmeket így szorosan egymás mellett látnunk – még ha fárasztó is –, mert az egyes művek esztétikai minősége biztonságosabban megítélhető, hanem plasztikusan kirajzolódnak törekvések, irányzatok, a „társadalmi megrendelésre” való ráérzés, vagyis a reménybeli nézők megfogalmazatlan elvárásai – akár a témák, akár a megformálás vonatkozásában –, könnyebben érzékelhető az eredetiség és az epigonizmus. Az érvényes művekben többnyire kapcsolatok, érzelmek hálózatrendszerében bomlik ki a történés, de szembetűnő és elgondolkodtató, hogy most milyen sok filmnek elsődleges témája a különböző minőségű és irányultságú emberi játszmák bemutatása.

Köntörfalak

E zsáner pompásan sikerült darabja Dyga Zsombor Köntörfalak című kamaradrámája. Szinte egyetlen térben három szereplő között bomlik ki a történet, amely egy feszengéssel teli, kényszeredett vacsorától jut el a véletlenek és a jól működtetett dramaturgia segítségével múltbéli, nem is sejtett közös titkuk felfedezéséig. „Érdekelt, hogyan tudok egy beszélgetésből egy izgalmas történetet kibontani úgy, hogy közben nem is történik semmi” – nyilatkozta a rendező, aki a forgatókönyvet is jegyzi. A tét nélkülinek tűnő, csapongó beszélgetés táguló körei egyre többet árulnak el az egymástól igencsak távoli életpályán létező két férfiról, sorsuk fordulatairól és egyszeri, drámai kereszteződéséről. A lány a maga tapintatos kíváncsiságával és empátiájával szinte csak továbblendíti a remekül megszerkesztett, a mai élőbeszéd fordulataival megírt dialógusokat, amelyeknek döntő szerepük van a film sikerében. A rendező és operatőre (Marosi Gábor) otthonosan mozog a belvárosi utcákon és a jómódot sugalló, elegáns lakásban, amely életszerű teret biztosít a meglepő fordulatokkal teli történetnek. Három kiváló színész: Tompos Kátya, Rába Roland és a legjobb férfiszínész díját méltán elnyerő Elek Ferenc összecsiszolt alakítása (a kényszerű, nyolchónapos forgatási szünetben színpadi próbákhoz hasonlóan folyamatosan együtt dolgoztak) szerves része a kiérlelt rendezői munkának is. A film megérdemelten kapta meg a közönség díját, a legjobb vágás (Czakó Judit) és a legjobb rendezés (megosztott) díját.

Hasonló zsánerű filmmel, az osztrák–magyar–svájci koprodukcióban forgatott Látogatóban című művel nyerte a megosztott rendezői díjat a külföldön élő Pejó Róbert. Közlése szerint a történet alapját képező regényből (Glavinic: A kamerás gyilkos) a „karakterek közötti diszfunkció” érdekelte, ezt emelte át és tette dominánssá. Lényegében körülhatárolt térben, rövid idő alatt két (házas)pár között szikráznak föl a konfliktusgócok a múltra utaló gesztusokkal, homályos megfogalmazásokkal, a másik egyéniségének valószínűleg eddig ismeretlen rétegeire történő célzásokkal. A sikeres házigazda magabiztos viselkedése eltemetett kudarcok emlékét és a vetélkedés ösztönét hívja elő régi barátjából, a kellemes hétvégét egyre jobban beárnyékolja az elbizonytalanodás és a gyanú. A jó ritmusban pergő események és a hiteles dialógusok sem mindig ellensúlyozzák azonban a szituáció modellszerűségét; a sterilitás érzetét fokozza a Fertő tó partjára épített, tájidegen ház hivalkodó high-tech jellege. A rendező által kedvelt thriller irányába vezetett történetbe tör be nyersen a külvilág, a környéket izgalomban tartó rejtélyes gyerekeltűnésekkel. A krimikből ismert sablonos elemek, az üldözést megörökítő amatőr videofelvételek az állami tévé képernyőjén (hogy került oda?), az elpusztított kismacskák bemutatásának didaxisa megtöri a rendezői munka eleganciáját. Jó, hogy a végkifejlet szándékolt megoldatlansága a sztereotípiák ellenében hat, sőt – ha nagyon akarom – a Gryllus Dorka által megformált karakter felnőtté válását, a „babaházból“ való kitörését is belegondolhatom utolsó futásába: csak el innen, minél messzebbre…

