Öröksége
Minden felnövő lételeme, hogy legyen egy hely, nem a család, nem az iskola kötelékében, ahol társakra lel. Ha híja van ennek, a lélek sérül maradandón. Grund kell, és mint Minarik Ede történetéből ismerjük, csapat is. A Pál utcai fiúk a Nemzeti Múzeum és a Füvészkert közötti térben (ma VIII. kerület) éltek és mozogtak. Az a nyolcadik kerület az utóbbi évtizedekben nagyon megváltozott. A középső Józsefváros egy része olyan állapotba került, hogy le kellett dózerolni. Megkérdezték az itt lakókat, akik megvallották, nem szeretik a sötét és vizes falakat, a málló házakat, félnek a szomszédaiktól. A földszintes házak beáztak, az itt felnövő gyerekek is a szegénység betegségeivel küszködnek. A lebontott házak helyett – projektben – Corvin sétány épül, az ingatlanfejlesztők álma. A Heltai megénekelte Józsefváros írmag nélkül tűnne el, ha pár ember össze nem fogott volna legalább a Táncsics-ház megmentéséért, amely ötletre a polgármesteri hivatal rábólintott. Így a Tömő és a Nagytemplom utca sarka, és beljebb a Táncsis-ház megmenekült. A VIII. kerületi Önkormányzati Hivatal, a West-Balkán Kft. és a Grund 8. Kft. összefogásával, négy ütemben épül a negyed olyan funkciókkal, amelyek ápolják a múlt század elejének vigalmi hagyományait. Az első ütemben a Grund játszótér készült el, A Pál utcai fiúk csatahelyszíne nyomán, német szabvány szerint – a deszkarakás biztonságos, nem férhet rajta át gyerekfej, és elemei csiszolt szélűek, szálkamentesek. Elbújni lehet benne és csatázni is. Mivel a homokbomba balesetveszélyes, a mai harcokhoz megfelelőbb az infrafegyver. Még Janó is van egy őrző-védő kft. biztonsági emberének személyében. A Fővárosi Közoktatásfejlesztési Közalapítvány támogatásával 2009 tavaszán elindult a Grund közoktatási program, amelynek keretében mintegy ötezer gyerek vett részt a Barátság-becsület játékain. 2009 szeptemberében megújult a Táncsics-ház. Táncsics Mihály 1872-ben építtette, azért kétszintesre, mert művészeti neveldét hozott létre. Tehetséges fiatalokat szállásolt itt el, akik – vélte – a csekély lakbér fejében majd világjobbító dolgokat visznek végbe. A történetnek hamar vége lett. A fiatalok nem fizettek, Táncsicsot kilakoltatták és keservesen épített házát, amelynek udvarán volt a verem, ahol felesége bújtatta tizenöt éven át – elárverezték. Táncsics így járt. Okulni senki nem okul, a játszótér, az oktatási központ, a Grund Hostel teljes erővel üzemel Táncsics ideájának szellemében.

Az udvaron, a hatalmas fa alatt asztalok, enni-innivalóval. Télen-nyáron szíves a fogadtatás. Mindig különleges kulturális, zenei és filmes, oktatási programok várják a betérőt, és olcsó szállás a diákot, konferenciára érkezőt.
A Grund-projekt kitalálója és vezetője Mann Dániel. Magyar–angol–drámaszakos tanár, harmincegy éves, két fiú apja. A nyolcadik kerületben született és ott is nőtt föl a Leonardo da Vinci utcában. Nyolc évig dolgozott a magyar közszolgálati televízióban.
Évek óta működteti családi vállalkozásban a közoktatási programot.
Hogy miért maradt itt? Erről így vall: „A nyolcadik kerület értéket képvisel számomra, nagyon jellemző keresztmetszeteit adja az országnak. A Keleti pályaudvar közönsége hagyományosan a szegénység kultúráját őrzi. Ide érkezett meg az Alföld népe, Galícia, mindenfajta náció, és akiknek már nem volt jártányi erejük sem, a Teleki térig valahogy elbaktattak és mentek ágybérletbe, albérletbe meg munkáért. Ezek a hagyományok egyik pillanatról a másikra nem tűnnek el. Én ebben nemcsak a problémákat látom, hanem inkább azt a fajta küzdelmet, ami a létezés sajátja. Ez nagyon sokszínű küzdelem – és ezt bőrszínre is értem. Itt valóban kínaiak, cigányok, arabok, mindenfajta náció él, és amit szeretek benne, hogy úgy látom, megvannak egymás mellett. A nyolcadik kerületiek tudatában vannak valami olyan kódrendszernek, ami egy űrkikötőéhez hasonlatos. Az emberek jönnek-mennek, ilyenek-olyanok, és nem zavarja egyik a másikat. Le lehet gettózni a nyolcadik kerület sok részét, de valójában az a helyzet, hogy nagyon sok ember fordul meg a Kálvin tér és a Népliget között. A nyolcadik kerület sokszínűsége és az így létezni tudás tapasztalata az egész országra jó hatással lenne, ha megismernék. Miért tudja itt elviselni egymást sok ember, ha ez országosan nincs így? A gettónak az lenne a definíciója, hogy egy hely, ahova nem mennek be, és ahonnan nem jönnek ki. A nyolcadik kerület nem gettó. A nyolcadik kerület a színességet jelenti számomra, és jobban reprezentálja a világot a saját valójában. Amikor az ember elmegy Párizsba, a szívéhez kap egy-egy metrómegállóban, mert mindenfajta népek – akár a Csillagok háborújában – jönnek-mennek. Ahhoz nekünk, magyaroknak is hozzá kéne szokni, hogy az ember nagyon sokféle. Én itt alázatot tanultam, azt, hogy nem lehet buborékban megmaradni.”

Mann Dániel nem is maradt buborékban. A Tömő utca 10. szám alatt, vagyis a lakásukon szerveztek különböző programokat, például cigánygyerekeknek foglalkozásokat. Elérték, hogy az utca helyett az ő foglalkozásaikat választották. Filmeket néztek együtt, hívtak börtönt járt embert, papot, hogy meséljenek életükről. Megtetszett az önkormányzatnak ez a program, és amikor egyértelművé vált, hogy a nyolcadik kerületi műemlék házak kritikus helyzetbe kerültek, mert a Corvin-projektnek sem a fejlesztői, sem a gazdái nem tudnak velük mit kezdeni – a gazdáknak nincs pénze, a fejlesztő pedig lebontásban és új építésében gondolkodhat –, az önkormányzat felajánlotta, hogy az így árván maradt két nagyon értékes épületben, a Tömő utca 2. és 8. szám alatt is szervezzenek hasonló tartalmú programokat.
Volt még egy különös feladatuk is ezzel kapcsolatban. Az akkori polgármester, Csécsei Béla azt fájlalta, hogy a VIII. kerület nem tud semmit felmutatni jelentős kulturális kincséhez, A Pál utcai fiúk hagyományához kapcsolódóan, ha idejönnek az olaszok, akik több filmet készítettek és többször kiadták Molnár Ferenc remekét. (Olaszországban kötelező olvasmány az I ragazzi della via Pal.) A két műemlékház közötti telken – sokféle anyagi és szellemi összefogásból – 2007-ben felépült a grund. Ott és úgy, ahogy soha nem volt, hogy zarándokhelye lehessen a legendának: a világhírű regény történetének. A grund átadóján MSZP-s, SZDSZ-es, FIDESZ-es politikus együtt köszöntött, együtt örült a létesítménynek.

