major tamás 100. születésnapjára
Kedves Barátaim, Kollégák,
Kedves Emlékezők!*
Ma 100 éve, 1910. január 26-án született Major Tamás, a XX. század színháztörténetének egyik korszakos egyénisége.
Kiemelkedő színész, meghatározó rendező, Mesterként tisztelt pedagógus, egyéni hangvételű versmondó, nagyszerű filmszínész, 17 éven át a Nemzeti Színház igazgatója, később főrendezője, a Katona József Színház alapító tagja, tragikus és komikus színész, intrikus és kabarétréfák felejthetetlen alakítója, politikus, színházújító: melyik Major Tamásra emlékezzünk, mert mind Ő volt, egy személyben.
Puntilaként – Brecht: Puntila úr és szolgája, Matti, Szolnoki Szigligeti Színház, 1977
Karinthy Cini mondta róla egy beszélgetésben: „Egy ember jellemzésére kevés, ha felsoroljuk az erényeit és hibáit, s ezt valahogy százalékosan kiporciózzuk. Formátumok vannak, érted? És akkor már nem érdekes, hogy kiben mennyi a plusz és mínusz, hanem a formátum. És Major óriási formátum volt! Az elmúlt évtizedekben, hatalomban és hatalmon kívül, kiverten és visszakerülve – Major központi, meghatározó egyénisége volt színházi világunknak. (…) Egy kiolthatatlan vörös láng. Ha ezer emberrel beszélsz, mind az ezer mást fog mondani róla, és mindnek igaza lesz. Major király volt. Ahogy Shakespeare írta Learről: »Every inch a King: Minden ízében király«.”
A színháztörténeti emlékezés maradjon a szakemberekre. Könyvek tucatjai elemzik munkásságát, lexikonok szócikkei sorolják szerepeit, rendezéseit.
Én most hadd emlékezzem arra a Major Tamásra, akit én ismertem, túl sikereken, kudarcokon, hatalmon és politikán. Öreg Prosperóként osztotta szét varázstitkait közöttünk, akkori fiatal miskolci színészek között, a Tartuffe, a Chioggiai csetepaté, a Szeget szeggel rendezése közben. Erőt, hitet, önbizalmat adott, és követelt, és számon kért. Emlékszem, mit kínzott a Tartuffe verses szövegével: – Péter, ez házi feladat, mint Fischer Annie, Kocsis Zoltán, ezt ki kell otthon gyakorolni. Nem mindig a sor végén veszünk levegőt, hiszen a gondolat két és fél soron keresztül is tarthat, azt egy levegővel, egy ívben kell elmondani, az a feladat. És a többi vesszőparipája: hogy céllal beszélni, nem általában. Működtetni a szöveget. Nem megnyugodni, ha a szerep idegrendszere fokozottabb jelenlétet követel. Gyűlölte a sablont. A megszokott megoldásokat. Egy újabb főiskolát jártam ki a vele való közös munka során.
Közel huszonöt éve halott, de szellemisége, színházi gondolkodása, megoldásainak váratlan egyedisége itt él közöttünk, azok között, akik ismerhették, dolgozhattak vele, tanulhattak tőle. Ha elakadok egy szereppel, gyakran felötlik bennem: vajon most mit mondana. Legtöbbször segít. Számára nem volt vesztett helyzet. Erre talán a legfrappánsabb példa az egyik Puntila-előadás volt, Szolnokon. A két címszerepet játszottuk Brecht darabjában. Ő volt Puntila úr, én pedig a szolgája, Matti. Az előadást Csiszár Imre, fiatal tanítványa rendezte. Ezen az ominózus estén nyolcszor volt áramszünet.
Nyolcszor 2-3 percre generálsötétbe borult az épület, valami áramkimaradás miatt. Major felismerte a véletlenben a lehetőséget. A sötétben a színpadról, megnyerő közvetlenséggel magyarázni kezdte a diákközönségnek a brechti színház és a hagyományos illúzió színház közötti különbséget. Döbbent csendben, ámulattal hallgatták a fiatalok, de mi színészek is. Amikor visszajött a fény, megígérte, hogy a következő sötétnél folytatja, és visszalépett az előadásba. A nézőtér már alig várta a sötétet. Az újabb sötétben megszólalt: „Látnak engem?” Óriási röhögés. – „Köszönöm! Hallom, hogy hallanak.” És folytatta az újabb sötétekben is, diadalmasan, szárnyalóan népszerű tudományos kiselőadását szerelméről, a színházról, a brechtiről és a nem brechtiről, föllelkesülve a helyzettől, hogy ilyen V Effektet csak a legnagyobb rendező, az élet tud produkálni.
Fiatalabb éveiben Sztanyiszlavszkijt követte, majd jött a Brecht-korszaka és a cirkuszszínház. Brechtesítette Shakespeare-t, cirkuszosította Molière-t. Mindig új, járatlan utakat keresett. És tanított, tanított, tanított. Tanított a rendezéseivel: a nézőt nem elandalítani, hanem gondolkodó, alkotó részesévé tenni az előadásoknak. Tanított a szavalataival: versmondásában a dialektikát kereste és mutatta fel élvezettel, József Attilától látott felemelt mutatóujjával emelve ki a lényeget. És tanított a színészetével: ahogy a részeg, megengedő Puntila és a kijózanodott, kegyetlen, érdekeit néző Puntila között egyensúlyozott, az bámulatos demonstrációja volt mindannak, amit a brechti színjátszásról vallott. Amit látni akart színészeitől, amikor Brechtet rendezett. Átélt volt és felmutató, hátborzongató és szánandó, nevetséges bohóc és torokszorító szörnyeteg. Én a legjobb helyről néztem. A darab végén Matti dühében összetöri a berendezést és Puntila megmássza ezt az összedobált bútor hegyet, a Hatelma-hegyet. Egy biliárdasztal, melyre egy óraszekrény vezetett föl, a biliárdasztalon egy ruhásszekrény, azon egy asztal, melyen egy kisebb asztal állt. A kisasztal tetején egy tonettszék. Az egész építmény olyan négy méter magas lehetett, tehát veszélyes. Megkérte Székely Lacit, a díszlettervezőt, hogy a fenti kisasztal lapjába építsen bele egy billenőt: ha rálépek, itt majd a nézők fel fognak szisszenni – mondta, és kuncogott kajánul, mint egy vásott gyerek. Hatvanhét éves volt akkor, már többször műtötték a szemét.
Sohasem fogom elfelejteni, ahogy előadásonként nekiindul a hegynek, bizonytalanul, keresve a következő lépést, egyre magasabbra, majd megbillen, a nézők felszisszennek, ő meg lenéz rám cinkosan – Ugye megmondtam! –, majd felkapaszkodik a tetőn a székre, és lassan kiegyenesedve elkezdi énekelni rekedtes hangján a Hatelma-himnuszt. Az Ő himnuszát, aki még soha nem játszott Brecht-szerepet, most diadalra vitte saját színészetével, tanítványa rendezésében azt a színházeszményt, amiben hitt, amiért szenvedélyesen harcolt, hogy így érdemes embernek és művésznek lenni, ilyen örömmel, ilyen kockázatosan, ilyen feltétlenül.
Köszönöm, hogy sírjánál állva mindezt elmondhattam önöknek, nektek, az Ő emlékezetére.
* Elhangzott 2010. január 26-án a Fiumei úti temetőben, Major Tamás sírjánál.
csokonai jegyében
Az ostrom után az Andrássy út 69.-ben, a mai Bábszínház helyén játszani kezd a Nemzeti Kamaraszínháza. A Képzőművészeti Társulat palotájának udvarára épített egykori Nagy Endre–Medgyaszay Vilma kabaré utódaként 1945. február 28-án Az özvegy Karnyóné és két szeleburdiak főpróbájával nyit a színház. Bemutató március 1-jén. Előtte Csokonai Estve című költeményével Major Tamás vezette be a következő fél évszázad színiévadát.
