Beszélgetés Kovács Krisztián színművésszel

Találkozásunk előtt többek között próbáltam felkutatni a veled készült korábbi interjúkat, de meglehetősen keveset találtam. Ezzel összefüggésben az is eszembe jutott, hogy bár számos jelentős alakítás van mögötted, mégsem kerültél be igazán a köztudatba, csak azok ismerik a nevedet, akik járnak olyan helyekre, ahol játszol. A színészet azonban arról is szól, hogy minél szélesebb körben megmutasd magad. Nem hiányzik az ismertség?

Érdekes dolog ez, mert olykor velem is előfordul, hogy valamelyik kollégámra úgy gondolok, hogy még mindig egy bizonyos színháznál játszik. Aztán kiderül, hogy már régóta másutt van, netán pályaelhagyó lett, ami újabban megint népszerű kifejezés. A főiskolát követően, bár négy évet kőszínházban töltöttem és folyamatosan voltak bemutatóim, amikor 2013-ban megcsináltuk az Ady/Petőfi című előadásunkat a Nézőművészeti Kft.-vel, az egyik kritikus feltette a kérdést írása bevezetőjében: Kovács Krisztián konyhában, asztal mellett lett ennyire jó színész? Említetted, hogy próbáltál kutakodni rólam. Lehet, hogy még ma is többet találsz az egykori gyerekszínész Kovács Krisztiánról, aki tizenhárom évvel idősebb nálam, és ha jól tudom, külföldön él. Ő akkor nagyot futott a televíziónak köszönhetően. Az sem kizárt, hogy én húsz év múlva „futok akkorát”, mint ő gyerekként, hiszen a színészi pálya hosszútávfutás. Kérdezed, nem hiányzik-e, hogy többen ismerjenek. Szerintem hazudik az a színész, aki azt mondja, hogy őt nem érdekli a taps, vagy az, hogy sokan lássák. Dehogynem! Szükségünk van erre, mint ahogy a növény sem él meg víz és napfény nélkül. Időnként magam is azt érzem, hogy jobb lenne, ha többen tudnának rólam. De bizonyára volt egy csomó döntésem, ami nem ezt segítette elő.

Arra gondolsz például, amikor nem mentél a Vígszínházba gyakorlatra?

Arra is, igen. Marton László volt az osztályfőnököm a főiskolán, és nagyon hízelgő volt, amikor felhívott azzal, hogy Eszenyi Enikő rendezi a következő évadban a Tévedések vígjátékát a Vígszínházban, és engem ajánlott az egyik szerepre. Én pedig azt mondtam, lehet, hogy hülye vagyok, tanár úr, de nem szeretnék gyakorlatra menni a Vígbe. Szerintem ő akkor érthető módon végleg lemondott rólam.

(fotó: Daniel Casanova Ribalta)

Szakmai fenntartásaid voltak, vagy más okból nem vállaltad?

Elsősorban a család miatt. Egy héttel azelőtt született meg Lina lányom, és éppen Tapolcán voltam vele és az anyukájával. Belegondoltam, hogy ha elmegyek a Vígszínházba, akkor nem tudok jelen lenni az esti fürdetésnél és az altatásnál, és nem láthatom felnőni a gyerekemet. Emellett úgy éreztem – és ez talán kissé nagyképűen hangzik –, hogy nem akarok abba a nagyüzembe bekerülni. El tudom képzelni, hogy ha mégis odamegyek, akkor vagy kivet magából a gépezet, vagy én magam pályaelhagyó lettem volna.

Később sem bántad meg, hogy így döntöttél?

Adódtak olyan pillanatok, amikor bántam, de utólag nem érdemes tépelődni ezen. Egyszer szintén szerződtetni akartak valahová, de akkor is nemet mondtam, és azt a választ kaptam, hogy elég nagy ez a hajó, be is lehet szállni, de lehet a partról is integetni. Annak idején nem értettem pontosan, mit jelent, de ma már ezt is értem. Vannak a szakmán belül bizonyos buborékok vagy klikkek, és ha nem tartozol valamelyikhez, akkor legfeljebb vállon veregetnek, hogy tök tehetséges vagy, de azért lesajnálóan néznek rád.

Békés megyében születtél, és a békéscsabai színház stúdiójában bontogattad szárnyaidat. Hogyan kezdődött? Miért akartál a színészettel foglalkozni?

Közgazdasági szakközépiskolába jártam Békéscsabán, számítástechnika tagozatra, de éreztem, hogy a programozás világa nagyon távol áll tőlem, és nem akarok azzal foglalkozni. Általános iskolában egy volt egyetemi tanár tanította a matematikát, és olyan jól ment, hogy a szakközépben is abból éltem, ami annak idején rám ragadt, két évig nem tanultam semmit matekból. A magyar nyelvet és irodalmat viszont egyáltalán nem vették ott komolyan, a tanár egy kockás füzetből diktálta le az anyagot, és azt kérte vissza. Egy alkalommal ő említette, hogy az ifjúsági házban működik egy színistúdió, és érdemes lenne oda jelentkezni. Marton Róberttel, aki ugyanabba az iskolába járt, el is mentünk.

Ezek szerint akkor már mocorgott benned valami, amit a tanárod észrevett.

Igazából már az általános iskolában mocorgott bennem valami. Ma is őrzöm azt a fotót, amelyen két testvéremmel egy falnak támasztott betonjárdán ülve zenélünk és énekelünk. Felszabadult pillanat volt. Az iskolai színjátszókörben is felbukkantam, de ott alig jutottam szóhoz, mert A négyszögletű kerek erdőben a pedagóguscsemeték kapták a nagy szerepeket, még csak Dömdödömöt se bízták rám. Voltam viszont madárhang meg égzengés, egyszer pedig én lehettem az erdő, emlékszem, anyukám egy zöld függönyből varrt leveleket a szürke pulóveremre. A középiskolából van még egy emlékem: Bartus Gyula, a Jókai Színház művésze eljött hozzánk, hogy figyelmünkbe ajánlja Dózsa című monodrámáját. Mély nyomot hagyott bennem, ahogy belépett a terembe, megállt előttünk és beszélni kezdett a darabról. Egyszer részt vettem egy szavalóversenyen is. Öten indultunk és én lettem a második. Visszatekintve kicsit vicces, hogy még egy abszolút reál szakközépben sem értem el első helyezést. Sokszor elbizonytalanodtam, alkalmatlannak hittem magam, de legbelül mindig azt éreztem, hogy ez lehet az én utam, és nem jött szembe semmi más, ami eltérített volna ettől.

A főiskolára hatodik próbálkozás után vettek fel. Miből adódott az az elszántság, hogy újra és újra nekiveselkedtél?

Volt bennem egyfajta megfelelni akarás a társadalom és a szüleim felé. Talán nem tartanám magam alkalmasnak a színészetre, ha nem szereztem volna meg a diplomát. Ami valójában hülyeség, mert nem a papírtól függ, hogy ki mennyire tehetséges, és hová jut el itthon egy élethosszig tartó pálya során. Ha visszagondolok, a körülöttem lévő emberek nem értették, hogy nekem miért nem sikerül. Négy alkalommal már az első rostán kirúgtak úgy, hogy a helyükben én is kirúgtam volna magamat.

Miért?

Mert előre elképzeltem, hogy milyen lehet a felvételi, és annak megfelelően próbáltam viselkedni ahelyett, hogy magamat adtam volna. Egyszerűen nem ment át az, ami bennem volt, és az sem derült ki, hogy egyáltalán volt-e bennem valami. Teljesen zárt szájjal beszéltem például. Társaságban nem mertem megszólalni, teljesen befelé élő valaki voltam. Az egyik felvételiztető tanár egyebek mellett azt tanácsolta, hogy éljek. Mostani fejemmel az akkori önmagamnak én is ezt ajánlanám. Túlságosan gyermeki voltam 18‒20 éves koromban, nem karmolt meg eléggé az élet, vagy ha mégis, az nem látszott rajtam. Ahogy teltek az évek, egyre többet tapasztaltam magánemberként és persze a színházban is, hiszen mindeközben a Bárkán voltam. Amikor hatodszor is nekifutottam a főiskolának, már úgy voltam vele – és ezzel talán ellentmondok magamnak –, hogy egyáltalán nem baj, ha nem jön össze. Legfeljebb kijárom a saját utamat, és maradok a Bárka Színházban, ahol addigra már szintet léptem. Akkor készültünk Egressy Zoltán Kék, kék, kék című darabjának ősbemutatójára, amelyben Csoma Judit és Csuja Imre fiát játszottam Lukáts Andor rendezésében.

A Kalap című előadásban – Nézőművészeti Kft.

(forrás: Nézőművészeti Kft.)

A Bárkán erős alapokat kaptál. Mit tett hozzá a főiskola? Kiktől tanultad a legtöbbet?