Táncsics Táncsics Mihály, Stancsics (Ácsteszér, 1799. ápr. 21. – Bp., 1884. jún. 28.): jobbágy származású író, publicista, politikus. Takácsként szabadult Szombathelyen, tanítóképzőt végzett Budán, felnőtt fejjel szolgadiák volt Kecskeméten, Nyitrán és Pesten. Jogot tanult, de érdeklődése az irodalom és a magyar nyelvészet felé fordult. Nevelő volt jómódú családoknál. Nyelvi tankönyveinek példamondatai miatt összetűzésbe került a cenzori hivatallal. Figyelme a politika felé terelődött. Az 1830-as évek közepétől megjelent írásaiban a polgári átalakulás Széchenyi által megfogalmazott programját népszerűsítette. 1838-ban megnősült, Seidel Terézt, egy józsefvárosi csizmadia lányát vette el. A Pesti Hírlap megjelenésétől Kossuth mellé állt. Röplapjaiban és népkönyveiben a reformellenzék programjának elfogadtatásáért, az érdekegyesítés paraszti bázisának megteremtéséért harcolt. Utópikus kommunisztikus nézetei nem akadályozták meg abban, hogy felismerje: Magyarországon a történelmi fejlődés a polgári átalakulást tűzte napirendre. Felvetette a jobbágyság minden váltság nélkül történő megváltásának, a feudális viszonyok forradalom útján történő felszámolásának lehetőségét. 1846-os európai útjáról visszatérve, Batthyány Kázmér bródi birtokán rejtőzött. Itt írt röpirataiban (Nép szava az Isten szava), melyeket Kossuthnak küldött kiadás végett, határozott cselekvést követelt a rendektől. 1847 márciusában elfogták, és sajtóvétségért bűnvádi eljárást indítottak ellene. Börtönéből 1848. március 15-én szabadította ki a pesti nép. 1848 áprilisában Munkások Újsága címmel a parasztság és a munkásság érdekeit megszólaltató hetilapot adott ki. Írásainak hangja heves ellenállást váltott ki. Lapját betiltották, őt magát megkísérelték elszigetelni, nevetségessé tenni. A szabadságharc bukása után távollétében (in effigie) kivégezték, nyolc évig rejtőzött. Felesége saját házuk alatt készített számára rejtekhelyet, s itt élt 1857 májusáig, az amnesztia kihirdetéséig. Illegalitásban írt röpirataiban 1848–49 tanulságait elemezte, ellenállásra szólított az önkényuralom ellen és felkelést készített elő. 1860-ban a március 15-i tüntetés szervezése, röpiratainak terjesztése miatt elfogták és 15 évi börtönre ítélték. Az 1867-es kiegyezéskor csaknem megvakulva szabadult. Az 1869–72-i országgyűlésen az orosházi választókerület képviselőjeként interpellált a választójog kiterjesztése, az egyház és állam szétválasztása, a zsellérek földhöz juttatása érdekében. 1869-ben csatlakozott az Általános Munkásegylethez, mely elnökévé választotta. Arany Trombita c. lapja 1869 júliusától a Munkásegylet közlönyeként jelent meg. Az Általános Munkásegylet vezetőivel a munkásmozgalom internacionalista iránya miatt támadt nézeteltérései következtében 1870 júniusában leköszönt elnöki tisztéről. Képviselői mandátumának lejárta után a közélettől visszavonult. Nyelvészeti kérdésekkel (Legrégibb nyelv a magyar), a nemzetiségek magyarosításának terveivel (Nemzeti káté), utópista rendszerek kidolgozásával foglalkozott, önéletírásán dolgozott. A nyomdaköltségek miatt anyagilag tönkrement, házát elárverezték, élete végéig nyomorgott.

A grundon olyan oktatási programok zajlanak, amelyek A Pál utcai fiúk olvasmányélményét erősítik. A foglalkozások egy része a Mann Dániel Leonardo da Vinci utcai gyerekszobájából kialakított tanteremben zajlik. Az ötödikesek–hatodikosok számára tartott irodalomórákon eddig ötezer gyerek vett részt. 2009-re még kaptak erre a célra támogatást, 2010-ben már máshonnan kell ezt az összeget előteremteni. Kezdetben arról volt szó, hogy a műemlék épületek önkormányzati tulajdonban maradnak. De a négyévenkénti választások kimenetele bizonytalanná tette volna az itt folyó, egymásra épülő tartalmi munkát. Mann Dánielék dolgoztak és építették a közösségi funkciókat. Nem találkoztak olyan emberrel – önkormányzatival sem –, akinek ne tetszett volna az elképzelés és az itt folyó munka. Ígéretekben sem volt hiány. Egy idő után azonban kiderült, hogy sok minden nem tisztázott, az önkormányzatnak a Magdolna-negyed uniós pályázati terveit kellett teljesíteni, vagyis a Grund-projektnek nem tudott uniós forrást biztosítani. Ebből a helyzetből kerestek kiutat Mannék és barátaik, összesen mintegy 12 ember. Saját és barátaik minden anyagi erejét összeszedve megépítették a Grundot, és 20 éves kötelezettséget vállaltak a közösségi funkciókra, vagyis játszótér, hostel, vendéglátóhely, oktatási programok üzemeltetésére jó minőségben. Ezért cserébe megkapták a tulajdonjogot, amire föl tudtak venni jelzálogot, és így épülhet és szépülhet a környezet tovább. A Táncsics-ház földszintje a vendéglátóegység, és itt zajlanak a kulturális programok is.
Táncsics háza helyszín és Táncsics életműve örökség. Táncsicsnak az utolsó vasa is ráment, de azt mondta, nem baj, mert azok a tehetséges fiatalok, akiket itt elszállásolt, kifizetik a cehhet, és a magyar szellem követei lehetnek.

A Grund-projekt Táncsics művészetszervező-pártoló programját kívánja folytatni. Meg kell, hogy termeljék az önfenntartáshoz szükséges összeget. Az önkormányzat feltétele az volt, hogy a vendéglátás, az oktatás, a fizető szálláshelyek adhatják a bevételt, a játszótér fenntartása, a kulturális programok pedig jelenthetik a kiadást. Húsz évig a Grund-projekt a játszótér fenntartója. (Amikor megkapták ezt a feladatot, még nem volt szó arról, hogy huszonnégy órás őrzés kell. Ennek szükségessége pár nap után világossá vált.)
A Tömő utca 2. 1840-ben épült sarokház. Kávéházat terveznek ide. Ezt szerették volna Molnár Ferenc szellemének szentelni. De Molnár Ferenc személye, élete lelöki magáról a földszintes – bár klasszicista homlokzatú – házat. Ő a New York kávéház teraszán írta A Pál utcai fiúkat.
A háznak, ha elkészül, valami olyan funkciója és jellege lesz, amely a VIII. kerület vidékiségét – a XIX. században annak számított –, hangulatát a szőlőtőkékkel, ecetfákkal, visszaadja. A grund és a Tömő utca 6. szám alatti Táncsics-ház – emeletén a hostel szobákkal, a földszinten a bárral –, s a Tömő utca 8. (egy egyelőre tervezés alatt álló hely, amelyet a West-Balkán üzemeltet majd) valamiféle oázis a környező panelházak sivatagában. Itt mindig történik valami. Reggel-délelőtt gyerekek tanulnak, játszanak, este meg felnőttek ejtőznek a varázslatos hangulatban. Filmeket vetítenek, hétfőnként élő magyar népzene szól, csütörtökönként élő zene, vasárnap délelőttönként gyerekprogramokat szeretnének kézműves foglalkozással, táncházzal. Ők nem művelődési ház, amelynek erre a célra különböző összegek állnak rendelkezésre. Nekik kockázattal, belépődíjakból és a büfé forgalmából kell előteremteni a működtetésre valót.
Kemény próbatétel Táncsics szellemi öröksége.

Fesztiválgyőztesek fesztiválja – már maga a műfaj biztató a minőséget tekintve. És valóban, nem okozott csalódást a Magyar Szín-Játékos Szövetség szervezésében október 30–31-én megrendezett Feszt-Fest. A budakeszi Mezei Mária Művészeti Iskolában bonyolított első nap a helyszín barátságos kopottságával, a szűkösség gazdagságával volt egészen különös hangulatú, fázósan meleg és barátságos, a Szkéné-beli második nap a professzionálisabb környezetben másfajta erényeit és lehetőségeit mutatta meg a megnyerően sokszínű színjátékos társadalomnak, amely egészen egyedülálló a maga nemében. Másutt elképzelhetetlen volna például, hogy egyetlen kivétellel egy játékteret használván, az egymást követő produkciók a rendelkezésre álló félórás, egyórás szünetekben megoldják a bontást-építést, a tér átrendezését – ebben a szférában az éppen látott előadásról szóló szakmai beszélgetéssel, evés-ivással áthidalva az így keletkezett interregnumot, minden esetben gördülékenyen oldódott meg a társulatot próbáló feladat. A programot végül is az élet szerkesztette, hiszen a fesztiválzsűrik döntései rendelték egymás mellé a hét fesztiválgyőztes előadást, szemléletükben, eszközrendszerükben, hangvételükben nagyon különböző produkciókat sűrítve a két napba. Lírai hangvételű mesefeldolgozás, zenés, prózai és elsődlegesen mozgásszínház, de még egy ősbemutató is került a legjobbak közé. Négy kortárs magyar és három Shakespeare-ihletésű mű. Nemes Nagy Ágnes, Hubay Miklós, Kárpáti Péter és Cziczó Attila, valamint Hamlet, Macbeth és Szentivánéji álom. Rengeteg odaadás és kreativitás, tehetség – ez a fesztivál statisztikai, egyszersmind minőségi mérlege.

A személyiség ereje nélkül nincs színház – még látványszínház, vizuális színház sem. A kis tér pedig kíméletlenül leleplezi a hamisságot. A Nemes Nagy Ágnes szakközépiskola Gyevi-Bíró Eszter rendezte Aranyecset című előadásának legnagyobb erénye az őszinte, tiszta megszólalás képessége, a gyönyörű versbeszéd, a nézőt megszólítani tudó tekintetek, az egészből áradó szépség és harmónia – ritka kincsek manapság. Az együttes ereje megmutatkozik abban is, hogy szinte észrevétlenül kerül át a keleti hangszereket megszólaltató zenekar (zene: Pap Gábor) a tér egyik oldaláról a másikra – egyszer csak azon kapjuk magunkat (és őket), hogy már ott vannak. Éppen mert ilyen erősek egyénileg és csapatosan is a játszók, erősebben mutatkozik meg az óriásbábok sutasága, az aranyecset segítségével foghoz, s ettől kivételes hatalomhoz jutó, zsarnokká váló halé például. A játszók oly hitelesen érzékítik meg a madarakat, s oly szemléletesen, szellemesen használnak kelméket és egyéb eszközöket helyszín- és miliőteremtésre, hogy erősen megkérdőjeleződik a küllemében is suta báb alkalmazásának szükségessége.