Víz, szűkre szabott idő, három szereplő, körülhatárolt játéktér. Egy balatoni vitorlás – operatőri bravúr lehetett megoldani a forgatást. Az igen termékeny Sas Tamás pályája meglehetősen változatos: a túlfűtött és abszolutizált érzelem tragédiáját elhitető erővel megjelenítő Szerelemtől sújtva, az üdén frivol S.O.S szerelem! mellett feledhető mozik sora. Sajnos, az idei versenyfilm, a Szélcsend nem a minőségi művek listáját gazdagítja, pedig az alaphelyzet érdekes. Két igen jómódú nővér (Kováts Adél és Pálmai Anna) meg a vendégük (Kovács Patrícia) – akiről majd a történet vége felé kiderül, hogy vagyonos apjuk szeretője, hamarosan új felesége – fecseg a hajó fedélzetén a kora őszi napsütésben. A jellegzetesen női szurkapiszkákkal aláaknázott csevegés kezdetben két világ: az arrogáns jómód és az ambiciózus, okos értelmiségi konfrontációját sejteti, de aztán elhatalmasodik a vulgárfreudista múltidézés és élveboncolás, erőltetett fordulatok és egyre csikorgóbb mondatok juttatnak el a hiteltelen slusszpoénig.

Bibliothèque Pascal

A Halálkeringő című opus sikerületlenségéhez képest meglepő öntudattal nyilatkozó elsőfilmes rendező Köves Krisztián Károly igazán szép gesztusa, hogy nem győzi dicsérni barátját, Szabó István Peetet, holott a kudarc legfőbb oka az általa jegyzett forgatókönyv. A gyakorlatilag kétszereplős (Dobó Kata és Kern András – igazi húzónevek!) drámában alapkérdések maradtak tisztázatlanok: bűnfilm lenne?, vagy apa és leánya gyűlölve szerető vetélkedése, Hassliebe-játszmája? A gondolati tisztázatlanság hozta létre az elképesztő helyszínt is, amely egy elhanyagolt polgári lakás és egy hajléktalanok által lepusztított, koszos romhalmaz együttese. (Csak nem azért, hogy a WC-kagyló fedelén jobban lássék a nyomra vezető cipő talpának mintázata?) A szereplők valamilyen művi magyar nyelven beszélnek, a mocskos utcai szókincs és a patetikus, szépelgő közhelyek sajátos elegyén. De a csúcs a zárókép: a halott apa és leánya között ott fekszik a kisded. Mikor született? Vagy „szimbólum” lenne? (Vö. a film mottója!) Az alapjaiban többszörösen elhibázott művet az operatőr, Dobóczi Balázs tehetsége sem tudta megmenteni.

Nem kevés szereplős kamaradráma, de az elévülhetetlen, ősi alapjátszmáról szól az elsőfilmes Orosz Dénes tehetséges vígjátéka, a Poligamy. Ádámtól és Évától kezdve a férfi-nő kapcsolatának ezernyi variánsa az emberiség történetének s a kulturális alkotásoknak alaptoposza. Orosz Dénes filmjének főhőse, korunk jellegzetes értelmiségi figurája korábbi írói ambícióival leszámolva jól kereső szappanopera-szerző, párjával öt évi együttélés után végre saját lakásba költözik. Döntő fordulat ez, a lány szerint eljött a családalapítás, a gyerekvállalás ideje. A közvélekedés úgy tartja, hogy ilyenkor a férfiakon menthetetlenül úrrá lesz a szorongás, a függetlenség elvesztése okozta pánik. „Kedv! Remények! Lillák! /Isten véletek!“ – sóhajtotta rezignáltan a nagy magyar poéta. Nem véletlenül hívják Lillának a szóban forgó leányzót, aki irodalmár lévén éppen az élet céljairól értekezik hallgatóival Az ember tragédiája elemzése kapcsán. A sztoriba szervesen illeszkedő, hasonló reflexív elemek is jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a mű – megőrizvén szórakoztató jellegét – kiemelkedik a filmvígjátékok örvendetesen javuló színvonalú átlagából. „Egy hamarosan lecsapódó egérfogóhoz közeledtem önként, aminek a közepén még sajt sem volt“ – morfondíroz a főhős a Nyitott Könyvműhely kiadásában megjelent azonos című regényben. Az író-rendező nagy ötlete, hogy a kelepcétől rettegve az elmulasztandó lehetőségekről nemcsak ábrándozik a leendő férj, hanem a képzelgések testet öltenek, és valóságos élő partnerekként bukkannak föl otthonában magától értetődő természetességgel. Nem mellékesen módot adva jó néhány remek fiatal színésznőnek, hogy a különböző vonzó, csábos nőalakokat megelevenítsék. Az abszurdnak tűnő alaphelyzetet ironikus fordulatok, jól mondható dialógusok és ügyesen felvázolt mellékszereplők teszik életszerű és mulatságos történetté. A műfaj szabályai szerint lekerekített sztori a szülészeti klinikán hozza össze hősünket az ő eredeti Lillájával, sőt a jövőt is felvillantó házivideóról már négy leánygyermek boldog papájaként vigyorog a nézőkre.

(Nagyon sajnálom, hogy a Szemlén a vadonatúj művek elvonták a figyelmet erről a szokásosnál jóval szofisztikáltabban megformált filmről, amely moziba kerülése óta, kb. két hónap alatt megközelítette a százezres nézőszámot. Ergo Orosz Dénes tényleg tudhat valamit.)

