A százhárom éves Szépművészeti Múzeum tervezésekor Schickedanz Albert nemcsak arra gondolt, hogy a művészeti stílusok bemutatásához megfelelő terek legyenek, lásd reneszánsz csarnok, barokk és dór terem, hanem arra is, hogy a kiállítási szempontból legkényesebb műveknek, nevezetesen a grafikáknak megfelelő körülményeik legyenek. A faborítású grafikai terem és a dőlt felületű grafikai tárlók sorai egyedi megvilágításukkal a legméltóbb körülményeket biztosítják a Szépművészeti kivételes grafikai kincsei számára.

Most pedig 2010. március 15-ig Parmigianino nyolcvan művét láthatjuk, köztük tizenhét rézkarcot. Ezek azért érdekesek, mert a rézkarcművészet történetének első önálló értékű műalkotásai. Parmigianino 1503-ban született Pármában – innen a neve –, és 37 év múltán itt is halt meg. Festészete telve – ahogy mondani szokták – korát meghaladó különlegességgel. Nevezték őt a korai manierizmus egyik jelesének. Igen, újat akartak a reneszánsz alkotói is. Michelangelo Utolsó ítéleténél és Raffaello Borgo égése című művénél már megfigyelhető, hogy nem érvényes a reneszánsz szépségideálja. Az alakokon és a tájban is megjelenik a dráma, az expresszivitás.
Parmigianino művei telve ezzel az expresszivitással. Leghíresebb műve A hosszúnyakú Madonna. Ez az egyik legkülönösebb alkotás – számomra legalábbis. Nem jut róla eszünkbe a Madonna-ábrázolások hagyományos ikonográfiája. Itt a Madonna – bár a gyermek felé fordítja a tekintetét – a kisdedet alig tartja. A Jézuska szinte kiesik az öléből. A főalak ruhája Madonnához nem illőn annyira áttetsző, hogy látszik mellbimbója és köldöke. A feje kicsi a törzséhez, a kezeihez és a lábaihoz képest. A nézőt egyszerre nyűgözi le a részletekben rejlő szépség és a kompozícióban vibráló nyugtalanság.

Parmigianino rajzai még különösebbek. Mindenekelőtt a bennük feszülő dinamizmus és életerő nyűgöz le. A reneszánsz festők többsége sokféle tájból állította össze az egyetlen idilli különleges szépségét. Parmigianino realista. Ő a valóság szépségét hitelesíti. A Nő gyermekkel 1524–27 körül készült toll, barna, tinta, vörös kréta rajzán például egy mezítlábas, sokszoknyás asszonyt látunk hátulról. A ruharedők kiemelik csípője ívét. Bokája kivillan, köténye föltűrve, ahogy haja is. Gyermeke biztosan ül a karján, a fejtartása ezt érzékelteti. Nem látunk arcokat, mégis, derű, erő és szépség, mosolyogtató báj sugárzik a műről. Az 1524–27 között készült Szerelmespár című rézkarcon és rézmetszeten átütő az erotika. Egészséges combokat és popsikat látunk. Parmigianino grafikáin először is az erotika a szembeszökő. Az osztrák Schielét juttatta eszembe a sok feszes comb és vádli. Nevezhetjük ezt költőket ihlető szépségnek, mint ahogyan az is. A rajzokon magával ragadó a vonalak könnyedsége és eleganciája. Tehetség és mesterségbeli tudás eredményezi műveinek azt a frissességét, amely a huszonegyedik század elején is megszólít.
A szépség alkímiája című kiállítás március 15-ig látható.