A személyiség erejének megmutatkozásához, érvényesüléséhez, helyi értékének meghatározásához megfelelő helyzetek, színpadi szituációk kellenek – ezek híján célt, irányt téveszthet az erő megnyilvánulása. Mint a Körmendi Kastélyszínház Elnémulás című előadásában, amelyet bravúrosan adaptáltak egy budakeszi iskola pincéjére (otthon is valódi pince a helyszín). A képlet lélektanilag rendkívül bonyolult: a leigázója által elnémulásra, nyelvének, identitásának elvesztésére ítélt kis nép egyetlen, identitását még őrző képviselője, egy asszony a pince fogságában, kivégzésre vár. Őre a zsarnokságot kiszolgáló, az árulását durvasággal kompenzáló, lelkiismeretét közönnyel elhallgattató honfitársa, aki hatalmával visszaélve megerőszakolta. Az asszony, szíve alatt az erőszakkal fogant új élettel várja sorsa beteljesülését. Már a nem szerelem gyümölcse magzathoz fűződő anyai viszony is izgalmas drámai helyzet, ám még izgalmasabbá válik, amikor az őr is értesül az apaság tényéről. A siralomházként funkcionáló pincében megjelenő pap segítőkészsége teszi végérvényessé és visszavonhatatlanná a pusztulásra ítélt nyelv sorsát: kegyelemért folyamodva eléri, hogy a terhességet igazolandó megvizsgálják a kismamát, ám a procedúra alkalom a magzat elpusztítására – az új élet s ezzel a nyelv továbbélésének lehetősége örökre elveszett. A pap felelősségének, őszinteségének kérdésével teljesedik ki a tézisdráma, rendkívül nehéz feladatot róva a színészekre. Az elfogadás, az összetartozás-érzés folyamatosan fenntartásokkal keveredik, a résen lévő bizalmatlansággal, félelemmel, gyanakvással – nincs bizonyosság sem az árulást, sem az ártatlanságot illetően. Kínzó drámai patthelyzet, amelyben nincs föloldozás, megkönnyebbülés, megtisztulás. A meghúzva is rettentő hosszúnak tűnő szövegfolyammal, a túlírt helyzetekkel tiszteletre méltóan küzdenek a színészek, Rajner Ágota, valamint Tahin Zsolt a renegát és ifj. Tóth János a pap szerepében. Utóbbi játéka a legtalányosabb, ő tudja talán a leghatásosabban érzékeltetni a helyzet bonyolultságát, összetettségét, kiismerhetetlenségét – és megoldhatatlanságát.
A színészi erő dolgában vitatható leginkább a SzAFT Társulat Világvevő című előadása is, amelynek azonban a térkezelésével is adódnak problémák. Rendkívül plasztikus megoldások – a pettyes labdával való játékok például mint a gyermek s a gyermekhez való viszony megtestesülései – váltják egymást rendezőileg és színészileg is kevéssé kiérlelt helyzetekkel. Nincs „kijátszva” például a gyengédségbe forduló vészjósló késpenge közeledése az alvó asszony fejéhez, s kevéssé sikerül a fent lévők, a talk show-k világának s a lenti nyomorúságnak az ütköztetése, disszonanciájuk érzékeltetése, ám az anya/anyós szerepében Csernyik Katalin elementáris erejű; sorsot, miliőt teremt nemcsak Berta néni, hanem mindenki köré, aki kapcsolatba kerül vele a színpadon.
A Shakespeare-viszonyulások – mert valójában mindhárom esetben erről van szó, nem drámainterpretációról tehát, inkább inspirációról – addig igazán izgalmasak, amíg nem késztetik a nézőt megfeleltetésre, helyzetek, szereplők beazonosítására. Az alapműtől való elszakadásban a legmesszebbre talán a Kompánia Színházi Társulat Lukács László rendezte Karnevál-Lakodalom című előadása jut, paradox módon mégis itt vész el leghamarabb a türelem; a kezdetben lenyűgöző koreográfiát nézve itt kerekedik felül a legkorábban a kérdés, hogy vajon mi köze mindahhoz, amit látunk, a játszóknak. A folklórelemek beemelése, az esztéticizmus eluralkodása közepette végzetesen elvész a kontaktus színpad és nézőtér között, a személyesség varázsa, s öncélúvá látszik válni a produkció. Kevéssé sikeresen ellensúlyozza ezt a közönség direkt megszólítása a clown Puck által s a tombola.
Két remek clown a főszereplője a Radikális Szabadidő Színház Gyross töredékek 1.0 – Rövidzárlat Helsingőrben című, Formanek Csaba rendezte előadásának is, Ros és Guil, azaz Béres Miklós és Szücs-Szabó Máté, s nagyszerű már a felütés is, amint a két villanyszerelő megjelenik közöttünk, hogy elhárítsa a bajt. Még akkor is őket nézné tovább az ember legszívesebben, végtelenül pontosan kidolgozott, szellemes etűdjeiket, amikor bekeverednek a játéktérbe az egyébként ugyancsak nagyszerű többiek, Polonius alakítója például, Beczásy Áron s az Opheliát játszó Szakács Zsuzsi, vagy Pokorny Szilárd mint Claudius, nem szólva a Hamletet megszemélyesítő, izgalmas egyéniségű Farkas Katáról. A nézőtéren időnként elburjánzó zavart erőteljes akusztikus és vizuális elemek zökkentik vissza a kívánt irányba, hogy együtt robogjunk játszva s keserűen nevetve a közös végzet, a nagy robbanás felé.

A humor a legfőbb erénye a szlovákiai Macbethnek is. A három szuggesztív egyéniségű színésznő, Henrietta Rab, Jana Lieskovská és Slávka Daubnerová tökéletesen át tudta verni a nézőket a felütéssel, amikor is a magyar anyanyelvű szereplő tolmácsolásában előadták, azért kell várakoznunk, mert a társulat férfi tagjai dugóba keveredtek. Nemcsak a budapesti élettapasztalat hitelesítette a közlést, hanem a színészi játék is, olyannyira, hogy többen javaslatokat tettek a nézőtérről a helyzet megoldására – jóllehet többségében szakmai volt a közönség. A szerepeket egy-egy kellékjelzéssel váltogató három színésznő – megfordítva a Shakespeare-korabeli szokásokat – végül férfisegítség nélkül, maga adta elő a darabot, lefegyverző játékossággal, ötletességgel, ott elunalmasodva csupán, ahol nagyon belefeledkeztek a szerepformálásba, a dráma-interpretációba. Vagyis ahol elkezdték komolyan venni magát a shakespeare-i helyzetet. A magyar és szlovák színésznők együttjátszása különösen megrendítő-szép élmény volt azokban a napokban, amikor a szlovák nyelvtörvény miatt a külvilágban ismét elszabadult az értelmetlen indulat.
A végére hagytam a fesztivál bizonyos értelemben szenzációját, a Fészek Színház ősbemutatóját, a Fémet, amely a szó szoros értelmében színház a javából, hiszen a best of előadások, a fesztiválgyőztesek között ennek az előadásnak ítéltetett idén a Paál István-diploma. Hogy Cziczó Attila komoly színházteremtő erővel rendelkezik, azt eddig is tudtuk, s hogy szerzőnek, rendezőnek is jó, az sem most derült ki először. Az előadás legfőbb erénye számomra az, hogy úgy tud a fiatalok dilemmáiról, reménytelen életminta-kereséséről, tehát sorskérdéseiről – és ez is szó szerint értendő – beszélni, hogy abba az idősebb néző szíve is belefájdul, miközben persze rendkívül jól mulat egykori és jelenlegi önmagán. A színészi játék legfőbb erénye – a kiküszöbölendő beszédtechnikai, artikulációs problémáktól most eltekintve –, hogy a résztvevők nemcsak a maguk korosztályát jelenítik meg hitelesen, de a szülők generációját, jövendő önmagukat sem puszta karikatúraként ábrázolják, hanem finom iróniával, pontos, érzékeny megfigyelésekkel, empátiával az emberi esendőség, gyarlóság iránt. Sütő András Miklós a független színházi szféra kiemelkedő színészegyénisége – öröm látni ebben az előadásban is; Herczeg Anna érett, vérbeli komika, végtelenül pontosan ám leheletfinoman poentíroz; Bűdi Annamáriának a sokféle szerepben ezer arca van – hát még ha beszédtechnikája is volna! –, a születésre váró, szüleinek drukkoló, illetve megszületettként a maga kamaszproblémáival apja-anyja között magányosan küzdő Stellaként Miklós Zsófia lenyűgözően magától értetődő, tiszta és egyszerű. Hiteles. És jók a többiek, Danhauser Soma és Szabó Ágnes is, és az egészből valami megrendítő életigenlés árad.
Igen, számomra ez volt az idei Best of best-je.