Szembenézve

Vágvölgyi B. András bevallottan olyan filmet – Kolorádó Kid – akart forgatni 56-ról és az azt követő időről, amely a fiatal nézőket is megragadja, a kötelező megemlékezésektől megcsömörlöttek vagy beléuntak figyelmét is képes felébreszteni. Az Eörsi László kutatásaira is építő, valamint a popkultúra elemeit is felhasználó fikciót erős kézzel irányító rendezői szándéknak megfelelően izgalmas mű született. A több idősíkon (1956, 1959, 1974) kibontakozó történet központi figurája a Nagy Zsolt által hitelesen életre keltett sűrű vérű, kemény kötésű fickó, aki belesodródik az eseményekbe, reflektálatlanul követi ösztöneit, s az 56-os Rajk-temetés legfontosabb mozzanata számára egy jó csaj felcsípése. Erős szexuális vonzalom köti össze őket, a fiatal ápolónő is benne van a kalandként megélt utcai harcokban, majd az 1959-es idősíkban szerelme törvénytelen pénzszerző akcióiban is partner mindaddig, amíg a fiút váratlanul le nem tartóztatják. Egy már lefogott társa köpött rá a Corvin-közi fegyveres ügyben, s most a lány is az első fenyegető szóra rávall. A börtöncellában találkozik egy számára eddig ismeretlen típussal, a már több éve fogságban lévő értelmiségi férfival (Gáspár Tibor meggyőző alakítása) s az általa képviselt mentalitással. A konok, megtörhetetlen fickót végül 15 évre ítélik – kiváló rendezői megoldás, hogy Tutsek vérbíró ítéletének szövege festi alá hősünk cellába vonulásának képsorát. Erős fizikuma és a valóságos vagy feltételezett árulók iránti zsigeri bosszúvágya segíti eljutni 1974-es szabadulásáig, amikor a maga értékrendje szerint gyilkos elégtételt vesz.

Az akciódús történet alapkérdése az árulás, az önfeladás, a megalkuvás mibenlétének körüljárása. Mikor és mivel kezdődik? Az orosz nyelvtudás felajánlása tolmácsolásra? A csinos nő felajánlkozása a határőr jóindulatának elnyeréséért? A gyötrődő feleség könyörgő sóhaja a beszélőn: „ránk is gondolj!“ Szerencsére a film nem akar igazságot osztani, holott a rendező állásfoglalása egyértelmű például avval, hogy hommage-ként megidézi a Kádár-korszak két rebellis szellemét: a filmet Eörsi István emlékének ajánlja, s a cselekmény megfelelő pontján felhangzik Halász Péter előadásában jassznyelven írt halottsiratója. A filmet mintegy keretbe foglalja a Kolorádó-dal, „furcsa árnyakról szól a szél…“ Az ő emlékezetüket őrzi méltóképpen e rendhagyó mű, amely a Moziverzum-díjat nyerte el a Szemlén.

Versenyen kívül vetítették az Utolsó jelentés Annáról című filmet. Mészáros Márta tiszteletre méltó szándékkal akarta előhívni a természetes felejtés és a szándékolt feledtetés homályából a XX. századi történelem egyik legtisztább, megtörhetetlen gerincű politikusát, Kéthly Annát. Valószínűleg nem hagyományos felépítésű életrajzot képzelt el. A cselekmény a 70-es évek elején történtekre épül, amikor a nemzetközi tisztelettel övezett politikusasszonyt Kádár János szerette volna az emigrációból hazahívni rendszerének legitimációját erősítendő. Így kerül a fiktív történetbe egy ambiciózus fiatal irodalmár, aki egy brüsszeli konferencián való részvétel lehetőségéért elvállalja, hogy Kéthly Anna közelébe férkőzve megpróbálja rávenni a hazatérésre. A feladatra nemcsak befolyásolható, hajlítható karaktere okán tűnik alkalmasnak, hanem mert nagybátyja Anna régi nagy szerelme, így a zárkózott asszony megközelíthetősége sikerrel kecsegtet. Sajnos, az erős tehetségű rendező most nem volt képes az általa teremtett helyzetet életszerűvé tenni néhány szépen megoldott részlet (a lírai telítettségű, felidézett emlékképek) ellenére sem, sőt a film belső egyensúlya is elbillen a megbízók bábjaként szívósan nyomuló, beszervezett ügynök felé. A jelennel konfrontálni szándékolt nagyszabású személyiség fokozatosan a cselekmény perifériájára szorul, de a film adós marad az irodalmár jellemének kibontásával is, figurája egy szerzői tézis hordozójává egyszerűsödik, így későbbi életgyónása is teljesen hiteltelen. Kéthly Anna életének, személyiségének és drámájának méltó bemutatása még várat magára.