A Szépművészeti Múzeum Baán László irányítása óta fantasztikus kiállítás-sorozatokkal lepi meg az érdeklődőket. Egész művészettörténeti korszakokat mutatnak be a gyönyörű épületben. (Schickedanz Albertnek köszönhetjük a Hősök tere pazar látványát, mert ő tervezte a Műcsarnokot és az emlékművet is.)
Megint hosszú sorok kígyóznak a Szépművészeti előtt a Botticellitől Tizianóig című, az itáliai festészet két évszázadának leggyönyörűbb alkotásait bemutató kiállítás megtekintésére várva. A hazai (a Szépművészeti Múzeum tulajdonában levő) harminc kép mellé még száz művet sikerült szerezni a világ ötven múzeumából. Így a Pradóból, a Metropolitanből, a washingtoni National Galleryből. A krakkói múzeum kikölcsönözte legféltettebb kincsét, a világ egyik legértékesebbnek tartott festményét, Leonardo da Vinci Hölgy hermelinnel című művét. Ez az 1480-ban született mű egy fiatal lány megkapóan szép lélekrezdüléseit jeleníti meg.
A kiállítás megszervezője Tátrai Vilmos, akinek nemzetközi szakmai tekintélye segítette, hogy ez a bemutató, ilyen kollekcióval létrejöhetett. Tátrai Vilmost nem a politika, a szakma tartja nyilván. Nemzetközi hitele van. A magyar közönség ezért belemerülhet Tiziano Kesztyűs férfijának feledhetetlen tekintetébe, láthatja Bartolomeo Veneto Flóráját, Botticelli Virginia története című képét, Cossa Férfiképmását, Perugino művét, Francesco delle Opere képmását, Savoldo Tóbiás és az angyal és Palma Vecchio La Bella című képét.
Az itt kiállított nyolcvan festő között ott találjuk Raffaellót, Giorgionét, Correggiót, Veronesét, Tintorettót.
A kiállítás hét szempont szerint csoportosította a kivételes műveket. Így jobban érthetők azok a folyamatok, amelyeket a festészet tudománya a reneszánsz legvégéig elért. Igen, az addigra már kidolgozott távlattan, gesztusnyelv, az emberi anatómia tanulmányozása lehetővé tette a kompozíciók tagolását. A kivitelezés minősége és intenzitása ötszáz év múltával is lenyűgöző. A főalakok mellett-mögött ámulva csodáljuk a háttérben, a hegyeken-dombokon megjelenő gazdag tájat, a házakat, tornyokat, a legelésző állatokat, a pásztorokat, a messzeségbe induló vándorokat. Többórás film cselekménye bontódik egy-egy képen a két dimenzióban. A portrék sem arcvonásaikkal lenyűgözők, hanem azzal, hogy jellemeket láttatnak, sorsokat és gondolatokat.
Az itáliai festészet két évszázadának remekműveit bemutató kiállítás február 14-ig látható a Szépművészeti Múzeumban.

Kezdjük azzal, amivel az emberi életben talán mindig a legjobb kezdeni. Kezdjük az arcokkal. Precízen és szabatosan fogalmazva, a kései köztársaságkor római patrícius-arcmásaival, a portréművészet e remekeivel. Kemény, militáns, könyörtelen arcú férfiak, meggyötörve öregségtől és létküzdelemtől. Megverve győzelemmel és vereséggel. Férfiak arca, olyanoké, akik többnyire görög szobrászaiktól csupán a formanyelvet várták el, de az idealizálást elvszerűen és következetesen elutasították, mert a férfiélet a harcról szól, és a harc nyomai a teljes élet tökéletes bizonyítékai. Igen, rútak vagyunk. Elgyötörtek. Kemények és engesztelhetetlenek, mert a saját életünket éltük, és az arra tanított, hogy az ifjúságnál és a férfikornál többet jelent az öregség, mert az hordozza a végigküzdött lét minden bölcsességét. És ezek mögött az arcok mögött ott lobog egy civilizáció a maga kreativitásával, parttalan energiájával. Azzal a kollektív tudással, amelynek jegyében illúziótlanul szemléli az embert, de képes tisztelni a nagyságot. Pontosan látja a lét kemény törvényeit, az élet kegyetlenségét, és mégis nagy szellemi teljesítményekre képes, mert a pún háborúk csataterein, Hispániában és Észak-Afrikában megtanulta, hogy nincs az a vereség, amelyet a higgadt értelem történelmi távon ne tudna végül győzelemmé formálni. Megtanulta, hogy az ember több, mint egy önmaga helyét nem találó lény, még akkor is, ha nehéz a korhangulat, ha látszólag vesztésre állunk a sorssal szemben. Erő és szellem, individuális létszemlélet, hatékonyság és világhódító siker – aligha véletlen, hogy a korai polgári kultúra meghatározó szellemei mindig is új rómaiaknak szerették volna látni önmagukat.