Miért a Karnyónéval nyitották meg a szabad színháztörténetet?
A nyitódarab véletlen műve: ez az előadás van készen.
A Karnyónét bemutatták 1939-ben a Magyar Művelődés Háza nevet viselő Városi Színházban. Hat éve kicsiszolt műsordarabjuk. A Tartuffe ugyanitt került színre. Ellen-Nemzeti színházi előadásaként a fiatal színjátszással elégedetleneknek. Nemcsak hogy nem a színházvezető Németh Antal akarata ellenére, hiszen a fiatalok rendezése egy műsorkilukadás okán átkerült az anyaszínházba, hanem a Fővárosi Népművelési Bizottság támogatásával, és Majorné közvetítésével Horthy Miklós hallgatólagos beleegyezésével.
Az öreg színészek közül többen emlékeztek rá, hogy Major mamája a színház színészbüféjének falra akasztott nyilvános telefonjáról hívta a kormányzó kabinetirodáját, és Horthy segítségét kérte, ha Tamásnak megint baja támadt a rendőrséggel.
Színházi munkái mellett Major 1921 és 1944 között havonta egy produkcióban a Városi Színház diákelőadásain gyakorolta színészi-rendezői képességeit. Játszótársai nem kizárólag évtársai, hanem a Nemzeti nagy öregjei voltak. Igaztalan, utólagos ráfogás Majorra, hogy igazgatóként sorra eltette volna láb alól mindazokat, akik tanúi voltak hosszan elhúzódó epizodista korszakának.
1945-ben az elbocsátások oka nem egyéni ellenszenv, vagy a tanúk elkergetése volt, hanem, hogy megfeleltek-e a fiatal színházvezetők ízlésének, színjátszás iránt támasztott elveinek. Rózsahegyi Kálmán nem-szerződtetése az egyik legtöbbet emlegetett vád Major önkényességére. Rózsahegyi valóban nagy színész volt. De szólista. XIX. századi turnészínész. Egyedül akarta a tapsokat learatni, tagadhatatlanul magas szintű szaktudásával, eszközeinek fölényes birtoklásával és a színpadi fogások gazdag gyűjteményével. A nála idősebb Bodnár Jenő megbecsült aprószentje lett az új Nemzetinek is. Haláláig játssza Karnyót. Gobbi csak negyven évig hordhatja a komáromi boltosné keserves szerelmi fájdalmát. Major megszegi a színház íratlan törvényeit, miszerint elvehetetlen a szereptulajdon. Karnyónéval legutolsó felújításán Törőcsiknek akar kedvezni, akin rosszul áll a szerep. Gobbi is bosszút áll színészi módra. Mint Tündér jön be a darab végén. Szárnyait két zsinór mozgatná, de Gobbi WC-láncot szereltetett rá nyéllel, valahányszor meghúzza, libatollból eszkábált szárnyai verdesnek a hátán. Tehetett Törőcsik bármit. Gobbi nyert. Övé lett az előadás végi taps. (Régi színházi darwinista törvény: akit le lehet játszani, le kell játszani.)
Programadó folytatása az igazgató mamájának, Majorné Papp Mariska Városi színházi ifjúsági előadásain kiérlelt, naphoz közel hozott klasszikusainak. Ugyanez érvényes a fél hónap múlva (1945. március 8.) színre vitt Tartuffe-re, majd májusi bemutatójukra, Csehov: A medve, A dohányzás ártalmasságáról, valamint Madách: A civilisator műsorra kitűzésére. Áprilisban bemutatják – az Izabella téri Magyar Színház épületében – a Bánk bánt.1 A premierre Gombaszögi idegei a kritika szerint felmondták a szolgálatot.2 „Katona József nagy forradalmi műve, melynek németellenes tendenciája és a feudalizmust ostromló hevülete sohasem volt kedves uraink előtt, szinte felismerhetetlenné, bálvánnyá merevedett az elmúlt 25 év alatt (…) Az új Nemzeti Színház avval kezdte forradalmát, hogy bemutatta az igazi Bánk bánt, mely nemcsak békétlenkedő nemességünk keresztmetszete, nemcsak egy roppant indulatú, bővérű és táglelkű magyar tragédiája, hanem örök példázata annak, hogy nemzeti megmozdulást a nép nélkül csinálni lehetetlen.”3
Évtizedekig maradt a Nemzeti műsorán a Tartuffe meg a Karnyóné. Diszkréten jelezte, hogy a Nemzeti fiataljai a harmincas–negyvenes évek fordulóján fizető közönség előtt kikísérletezték új stílusukat, az előző nemzedékkel perben-haragban álló modernségüket. Nem érte fölkészületlenül őket a színházi hatalomátvétel. Tudatosan készültek a nemzedékváltással együtt művészi szemléletet is megváltoztatni. A Simplon kávéházban, a Kulacs vendéglőben, vagy a Stáhly utca sarkán működő, hullamosónak nevezett szobányi ivóban készültek peripatetikus esztétikai vitáikon a saját színházra.
Orrgitt-klub az önképzőköri harci nevük: Major, Olthy, Apáthi Imre, Gobbi, Várkonyi egymással versengve készítettek kihívó, karikírozó maszkokat, külsőben is extravagánsan elkülönbözni vágyván az előttük járók klasszicizáló szépségétől. Ódry Árpád legutolsó szerepe Major legelső önálló színházi rendezésében – Svend Borberg Hol az igazság? (Circus juris) (Nemzeti Színház, 1941) – a varázsló; Apáthi kilencven centiméteres törpét játszott, Várkonyi pedig Ungvári Lászlóval összenőtt sziámi ikerpárt. Rikító pofák, harsány stílus, vásári komédiázás éles tarkasága jelent meg a Nemzeti fiataljainak stiláris lázadásában. A színházi sminkeléssel foglalkozó egykorú szakkönyv elismerően-elrettentően dokumentálja: „Mint ahogy a képzőművészetben különböző modern irányzatok, úgynevezett ‘izmusok’ tűntek fel századunkban, úgy a színészi arcfestésben is – különösen a fiatal generációnál – megtalálhatjuk ezeket az izmusokat. Kétségtelen, nagy önbizalom, merni akarás kell ahhoz, hogy egy ‘surrealista’ maszk elkészítése után a nagyközönséggel elhitesse a művész, hogy az alkotott maszk – mely semmiképp sem nevezhető emberi ábrázatnak –, mégis élő ember. Ezt az irányt követte a fiatal művészgeneráció egyik igen jeles egyénisége, Major Tamás is, sikerrel, Shakespeare Falstaff című színművében.”4
Az orrgitt-klub tagjai a színházat nem irodalmi kegyhelynek tekintették, hanem demokratikus intézménynek. Szükségszerűen torkollt kísérletük a Hont Ferenc (1907–1979) Független Színpadának Duda Gyuri házasságává tett George Dandinjéhez (Népligeti Színkör, 1942). Kivinni a klasszikusokat a polgári bérlők félig éber sorozatából a tömegekhez, visszavezetni a régi nagyok drámáit az izzó időszerűségekhez. Választási kortes színműként Szendrő József átdolgozásában A fösvényből majd kulákcsúfolót csikarnak (A kárhozó, 1950), de ez kivétel, nem mennek el a proletkult csasztuskáiig. Visszatartja őket neveltetésük. Mindannyian a Nemzeti falai közül lettek színi forradalmárok.
A meghökkentő színekhez vonzódó esztétikai ellenzékiségük nem csupán a jelmez és a maszk rikítóságával tért el a hagyományosoktól. Várkonyi egyszer bevitte a Simplon kávéházba tanyázók közé a Petruskájának operai betiltása miatt öngyilkossági gondolatokig elkeseredett Milloss Aurélt.