Szép új világ

A legjobb első film díját nyerte el Almási Réka Team Building című alkotása. (Megkérdőjelezném az angol címek burjánzó divatját, különösen, ha a fogalomnak van a magyar szókincsben megfelelője, jelen esetben: csapatépítés.) A multinacionális cégek megtelepedésével nemcsak az ipari technológia újult meg, hanem a vállalatvezetés tagjai és a munkavállalók eddig ismeretlen módszerekkel is találkoznak. Riportokban, felmérésekben gyakran olvashatjuk, hogy a külföldről érkezett munkavezetők túlságosan individualistának – azaz nehezen kezelhetőnek – tartják itteni beosztottjaikat. Az ő átformálásukat célozzák az egyre gyakoribb csapatépítő tréningek, amelyek újmódi formái az ősidők óta ismert zárt közösségeknek (kolostor, nevelőintézet, sziget stb.), és dramaturgiailag remekül kiaknázható keretet nyújtanak.

Kolorádó Kid

Almási Réka némi szatirikus éllel mutatja be ezt a kényszeres együttlétet, jó érzékkel vegyíti a különböző korosztályokba tartozó sokféle személyiséget. Az alaphelyzet alkalmas arra, hogy értékhierarchiák, eltérő kulturális mentalitások is konfrontálódjanak, alkalmasint társadalmi töltetet kapjanak. A külföldi tréner azon megjegyzése, hogy „itt senki nem a saját cipőjében jár“ például igencsak jellemzi napjaink tapasztalatát, a minden rendű és rangú szereptévesztéseket. A tréner partnere, a vállalatot képviselő nő magatartása és stílusa a Száll a kakukk… hátborzongató Főnénijét idézi, így a Forman-film árnyéka menthetetlenül rávetül e könnyebb fajsúlyú műre. Két régi barát találkozása is konfliktus forrásává válik. A lázadó alkatú súlyos szemrehányásokkal, az együtt tanult filmes szakma elárulásának vádjával illeti az agymosást elszenvedő csoport vergődését videón rögzítő iskolatársát, aki csupán semleges, megélhetést biztosító munkának tekinti a vállalt feladatot. Aztán mégis dolgavégezetlen távozik a helyszínről, s ebben megint a már idézett súlyos Forman-film alapképlete dereng föl kisszerű, halovány visszfényként. A fiatal rendező/forgatókönyvíró ügyesen mozgatja a színészeket, arányosan építi föl a cselekményt, de a belülről megélt élmény intenzitásának hiánya miatt filmje nem generál elementáris hatást.

Tavaszi verőfényben magánút épül a kacsalábon forgó, impozáns ház előtt, benn Czukor Balázs fiatal médiaszemélyiség reggelizik családjával. „Apa, nem látom a tévét“ – nyafog a pár éves csemete, s evvel a mondattal megteremtődik a film tere: korunk nagyhatalmáról, az életünk minden zugát és percét elárasztó és birtokolni vágyó médiumról, a televízióról lesz szó. A Czukor Show című film vitathatatlan profizmussal tár elénk kétségbeejtő képet a kereskedelmi csatornák működési rendszeréről, amelynek szervezőelve a szenzációhajhászás, a botrány. A nézőszám feltornászásának érdekében minden eszköz bevethető, a kibeszélőshow-ra jelentkező naiv, exhibicionista vagy/és pénzéhes részvevők porig alázása is. „Megy a mészárszék minden délután – nyilatkozta a fiatal rendező, Dömötör Tamás, aki maga is két évet lehúzott valamelyik csatornánál.

A film cselekménye két szálon fut: felfokozott izgalmat vált ki, hogy a külföldi befektetők a jelzett időpontnál hamarabb, a mai napon érkeznek, így át kell strukturálni a számukra kidolgozott programot, mert döntésüktől is függ a csatorna jövője. Legnagyobb sikerük, a Czukor Show című kibeszélőműsor felvételére esik a választás, bár óriási a kockázat, hiszen mindent élesben fognak látni. A stúdió színpadán Füst Milán Boldogtalanok című komor drámájának alaphelyzete elevenedik meg (ezt a film alkotógárdája korrekten mindenütt jelzi is) lebutított színvonalon, a közönségességtől a nevetségességig vagy szánandóig. A színészek hitelesen formálják meg a show-ban fellépő civileket; különösen a szerelmi háromszög legfiatalabb, még alig felnőtt tagjának őszinte vergődése és megszégyenülésére ocsudása kiváló teljesítmény (Csonka Szilvia). Feszes ritmusú képsorokban hol a műsorvezető álságos, manipuláló kérdéseivel továbbgörgetett gusztustalan élveboncolást látjuk, hol a vezérlőben dolgozó, vérlázítóan cinikus médiamunkásokat („kitéped a kibaszott lelküket!“), míg el nem dördül a családi drámának véget vető pisztolylövés. Csakhogy most a fegyver valódi, a lelőtt donjuan is valódi halott, és valódi a stúdióban kitört káosz is, amely még a rutinos, kiégett tévéseket is megdöbbenti. Ráadásul mindez a befektetők szeme láttára. A külföldi férfi alig tud megszólalni, valami iszonyú mocskosról hebeg, de a sápatag szőke nő el van ragadtatva az őszinte és mély érzelmektől, ennyire jót még sosem látott, „igazi kelet-európai történet“ – summázza véleményét, és a tárgyalások folytatását ígéri.

