Impozáns családfáján Kempelen Farkas, Fáy András és Szemere Bertalan a legszebben csengő név. Ő mégis arra volt a legbüszkébb, hogy déd-dédnagybátyja, a sakkozógép feltalálója alakította át Várszínházzá a karmeliták kolostorát. Fáy Andrást sem azért emlegette szeretettel és gyengédséggel, mert takarékpénztárat alapított, hanem mert víg- és szomorújátékokat írt, továbbá mert 1833–34-ben a budai Várszínház társigazgatója volt. Dédapját, Szemere Bertalant pedig azért, mert mielőtt még a Batthyány-kormány belügyminisztere, majd 1849 májusában miniszterelnök lett és detronizálta az uralkodóházat, a magyar koronát pedig elásta Orsován, díszleteket szerzett Bécsben a miskolci színház számára. De van a családi legendáriumban egy mostohadédmama, aki mosónőként szerepel egy Nemzeti színházi zsebkönyvben, néhány kiváló színész és drámaíró, valamint egy színházi újságíró, aki lemondott a politikai karrierről, hogy Blaha Lujzáról, Jászai Mariról, Pálmay Ilkáról és Sarah Bernhardról írhasson, meg hogy Mikszáth és Reviczky Gyula lapszerkesztő kollégája lehessen. Ha kérdezték, gyakran és szívesen beszélt patinás családja hírességeiről, pedig egyébként halk szavú, szerény ember volt. Talán ezzel is ellensúlyozni akarta hórihorgas termetét, azt a tényt, hogy egy fejjel magasabb másoknál.

Magyar Bálint 1940 körül

1910. január 24-én született Budapesten. Érettségi után beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára, ahol 1931-ben doktorál. Három évig állás nélkül tengődik. Rövid ideig az egyik alakuló alternatív színházi csoportosulásnál, az Új Thália színházi egyesületnél tevékenykedik, amely hadat üzen a hivatásos színházak naturalizmusának, és Márkus László, Bánóczy László, majd Pünkösti Andor vezetésével a korszerű, stilizált játékmód lehetőségeit keresi. 1934-ben gyakornoki állást kap a Nemzeti Színházban. Ekkor Voinovich Géza kormánybiztos irányítja a színházat, így a pályakezdő Magyar Bálint hamarosan belecsöppen az egész színházi világot megrengető nagy változásba: 1935-ben puccsszerűen Németh Antalt nevezik ki a színház élére, akiről negyvenkét évvel később így ír A Nemzeti Színház története a két világháború között című könyvében: „Elméleti felkészültsége speciálisan színházi. Nem az irodalom felől közelíti meg a színházat, hanem fordítva, ami furcsán gyanússá teszi a közönség nagy része előtt, mely a színház feladatát az írott mű reprodukálásában látja.”

Mindössze egy évadot tölt Németh Antal titkárságán, majd 1936-ban az Operaházhoz kerül, melynek 1941-ben titkára lesz. Márkus László ugyanakkor veszi át a Magyar Királyi Operaház igazgatását, amikor Németh megkezdi kilenc évadra terjedő működését a Nemzeti élén.

A német megszállás Márkus Lászlót és Németh Antalt éppen úgy távozásra kényszeríti, mint Magyar Bálintot, aki 1945-ben főtitkárként a Major Tamás vezette Nemzeti Színházhoz tér vissza. Tíz évvel később, amikor éppen egy filmintézet megalapításának tervei foglalkoztatják, váratlanul kinevezik a Vígszínház igazgatójává.

Az 1957. október 24-én bemutatott Teaház az augusztusi holdhoz című színmű főszereplői – Benkő Gyula, Páger Antal és Ruttkai Éva

A Szent István körúti színházat akkoriban egyáltalán nem hívták Vígszínháznak. Az intézmény az államosításkor megszűnt. Épületét 1944-ben bombatalálat érte, ezért a háború után a Nagymező utcai Rádius moziban – a jelenlegi Thália Színház helyén – működött. 1951-ben – mivel az épület helyreállítási munkálatait jórészt a néphadsereg katonáival végeztetik, és mivel különben is minden népi demokratikus országban kötelező a hadseregnek színházzal rendelkezni – A Magyar Néphadsereg Színháza néven folytatja működését a nagy múltú, ám múltját egyelőre szégyellő és letagadó intézmény. A régi-új színház valójában az államosításkor megalakult Bányász Színházból egy évad után Honvéd Színháznak átkeresztelt utazótársulat jogutódjaként költözik be Fellner és Helmer felújított épületébe. Első igazgatója Horváth Ferenc, aki még a Bányász színházi időktől irányítja a kalandos sorsú létesítményt. A társulat természetesen neves színészekkel egészül ki, akik között jó néhány „vígszínházi” akad. (A jelző azért kívánkozik idézőjelbe, mert az ötvenes évek első felében ajánlatos pejoratív értelemben használni, mint a túlhaladott, kispolgári ízlés megtestesítőjét.) A megörökölt direktor mellé Várkonyi Zoltánt nevezik ki főrendezőnek. Két évad után Ladányi Ferenc lesz az igazgató, őt követi Magyar Bálint. Az ő kinevezésekor azonban már Egri István a főrendező. „Senkit nem akarok megbántani sem életében, sem holtában, de valami azt súgja, hogy valamennyiük közül Magyar Bálint a legméltatlanabbul felejtésre ítélt” – írja visszaemlékezésében Szatmári István.

A Fiaim előadásának gárdája 1957-ben – felső sorban Szakáts Miklós, Pándy Lajos, Magyar Bálint, Szatmári István, középen Ajtay Andor, Bulla Elma és Dávid Mihály, alul Kazutzky József, Fehéregyházi Tibor és Bitskey Tibor

Magyar Bálint az első igazgató, akinek műsorterve egyre nyíltabban kapcsolódik a vígszínházi hagyományokhoz. Első évadának nyitó darabja az ibseni–csehovi hagyományokat folytató Leonyid Leonov A jelentéktelen ember című szatirikus vígjátéka Hegedűs Tibor rendezésében. Hegedűs a vígszínházi iskola jellegzetes képviselője, korábban a Vígszínház rendezője, főrendezője, majd igazgatója. Amikor Magyar Bálint meghívja, éppen a Vidám Színpadon tölti büntetését. Még ugyanebben az évadban színpadra állítja Csehov Sirályát, két évvel később pedig egy igazi régi vígszínházi sikert, Hauptmann Naplemente előttjét eleveníti fel Ajtay Andor főszereplésével. Az 1955/56-os évad kirobbanó sikere Shaw Szent Johannája Bulla Elma és Ruttkai Éva kettős főszereplésével, Egri István rendezésében. Stúdióelőadásban kerül színre Karel Čapek Fiaim című színműve Ajtay Andor rendezésében. Ajtay egyre fontosabb helyet tölt be a színház életében, jelentős szerepei mellett több rendezésre nyílik lehetősége (Anouilh: Antigoné, Molnár Ferenc. A hattyú), így is erősítve a korábbi tradíciók érvényesítését. A Néphadsereg színházi történelmi freskó-koncepcióra már csak az évad utolsó bemutatója, Hollós Korvin Lajos nehézkes drámája, a Hunyadi emlékeztet.