Bagó Gizellához jártam hangképzésre, aki a legtöbb énekes-színésszel foglalkozott, akár az esti előadásaik előtt is. Rengeteget fejlődtem neki köszönhetően. Avar István és Thoroczkay Miklósné tanította a beszédtechnikát, Méhes László a zenés mesterséget. Tőle például azt tanultam meg, hogy van bennünk egy metronóm, amihez igazodni kell, és emlékszem, volt olyan vizsgám, amikor egész jól énekeltem. Ahogy mondod, a Bárkán sok mindent magamba szívtam, és megtapasztaltam, hogy a színház teljes odaadást igényel. Mindent csináltunk: kellékeztünk, ruhatáraztunk, jegyet szedtünk, takarítottunk, statisztáltunk, és közben igyekeztünk ezt-azt ellesni az ott játszó színészektől. Marton László egy alkalommal Cseh Juditot – aki szintén Bárka stúdiós volt – és engem elküldött a fenébe, mert nem a másoktól átvett klisékre volt kíváncsi, hanem arra, amit saját magunkból a felszínre tudunk hozni. Nagyon belém égett ez a mondata.

Diploma után nem mentél a Szent István körútra, de végül mégis egy kőszínházban kötöttél ki. Hogyan kerültél az Új Színházhoz?

Az osztályunkból többen a Vígszínházba mentek. Két másik osztálytársammal együtt engem egy vidéki színház igazgatója akart szerződtetni, és amikor látta rajtam a bizonytalanságot, megjegyezte, hogy pedig ez egy „hármas csomag” lett volna. Én viszont azt gondoltam, tudod, ki akar egy csomag része lenni. Jobb híján vártam tovább, hátha szükség lesz rám valahol. Forgács Péter volt Marton tanársegédje a főiskolán, és őt hívta Rudolf Péter az Új Színházba Turandotot rendezni, amelynek címszereplője Györgyi Anna volt, és én kaptam meg Kalaf herceget. Így Márta István, az Új Színház akkori igazgatója le is szerződtetett.

Ott a helyeden voltál?

Egy darabig igen. Sokfélét játszottam, jó feladatokat kaptam. Nagyon szeret-tem például a Szonyát, amelyben Rasz-kolnyikovot alakítottam. Volt egy nagy beugrásom, amikor Trill Zsolt szerepét kellett átvennem a Még egyszer hátulról című előadásban. Azt is élveztem, és anyukám meg is jegyezte, hogy ilyen vicceseket kellene játszanom, nem csak vérdrámákat. Eszembe jut még a Jean Paul Marat üldöztetése 
és meggyilkolása a román Victor Ioan Frunză rendezésében. Egy kisebb szerepet kaptam benne, Gáspár Sándor volt De Sade márki. Ő Bubik István halála óta egyedül öltözött, és felajánlotta, hogy öltözzünk együtt, ami nagy megtiszteltetést jelentett.

Négy évnél tovább mégsem maradtál. Mi változott addigra?

Több előzménye is volt annak, hogy eljöttem. Először is úgy volt, hogy Vinnai András ír egy darabot a társulatnak és Anger Zsolt fogja rendezni. Nagyon örültem, de aztán valami konfliktus miatt az előadásból nem lett semmi. Egyre többször éreztem úgy, hogy olyan magánéleti történéseknek vagyunk részesei a színházban, amik nem tartoznak ránk, színészekre. Az előadások előtt gyakran rossz volt a hangulat, és egy-szer csak határozottan megfogalmazódott bennem, hogy nem akarok részt venni ebben. Felmentem Márta Istvánhoz, el-mondtam, mennyire nem érzem jól magam. Felidéztem, amit egy barátom mondott, és amit akkor viccesnek találtam, hogy ez olyan, mint amikor túlságosan sokat ettél és ittál, érzed, hogy kezdesz rosszul lenni és mindjárt ki fogod hányni, ami benned van, de viselkedned kell, ezért megpróbálod visszatartani, odateszed a kezedet a szád elé, de végül csak kijön. Amikor befejeztem 
a történetet, éreztem, hogy abban a helyzetben mégsem tűnt viccesnek. Az igazgató úr sem találta annak, teljesen félreértette, mert azt szűrte le belőle, hogy hányingerem van a kollégáimtól. Egyáltalán nem erről beszéltem, csupán érzékeltetni akartam 
az akkori állapotomat. Ő még hozzátette – ahogy a vezetők szokták hasonló helyzetekben –, hogy most játszottam volna a Hamletet, meg ki tudja, még mit. De magamban már elengedtem ezt a dolgot. Bizonyos helyzetekben jobb csöndben maradni.

A gyáva című előadásban – Nézőművészeti Kft. – Manna

(fotó: Hetesi Anton)

Más lehetőség híján lettél szabadúszó, vagy tudatosan ezt választottad?

Inkább az előbbi. Úgy voltam vele, hogy valami majd csak lesz, és lett is. Szerencsém is volt, mert arra mindig szükség van ezen a pályán, jó időben kell jó helyen lenni. Találkoztam például Gyulay Eszterrel, és benne már akkor körvonalazódott A gyáva ötlete, amit később a Nézőművészeti Kft.-vel együtt hoztunk létre. Az Új Színházban voltam még, amikor Koltai M. Gábor hívott a Stúdió „K”-ba a Philoktétész egyik szerepére, aztán később is dolgoztam velük A Danton-ügyben és a W. S. Othellóban, utóbbit Zsótér Sándor rendezte. Emellett játszottam a Karinthy Színházban Kéry Kitti első rendezésében, a Tudós nőkben, belekerültem a Szálinger Balázs által írt Oidipusz gyermekei című darabba a Radnóti Színházban, amit Valló Péter rendezett.

Másfél évtizede a Nézőművészeti Kft. jelent egyfajta állandóságot a pályádon. Még a Bárkáról ismeritek egymást?

Persze. Kapa és Pepe szövetsége még a bárkás Szentivánéji álomig és a Jancsó-filmekig nyúlik vissza, Katona Laci pedig a Krétakörből ismeri őket. Ilyen értelemben az én helyzetem speciális ebben a csapatban, hiszen annak idején Kapa is ott volt a felvételiztetők között a Bárkán, amikor a stúdióba jelentkeztem, és ezt néha még ma is emlegeti. De Pepe is ott játszott, és jóval a Nézőművészeti Kft. előtt együtt próbáltunk, például az Egressy-darabban. Ráadásul Eszter is a Bárkán kezdett, tehát valóban mindannyian abból a fészekből jöttünk.

Első közös bemutatótok A gyáva volt, ami egy drogos fiú vallomásaira épült, és megkerülhetetlen problémával szembesítette a nézőket, köztük elsősorban a diákokat. Több mint ötszáz alkalommal játszottad sokfelé, középiskolákban is, körülbelül tizenhárom éven keresztül. Ilyen hosszú idő alatt miképpen változik, formálódik benned az anyag és a figura?

Egyrészt a diákok is változtak tizenhárom év alatt, és mivel szerves részei voltak az előadásnak, rám is hatott az, amiben vannak. Ennek az előadásnak olyan volt a szövete, hogy akadálytalanul tudtam velük kommunikálni. A fiatalok figyelmét mindig borzasztó nehéz lekötni, és azonnal kiderül, ha valami hamis. Ettől én is mindig friss és jelen idejű tudtam maradni. Nem tanár voltam abban a helyzetben, hanem olyan volt, mintha egy lennék közülük. Sokat kaptam tőlük. A másik a gyakorlat: nagyjából kétszázötven után már az Astorián vagy a Blahán is le tudtam volna nyomni, mert addigra kialakult a jó értelemben vett rutin. Észrevettem magamon, hogy miközben a szöveget mondom, tudok számokat összeadni vagy bármi máson gondolkodni anélkül, hogy kiesnék a ritmusból, annyira beleivódott a zsigereimbe, és magabiztosan hoztam ezt a figurát. Teljesen mindegy, hogy milyen állapotban voltam az előadás előtt, ahogy elkezdtem mondani az első monológot, máris rácuppantam. Pepe rendezőként rengeteget segített, formált, hogy rálazuljak az egészre. A „belövős” rész idővel egyre jobban mélyült, és mertem bátor szüneteket tartani ott is, ahol korábban nem. Rengeteget tanultam A gyávából, és azok a tapasztalatok más munkákban, a klasszikusabb előadásoknál is kapaszkodót nyújtottak.

Kovács Krisztián és Katona László az Ady/Petőfi című előadásban 
– Nézőművészeti Kft. (fotó: Böjte Ági)

Erre a szerepre vagy akár A kutya különös esete az éjszakában főszerepére másképp készültél, mint a többi feladatra? Szükséged volt előtanulmányokra ahhoz, hogy tisztában legyél a kábítószerfogyasztás hatásaival, vagy éppen az autizmus sajátosságaival?

