vonalban vagyunk
Mivel a mobil a verbális önkifejezés segédeszköze, ezért az isten és Martin Cooper is színházi kelléknek teremtette, még akkor is, ha erre egyikük sem gondolt volna. Nem véletlen, hogy gyakran kerül elő az aktualizálás erőteljes és már szinte elcsépelt jeleként a klasszikus drámák előadásában is. Ha viszont nem a drámairodalomhoz nyúl a színház, hanem közvetlenül az életbe markol bele, akkor a mobil a sztorik gazdag tárházát kínálja, mindenekelőtt persze a komikus, az ironikus vagy a groteszk tájékáról, de csak alkotói fantázia és kreativitás kérdése, hogy a játszók eljussanak akár a lírai, akár a drámai hangulatokhoz is.
Egészen biztosra vehetjük, hogy a feladat alaposan beindította a tehetséges, ambiciózus egri színészeket és Sirokay Bori dramaturgot. Ennek bárhol máshol meglennének a maga veszélyei, de aggodalomra semmi ok, Máté Gábor rendező is megedződhetett a hasonló munkákban. Tapasztalhattuk már, hogy biztos ízléssel és csaknem hibátlan arányérzékkel (plusz-mínusz tíz perc) tereli mederbe az ilyen jellegű, bőséges forrásból táplálkozó és feltűnően élénk játékkedvű produkciókat.
Az egri előadás alapdíszlete – Cziegler Balázs terve alapján – kórházat vagy rendelőintézetet ábrázol. Kiváló helyszín ahhoz, hogy mindenféle ember összekerüljön, s széles választékát nyújtja a bizarr szituációknak. Például hogy a frissen betolt jajgató beteg fölött orvos és mentős az épp előkerülő mobiltelefon-készülék előnyeit és hátrányait kezdi megtárgyalni. Vagy ha a térerőt kereső és nagy nehezen megtaláló telefonáló lány pont egy férfipáciens feje fölött részletezi nőgyógyászati tüneteit. A kórházi kavalkád legszebb etűdje azonban az, amikor Mészáros Sára mint mobilidegen öregasszony egy fiatalember (Bányai Miklós) „telefonkezelői” segítségével beszél a férjével.
Műfaját tekintve a produkció leginkább kabaré. Jellegzetesen kabarészám például – annak kissé elcsépelt is –, amikor a szereplők betelefonálós pénznyerős műsort vezetnek, előbb Fekete Györgyi magyarul, majd mások különböző nyelveken, halandzsaszöveggel. A kabaré meghatározással remélhetőleg semmi sértőt nem mondtam, hiszen jó esetben egyáltalán nem azt értjük alatta, hogy olcsó és olcsóbb poénokkal egyfolytában nevettetni akarnak bennünket. (Mobiltelefon tárgykörben az „olcsó” úgyis csak egy relatív értelmű szó.) Hanem azt, hogy egy nagy élettartalmú témát szellemesen, többféle megközelítésben, műfaji változatossággal – monológ, kórusmű, duett, táncbetét, tömegjelenet stb. – humorközpontúan tárnak elénk. És ebben a tárásban az egri társulat élvezettel és élvezetesen jeleskedik.
Az ismerősség röhejességével örvendeztet meg például az „egy női táskában megszólal valahol a mobil” artistaszám, amelyben a nagyszerű Bozó Andrea mindent kiszórván, majd visszarakosgatván, végül is egy bugyibetéttel a kezében gesztikulálva folytatja le a társalgást. S minthogy a mobilhasználat „odakinn” is az abszurdig terjed, értelemszerűen a színpadiak is elmennek olyan mulatságosan képtelen esetekig, mint amikor az ugyancsak Bozó Andrea játszotta, magát tevő-vevő nőci és Mészáros Máté macsója egyazon helyiségben tartózkodva évődnek szerelmesen telefonon, aztán nyilván kedvezményes percdíjakért eljutnak az összeveszésig. Ennek szinte ellenpontja az a szcéna, amikor Mészáros Sára és Hüse Csaba látszólag egymással vitatkoznak egy presszóban, valójában azonban mással beszélnek, telefonon. (Ez a jelenet kedvesen felkínálja a nézőnek, hogy hamar rájöjjön a leendő poénra, márpedig a néző szereti okosnak hinni magát.) Hasonló helyzetbe – klasszikus kabarétréfa-szituációba – kerül a Járó Zsuzsa–Vajda Milán házaspár, amikor kölcsönért fordul a nagymenő Fenyő Ivánhoz, aki fülében a mobillal fogadja őket, s lebonyolít néhány telefont, amit a kérelmező rokonok természetesen magukra értenek. Vajda és Járó ragyogóan használják ki a helyzetnek nemcsak a viccességét, de az összes kínját és keservét is. Láttukra az ember szinte mindent tudni vél a pár frusztrált családi életéről.