Abban az időben a színészek a színpad számukra előnyös helyén megálltak, és mondták a szöveget tetszetős pózban. Egy idő után elmozdultak. Átmentek a szemközti portálhoz, folytatták. Vagy csak átvetett lábbal ültek egy szalon-garnitúrában, időnként felcserélték a lábukat. Millosstól megtanulták a mozdulatok fontosságát, a gesztusok és a testmimika beszédességét. Mindegyikük plasztikus mozdulataiból, groteszk gesztikulációjából életük végéig kiszellőztethetetlen maradt a Millosstól tanult mozdulati hozadék, a naturálistól elütő tarka kifejezőkészlet. Milloss Aurél a játékról: „A kínai színházban az írásmű és minden színpadi rekvizitum fölött a színész áll, magára hagyottan tehetségével és sokirányú tudásával (szó, mozgás, tánc, ének, akrobatika stb.), hogy egymaga foglalja le a közönség figyelmének minden pillanatát.” 5
Az igazi színházi újdonságra a kritikusoknál érzékenyebb a cenzúra: amint feltűnik az új, máris tiltják. A Nemzeti háború utáni legelső bemutatója egyben megütközés a cenzúrával. Nem az erőszakosan kirekesztő GPU-cenzúrával, hanem az úri Magyarország valláserkölcsi alapon szűkkeblű elszürkítő szándékával.
Nem tiltják be Csokonait. Csak megcenzúrázzák. A Székesfőváros Közoktatási Ügyosztályával megállapodik a Nemzeti Színház igazgatósága a Karnyóné tíz előadása jegykészletének a tanulóifjúság közti szétosztásáról. Csorba polgármester azonban megtagadja hozzájárulását. Szerinte a darab nem alkalmas fiatalkorúak megtekintésére. A Nemzeti Színház igazgatója kéri gróf Teleki Géza kultuszminiszter állásfoglalását.6 Más előadható előadása nincs a színháznak. Kiesik tíz telt ház. Pusztay János miniszteri tanácsos referál a miniszternek: „A VKM rövid úton áttanulmányozta a darabot, s arra a meggyőződésre jutott, hogy a darab nagyjából a Dorottya drámai párdarabja, semmivel sem több ízlésbeli durvasággal, mint a komikus eposz. Egy 60 éves asszony kudarcba fulladt csábítási kísérletei teszik ki a darab tartalmát. Néhány durva szó és kifejezés mellőzésével, amely a darab irodalmi és művészi becsét nem érinti, a darab előadható volna, bár kétségtelen, hogy a Karnyóné nem a legalkalmasabb ifjúsági drámatípus.”7 Leiratban nem tesz észrevételt a minisztérium a Karnyónénak a tanuló ifjúság előtt való előadása ellen, „kívánatosnak” tartanák azonban „a darab szerkezeti egységét, annak irodalmi és művészi becsét nem érintő” néhány szövegrésznek az ifjúsági előadásokból való kihagyását, ízléssértő okokból:
„I. felv. II. jelenés közepén: Lázár: ’…Egy félviselt ökörfark a dámák mulatságára…’
I. felv. III. jel. Végén Karnyóné: ’…Én nem tudom, mi isten csudája, ha az úr itt nincs velem, olyan nagy viszketegség van minden tetememben, hogy no…’
I. felv. VII. jel. Elején Tipptopp énekének második versszakának első sora /’Vén ugyan, vén a k…’/ módosítandó volna.”8
Csokonai Vitéz drámairodalmunk lángelméje. Karnyónéja száz évnyi késéssel került színre Ady előszónak szánt, alkalomra írott versével (Vitéz Mihály ébresztése) a Nyugat vígszínházi matinéján (1911).
Csokonai Karnyónéjának következő előadását 28 év múlva a fiatal stílus-lázadók hangoló próbálkozásában láthatta a közönség. Major a Magyar Művelődés Házában (a mai Erkel Színházban) rendezi meg először – 1939. október 9–10–11.: Karnyóné. Karnyó: Bodnár Jenő, Karnyóné: Gobbi, Samu: Apáthi, Lázár: Rajczy, Tipptopp: Várkonyi, Lipitlotty: Ungvári, Kuruzs: Tapolczai Gyula, Boris: Olthy.
1942. október 27–28–29-én délután 3 órakor Major Tamás rendezésében, „zenéjét Csokonai nyomán szerezte Dávid Gyula”. Karnyó: Bartos Gyula, Karnyóné: Gobbi Hilda, Samu: Lázár Gida, Lázár: Ungvári László, Tipptopp: Apáthi Imre, Lipitlotty: Szabó Sándor, Kuruzs: Balázs Samu, Boris: Olthy Magda, Tündér: Eőry Kató, Tündérfi: Pásztor János.
Jóllehet egyik-másik előadásuk korábban is sikerült a Városi Színházban, Csokonaival telibe találtak. Megfogalmazták vele nemzedékük emblematikus előadását. Nem engedik elenyészni. Tovább viszik. Egyben illegális színházat lopnak be a reguláris színházműsorba: a Független Színpad népfrontos kommunista programjának adnak szélesebb nyilvánosságot. A Csokonai-bemutató folytatja Major mamájának ifjúsági előadásait, és a szegedi fiatalok Független Színpadának kitaposott útját. Csokonai az akkor még kiváló néprajzos (Dorombai) Ortutay Gyula javaslatára került figyelmükbe: A méla Tempefőit (1938. április 28.) a Városliget peremén, az Erzsébetvárosi Színházban mutatják be.
A Zeneművészeti Főiskola nagytermében Gobbi Hilda megrendezi a Világirodalmi ciklus V. előadását Humor címmel (1943. február 27.). A Tersánszky J. Jenő bevezette előadás második felét a Karnyóné teszi ki némi szereposztási változtatással: Karnyó: Bodnár Jenő, Lázár: Apáthi Imre, Tipptopp: Major Tamás, Lipitlotty: Ungvári László. 1943 nyarán elismétlik a Dreher-Haggenmacher-gyár sziklaszínpadán. Lázárt Rajczy Lajos, Karnyót Kabók Győző, a két szeleburdit Naszódy Sándor és Kosztolányi Broniszláv játssza. Körbejárják előadásukkal az országot. Eljátsszák Erdélyben is.
Major fölújítja 1955-ben (Katona József Színház, 1955, egy estén Illyés Tűvé-tevőkjével – és egyetlen, jubileumi alkalommal a Nemzeti színpadán a Tartuffe-fel) és 1975-ben a Magyar Elektrával, mindkét címszerepben Törőcsik Marival. 1944-ben a németek beözönlése az országba megakadályozta, hogy színpadra állítsa a Magyar Elektrát. Most elégtételt vesz félrekedt fiatalkori tervén.
1945. május elsején a Nemzeti tagjai kiföstött arccal, tarka jelmezeket szedve magukra, szekérre kerekedtek, végighajtottak az Andrássy úton a Városligetbe. Csíkos trikóban, csibészsapkás biciklistaként rigmusokat ordítozott előttük egy vásári kikiáltó:
„…Hé, hé, ide! Közönség, katonák.
Hé, álljatok meg! Mért mentek tovább?
Itt látható a Gobbi Hilda,
Aki két évig be volt tiltva.
Itt látható a legnagyobb blamázs,
Itt játszik ma a Major Tamás…”
A harshangú, kerékpáros vásári kikiáltó Pataky Jenő színész volt, aki 1956 után a párizsi Pigalle-on lévő Éve bárban ugyancsak kikiáltóként működött nyugdíjba meneteléig.
A Nemzeti művészei 1919. május elseje óta ki nem léptek falaik közül. A háború utáni munkásmajálison azonban fölvonultak ekhós őseiket idézvén, másrészt részt vettek a ligeti népszórakoztatásban. A Jókai Színkörben9 délután fél három órai kezdettel előadták a Karnyónét és a Duda Gyurit. A Jókai Színkör művészileg alsóbbrendű intézmény. Programadó szekerezésként itt mutatták be sajátosan értelmezett klasszikus-felújításaikat.