Főleg A gyáva esetében volt ez lényeges, mert ott nem állt rendelkezésre egy előre megírt darab. Elkezdtünk beszélgetni, meghívtam egy olyan családi barátot, aki drogprevencióval foglalkozik, ő is sokat segített. Ezenkívül könyveket olvastunk, dokumentumfilmeket néztünk. Dettre Gábor, mielőtt a Felhő a Gangesz felett című filmjét megcsinálta, sok interjút készített, amiket nem tett közzé, de nekünk kölcsönadta, és azokból is inspirálódtunk. Az előadásban fontos az apa‒fiú viszony is – Scherer Péter játszotta az apámat –, amelyhez azok is tudtak kapcsolódni, akiket a drogprobléma nem érintett közvetlenül. Aztán ez a munka magával hozta a követ-kezőt. Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója jóban volt Pepével, és eljött megnézni az előadást. Akkor már tervezte, hogy színpadra állítja A kutya különös esete az éjszakában című darabot, és amikor megnézte A gyávát, rögtön tudta, hogy megvan a főszereplője. A próbafolyamat előtt elolvastam a regényt, kerestem cikkeket, néztem YouTube-videókat az autizmusról. Közben előjöttek olyan gyerekkori élmények a környezetemből, amikor láttam ezt a fajta működést. Félelmet keltett bennem, de pontosan nem értettem, mitől félek, mert nem beszélt róla senki, tabuként kezelték. Innentől kezdve már nem tudtam volna mellé menni, és fontos volt, hogy beszélhettem erről a szerepen keresztül. Bár nem vagyok jó szövegtanuló, mégis azt kértem Puskástól, hogy ne húzzunk ki semmit a monológokból, mert így jobban látható, hogy mi játszódik le a fiú agyában. Csupán tíz perccel lett hosszabb az előadás, ami egyáltalán nem vált a kárára. Előfordult, hogy néhány néző megkérdezte, miért egy autistával játszatják el a szerepet. Nyilván ez az ismeretlenségemből is adódik, amiről az elején beszéltünk, de amúgy meg óriási elismerés. Csakúgy, mint amikor egy negyvenes éveiben járó anya, aki életében nem volt színházban, mert nem úgy szocializálódott, odajött hozzám, és azt mondta, köszöni ezt az élményt, mert rádöbbent arra, hogy a fia valószínűleg autista.

Láthatóan közös nyelvet beszéltek a Kft. művészeivel, hasonlóan gondolkodtok a színházcsinálásról. Meg lehet fogalmazni ennek lényegét?

Sok esetben meg helyzetben valóban így van, máskor meg teljesen másképp gondolkodunk, néha akár a legapróbb dolgokban is, bármilyen furcsán hangzik. Szerintem az egymás iránti emberi és szakmai tisztelet és elfogadás tartja össze a csapatot. Gyulay Eszter anyatigrisként vigyáz ránk, olykor mintha eltévedt gyerekek lennénk, és jó érzékkel terel vissza minket a megfelelő útra. Maxi-málisan igyekszik figyelembe venni az igényeinket és a kívánságainkat, ami főleg Kapa és Pepe esetében fontos, mert ők különösen elfoglaltak. Eszter remekül súlyozza a feladatokat: ha mondjuk Lacika valamiben nagyot játszik, akkor a következő évadban rám vár egy komolyabb kihívás.

Társalkotók vagytok? Mindenki hozzáteszi a magáét egy-egy produkció születése közben?

Olyannyira, hogy gyakran éppen ebből van a legnagyobb konfliktus. Mindenki máskor és máshol érkezik el arra a pontra, amikor úgy érzi, nem baj, ha most nem dolgozunk együtt, jöjjön egy olyan meló, amit nem közösen fejlesztünk, mert 
már unjuk magunkat és az összes sztorin-
kat, épp ezért inkább foglalkozzunk egy előre megírt anyaggal. Persze mind-annyian dinamikusan változunk az évek előrehaladtával, és ami egyszer kevésbé volt kényelmetlen, az máskor nagyon is azzá válhat, de idővel mindig visszatalálunk egymáshoz. Kőszínházban gyakran elő-fordul, hogy mondjuk évi öt bemutatóból csupán egyhez van kedved, mégis meg kell csinálnod. Itt viszont mindegyiket szeretem. Ha menet közben elégedetlen voltam valamelyikkel, utólag beláttam, hogy nem volt azzal semmi baj, csak bennem lehetett a hiba.

A Tóték őrnagya, Thália Színház – Nézőművészeti Kft. (forrás: Nézőművészeti Kft.)

A Tótékat is szereted, amit a Thália Színház Télikertjében játszotok?

A huszadik előadás környékén már megszerettem. Későn készültem el vele, hátráltattam a többiek munkáját is, amit igyekeztek tolerálni. Egyébként is jellemző rám, hogy szeretek szöszölni, ellenni a magam ritmusában. Egy fokkal talán elemzőbb és önelemzőbb vagyok, mint mások, ami önmagában nem volna baj, de amikor már mutatni kellene valamit, én még akkor is elemzek. A próbákon eleinte nagyon keveset adok magamból, és hosszú idő telik el, mire láthatóan megmozdulok valamerre. Tehát befelé dolgozom, és ez eléggé idegesítő lehet a többieknek, hiszen a színház mégiscsak csapatjáték. A Tóték próbaidőszakában a csillagok nem álltak annyira jól, és akár rossz vége is lehetett volna. De szerencsére helyreállt minden, talán pont azért, mert szeretjük, tiszteljük egymást, és tudunk megbocsátani.

A bemutatóra nem is készültél el a szereppel?

Akkorra is álltam már valahogy, megcsi-náltam a premiert, de nem voltam elé-gedett magammal, mert csupán egy-két ecsetvonással ábrázoltam az Őrnagyot. Mostanra már több árnyalatot is képes vagyok megmutatni, akár a humorát is, sokkal inkább jelen vagyok, és jobban tudok rezonálni a partnereimre.

A Pécsi Harmadik Színház Vincze János rendezte előadásának szövegkönyvéhez nyúltatok vissza. Miért éreztétek ezt leg-inkább helytállónak?

Ez abszolút Gyulay Eszter dramaturg és a rendező, Kovács Lehel érdeme. Több előadást és szövegkönyvet megnéztek, és ezt találták a leginkább megfelelőnek, mert jobban kiemeli a család és az Őrnagy viszonyát. Felesleges a többi mellékszerep-lő jelenléte ahhoz, hogy érzékeljük: Tóték teljesen értelmetlenül próbálnak mindenben megfelelni a hatalomnak azért, hogy a 
fronton harcoló fiuk sorsa valamivel jobb legyen.

A te Őrnagyod mennyire van tisztában azzal, amit a családdal művel?

Azt hiszem, nincs vele tisztában. Ő egész egyszerűen így működik, így közlekedik a világban. Néha persze jól esik neki, hogy genyózhat Tót Lajossal, az egyetlen férfival.

Beszélgettünk a jelenről is, de annál többet a múltról. A jövőhöz hogyan viszonyulsz? Szoktál azon gondolkodni, hol tartasz majd néhány év múlva?

Nem zárom ki, hogy egy új fejezet következik az életemben. Az is lehet, hogy akkorát fordul a világ, hogy pár év múlva sokkal kevesebb színház lesz, esetleg csak néhány kőszínház marad meg, és egy művésznek másképpen kell kitalálnia magát. Nem tu-dom, elképzelhető, hogy egy kisvárosban, talán nem is Magyarországon, kertész leszek vagy vízvezeték-szerelő. Vagy valami más. Például szívesen lennék darukezelő, és egyedül ülhetnék fent a magasban. Minden reggel szondáztatnának, de egyébként sen-
ki nem szólna bele, hogy mit csinálok, csak azt kellene tudnom, mit hová emeljek. Persze ezekbe a szakmákba kevésbé látok bele, valószínűleg ott is lenne valaki, akinek az elvárásaihoz igazodnom kell. Ha túlságosan sokfelé kell megfelelnem, egy idő után hajlamos vagyok a szétesésre. Az is lehet, hogy ez a nagy változás csupán annyiból állna, hogy nem csak pofáznom kellene erről, hanem megtanulni, hogyan tudok kiállni magamért, akár a próbákon is. Ami pedig a közeljövőt illeti, Gyulay Eszterrel készülünk egy kétszereplős előadásra, Szolnokon lesz a bemutató, egy ottani színésznővel, Pertics Villővel fogok játszani benne. Amikor pedig nem próbálok új darabot, akkor játszom a futó előadásai-
mat, a Nézőművészeti Kft.-vel közös munkák mellett például az RS9 Színház Vallai kertjében az Etűdök elképzelt érzésekre című darabot Sediánszky Nóra rendezésében.    
De olyan is van, hogy nem csinálok semmit, csak várok és figyelek; esetleg fejben felhívok egy-két kőszínházat, hogy számolhatnak velem, de még nem tettem meg ezt a lépést. Nehezemre esik kérni, pedig nem nyomulásról van szó, egyszerűen csak tudatom, hogy létezem.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor

Beszélgetés Kisari Szabolccsal, a Titkos menetrend szerzőjével

A Titkos menetrend című darabot, amely a Budapest 150 drámapályázaton megosztott harmadik helyezett lett, az RS9 Színház mutatta be 2024 novemberében, s játssza ma is. A szerzővel, Kisari Szabolccsal az előadás dramaturgja, Bánfalvi-Orosz Eszter beszélgetett.