A forgatókönyvet is jegyző Dömötör Tamás első nagyjátékfilmjének gondolatgazdagsága, letisztult megformáltsága keserves igazságok továbbgondolásához juttatja el a nézőket, miközben képes mindvégig fenntartani a figyelmet.

Czukor Show

„Itt minden olyan hazug“ – halljuk Makk Károly Így, ahogy vagytok című új filmjében a titokzatos ukrán–magyar asszony szájából. E sommás mondat még a legszigorúbb esztétikai ítéletként sem vonatkoztatható az egész műre, szociológiailag meg végképp nem, de azért sok minden nem stimmel. Az emberi lélek rezdüléseinek, az érzelmi kapcsolatok érzékeny ábrázolásának nagy mestere most mintha tehetségétől idegen dimenziókba tévedt volna. A társadalmi viszonyok mindig érdekelték, maradandó műveit áthatja az adott kor valósága az emberi drámák közegeként, de a most megcélzott műfaj, a politikai publicisztika újdonság a gazdag életműben. És hiába a téma aktualitása, az egész mégis „másodlagos frissességű“, mint Bulgakovnál a halas szendvics. Persze, Móricz óta nehéz igazán újat mondani a „rokonok“ és érdekek fojtogató hálójában vergődő magyar világról, de a korrupt helyi hatalmasságok és a tiszta szándékú, magányos hős szembenállása sablonos alaphelyzet. A mai viszonyokra csak felszíni elemek (külföldi befektetők, az ingatlanpanama tétjét képező repülőtér, orosz–ukrán viszály) utalnak, igaz, a leszámolások durva kíméletlensége nagyon is napjaink tapasztalata. Furcsán tisztázatlan az új polgármester alakja: cigányzenés nótázása, néhány gesztusa az Úri muri Szakhmáry Zoltánjára hajaz, laza stílusa sikeres sportolói múltjára, de elhangzik, hogy nyolc évig katonai attasé volt (ez magyarázza egy állítólag már nyugalmazott, de most is szorgosan tevékenykedő hírszerző tiszttel való jó ismeretségét), és elég járatosnak tűnik a parlamenti képviselők világában is. Bármily rendhagyó karakter, az nem tűnik életszerűnek, hogy polgármesteri tevékenysége egyetlen városházi megjelenésre korlátozódik, amikor behúz egy óriásit valóban tenyérbe mászó helyettesének. A jellemek megformálásával igencsak adós maradt a jeles szerzőgárda. A két nagy párt korifeusainak sziámi ikerként történő felbukkanásairól is nehéz eldönteni, hogy didaktikusan szájbarágóak vagy már-már komikusak. A legjobban megírt figura a bármire rávehető helyi újságírócska, a vélt hatalmától megrészegülten fenyegetőző firkász (Fenyő Iván pompás alakítása). Több szál marad elvarratlan, több elem tűnik indokolatlannak, a történetet lezáró pisztolylövés viszont melodramatikus. A rendező szándékával ellentétben a film nem többsíkúvá vált, inkább – alig merem leírni – a kidolgozatlanság érzetét kelti.

Saját utak

A Szemle fődíját, az Arany Orsót, a diákzsűri Zöld Holló-díját, a legjobb operatőri teljesítményért (Nagy András) járó díjat, valamint a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját Hajdu Szabolcs Bibliothèque Pascal című filmje nyerte el. A filmet a Berlinale válogató bizottsága már a Szemle előtt meghívta a Forum szekcióba, ahol azóta megérdemelt sikert aratott, és külföldi forgalmazó is jelentkezett.

A forgatókönyvet is jegyző rendezőnek már az első nagyjátékfilmje (Macerás ügyek) feltűnt eredeti szemléletével, erős stilizációs hajlamával. A Fehér tenyér című hagyományosan realisztikus műben könnyű volt felismerni az önéletrajzi elemeket. A többi filmje is mélyen személyes ihletésű, formanyelvük azonban a mese és valóság, az élet és az álom határmezsgyéjén teremti meg a történések univerzumát. Egy kötéltáncos biztonságával tud végigegyensúlyozni e keskeny ösvényen, elképesztő arányérzékkel és a szakmai tudás szavatolta könnyedséggel. Ezt a történetet is hosszan érlelte, sok évvel ezelőtt hallott először a jobb élet csalóka reményével nyugat-európai országokba került/eladott lányokról, a szexiparba sodródottak nyomorúságáról.