Vogel Erik karikatúrája

Az 1956/57-es szezon számos drámai helyzetet és több meglepetést tartogat. Egri István helyére a moszkvai főiskolai tanulmányairól hazatérő Kazán Istvánt nevezik ki. (A későbbi gyakorlattal ellentétben ekkor még nem egyszerre váltják le a kegyvesztett igazgatót meg a főrendezőt, inkább valamiféle vetésforgóelv érvényesülése látszik kibontakozni.) Az évad egy művész színházi reminiszcenciákat idéző premierrel, A makrancos hölggyel indul. Apáthi Imre rendezése a Várkonyi-féle Művész Színház előadásának koncepciójára épül. Anouilh Antigonéja és a kétszemélyes Niccodemi-vígjáték, a Hajnalban, délben, este után az igazi szenzáció Molnár Ferenc A hattyúja, a hazatérő Páger Antal bemutatkozása. Ibsen Kísértetek című drámája és Török Tamás vidéken már játszott Esperanza című műve után az évadot egy korábbi Páger-siker, Kodolányi Földindulása zárja. Az igazi politikai esemény azonban még mindig a Szent Johanna, amely a forradalom leverése után, a szovjet tankok árnyékában nemegyszer majdnem olyan tüntetéssé fajul, mint 1848. március 15-én a Bánk bán a Nemzetiben. A kijárási tilalom miatt délután tartott előadások mindegyikén percekig tartó taps fogadja az első képet záró mondatokat: „Megéritek azt a napot, amikor egyetlen szál angol katona sem lesz francia földön!”

A következő évadban a Naplemente előtt, egy politikailag támadott Broadway-import, John Patrick Teaház az Augusztusi Holdhoz című vígjátéka meg az utolsó premier, Pavel Kohout formabontó Ilyen nagy szerelemje hoz kirobbanó sikert. Osztrovszkij tragikomédiája, az Erdő Szendrő József rendezésében, Stein Hotel Astoriája, Balázs Sándor Érettségi utánja, vagy egy másik ifjúságnak szánt előadás, Lovászi Márton és Róna Tibor Robin Hood-adaptációja felejthető eseménynek számít a színház történetében. Ez azonban aligha játszik szerepet abban, hogy Magyar Bálintot leváltják, és helyére egyetlen szezonra a semmiféle színházi tapasztalattal nem rendelkező Goda Gábort nevezik ki. A leváltása ugyanolyan váratlan, mint három évvel korábbi kinevezése. Kesernyés humorával gyakran mondogatja, hogy azon kevesek közé tartozik, akiket érdemei elismerése nélkül fosztottak meg pozíciójától.

„Mi maradt utána?” – teszi fel a kérdést a hűséges krónikás, a korábban már idézett Szatmári István. – „Egy jól szervezett társulat. Nagy sikerű előadások. Kitűnő műszaki gárda. És a fiókjaiban előadásra kész darabok tömege, amelyek akarva-akaratlan kijelölték a színház további útját. Szép hagyaték.”

Szenvedélyes szeretettel, tapintattal és hozzáértéssel vezette a rá bízott színházat. Az a legenda járta, hogy amikor egy díszítő megbetegedett, beállt a helyére. Ez ugyanolyan természetességgel következett puritán lényéből, mint az, hogy sohasem vette igénybe a szolgálati személygépkocsit, hiszen a hatos villamos megállója közel van a színház épületéhez.

A leváltást mégsem személyes sérelemként élte meg. Azt sajnálta csak, hogy nem kapott több időt, hogy a vígszínházi korszak újjászületésének feltételeit megteremthesse. Ő volt az, aki újra tudatosan fejleszteni kezdte a társulatot. Ő kérvényezte először, hogy a színház újra felvehesse a Vígszínház nevet. Ez csak az 1959-ben kinevezett Somló Istvánnak adatott meg. Az 1960/61-es évadban kapta vissza régi nevét az 1896. május 1-jén megnyílt Szent István körúti intézmény. De Magyar Bálint ekkorra már megtalálta a lehetőséget, hogy másik nagy szerelme tárgyát, a filmművészetet is meghódítsa. Hároméves kora óta szenvedélyes mozilátogató, ezért képes tudósként is hitelesen elkalauzolni az olvasóit a tízes évek rossz levegőjű, perolinnal illatosított mozijába, ahol egyetlen vetítőgép volt, és ezért minden tekercs után – nagy füttykoncert kíséretében – szünetet tartottak. A Filmtudományi Intézet munkatársaként sziszifuszi munkára vállalkozik: két kötetben feldolgozza a hazai némafilm fejlődéstörténetét (A magyar némafilm története 1896-tól 1918-ig, Bp., 1966, A magyar némafilm története 1918–1931, Bp., 1967). A munka azért sziszifuszi, mert – mint írja – „a magyar filmek közül néhány maradt meg csupán. Összesen nem több egy tucatnál. Ötszáz közül.” Ezért a magyar némafilm története „jórészt filmcímekből és tartalmi következtetésekből állt össze. […] Alkotásai elpusztultak, különleges szerencse kellene egyik-másik előbukkanásához. Olyan szerencse, mint amely a három Lumière-filmecske váratlan felbukkanásával ért bennünket. Az efféle azonban nem szokott megismétlődni.”

Magyar Bálint a Nemzeti Színház előtt

Bizonyára örülne, ha megtudná, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményében ma már majdnem háromszor annyi magyar némafilm található, mint amikor ő megírta a „régi idők mozijának” történetét. „Tudományos megbízhatósága a kötetet hasznossá teszi az egyre szélesebb körű filmoktatás számára, s mivel az egykori szemtanú személyes vallomásai is megszólalnak benne, szélesebb, filmrajongó rétegek érdeklődésével számolhat” – olvasható a könyv újbóli kiadásának (2003) bevezetőjében.

1969-ben jelent meg A svéd film lelke című munkája. A következő évben készült el Az amerikai film történetének körvonalai című műve. Készített egy snittfilmet is, amelyben összegyűjtötte a magyar némafilmgyártás fellelhető töredékeit és teljes terjedelmükben meglevő alkotásainak jellemző részleteit (Képek a magyar némafilm történetéből, 1964).

Haláláig nem lett hűtlen másik szerelméhez, a színházhoz sem. 1977-ben jelent meg A Nemzeti Színház története a két világháború között, két évvel később A Vígszínház története című munkája, amely az alapítástól az államosításig követi nyomon az eseményeket, 1985-ben pedig A Magyar Színház története. 1992-ben bekövetkezett halála után adták ki személyes vallomását hároméves színigazgatói működéséről Bukásra ítélt siker címmel.

BALOGH GÉZA

Nem terveztük kétrészesre, most mégis a második részét közöljük Lenkei Júlia Balázs Béla-tanulmányának, elnézést kérve szerzőnktől és mindenkitől, aki meglepve konstatálhatta, hogy kurtán-furcsán van vége az írásnak. Tördelés közben tűnt el észrevétlenül a cikk egy része, amelyet most egy gondolati egység kezdetéig visszanyúlva, s az előzményeket Lenkei Júlia bevezetőjével felidézve közlünk. (A szerk.)

2009 tavaszán egy előadásra készülve beleakadtam a Színművészeti Egyetem Balázs Béla születésének 125. évfordulóján hirdetett forgatókönyv-pályázatába. A kiírás két eredeti, 1930-ból származó Balázs-filmnovellát ajánlott a jelentkezőknek feldolgozásra. Az egyik szinopszis megdöbbentően emlékeztetett a Lulu és Beata, avagy Eszmék harca című, Pesten is játszott komédia meséjére. A darab 1947-ben szégyenletesen megbukott, s bukásának körülményei kissé zavarosnak tűntek előttem. A közel két évtizeddel korábbi „expozé” felbukkanása arra indított, hogy jobban utánanézzek a szöveg sorsának. Amit találtam, attól leesett az állam, ezért elhatároztam, hogy megosztom a nyilvánossággal. Megpróbáltam úgy előadni a történetet, hogy az olvasó legalább részben élje át ugyanazt a meglepetésélményt, amit én ott a kánikulában gőzölgő félhomályos kézirattári asztal mellett.

Meglepetés lett is, de kicsit másképp, mint képzeltem. Az élet egy pontján, már a korrektúra után, a szöveg egy része, mondhatnám, a veleje, a poén, amiért az egészet írtam – elveszett, így jelent meg. Van ilyen. A lap becsülettel felajánlotta, hogy helyrehozzuk. Most következik tehát a második rész. Az előzményben áttekintettem a budapesti bemutató kritikai visszhangját, és elmeséltem az 1930-as filmnovella történetét, amely végül csakugyan egy filmben csúcsosodott ki. Most a színdarabváltozatok története következik. Aldant, az ifjú feltalálót két konkurens cég, egy bank meg egy tröszt próbálja a találmány befejezésétől eltéríteni, illetve arra rávenni a földi, illetve az égi szerelem ígéretével: Lulu, a rosszlány, illetve Beata, a (még rosszabb) széplélek bevetésével . [L. J.]