Mivel a mobiltelefon partnernek is megteszi, így az előadás dúskál kitűnő magánszámokban is. Bozó Andrea például egy várótermi padon ülve unott rutinnal és iparszerű lihegéssel nyújt telefonszex-szolgáltatást. Görög László viszont fájóan szép monológot ad elő egy lecsúszott magyartanár képében. Ahogy mászkál, szatyrával a kezében, amelyből egy 168 óra kandikál ki, s verseket idéz, nem is tudjuk pontosan, hogy telefonál-e, vagy csak magában beszél bekattanva. Emlékezetes az a kopott költőiség is, amellyel a szakadt figurákat végigvivő Kaszás Gergő egy kocsmapultnál dülöngélve elnyikorogja a Kék asszonyt.
Már sorolom itt egy ideje a különösen hatásos jeleneteket, de még mindig számos akad. Amit azonban semmi esetre sem hagyhatunk ki, az az előadás egyik csúcspontja: három férfi – Görög László, Fenyő Iván, Ötvös András – elakad egy liftben, s miután a félreértések sorozatában hol egyikük, hol másikuk kerül felülre a hatalmi hierarchiában, végül közösen produkálnak telefonos mesemondást a főnök kórházban lévő, rákbeteg kisgyerekének. Ebben az egyetlen jelenetben a játszók teljes kört íratnak le a néző érzelmeivel, a nevetéstől a megrendülésen át újra a nevetésig. Ezt igazán csak a legnemesebb kabaré tudja.
Itt befejezem a méltatást, de nem, mégsem maradhat ki az a pár perc, amikor az emberi butaság meghatóan gyönyörű gyöngyszeme csillan meg: Fenyő Iván nagydumás mobilszakértő és Ötvös András idióta telefonzseni szélhámoskettőse mindent elad Fekete Györgyi szolidan elegáns asszonyának. Talán csak a múlt havi egri színházműsort nem.
STUBER ANDREA
beváltott és beváltatlan remények
Amikor két évaddal ezelőtt színre került Egerben Márton László trilógiájának első része, A nagyratörő, még csak remélni lehetett, hogy bekövetkezik egy kisebb fajta csoda, s a kivételes irodalmi értékű, de színházi szempontból roppant sok nehézséget rejtő mű a maga teljes terjedelmében színre kerülhet. Aztán a következő évadban Csizmadia Tibor színre állította Az állhatatlant, s most, A törött nádszál bemutatójával valóra váltak a remények. Ami mindenképpen nagy szó, hiszen a három előadás bizonyította azt, hogy a drámatrilógia komoly dramaturgiai munkával, erős társulattal, határozott rendezői munkával, no meg jó adag elszántsággal igenis színre vihető. Ami még akkor is igaz, ha A nagyratörő bemutatója által felkeltett várakozásomhoz képest most, a trilógia végeztével némi hiányérzet maradt bennem.
Márton László alkotása roppant történelmi anyagot dúsít kortársi történelemszemlélettel. A hősökkel és az antihősökkel együtt élhetjük, érezhetjük át a történelmi forgatag sodrásának erejét, ideig-óráig bele is helyezkedhetünk szempontjaikba, érzéseikbe (akár egy klasszikus tragédiában), de látjuk őket kívülről, saját, huszonegyedik századi nézőpontunkból is. Kint is vagyunk, bent is vagyunk tehát, de a kint és bent arányai sokat változnak a három dráma során. Míg
A nagyratörő akár a heroikus bukás lehetőségét is felkínálja, s mindenképpen tragikusnak láttatja a lefestett állapotot (még ha iróniával, humorral fűszerezi is az ábrázolást), addig A törött nádszál már keserű kutyakomédiának mutatja az anarchiát majd diktatúrát előidéző hatalmi harcokat, széthúzást, ostobaságot, manipulációt és manipulálhatóságot. Márton minuciózus pontossággal építi fel a szerteágazó történetet, helyezi el benne a különböző – hol átfedéseket, hol párhuzamokat, hol ellentéteket mutató – sorsváltozatokat, de nemcsak a történéseknek van íve, hanem a szemléletnek, következésképpen az optimális befogadói nézőpontnak is. Vagyis míg a kulisszák és részben a szereplők ugyanazok, s maguk az események is ismétlődnek, az ábrázolás módja lassan, de biztosan változik; a bukásra ítélt nagyság elpárolog, előbb fájdalmasan, utóbb már-már cinikusan komikusnak érződik az, amit az elején még tragikus fényben is láthattunk. Optimális esetben ezt a nézőpontváltozást az előadásnak is vissza kell adnia. Ami jelen esetben már csak azért is roppant nehéz feladat, mert az egyes részek bemutatóit egy-egy év választja el egymástól, így a fenti ívet a néző igen nehezen érzékeli.