E film hősnőjét, a félig román, félig magyar Mona Paparut kihívó frizurájával, szabálytalan szépségével (Török-Illyés Orsolya) független, szabad lényként ismerjük meg, aki csapodár kedvesét odahagyva a tengerpartra utazik. A szó szoros értelmében a föld, illetve a homok alól bukkan fel mellette egy színes fantáziájú, vagány fickó (amúgy szökött fegyenc), a vele töltött éjszaka gyümölcse lesz majd a kislánya, akit falusi vásárokon bemutatott-eljátszott bábelőadások bevételéből nevel. A különböző kultúrájú populáció bábeli zűrzavara, a bahtyini értelemben vett karnevál színes forgataga varázsos képekben elevenedik meg, míg váratlanul fel nem bukkan Mona réges-rég elkóválygott édesapja, aki – úgymond – műtét előtt állván kéri leánya segítségét. Mona a kislányát a nagynénjére, egy fantasztikus, kártyavetésből és jóslásból élő asszonyra bízza, hogy ő apjához csatlakozzék. A menekülésekkel és bujkálásokkal tarkított utazás közben apja leánykereskedők kezére juttatja, s így kerül el Angliába, a Bibliothèque Pascal nevű varietébe és luxusbordélyba. A lokál nevéről eszünkbe juthat a híres francia Blaise Pascal talán legismertebb aforizmája, mely szerint az ember gyönge nádszál, de gondolkozó nádszál. Mindeddig Mona is számtalanszor került döntéshelyzetbe, és a gondolkozás felelősségével hozhatta meg döntéseit olykor könnyelműen, olykor helyesen – mint mi is, mindannyian. A lányok „munkahelyeként“ szolgáló szeparék is a kultúrtörténetből ismert személyiségekről vannak elnevezve. Izgalmas intellektuális feszültség keletkezik így a szinte rabszolgasorba került nők kiszolgáltatottsága és az egyetemes kultúra végtelen univerzuma között. (Akik nem érzékelik a mű utalásait, azok is zavartalanul élvezhetik a fordulatos történetet, de ez a reflexivitás tágasabb értelmezési dimenziókat nyit meg.) A bordélyban történtekről nehéz – de talán nem is kell – eldöntenünk, hogy mi a valódi és mi a fantázia szülötte, hiszen minderről Mona későbbi elbeszéléséből értesülünk. Hazatérte után kezdődik Canossa-járása a gyámhivatal útvesztőiben, hogy visszakaphassa kislányát: elhiszik-e neki, hogy képes felelősséggel gondoskodni gyermekéről? Szép pillanata a filmnek, amikor a kihallgatást monoton érzéketlenséggel gépelő titkárnő az ügyintéző pozitív döntését hallva, egy gesztussal érzékelteti asszonyi szolidaritását.

Az immár a mamával elköltött vacsora utáni gyermeki álomban pedig varázslatosan keverednek a nyers valóság és a teremtő fantázia vágyképei.

A Szemle nyitófilmje (versenyen kívül) Jancsó Miklós Oda az igazság című opusa volt. Tiszteletre méltó, ahogy a ma már elkerülhetetlen marketingben a mester is fáradhatatlanul és kellő öniróniával részt vállalt, így legalább autentikus forrásból hallhattuk a mű keletkezéstörténetét. A Reneszánsz Év alkalmából keresték meg barátai, hogy forgasson Mátyás királyról. Kedve sem volt hozzá, a szükséges költségvetés nagyságrendje meg maga az abszurditás. De a téma elkezdte foglalkoztatni, beleásták magukat a korszakba, olvastak, beszélgettek, s e baráti-munkatársi eszmecserékből kikerekedett egy jellegzetes Jancsó-film a hatalom természetéről és működési mechanizmusáról, „amikor mindenki király akar lenni, kivéve a királycsinálókat“ – ahogyan a rendező nyilatkozta.