Nyáron a Nemzeti társulata vándorszínházzá alakult. Csak részint indokolja, hogy a bombasérült színházat helyreállítják a szeptemberi nyitásig. A „csonka-évadot” nézőtoborzó utazással kipótolta a társulat. Utánament a nézőknek.
Kérdés: az üzemekbe kitelepített színház megnyeri-e nézőnek a munkásosztályt? A TNP színészei, élükön Jean Vilarral és Gérard Philippel ebédszünetekben nézőket agitáltak a kantinokban. De lehet, hogy elalélt újságírók tolla alatt eredményesebbnek mutatkozik az élethez közelebb mozdított színház, mint a kasszánál.
Május 11-én a Bánk bánt játsszák az Elzett gyárban, május 17-én Kispesten, május 28.: Tartuffe az Elzettben, június 1.: Karnyóné Kispesten, június 10.: Bánk bán az Istvánteleki főműhelyben, június 11.: Karnyóné Kispesten, június 18.: Tartuffe Kispesten, június 25.: Tartuffe a Dunakeszi főműhelyben, július 2.: Viharos alkonyat az Istvánteleki főműhelyben, július 9.: Rahmanov darabja Kispesten, 15-én délután és este, valamint 16-án Tatabányán, 18-án Csepelen, 21–22-én délután-este Rahmanov: Viharos alkonyat Pécsett, 24-én az óbudai hajógyárban, 27–28.: a szegedi Nemzeti Színházban.10 Mivel a vidéki kiszállások tetemes költséggel járnak, s ezeket a költségeket „az aránylag kis befogadó képességű Pest környéki és vidéki színpadok bevételeiből nem lehet fedezni”, a színház igazgatója 250 000 pengő soron kívüli hitel fölvételét kérelmezi a minisztertől.11
Csokonai a sorvezető. Túllép a színházi anekdotázáson. Elhajlik a naturalista színjátszástól, de nem kísérli meg magyar talajba ültetni a német expresszionizmus és az orosz-szovjet színházrendezői formalizmus kísérleteit. Pirosra kent pofákkal rikító realizmus. Szalvétavégről ismerős szürrealizmus. Testhőmérsékletű kísérleti színház. Stiláris keresztút: vásári és magas művészet, vaskos realizmus és népi szürrealizmus, klasszikus hagyomány és avantgárd –játék, ripők és fennkölt, modern és múltba nyúló, népi és diákos, tragigroteszk és lélektani bohózat. A szalonba ragadt stílrealizmus lecsapolása anélkül, hogy elriasztanák a nézőket.
Jó úton indult meg a Nemzeti. A megkezdett utat folytatta. Hamarosan kisiklatja a szocialista realizmus kötelező házi feladata. Legalábbis illegalitásba küldi. A júniusi kormányprogram után íziben feltámad: Déry Tibor Talpsimogatójában, Urbán Ernő Uborkafájának előadásában, s a Stefan Zweig–Romain Rolland–Illyés Gyula átdolgozta Volpone-előadásában.12 (Éberen reagál rá a perzekutor-kritika. Nagy Péter megvádolja a Nemzetit „harsánysággal”. Stréber-éberséggel jelenti, hogy eltértek itten a kanonizált szocialista realizmustól.) Gobbi csigásra sütött álhajjal, cakkosra pingált ajkakkal, kikormozott seprű szempillákkal, rakoncátlan lángosként csúszkáló műmellekkel negédesen édeleg a két ifjúval. A komikus női szörny marionettmozgással közlekedett a színpadon. Az 1954-es előadáshoz Harangozó Gyula megtervezte a mozgásokat, gyönyörűségesen komikus balettbetéteket szerkesztve a színészeknek. Vagyis rendbe szedte azt a mozgásban kifejeződő groteszk ábrázolást, amit a hajdani Nemzeti színházi fiatalokba a Németországból hazatérő nagy táncos és későbbi világnagyságú koreográfus, Milloss Aurél különóráin beléjük nevelt. A 36 fokos realizmustól rikítón elütő színpadi valóság: a középfajú drámának és a táncnak, zenének összművészeti összeolvasztását majd a 60-as évek totális színházi törekvései húzzák a figyelem előterébe nemzetközi méretekben. Majorék csapata a Városi színházi ifjúsági előadásokon kikísérletezett eredményeikkel visszaállítani akarták a társművészeteknek a polgári dráma évszázadával kibillent egyensúlyát.
Groteszk, eltúlzott színpadi kézmozdulatukat mihamar lefogja a művelődés szabályozásával foglalkozó hivatal. Kitiltják a túlzásokat a színházból, holott a színház a túlzások temploma. Csak a politikai „olvadást” követően, a Nagy Imre-kormányprogram enyhülésekor folytathatják a Volponéval a Karnyónéban megkezdett mozdulatot. Ugyanakkor a világszínházban is egyedül uralkodóvá válik a testhőmérsékletű színház: a háború után békés életükbe visszatalálók a színpadtól is bizonyságát akarják a kézzel megfogható valóságnak, a realista bedíszítettségnek, a mindennapokban ellenőrizhető viselkedésformáknak.
Szerencsés kezdés Csokonai segítségét kérni. A magyar színháznak azt a vonulatát jelzi, ami mindig kiszorult a hivatalos fénykörből. Az egészséges egyensúlyt jelképezi a nemirodalmias színpad és a brettli között. A nemverbális és a nemdrasztikus között. Az arisztokratikus és a plebejus, az udvari és a vásári. Az előkelő és az alantas, a magasztos és a földszagú között. Megírta óta (1799) mellőzte, elhallgatta a színház. 112 évvel megírta és csurgói diákpremierje után a Nyugat matinéján kerül színre a Vígben (előtte Ady tisztelgő, alkalmi költeményével: Vitéz Mihály ébresztése). Csokonai tolmács a konzervatívok és a modernek között. Ha nem veszi üldözőbe a hivatal: fájdalommentes lett volna a színházi autonómiáért vívott harc, kevesebb veszteséggel járt volna, kevesebb megemészthetetlen idegen elem került volna be színjátszásunkba. Saját vérszérummal átvészelte volna az ingatag színházi éveket. Csokonaival ugyanaz volt a baj a XX. században, mint a darab megírtakor: bajosan tudta ellenőrizni a cenzúra. A Horthy-cenzúra csakúgy, mint a pártközpont kulturális felügyelete.
Csokonai az a magyar színpadi költő, aki a rokokóban a játék felől közelítette meg a színházat. Nem szóbeli költészetének ácsolt deszkákat, hanem az eleven színház felől emelte költészetté a játékot. Miközben a rokokó udvari színház és az osztrák népszínpadok tapasztalataiból gyúrta ki sajátos magyar színházi ajánlatát, ugyanúgy válaszra sem méltatta a Kelemen László igazgatta szerveződő magyar nyelvű játékos társaság a jelentkezését, ahogyan idegenül pillantott kora Madách roppant drámai költeményére, vagy ahogyan Vörösmarty Csongor és Tündéje színházidegennek gyanúsíttatott. Utóéletükben mostoha színházi kezelésük is hasonló. A megújulást színházi életünk sosem hazai anyagból kívánja elvégezni, mindig importhatásokra vadászik.
Különös, hogy a negyvenes években, a keresztény kurzus idején Németh Antal a baloldali német expresszionistákból és a bolsevista színházrobbantó orosz-szovjet antirealista színházból merített, a pártszínházzal megvádolgatott Majorék pedig a magyar múlthoz fordultak kezdeteikben. Tagadhatatlan, hogy ebben – folytatva a Független Színpad részben illegális fedőszervként működő népfrontos politikusságát – volt némi aktuálpolitikai sandaság, de mindkét színházi kezdeményezés őszintén hitt a feltámasztandó magyar színházi múlt életképességében, a végigjárandó útban.