Fontos, hogy a mi mostani, korai polgári kultúránkban megjelent egy olyan alapértéket közvetítő könyv, mint amilyen Forisek Péteré. Polübiosz, az i.e. II. századi görög történetíró sokszor, de talán még mindig nem elégszer idézett szavaival kezdi művét: „Mert vajon akadhat-e olyan közönyös ember, aki ne óhajtaná megtudni, hogy a rómaiak milyen államrend birtokában és milyen eszközökkel tudták elérni – amire a történelemben még nem akadt példa –, hogy uralmukat nem egészen ötvenhárom esztendő alatt szinte a földkerekség egész lakott területére kiterjesszék?” (Muraközy Gyula ford.) Aki nem közönyös, azt Forisek Péter módszeresen, precízen, biztos történeti alapokat nyújtva, időrendben vezeti végig a mítoszok korától a köztársaság, a principátus, a császárság évszázadain át a végkifejletig, majd azon túl, addig a pontig, amikor a politikailag letűnt és restaurálhatatlannak bizonyuló nagyhatalom kulturális mítosszá változik, és III. Iván orosz uralkodó bizánci trónörökösnőt véve feleségül, új római császárnak, cárnak nyilvánítja magát; addig a pontig, amíg meg nem jelenik a „Moszkva a harmadik Róma” hivatalos ideológiája. Tömör előadásmódja a tények erejénél, a számbavétel logikai súlyánál fogva érvényesül. Megismerjük az államrendet és az eszközöket, idealizálás nélkül, de a valóságos történelmi formátumot soha nem relativizálva. Világosan elhatárolt korszakok, pontosan, tárgyszerűen, adatgazdagon kifejtett, arányosan, terjedelmileg és koncepcionálisan jól súlyozott fejezetek segítik az ismeretek megszerzését, felépítését, és lehetőséget nyújtanak arra, hogy azokat minden olvasó a korrekt tárgyszerűség jegyében földolgozza és önmaga számára személyes tudásként újraértelmezze.
A szép album varázsa abban rejlik, hogy mindezekkel együtt nem reked meg az alapfokú régiségtan terjesztésében. „A politikai és a gazdasági egység megszűnését követően is tovább éltek a római kultúra elemei, ami még napjainkban is érezteti hatását” – zárja az Előszót Forisek Péter. Könyvének legnagyobb érdeme, hogy képes beváltani a mondatban elrejtett koncepcionális ígéretet. Eleven, hatékony, a modern polgári közeg eszményeit is indukálni képes civilizáció élő példázatát nyújtja. Megmutatja máig ható belső evokatív erejének forrásait, azt, hogy az egyéniség tiszteletére fölépített klasszikus művészet és az erre épülő hagyomány igenis velünk van. Újraértelmezhető. Élő ars poeticává formálható. Bebizonyítja, hogy a hagyományt, a tradíciót nem agyonütni kell, meghamisítani és nevetség tárgyává tenni – bemutatja, hogy a római klasszicizmus és a nyomába lépő művészeti örökség nemcsak valamilyen esetleges intellektuális daccal vállalható, hanem a maga törvényei közt újraértelmezve, mutatis mutandis, cselekvő és érvényes.
Nagy horderejű történeti perspektíva nyílik meg ezen a ponton. Az egész felvilágosodás utáni, a művészeti korszak lezárulta utáni esztétikai gondolkodás sorskérdéséről van szó. Mert ha nem rettenünk vissza az electio történetileg bírált kategóriájától, akkor éppen Róma kultúrája az, amely konzekvenciáin keresztül hidat verhet a XVIII. század sokat emlegetett szakadéka felett.
Jó néhány évvel ezelőtt ugyanezeken a hasábokon a Királyok könyve kapcsán már beszéltem a történelmi illusztrációk befogadásának tudati mechanizmusáról. Nem ismétlem az ott leírtakat. Csupán azt hangsúlyozom: a vizualitás túlerejének mai korában koncepcionális jelentőségű a Róma-kötet szöveggel egyenértékű képanyagának sokrétűsége. Régészeti leletek, antik műalkotások, régi metszetek, térképek, akadémikus történelmi festmények, régi könyvillusztrációk, mai fényképfelvételek és William Wyler Ben Hurjának vágóképe mind-mind együtt élnek képi világunk jelen idejében, mert együtt is kell a történelmet megjeleníteniük, értelmezniük, képviselniük. Egyes épületegyüttesek mai fényképfelvételein ott láthatók a turisták, az autók. Traianus Anconájának panorámájában a diadalív mögött ott tolong a modern kikötő. Ám ugyanezen a lapon alcantarai hídját olyan művészfotó mutatja be, amely festményként akár egy XIX. századi heroikus tájképfestő ecsetjén is megszülethetett volna. Mindkettő az élő jelenlétről szól, egymást erősítve és kölcsönösen hangsúlyozva. Élő XXI. század és élő költészet együtt. Nem egymás ellenében, hanem közös igazságot képviselve.
Tudatos, erős szellemi szerkezet hordozza mindezt. Aki egykor tanult latinul, bizonyára emlékszik még arra a szellemi pillanatra, amelyben az ante-apud-ad-adversus, a kivételek és Cornelius Nepos ízekre szedett mondatai mögül egyszer csak földerengett az a végtelen óceán, ami a latinitás. Erő, pragmatizmus, szellemi nagyság. Ebben nyilvánul meg Róma példaképértéke. A Tóth Könyvesház alkotógárdája – Juhász Valéria műszaki vezető, Beregszászi Zsolt kiadói szerkesztő, a borítótervező Vida Péter, a képfeldolgozásért felelős Teichmann Farkas, a tördelő Alexa Rita és a térképeket tervező Nagy Béla – maradéktalanul állítja elénk ezt az értéket. Munkájuk eredménye éppen ezért nem csupán egy kivételesen szép könyv, hanem művelődésszociológiai tett.