Krisztián Ferenc és Mezey Mária – Balázs Béla: Lulu és Beáta, avagy: eszmék harca,

Belvárosi Színház, 1947

A Lulu és Beata soha nem jelent meg nyomtatásban. Kézirata megtalálható Balázs Béla hagyatékában a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában¹. Az itt olvasható, feltehetőleg a bemutatott változat szerinti történet néhány jelenetcserén túl két lényeges ponton különbözik az Eizensteinnek felvázolttól. Az egyik Seeglund ügynök figurája, amit a színházi szinopszis írásakor talált ki (mint láttuk, akkor még Lammnak nevezte) – őrá azért van szükség, mert a kevés helyszínhez kötődő színdarabban kellett egy szervezőerő, ami előreviszi a cselekményt és indokolja a fordulatokat. Neki kellett biztosítania azt az „illuzórikus folyamatosságot”, amely a drámának az Anyag és műfaj tanulmányban kifejtettek szerint a filmmel szemben sajátja. Ez módot adott Balázsnak egy remek figura megalkotására. A másik különbség a darab kimenetele. A filmszinopszisban az ifjú tudós abszolút vesztes lesz, az optimizmust kizárólag a fiatalok jövőbe vetett hite alapozza meg. A „találmányellenes” bank ugyanis „súlyos áldozatra szánja el magát: fölvásárolja a »találmánypárti« bankot és kartelljába vonja. Csakhogy a találmánypárti bank a tudós fordulatáról és átváltozásáról kellő időben informálva, elvesztve már a reményt, hogy a férfi a szolid munkához visszatérhet, az eladás biztos üzletébe bocsátkozik, és bezárja a laboratóriumot. Ekkor megjelenik a »megtisztult« tudós, szent lelkesedéssel a munka s a tudomány iránt. Kidobják. Senkit sem érdekel többé ez. Sem a tudomány, sem az erkölcs, ellenben nyilvánvalóvá lesz számára, hogy gazember ő, mert találmányával munkások és tisztviselők ezreinek kenyerét vette volna el, és erkölcse a létező legerkölcstelenebb. Íme, mindketten itt állnak megfürödve! [A »földi« szerelmet képviselő, az eredeti terv szerint a tudóst a munkától eltéríteni megbízott leánnyal, aki valamennyiük között a legokosabb, s hamar átlátva a dolgokat, úgy dönt, hogy visszavezeti az ifjút a tisztességes munka útjára; különben is beleszeretett – [LJ.]A földi szerelem égivé vált, és most – pillanatnyilag – semmi pénz nem remélhető, mert ők idealisták – egyelőre, akik a tudomány nagy eszméiért éhezni is készek.” A színdarabban a történelmi és a dramaturgiai körülmények egyaránt megváltozván a történet végén Seeglund, a kettős ügynök szenvedi el megérdemelt büntetését. Aldan kilép a képből, a tőkések sok pénzt veszítenek, haragjukat valamennyien Seeglundra zúdítják.

Az MS 5012/3–5. számú hagyatéki dosszié három iratcsomót tartalmaz. Az első maga a darab gépelt kéziratának egy teljes indigós példánya sok kézírásos javítással. A második bizonyos kivett-lecserélt részek ugyanilyen javított gépiratait tartalmazza, a harmadik tollal írott fogalmazványokat, részben Balázs, részben egy idegen, feltehetőleg Balázsné kézírásával az Álmodó ifjúság elfelezett korrektúralapjainak hátoldalán – készségesen rendelkezésre állva, ha kellő információ híján datálni szeretnénk a szöveget. Az első példány (a teljes szöveg) szép szabályosan paginázva van a bal felső sarokban, ám az oldalszámozás egy ponton megtörik, a 69. oldal után az addig (az előjáték és a 10–11. oldal kivételével) indigós példány a 73. oldalig első példánnyá változik, majd onnan ismét az indigós példány jön, az eredeti 82. oldaltól 74.-re visszaszámozva folytatódik a kézirat, mely így a 99. helyett a 92. oldalon ér véget. A felvonások-jelenetek-képek számozása is többször át van húzva.

A második iratcsomóban megtalálható az előző példányból származó 70–81. oldal, mégpedig két részletben, a 70–74., és a 69–74.-re számozottól a 81.-ig, valamint ezek több átírt változata is. A harmadik, kéziratos iratcsomóban pedig ezeknek különböző gépelés előtti változatai találhatók. Egyik példányon sincs cím, alcím, műfaj.

A Rónay Mihály András által szimmetrikusan felvázolt szerkezet a valóságban természetesen kronologikus. Az első felvonásban veti be a találmány megvalósításában ellenérdekelt fél, a konkurens Cornelius Rt. Seeglund ügynök tanácsára Lulut, a földi szerelmet, aki a második felvonásban sikerrel jár. A harmadik felvonás első jelenetében ugyanaz a Seeglund a megvalósításban érdekelt Van Rosa bankárnak Beatát, az égi szerelmet kommandírozza. Beata missziója következtében Lulu megbukik, a találmány majdnem kész. A második jelenetben a társaság az rt. tanácstermében új megoldáson töri a fejét:

„Lulu: Nincs ingerlőbb sex appeal az okos dumánál. Semmitől se lesz egy asszony olyan izgató és vonzó, mint ha világnézete van. […] Szellemi parfümöt adjatok nekem, gondolatokat, egy elleneszmét adjatok és kihozom Aldant Beata paplanja alól is.”

Seeglund a megoldás érdekében konkretizálja a helyzetet: „Az ember legmagasztosabb célja és feladata, mondják ők, hogy szellemével, tudásával megfejtse az élet és természet titkait, mert ez az emberi tökéletesedés útja. Tehát gondolkodj, dolgozz, találj fel éjjel-nappal, mondj le az élet örömeiről, ne legyen többet Luna Varieté, sem Lulu, tudás és erkölcs és punktum.

1. felügyelő bizottsági tag: És milyen elleneszmét tud ajánlani?

Seeglund: A fordítottját.

2. felügyelő bizottsági tag: Hogyhogy?

Seeglund: A filozófiában, uraim, mi sem egyszerűbb. Mi azt hirdetjük, hogy a szellem és a tudás nem hasznosak, hanem ártalmasak az emberiségnek. Hogy az erkölcsös és önmegtartóztató élet rontja a testet és a lelket és veszedelme a kultúrának.

1. felügyelő bizottsági tag: De hát el lehet ilyesmit hitetni egy értelmes és képzett emberrel?

Seeglund: Egy emberrel? Eggyel? Százezerrel, millióval! Kérek egy pohár vizet.”

Seeglund agya beindult. Következik egy nagymonológ a tudomány egészségkárosító mivoltáról. Saját szavaitól egyre jobban fellelkesülve, már-már az eksztázisig jutva így szaval: „Teozófia! Cristian Science! Intuíció! Meditáció! Kosmogonia! Eros! Nietzsche! Bergson! Keyserling! Klages! Rosenberg! Éljen az élet kiteljesedése! Ki a laboratóriumból! Merüljünk el a dionysikus életmámor kéjes extázisába!... A morál képmutatás! És Aldan csak képmutatásból akarja találmányát kitalálni.” A szónoklattól a résztvevők is belelkesülnek. A jelenet ezzel ér véget: „Most érkezett el a te időd, Lulu! Előre! Lulu: És milyen ruhát csináltassak ehhez a világszemlélethez?”