Az előadás ismertetője szerint Erika és Péter boldog, nyugodt házasságban élnek. Budai, gyönyörű panorámás, hatalmas lakás, kocsi, Péter épp egy fontos megbízás, előléptetés előtt áll. Nincs semmi gikszer, probléma. Mindenük megvan. Látszólag… Elég ez egy házassághoz? Mi kell a boldogsághoz? Elég ez Erikának? És Péternek? A férj különös megoldást talál felesége visszacsábítására. Titkos menetrend?

(fotó: Bánfalvi-Orosz Eszter)

A Titkos menetrend női főszereplője kilép megszokott helyzetéből – ahol nem léteznek gondok – és bejárja Budapestet, de mintha sehol sem találná a helyét.

Sokat foglalkoztatott az osztálytalanság, vagy inkább otthontalanság gondolata. Az, hogy az ember nem nagyon találja a helyét a meglévő dolgokban itt Budapesten. A szüleim első generációs értelmiségiek, feljöttek Budapestre, én vagyok az első a családban, aki itt született. Csepelen nevelkedtem, a mai napig is nagyon szeretem, de hát nem voltam csepeli. Budapesti sem tudok lenni, mert nem tudok Budapesten lenni,    nem tudom befogadni ától cettig. A második kerületben lakom, ez nagyon jól hangzik. A Margit körúton és a Víziváros egy kis részén jól érzem magam. A drámában is valahova vissza akar menni a főhős, megpróbál keresni egy olyan pontot, ahonnét visszanézi a dolgokat és újra rakosgatja a legókat, újraépíti az életét. Keres egy biztos pontot, ahol otthon lehet. Erika a darabban visszamegy Csepelre, ahol először laktak a férjével. Csak ez a visszamenés több formában is létezhet, a visszatérés a „kezdetekhez”. Erika meghatároz önkényesen egy pontot, hogy    itt volt a fordulópont…! Ami lehetetlen. Az már elmúlt. Elég sok frusztrációt is okozhat, ha valaki így van ezzel. Más lehetőség, hogy az ember mint díszletet visszanézi a múltat, annak különböző pillanatait. Csak szemléli.

Fontosak ezek a helyek? Csepel, Tótkomlós (Erika szülőhelye), Fehérgyarmat (Péter szülőhelye)?

Az, hogy a főszereplők, Péter és Erika vidékiek, nagyon fontos. Hogy feljöttek Pestre. Érzelmileg én is valahol vidékre vagyok bekötve, a Viharsarokba. Dél-Magyarország, Dél-Kelet-Magyaror-szág, alföldi vidék, és akkor    elkezdtem rakosgatni, hogy az ottani történetek hogyan állnak össze. Tótkomlóshoz különösebben nincsen közöm. Átbicikliz-tem rajta. Fehérgyarmat az egyik kedvenc magyar tájegységem központi helye, felső Tisza terület, ott van    mellette egyébként Kisar, de már nem él ott a családom, fene tudja,    mikor éltünk ott egyáltalán. Az ellenreformáció idején űzték el onnan az őspapát állítólag. De az egy csodálatos kör-zet, és Fehérgyarmatot nagyon szeretem. De van bennem    egy ambivalens érzés is, hogy amúgy nem laknék ott. Nem laknék már Mezőberényben, ahol a szüleim élnek, nem laknék Tótkomlóson sem. Szeged talán az egyetlen hely, ahol el tudom képzelni magam. Van vonzalmam Szeged iránt, de ott se laktam soha. Budapesten jól érzem magam, de nem kell már úgy néznem ezt az egészet, hogy de jó lenne, ha közöm is lenne hozzá. Szeretek itt lakni, de ha meghallom a világban, hogy Budapest, nem kapok a szívemhez, hogy ó, az enyém!

Pest, Buda, van-e konkrét hely, ami fontos számodra, vagy inkább ez az otthontalanságérzet a jellemző…?

A Vízivárost azért szeretem, mert kicsit atipikus a formája van. Falu a városban. Az a kis közeg nekem emberszabásúbbá teszi az egészet,    na ott, az az én helyem.    Vannak helyek a városban, ahol egyszerűen szorongok mind a mai napig, mert    valami különös módon idegenek. Erika, a főhősnő is hasonló helyzetben van. Jogot végzett, nagyon okos nő, rettentő intelligens, szorgalmas. Nem a férje tette alá azt, amit elértek – abban Erika is nagyban benne van. Aztán mégis az lett a státusza, hogy ő a feleség, és Péter viszi a vállán a dolgokat. Erikának ez nem is okoz igazán törést, sőt, még akkor sem, amikor elkezd BKV-zni, ami ugye a fő    konfliktusforrás. Ő továbbra is szereti a férjét, csak azt mondja, oké, de most talán eljött az én időm, hogy megnézzem, egyáltalán hol élek. A darab keletkezésének motivációja egyébként egy utcáról elkapott mondat volt. Egy szülő azt mondta, hogy nem tud semmit az új tanító néniről, de reméli, nem BKV-val jár.    Nem hagyott nyugodni    a lehetőség,    hogy egy gazdag nő elkezd BKV-zni,    megnézi, hogy hol él, hogy hová jutott, és hogy mi veszi, vette körül.

Az Erika‒Péter házaspárnak, a budai gazdag világnak volt valami előzménye a te életedben?

Nem. Ez azért is vicces, mert tényleg voltak, akik feltették nekem a kérdést, hogy na ki az az Erika. Úgy gondolták, hogy ezt meg lehet feleltetni, hogy bizony ebben én is benne vagyok, de nem, semmilyen formában nem vagyok se a Péter, se az Erika. A BKV Oktatóba talán a saját idealizált képemet tettem bele. Mert például sokszor gondolok arra,    milyen az, amikor az ember úgy él, hogy a többieknek teljesen mást jelent az, amit csinál. Hogy ő    hétköznap mondjuk a BKV-nál villamost vezet, de meglátja benne a távlatokat. Elképzeltem, hogy tényleg van egy ember, aki megelégszik azzal, hogy vezet egy villamost, buszt, trolit, bármit, és közben gondolkodik; nyilván odafigyel az utasok biztonságára, odafigyel a szabályokra, odafigyel mindenre. Ez ad egy keretet. Itt mindenki ideális figura. Péter belátó,    Erika okos, vagy ott van az Ügyeket intéző személy – akin még én is nevettem, miközben írtam – és a BKV Oktató, ők mindannyian olyanok, akik-kel szívesen lennék körbevéve.

De nem vagy.

Ez az, amit viszont nem tudunk, mert lehet, hogy körbe vagyunk véve velük, ez az abszurditása egyfelől a darabnak, hogy egyébként ez lehetséges. Azt mondják, hogy ez egy romantikus komédia – szeretnék rámutatni, hogy nem! Abszurd, hiszen ilyen a valóságban nem történik. Nincs olyan, hogy valaki egy olyan szintű gazdagságból, mint a Péteré, egy olyan elzárt életből, amikor már mások életét is meghatározza, kilépne. Nem fog kilépni a szerelemért. Nem fog kilépni,    mondván,    végül is a feleségem rávezetett arra, hogy igen, van más is a gazdagságon, meg a hatalmon kívül. Péter a darabban látszólag vagy nem, de kilép ebből. Vegyünk egy embert, mondjuk a rokonságunkból is akár, aki nagyon-nagyon gazdag, nagyon fönn van. Majd három-négy hónappal később újra hallunk felőle, és kiderül, hogy Kispesten él egy lakótelepi albérletben, és állítólag pizzafutár. Mire gondolunk először? Hogy tönkrement, valamit csinált és bebukott. De ez az ember azt mondja, hogy átgondoltam az életemet, és nekem az nem tetszett. Ezért az egész családommal ide költöztünk, a gyerekek a körzeti óvodába járnak, a feleségem itt bölcsödében tanít, én pedig ételfutár vagyok, és mi boldogabbak vagyunk így! Ezt a büdös életben senki nem veszi be, mert mindenki azt mondja, hogy nem, hát nektek medencétek és házatok volt Pasaréten. Ez nem lehetséges. Holott ha az abszurddal játszunk, akkor lehetséges. Ahogy a darabban is.

Itt jön be a társadalomkritika. Mi például nem is romantikus komédiaként zárjuk az előadást.

Megfogott a 80-as évek szabad gondolkodásmódja, az underground. Ez a beszédmód, a mai napig is nagyon tetszik, ez az én fővonalam. Társadalomkritika, igen. De tegyük úgy bele, hogy legyen hulláma, ereje. Több befejezés is volt a fejemben. Úgy gondoltam, legyen annyira abszurd, hogy    Erika és Péter mennek a buszon, és megszólal az ominózus dalmű, az Üzenet Eddynek című Illés-szám, és akkor van egy boldog pillanatuk. Illetve hogy boldog vagy nem, igazából még ebből sem derül ki, ezt majd még hozzátesszük vagy elvesszük. Az előadásban más lett, de nekem    tetszett, így    más értelmet nyer a vége. Volt egy olyan befejezés is a fejemben, mint lehetőség, hogy Erika Csepelen vesz egy panellakást, amit berendez magának, és Péter néha hazaviszi busszal. Néha visszamennek a házba. Ez is elég abszurd.