Azért, mert én – megállapodásunk ellenére – továbbra is utálom az interjúkat. Különösen azokat, amiket tőlem kérnek. Még a születésnapomon is.

Azért, mert utálom ugyanazt kétszázadszor megismételni, utálok papagáj lenni.

Nincs mit.

Nincsenek terveim. És higgye el, hogy engem ez a múlt nem érdekel. Aki kíváncsi rám, nézzen meg. Szeressen a közönség a színpadon.

Csakhogy én nem vagyok mai értelemben vett celeb, akinek a hálószobájába is bekukucskálnak. Legfeljebb hagyományos értelemben vett celebritás. Azt mondjuk nem utasítom el. Már csak azért sem, mert bevallom, hogy rettenetesen hiú vagyok.

Szerintem meg nem. Egyébként sem szoktam boncolgatni önmagamat. Sem az életemet, sem a szerepeimet.

Na látja, hogy a nyomtatott információk sem megbízhatóak. A lényeg az, hogy eljátszottam, amit rám osztottak.

Dehogynem. Tudom, hogy vannak színészek, akik arra büszkék, hogy ők bezzeg soha…, de én vállalom, hogy amiről azt éreztem, hogy nem érdemes, vagy nem nekem kell eljátszani, azt igyekeztem elkerülni.

Az utóbbi években, évtizedekben természetesen már megbeszéltük. Fiatal színészként az ember minden feladatnak örül.

Játszottam azért mást is. Győzteseket, ördögöket, voltam bíboros és varázsló…

Higgye végre el, hogy engem nem érdekel sem a groteszk, sem semmilyen más stílus. Nem tudom, vagy talán nem is akarom megmagyarázni, hogy mit miért csinálok a színpadon. A színész nem elemez, hanem felmegy a színpadra és a tőle telhető legjobban elmondja a szöveget, és eljátssza a figurát. Az elmélethez nem értek és nem is érdekel.