Közhelynek számít, de Románia egyik „legexportképesebb” terméke a színházművészete. Épp ezért tizennyolc esztendeje az UNITER égisze alatt évről évre megrendezik az évad legjobb vagy a szervezők által legizgalmasabbnak tartott előadásaiból azt az őszi mustrát, amelyen a helyiek mellett kezdettől fogva számos külföldi fesztiválszervező, színikritikus és színházi szakember is megjelenik. Sőt, úgy három éve a „nemzeti” jelleget „nemzetközivé” szélesítve néhány kiemelkedő külföldi társulat válogatott produkcióit is meghívják a seregszemlére, hogy a fesztivál ideje alatt összehasonlítási alapul szolgáljanak az ily módon európai kontextusba helyezett romániai színház számára. Így arathatott például rendkívüli sikert 2006-ban a budapesti Katona József Színház Ivanov-előadása, vagy 2007-ben Nagy József francia társulatának Les Philosophes című produkciója is a bukaresti nemzeti színházfesztiválon, amelynek a műfaji határait ugyancsak tovább tágították, miután a táncművészetet, idén pedig már az operát is bevonták a kínálatba.
A rendezvény elnevezése, a válogatás szempontjai és a struktúra az indulás óta módosult ugyan néhányszor, de tudomásom szerint maga a fesztivál mindeddig nem volt veszélyben. Egészen idén tavaszig, amikor az új kormányzat a válságra hivatkozva az előző évi támogatáshoz képest nem kevesebb, mint 78%-kal kívánta csökkenteni az Országos Színházi Fesztivál (FNT) büdzséjét. Ez egyben egy tizennyolc éves kulturális hagyomány megtörését jelentette volna, hiszen annyi pénzből egyszerűen képtelenség országos színházi rendezvényt szervezni. Ezért az FNT tavaly kinevezett művészeti direktora, Cristina Modreanu színikritikus és az UNITER ügyvezető igazgatója, Aura Corbeanu beadványt intézett a kultuszminiszterhez „az élő kultúra megmentése” érdekében, amelyhez majd mindegyik szakmai intézmény, alapítvány, továbbá egyénenként nagyon sok színházi személyiség, szakember csatlakozott bel- és külföldről egyaránt. A fellépés eredményeként, habár jóval karcsúbb költségvetéssel, de 2009. október 31. és november 8. között mégis megrendezhették a 19. Fesztivált. Igaz, a társulatok, vendégművészek tiszteletdíj nélkül léptek fel Bukarestben, a szállást az FNT a meghívott színházzal fele-fele arányban állta, és a napidíjat a színház fizette; a nemzetközi vendégszereplőkről le kellett mondani, a külföldi szakemberek vendéglátását pedig az ICR (Román Kulturális Intézet) vállalta magára. Ráadásul korlátozott időre, s a szállás és étkezés ellenében szerződést kötve a meghívottakkal, viszont cserébe a vendég sok kedves figyelmességet és kényelmet is kaphatott a fesztivál programján felül.

Ha csak a színházi mustra kínálatát nézzük, beleértve a kísérő rendezvényeket is, nemigen érezhetők a szigorú takarékossági intézkedések. Tudniillik a színházak, művészek áldozatkészségén és a színes választék dicséretes összeállításán túl sokat segítettek a régi partnerek, ami egyben a rendezvény nemzetközi rangját is jelzi. Az összefogásban különösen a bukaresti Francia Intézet és nagykövetség, illetve a Lengyel Intézet járt az élen. Az utóbbi a Grotowski-év megünneplését támogatta tematikus nappal, kiállítással, konferenciával, könyvbemutatóval. Merthogy a Florica Ichim által vezetett „Camil Petrescu” Alapítvány külföldi rendezőket bemutató – tavaly, a craiovai Shakespeare Fesztiválon indított – „arany” könyvsorozatában egy olyan háromkötetes kollekciót adott ki, amely Peter Brook Grotowskiról írott gondolatai, a lengyel mester A szegény színház felé című klasszikus műve, és a híres színészről, Rychard Czieslakról szóló antológia román nyelvű fordítását tartalmazza. Természetesen George Banu bevezetőivel és gondozásában, hisz a Párizsban élő, román származású professzor most is főszereplő volt a bukaresti fesztivál megannyi rendezvényén.
Ariane Mnouchkine és társulata négyórás előadásának levetítése mellett a Francia Intézetnek és nagykövetségnek köszönhető – többek között – a román színházi találkozó idei egyetlen külföldi meghívott produkciója is. Mégpedig A kopasz énekesnő a Cie les Intempestifs előadásában Besançonból, Jean-Luc Lagarce rendezésében. Ekképp a románok által nemzeti klasszikusnak tekintett Eugène Ionesco születésének 100. évfordulója tiszteletére A kopasz énekesnő eredeti francia nyelven, továbbá románul és németül is műsoron lehetett. Az utóbbi a Temesvári Német Színház produkciója Alexandru Dabija rendezésében, az előbbi a Kolozsvári Nemzeti Színháztól Tompa Gábor újrázása, aki a Kolozsvári Magyar Színház 17 évvel ezelőtti nemzetközi sikerének koncepcióját ismételte meg egy az egyben, csak most a város román társulatával. (Más kérdés, hogy az 1909-ben – kétségkívül román apától Romániában – született Eugen Ionescu lánya, aki már többször megtagadta apja szülőföldjétől Ionesco műveinek román nyelvű színre állítását, nemrég azt is kijelentette, hogy Eugène Ionesco csak és kizárólag francia író volt.)
A Cristina Modreanu által preferált rendezők alkotásai mellett idén is tartottak fesztivál-bemutatót: Gozzi Turandotját láthatták itt először hivatalosan a Romániában különösen kedvelt ukrán Andriy Zholdak szebeni színrevitelében. Ezúttal is teret kaptak a debütáló rendezők, s voltak opera-előadások, éjszakai táncfilmvetítések, könyv- és folyóirat-bemutatók, valamint tematikus konferencia is. Ez utóbbinak a helyszíne a város legnagyobb és legszebb könyvesboltja a híres Sturdza család XIX. század közepén épült hajdani rezidenciájában. A kétnapos „Román színház 20 év után” című eszmecserét Alice Georgescu színikritikus, az AICT román tagozatának elnöke moderálta.
A romániai rendszerváltás közelgő 20. évfordulója egyébként több szempontból hatott az idei fesztiválra. Az itt bemutatott számos kitűnő, új szakkönyv között is a legizgalmasabb szerintem Mircea Morariu színikritikusnak a bukaresti forradalom vezető személyiségével, későbbi kultuszminiszterrel, a jelenleg a világon talán leginkább ismert és elismert román színművésszel, filmszínésszel készült interjúkötete: Ion Caramitruval Hamlettől Hamletig, és azon túl, mely Florica Ichim jól ismert „Román Színházi Galéria” sorozatában jelent meg.

Magyar siker – és Danton halála
A korlátozott nézőhelyre és a felfokozott érdeklődésre való tekintettel néhány produkciót csak a meghívottak láthattak. A meghirdetett nagytermi előadásoknál is előfordult azonban, hogy rendőri segítséget kellett kérni az érdeklődők rohamának megfékezésére. A legeklatánsabb példa a Kolozsvári Magyar Színház Három nővére körül bontakozott ki. Az egyik újság szerint az a közös a Bukaresti Steaua futballcsapat és a Kolozsvári Magyar Színház között, hogy mindkét esetben a rendőrség beavatkozása szükséges a rajongók lecsillapítására. Egy másik újság pedig azt írta, hogy állítólag a tumultuózus jelenetek közepette a rend őrei még meg is lökdösték a már lezárt színházba mindenáron bejutni igyekvő nézőket, miközben azzal próbáltak a józan észre hatni, hogy „Minek erőszakoskodsz, hogy bejuss: hát nem tudod, hogy magyarul beszélnek?!” (Lásd a Cotidianul összefoglalóját a november 9-i számban.) Ám a bukaresti szakemberek és az egyszerű civil nézők szerint is Románia legjobbja egyértelműen a kolozsvári magyar társulat, tehát a román nemzeti fesztivál abszolút kedvencei magyarok.