A következő képben már Aldan lakásán vagyunk, aki hamar távozik, édesanyja az egész jelenet alatt halkan csomagol, további újabb szereplőkkel is kiegészítve felvonul – meglehetős őrületben – az egész eddigi szereplőgárda, jó nagy rohangálás van, mindegyik fél a saját programját akarja folytatni, egész mulatságos a dolog, mama különböző vicces fordulatok után el, a résztvevők lassan rájönnek, hogy Aldan, átlátván és megelégelvén, hogy szórakoznak vele, anyja segítségével kilépett a buliból, jelenleg éppen külföldre utazik az egyetlen asszonnyal, aki igazán szereti, az édesanyjával. A sok becsődölt dühe miatt Seeglund viszi el a balhét, függöny.

A második iratcsomóban található variánsok szerint azonban az Aldan lelkéért való harc eredetileg nem ért volna véget az elleneszme seeglundi felvezetésével. Az otthoni jelenetet megelőzve szerepelt még egy kép, aminek többféle kidolgozási kísérletét is megtaláljuk itt. A tudományellenes eszme életre kelt, működésbe lendült, sikeresen hódított. Az eredeti (indigós) teljes példányból kivett 70–74. oldalon egy gyűlésterem oldalszobájában vagyunk, a falakon plakátok, jelszavak, a szomszédban zajlik valami gyűlés. Valaki óvatosan rést nyit az ajtón: „Tisztára megőrültek a tömegek. Ránk fogják törni az ajtót!” Seeglund Luluval és az rt. felügyelőbizottsági tagjaival a küzdő feleket várja: „Ha megérkeznek Van Rosa és Beata Angelica világnézeti csapatai, itt megkezdődik az eszmék harca.[...] Kibontottuk világnézetünk lángoló zászlaját!

2. felügyelő bizottsági tag: Megőrültek az urak? Míg én betegen fekszem a szanatóriumban, a Cornelius Rt. filozófiákat finanszíroz, szektaalapításra költi a pénzét, nyilvános világnézeti vitákat rendez?

1. felügyelő bizottsági tag: Ön, kolléga úr, üdült, mi dolgoztunk és megmentjük a Cornelius Rt.-t.”

A következő néhány összefűzött lap az eredeti indigós kézirat 69–81. oldalát tartalmazza, amikből a fenti 5 oldal ki van véve és az első oldal 69–74.-re átszámozva, majd a 75–81. oldalig folytatódik a számozás. Helyszín itt is a gyűlésterem oldalszobája, a szomszédból taps, füttyögés hallatszik. „Seeglund egy létrán állva szögezi az életösztönök talajgyökerességéről szóló transzparenst. Fején kissé félrecsúszott rózsakoszorú.” Vicces alakok futkorásznak, egy púpos vénleány a vágyakról szaval: „Szabadságot a virágzó vágyaknak! A testem az enyém! A testem a tiéd!”, lobogó hajú diák, lángkeresztes lovag nagy nehezen elkergeti. Jön Van Rosa, az érdekelt, aki a döntő órában nem hagyja el seregét. Seeglund élvezettel uszítja egymásnak a feleket: „Csakhogy végre itt vannak! Legfőbb, legeslegfőbb ideje. Már tombol a filozófiai rendszerek és világnézetek csatája. […] A harc Aldanért folyik, jól tudja, vezérigazgató úr. A tudományért! Az emberi szellem győz a természeten. A kémia győz Corneliuson.

Beata: Önt hívták és kihívták, doktor Van Rosa. Ön nem engedheti, hogy itt porba hulljon a munka vallásának, a tudás fáklyájának zászlaja!” Seeglund behallgat a terembe: „Most, doktor úr! Most muszáj bemenni! Éppen az előbb hajították le az egyik munkavallásost az emelvényről!”

„Van Rosa: Nem értem, nem értem, hogyan tűrheti a kormány és a rendőrség, hogy itt vallássá kiáltsanak ki egy ilyen rózsamámor szövetséget, egy ilyen trösztök által finanszírozott erkölcstelen mozgalmat, mely aláássa a nép erejét!

Seeglund: Kormány! Rendőrség! Vezérigazgató úr javíthatatlan idealista marad. És a miniszterelnök részvényei, amelyekkel érdekelve van a Cornelius Rt-nél? Hát tehet ő valamit Cornelius ellen? Hát érdeke neki, hogy Aldan dolgozzék vagy éppen fordítva?”

Beata „Legyen hát, történjék, aminek történnie kell!” felkiáltással bevonul a hadszíntérre. Van Rosa követi. „A teremben nagy recsegés, csörömpölés jelzi a verekedés kezdetét.” Jön Cornelius megtépve, habzó szájjal, verekedni akar, hívei követik, de még a saját emberét is megveri, lesztrájkvezérezi, lebolsevikozza, mert aláássák a fegyelmet az ő üzemeiben. Tanácsosa figyelmezteti, hogy ez az ő embere.

„Az ifjú: Vesszen a rabszolgamorál!

Cornelius (ledobja kabátját, felragad egy széket s a fiatal ember után rohan): Képen váglak, hogy kidagadsz a koporsódból! (Eltűnik a lármában az ajtó mögött.)

Lulu: Csuda egy pofa! Egymaga prézlire veri mind a két világnézetet!” A jelenet hatalmas verekedésbe torkollik, mindenki tör-zúz, megsebesül, a színpadon kő kövön nem marad. A végén jön a rendőrség. A nem túl nagy fantáziával rendelkező olvasó szeme előtt megjelennek a filmcsinálás hőskorának nagyszabású verekedős jelenetei.

A kézirat- és oldalszámvariánsok alapján úgy látszik, hogy az eredeti elképzelés szerint az eszmék harca egy fenomenális verekedős jelenettel ért volna véget. Ez eredetileg a gyűlést megelőző pillanatokat is tartalmazta, ez volt a 70–74. oldal. Ezt kivették a kéziratból, a maradék oldalszámozását egymáshoz igazították, ezért lett az eredeti 69. oldal 69–74. oldal. Végül az egész gyűlés-kép kikerült a szövegből, a világnézetek csatája a Cornelius-tanácstermi beszélgetésben a legújabb tudományellenes eszme seeglundi apoteózisában kulminált, valódi csata nélkül torkollt az Aldan családnál létrejövő összecsapásba és megoldásba.

A hagyatékban a magyar nyelvűek mellett megtalálhatók a darab német² és orosznyelvű³ kéz(gép)iratai is. Az orosz változat címe: Ljubov zemnaja i nyebesznaja, németből fordította Natalia Mann. Vszeszojuznie Upravlenyije po Ohrane Avtorszkih Prav Otgyel Raszposztranyenyija, Moszkva, 1944. Alcím nincs, műfajmegjelölése: komédia 4 felvonásban, előjátékkal⁴. A gépelt német változaton ez áll: Himmlische und irdische Liebe. Áthúzott cím: Kampf um Ideen. Műfaj: Eine philosophische Komödie. 1945 by Alexander Marton Ltd., Budapest. Ez fordítót (természetesen) nem jelöl, ez lehet az eredeti szöveg⁵. A német dossziéban is vannak a kész gépirat mellett kéziratos lapok is. A teljes, copyrightolt német szöveg azonban ismét tartalmaz többletet a magyar és az orosz változatokhoz képest, még a bővebb, később megrövidített magyar változathoz képest is. Itt látszik visszajönni a képbe a burleszk mellett a filozófiai komédia. A III. felvonás 2. képében, a Cornelius-tanácsbeli jelenetben fellép egy új szereplő: Privatdozent für Philosophie der Neuzeit Sörensen. Ő adja itt elő és magyarázza el az új eszmét, ami által az nagyobb jelentőséget nyer, az erővonalak megváltoznak. Ez a szereplő sem a magyar, sem az orosz változatban nincs jelen. A IV. felvonás 1. képe itt is a Künstlerzimmer, mint a feltételezett eredeti magyar változatban, a IV/2. itt is az Aldan-lakás. A német változat is igazolja feltételezésünket a magyar változat történetéről. Talán nem túl meglepő: a hagyatékban található orosz változatból hiányzik a nagygyűléses-verekedős jelenet. Ott is megelégszenek azzal, hogy Seeglund szállítja a kontr-igyeát. A magyar nyelvű kéziratvariánsok alapján nem valószínű, hogy Balázs eleve a lightosabb orosz változatot akarta volna Pestre hozni, úgy tűnik, megpróbálkozott a szaftosabb német változattal, aztán több próbálkozás után kikötött a gyöngédebb variációnál⁶. Azt nem tudjuk, hogy a film alapanyaga melyik szöveg- és cselekményváltozat volt (a levelezésből ez konkrétan nem derül ki, csak annyi, hogy a DEFA az oroszoknál is eljárt), de érdemes élni a gyanúperrel, mivel 1946-ból létezik egy újabb német szövegvariáns, amelyet oroszból fordított Siegfried Behrsing, s amelynek címe is az orosz alapján precízen: Irdische und himmlische Liebe^7. Az első DEFA-levél ezt a címváltozatot említi.