Ez csak egy ostoba vicc volt, már le is került a képernyőről. De hogy mi érdekel? Az unokám.

Még nincs egy. És csodálatos. De róla aztán egészen biztos, hogy nem akarok beszélni.

Az Úri murit próbáljuk a Nemzeti Színházban. Én Levkovitsot, a zsidót játszom. De erről meg azért nem érdemes sokat beszélni, mert most próbáljuk. A „próba” szóban benne van, hogy próbálkozunk, és még csak most születik az előadás. Ahhoz, hogy kiderüljön, milyen lesz, vagy ahogy kérdezte, mennyiben aktuális, hatásos Bezerédi variációja, meg kell várni a folyamat végét.

A Nemzeti Színházban Hamvai Kornél Szigligetében játszom egy különös írófigurát. A Szigliget azért mégiscsak adaptáció. Papíron. De valójában Hamvai egy rólunk szóló mai magyar darabot írt az angol szövegből. Azután benne vagyok az Oresztészben és a Vesztegzár a Grand Hotelben című, változatlanul sikeres Rejtő-komédiában.

Átlagosan?… Tíz. És ez szörnyű!

Nem tudom, azt még nem próbáltam. De azt tapasztalom, hogy ez így az én koromban és állapotomban borzasztó fárasztó.

Néha, elég ritkán.

Meg lesz lepve. A New York-i komédiákat a Centrál Színházban.

Először is, Woody Allen – az Woody Allen. De ezen túl is rettentően élveztem, ahogy a kollégáim, Básti Juli és a többiek éltek, komédiáztak a színpadon. A közönség tombolt.., és az is jó érzés.

Rendezőkre gondol?

Rettentő szerencsésnek mondhatom magam, amiért még dolgoztam Gellért tanár úrral, de sok izgalmas feladatot kaptam Majortól, rendezett például Egri István…

Természetesen A bolond lányt. Négyszázhatvanszor!

Nem nagyon. Azért is szálltam ki belőle. Tudtommal, nyugaton és északon is a háromszázadik előadás után általában az egész stábot kicserélik. Viszont A bolond lány a drága Domján Edittel elment vagy kilencszázszor.

Legelőször két zsenit említenék. Ljubimovot és Vasziljevet.

Nézze, az nem olyan egyszerű, ha egyszer jön messziről egy ember, aki a mi 220 voltos rendszerünkbe rögtön beereszt 1000 voltot. Érthető, hogy ez nem mindenkinek tetszett. De aki ráhangolódott, annak vele dolgozni – maga a csoda. Hogy létezik olyan előadás, amelynek minden perce izgalmas. És hasonló élmény volt, bár egészen más iskola, Vasziljevvel dolgozni. Ő inkább meditatív alkatú művész, viszont hasonlóképpen, folyamatosan felső fokon teljesít.

Nem.

Mert megbukott. És hiába javított a rendező még a premier után is az előadáson, hiába hittünk mi magunk a darabban és a produkcióban, összesen ötször játszhattuk el.

Nagyon kurta álom, sőt, ma már ki merem mondani, beteg gondolat volt. Akkor azt hittem, hogy sikerülhet a színházalapítás, és értek is hozzá. Pedig tudhattam volna, hogy csak a színjátszáshoz értek, nem a színházcsináláshoz.

Ez időszakonként változott. A régi Nemzetiben tudatában voltam annak, milyen óriási dolog pályakezdő fiatalként a legjobbak közé kerülni. Élveztem, hogy láthattam őket, köztük és velük dolgoztam. A Madáchban is a társulat legfényesebb korszakának lehettem részese. Ádám Ottót akkor is nagyra becsültem és ez azóta sem változott. A rendezőket az ember a próbákon ismeri meg. Fontos szerepe volt a pályámon Taub Jánosnak. Székely Gáborral az Emigránsok hozott össze. Rengeteget vitatkoztunk, amíg sikerült elérni, hogy ne világfájdalmas szituáció, hanem valódi vita alakuljon ki a színpadon. De élményt jelentettek számomra a Zsámbékival töltött hetek is, amit csak egy kicsit rontott el, hogy Prosperóként óriásit buktam.