Volt olyan irány az előadásban, a meg-valósításban, ami nagyon nem tetszett?

Mások voltak a    helyzetek, talán a beszédmódok, de alapvetően semmi    olyan nem volt, amit mondjuk nem így értelmeztem volna. Volt egy-két helyzet, például a svájci bicskás jelenet, amikor Péter meg az Ügyeket intéző személy találkozik … azt én mondjuk kicsit erősebben a francia komédia vonalára helyeztem fejben, sokkal teátrálisabban. Az, hogy ez hogy megy a színpadra, Lábán Kati döntése, nem is bírálom felül. A kulcsmondatok – amiknél én is megálltam, amikor írtam a szódagyártás közben, hogy igen, ez súlypont – mind benne vannak.    Nekem ez az első színdarabom. Ez egy nagy kaland, amikor az ember életében először látja azt, hogy talpra áll egy történet, amit ő írt, hogy azt a karaktert ő csinálta.    Valószínűleg még nagyon-nagyon sok ilyen Kisari Szabolcs szintű csávó van Magyarországon, nekem valahogy bejött ez az egy darab. Ez egy lehetőség, és ez szuper, de nem tudom, hogy ki olvasta el. Kijött a dráma, kötetben, de a szakmától visszaigazolás nem nagyon jött, hogy egyáltalán jó-e    vagy rossz. Ennél idegesítőbb dolog nincs. Jött a dilemmázás, hogy most akkor mit jelent ez az egész. Jött Cseicsner Ottília, hogy szól a Lábán Katinak. Akkor már kicsit úgy voltam vele, hogy jó, most majd még egy ember elolvassa. Csak a Lábán Kati különbözik a többiektől. Nem sokkal később felhívott, hogy akkor most megyünk a Bambiba, megismerkedünk személyesen és megbeszéljük a részleteket. A részletek megbeszélése egyszerű volt, mert egy alapkérdése volt: mennyire akarok én benne lenni a kivitelezésben? Amire én rutinosan mondtam, hogy nem akarok benne lenni. Ez egy jó válasz volt, láttam rajta. És hogy változtattak kicsit a végén, nem baj-e. Mondtam, ez egy szakma, színpadra tenni, én nem csináltam ilyet soha, nem tudom, hogy működik. Csinálja az, akinek ez a szakmája.

Vannak visszatérő mondatok, visszatérő elemek, például az ikonikus svájci bicska…

A svájci bicskát gyerekkorom óta egy nagyon erős tárgynak tartom. Hét éves lehettem, amikor nagybátyámtól kaptam egyet. Más a formája mindenhez képest, amit addig láttam.    Azóta is mindig van svájci bicskám. Mint eszköz, mint kép, nekem ez egy berögzült dolog. Van egy jelenet a darabban, ami valóban    megtörtént az életemben. Én már 2020-ban lejöttem mindenről. Az írás egyik mérföldköve, az első, a legfontosabb talán, hogy nem iszom, hogy józan vagyok, sosem ébredek másnaposan. A gondolkodásomat, a napi rutinomat nem határozza meg. 2020. március 13-án a rádió bemondta, az interneten megírták, hogy bezárnak az iskolák, kész, vége. A feleségem megkérdezte, hogy Szabi, most mit fogsz csinálni? Mi lesz veled? Be kell zárkózni. Egy hónap bezárás, minimum, nem lesz jó, de együtt. Az egy hónap el is ment. 
Sem fizikailag, sem lelkileg nem volt akkora nagy trauma, le lehetett jönni. Hát nem volt jó. Viszont nagy szerencsére tavasszal volt, sütött a nap, gyönyörű április jött utána. Eltelt egy hét, eltelt tíz nap, eltelt két hónap, és akkor elindult belül, hogy jó, ez most már egy program. Jött egy pillanat, az volt a nagy mélyzuhanás, amikor rájöttem, hogy én nem is fogok többet inni, tehát hogy vége. Mert előtte ugye hadakozik az ember. És akkor jött a fürdőszoba-jelenet, ami velem megtörtént, és a darabba is beletettem, persze más kontextusban. A kádban ültem és kihúztam a dugót. Ment le a víz... és lett egy nagyon súlyos csönd. És akkor azt mondtam, hogy igen, most kiszállok a vízből.    Utána már belemosolyodik az ember, hogy a víz szentség, megkeresztelkedés; a tisztaság, a megtisztulás, a Gangesztől a nem tudom hány rituáléig. Kihúztam a dugót és lement rólam az a víz. Jót tett.

Kassai László és Benkő Bence – Titkos menetrend, RS9 Színház
 (fotó: Mihály Bendegúz)

Ehhez kapcsolódik az interjúidban általad sokat említett „kegyelmi állapot” kifejezés?

A kegyelmi állapot az az új lehetőség. Az a kegyelmi állapot, hogy le tudtam jönni, ki tudtam jönni. Az a kegyelmi állapot, hogy írhatok. Hogy ezt látják, olvassák, hallják. Egy nap jött ez a lehetőség, ez a    drámapályázat. Szódás voltam akkor a Fény utcai piacon. Jöttek az emberek, megkérdezték: mit ír Szabolcs?    Kiadtam a három szódát 360 forintért, és mondtam, hogy éppen egy drámát. Miről ír egy drámát? Hát egy nőről, aki békávézik. Az emberek továbbmentek, persze nem foglalkoztak vele, miért is tették volna. De nekem adott egyfajta kényelmet, hogy ott vagyok, szódásként dolgozom, de közben írok. Nem akartam a történetet a piachoz kötni, mert az, hogy a Rózsadombról lemegy valaki a Fény utcai piacra,    még nem egy nagy dolog…

Budapestről szól, Budapesten játszódik ez a történet, de lényegében játszódhatna bárhol máshol is?

Nagyvárosban, fővárosban játszódhatna, 
a világ több helyén. De miért nem működne? Azért nem, mert itt van a vidék és Budapest ellentéte. Erika és Péter azért outsiderek a maguk módján. Az, hogy feljöttem vidékről és lettem valaki, pofonok nélkül nem megy. Feljutni nagyon magasra, ahhoz azért kell harcolni is. Erről is szól a Titkos menetrend. Én idealizáltam a főszereplőket: ők jól tanultak, és egyszerűen nekik sikerült. Erika és Péter az én fejemben szeretik egymást, ez egy alap. Nem veszélyezteti a házasságukat a félreértés, amit egyébként megoldanak. És nem követtek el soha semmi olyat, amiért megütnék a bokájukat. Nem hazudtak, nem tettek másokat tönkre. Ez is egy gyermeteg történet, valószínűleg ilyen sincsen. Van egy olyan szint, amikor morális kérdés, hogy mire hogyan reagálunk. Van egy ilyen különös pillanat az ember életében, amikor azt mondja, hogy eddig tartott, de ezt már nem teszem meg. Majd jön a következő lépés, amikor mégis megteszem. Azért, mert különben más teszi meg. A magyar közgondolkodás egyik nagy problémája, hogy mit csináltunk a múltban. A XX. század erre meglehetősen sok helyzetet ad. Vegyük mondjuk a Kádár-korszakot, ami meghatározó elem az életünkben. Nagyon sokan a mai napig nem vallják be, hogy    egy lépéssel tovább mentek… Amikor azt mondom, hogy én soha nem követtem el semmit, valahol belül valószínűleg mégis van valami… Akár egy elejtett mondat... Ha egyszer ezt az ember átengedte, utána fausti a dolog, hogy beengedted magadba. De megéri tisztességesnek lenni. Én csináltam tisztességtelen dolgokat az életemben.    Most van egy kérdéskör, ami rettentően elkezdett izgatni. A morál. Hogy az ember elkövet hibákat, elkövet bűnt, de szembesüljünk csak, nem kell feltétlenül föltépni az ingünket, meg mindenkitől bocsánatot kérni. Mert például a piáról való leállás, vagy a drogokról, szerekről való lejövetel    tipikusan    megtisztulás, kegyelmi állapot, ami azzal is jár, hogy valakik feloldozást adnak. Fűtől-fától bocsánatot kérünk olyan dolgokért, amiket hozott az élet. Akkor abban a helyzetben így döntöttem. Lehet, hogy nem volt elegáns, lehet, hogy nem volt szép, sőt, lehet, hogy nagyon fájdalmas is volt a másiknak, de így történt. Ettől függetlenül én voltam benne, én hoztam össze. Fel kell tudni ismerni, mi az, ami viszont nem működik anélkül, hogy az ember bocsánatot kérne.

Egy belső utazás is ez, amin te végig mentél. Mennyit dobott rajta, hogy bemutatták, hogy volt visszhangja?