A félretett lapok, jelenetfogalmazványok és idegen nyelvű változatok tanúsága szerint Balázs Béla nem egyszerűen darabja alcímét változtatta meg az 1947. februári budapesti bemutató számára, hanem egész műfaját és szövegének tetemes részét. A fergeteges komédiából a csúcsjelenet megszüntetésével, a történet lesimításával és a Cornelius-tanácsbeli jelenet és a zárójelenet összekötésével itt-ott még így is szellemes, ám meglehetősen tancélos, az eredetinél mindenesetre unalmasabb vígjátékocskát csinált. A darab tulajdonképpen ott akarna az eszmék harcába, filozófiai komédiába fordulni, ahol a szerző felvezeti az elleneszmét, amikor a tudományban való elmélyülést, illetve a tudománnyal való szembefordulást egyformán profitérdekeltnek, a kapitalizmus jellemzőinek tartva kigúnyolja. Ama Színház-belimagyarázkodó cikkben Balázs Béla azt mondja, hogy Bárdos Artúrnak elsősorban a „filozófiai” megjelöléssel volt gondja: „»Filozófiai burleszk« volt darabom eredeti alcíme. Bárdos attól félt, hogy a filozófia szó elriasztja majd a közönséget. Viszont szeretett volna valami magyarázó bevezetést a szimpla naturalizmusba túlságosan beleszokott magyar közönség számára. Nem hallgattam az okos baráti szóra, mert nem szívelem a magyarázatok mankóját, és mert bíztam abban, hogy darabom legelső jelenete már annyira valószínűtlen, hogy utána senki se várja majd valóságok képét, hanem csak igazságok példázatát.”

A filozófiai komédia főirányától azonban már Sörensen alakjának eliminálásával eltért Balázs, ám „eszmei mondanivalójáról”, a kapitalizmus természetének leleplezéséről nem akart lemondani. Mivel azonban jobb író volt, mint ideológus, túllépett a mondanivaló tételes magyarázgatásánál, éspedig éppen a burleszkkel. Amikor a nagygyűléses jelenetet kihúzta, a darab megmosolyogtató lett. (Viszont ebben a változatban bontakozhatott ki igazán – volt kénytelen kibontakozni – Seeglund remek figurája, akinek itt muszáj volt magára vállalnia a teljes elleneszme-felhozatalt.) Az egész történet burleszkbe fordításával megszűnt volna az alakok realista ábrázolásának szükségszerűsége, a színdarab egy másik valóságszférába, az abszurdba lépett át, ahol már egészen más esztétikai törvények működnek. Azzal, hogy ezt megszüntette, tulajdonképpen maga adott lovat kritikusai alá. A burleszkjelleg valóban elhalványul, pláne hogy egyik-másik alakja ábrázolásában Balázs nem tudott ellenállni költői megjelenítő tehetségének. Ezt rosszallják a kritikák, ami nem akadályozza meg, hogy más kritikák éppen az alakok sematikusságát róják fel neki. „Szóval két műfaj között a kritikusok alá estem” – írja büszkén, aki ifjúkora óta új műfajok meghonosítója volt. De ebben a magamentsége írásban is végig csak az alcímről van szó, sehol arról, hogy a szövegen is változtatás esett. Hogy teljesen szabad akaratából-e avagy a próbák tanulságait levonva és a kellemetlennek ígérkező fogadtatásra tekintettel kényszerből tette mindezt, már sohase fog kiderülni. Hogy mindebből Rabenalt filmjében mi sült ki, nem tudom, nem láttam (bizonyára előkeríthető), a két német változat (a balázsi és a visszafordított) összehasonlítására sem volt módom (jópofa lehet), a szövegváltozatokra rátalálva a budapesti fogadtatás egyik-másik talányos megjegyzésének hátterét próbáltam kibogozni. Az archívumokban évtizedeken át porosodó papírokban lappangó halott információ egyszer csak felvillantja a politikailag vezérelt ízlésdiktatúra kialakulásának egy pillanatát, sok mindent megmutatva abból, hogyan zajlottak egykor a dolgok a film-, színház-, ideológia- és politikacsinálók titkos vegykonyháiban.

Lenkei Júlia

¹ _{Sem az OSZMI-ban (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet), sem az OSZK Színháztörténeti Tárában nincs belőle példány.}

² _{MS 5012/6–7.}

³ _{MS 5012/8.}

⁴ _{A tekintélyes Demeter-bibliográfia (http://demeter.oszk.hu/apache2-default/d.php?a=ix) 3 különböző példányát említi az orosz változatnak; de az OSZK készséges munkatársai nem tudták megmondani, hogy ezek hol találhatók. 1946 augusztusában Balázs maga is említi feleségének írott egyik levelében (MS 5021/23), hogy „megjelent a komédia is oroszul”, de neki magának nincs belőle példánya.}

⁵ _{A Marton-féle kéziratból az OSZK Színháztörténeti Tárában is található egy csonka példány, amelyből éppen a harmadik felvonás első jelenetének harmadik oldalától (Van Rosánál) a negyedik felvonás közepéig (Aldan lakásán) tartó rész hiányzik.}

⁶ _{Más kérdés, hogy német nyelvű környezetben még a durvább német változat is túl didaktikusnak bizonyult: Zsuffa szerint bécsi próbálkozása ezen bukott el, de ezt az információját nem adatolja (Zsuffa i. m. 333. o.).}

⁷_{http://demeter.oszk.hu/apache2-default/d.php?anywhere=&nyelv=n%C3%A9met&szerzo=Bal%C3%A1zs+B%C3%A9la&magyar_cim=Mennyei+%C3%A9s+f%C3%B6ldi+szerelem&idegen_cim=&fordito=&megjelenes=&megjegyzes=&a=ds}

„Apuskám, mostanra akkor ennyi elég ugye? Szörnyen sok dolgom van még” – mondja Paul Szilard a Lincoln Centerre néző, manhattani irodájában, ahol napi 5–10 órát a mai napig munkával tölt. Igaz, a Broadway és a 68-as utcánál lévő elegáns iroda egyben az otthona is az 1912-ben Budapesten született egykori balett-táncosnak. A világ több kiemelkedő modern balett-társulatának (New York City Ballet, American Ballet Theatre, Alvin Ailey American Dance Theatre vagy a távol-keleti Dancers of Bali és a Komaki Ballet) világturnéit koreografálta-koreografálja impresszárióként innen, mióta itt lakik. Ottjártamkor a Martha Graham Company ciprusi és görög fellépései és egy koreai társulat amerikai turnéja miatt zavarta meg telefoncsöngés vagy fél tucatszor beszélgetésünket. (A látogatásom óta hosszú hetek teltek el, amikor az impresszáriót október közepén újra felhívtam telefonon, csak pár percre tarthattam fel. “Rettentő sok dolgom van. Miben segíthetek? Nem beszélhetnénk legközelebb? Épp ma este van egy premierünk a City Ballet-ben. Egy tangó musical. Bocsásson meg, barátocskám…”) New Yorkban még 97 évesen is lehet valaki ennyire elfoglalt.