A törött nádszál színrevitelekor Csizmadia Tibor mintha nem is törekedett volna ilyesmire. A harmadik részt nagyjából ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanazon a színházi nyelven rendezte meg, mint az elsőt. Legalábbis igen hangsúlyosak a játék ama elemei, melyek az egyes részeket szorosan összetartják, s kevéssé érzékelhetőek azok, amelyek esetleg megteremthetnék a differenciát. Nagy Fruzsina jellegzetes, a történelmi szabásmintát mai viseletbe oltó jelmezei keveset változtak, s noha Csanádi Judit díszlete vizuálisan eltér a három előadásban, mindvégig ugyanazt a rideg, komor, fenyegető hangulatot sugározza. Ám míg A nagyratörő esetében egy nagyon markáns, az egész előadást meghatározó ötlettel tette ezt (lejtős háztetőre helyezve a cselekményt), addig ezúttal jóval tradicionálisabb módon oldja meg a feladatot: a nézőteret a játéktértől rácsok választják el, mögötte jókora üres tér, melyet sokféleképpen nyitható-csukható falemezek alkotta hátsó fal zár le. Ez is meghatározza ugyan a játékot, de inkább technikai értelemben, illetve hangulatában – olyan jelentésképző ereje nincs, mint A nagyratörő díszletének volt. Csizmadia rendezésének további elemei (világítás, akusztikai effektusok) is erősítik a bizonytalanság, a félelem hangulatát, így ez válik az alaptónussá. Olyan meghatározó erejű rendezői ötletet, mely ezt idézőjelek közé tenné, s a történteket hangsúlyosan kívülről próbálná láttatni, nem érzékeltem.
A színészek többsége alapvetően realisztikus eszközökkel fest portrékat a feltörő, felkapaszkodó, majd többnyire mélybe hulló politikusokról. Az egri társulat most is színvonalas teljesítményt nyújt: korrekt, pontos alakítások sorát látni, hamis, disszonáns hangokat nemigen hallani. Ha nem is igazán színes, de jól eltalált portrék sorjáznak: Bozó Andrea szenvedélyes, tisztességes és boldogtalanságra ítélt Krisztiernája, Nagy András elveihez és Báthoryhoz naivan hű, törvényszerűen vesztébe futó Jósikája, Safranek Károly helyezkedni próbáló, meglepően könnyen kijátszható Bocskaija, Vajda Milán nem túl éles elméjű, de ösztönösen jó döntéseket hozó Sennyeije, Venczel Valentin kellemest a hasznossal ügyesen és aljasul összekapcsoló Kornisa, Blaskó Balázs önhitten reprezentáló Istvánffyja egytől egyig ilyen. Ám a sok komolyan vett sors eltünteti a hatalmi kutyakomédia iróniáját. Márpedig A törött nádszál hagyományos értelemben vett tragédiaként (vagy akár szomorújátékként) nemigen működik. Ehhez nemcsak a tragikus mag, de még a főszereplő is hiányzik. Báthory Zsigmond szinte csak az előadást záró monológgal válik központi szereplővé, addig az ő sorsa is párhuzamosan fut a többiekével, mintegy megerősítve, hogy nem az egyéni sorsok számítanak, hanem a sorsokat alakító mechanizmus. Ezért lenne nélkülözhetetlen a külső látószög, az irónia, amelyet egy jóval erősebben stilizáló, szárazabb, egyszersmind könnyedebb játékmód közvetíthetne. Ez a törekvés igazán markánsan csak Kaszás Gergő játékában jelenik meg, aki erősen karikírozva, ugyanakkor felettébb szuggesztíven játssza gátlástalan manipulátornak Thoroczkay prédikátort. S megcsillan Mészáros Máté alakításában is, aki ugyan a Kaszásénál realisztikusabb eszközökkel bontja ki a hatalmat fokozatosan megkaparintó Básta György alakját, de játékában mindvégig érezhető a szikár irónia is. Schruff Milán sokáig keveset tesz hozzá az első két rész sokszínű, erőteljes Báthory-portréjához, hogy aztán a történetből egyértelműen kilépő, markáns történelemfilozófiát megrajzoló, de azt egyúttal idézőjelek közé is tevő, minden aktualizáló szándék nélkül is egyértelműen kortársi életérzést tükröző zárómonológot rendkívül gazdagon, lendületesen, precízen értelmezve, igazán emlékezetesen mondja el.