A film elején a későbbiekben sűrűn felbukkanó két figura egy hatalmas ernyőt nyit a feje fölé, netán vészterhes idők jönnek – igaz, mikor nem vészterhesek az idők? Óhatatlanul Örkény vérzivataros darabjának Duna-parti jelenete jut eszembe, amikor az oda terelt csoport mintha sejteni kezdené, hogy esetleg védelmet kellene keresniök, és összebújnak egy nagy ernyő alatt. Ugyanaz a szerzői fintor, groteszk-ironikus látásmód, amit akkor is, most is megannyi értetlenség fogad. Való igaz, e művek értelmezéséhez elsősorban nem logikára van szükség, a szikkadt racionalitás, a szűkös ok-okozati viszonyrendszer nem tud mit kezdeni a kibontakozó keserűen ironikus vízióval. Igazi érzéki mozi ez: a virtuóz látványelemek, a folklorisztikus zenei effektek (amelyek egyébként tagolják is a művet), az állandó mozgás (táncok, lovak vágtája, megkoreografált eltűnések és felbukkanások), a verbalitás rétegzettsége (a közéleti szlengtől a klasszikus irodalom és a Biblia emelkedettségéig terjedő íven) a befogadó személyiségének minden rétegére hatnak, és ennek a komplex élménynek a révén értjük meg a lényeget. Nincs sorvezetőként szolgáló, követhető cselekmény, ismétlődések vannak, egymásba úsztatott jelenetek, a történelmi valóságra hajazó, de inkább a teremtő fantázia szülöttei. Némi korismereti tudással egyes figurákat felismerni vélünk, de ez sem igazán fontos (Mátyás neve el sem hangzik). Archetipikus helyzetek és magatartások: árulás és kíméletlenség (a tőr metaforája), arculat- és szerepcserék, az alkalmazkodás módozatai, a pusztítás kéje (a nemesúr nem megdugni akarja a menekülő szép lányt, hanem mint nemes vadat hurokkal elejteni és gyönyörködni a haláltusájában). A lendületes kameramozgás (Jancsó Nyika), a körsvenkek fölerősítik a mű sugallatát: örök körforgás erőterében élünk.

Oda az igazság. De a film hátborzongatóan megrendítő pillanata a hazához tartozás blaszfemikus megvallása, amikor a lefejezett Kinizsi szájából felhangzik: „Kis lak áll a nagy Duna mentében/ Ó mily drága e lakocska nékem…“ Amíg ilyen művek születnek, a belső szabadság és a független szellem alkotásai, addig van remény.

Á. SEREY ÉVA

Két éve, amikor a Művészetek Palotájában első ízben rendeztek egy szerző műveiből egész napos programsorozatot, a Nemzeti Hangversenyteremben Csajkovszkij zenekari műveit hallgattam. Tavaly a Dvořák-maratonon a két koncerthelyszín kínálta valamennyi (11) lehetőséget kihasználtam. Idén az Előadóterem volt a főhadiszállásom, ahova az első maraton idején néha „híradómozi-jelleggel” kukkantottam be. Azt szándékoztam megtapasztalni február 21-én, mennyire töltődhet fel Beethoven zenéjével, akinek nem jutott jegy a hangversenyekre. Természetesen számoltam azzal is, hogy lesznek, akik a jegyes koncertjeik közti időt töltik el ott.

A bőség zavarával küszködik, aki Beethoven-felvételek között válogat. Aligha volt irigylésre méltó Fischer Iván helyzete, aki végül is a szimfóniák közül választott ki hármat Karajan vezényletével; zongoraversenyt Arthur Rubinstein szólójával kínált, a Fideliót a Bécsi Állami Operaház 1978-as, Bernstein-vezényelte előadásban vetítették, s bekerült a programba egy amerikai–német film is (Beethoven árnyékában).

Prekoncepció nélkül, elfogulatlanul mentem (álruhás kritikus a zenebarát civilek között), ahogyan hallgatótársaim is. Annyit tudtam a műsorról, mint ők – és vártam az élményeket.

Jöttek. És a tanulságok is.

Az V. szimfónia iránt akkora volt az érdeklődés, hogy nem mindenkinek jutott hely! Érdemes lett volna hangfelvételt készíteni a teremben: egyetlen köhögés, zörgés, mobil nem zavarta az előadást. Ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy valódi érdeklődők töltötték meg a termet, akik képesek voltak beleélni magukat a koncertszituációba a vetítés során.

Aztán jött a hideg zuhany: a zene hatása alá került hallgatókat a rendfenntartó személyzet (ez illik leginkább a hosztessz-egyenruhás androidokra) kiterelte a teremből. Mindenkit, a mozgáskorlátozott öreg néniket is! Nem a tény, a mód volt méltatlan: a korábbi évek gyakorlatának ismeretében táskát-kabátot bennhagyók is megkapták a magukét! Logikátlan megjegyzések nyomán kialakult rossz légkörben kellett ácsorogni, afféle mesterségesen gerjesztett „küzdőtéren” – szívszorító volt a kontraszt azok között, akik részesültek a zene varázshatalmában, s azok között, akik talán soha. (Nem túlzás a feltételezés – a további öt várakozás idején másra sem volt módom, mint megfigyelni eme érzéketlen fiatalokat. Egyszerűen kommunikációképtelenek voltak – mennyivel mások, mint az információs pultok tündérei, akik nem ismernek megválaszolhatatlan kérdést, megoldhatatlan problémát. Vajon tényleg nem került volna néhány rátermett, kulturált személy? Aki a barátságosan kérdezőt nem „ki van írva” válasszal irányítja az ajtóra kiragasztott műsorhoz – vagy legalább az ismétlődő kérdések hatására kikeresi a kiíráson a választ, hogy a későbbiekben nem tudását ne kelljen hasonló elutasító válaszokkal palástolnia. Tették ezt válogatás, megkülönböztetés nélkül időssel-fiatallal, mindenkivel!)