A táncosként induló Szilárd úgy lett a második világháború előtti Magyarország egyik legképzettebb hazai fellépője, hogy balettórára soha egy fillért sem költött. No nem azért, mert nem futotta volna rá a bróker papa által libériás inast és német házitanítónőt is foglalkoztató családnak. Hanem mert a ’20-as évek tabui miatt egy fiúnak titkolnia kellett a tánc iránti szenvedélyét, amihez szüleitől nem is remélhetett volna anyagi támogatást. Az első tanára Budapest egyik legjobb balettiskolájának vezetője, az orosz Szemjon Trojanoff, aki a tizenéves fiúra mint a tányérokkal ügyesen lavírozó pincérre figyelt fel. Az ingyenórákért cserében adminisztrált az iskolának. A piaristáknál eltöltött gimnáziumi évek alatt Szilárd ha csak tehette, minden szabad idejét az Operában vagy a Nemzeti Színházban töltötte. Látta Rahmanyinovot és a csodagyermek Yehudi Menuhint. Alkalomadtán maga is sütkérezhetett a színpadi dicsfényben: statisztaként hódítgatta meg a sokat ígérő deszkákat. Aztán amikor az egyik balettóra után Trojanoff mester vendége, egy elegáns úrinő bizalmasan megjegyezte: „Magából egy nap remek táncos lesz” – minden megváltozott. A Gyagilev-féle balett-társulat egykori világhírű balerinája, Vaclav Nizsinszkij partnere, Tamara Karsavina szavai fanatikussá tették. Szilárd pár éven belül kinőtte a Trojanoff-iskolát és egy svédországi turné után 1938-ban úgy döntött, a nácik felé kacsingató hazája helyett Párizsban folytatja életét. Évtizedekig nem is megy vissza Pestre. (A szülei, koncentrációs tábori kitérő után később, már Amerikában csatlakoznak hozzá.) Párizsban, a Studio Wackerben olyan társakkal táncol együtt, mint Maurice Béjart vagy Violette Verdy. Utóbbival nemcsak barátok lesznek, de évekkel később ügynöke is a befutott balerinának. A tomboló Európa keleti felében nemigen próbálkozik alkalmi fellépésekkel, így szinte adja magát: London a következő állomás. Itt a későbbi Sir George Solti segítsége sem elég ahhoz, hogy az áhított Ballet Russe de Monte Carlo társulatához szegődjön. A Pestről még Gyuriként ismert fiatal, de ugyancsak csóró karmesterrel kávé és az ingyenes ketchupos-kenyeres ebédek mellett is van ambíciójuk közös meghallgatásokon részt venni. Végül Szilárdot hiába alkalmazná a neves társulat, részvétele egy ausztrál turnén magyar útlevele miatt hiúsul meg. A csalódott táncos visszamegy Párizsba, ahol röviddel ezután találkozik egy svájci zongoristával, aki néhány éven belül a felesége lesz. Ariane Pulver Genfben élő rokonsága kifejezetten jól jön a fiatal szerelmeseknek, akik a háború alatt esküsznek örök hűséget egymásnak. Nem sokkal később Ariane is kedvet kap a tánchoz, de az alkalmi fellépések és a balettoktatás nem teljesedhet ki Svájcban. Néhány hónap után az országban nemkívánatos személyek lesznek a magyarok, így a Szilárd házaspárnak tovább kell állnia. Ekkor már mindketten elhagynák Európát, de a vágyott Amerikába Portugálián keresztül vezetett az út. „Európa arisztokrata krémje élt abban az időben Lisszabonban, mindenhol bárókat, grófokat és perepuccos [sic] kíséretüket lehetett látni a belvárosban” – idézi fel a 40-es évek elejét Paul Szilard, akinek pont ez adta a lehetőséget ahhoz, hogy folytathassa átmeneti karrierjét. Balettórákat adott, szerződtette a San Carlos Operaház, ahol nemcsak fellépéseket vállalt, de rendezvényeket is szervezett. Egy gálájának sikere még az ország elnökét is meghatotta: lejáró portugál vízumát külön úton hosszabbíttatta meg. Igaz, ahhoz, hogy közelebb kerüljenek Amerikához, mégis egy magyar trükkjére volt szüksége. „Egy ferencjóskás bajuszú, úri szélhámos, a kinti magyarok központi figurája hamisított nekünk egy Hondurasba szóló vízumot. Ehhez már könnyebb volt beszerezni az amerikai követségtől a szükséges tranzitvízumot, ami reményt adott arra, hogy ott maradjunk Amerikában” – meséli. A szükséges dokumentumokkal a fedélzeten, hosszú hetek után, 1941 késő őszén érkeztek meg New Yorkba. Ahhoz, hogy elkezdhessék végre a hőn áhított amerikai életet, négy újabb esztendőnek kell eltelnie. Ugyanis az átmeneti New York-i két hét alatt befut hozzájuk egy váratlan sanghaji meghívó. Ázsiai turnéra hívják a Szilard–Pulver párost a világégés kellős közepén! Félúton Sanghaj felé megállnak Ligeti Deziré operaénekes manilai otthonában. A San Franciscó-i operaház későbbi basszbaritonja ugyanis Paul Szilard Márta nevű testvérének férjeként akkortájt Manilában szolgálta Thália istennőt. A háború, Pearl Harbor és annak minden eszkalálódása miatt nemcsak a kínai premier marad el, de a házaspár 1945-ig nem is tudja elhagyni a Fülöp-szigeteket. „Valamiért balettórákra egyeseknek mindig, minden körülmények között szüksége volt. Így lehetett sikeres az iskola, amit a feleségemmel vezettünk. Én voltam Manila Nizsinszkije… No persze nem volt más nekik” – idézi vissza a helyi elit és a művelődni vágyó munkásgyermekek körében egyaránt népszerű iskoláját. A diákok többsége tojással, zöldséggel vagy gyümölccsel fizetett, de politikus vagy diplomata csemeték szüleitől tisztességes bevételre is számíthattak. A háború vége felé a japánok megszállták és terror alatt tartották Manilát. A diákok, akárcsak az órák, elmaradtak, többüket szüleikkel együtt brutálisan kivégezték. A Szilard házaspár végre először vehette hasznát a – kollaboráns – magyar állam okmányainak, nem bántották őket a japánok. Az amerikaiak bejöveteléig azért a művészek maguk is pianóra fogták: ha csak tehették, nem mozdultak ki az utcára. A romhalmazzá bombázott Manilában aztán a felszabadító amerikaiak Szilardot találták meg azzal, szervezzen jótékonysági műsort katonáik tiszteletére. Ez olyan jól sikerült, hogy a helyi parancsnok támogatásával a művészházaspár újabb vállalkozásba kezdett: kocsmát nyitott amerikai katonáknak. A Kék Elefánt nem várt sikert hozott. Szilard újabb terepen fejleszthette szervezőkészségét, és miután lecsendesedtek a háború utózöngéi is, ő és felesége, tekintélyes összeggel a zsebükben immáron meg sem álltak Amerikáig. Ott ismét a baletté lett a főszerep. Hamarosan már saját iskolában oktattak és közben turnéztak is. Az ’50-es évek elején egyik fellépésük után a japán Komaki Balett vezetője ázsiai turnéra hívta őket. A japánok manilai mészárlása miatt a már amerikai állampolgárrá lett művész csöppet hezitált ugyan, ám a fellépés később sorsfordítónak bizonyult. A mindenkivel közvetlen, több nyelven is beszélő táncos olyan kapcsolatrendszert kezd el kiépíteni, hogy néhány év múlva, amikor szögre akasztja a balettcipőjét, már mint ismert turnészervező, producer tér vissza a szigetországba. Nem is akármilyen produkciókkal. Épp 55 éve alapított ügynökségén keresztül jut el az akkori balett-társulatok legjobbja, a Balanchine vezette New York City Ballet Japánba, Ausztráliába. A hatalmas siker után a ’60-as, ’70-es években a nemzetközi táncos elit többnyire Paul Szilard révén jut el az ázsiai és óceániai közönséghez. A távol-keletről a legjobbakat (Universal Ballet és a Dancers of Bali) viszi el Európába és Amerikába, temérdek pénzt termelve az akkor már világhírű impresszárió, akinek – bár konkrét összegről említést sem tesz – egyik legnagyobb vállalkozása a Broadway akkori sztármusicalje, a West Side Story ázsiai adaptációja.