A nyitódarab véletlen műve: ez a két előadás van készen. John Boyton Priestley komplementer darabja lett Csokonai Vitéz Mihálynak. Major a Karnyónét programbeszédnek szánta: félreérthetetlenné tette a színháznyitó bemutatóval: folytatni kívánja a Független Színpad rikítóan vásári, népies színházát. Ahol nem teljesen mentesen a Váratlan vendég úri világ szalonjára hitelesen rányitó előadásától, Gellért Endre játszotta A méla Tempefőit (1941), másfél évszázaddal a darab születése után eredeti bemutatót tartva Erdélyi Mihály Erzsébetvárosi Színházában, a Városliget peremén. (Majd néhány előadásra az ugyancsak Erdélyi kezén lévő Márkus Parkszínházban, az úgynevezett Grassalkovich telek, vagyis az első Pesti Magyar Színház lebontott házhelyén.)
Látszólag Major vásári színekkel ékes, plebejussá tett klasszikus újraértelmezése, és Gellért Endrének a vígszínházi lehelet meleg társalgási tradícióit követő színházi konvenciója kizáró két véglet. Valójában egymást segítő kiegészítések. Egy újrainduló színház (egy színházvezetéshez jutott új nemzedék) egyszerre akarja magához csábítani azt „az új közönséget, amely a színház szempontjából szinte teljesen töretlen talajt jelent13” és a polgári színjátszás érett teljesítményeitől elkényeztetett burzsoá nézőközönséget.
Ez a Nemzeti színházpolitikája a háború után.
Színházesztétikája pedig: Firmin Gémier Népszínházának a magyar adottságokhoz alkalmazott változata és a Ditrói-féle Vígszínház hagyományainak továbbfejlesztése. Egy harsány eszközökkel dolgozó népi színház és egy finom lélekábrázolást és rejtegetett jellemzőerőt alkalmazó polgári színház együttes jelenléte. Igaz: a vásári komédiázást itt a legelőkelőbb jellemábrázolók veszik kezükbe, és a szaloni drámát, a magas rendű bulvárt kritikai iróniával továbbfejlesztették.
A Nemzetinek szüksége van a bevételre. Számos államsegély, rendkívüli hitel iránti kérelemmel, beadvánnyal, változatos ötletekkel próbálja szubvencióját megemeltetni a kultusztárcával. Kérvényezik a Népszínház utcai Pátria mozit a Nemzeti Színház bérletébe adni, hogy a bevételből könnyítsenek anyagi körülményeiken.14 A színház azonban széleskörűen hatni akar a társadalom valamennyi rétegére. Megszorítások nélkül a nemzet színháza akar lenni. Változatos művészi étrendet kínál. Változatos művészi föladatokkal gazdagítja tagjai képességét. Ezt a széles kitekintő, tágkarolású programot sorvasztja el utóbb a zsandári művelődéspolitika.
Major harmincöt évesen ül bele a színház igazgatói székébe. 11 éves korától 24 éven – tehát negyed századon át – rendes színházi feladatain kívül, havonta egy előadásban gyakorolja magát. Végigjátssza a klasszikus drámairodalmat. A magyar dráma múltját. Történelmi tragédiát, vígjátékot, népszínművet, bohózatot, középfajú drámát, operettet, hazafias fűzfaszínművet, kurzus-propaganda darabot.
MOLNÁR GÁL PÉTER
1 A Bánk bemutatója 1945. április 4. Hibásan április 25. szerepel Alpár–Szakács: A magyar színházak műsora 1949–1969 és a Nemzeti Színház 150 éve, valamint Gazdag Márta és Molnár Klára adattárában (Gondolat, 1987), mivel a rendelkezésre álló színházi plakátokról merítették adatukat, szemben a napilapok híradásával. Helyesen: Staud Géza: A budapesti színházak műsora 1945–1949. Budapest, 1952. Bár a Szabadság, 1945. április 19-i számának híradása 25-ére hirdeti meg a Nemzeti évadnyitását.
2 Barcs Sándor: Bánk bán. Szabadság, 1945. április 26.
3 Molnár Miklós: Színházi életünk története a felszabadulás után. Az Orsz. Magy. Színművészeti Akadémia könyvtára, 1. sz., 1947.
4 Fehér Tibor: Maszk, 1943.
5 Gyémántpatak kisasszony. A Nemzeti Színház Műsorkísérő Füzetei, 1936. szeptember 25.
6 1945. április 13. UMKL XIX. I-1-i. 01688-1945
7 1945. április 14. UMKL XIX. I-1-i. 01688-1945
8 uo.
9 A Jókai Színkör az ezredéves ünnepségek idején létesült. Egy épületben a Feszty-körképpel. Mutatványosok játszóhelye, falai között kabaré is működött. 1915-től egész estét betöltő előadások megtartására is kaptak engedélyt. Szedett-vedett szereposztásokban operetteket, belvárosi színházak lefutott sikerdarabjait ismételték el itt. A színháztulajdonos részvénytársaság volt. Tagjai között az épülethez jogilag is kapcsolódó Feszty család tagjaival.
10 Haán Pál, a Nemzeti Színház főpénztárosa haláláig vezette az előadások naplóját, halálát követően Kovács Alice, a színház titkárnője vette át a naplót, a Vígszínházba átszerződésekor magával vitte, az ő halálát követően a Színházi Intézetbe került Bizó Gyula igazgató kezeihez. A rendetlenül vezetett intézetben nem található meg a dokumentum.
11 1945. július 26. UMKL XIX. I-1-i. 30330 –1945. In: A VKM színházi iratai. Összesen 76.219.40 pengő folyt be a rendkívüli előadásokért. A Budai Színházban tartott május 7-én 402.50 pengő, 11-én az Elzett gyárban Bánk bán 6.609.- pengő, 17-én ugyanaz Kispesten 9.208.- pengő, június 10-én az Istvánteleki főműhelyben a Tiszazug 2.145.- pengő, 11-én a Karnyóné Kispesten 7.085.- pengő, 25-én 6.120.- pengő, 17-én Háy darabja Kispesten 4.050.50 pengő, 25-én a Tartuffe Dunakeszin 5.300.- pengő, július 2-án az Istvánteleki főműhelyben a Viharos alkonyat 3.776.30 pengő, 9-én Kispesten 7.860.30 pengő, 15-én Tatabányán délután és este 4.438.60 pengő, 18-án a VII. kerületi Kommunista Pártnak tartott viharos alkonyat 8.706.20 pengő, 19-én a Tiszazug az Elzett-Schmoll gyárban 10.518.- pengő bevételt hozott. Szeged, Pécs összesen 16.518.30 pengő ráfizetéssel végződött. UMKL XIX. I-1-i. 44104-1945. Uo.
12 A Zweig-átdolgozás bemutatója: Théâtre de l’Atelier, 1928. november 23. Rendező: Charles Dullin, díszlet-jelmez: André Barsacq.
13 Dr. Simon László VKM államtitkár feljegyzéséből UMKL XIX. I-1-i. 40104 –1945. In: A VKM színházi iratai.
14 Az államtitkár 1945. június 14. támogató levelet intéz a belügyminiszterhez a mozgóképszínházi engedély ügyében. UMKL XIX. I-1-i. 20265/1945. In: A VKM színházi iratai. A mozi engedélyese a Szociáldemokrata Párt lesz, igazgatója Rottenberg Rezső. (Lajta Andor: Filmművészeti évkönyv 1945–1946. A szerző kiadása, 1945)
2010/4. szám
Szilágyi Dezső (1922–2010)
BALOGH GÉZA
Tasnádi István: Rozi az égen – Budapest Bábszínház
MARIK NOÉMI
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház iskolaszínházi előadásairól
TURBULY LILLA
2010. március 21.