Ha a történet nem is, a nagy formátumú egri vállalkozás jó véget ér így. S ha az előadássorozat nem is váltott be minden kezdeti reményt, amellett, hogy bizonyságát adta a társulat erejének, fontos szolgálatot tett a kortárs dráma ügyének is azzal, hogy egyértelműen igazolta Márton László trilógiájának színpadképességét. Sőt, talán azzal is, hogy megmutatta azokat a problémákat, amelyek megoldására talán majd az újabb bemutatók alkotói vállalkozhatnak…
URBÁN BALÁZS
itt kell sikeresnek lenni
Csizmadia Tibor Jászai Mari-díjas, 2009-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. A Magyar Színházi Társaság elnöke, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, az egri színház vezetése mellett évadonként több előadást rendez. Színházigazgatói minőségében beszélgettünk vele.
Mi zajlik Egerben? A szakma egyre nagyobb figyelme irányul a színházra, sorozatosan nyeritek a díjakat, fesztiválokon, pesti vendégjátékokon is telt házzal futnak az előadásaitok. Mostanra a vidékiek közül talán az egri színházat tartja leginkább számon a szakma.
Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, akitől ezt nem lehet megkérdezni – egyszerűen azért, mert nem tudok rá válaszolni. Én teszem azt, ami szerintem az igazgatók feladata, ha egy olyan intézményt működtetnek, aminek megvan a maga rendeltetése: hogy egy kulturális központ legyen a városon vagy a megyén belül, hogy ez minél magasabb szakmai színvonalon történjen, és hogy a háttér mindezt kiszolgálja. Nem látok semmi rendkívülit ebben. Én ilyen színházat tudok csinálni – és ebben minden szóra lehet hangsúlyt tenni.
De Egerbe azért úgy jöttél, hogy egy országos színvonalú színházat csinálj, vagy ez tényleg csak „így alakult”?
Egerbe többek között azért jöttem, mert úgy éreztem, szakmailag azon a szinten vagyok, hogy egy körülbelül ekkora – nem túl nagy – színházat tudok működtetni. Amikor idejöttem, azt tűztem ki célul, amit minden más színházigazgató is: hogy az általam vezetett intézmény az ország legjobb színháza legyen. Ennél kisebb célt nem érdemes kitűzni. Hogy aztán ez hogyan valósul meg, vagy hogy ebben a folyamatban hol tartunk, az megítélés kérdése, de az ambíció az, hogy olyan társulatunk, olyan szakmai színvonalunk, műsorpolitikánk, közönségkapcsolatunk legyen, ami példamutató lehet akár más színházak számára is. De minden színházigazgató ugyanígy vág neki – hogy kinek sikerül, azt a környezet és ezer más tényező befolyásolja.
Miket tartasz a legfontosabb tényezőknek abban, hogy az elmúlt években eddig jutott a Gárdonyi Géza Színház?
A magyar színházi viszonyok egyik legfőbb erénye, a szakmai színvonal fő letéteményese az állandó társulat. Vannak hátrányai is, hiszen egy társulat nagyon be tud sárgulni; viszont így egymásra tudnak épülni a produkciók, az évadok, és a közönség is figyelemmel kísérheti a „saját színészeinek” történetét. Amikor idejöttem, az volt tehát az ambícióm, hogy létrehozzak egy nagyon erős társulatot – ez pedig maga után vonz egy csomó mindent. Állandó társulat állandó rendezők nélkül nem jöhet létre. Az állandó társulat nem egy megállapodott, hanem egy állandóan mozgásban tartott, folyamatosan fejlődő struktúrát jelent, a fejlődés lényege pedig az, hogy folyamatosan jöjjenek fiatalok – egyszerűen azért, mert az ő jelenlétük folyamatos kihívást jelent a felettük lévő generációknak. Az elmúlt 20–30 év tapasztalata alapján azt gondolom, ez a recept.
Mindez részint ellentétben áll a nemzetközi trendekkel, a színészek projektekre szerződtetésével, az előadások blokkokban játszásával.