A pár hónapja 98. évébe lépett show-mogul több ezer kulturális program szervezésével a XX. század egyik legnagyobb táncszínházi producere, a klasszikus impresszáriók utolsó mohikánja – ezt a New York Times egykori rettegett hatalmú, szintén magyar származású kritikusa, Clive Barnes írta róla a 2002-ben megjelent önéletrajzi könyvének előszavában (Under my wings – my life as an impresario). Több mint fél évszázados, mai napig aktív szervezési munkája során sokszor körberepülte a világot. Nemrég Görögországban volt üzleti úton. Járt Magyarországon is produkciókkal, szervezett gálákat, és képviselt hazai táncegyütteseket is. Mint mondja, sok kapcsolata nincs a jelenlegi magyar táncvilággal. „Nem elég érdekesek a számomra” – fogalmaz a mai napig tökéletes magyarsággal beszélő Szilard. Pedig nemigen társalog anyanyelvén senkivel, leszámítva azt a bizonyos házaspárt, akikkel időnként felhívják egymást telefonon, és akik a szovjet blokk első emigráns balettpárosát alkották. A Londonból Amerikába csábított (Kossuth-díjas) Kovács Nóra–Rabovsky István duót is Szilard képviselte anno. A tucatnyi világsztár közül, akikkel dolgozott (például Nora Kaye, Balanchine, Violette Verdy, Vlagyimir Malakov, Mihail Barisnyikov vagy Judith Jamison) szívéhez legközelebb az idén 50 esztendős Alvin Ailey American Dance Theatre áll. Éppen csak 38 (!) éve képviseli a tásulatot, amely a világ „kulturális nagyköveteként” 20 millió emberhez jutott el – nem utolsósorban Szilard munkásságának köszönhetően – 68 (!) országban. Az együttes hálás is impresszáriójának, aki nemcsak az alapító – az 1989-ben elhunyt – Alvin Ailey legjobb barátja volt, de a többi társulati tag is családtagként viszonyul hozzá. A táncvilág Mekkájának számító New York-i City Centerben külön gálával köszöntötték 95. születésnapján, és a mostani jubileumi évadjuk műsorfüzetében is tisztelettel emlékeznek meg róla. A turnészervezéssel kapcsolatos információnál neve mellett titulusként ez áll: Impresario Emeritus.

„Már miért kéne abbahagynom? Jó az agyam, még átlátom a dolgokat, semmi kedvem nyugdíjba menni” – hesegeti el kérdésemet, és talán a rutinja mondatja vele azt is, hogy gazdasági válság ide vagy oda, produkcióit egyelőre nem érinti az a recesszió, amely az elmúlt hónapokban több kulturális programot is megtorpedózott. „Ha meg a helyzet úgy hozza, hogy csak kevesebbet vállalhatok, legfeljebb több időm lesz élvezni is a művészetet. Egy jó előadás a mai napig el tud varázsolni.”

WALLENSTEIN V. RÓBERT

…Három tánckönyv 2009 második felében (egy tánctörténeti opus, valamint két hazai kortárs tánc dokumentáció): – nem rossz arány a magyar könyvkiadásban. Három kiadó, három eltérő anyagi és szellemi háttér: igazán nem mondható, hogy egysíkú lenne a legfrissebb termés.

Lábán Rudolf életműanyagából már a második kötetet jelenteti meg a francia L’Harmattan magyar fiókkiadója, hála Fuchs Lívia hiánypótlásra törekvő sorozatszerkesztésének. A Táncnak szentelt élet (1935) afféle merengés, messze inkább költői, mint tudományos igényű feldolgozása egy szakmai életút mintegy felének. A jó 100 oldalnyi, s azon belül is fejezetekre és részekre osztott emlékgyűjtemény valójában csupán színesíti azt a képet, amit Lábán Rudolf (vagy: Rudolf von Laban, de vannak egyéb változatok is) életművéről eddig tudhattunk. S ha nem tudtuk, hát ott áll mindjárt e kis kötet bevezetőjeként Fügedi János kiváló tanulmánya, amely miatt, kedves szakmabéliek, ezt a könyvecskét feltétlenül ott kell tartani a polcunkon!

Maga az emlékírás alapvetően arra koncentrál, hogy összekösse a gyermek- és ifjúkori emlékeket a táncszakmai eredményekkel. A családi történetek (főként az I. fejezetben), bálok, társasági események felidézése önmagában érdektelen (nem kiemelkedő irodalmisággal tálalt) narráció lenne, ha nem vezetne el egyes táncművek eredetéhez.

A tánctörténettel szívesen foglalkozó olvasót igazán a II. és a III. fejezet hozza lázba, ahol betekintést kapunk olyan egyetemes jelentőségű „intézmények” létrejöttének körülményeibe, mint a Monte Veritá nyári szabadkurzusai, vagy a mozdulatkórus műfaja. A nyári szabad szellemű, természetbe felejtkező (ma talán azt mondanánk: reform/bio/wellness…) – Lábán kifejezésével: „táncfarm” léte a 20-as években számomra eddig nem volt kapcsolatba hozható ugyanannak a Lábánnak az elvont, tudományos életművével. A könyvecskének ez a része rávilágít a kapcsolatra: elbeszéli, hogyan kezdte ez a rendkívüli elme az érzéki-fizikai tapasztalatok „lefordítását”, rendszerezését, elméleti láncolatba fűzését. Az érzéki és szellemi közötti akadálymentes átjárás megteremtésének képessége ugyanis igen ritka a táncos pályán, ahol leginkább elkülönülten jelentkeznek „zsigeri” alkotók és filosz elemzők. A „mozdulatkórus” születéséről szóló részlet már csak hab a tortán: lenyűgöző élmény belelátni a munkamozdulatokat kutató táncos és a korabeli ipar képviselőinek funkcionális kapcsolatába. Az emléksorozat ezzel, a még németországi sikerkorszakkal zárul, még mielőtt a náci vezetés emigrációba nem kényszerítette a szerzőt – épp e kórusok veszélyesnek nyilvánított megjelenítése miatt…

A kötet függeléke a szlovákiai Vojtek Miklós írásával egészíti ki a képet: tanulmánya Lábán életrajzának gyermekkori – pozsonyi – adatait veti össze a művész saját emlékírásának ide vonatkozó részleteivel. Az esszé arra hívja fel a figyelmet, milyen lényegileg határozzák meg egy művész (vagy bárki) életét a gyermekkori tapasztalatok: az első év, évtized(ek) közvetlen környezete.

Fügedi és Vojtek tisztán pergő, a tartalmi érték mellett is olvasmányos tanulmányaihoz képest a „főfogás” stilárisan egyenetlen. A fordítás – főként az első részben – nemegyszer döcög (… „mesebeli finomsággal teli embereket…ismertem meg”…), különösen a többszörösen összetett, költői vagy filozofikus tartalmú mondatok esetében. Nem állt módomban az Ein Leben für den Tanz – Erinnerungen című eredeti írást elolvasni, nem tudhatom tehát, mennyiben okozhattak nehézséget annak szecessziós (nemegyszer Oscar Wilde világát idéző) mondatai, mindenesetre akadnak egyeztetési/elírási hibák is („Valami tanulnia kellene, hogy tisztességesen megéljen”).