Beethovenért sok mindent elvisel az ember – s a Beethoven árnyékában című filmet ismét olyan közönség nézte, amilyenről művészek álmodnak. Voltaképp a „regényes életrajzi” filmeknek is megvan a maguk haszna; a képzelt életrajzi mozzanatok emocionális reakciót váltanak ki a nézőből-hallgatóból. Agnieszka Holland filmjében van néhány zseniális mozzanat: például ahogyan a hanghatások megszüntetésével mindenki számára átélhetővé teszi a süketséget. Más kérdés, hogy valószínűleg nem is érdemes utánajárni, mi igaz a megannyi fikcióból…

A IV. és a VI. szimfónia között a Fideliót láthattuk. A délutáni programoknál érezhető volt, hogy a koncertek közti szabadidő hasznos eltöltése az előadóterem látogatásának legfőbb célja – a Fidelio közben a hangversenyek kezdési időpontjának függvényében követhettük az idő múlását. Mégis, a közönségvándorlás alig hatott zavaróan, mivel nyilvánvalóan nem közöny vagy érdektelenség motiválta a mászkálást (hasonlóképp nem zavaró a „jogos” köhögés sem). Az opera óriási élményt jelentett; élt a díszletkörnyezet, egyszerre konkretizálva a cselekmény helyszíneit és látványként színpadi valóságot sugallva. Lucia Popp Marzellinéje, Manfred Jungwirth Roccója hús-vér figuraként jelent meg. Gundula Janowitz alkatilag is ideális Leonora, René Kollo Florestanja pedig korántsem silányult kiszabadítandó bábbá. Mindazonáltal a mű végkifejletét előrevetítő, a II. felvonásba ékelt III. Leonora-nyitány szinte egymagában egyensúlyt tartott a színpadi történéssel; méltán fogadta fergeteges tapsvihar a Bécsi Állami Operaház Zenekarának produkcióját. Bernstein irányításával úgy szólt a nyitány, ahogyan koncertpódiumon is csak a legritkábban. (Vajon tisztában volt-e az 1978-as előadás közönsége azzal, hogy milyen csillagos órák részese?!)

A szimfóniák látványa ezúttal nemcsak Pernye András sokat emlegetett „a zene: vizuális művészet” definícióját igazolta, hanem a sok közelkép hatására a néző kezdett ráérezni, miért vezényel behunyt szemmel Karajan. Ily módon tudott maximálisan a hangzásra koncentrálni – mert a látvány hatására könnyen elkalandozik a figyelem. A kamera mindig szubjektív; esetenként erősíti, máskor ellenpontozza a hallottakat. Legmesszebbre a VI. szimfónia esetében kalandozott: az 1967-es felvételt Hugo Niebeling rendezésében láthattuk. S talán nem szégyen bevallani, minél jobban ismeri valaki a művet, annál kevesebbet észlelhetett a ténylegesen felcsendülő hangzásból; lekötötték a képsorok, a váltások, s a szimfónia már-már aláfestő zenévé degradálódott, jóllehet, a Berlini Filharmonikus Zenekar játszott.

Három szimfóniafelvétel után éreztem: a nyitó c-moll szimfónia hangneméhez visszatérő zárással, a c-moll zongoraversennyel nem érhet véget (számomra) a Beethoven-maraton. Hiába Rubinstein szólója, az Amszterdami Concertgebouw játéka (Bernard Haitink vezényletével), hiába a zenehallgatás közösségi élménye – az élő zene hatása pótolhatatlan.

A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar eme közös rendezvénysorozata hagyományosan a Budapesti Fesztiválzenekar estjével zárul, Fischer Iván vezényletével. A nap megkoronázásaként tehát meghallgattam a VII. szimfóniát, magával ragadó interpretációban. Hiába van meg CD-n, koncerttermi előadásban kellett végigélnem. S nem voltam ezzel egyedül. Ritkán látni annyi kisimult arcot, örömtől csillogó szemet a MüPában, mint aznap. Békés tömeg a ruhatáraknál (a zene hatása még itt sem múlt el!), türelmes tömegközlekedők a 2-es villamos keskeny peronján – megannyi beszélgető, élményt megosztó ember, mások dudorásztak, vagy épp arra a zenére figyeltek, amely még mindig eltöltötte, immár emlékként, egész valójukat.

A zene: élményforrás – sokan tudjuk. De aki részese volt a Beethoven-maratonnak, megélte ezt, ami hasonlíthatatlan többlet. Az élmény intenzitása felerősítette a hatást – s aki ilyen boldogságkoncentrátumhoz jutott, vélhetőleg az elkövetkezőkben is igyekezni fog, hogy minél többször megéljen ilyen csodákat.

FITTLER KATALIN