Erre is igaz a mondat: én ilyen színházat tudok csinálni, én ebben hiszek. Hogy aztán máshol ez hogy van, és miféle eredményeket érnek el, az mindig személyiségfüggő. Lehet, hogy van olyan nagy formátumú rendező, aki köré folyamatosan csapat szerveződik – ettől én bizonyos szempontból félek. Úgy gondolom, hogy a rendezőnek a csapat iránt érzett felelőssége egy ponton túl elnyomja az arányokat, és innentől nem a mondanivaló vagy a létrehozott esztétikum lesz a fontos, hanem hogy rendben legyen a társaság, ez pedig mélyrepülést idézhet elő.
Mennyire reális az az ambíciód, hogy az egri legyen az ország legjobb színháza? Lehetséges ezt elérnie egy vidéki színháznak?
Hogyne lenne lehetséges. Éveken keresztül a kaposvári volt az ország meghatározó színháza, és ne felejtsük el, hogy ott volt mellette Szolnok, Kecskemét vagy alkalomszerűen más vidéki formációk is. Nem gondolom, hogy most mi lennénk egyedül a palettán, de jó hallani, hogy egyáltalán rajta vagyunk. Hogy meddig lehet eljutni, azt nem tudom, ez emberi ambíciók kérdése: van, aki Pesten, van, aki épp ellenkezőleg, vidéken akar dolgozni; van, aki csak sok pénzből látja megoldhatónak, van, aki öt fillérből is lehetségesnek látja.
Ha már szóba került Kaposvár: akad, aki most a kaposvárihoz hasonló „Eger-jelenségről” beszél. Helyt állhat az analógia?
Nem. A mostani egri színház nem hasonlítható össze az akkori kaposvárival, más már a világ. Ma már szerencsére nincs arról szó, hogy egyvalaki kijelöl egy irányt, és az mérce lesz; ma már sokféle színházi formáció létezik, és ezeken belül kell jó minőséget létrehozni. Az aczéli korszakban, amikor ki volt jelölve egy adott kultúrpolitikai irány, lehetett aszerint megítélni a színházakat, hogy ki megy szembe ezzel az iránnyal a legkarakteresebben, egy nyilvánvalóan magas szakmai színvonalon. Ez Kaposvár volt, és mellette az a néhány színház, amely szintén képviselt egy ahhoz hasonló gondolkodásmódot.
Ma, jóval túl az aczéli korszakon, hogy lehet megállapítani, hogy melyek a meghatározó színházak? Annyiról lenne szó, hogy hol van jó igazgató és hol vannak jó előadások, jó rendezők?
Erre nem lehet igazán válaszolni, ahogy ezt a színházi törvény sem tudta megtenni, de megpróbált néhány paramétert meghatározni: lehet, hogy az a jó színház, amelyik sok nézőt vonz – ilyenből több van Budapesten és vidéken is, és ez igaz néhány alternatív formációra is. Nagyon nehéz ezt meghatározni, de a színházi szakmában szerintem van egy kimondatlan, belső értékrend, ami nem feltétlenül jelent versenyt: ezt bizonyos szempontból az egyik színház valósítja meg magas színvonalon, más szempontból pedig egy másik. De elérhetek óriási országos és nemzetközi sikereket úgy is, ha itt a helyi néző nem jár színházba. Ezt azonban nem tehetem meg – a nézőszám igenis fontos paraméter. Nekem Egernek kell színházat csinálni, nem az országnak, persze a saját szakmai meggyőződésem szerint olyan színvonalon, hogy az egy országos vagy nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. Én ugyanakkor nyilván tájékozottabb vagyok a színházi trendekkel kapcsolatban, mint a helyi néző, aki néha rácsodálkozik olyan formanyelvekre, amelyekről én tudom, hogy nem különösebben úttörők, de itt egyáltalán nem magától értetődőek. Mindezzel így összekapcsolódik egy folyamatos nézőnevelés is.
Mindazonáltal a vidéki – tehát megyei vagy városi önkormányzat által fenntartott – színházakban még mindig jelen van a fenntartó folyamatos érdekérvényesítési törekvése: épp a legutóbbi évadzárón kérte számon a színházon Homa János, az egri önkormányzat kulturális bizottságának elnöke a népszínházi jelleget, s felszólított a közönség kegyeinek keresésére, és hallatszanak ilyen hangok a közönség soraiból is. Ilyen körülmények között meddig lehet elmenni az úttörésben, a nézőnevelésben?