Ami e kötetet még kiemeli a magyarul megjelent tánckönyvek sorából, az az illusztráció: Lábán remek, művészi tusrajzai, melyek persze nem meglepők attól, aki képzőművészi és építészi tanulmányokkal indította lenyűgözően szerteágazó művészi pályafutását.

A másik két könyv felépítése – szerzőik szándékaitól nyilván teljesen függetlenül – igencsak hasonlít egymásra. Mindkettő valahol a dokumentum, a megemlékezés és a jelennek szóló vallomás között: egyik a Szegedi Kortárs Balett, másik Frenák Pál Társulatának jubileumára készült. Mindkettő két alapvető részre osztható: az egyik a személyesebb: az ünnepeltről (annak – a jelen megértéséhez is elengedhetetlen – múltjáról) szól, a másik rész bemutatott műveiket helyezi górcső alá.

A 20 éves Szegedi /Kortárs/ Balett jubileumára készült méltó kiadványért egy szegedi kiadó felel (Factory Creative Studio Kft.), Frenák könyvét pedig saját alapítványa adta ki: jelentékeny mozdulatot jelezve ezzel szakkönyvkiadásunk decentralizálása irányában.

A reprezentatív kiállítású, kemény borítós, sok száz színes és fekete-fehér képpel illusztrált Scriptum átgondolt és egységes munka, ezzel együtt tartalmilag és formailag is átmenetet képvisel dokumentáció és szerzői írásmű között.

A történeti rész publicisztikába rejtett riport: a szerző, Demcsák Katalin mindenkit végighallgatott, az összes fellelhető újságcikket áttallózta, majd diszkréten a háttérben maradva ugyan, mégis személyes hangon fűzte gyűjtött anyagát egy társulat történetévé. Az érintett olvasó sajnálja kicsit, hogy a leírtakat képekkel nem illusztrálja – ehelyett ezeken az oldalakon egy sorozatot láthatunk az utolsó évad próbatermi életképeiből. A dokumentáció szempontjából ez indokolatlan, képszerkesztői szemmel persze érdekes és eredeti, bár sajnos az sem derül ki sehonnan, kié ez az összefüggő sorozat, 60 oldalon át! (Valamilyen okból a könyv közepén, a két nagy fejezet között vannak felsorolva a teljes kötet felvételeinek készítői. Az egyes képeknél sem a fotós, sem a felvételen szereplők neve nincs feltüntetve, ami elég súlyos hiba olyan mű esetében, amely emléket kíván állítani… Harminc év múlva ki fog tudni válaszolni arra a kérdésre, kik láthatók a 81. oldalon látható montázson, amely épp a „történelmi” legelső bemutatót, az 1987. szeptember 27-eit illusztrálja? A Frenák Pál jubileumának szentelt szép könyvben pontosan ugyanez a hiba ismétlődik, de erről majd ott.)

S bár látható, hogy koncepció – valami olyan elv alapján talán, hogy a könyv a mai fiataloknak szól –, ám ugyanígy hiányzik a „történelmi” részből azok képe, akik gerincét alkották a legfontosabb éveknek, s akik a bemutatók képdokumentációján is alulreprezentáltak. Zarnóczay Gizella, Bodor Johanna, Sárközi Attila, Panja Fladerer, Juhos István Puttó és persze mások, akik vagy nem szerepelnek a képeken, vagy csak itt-ott, s természetesen mindenhol név nélkül.

Igen, látható koncepció: legyen a könyv tetszetős, feleljen meg a legaktuálisabb kortárs látványigénynek (ebbe valóban nem minden régi kép „passzol”, egyetértek) – mutassuk meg elsősorban a jelent, s mutassunk fel egy igazán szép, nem kötelességteljesítő kiadványt! Demcsák Katalin munkája persze így is heroikus, még akkor is, ha több helyen az írásban is tetten érhető, milyen gyalázatosan dokumentáljuk mindenkori jelenünket mi magunk, művészek: milyen sok a hiány, az emlékezetkiesés és a hiteltelen forrás. (Nem szeretnék olyan tárgyi tévedést idézni, melyet a műben találtam, hiszen nyilván nem a szerző hibájából került oda, hanem éppen azért, mert egy adott esetre éppen egyik interjúalany sem emlékezett pontosan ekkora időtávlatból…)

Péter Márta nem kevesebb gonddal készített portrékönyve sokkal mélyebbre ás a személyesbe – nem véletlenül könyvének címe nemes egyszerűséggel: Frenak. A kétnyelvű kiadvány (s ez mindjárt magyarázat a cím ékezet nélküli formájára) – bár szintén társulati jubileumra készült, tízévesre – Frenák Pálról szól, mégpedig olyannyira, hogy részben ő maga szól saját magáról.

A Kortárs Táncért és Jelelő Színházért Alapítvány kiadásában megjelent kötet grafikai tervezői a nemzetközi színvonal legjobbját hozzák, a képanyag elsőrendű. Varga Mátyás bencés atya és költő gyönyörű bevezető verse máris megüti azt a bensőséges hangot, amely végig jellemzi az írást, és azt a befelé és egymás felé fordulást is, aminek itt tanúi lehetünk.

Az első nagy részben A semmi közepén címmel Péter Márta kérdez, Frenák pedig válaszol, ám egyenrangúak beszélgetése ez alkotáslélektani kérdésekről s az önismeret folyamatairól. Nincs semmiféle kronológia: a gyermekkori emlékképek, vagy a későbbi, párizsi évek szakmai epizódjai, a japán, vagy éppen pesti élmények megidézése lazán váltakozik az ezekből épp adódó lélektani és filozófiai, néhol az ezotériát is érintő gondolatokkal. A magyar és angol szöveg közvetlen egymás mellé/alá tördelése (valamint a fiatal Frenákról ide illesztett szép fotók) kellemes ritmust adnak ugyan az olvasásnak, néha azonban külön figyelmet követel, hogy követni bírjuk az oldalról oldalra más logikát követő nyelvcserét.

A „riporter” Péter Márta a beszélgetést követően Zuhanni fölfelé címmel összegzi Frenák Pálról alkotott lényegi meglátásait, s gondolati kulcsot kínál a műveihez való viszonyuláshoz is – mintegy átvezetés gyanánt az ezután következő, Tér címmel aposztrofált repertoárelemzéshez.

Időrendi sorrendben következnek itt a darabok leírásai, minden egyes állomás említést és kimerítő elemzést kap. A bennem lakozó olvasó csakis örül a míves-szép nyelven megírt, minden lényegest érintő gondolatoknak, a kutató viszont megint csak szomorkodik: sehol egy szereposztás (a szegedieknél az legalább volt), sehol névaláírás a képeknél – talán azzal az elgondolással, hogy akik ma forgatják a könyvet, úgyis tudják, kik vannak ott… De megint csak: ki fog emlékezni minderre később? És mi van, ha azt is érdekli, kit lát a híres előadások illusztrációin, aki ma sem tudja?

A könyv utolsó oldalain szerepel ugyan néhány felsorolás, ezek között a volt és jelenlegi táncosok nevei is ábécé szerinti libasorban, valamint turnék helyszínei, időpontok nélkül…

Itt is látható a cél: műalkotás készült és nem dokumentáció.

Csakhogy mifelénk ez így kicsit luxus. Nem állunk olyan jól kutatókban, írástudókban, tánctörténészekben – s főleg anyagi lehetőségben –, hogy minden művészről, művészcsapatról külön készüljön műalkotás, és külön készüljön dokumentáció…

Mindazonáltal most örüljünk, mert örömre van is ok: Lábán Rudolf a tánctörténet óriása, a Szegedi Kortárs Balett közelmúltunk és jelenünk egyik legfontosabb jelensége, Frenák Pál pedig egyik leglényegesebb, legegyedibb alkotónk – hozzájuk méltó könyveket vehetünk a kezünkbe.

LŐRINC KATALIN