Az önbizalom például jó. Az ember azt hiszi, hogy a gondolkodás belül egy teljesen szabad dolog. Ez nem feltétlenül van így, nagyon sok minden akadályozhatja, vagy keretek közé szoríthatja a gondolkodást. Az emberben megnő az önbizalom, hogy azért mégis csak bemutatták a darabját. Egy kis underground színházban. És bele lehet zuhanni abba is, hogy jó, de miért nem valamelyik másikban, nagyobban…

Ez történt, ezt hozta ez az élet nevű dolog, és ez tök jó. Ha ebbe beleáll az ember, akkor elkezd egy kerekebb önbizalomvilágot teremteni, ami a gondolkodásnak is egészen jót tesz. Nem a lehetséges, vagy magának interpretált kudarcélményeket pörgeti az ember. Ez sikerült, ebből vonok le bizonyos következtetéseket. Az is tök izgalmas, ki mit gondol a darabról.    Én megírtam, bemutatták és akkor ez egy jó történet, aminek itt nyilván nincs vége.    Elindul az emberben, hogy fú, de jó lenne mást írni.

Az előtérben Tóth Szilvia Lilla és Kovács Andrea – Titkos menetrend, RS9 Színház

(fotó: Mihály Bendegúz)

Írtál mást is, meg is jelent. A Kazettás padló…

Igen. A Forgó kapcsokat részegen írtam, a Kazettás padló ennek a része, a Tiszatáj című folyóiratban jelent meg. A másik könyv, a Rejtőzködő ember kész van, ennek kergetek valami lehetőséget. Amikor már tudtam, hogy meglesz ez a darab – azt még nem, hogy milyen lesz –, elkezdtem azon gondolkodni, hogy megírom ezt a másik könyvet, aminek az egyik betétnovellája egyébként egy hosszú prózavers. 2020-ban kezdtem el írni, nyáron, akkor éreztem, hogy nagyon sok van belül, menjen csak kifele, mint a a víz, amikor kihúzod a dugót. Az egy egészen vegyes szöveg, össze-vissza gurul, botlik, döccen. Úgy megy kifele. Utána hozzátettem még elemeket, összeállt. Akkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy van jó sok ötletem, el is kezdek újra írni valamit. Három épkézláb mondatot nem tudtam leírni, vagy amit igen, hát az olyan is lett. Volt egy tök érdekes találkozásom a régi világgal. Akkor jöttem rá, hogy ilyenkor isznak az emberek. Ilyenkor van a „magam alatt vagyok”, „nincs ihlet”, „inspirációt keresek” és rommá iszom magam – ez a magyar értelmiségi valóság. „Most éppen anyagot gyűjtök” egy következő könyvre, drámára, ez azt jelenti, hogy félig-meddig belepusztul az ember, mert annyit iszik. Felismertem magamban, hogy ez a feszítő erő a „kell valamit csinálni”. Most elengedtem ezt a „kell” dolgot, mert a Titkos menetrendet sem kellett megírni, senki nem mondta nekem, hogy meg kell írnod, mert a világ nem fog tovább menni. Most éppen továbbra sem tudok semmi épkézláb dolgot írni, de legalább nem pörgetem magam ezzel. Az egy kicsit ijesztő gondolat,    ha mondjuk már semmi mást nem dob ki a gép, ha csak ez volt, akkor az talán nem lenne elég. De remélem, nem csak ez volt, jutok valahogy egyről a kettőre – hát ez nyilván egy játék odabent is. Most egy multinacionális cégnél dolgozom home office-ban. A két gyerek meg az élet mindennapos hercehurcája miatt most annyira nincs helyzetem. De lehet, hogy majd adódik. Lehet, hogy ez nem mostanában lesz… Amikor rommá isszák magukat az emberek, nem foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy akár három hét múlva potenciálisan beüthet ez a pillanat, amikor leül az ember, hogy ja, itt van, csinálom.

Erika szemével látod inkább a világot, vagy a BKV Oktató bölcsességével?

Mind a kettőnek van olyan gondolata, ami az enyém. Sőt, mind a kettőnek csak olyan gondolata van, ami az enyém. Én most kifejezetten bezárkózó vagyok, főleg amióta szabadon élek, szermentesen, azóta nem szeretek otthonról eljárni. Nagyon szeretek csak ülni és gondolkodni. A színpadiban nincs benne, csak a leírt darabban, hogy mit kezdene az Oktató a kapott pénzzel. Fogja a feleségét és elmennek Olaszországba. Tök kényelmesen végigutaznak azon az egészen döbbenetesen csodálatos országon, aminél nem nagyon találunk jobbat. Én éltem Franciaországban, Párizsban, egész Franciaországot nagyon szeretem, de Olaszország egy olyan csoda, amire azt szoktam mondani, hogy az emberi létezés lehetséges csúcsa, a relatív jómód. Ez szerintem egyszerűen überelhetetlen.    Minden olyan, mint máshol, csak egyszerűen tökéletes, élhetőbb. Én így láttam mindig Olaszországot. Nem éltem ott, csak élveztem.    Átnézek a túloldalra és látom, hogy a kapualj alsó hangon 2500 éves, aztán van rajta egy emelet, ami mondjuk kora középkor, utána még egy emelet, az reneszánsz, aztán egy terasz, és az ember így látja az ezer éveket. Ha egyszer tényleg végig lehetne menni északtól délig vonattal, biciklivel, hogy az ember úgy Isten igazából magába szívja, az valami csodálatos lenne. Ez egy luxus. Dél-Franciaország is ilyen, rettentően szeretem, de a „Római birodalom”!… Ott is ledöbbentem. Minden nagyon más léptékű, nem tudjuk azt mondani, hogy a kultúra, hanem van az az atmoszféra… Amikor sétálsz egy utcán, és úgy érzed, hogy ez nem egy díszlet, ezek tényleg itt élnek. De jó lenne Budapesten is így élni!

Erika azt mondja a darabban, hogy minden utcának van egy története…

És minden embernek vannak tárgyai. Mondjuk azért annak örülnék, ha egy kicsit több energiát tenne bele az átlag budapesti, hogy hol és hogyan él. Mert nagyon sok minden van körülöttünk. Tárgyak. Otthon nálad, vagy az ismerősödnél. Megkérdezed, hogy mi ez a bögre. És ő elmeséli, hogy ebből a nagymamám akkor ivott, amikor megtudta, hogy látták a férjét valahol Rákoskeresztúron az egyik Vöröskeresztes lágerben, amikor megtudta, hogy él.    Ezekkel a történetekkel rakjuk körbe magunkat. A történet nagyon fontos, az, hogy Budapesten vannak utcák, terek, kerületek, negyedek.    Van története. Történetek nélkül pedig nem működünk, sem társadalmilag, sem emberileg.    Egy-szer elmentem egy teljes napra biciklizni Budapesten, főleg kelet felé. Átmentem egyik negyedből a másikba. Csupa olyan helyen bicikliztem, ahol azt mondtam magamban, nem lennék képes itt élni. Ez egy dölyfös hozzáállás. A másik ember viszont, aki benne van, más szemmel nézi az egészet, neki ott van egy lakás, benne az élete, ott van benne mindene, a gyerekei ott születtek, tehát én azt nem bírálhatom felül. Úgy tudnak az emberek ott élni, hogy történetük van. A történet nélküliséggel elszabadul a pokol. Történet teszi a lakókat. Ez egy tök izgalmas dolog, hogy mondjuk hogyan kerül valaki abba a lakásba. Miért? Milyen dolgokon megy keresztül? Nagyon szívesen foglalkoznék azzal, hogy hogyan lehetne tárgyakkal, szövegekkel egyes terepeket megvilágítani. Szerintem itt 2025-re azért is van olyan rohadt nagy ereje a komolyan nem vehető külvilágunknak meg a híreknek, mert kiüresítettük a tereket az egymás közötti életünkben is. A külvilág, az utca pedig az a terület, ahol átszaladunk, átrohanunk gyorsan.    Nem feltétlenül kellene egy betonvályúnak használni a városunkat, hogy csak fusson le rajta a tavaszi víz, öntse le a port, aztán megyünk tovább.

A Titkos menetrendben fontos kérdés, hogy mi a szabadság. Neked mit jelent?

Az elfogadhatónál nehezebb vagy rosszabb, erősebb kényszerítő körülmények nélküli élet. A szabadság az, amikor leszállok a bicikliről és leülök fél órára a padra. Mert megtehetem. Valahol van egy lehetőségem, alakítgatni az életemet, átgondolni. A szabadság az, amiről tényleg nagyon sokan gondoltak már nagyon sokfélét, egy központi elem az életünkben. Annál nagyobb szabadság nincs, mint hogy az ember elkezd írni, ez is egy kegyelmi állapot. Szabadság és kegyelmi állapot. Aki szerfüggő, az nem szabad.    A mai napig hálás tudok lenni, hogy már nem használok semmit, hogy nem vagyok például másnapos.    Nem lesz jobb az ember ettől, nem leszek több, mint bárki más. Megszabadultam valamitől. Az is szabadság, hogy nem nyomasztja az ember magát lelkiismereti kérdésekkel. Az is szabadság, amikor felismeri, hogy ez így tök jó. Ad egy könnyedséget. Sokszor párosítjuk fejben egy könnyed, kellemes érzéssel. Az irodalomban, a filozófiában persze van nehézsége, súlya, felelőssége a fogalomnak. De a magyar közgondolkodásban szerintem a szabadság egy olyan dolog, mint a tavaszi szél.