Nagyon meg van határozva, hogy mit kell csinálnom, például azzal, hogy két játékterünk van. A nagyszínpadon egyértelmű műfajokat kell színpadra állítani, egy egyértelműen körülhatárolt nézői rétegnek – ha megnézed az idei repertoárt, nagyon tiszta műfajokat látsz: a Szentivánéji álmot, a Csörgess meg!-et, A kaméliás hölgyet, A törött nádszálat, a Maya című operettet és a Cigánykerék című musicalt. A stúdió pedig – én úgy szoktam fogalmazni – megtalálja a maga nézőjét. A vidéki színházi létből a sokműfajúság miatt az következik, hogy mindig van tíz százalék, akinek nem tetszik az éppen aktuális darab, előadás vagy játékstílus. Ezzel csak akkor van gond, ha mindig ugyanannak a tíz százaléknak nem tetszik – akkor őket elveszítjük. Ha mindig változik ez a tíz százalék, az teljesen normális. Nagyon durva lenne kijelenteni, hogy az operett az idősek műfaja, a musical pedig a fiataloké – mi természetesen azt szeretnénk, ha az operett olyan nyelven szólna a közönséghez, hogy az a fiatalok számára is átélhető legyen.
Mennyire cserélődik mindeközben a közönség?
Naprakész statisztikám nincs, de van egy folyamatos cserélődés; ha összehasonlítjuk a mostani közönséget a 8–10 évvel ezelőttivel, biztos, hogy különbséget lehet felfedezni, de hál’ istennek ez a létszámon nem látszik.
Azért kérdezem, mert (újra visszatérve ide) a kaposvári színházat is sokan támadják, támadták azért, hogy oda „csak az értelmiség” tudott vagy szeretett elmenni, nem annak szólt, aki csak egy kis kikapcsolódásra vágyott a munka után. Ha most még nem is, de pár év múlva talán már elmondhatják ezt Egerről is. Kell ezzel törődnöd?
Tény, hogy a színház egyik funkciója a szórakoztatás és a kikapcsolódás; emellett fontos, hogy üzeneteket küldjön és elgondolkodtasson bizonyos dolgokról. Vegyük a tegnapi előadást [az interjú a Csörgess meg! bemutatója után készült – a szerk.]:intellektuális kaland volt vagy népszínmű? Én azt gondolom, hogy mind a kettő. Hasonlóképp a Chicago is egy remek zenés, látványos előadás, mégsem megúszható, hogy gondolat legyen mögötte, hogy szóljon valamiről. Ha valaki a gondolatra kíváncsi, annak nagyon örülök, de tudomásul veszem azt is, hogy néhány ember azért jön, hogy szép ruhákat, hosszú combú lányokat és világítási effekteket lásson – ez tulajdonképpen rendben is van. A két funkciót nem lehet szétválasztani: a rendezőktől is azt várom el, hogy az előadásaik szórakoztassanak, ugyanakkor ne legyenek öncélúan szórakoztatóak. De ez fordítva is igaz: nem lehet csak üzeneteket küldeni minden formagazdagság vagy boldogságadag nélkül.
Elégedett vagy a színház anyagi helyzetével?
Jelenleg 600 és 700 millió forint között van a költségvetésünk – ez évekkel korábban jóval 500 millió alatt volt, miközben a feladatok azonosak voltak. Mostanra valahogy sikerült itt helyben tudatosítani, hogy ehhez a munkához ennyi pénz kell, és – a színházi törvényen keresztül – országosan is felismerték, hogy ez az egész rendszer nem tud működni annyi pénzből, mint amennyit mondjuk 2008-ban szántak rá. Azért sem tud működni, mert folyamatosan változik, a változáshoz pedig mindig plusz pénz kell, még ha sokszor épp a pénzhiány inspirálja is a változásokat.
Nincs tehát egy panaszszavad sem – jut mindenre, amit elképzeltek?
Nem parttalanul találunk ki mindenfélét, hanem a lehetőségeink ismeretében. Fizetések terén nem állunk jól, de éppen annyira, amennyire országosan senki sem áll jól. A produkciók nem termelnek hiányt; a támogatás és a bevétel együttesen elég a dologi kiadásokra, a produkciók létrehozására és az épület fenntartására. Új kiadásként jelent meg a tánctagozat idei létrehozása, de erre megkaptuk a pénzt, és mostanra mindenki úgy érzékeli, hogy a tánctagozat nagyon termékenyen van jelen a színház életében, akár a zenés darabokban a profi táncosok közreműködéséről, akár az önálló táncprodukciókról beszélünk.
Hogy jött a tánctagozat alapításának ötlete?