Valószínűleg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is hasonló sikert könyvelhetne el magának, ha hosszú évek után végre valamelyik előadását beválogatnák a legfőbb színházi seregszemlére Romániában. Ez nem (csak) az én véleményem, a Cotidianul említett számának értékelésében ugyanez olvasható, ahogy számos kritikus leírta például az Yvonne, burgundi hercegnő megtekintése után. S nem csupán a szakemberek vélekednek így, hiszen a sokat idézett román újság tízes „fiatal színész toplistáján” például Mátray László is rajta van. Mátrayt sokan dicsérik méltán a Bocsárdi László által rendezett bukaresti Hamlet Laertes-alakítása miatt is. A januárban bemutatott és magasan jegyzett Shakespeare-produkcióban egyébként a román színházi élet színe-java játszik – vagy inkább játszott (?), hiszen csak néhány előadást ért meg eddig a Metropolis Színházban, március óta egyáltalán nem is volt műsoron. Pedig a Gdanski Shakespeare Fesztivál szintén meghívta, sőt a Vendégségben Budapesten keretében szerettük volna a magyarországi közönségnek is megmutatni, de a bukaresti befogadószínház igazgatója, a színész George Ivascu elég sajátos módon vezeti a kiemeltnek tűnő intézményt, s nyilvánvalóan jobban fekszik neki a gyakori közszereplés, mint az elkészült produkciók menedzselése. (Bár lehet, hogy nem mindegyik előadást kezeli ennyire mostohán…)
Az említett toplistát a Cotidianul a fiatal színésznők esetében 12-re növelte, és ebben három magyart találunk. Igaz, Tokai Andreát – a temesvári Don Juan és Faust Mephistóján kívül – elsősorban román nyelvű szerepei miatt díjazták. A másik két favoritot azonban csakis magyar színházbéli alakításaik alapján értékelhetik: Kézdi Imola és Péter Hilda a nagy kolozsvári férfiszínész kedvencek – Bogdán Zsolt, Hatházi András, Bíró József – mellett főszereplői a Három nővérnek is, amely nem csupán a legjobb előadásként és a legjobb rendezésért nyert UNITER-díjat, hanem további öt kategóriában hozott jelölést a Tompa Gábor vezette társulatnak.
Ráadásul a budapesti rendkívüli siker után Bukarestbe érkezvén Hatházit, Molnár Leventét és Kézdi Imolát – az új influenza kapcsán kitört hisztéria miatt – karanténba zárták, s csak saját felelősségükre jöhettek ki a kórházból az előadás napján. „Mása” a budapesti 39 fokhoz képest Bukarestben már 40 fokos lázban égett – az elképesztő áldozatot, amely a nagyszerű alakításon egyáltalán nem volt észrevehető, külön megköszönték a tudósítók. De az összes szereplőt méltán dicsérik egyénileg és az összjátékot tekintve is.
Amúgy a magyar művészek más területen elért egyéni sikereiről is állandó híradások olvashatók a román lapokban (jóval előbb, mint a magyar nyelvűekben, ha azok egyáltalán szólnak róluk). A nemzeti hírügynökség soha nem mulasztja el kiemelni a már eddig is nemzetközi díjesővel jutalmazott Varga Katalin című film újabb elismerését. A fiatal Peter Strickland rendezte alkotást legutóbb a Brit Független Filmakadémia három kategóriában is jelölte az elsőfilmesek versenyében – többek között a címszereplő Péter Hildát a legjobb debütáló színész díjára. De az is kiemelt hír volt, hogy Silviu Purcărete első filmjének – amelyet éjszakánként a fesztivál idején is forgattak – főszereplője Dimény Áron. (Purcărete rendezte színházi előadás egyébként idén nem volt a fesztivál programján: a craiovai színház nagyszerű Szeget szeggel-produkcióját sem válogatták be.)
A kolozsvári magyar társulat másik fesztivál-előadását a Tompa Gábor-rendezésnél valamivel kisebb, de ugyancsak kiemelt érdeklődés övezte. A Danton halála Mihai Măniuţiu ötödik munkája a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. (A Kolozsvári Nemzeti igen termékeny művészeti igazgatójának e produkcióval együtt összesen három rendezése szerepelt a színházi találkozó kínálatában.) A Woyzeck után ismét Büchner-darabhoz nyúlt, és az előadás képi világának egyes motívumai (a belógatott holt „szellemek” például) össze is kötik a két víziót. A különféle halálkoncepciók és az egzaltált káosz, a forradalom devalválódásának kíméletlen vérbohózata azonban nem hat annyira expresszíven, mint a korábbi nagy sikerű produkció. Természetesen a szürreális „rémálom” ezúttal is nagyon szép képekben nyilvánul meg, az ironikus szemlélet adekvát, a játékról nem is beszélve, ám az is tény – ahogy azt az egyik román kritikus megjegyezte –, hogy a „kolozsvári magyar együttes a telefonkönyvet is élvezetesen olvasná fel”…
A színészi összjáték nem egy részlete most is emlékezetes marad. Főként Hatházi András Dantonjának és Kézdi Imola Julie-jének bensőséges kapcsolata, mély és igaz szerelmük érzékeltetése a felhorgadó kételyekkel együtt, de a „lavóros tánccal” (koreográfus: Vava Ştefănescu) kifejezett hagymázas álom is. És csodaszépen oldotta meg a színésznő Danton feleségének öngyilkossági jelenetét. Szellemes Danton fő riválisánál, Robespierre-nél (Bács Miklós) tett látogatásának megannyi mozzanata, például ahogy Hatházi a parókáját mint kalapot lekapva mélyen meghajtja magát bírája előtt – a levágott fejeket rizsporos parókák jelzik –, majd a mozdulat végén a fejfedővel mint egy ronggyal törli meg a cipőjét. Kiváló alakítás Galló Ernőé: Saint-Justje groteszk módon elvont, ugyanakkor félelmetesen „emberi”. Szívszorítóan ismerős Desmoulins (Dimény Áron) és Lucile (Györgyjakab Enikő) kétségbeesett összetartozása. A francia forradalom haláldémonait megtestesítő színésznők kara ugyancsak bevésődik a néző emlékezetébe.
A részleteken túl azonban az előadás egésze mégis hidegen hagy – nem egy dramaturgiailag vélhetőleg fontos, ugyanakkor megfejthetetlen motívumával egyetemben. A repülőgép például nyilvánvalóan a rendezői elképzelés középpontjában áll. Apró vörös koporsó rejti az előadás elején, majd Hermann, a Forradalmi Törvényszék elnöke – Molnár Levente most is figyelemre méltó játékával – ezt csap(kod)ja agyon, mint a legyet, és a címszereplő jeleneteiben szintén főszerepet kap, talán Danton szárnyalását is szimbolizálva (?). A fekete doboz és a negyed díszletnyi repülőroncs azonban igazi fejtörést okoz. Van, aki a szeptember 11-i tragédiával azonosította, jómagam hosszas vívódás után Saint-Exupéryvel és A kis herceg mindenkor aktuális gondolataival próbáltam összefüggésbe hozni. Hiszen akár a kolozsvári magyar társulat vonatkozásában, az előadás rendezőjének hozzáállására is ráillene ama híres intelem, hogy „felelősséggel tartozol azért, akit megszelídítettél…”

Shakespeare-„mese”
A fesztivál igazgatónője, úgy is mint egyszemélyes válogató, azt nyilatkozta, hogy a főprogramba olyan különc rendezéseket akart meghívni, amelyek ellentétes véleményeket indukálhatnak. A Temesvári Nemzeti Színház Shakespeare-adaptációjánál ez a szándék zavarba ejtően megvalósult. Nem csoda, hiszen Alexander Hausvater munkásságáról, s annak egyediségéről néhány éve éppen Cristina Modreanu írt könyvet. A Téli rege sok szempontból felidézi az e kötetben foglaltak tartalmát csakúgy, mint az általam látott Hausvater-rendezések jellegét, motívumait, artisztikus vagy csak egyszerűen mesterséges (sőt néha mesterkélt), művi részleteit is. Ugyanúgy nem érhet tehát váratlanul a multimédia, a vetített klipes, lézeres, sztroboszkópos szemkápráztatás (lásd temesvári magyar Don Juan és Faust), ahogy a háborús, militáris téma, a szélsőséges kegyetlenség a privát és közszférában, a legbensőségesebb magánéletet, családi és párkapcsolatot is beleértve (például a Cymbeline a Temesvári Német Színházban). S ha valaki az említettek mellett más Hausvater-produkciókat is látott, nem lepi meg a kabaré és esztrádműsorok világába tartozó betétek sora, vagy a részletgazdag tobzódásból fakadó, felfokozott káosz sem, hiszen az alaposan meghúzott és átírt klasszikus művek segítségével a Kanadában élő, Romániába házasodott rendező (aki történetesen a Temesvári Nemzeti Színház igazgatónőjének a férje) a XXI. századot kívánja visszatükrözni és egyúttal leleplezni.