Mégis rossz voltam. Nem tudtam a feladatot a tőlem elvárható szinten megoldani.

Az emberi természet olyan, hogy a kudarcokat igyekszik elfelejteni. Azt viszont azóta is számon tartom, hogy Zsámbéki Gábor a kudarc ellenére meghívott a színházába.

Később rájöttem, hogy talán okos lett volna hallgatni a hívó szóra. De hát az ember életében nem csak bölcs döntéseket hoz.

Nem is tudom. Alapjában meg vagyok a helyzetemmel elégedve. Hosszú szabadúszás után jól érzem magam az új Nemzetiben. Tehetségesek a partnereim. Sok a fiatal.

Felsorolni is nehéz. A nagy nevek közül Darvas Ivánnal értettük meg egymást a legjobban. Azután a legfontosabb, egész színészi pályámon Törőcsik Mari közelsége, barátsága. Filmen legjobban Kern Andrással szerettem dolgozni. Felejthetetlen partnerem volt A legenda a lóról előadásában Kútvölgyi Erzsébet.

Minél jobb, annál inkább.

Ma már elmondható, hogy ilyen is van. Körülbelül olyan, mint egy szerencsésebb átlagmagyaré. Van egy szép otthonom, sokat olvasok, tévézek.

Arra egyelőre nincs időm. Annyi az új, izgalmas olvasnivaló! Talán Fejes az, akivel olyan barátság köt össze, hogy időről időre újra előveszem a könyveit. De szenvedélyes Esterházy olvasó vagyok, nyomon követem Nádas Pétert. Parti Nagynak elsősorban a novelláit kedvelem. De nem azzal az igénnyel olvasok, hogy ezt vagy azt jó lenne eljátszani, elmondani. Egyszerűen élvezem. Viszonylag sokat internetezek. A tévében majdnem mindig megnézem a meccseket, ezenkívül pedig leginkább az ismeretterjesztő műsorok, a Spektrum és a Geo műsorai érdekelnek, esetleg a Travel Channel.

Régebben sokat utaztam. Most inkább csak a képernyőn…

Csak megismételni tudom, hogy alapjában meg vagyok a helyzetemmel elégedve. Amennyire erőm engedi, figyelek a világra. A bennünket körülvevő mai világra. Ami talán nem jobb, vagy rosszabb, mint a régi, csak más. Az, hogy nincsenek szerepálmaim, még csak nem is a korommal függ össze. Fiatalon is azt láttam, hogy azok a pályatársak, akiknek előbb vagy utóbb teljesült egy szerepálmuk, később a vágyott szerepeikben óriásit buktak. Tanulság: nem érdemes álmodni. Ki kell várni, és el kell játszani, amit adnak. Koromnál fogva még lehetnék Lear király, de belegondolni is fárasztó, milyen fizikai, lelki terhelést jelentene.

Szerettem volna mást, többet kihozni a cappuccinóját velem szemben kavargató művészből és művészről, de nem ment: a párbeszédhez, és főként az interjúhoz ketten kellenek. Garas Dezső pedig máris arra hivatkozik, hogy csőtörés van a pasaréti házukban, sietnie kell haza a szerelőket várni. „Végül is eltöltöttünk együtt egy kellemes délelőttöt, és most már nyugodjon bele, hogy ezúttal nem sikerült a nyulat kiugrasztani a bokorból” – mondja immáron búcsúzóban, kedves öreguras gavallériával.
A beszélgetést követő napon aztán viszontláttam Garast a Zárórában. Fiatalabb és közlékenyebb is volt, és a csevegés során elhangzott egy olyan mondata, amiből sok mindent megértettem. Amikor a nagyszerű Veiszer Alinda megkérdezte, hogy nehezebb-e ma számára az élet, nehezebben mennek-e a dolgok, mint azelőtt, a kérdezett fanyar félmosollyal azt felelte: játszani nem nehezebb, de létezni igen. A képernyő pedig nyilvánvalóan a játék, a négyszemközti beszélgetés viszont a létezés műfajába tartozik. Nem köszönöm meg tehát a beszélgetést, helyette beérem azzal, hogy nagy szeretettel és még nagyobb megbecsüléssel gratuláljak Garas Dezsőnek 75. születésnapján.