Éveken keresztül az utcáról szedtük össze a táncosokat az előadásokhoz, és elégedetlen voltam a színvonallal – de nem csak én, a nézők is. Barta Dóra pedig, aki éveken keresztül rendezett Egerben táncfesztivált és szervezett képzést is, régóta gondolkodott egy önálló táncszínház létrehozásán, de ennek sem az infrastrukturális, sem az anyagi feltételei nem voltak meg. Többször dolgoztunk együtt, és kiderült, hogy mégiscsak van egy út: a tagozatként való működés, ami mindkét félnek jó. Nekik az anyagiak és az infrastruktúra miatt, a színháznak pedig az egyértelmű színvonalemelkedés miatt.
Nem túl nagy luxus vagy túlzott optimizmus létrehozni egy önálló táncelőadásokat is bemutató tagozatot?
Nem luxus, és optimista sem vagyok, mert eredmények bizonyítják a tagozat létjogosultságát. A tavalyi Diótörő csaknem egészében táncelőadás: a gyerekbérletünk része, tehát a hússzori előadásszám biztosítva van, most visszük majd Salgótarjánba, Tatabányára. Tavasszal a Három az egyben című táncelőadás jött létre: jelen volt a Tavaszi Fesztiválon, most a táncbérletünk része, ez is jó szériát fog futni, és nemzetközi vendégjátékok lehetőségét ígéri. Legutóbb a Stúdiószínpadon mutattuk be az Instant konfliktusokat, amit a tánctagozat két koreográfusa hozott létre – szívet melengető, ahogy ez létrejött, és ez nemcsak nekem, de a nézők számára is evidens. A következő bemutatónk, A kaméliás hölgy megint csak a táncosok produkciója – más kérdés, hogy a sztori vezetéséhez szükség van olyan prózai színészek jelenlétére, mint Járó Zsuzsa, Kaszás Gergő, Ötvös András vagy Vajda Milán –, és szintén része a bérletünknek, tehát számolhatunk itt is egy minimum húsz előadásos szériával. Tulajdonképpen nemhogy luxus a tánctagozat, hanem egy magától értetődő kibővítése az egri színház működésének.
Nagyon fiatal a jelenlegi társulat. Nem hiányzik egy nagy formátumú, idős színész, egy Törőcsik Mari, egy Benedek Miklós?
De igen. Egy-két nagy öreg azért jó, mert mércét – etikai, szakmai mércét – jelent, de tudomásul kell venni, annyira gyorsan változik a világ, hogy most nem az öregek adják a mintát, hanem a fiatalok. Nagyon durván hangzik ez így, de az a tapasztalatom, hogy egy fiataltól sokkal többet lehet tanulni, mint egy úgymond nagy öregtől – én is tőlük tanulok a legtöbbet, mert ők érzékenyebbek erre a világra, miközben én csak kapkodom a fejem bizonyos helyzetekben, pedig nem is érzem magam igazán öregnek. Teoretikusan persze igazad van: amikor Törőcsik Marival csináltuk itt Egerben a Peer Gyntöt, az fantasztikus élmény volt, akárcsak más előadásokban dolgozni együtt Haumann Péterrel vagy Molnár Piroskával. De ők nagyon kevesen vannak ebben az országban.
Voltál művészeti vezető Pesten és vidéken is – mit látsz a fő különbségnek?
Egy alapvető technikai különbség van: ha itt sikerünk van egy előadással, akkor sem tudunk többet játszani belőle nagyjából harminc – azaz a bérletesek plusz tíz – előadásnál, hacsak nem vesszük elő időről időre, mint A padlást, amelynek a nézői generációról generációra felnőnek. Ezzel ellentétben Pesten egy siker folyamatosan színpadon tud maradni. És ez néha bizony a színészeket is frusztrálja: hogy létrehoznak valamit, amit jónak éreznek, amit szeretnek, amiről úgy érzik, hogy sikerült vele megfogalmazniuk valamit, és aztán egyszer csak elfogy a közönség. És ezt a Pestről érkezők nem kompenzálják – itt kell sikeresnek lenni. Egy vidéki színház nagyon sok bemutatóval dolgozik, egyszerűen azért, mert véges számú nézőnk van.
Kevésbé technikai jellegű különbséget nem érzékelsz?
Életvezetési különbségek vannak még. Sok színésznek azért sem elég a fizetése, mert két lakást kell fenntartania: az egyiket a szülőhelyén – vagy nevezzük úgy, hogy Pesten –, miközben itt él egy teljesen jól kialakított egzisztenciában. Persze sokan ideköltöznek, de a műfaj természetéből adódóan, aminek meggyőződésem szerint része a mobilitás, nagy kockázattal jár házat vásárolni, főleg azoknak, akik várnak is valamit ettől a pályától.
Úgy érted, a színészeknek csak ugródeszka az egri színház?