ROBERT LEPAGE
LIPSYNCH — NYOLC ÓRA UTAZÁS A HANG KÖRÜL
Robert Lepage maratoni bűvészmutatványa New Yorkban
WALLENSTEIN V. RÓBERT
Beethoven-maraton – Művészetek Palotája
FITTLER KATALIN
A 41. Magyar Filmszemle
Á. SEREY ÉVA
Tennessee Williams: Orfeusz alászáll – Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad
BUDAI KATALIN
Tábori György: Mein Kampf – Nemzeti Színház
CSIZNER ILDIKÓ
Tábori György: Mein Kampf – Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad
FÖLDES ANNA
Matei Vişniec: A kommunizmus története elmebetegeknek – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
ZAPPE LÁSZLÓ
Andrus Kivirähk: Kék vagon – Ugala Színház, Viljandi
ZAPPE LÁSZLÓ
Molière: A nevetés iskolája (Amphitryon) – Jászai Mari Színház, Tatabánya
TARJÁN TAMÁS
Molière: A nevetés iskolája (Amphitryon) – Jászai Mari Színház, Tatabánya
MIHÁLYI GÁBOR
Victor Hugo–Jeles András: A nevető ember – Weöres Sándor Színház, Szombathely
URBÁN BALÁZS
Martin McDonagh: Leenane szépe – Miskolci Nemzeti Színház, Játékszín
MARKÓ RÓBERT
Martin McDonagh: Leenane szépe – Miskolci Nemzeti Színház, Játékszín
SZVERLE ILONA
Werner Schwab: Elnöknők – Békés Megyei Jókai Színház, Békéscsaba
URBÁN BALÁZS
Parti Nagy Lajos: A hét asszonya – Kék Produkciós Iroda, Orlai Produkciós Iroda
DÖMÖTÖR ADRIENNE
Arnold Wesker: Annie, Anna, Annabella – Pinceszínház
SZEKERES SZABOLCS
Két monodráma – József Attila Színház, Gaál Erzsébet Stúdió; Kiss Manyi Társulat, Kultea Színházterem
GABNAI KATALIN
KŐVÁRI ORSOLYA
Huszti Péter: Kik vagytok, hé! – Ulpius-ház
NÁDRA VALÉRIA
Óh, azok az ötvenes évek
Ilyenkor lehet attól félni, hogy a bemutató rendezője és színészei úgy döntenek, majd ők gondoskodnak a közönség szórakoztatásáról, s önfeledt ripizésbe kezdenek. A Budapesti Kamaraszínház előadásának mindenképpen a javára írandó, hogy ez nem történik meg. Még a színházi szinkron jelenetének idétlenkedései sem lépik át az ízléshatárt (azt azonban nem sikerült megfejtenem, miért viselkedik minden orosz színész úgy, mintha tudna magyarul). Csakhogy más sem nagyon történik az előadásban. Iglódi István úgy tett, mintha egy jól megírt komédiát működtetett volna: precízen beállította az egyes szituációkat, s hagyta működni a masinériát. Ami viszont nem működik, így meglehetősen sótlan, érdektelen, mosolyt nemigen fakasztó bemutató jött létre. A színészek között van, aki megadóan tudomásul veszi a helyzetet, van, aki igyekszik legalább a játszott típust markánsabban megrajzolni (e téren a legtovább talán a saját konformizmusára jó adag öniróniával tekintő „megtűrt ellenzékit” precízen körvonalazó Szélyes Imre, a technokrata asszisztens magánéleti szenvedélyességébe kapaszkodó Szőlőskei Tímea és a véleményét rejtélyes félmosolyok mögé száműző szinkrondramaturgot adó Czvetkó Sándor jut), s van, aki az indokoltnál élesebben karikíroz – de az összképen ez nem sokat változtat. Ezen a szövegen ugyanis roppant keveset javíthatnak a színészi alakítások…
Ezzel szemben Hamvai Kornél célja világosnak tűnik: klasszikus bohózatot ír. Nem tudom, önszántából vagy megrendelésre-e, de az utóbbi esetben cseppet sem lennék meglepve. A József Attila Színház az utóbbi időkben jelentős sikereket ért el kortárs angolszász és francia bohózatok bemutatói-val. A közönségsiker az utóbbi évadokban mind magasabb szakmai minőséggel is párosult; a közelmúlt nem egy produkciója (legnyilvánvalóbban talán a Kölcsönlakás és a Bérgyilkos a barátom) egyértelműen kimagaslott a hasonló műfajú, stílusú előadások hazai átlagából. Ezeket látván óhatatlanul megfogalmazódik az igény: milyen jó lenne kortárs magyar bohózatot is látni! Nem csodálnám, ha Léner Péter is így érzett volna. A bemutató ténye tehát már önmagában is öröm, s az, hogy egy elismert, a „komoly” irodalmi műfajokban is igazán sikeres író a szerző (aki úgy tűnik, nem fél attól, hogy nimbuszát megtépázhatja e könnyűnek mondott, de írói szempontból távolról sem egyszerű műfajban tett kirándulás, amely felé eddig legfeljebb csak kacsingatott Szigliget című darabjával), pláne örvendetes. S az örömöt az sem árnyékolja be, hogy magát az eredményt felemásnak érzem.
A Harmadik figyelmeztetés 1953-ban, Sztálinvárosban játszódik, a helyi kultúrház avatóján. Az ünnepségre Pestről érkezik Gaál Alíz művésznő, a Nemzeti Színház primadonnája, no meg Rákosi elvtárs szobra, amelyet a Bödör nevű fotós cipel magával. Ám az épületben mintha csupa időzített bombát rejtettek volna el: valaki rossz helyre építette az erkélyt, rossz helyen van egy hangszóró is, egy titokzatos ajtó (süllyesztő) pedig lehet, hogy az atombunkerhez vezet. Így aztán előbb a szobornak és Bödörnek, majd a művésznőnek is nyoma vész. A botránytól okkal reszkető helyi potentátok – a párttitkár, a tanácselnök és a kultúrház igazgatója – pedig végeláthatatlan, egymást sem kímélő hazudozásba kezdenek, hogy kimászhassanak a slamasztikából. A helyzetet tovább bonyolítják az újabb és újabb szereplők: a baloldali olasz újságíró és az őt elkísérő ÁVH-s főhadnagy (akiket már a Szigligetből is ismerünk), az igazgató féltékeny felesége, a tériszonnyal küszködő, egykori arisztokratából lett portás, a kisvárosi kurtizán, az öntudatos állatorvosnő. Hamvai jó érzékkel teremt újabb és újabb bonyodalmakat, kitűnően aknázza ki az önmentési akciókból fakadó helyzetkomikumot. Az ötvenes évek fenyegető légköre természetesen csak háttérként, a szereplők motivációinak kézenfekvő indoklásaként van jelen, a moralizálás csapdája egy-két „kicsúszott” mondatot leszámítva elkerüli a darabot (más kérdés, hogy ezeket maga az előadás többnyire érthetetlenül hangsúlyossá teszi – amivel annyit ér el, hogy tökéletesen meggyőz műfajidegen voltukról). És viszonylag ritkák a konkrétan az ötvenes évekhez kötődő poénok is – ami nem nagy baj, hiszen ezek egy része közhelyesnek hat, más részüket pedig a publikum mintha nemigen értené (meglepett, milyen csend fogadta például a „vis maior/visz Major” szójátékot). Hamvai tehát nem felejti el, hogy bohózatot ír, s ennek törvényei szerint hajszolja bele szereplőit a hazugságokba. Minden főbb szereplőnek megvan a titkolnivalója, ezért kénytelen lódítani, ami újabb félreértéseket szül. Hiányérzetet az okoz, hogy ezek a hazugságsorozatok csak igen ritkán kapcsolódnak össze. Míg Feydeau (vagy akár Cooney) java darabjaiban a hazugságok összegabalyodnak, feltételezik vagy éppen kizárják egymást, s mindig mindenki kénytelen tovább hazudni akár az abszurdumig, hogy ne bukjon le, Hamvainál többnyire csak a saját slamasztikájukból próbálnak kimászni a szereplők, a privát lódításoknak általában nincs további, „kollektív” következménye. (Csak egyetlen példa, hogy érzékelhető legyen, mire gondolok. Az eredetileg Bödör előkerítésére és behálózására hívott, de persze másokra rástartoló helyi prostiról, Bellácskáról Sütő igazgató szorult helyzetében azt hazudja nejének, hogy Remete tanácselnök lánya. Ebből Feydeau-nál alighanem hazugságok és félreértések lavinája indulna el, s a végén a derék Remete már maga sem tudná, Bellácska nem a lánya-e. Itt viszont a jókora lódítás tulajdonképpen következmények nélkül marad.) Vagyis nem jön létre a hazugságok lavinaszerű, kiagyalójukat is mind jobban maga alá temető áradata, s az az állapot, amikor már maguk a szereplők sem igen tudják, mit miért füllentettek. Ám gyorsan hozzáteszem: a Harmadik figyelmeztetés így is szórakoztató, a műfaj törvényeit hatásosan működtető szöveg, ami első lépésnek (hiszen a magam részéről remélem, hogy továbbiak is követik majd) nem kevés.