A műsorfüzet és Alexander Hausvater nyilatkozatai alapján úgy tűnik, hogy a Téli rege valóban mese akar lenni – épp a címnek megfelelően, a leghosszabbnak érzett hideg évszakban, ugyanis mindjárt a közönség érkezésekor sűrű pelyhekben hullik a (mű)hó, ami valóban hangulatos, és kellemes érzéssel tölti el a helyét kereső nézőt. A közönség forgatható székeken ül a játéktér közepén, s körülötte folynak a történések (gyakran szimultán), hogy csak úgy kapkodja a fejét. A prológusban Hermione (az említett színésznői toplistán is szereplő Claudia Ieremia) „thrillert” ígér.
Az első részben mindenki katonai uniformisban van – Leontes (Ion Rizea) terhes feleségét beleértve. Csakhogy ebben az értelmezésben a hadban lévő király nem csupán várandós hitvese és közös barátjuk, Polixenes (Ovidiu Crişan) bensőséges kapcsolata miatt válik szinte vadállati módon féltékennyé és kegyetlenné, ami a valós problémát általános érvényűvé tehetné. Amennyiben a nézőnek az előadás kezdetére való várakozás közepette feltűnik egy fényreklám szövege is, abból kiderül, hogy konkrétan az izraeli–palesztin konfliktus egyik helyszínére csöppentünk. A fundamentalisták hagyománya szerint pedig a nők katonáskodnak ugyan, ám a férjük mindenképp az uruk, akik asszonyaikkal mint saját tulajdonukkal bánhatnak. Akárcsak a megvadult Leontes Hermionéval. Az előadás első fele a felfokozott kíméletlenség jegyében zajlik – s itt még nagyjából a viszonyítási pontok is ki vannak jelölve. A szicíliai helyszíneken viszont elszabadul a tobzódás: elönt mindent a túlburjánzó fantázia – és többször is a gyomorforgatóan büdös kipufogógáz, a király ugyanis valódi motorbiciklin száguldozik (megjegyzem: teljesen feleslegesen). Nyilván az irónia fokozásának része a szín- és giccsorgia, benne az irtózatos jelmezek, maszkok kavalkádja, meg a világító szemű „véres medve”, amely a Vidámpark horror barlangját juttatja az ember eszébe. A vurstlira asszociálhatunk a jósoló cigányasszony, a paprikajancsik, bohócok, fény- és hangjátékok meg a mesebarlangszerű romantika láttán is. Nincs ezzel semmi baj, a rendező célja nyilván éppen ez. Csakhogy, ha nincsenek kijelölve nyugvópontok, a valódi káosz nem mutatja meg a pellengérre állított kaotikus világot, pusztán lefárasztja a nézőt. Harsány színek és harsány színészek, megveszekedett rohangálás, kényszeredett derű vesz minket körül. S bizony gyermekkorunkban még a többször ismételt mesebarlangmenetek sem tarthattak fél óránál tovább anélkül, hogy ne váltak volna monotonná, majd idegesítően unalmassá… Nos, a temesvári előadás jóval több, mint két óra hosszú, és legalább még egyszer ennyinek tűnik. A társulat zömének színészi képességei sajnos szintén hagynak kívánnivalót maguk után.
A költőiség csak nyomokban fedezhető fel a szörnyen vicsorgó világban. Az előadás vége felé a ritka poézis azonban valóban emlékezetes lehet, ha még van erőnk észrevenni. Ötletes, hogy Perditát szintén Claudia Ieremia játssza, és miután Leontes panoptikuma (à la Madame Tussaud) a megszólalásig élőnek láttatja Hermione szobrát, a leány és „anyja” találkozása tényleg rendkívüli. A fáslijaitól megszabaduló élő múmia Hermione felbukkanása pedig – akin ugyanolyan mély nyomokat hagyott az idő, mint hozzá egykor annyira kegyetlen, ma már ősz halántékú férjén –, illetve az egymástól sokat szenvedett, idős házaspár újbóli találkozása életük telén igazán megrendítő.
Hajlok arra, hogy eredeti környezetében, a temesvári egykori lovardában az előadás egésze is jóval érvényesebb lehet, mint a Bukaresti Nemzeti Színházra adaptálva.

Lear nőnemben: líra
A Bulandra Színház Shakespeare-produkciójának ilyen hendikeppel sem kellett számolnia a Liviu Ciulei által tervezett, és az 1977. március 4-i pusztító földrengésben elhunyt nagyszerű színészről, Toma Caragiuról elnevezett épületében. Ráadásul ezt a színpadi alkotást a világ ma élő egyik legjobb rendezője, Andrei Şerban jegyzi, aki nem csupán megalapozott és következetesen végigvitt elképzeléssel szokott rendelkezni, de mint kiváló színészpedagógus, a szereplőkből általában kihozza a legjobbat. (Ismét magyar vonatkozás: a kolozsváriak nemzetközi hírűvé vált Ványa bácsija mellett – amely darabot egyébként Şerban nemrég a szentpétervári Alekszandrinszkij Színházban is színre vitte – ugyanerről tanúskodik a workshopból született Gyónás Tanakuban című előadás is, amelynek egyik főszerepéért Tokai Andrea sűrűn aratja a nemzetközi találkozók színészi díjait, s a darab egyik kitűnő „apácája”, a kolozsvári Albert Csilla az idei nyáron a rendező asszisztense is lehetett az újabb workshopon.)
Bár a kizárólag nők által játszott Lear szereplői nem azonos művészi színvonalon állnak, és a dráma női szerepeinek megszemélyesítői – legalábbis abban a szereposztásban, amellyel nekem volt szerencsém látni a produkciót – eléggé elmaradtak a színészóriások alakításai mögött, de a kezdetben kissé bántó nívóbeli különbség hamarosan eltörpült az előadás kivételes érdemei mögött. Annál is inkább, mert a rendezői bravúr még e hátrányt is képes dramaturgiailag beépíteni az előadásba.
Hogy a Leart csak nők adják elő, nem érdemel több figyelmet, mint az a tény, hogy az Erzsébet korban minden szerepet férfiak játszottak. Lehet magyarázni ugyan a matriarchális szemlélettel, az elnőiesedett társadalommal, az emancipáció hatásával meg még nyilván sok mással, de valójában ez az előadás is „csak” a Színházról szól. Nem azonnal jövünk erre rá, először némileg idegesítők is a „külsőséges” jelzések Lia Manţoc most is nagyszerű jelmezeiben: a „macsós” pózok, tökös beállások vagy Gloster (Valeria Seciu) időskori „prosztatagondjaiból” adódó gyakori vizelési problémája. De mihelyt a néző elfogadja a konvenciót, önkéntelenül a valódi mondandóra kezd figyelni, amely a színházat az Ember külső és belső lényegének tükörképeként definiálja, és az öregedés dementiáját képes az emberi sors történelmi, sőt szinte eszkatologikus méretű metaforájává szélesíteni.

Ugyanezt képezi le Dragoş Buhagiar nagyszerű díszlete is. A nézők egymással szemben helyezkednek el a pástszerű játéktér két oldalán, amelyet az előadás kezdetén falak határolnak. Az egyik végén található pódiumszerű emelkedőt, ahol Lear egy térkép három részre szakításával osztja szét birodalmát lányai között, rámpa köti össze az udvarral, a pást túlsó végén, a hátsó falnál pedig Cordelia húzódik meg. A lezárt terület nem csupán az uralkodói tér exkluzivitását mutatja, hanem maszkírozza a külsődlegest, a felszínest, a képmutatást is. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Lear és kísérői kikerülnek a mindeddig biztonságosnak és bensőségesnek hitt zártságból a rideg valóságba, viharba, száműzetésbe, az élet peremére. A hátsó fal leomlásával, pontosabban átalakulásával nyaktörőnek ható, durva kövekből álló sziklás táj tárul elénk, amely romhalmaznak is felfogható: a pusztulás látványa pedig a szeptember 11-i katasztrófa utáni végvidék asszociációs lehetőségét szintén magában hordja. A másik oldalon, a királyi emelvény mögötti fal eltűnésével viszont a letakart nézőtér bukkan elő, és ennek peremén zajlik majd Gloster kínzása és megvakítása is, amely minden színházi jelzésszerűsége ellenére annyira döbbenetes, hogy bevallom, nem tudtam odanézni…
A díszlet tehát pontosan visszatükrözi, hogy a külsőségektől megszabadulva hogyan tárul fel az Ember belső világa, s leköveti Lear és Gloster, a megtévesztett öregek teljes leépülését, továbbá a száműzött Edgar (a színésznői toplistán is szereplő Andreea Bibirivel láttam), azaz a Caliban-szerű barbár ősemberré vált „Szegény Tamás” metamorfózisát, amellyel még inkább kidomborodik az egyébként csak felsőfokokban dicsérhető színészi mesterhármas, s különösen a – le merem írni – zseniális címszereplő játéka. Mariana Mihuţ ugyanis olyan természetesen, finom és egyszerű eszközökkel mutatja be az erős szülő és főnök Lear önmaga számára felfoghatatlan, őrületbe kergető bukását, a nagyon magasról rendkívül mélyre süllyedő ember drámáját, a kozmikussá növekvő fájdalmat, hogy alakításáról tankönyvet lehetne írni. Tökéletes játékát látva nem jut eszünkbe, hogy egy igen nőies, nagy színésznő milyen jól adja a férfiszerepet, csakis a Színészt látjuk, aki felmutatja az Embert. Egyébként egy pillanatra Edgar mint Szegény Tamás „asszonyomnak” is nevezi a tolókocsiban ülő, és borult elméjével máshová révedő nagybeteget, amikor Andreea Bibiri kilép a szerepéből, letörli a sminket és leveszi a parókát, mert ennyi szenvedés láttán képtelennek érzi magát tovább játszani nehéz szerepét. A többiek unszolására azonban folytatja a játékot „Edgar”, a megrágalmazott jó fiú, aki szinte elállatiasodott a száműzetésben, viszont könnyen befolyásolható, fizikailag megkínzott szülője, valamint a pszichológiailag végstádiumba juttatott király megjelenésének hatására a gondviselés felelősségét veszi magára.
Andrei Şerban rendezésében a Lear teli van lírával. A John Cage, Schubert, Sosztakovics, Ravi Shankar zenéjéből, indiai, afrikai, bali ritmusokból és dallamokból álló zenei összeállítás ugyancsak ezt erősíti. Olyan előadás, amelynek megrendítő, katartikus hatása alól napokig nem tudja kivonni magát a néző. Őszintén mondom, ha csupán ezt az egy előadást láthattam volna az idei bukaresti Országos Színházi Fesztiválon Mariana Mihuţ főszereplésével, akkor is boldog volnék.