Ide nekem a szöveget is! – kiálthatta Tamási Zoltán, a Stúdió „K” jeles törzstagja, aki nemcsak rendezőként, főszereplőként, díszlet- és jelmeztervezőként lépett fel, de a közismert textusból új darabot is csinált.
A változtatás első látásra csak dramaturgiai. Az eredeti hét szereplőből négy amputálva lett: nevezetesen a „trupp”, azaz Bruscon neje, lánya, fia, valamint a vendéglősék Erna nevű leánya. A szóba jöhető színészek hálátlan untermann (-frau) feladatoktól menekültek meg; a korábban Budapesten látott A színházcsináló-előadásokból már tíz-húsz éves távlatból is csak a címszereplők élnek az emlékezetben: a Haumann, a Sinkó. A darab végső esetben akár monodrámaként is elképzelhető. Tamási Zoltán azonban életben hagyott két alakot: a vendéglőst (Elek Ferenc m.v.) és a vendéglősnét (Homonnai Katalin). Ők hárman játsszák el a darabot, és ez a „racionalizálás” nem hagy semmi hiányérzetet.

Persze dramaturgiai beavatkozásnál sokkal többről van szó. Az eredeti változat ehhez a mostanihoz képest elmegy az egyéni, a személyes, a realisztikus felé, ami egyszersmind azt jelenti, hogy szűkíti a mű „világdráma”-jellegét: Agatha, az istencsapása feleség tüdőbeteg és bicskanyitogatóan alázatos, Sarah, a lány és Ferruccio, a fiú szolgai buzgalma stupiditással és fojtott alamuszisággal van bélelve, alakítóik jó (biztos, hogy olyan jó?) esetben még személyes sikert is arathatnak. A három szereplőre való redukció, miközben Bruscon hegemóniáját érintetlenül hagyja, tágítja Bernhard kozmikus mikrokozmoszát – természetesen csak akkor, ha a megmaradt két mellékszereplő, a vendéglős házaspár valóban a Bernhard felfogása szerinti osztrák emberfaunát, szélesebb értelemben a mai átlagemberek egész halmazát képviseli. Adott esetben végig színen vannak (jogunkban áll tehát vagy elhinni vagy kétségbe vonni a vendéglősnek a tűzoltóparancsnoknál tett állítólagos látogatását). Tamási Zoltán rendezői érdeme is, hogy Elek és Homonnai elbírják a súlyt. Mindvégig ellátja őket piszmogni-, pepecselnivalóval. Bruscon fia helyett itt a vendéglős lesz a színházi mindenes, függönyt szerel, reflektort helyez el, kipakol az utazóládából, leakasztja a Bruscon által kifogásolt képeket, továbbá minduntalan balesetek érik: Murphy szellemében botlik meg mindenben, amiben csak meg lehet botlani, leesik a létráról, beszakad alatta a korhadt színpad stb.; a vendéglősné pedig elsősorban konyhai teendőket végez akkurátus, szellemi hőfokának megfelelő korlátolt lassúsággal. Folyamatosan figyelni kell rájuk, és – nem kis teljesítmény! – mégsem vonják el Brusconról a figyelmet.
A fizikai cselekvéseken túl azonban könyörtelenül éles portrét festenek a környezetről, amelyben Bruscon létezni és alkotni kénytelen. Elek sunyi megfelelési kényszerével, erőltetett vigyorával, alig palástolt idegenkedésével három lépés távolságot tart a monumentális méretű különctől, holott papírforma szerint fordítva kellene hogy legyen; a színész azonban csak szavakban veti meg a vendéglőst, valójában keresi társaságát, embermelegre vágyik. Homonnai, az érdeklődést végig ébren tartva, teljes közönnyel és érintetlenséggel abszolválja a napi rutint; hosszú ideig úgy tűnik, képtelen bármiféle változásra vagy reakcióra. Ám Tamási szerzői-rendezői elkötelezettsége gondoskodik róla, hogy még őt is kibillentse valami: az a megtiszteltetés éri, hogy ő is szerepet kap a spektákulumban, és egy a darabból teljességgel hiányzó betétben, egy rögtönzött próbán tőle telhetőn, vagyis sanyarún és érzéketlenül küszködik egyetlen retorikai dagályú többszörösen bővített mondattal.