színészsors a huszadik században
Egyszerre volt híres magyar színésznő és egyike a sok millió névtelen bevándorlónak.
Báró Lersch Elviraként anyakönyvezték. 1932-ben felveszik az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia filmszínész tanfolyamára. Miniszteri engedélyért kell folyamodnia, mert még nem töltötte be a tizenhatodik életévét. Az egyéves kurzus az Akadémia egyszeri kísérlete, nem válik be, hiszen a nyolc végzett növendékből mindössze ketten kerülnek a pályára: Szörényi és Fónay Márta. Ők is úgy, hogy tovább folytatják színészi tanulmányaikat. A kísérlet egyetlen kézzelfogható eredménye, hogy szinte megjelenése pillanatában felfedezik Szörényi Évát, aki Lers Elviraként veszi át filmszínészi bizonyítványát. 1933-ban lesz az Akadémia rendes hallgatója és egyben a Nemzeti Színház ösztöndíjasa. Fónayn kívül évfolyamtársai között van Gobbi Hilda, Móricz Lili, Básti Lajos, Gellért Endre és Horváth Ferenc. Két évvel később Szörényi Elvira névre állítják ki akadémiai oklevelét. Sardou Váljunk el című vígjátékának női főszerepével, Cyprienne-nel és a Szentivánéji álom Titániájával vizsgázik. Ez a szerep majd egész színpadi tündöklését végigkíséri. Amikor huszonhárom évig tartó, töretlen ívű pályáját megkezdi a Nemzeti Színházban, kissé melankolikus csengésű keresztnevét Évára változtatja. Mintha sejtené, hogy színészélete második szakaszában neve egyet fog jelenteni Madách nőalakjával.
1933 és 1935 között Voinovich Géza vezeti a Nemzetit. Nem igazgató, csupán kormánybiztos, akinek megbízatása bármikor felmondható. Hevesi tíz év után távozni kényszerült, az őt követő Márkus László egy év múlva visszamenekült az Operaházba. Voinovich az átmeneti korszak folytatója, az ország első színháza – mint sokszor – súlyos anyagi helyzetben van. Ez a tény is közrejátszik abban, hogy az irodalomtörténészből és drámaíróból lett kormánybiztos szerényen fizetett fiatalok szerződtetésével igyekszik orvosolni a színészgárda kiöregedését. Az ösztöndíjas Szörényi első sikere, amelyben – Aczél Ilona és Sugár Károly partnereként, Csathó Kálmán rendezésében – hamvas bakfisbájával, őszinte, természetes játékával és szépségével egy csapásra megnyeri a közönséget, René Fauchois Szegény Mavrier című darabjához fűződik.
A következő évadban a másodéves akadémista már rendes tagja a színháznak. Ekkor Calderón Az élet álom című regényes színművében Estrellát, Goldoni A hazug című vígjátékában Beatricét, Molière Tudós nőkjében Philaminte-ot játssza. Ódry Árpád, aki megkülönböztetett figyelemmel kíséri kedves tanítványa pályájának első lépéseit, mégis jobbnak látja, hogy egy négymondatos szerepet osszon rá Zilahy Lajos színművében, Az utolsó szerepben.
Amikor 1935-ben Németh Antalt nevezik ki a Nemzeti Színház igazgatójává, első dolga a társulat újjászervezése. A régiek közül számos tekintélyes művészt elbocsát vagy nyugdíjba küld. A helyükre puccsszerűen leszerződteti a magánszínházak vezető művészeinek javát és az Akadémia frissen végzett növendékeit. Amikor Szörényi 1935-ben átveszi a diplomáját, már a harmadik szezonját kezdi, és még mindig a színház legfiatalabb tagja. (Újonnan szerződtetett évfolyamtársa, Gobbi Hilda is négy évvel idősebb nála.) Az első évad kiemelkedő művészi sikere Hauptmann És Pippa táncol című színművének magyarországi bemutatója Sugár Károly és Szörényi főszereplésével. 1937 telén tűzi műsorra először Németh Antal a Csongor és Tündét. Hevesi nem szerette a darabot, ahogy Vörösmarty többi drámáját sem tartotta színpadképesnek. Németh Antal másként vélekedik: a mesejátékot bölcseleti drámaként értelmezi, és Az ember tragédiája méltó társaként állítja színpadra Perényi Lászlóval és Szabó Sándorral Csongor, Szörényi Évával Tünde, valamint Gobbi Hildával Mirigy szerepében. Szörényi éppen húszéves, amikor először találkozik a szereppel, Gobbi huszonnégy; Vörösmarty nőalakjai évtizedekre összeforrnak kettőjük személyével.
Szörényi néhány hónappal később az Othello Desdemonáját is eljátssza, amellyel a háború után még két felújításban találkozik: 1948-ban Timár József, 1954-ben Bessenyei Ferenc partnereként, mindkétszer Nádasdy Kálmán rendezésében. Cordelia az 1938-as és az 1948-as Lear királyban, előbb Kiss Ferenc, majd Somlay és Bartos Gyula a címszereplő. 1940-ben Titánia és A vihar Mirandája.
Nemzeti színházi pályáját nem befolyásolják az 1945 után bekövetkező változások. Major Tamás igazgatása alatt részben tovább játssza korábbi szerepeit, részben újabb jelentős feladatok várják. 1945-ben, az újra megnyíló színház díszelőadásán, Major rendezésében játssza először a Bánk bán Melindáját, a címszereplő Abonyi Géza. 1948. március 15-én Márkus László rendezi és tervezi vendégként Katona drámáját, ekkor Básti Lajos a partnere. Harmadik alkalommal 1951-ben, Major Tamás és a pályakezdő Vámos László rendezésében találkozik Melindával, amikor Bessenyei Ferenc és Rajczy Lajos osztozik a címszerepen. A magyar színikritikusok doyenje, a mindig szűkszavú Kárpáti Aurél ezt írja a Színház- és Filmművészetben: „Szörényi Éva Melinda tébolyát itt-ott némileg hisztériás árnyalatokkal festette alá, különben kifogástalan.”