Talán nem kellene visszanyúlni Bessenyei Ferenc 1954-es nemzeti színházbeli Othello-alakításához, ha a jágóság mibenlétét akarjuk felfejteni. Már csak azért sem, mert az az előadás Othello dühét, robusztus vadságát, a nagy ember hatalmas tragédiáját állította középpontba. Bessenyei alakítása Kossuth-díjat ért, és mellette Gábor Miklós, majd később Major Tamás Jagója – ahogy a hajdani kritikák említik – nem lépett túl a kisstílű intrikus szerepkörén. Nem tudta a sikert megduplázni Bessenyei a Madách Színház Ádám Ottó rendezte előadásában. Az ugyanis Jagóról és Huszti Péterről szólt. Az ő értelmiségi bajkeverőjéről, aki becsapja az egész világot, aki megnyerően tipor le maga körül mindenkit, akinek cselszövésére elismerően lehet csettinteni. Ekkorát változott a világ! És akkor még csak 1973-at írtunk.
Eszenyi Enikő Othello-rendezése úgy indul a Vígszínházban, hogy akár Othellóról is szólhatna. Nagy Zsolt ugyanis társul hívja a nézőket. Civilként köszönt, és kiharcolja a visszaköszönést. Mint ismerősök haladhatnánk tovább. Eszenyi a civilként érkezésnek dupla jelentést ad. Benne van az a gondolat, ami kisebb-nagyobb intenzitással – a kiszólásokkal, a színpadról való világítással, a szituációidegen reakciókkal – végigkíséri az egész történetet. Színházat látunk a szó nemes és nemtelen értelmében.

De azokban az induló mozdulatokban, ahogy Nagy Zsolt elővesz egy tégelyt, és két fekete csíkot ken az arcára, benne van Othello tragédiája is. Azzá válik, amit mondanak róla, és amit elvárnak tőle. Felveszi a neki kínált szerepet. Ritka erős és beszédes kezdés.
De aztán jön Jago! A sirály-zsivajos tengerparton kavicsot dob a vízbe. Szemmel láthatóan elégedett. Sokáig kacsázhatott a víz felszínén a kő. S amilyen egyértelmű ez a mozdulat, olyan világos Jago bosszúszomjának oka is. Nem őt nevezték ki ezredessé, hanem egy középszerűt, egy simulékony alkalmatlant. De van Othellónak más bűne is. Egy magánéleti. Jagóban él a gyanúper, hogy „főnöke” ágyba vitte a feleségét is. Hogy mindezért büntetni fog, afelől kétséget sem hagy. A kérdés a hogyan. S ez teszi különösen izgalmassá Eszenyi rendezését. A befolyásolás legveszélyesebb formáját mutatja meg. Azt, amikor az ember észre sem veszi, hogy már nem ura gondolatainak, cselekedeteinek. Nem önmaga vezényel, mégis sajátjaként éli meg. Tömegpszichózisnál gyakori az effajta „élmény”. Jago veszélyességét jelzi, hogy egymaga teszi. Elhint egy ártalmatlannak tűnő félmondatot, s aztán várja, hogy mikor duzzaszthatja tovább. Jókor és jókat szól. Hogy milyen katona, az nem nagyon derül ki, de az igen, hogy a szavak nagymestere. Mert Othellóban megfogannak a szavak. Szerelmes férfiból, visszafogott hadvezérből a szemünk előtt alakul át féltékeny, agresszív állattá, aki beszűkült tudattal ölni tud.
„Néger” felirattal Jago falfirkát rajzol, s mellé egy banánt. Ez a végcél: megbélyegezni, megcsúfolni, kirekeszteni az ellenfelet. És senki sem tiltakozik, hogy Jago nem is fekete. Pedig Eszenyi nem ken festéket Jago testére, a környezete festi le őt másnak, tőlük elütőnek. Az ő Othellója fehér ember, akit mássága miatt feketének titulálnak. Festék csak akkor kerül rá, amikor azonosul Jago elvárásaival, amikor eluralja a féltékenység, a zöld szemű szörny. Eszelős az indulata, vadak a mozdulatai. A megölt Desdemonát mint egy hadizsákmányt hálóban húzza a magasba, s elaljasult önmagával a felfüggesztett test mellett végez. Az áldozattá válás kifejező képi megjelenítése lenne, ha a technikai előkészületek nem nyomnák agyon a hatást. Othello nagyon fontos mondatai siklanak el, miközben Nagy Zsolt azzal foglalatoskodik, hogy az attrakció előtt a kötéllel hogy biztosítsa ki magát.
Eszenyi hangsúlyosan mai környezetbe helyezve a történetet hangsúlyozottan mai problémákra reflektál. Erre a dráma Márton László (újra)fordította szövege hol kevesebb, hol több teret ad neki. A Dózse palotában elnököstül, képviselőstül, beléptető kártyástul egy ma működő állami apparátust villant fel, annak minden bürokratikus és autokratikus hibájával együtt. A kibontáshoz azonban nincs muníciója.

Nyers, durva, néhol trágár a szöveg. De mielőtt megszólnánk ezért, Börcsök Enikő Emíliája olyan szitokáradatot fröcsög szét, hogy ezzel visszaigazolja a korábbiakat. Minden dühe, elkeseredettsége, felháborodása, tehetetlensége megfogalmazódik asszonya gyalázójával – nem mellesleg saját férjével – szemben. Nem mindegy, hogy kinek a szájából hangzanak el az inkriminált mondatok. S Emíliánál telitalálat Márton fordítása.
A mai szöveghez mai öltözet párosul. A Selyemkendő pályázat díjnyertes egyetemi hallgatói – Ferenczi Réka, Kurdi Rebeka, Szabados Luca – mából táplálkozó, de a játékhoz többletet nem adó jelmezeket terveztek. Olyanokat, amelyekben jól lehet katonásdit játszani. Mert Eszenyi színpadán a katonai lét háttér csupán egy hadvezér mindent elsöprő szerelméhez. Pedig annak rendje-módja szerint van terepgyakorlat, falmászás, takarodó és ébresztő, kungfu botforgatás, féktelen tivornya, le- és felfokozás. Ám a rendezői reflektor minden pillanatban Othello és Desdemona szerelmének színeváltozására fókuszál.
Árvai György fém alapú, kis és nagy tereket egyaránt formázó, gyorsan változó díszlete viszont jól segíti a cselekmény pörgetését. A hosszú lépcsők, rácsok felerősítik vagy éppen kimerevítik az érzéseket. Jagónak pedig nemes egyszerűséggel a kezére játszik a tér. Amikor mesterkedése eredményeképp megszerzi Desdemona szimbolikus jelentésű jegykendőjét, a feje felett suhogtatja, s az egyre hevesebbé váló mozdulatai megmozgatják a teret. Igen, hiszen ezzel a kendővel kifordítja sarkából a kölcsönös bizalmon alapuló szerelemvilágot.
Eszenyi a három különböző élettérből érkező főalakra három különböző színházi stílusból érkező színészt választott.
A szabadkai színésznő, Béres Márta tiszta eszközökkel hozza a tiszta nőt. Azt, aki öntudatosan vállalja szerelmét, aki őszintén szeret. Desdemonájában nincs semmi fenntartás, tartózkodás, szemérem. Nőiesen kacér. Akkor is, amikor a katonákkal együtt végzi a reggeli tornát, akkor is, amikor fonott kosárral a fején férje előtt az afrikai asszonyok mozdulatával kelleti magát. A színésznő szerepformálásának jól felépített íve van. A játékos szenvedélyből egy pofon billenti ki. Értetlenné, bizonytalanná, sebzetté válik. Mint egy szárnyvesztett madár, úgy dobja le ruháit és fürdik meg a halálos éjszaka előtt. A téboly mezsgyéjén mozgó esendően szép pillanat. Haláltusája pedig két test szenvedélyes harca. Akár ölelkezés is lehetne, de nem az, hanem ölés.
Börcsök Enikő Emíliája a pandanja ennek a finomságnak. Egy tömbből faragott, vérbő, sokat megélt nő. Katonákon és katonaként edződött. Tűri Jago durvaságát, mert a testiség erősen hozzá köti. Lábát úrnője fürdővizében mossa, és késsel vágja lábáról a körmét. Ő ilyen. De Desdemonát őszintén szereti. Legyőzi önmagát, hogy mentse úrnője becsületét. Börcsök Enikő játékában annyi természetesség, szín és életerő van, hogy Emília alakját emlékezetes főszereppé emeli.
Nagy Zsolt birkózik Othellóval. A színésznek inkább csak jó pillanatai vannak, de ezekből a szerep egésze nem épül fel. Nem teremti meg azokat a fogódzókat, amelyekkel szerelmi pálfordulásának magyarázatát adná. De nincs meg az az elismert hadvezér sem, aki olyan különleges képességekkel bír, hogy mássága ellenére stratégiai pozícióba helyezik. Hiányzik belőle a meggyőző erő. Az, ami a Krétakörben tagadhatatlanul benne volt.
S ez azért is kár, mert a Katona József Színház színésze, Fekete Ernő Jagója a pszichikai párviadalhoz kiváló partner lenne. Így hát magában kell hatnia. Megteszi. Fekete Jagójának kimeríthetetlen eszköztára, játékának mélysége van. Feleségét, Emíliát nyíltan, durvasággal győzi le, és szexuális fogságban tartja. Rodrigót – akit Szemenyei János az aranyifjak ostobaságát erőltetve játszik el – hiúságára hatva és butaságát felismerve használja ki. Legnagyobb ellenlábasával, Cassio ezredessel szemben – Varju Kálmán játssza nagyon pontosan – Othello féltékenységét veti be fegyverül. De a legszélesebb arzenálja Othellóval szemben van. Egy szó, egy gesztus, egy visszakérdezés, egy erősebben hangsúlyozott mozzanat. Mint egy hipnotizőr, úgy működik. S az eredményességet látva egyre nyíltabb és célirányosabb eszközökkel dolgozik. De mintha nem csak Othellót akarná meg- és legyőzni. Úgy beszél ki a közönség felé, mint aki a cinkosaival társalog. És tényleg, meglehet…
Az induláskor Othellónak kívánunk jó estét. A történet végén Jago lesz az ismerősünk. S ez a legtöbb, amit egy színész megtehet.
Olyan előadás Eszenyi Enikőé, amit legalább duplázni érdemes. Minden újranézés tartogat valami felfedeznivalót. Az előadás ugyanis felszálló ágban van.