Ha már a falon függő képekről említés esett, tegyük hozzá, hogy a Bernhardnál markánsan szereplő Hitler-kép itt eltűnik; Hitler vagy a Bernhardnál többször is emlegetett Sztálin túl konkrétak, korhoz kötöttek, semhogy egy elvont, általános értelmű világ(vége)drámában felléphessenek; Bruscon szidhatja Ausztriát nácinak és fasisztának, mivelhogy öröknek ígérkező jelenségekről van szó; név azonban nem hangozhat el. Így a Führer portréját a vendéglős házaspár merev, ünnepélyesen bamba műtermi fényképe helyettesíti.
A darabot paradox módon egy ellentmondás élteti: az, amely egyfelől a színészetre, a színházra, a színészekre és mindezek szapulására, kiábrándító gyengéire koncentrál (hiszen a szöveg, Bruscon szövegének oroszlánrésze elsősorban most is színházi vonatkozású), másfelől ezt az ítéletet Ausztriára, a társadalomra, sőt az egész mai világra is transzponálja. Ez a kettősség Bernhardnál elemi erejű, Tamási elképzelésében azonban igencsak meggyengül: a színészet még Bruscon szövegeiben is mindegyre és egyre inkább metaforává tágul. Innen nézve következetes a világvége-finálé; míg Bernhardnál, alapszinten persze, egy közönséges természeti tünemény, egy különösen erős mennydörgéses-felhőszakadásos zivatar játszódik le (épp csak finoman sejtetve a metaforát), Tamásinál összeomlik a színpad, és a vendéglősék holtan vagy tetszhalottan terülnek el ott, ahol éppen álltak. Bruscon – megtörten, csalódottan, értetlenül – egyelőre életben marad. A sors egy szeszélyes ötletből kifolyólag most éppen Kasszandra szerepét osztotta rá.
Mindamellett nem hallgathatom el, hogy a színháztémának ez a viszonylagos halványsága talán magának Tamási Zoltánnak tudható be, aki ezen az estén „szerzőként” és rendezőként is felülmúlja a színészt. Tamási jó színész, átvilágítóan értelmez és valósít meg minden szövegrészletet, gesztust, mimikát, de nem nagy színész, kivált nem „szent szörnyeteg”, mint Haumann és Sinkó, akik még jól ismert kisebb-nagyobb modorosságaikkal is árnyalni-gazdagítani tudták a kozmikus komédiás figuráját. Fel is lángolt a kritikákban a vita: zseni-e ez a Bruscon vagy dilettáns, nagyszabású alkotó vagy rafinált ripacs – az említettek játékába ugyanis mindkét véglet belefért, minden bizonnyal híven Bernhard szándékához. Tamási alakítása aligha inspirálhat ilyen vitát, Brusconja sem több jó színésznél. Eszközei korlátozottak, az íróilag-rendezőileg bravúrosan felépített szekvenciák a meditatív kezdettől a belelovalós crescendón át a csúcspontok hisztérikus kitöréseiig elég monotonul ismétlik magukat.
Az előadás azonban, említett jelentős mozzanatainál fogva, feltétlenül gazdagítja Bernhard és A színházcsináló hazai recepciótörténetét, és könnyen lehet, hogy az új szövegváltozat további vállalkozásokat is megkísért majd.