Harmadik emblematikus szerepe, a Tragédia Évája 1947-ben talál rá. Both Béla rendezésében két szereposztás mutatkozik be a drámai költemény főszerepeiben: Ádámot Básti Lajos és Ladányi Ferenc, Évát Lukács Margit és Szörényi, Lucifert pedig Balázs Samu és Major Tamás kelti életre. Lukács Margit 1939-ben, Németh Antal kamaraszínházi rendezésében játszotta már a szerepet. Kettőjük eltérő színészi alkata kétféle értelmezést kínál a rendezőknek és a közönségnek. Az előadást a sajtó vegyesen fogadja, csak Szörényi megítélése egyértelműen jó. „Drámai erő és asszonyi lágyság, mélység és könnyedség váltakozik benne, s a madáchi szöveg szinte szárnyal szavai nyomán” – írja a Szabad Nép M. T. aláírással közölt kritikája. „Az új szereposztás igazi nyeresége Szörényi Éva, aki sok drámai erővel formálja színpadra azt az asszonyi lelket, amely a képzeletünkben élő Évának valóban rokona” – írja Z. Z. monogrammal a Szabadság című napilap munkatársa, vagyis Zelk Zoltán. A költő-kritikus néhány nappal később még egyszer visszatér Szörényire, „akinek alakítása most még szárnyalóbb, a líra magasába emeli az egész színpadot. Átforrósult, szenvedélyteli hangjára tényleg igaz, amit annyiszor írtak le közhelyként: szívig ér.”
A Tragédiát a premiert követően – mindössze két hónap leforgása alatt – harminchárom alkalommal tűzik műsorra elsöprő sikerrel, majd váratlanul betiltják. Majornak végül sikerül elintéznie, hogy az évad végéig havonta három-négy alkalommal eljátszhassák. Az előadásokra hetekkel előre lehetetlen jegyet kapni. A dráma és az előadás mítosza egyre nő, a hatalom pedig a kommunista ideológia legveszélyesebb ellenfelét látja benne. Tündeként először 1946-ban látható ismét Szörényi Éva, ekkor Básti Lajos a partnere. A Both Béla rendezésében készült felújítás két címszereplőjével a szóbeszéd szerint az igazgató nincs megelégedve, ezért a hat évvel későbbi felújításon – Marton Endre rendezésében – új páros mutatkozik be, Ferrari Violetta és Kállai Ferenc. A kritika jelentéktelennek ítéli Ferrari alakítását, talán ezzel is magyarázható, hogy később Szörényi visszakapja a szerepet. Kárpáti Aurél azonban vele is elégedetlen, csupán „dekoratív megjelenését” dicséri.
Pályája második szakaszában újabb Shakespeare-szerepekkel találkozik; Titánia, Desdemona és Cordelia után 1947-ben és 1955-ben a III. Richárd Lady Annáját, 1952-ben a Hamlet Opheliáját is eljátssza. Harmadik, 1954-es Desdemonájáról így vélekedik Kárpáti Aurél: „Szörényi Éva Desdemonája magáévá tette a rendező elképzelését, s azt pontosan valósította meg. Tervszerűen átgondolt szerepmegformálás jellemezte hibátlan alakítását, az első pillanattól az utolsóig. Korszerű játékában a legakadékoskodóbb bírálat sem találhat kivetnivalót. Egyetlen szubjektív megjegyzésünk, hogy azt a női varázserőt nem mutatta meg eléggé, amivel elbűvölte Othellót.”
1956 őszén a Nemzeti Színház társulata a forradalmi bizottság társelnökévé választja. Az 56-os események után férjével és három kisfiával emigrációba kényszerül. Megfogadja, hogy addig nem tér vissza, amíg a szovjet megszállók el nem hagyják Magyarországot. Mások is tettek hasonló fogadalmakat, de Szörényi a kevesek egyike, aki állta a szavát.
Egy évig Ausztriában próbálnak boldogulni, majd az Egyesült Államokban telepednek le. A színészi pályát sohasem adja fel. Előbb több sorstársával New Yorkban alakít társulatot Petőfi Színpad néven, a Robert Wagner High School színháztermében tartanak bemutatókat Bogáthy Mihály, Dékány László, Szabó Sándor, az operaénekes Bencze Miklós és mások közreműködésével. Eljátsszák Herczeg Ferenc Kék róka, Bókay János Feleség, Csiky Gergely A nagymama című darabját, irodalmi esteket, verses-zenés összeállításokat rendeznek. Mivel a vállalkozás nem képes biztos megélhetést nyújtani számukra, az elszánt társaság egy év után feloszlik. Ekkor Szörényi önálló versműsoraival járja a magyar településeket az amerikai földrészen, majd Ausztráliában. Éva szerepe új hazájába is elkíséri: 1973-ban Los Angelesben, a Hollywood Women´s Club keretében keresztmetszetet mutatnak be a drámából Szabó Sándorral. 1987-ben ismét Los Angelesben, az Occidental Centerben láthatja Évaként az amerikai magyar közönség. A premier másnapján ünnepli hetvenedik születésnapját.
A megpróbáltatások hamar megkeményítik. Miközben az alkalmi színpadokon – Kertész Sándor Torontói Művész Színházában és másutt – Bajor Gizi egykori parádés szerepeiben, A néma levente Ziliájaként, vagy a Kék róka Ceciljeként tündököl, egyre elszántabban hisz igazi küldetésében, a magyar nyelv ápolásában és a költői szó erejében. Eltökéltsége és morális tartása csak Máraiéhoz mérhető, akivel még 1942-ben, A kassai polgárok bemutatója kapcsán ismerkedett meg. Márai megrendítő verse, a Mennyből az angyal szinte minden önálló estjén elhangzik. A költő jéggé dermedt, fájdalmas haragja a hazájától megfosztott színésznő gyűlölete is. Ezt a verset mondja el azon a gyászszertartáson, amelyen Márai hamvait a Csendes-óceánba szórják: „Mennyből az angyal, menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen aranydió a fákon, / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. / Mondd el nekik úgy, hogy megértsék. / Szólj hangosan az éjszakából: / Angyal, vigyél hírt a csodáról.”
Vonásai az idő múlásával szigorúbbak és elszántabbak lettek. A hajdani Madonna-arc most szomorú. Az évgyűrűk nem torzították el szépségét, csak megváltoztatták.
A Duna Televízió őrzi egy késői felvételét. Néhány évvel a halála előtt készült. Kosztolányi Üllői úti fák című versét mondja. Az idős Szörényi egy karosszékben ül. „Eszköztelen” – mondanák rá azok a kritikusok, akik nem tudják, hogy az eszköztelen színész fából vaskarika. Eszköztelen színész nincs. Az eszköztelen színész nem színész. Szörényi mindig birtokában volt a színészmesterség ezernyi eszközének. Úgy válogatott belőlük, ahogy a festő a palettájára kinyomott színekből, meg a művészeti anatómia tananyagából, amíg meg nem találta azt a néhány vonást, amely elegendő az adott tárgy lényegének megragadásához. A színész ezeket a vonásokat mindig önmagában kénytelen megkeresni. Ahogy fiatal színésznőként egyet jelentett Szörényi Éva számára a magánélet és a színpad, ahogy saját életén, érzelmein átszűrve vált tündérkirálynővé, szerelmes hitvessé vagy anyává, úgy szólalnak meg előadásában Kosztolányi szavai egy hosszú élet megélt keservein keresztül. Szörényi ezzel a verssel búcsúzik az élettől. Búcsúzik a lerombolt Nemzeti Színháztól, amellyel egyszer régen szemben lakott, az EMKE kávéház fölötti lakásban. Ha kinézett az ablakon, pont a színészbejáróra látott. Valamikor abból állt az élete, hogy délelőtt tíz előtt tíz perccel meg este hatkor átment a Rákóczi út túloldalára. Még aluljáró se volt, csak meg kellett várni a zöld lámpát.
Azóta ez a távolság fájóan hatalmasra nőtt. Most búcsúzik a hajdani sikerektől. Nem érzeleg, nem akar részvétet ébreszteni bennünk, csak szomorú és fáradt. Gesztusai alig vannak. Néha fölemeli a kezét egy pillanatra. Ez az alig több mint másfél perces felvétel az ifjúságról szól, az elmúlásról, a közelgő halálról, az eljátszott és el nem játszott szerepekről. Benne van egy gazdag, dicsőséges és keserves életút minden bölcsessége. Egy kivételes művész és kivételes ember üzenete a kortársaknak és az utókornak.