Erika kilép egy burokból, azt mondja, hogy neki már nem a „kiszámítható viszonyok és nem létező gondok” kellenek. Valamilyen értelemben harcol.

Szerintem az elején még csak nem is harcol, csak sodródik. Lehet, hogy azt érzi,    van a hatalomnak egy szintje, ami elpusztít, az már nem lesz jó, annak már kérései,    követelései lesznek. Az már azt mondja, hogy „Figyelj, azért, hogy ez így működjön,    most alá kell ezt írni!” Péter, a férj egy ilyen világban létezik. Ez a nagyon rossz magyar történelmi „hagyomány”. Ha itt ezt aláírod, akkor átkerül a szomszéd zongorája hozzád. Nem vesszük észre, hogy ez neked van, vagy mondjuk téged nem viszünk el. Ez    megintcsak a morál kérdésköre. Hosszútávon nem lenne rossz ezzel foglalkozni. Hogy lehet nemet is mondani.

Az    egész darabot átszövő Illés-szám mennyiben kapcsolódik a döntéshez, a szabadsághoz, az egész történethez? Mit jelent ez a szám neked?

Én nagyon szeretem az Illést.    Ez az ifjúság, szabadság, 60-as évek, ebben van egy életigenlés.    Nekem a gyerekkoromat juttatja eszembe mindig, pedig felnőtt koromban jóval többet hallgattam. Ráadásul nagyon erősen hozzánk szólt, ez a magyar kultúra szerves része.   

„Erzsébeten van egy liget” - mondja az Oktató - „Tele csipkebogyóval. Ősszel, ha szerencséje van az embernek, akkor úgy látja a bokrokat a ködben, hogy közben átszűrődik egy kevés napfény az ágak között. Ez olyan szép, hogy alig tudok vele betelni. Évente egyszer.” Ez egy hitvallás, vagy testamentum a városhoz.   

Lehet szeretni azt, amit igazából elvileg nem kéne. Meglátni a kis dolgokban a szépet, hogy például várok évente egy napra. A Soroksári út közepén van egy épület, amiről    az Oktató is azt mondja, hogy az szürke. Szerintem senki nem figyel fel rá, hogy az egy gyönyörű épület. Nem gondolná az ember első blikkre. Azt hiszem, én az a csávó vagyok, aki észrevette ezt a házat.    Ha mondjuk film lehetne ebből a darabból, akkor ezt az épületet jól beleraknám, hogy tessék már megnézni, mi van mellettünk! Azt mondjuk, keveset olvasnak az emberek, kicsi a figyelmük. Akkor meg kell csinálni. Akkor legyek én az a bölcsész, aki megcsinálja. Ha be kell írnom valahol, hogy mi a munkám, gondban vagyok mindig. Most már teljesen nyugodtan beírom, hogy bölcsész. A bölcsész olyan, mint a svájci bicska: szúr, vág, dugót húz. Meg kell tudni látni a verset, a regényt, a színdarabot, az épületet. Elsőnek ezt valószínűleg egy bölcsész fogja meglátni. A bölcsész feladata, küldetése ez még akkor is, ha egyébként ebből nem ír semmit. Folyamatos gondolkodás, folyamatos felismerés. Aztán persze vagyunk bölcsészek, akik napközben, mint én is, kódokat meg számokat írunk, van bölcsész, aki tanít, és van bölcsész, aki sört csapol. Van, aki pizzafutár, van aki villamost vezet. A BKV dolgozóinak ugyanúgy vannak történeteik, mint a tárgyaknak. Csak ezt is jó lenne irányba tenni, hogy a BKV dolgozó egy menő dolog.

Változott a képed Budapestről?

Most már ki tudom mondani, úgy mozgok benne, hogy nem keresem az otthonosságérzést. Vannak helyzetek, amikor azt mondod, hogy a francba, azért ez így nem oké, a szegénység, amit lát az ember az utcán. Ez mar, ez nem jó, ez félelmetes. Számos alkalommal van az embernek bőven komfort érzeten kívüli élménye. Dölyfösségtudat, hogy azt mondod, ide nem szeretnék születni, vagy de jó, hogy nem ide születtem. De más oda született. Aztán hirtelen ott vagy egy nagyon kellemes kertvárosi zónában, ahol megint csak nem laknál, mert igazából van egy helyed, ahol szeretsz lakni.    Én most már szeretek ott lenni, ahol vagyok. Ez érthető a lakásra is, a családomra is, meg a világomra is. Most oké először.

Az emberek vagy a helyek fontosabbak?

Ha hierarchizálni kell, akkor először a hely és utána kapcsolódik hozzá az ember. De lehet, hogy holnap meg mást mondanék erre.

Az interjút készítette: Bánfalvi-Orosz Eszter

Beszélgetés Lábán Katalinnal, a 36 éves RS9 Színház egyik alapítójával, vezetőjével

Lábán Katalin rendező, színész, szerző, az idén harminchatodik éve működő RS9 Színház igazgatója. Színész szeretett volna lenni, majd rendező, de eltanácsolták. Az ELTE-n angol szakos bölcsészként végzett, majd 1979‒80-ban a Minnesotai Egyetemen színházrendezést tanult. 1990-ben Dobay Dezsővel megalapították az RS9 Stúdiószínházat. Sokféle nehézséggel kellett szembenézniük, de a színház azóta is működik, s Budapest színházi életének jelentős tényezője.

Valójában már a nyolcvanas évek elején megfogalmazódott bennünk Dobay Dezsővel, hogy jó lenne színházat nyitni, de akkor ez álom, valamiféle játék volt ahhoz, hogy mit is szeretnénk az életünkkel kezdeni. Hazajövetelem után Szolnokon, majd Kecskeméten dolgoztam színházban, s egyre jobban fölerősödött bennem, hogy én kicsi színházat szeretnék. Ezek 
a kőszínházak túl nagyok ahhoz, amiket én szeretnék, Beckettet, Gombrowiczot, meg Karl Kraustól Az emberiség végnapjait. 
A Szkéné Színházban kaptam lehetőséget, s ott rendeztem Beckettet, de ugye ott nemcsak én voltam. Ott volt Somogyi István nagyon jó előadásokkal, meg a 180-as Csoport; csak egy-két név: Forgács Péter médiaművész, Gőz László – ő a Budapest Music Center –, Mártha István, Melis László, Szemző Tibor, Faragó Béla, Hobo. Nagyon sokan voltunk arra a kis térre. Amikor jött a rendszerváltás, őrületes energiákkal kezdtünk helyet keresni.

Nagyon jó helyet találtatok közlekedés szempontjából is. Közel a Deák tér, ugyanakkor távolabb a nagy nyüzsitől…

Akkor ezen a környéken egyetlenegy kocsma volt. Egyébként hatvan-hetven helyet megnéztünk, de én rögtön éreztem, hogy ez kell nekünk. Még akkor tanács volt, nem önkormányzat, s a Helyiséggazdálkodási Osztályra küldtek. Ott ült egy kedves hölgy és megkérdezte, hogy mit akarunk csinálni a háborús óvóhellyel, melyet azóta zöldséges pincének használtak. „Mit? Színházat akarnak? Akkor azonnal kiutalom”. Az volt a szerencsénk, hogy ő tudta mi az, hogy színház. Amikor ez történt, volt egy nagyszerű, hat fiúból és hat lányból álló társulatunk. Csak a szakmunkákra kellett hívnunk embereket. Nagyon-nagyon flow-ban volt az egész társaság, hordtuk a homokot, töméntelen mennyiségű teherautó szállította el azt a mérhetetlen mennyiségű szemetet. Az adott erőt, hogy saját színházat akartunk. Dezső talált egy Gombrowicz-darabot, majdnem egy évig próbáltuk énektanárral, balett-tanárral. Ezzel a darabbal, az Operettkával nyitottunk 1990. március 14-én. Hihetetlen nagy siker volt. Valahogy összetalálkozott 
a nézők világérzésével, hogy mi is ez a rendszerváltás, hogy is lesz, mint is lesz. A darab visszatérő mondata: a „merre haladunk” összecsengett ezzel. Az előadást nagyon sok helyre meghívták Európában. Eljutottunk az Edinburghi Fesztiválra, ahogy az utána következő darabbal, Witkiewicz Menyegzőjével is.

A rendezők adottak voltak, de nemcsak darabokat kellett választani, hanem játszó személyeket is…

Nem kellett keresgélni, mert jöttek. Így jött Huszár Zsolt, hogy azonnal főszerepet akarok, jött Balogh Rodrigó, aki már azóta színházat alapított. Jöttek sorra a fiatalok, a frissen végzettek, akiknek lehetőség kellett. Volt, akinek ez egy ugródeszka volt. Itt megcsillanhatott mint tehetség, s mehetett tovább. Ez nem baj, erre mindig büszke voltam. Ne legyek büszke arra, hogy Németh Ildi, aki itt alapító tag volt, New Yorkban nyitott színházat?