Majdnem minden jó lehetett volna. És torokszorítóan érdekes. De nem lett, és ez, sajnos, nagyon hamar kiderült. Czajlik József rendezése, aki szlovák, szlovákiai magyar és magyar-magyar környezetben is többször emlékezetes rendezéseket produkált (magam kedvencekként egykori főiskolás Osztrovszkij-rendezését, a Koljada-darabot, a Bárkán az Operettet és az Ilja prófétát, s újabban az Epopteia alkotói közösségében a Gál Tamás által megszólaló műveket sorolom ide). Érdekes, „töprengős”, szerkezetekben gondolkodó, a kortárs szövegekre is nagyon fogékony, „filologizáló” rendezői alkatnak látom őt.

Ezért is jó választás – és az elmúlt fél évtized felhajtó hulláma is ezt mutatja – a görög dráma, ami megújítóként és megújítottként egyaránt itt van a magyar színpadon. Az Antigoné azért különleges, mert ezt – kötelező olvasmány – valóban mindenki ismeri, aki a középiskola első osztályáig eljutott. Ez a nagy beavató szöveg, amikor a dráma műfajával ismerkedünk. Sajnos, túl erős, hogy tizennégy éves korában az ember biztosan tudja, mire is használhatná föl majd az élete során. Abban talán még bízni lehet, hogy néhányan még kívülről tudjuk „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” kezdetű kardalt, vagy Antigoné gyönyörű búcsúmonológját: „Lássatok engem, ó hazám polgárai, / hogy indulok én ez utolsó / Utamra, utószor / Látva a nap fényét” (Trencsényi-Waldapfel ford.). Az emléktöredékek köztulajdon volta, illetve a hozzátapadt kötelezőség verejtékszaga miatt azonban óvatos kézzel kell a darabhoz nyúlni.
Amit Czajlik megtett: mintegy beavató színházi produkcióként, kevés külsődleges eszközzel felturbózva, ugyanakkor a mai naphoz hanglejtéssel, gesztusokkal, kontakt-tánccal és magatartásmóddal közelítve vitte színpadra. És ez a gondolatban teljesen következetesen végigvitt „koncepció” bicsaklott meg imitt-amott. Legfőként a megmagyarázhatatlan kezdéssel: mind a komáromi stúdiószínházban, mind a budapesti vendégjátékon a Merlinben az első jelenet, Iszméné és Antigoné párbeszéde a játéktértől elszakítva, a színházterem előcsarnokában zajlik. Erre nem elegendő ok, hogy a „palota előtt” vannak, míg a következő epeiszodion, azaz mai nevén epizód, viszont odabent történik.
Oka tehát csekély, hatása viszont katasztrofális, a Merlin tere és a technikai gyarlóságok miatt különösen. A lépcsőfeljáró tetején a közönség, átellenben, a falnál, fehér ülőgarnitúrán Antigoné és Iszméné. A világ, mondjuk, öt legfontosabb drámai párbeszédének egyike zajlik. A néhány éttermi széken mocorognak páran, a nézők többsége a lépcsőfeljáró terem felőli részén préselődik és kémlel. (Egy nő elájul.) A két Labdakida-leány, a rettenetes borzalmak után életben maradt két nővér élet-halál kérdéssel máris intonálja az emberiség változatlan erkölcsi dilemmáját: szabad-e eltemetni a testvérüket, ahogyan azt az istenek és az ép érzések előírják, vagy engedni kell a hatalom parancsának. A rendkívüli ember néz szembe az átlagossal: minek hősnek lenni, ha nem lehet? Ettől függetlenül, Iszméné következetesen gyengéden szereti „anarchista” húgát – csak nem tart vele. Az „Iszménéség”, mint több ezer éves állapot, a túlélés metaforája bizonyos értelemben. (A bemutatóhoz képest több szerepátvétel egyikeként Holocsy Katalint láttuk Budapesten Iszménéként, lágy, kedves tehetetlenséggel.) De hiába mindez, ha nem halljuk. Ha töredékesen halljuk. Ha távol vannak. Mellettünk a Merlin éttermének hűtőszekrényei zúgnak, szemben a kanapé mögött pedig vetített hirdetések peregnek. (Hasznos lehet, de különösebb jelentősége nincs még előbbről, hogy Tóth Tibor, a színház igazgatója, köszöntve a nézőket, előzékenyen elmagyarázza, ki kicsoda, hogyan kapcsolódnak össze a szereplők: maga az indító jelenet, a prologosz – már amennyiben hallható – teljesen világossá teszi, ki volt a leányok apja, milyen szörnyű bűnt követett el, s hogy most fiai, a Théba elleni-melletti harcban miként kerültek egymással szembe, s hogy Kreón, az új király hogyan ítél felőlük.) Majd zajosan átvonulunk a Hírnök, Ropog József irányításával a nézőtérre, helyet keresünk, szinte elfeledjük a két redős omlású görög ruhás leányt. Legalább nyolc perc kiesik. De ha csak kettő lenne: az is sok. Nem teljes átforgatás, palimpszeszt-átírás az előadás, nem cserél fel jeleneteket és struktúrákat: a végigvitt, képileg is egységes vonulatot (Gadus Erika barnás-földszínben tartott ruhákat göngyöl a szereplőkre, háromszögű konvektorra emlékeztető világítótesteket állít díszletként) nincs értelme széttörni.
Pedig a folytatás nem lehangoló, érthető és plasztikus az az elképzelés, amely a XXI. században is sajátjaként ismeri fel és szándékozik megismertetni egy két és félezer évvel ezelőtt – de nyilván még korábbról ismert – írott történetet. A Kar redukciója mutatja leginkább a színpadi újítás törekvéseit: a kiváló mozgású Hajdú László és Olasz István, két életteli fiatal ember a „vének kara”. Az ő „kommentjeik”, a közönség közé telepedésük, gyakorlatiasságuk vegyül a streetdance mai, egy képernyőn is elképzelhető látványvilágával. Fáslizott test, fehér arc, diszkó típusú mozgás: együtt ad különleges minőséget (Nina Umniakov mozgásszínházi koreográfiája és Monori András zenéje ötvözi össze ezt a hatást). Erre maga a görög dráma alkotóeleme, az ún. kommosz is rásegít: szó szerint mellverést jelent, mely erős érzelmeket kísérő énekre-mozgásra is utalhat. A „kommoszt” bemondják, sőt, „tessék” felkiáltással indítja útnak a közönség soraiból, rendezőként a Hírnök: a többi jellegadó mozzanatot azonban nem nevezik meg görög nevén. Hasonló hétköznapiassággal, időtlen rafinériával adja a kisembert a kényszeredetten árulkodó őr szerepében Ollé Erik. A fivérének a tiltás ellenére homoksírt készítő Antigonét azonban tulajdonképpen mindenki félti, szereti. Ő is, a nép is, Haimón is.
Nem egységesen használják azonban ezt a jelzésrendszert a szereplők, Ropog József például, vagy az éppen nőként megjelenő Theiresziászként Varsányi Mari sem. De Majorfalvi Bálint is kissé régi vágású Haimón. Mokos Attila Kreónja láthatóan mai, elnyűtt értelmiségi: megátalkodottsága, téveszméi, hatalomvágya nem teszik félelmetessé és diabolikussá sem. Saját megrögzöttségétől fáradt és gyötört inkább (vagy csak a látott estén volt indiszponált a formátumos művész). Antigoné álomszerepében igazi szenvedélyektől tépett Antigoné Rab Henrietta. Szép, lebbenő, fiatal, lelkes. Saját érzéseinek még nem ura: a személyes megrendültség nem fordul át megformáltba. Ugyanakkor éppen ez a tiszta őszinteség a megindító. Mintha a valamikori Venczel Verát látnánk.
Kísérletnek nem asztaltörő, konzervatívnál bizonnyal több e megbicsaklott Antigoné-előadás.