Van, akinek ugródeszka, de ezzel semmi baj nincs. Régen is jellemző volt, hogy egy fiatal színész 4-5 évet eltöltött vidéken, jó nevet, tapasztalatot szerzett, aztán valamelyik pesti színház elvitte. Nálunk is ez van: itt kezdett Kovács Patrícia, Jordán Adél, innen indult Béres Attila, az Operettszínház mostani főrendezője – nekik ez tapasztalatszerzés volt. Sajnáltam, hogy elmentek, de a mai napig örülök, hogy itt voltak, és azt gondolom, hogy nekünk is részünk van a mostani sikereikben. Még azt is mondhatom, hogy büszke vagyok rá. Van, aki pedig úgy érzi, hogy ami itt van, azt most nem találja meg máshol az országban, ezért kötődik ide – és ők egyre többen vannak. Ennek pedig van egy szívóhatása is: olyan országosan ismert művészek jönnek ide örömmel – akár vendégnek, akár állandónak –, akik azt látják, hogy itt egy bizonyos színvonalon folyik a munka.
És számodra nem ugródeszka a Gárdonyi Géza Színház igazgatói széke – egy nagyobb, mondjuk fővárosi színház vezetéséhez?
Az biztos, hogy annál türelmetlenebb vagyok, mint hogy folyamatosan egy helyen legyek – az tőlem már egy hősi tett, hogy immár nyolcadik éve a fenekemen ülök, és ezt elsősorban a társulatnak köszönhetem. Az alkatomból az következne, hogy négy-öt évnél többet ne töltsek egy helyen. Lehet, hogy kívülről ugródeszkának tűnik majd, ha már nem itt, Egerben dolgozom – de az ugródeszka üres medence mellett van, amiben nincs víz, tehát jól összetörheti magát az ember. Szolnokon kezdtem főrendezőként, együtt dolgoztam Schwajdával – sokat vitatkoztam vele, de sok tapasztalattal felvértezve távoztam onnan hat év után. Akkor a szabadúszás jött, aztán a Budapesti Kamaraszínház létrejöttében, a társulatszervezésben már mindenképpen meghatározó volt a szolnoki és a máshol összegyűjtött tapasztalatom. Öt év után úgy éreztem, hogy olyan törésvonalak jöttek létre a vezetésben, amiket már nem tudtam kezelni, tehát onnan el kellett jönnöm. Aztán hat év szabadúszás következett: rendeztem mindenfelé az országban, láttam, hogy melyik társulat hogy működik. Most pedig Eger van nyolcadik éve; nyilván bepréselem ide a korábbi tapasztalataimat. Hogy utána mi fog történni, azt nem tudom. Lehet, hogy amikor két év múlva lejár a mandátumom, nem lesz munkám, és valami mást kell csinálnom – akkor nem beszélhetünk ugródeszkáról. Ugyanakkor nem is gondolom, hogy nekem örökre színházat kell vezetnem.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
KOVÁCS BÁLINT
2010/5. szám
A TÚLÉLÉS ISKOLÁJA A DAMASZKUSZI ÚTON
A kétfejű fenevad négy évtizedes történetéhez
FÖLDES ANNA
Katona József: Bánk bán – junior – Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad
CSIZNER ILDIKÓ
Katona József: Bánk bán – SzolnokiSzigligeti Színház
TARJÁN TAMÁS
A Budapesti Fesztiválzenekar tavasza és Budapesti Tavaszi Fesztivál
FITTLER KATALIN
Sylvester Lévay–Michael Kunze: Rebecca – Budapesti Operettszínház, Budapesti Tavaszi Fesztivál
SZ. DEME LÁSZLÓ
Külföldi modern táncestek a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
KRÁLL CSABA
Hiob – Münchner Kammerspiele
BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL
Shakespeare: Lear király – Nemzeti Színház
BOGÁCSI ERZSÉBET
Shakespeare: Lear király – Nemzeti Színház
SZÁNTÓ JUDIT
Shakespeare: Szentivánéji álom – Katona József Színház, Kecskemét
ZAPPE LÁSZLÓ
Székely György: Mozaikok – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet
BALOGH GÉZA
Pintér Béla–Darvas Benedek: Parasztopera – Pécsi Nemzeti Színház
STUBER ANDREA
Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli – Békés Megyei Jókai Színház, Békéscsaba
BUDAI KATALIN
Fazekas István iskolái
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: BALOGH TIBOR
Dömötör Adrienne: Van egy hely, a színpad – Beszélgetések a színészmesterségről – Corvina Kiadó
BUDAI KATALIN
Ötvenéves a kassai bábszínház
BALOGH GÉZA