Sokféle színház volt akkor is. Ti milyen színházat akartatok?

Kortárs színházat akartunk, főleg XX. századi szerzőkkel, de ha nem kortárs, akkor abban gondolkodtunk, hogy valamilyen módon aktualizáljuk, hogy annak tartson tükröt, ami bennünket körülvesz. Volt, amikor az érzelmekből indultunk ki, mert színházon belül is nagyon fortyogtak az indulatok, szerelmek, gyűlöletek, a megcsalatás. Volt, hogy 
a darabok ezt tükrözték, ezeket az érzelmeinket, de nagyon sokszor a politikai és társadalmi helyzetet is. Az előadások tükröt tartottak annak, ami éppen azokban az években zajlott. Ezért volt, hogy nagyon sok előadásunk összetalálkozott a nézők érzelmeivel, gondolataival. Mi sosem voltunk igazán szórakoztató színház. Talán amit most Bánfalvi-Orosz Eszter rendezett Stephen Leacock két novellája alapján, a Nektek semmi sem jó, az egy vicces darab. Általában a nézők inkább könnycseppekkel a szemükben vagy magukat, vagy a szereplőket siratják.

Visszatérve a darabválasztásra, ezeket az első periódusban, 1995-ig mindig Dezső találta ki. Addig mindent közösen csináltunk, csak utána váltunk művészileg is külön.

A színház megmaradt.

Igen, megmaradt. De addig mi együtt rendeztünk, együtt csináltunk mindent. Ő választotta a darabokat, inkább a fi-lozófiával foglalkozott, mert nemigen szeretett próbálni. Én szerettem próbálni és imádtam a színészekkel foglalkozni. Így jól kiegészítettük egymást. A szakítás után is békében megvoltunk. Akkor én írtam darabot, meg rendeztem is. Mindent megbeszéltünk, azt is, hogy most fél évig te próbálsz, aztán én. A színház jól működött, a néző ebből nem vehetett észre semmit. Amikor szétváltunk, akkor 
a színészek jó része elment, mert meg-ijedtek. Rögtön jöttek helyettük mások. Abban soha nem szenvedtünk hiányt. Jöttek sokan, mert velünk akartak dolgozni. Balkay Géza bekapcsolódásával aztán ő válogatta és rendezte a darabokat. Én inkább őt támogattam abban, hogy színpadra vihesse azokat a műveket és azokat a szerepeket, amikre addig nem volt módja. A Liliomot például nem játszhatta el, de így legalább megrendezhette.

Erős színházi egyéniségek formálták az RS9-et…

Igen, tulajdonképpen az elejétől fogva velünk volt Vallai Péter, de játszott itt Igó Éva, Börcsök Enikő, Csuja Imre. Színpadon voltak nagy színházban, de nem mindig olyan szerepben, amire vágytak. Itt lehetőségük volt arra is, hogy bár különböző színházakhoz kötődtek, itt együtt játszhassanak. Akkor volt egy ilyen vonulata is a színháznak.

Az én régi társulatomból mára csak Nagy Feri maradt. A harmadik vonulat az volt, amikor kezdtünk befogadni produkciókat. Ha valaki megjelent, hogy tele van ötletekkel, szeretne rendezi egy monodrámát, vagy kisebb léptékű darabot, örömmel fogadtuk. Mára már sokkal több a befogadott, mint a saját produkció. Ennek az az oka, hogy nem kapunk olyan pénzügyi támogatást, amiből fizetést adhatnánk a színészeknek.

Balkay Géza 2006-ban, nagyon fiatalon hagyott itt bennünket.

Akkor én úgy éreztem, hogy nincs tovább, mélységes depresszió után terápia kellett, hogy földolgozzam. A színházat Dobay Dezső vitte. Nyolc évig én itt nem voltam vezető. A sors nagyon érdekesen intézett dolgokat, akkoriban hívtak filmezni (Tóbi, 2005; Egyetleneim, 2005; Hal a Parton, 2006; Majdnem szűz, 2008), Vajda Róbert hívott a Budapesti Zsidó Színházba, Koltai Juci 
a Holdvilág Kamaraszínházba, szóval nem szakadtam el teljesen a szakmától akkor sem, s angoltanításból éltem. A terapeutám tanácsára kezdtem el a drámaterápia felé fordulni.

De visszakapcsolódtál az RS9-be Dobay Dezső halála után.

Igen. 2006 és 2014 között ő nagyon sikeres évadokat zárt. Akkor hívta ide Vallai Pétert, Csuja Imrét, Csáki Rita rendezett több darabot, s ekkor kapcsolódtak szorosabban ide Menszátor Héresz Attiláék is. Ők valamennyien nagyon erős színházi egyéniségek. A mai napig itt van Paizs Miklós a Don Giovanni egyszemélyes, ujjbábos előadásával. Igen, visszajöttem a színházba, mert a színháznak lennie kell! Nyitottunk a fiatalok, a fiatal drámaírók és a rendezők, színészek felé. Nekik ez egy lehetőség. Azt vallom, egyszer mindenki jöhet, s utána meglátjuk a folytatást.

Ezért szerveztek fesztiválokat is?

Igen, mert a kihagyás után úgy éreztem, hogy tájékozatlan vagyok. Nem ismerem az új törekvéseket, a szerzőket, ezért meghirdettük az RS9 off fesztivált. Nagyon érdekes ismerkedés volt szá-momra a fiatalokkal, a szerzőkkel és 
a rendezőkkel, s ez ment is egészen addig, amíg a pandémia félbe nem szakította.

Az RS9-ben játszóhelyek vannak fönt is és lent is.

És van egy harmadik is, a fehér terem. Ez azért is fontos, mert ez igazi próbaterem. A Vallai kertnek azért lett kert a neve, mert 2012-ben, amikor Vallai Péter meghalt, kaptuk ezt a helyiséget az önkormányzattól. A háború előtt itt a zsidó hitközség szegénykonyhája üzemelt, a befalazott ajtó mögött volt a konyha. Most egy néni lakik abban a részben, amit az udvar felől lehet megközelíteni. Este tíz után ezért már nem zajonghatunk. Itt pedig rengeteg növény volt, Péter sokszor meghívott bennünket a házához, a kertjébe, s rengeteget buliztunk. A kert szó ezért került a képbe, pedig már nincsenek növények sem, de annak az emléke, hogy Péter minden este itt ült akkor is, ha nem játszott.

Milyen darabokat játszanak lent a pincében és milyeneket itt fönt?

Először ugye a pincét hoztuk rendbe, ami most már világítás- és hangtechnikával is jól felszerelt. Ez a Rumbach Sebestyén utca 9-es szám alatt van. Amikor a szomszéd ház felől betörtek hozzánk, akkor láttuk, hogy ott még egy ugyanekkora tér van, s kiigényeltük az önkormányzattól. Itt lett a kávézó és jó pár évvel később a fehér terem. Hogy mit játszanak fönt és mit lent, az a rendezőkön múlik. A fönti részben általában verses estek, zenés produkciók vannak, lent pedig a hagyományosabb színház.

Harminchat év nagy idő. Változott a repertoár jellege?

A koncepció maradt, hogy kortársakat játszunk; próbálunk tükröt tartani úgy, hogy direkten soha nem politizálunk. Nekem mindig nagyon fontos volt a sűrítés. Meyerhold koncepcióját mixeljük Sztanyiszlavszkijéval, vagyis ez itt egy intim tér, elgondolkodtató, érzelmeket megmozgató előadásokkal. Eleinte inkább az értelemre kívántunk hatni, mostanában inkább az érzelmekre. Ebben az évadban példáulShakespeare Titus Andronicusát választottam, a háború szörnyűségei, s a hátország szenvedései miatt. Itt nem folyik vér, de a lényeg benne van. A másik ezévadi bemutató Janka lányom ötlete volt, hogy itt már annyi külföldi él, csináljunk számukra is színházat. Így mutattuk be Harold Pinter Revue Sketches-ét (Kabaréjelenetek) az én rendezésemben. Ősszel volt a bemutató, s lesz áprilisban is előadás belőle. Jelentkezett aztán egy amerikai rendező, hogy meg szeretné nálunk rendezni angolul Füst Milán darabját, amit ő fordított. Ennek nagyon örültem, mert ez nagyon illik hozzánk! Széles László is jelentkezett, aki-vel a Kean után most a Köpönyeget csináltuk. Eleinte nem értettem a választását, aztán rájöttem, hogy mennyire fontos a hatalomtól megnyomorított kisember sorsának felmutatása. Egy kétszer egy órás előadás lett belőle. A háborús helyzet miatt azt gondoltam, hogy megrendezem a Hekabét, Euripidész darabját, amely a háború miatt sérült nők sorsát boncolgatja. Erre nem kaptunk projekttámogatást, viszont kaptunk a Magyar Elektrára. Úgyhogy azt fogom megcsinálni. Egy hónapban több előadást tartunk fönt is és lent is. Itt van Koleszár Bazil Péter, Menszátor Héresz Attila, Csáki Rita, Ladjánszki Márta táncművész-koreográfus, s ők is dolgoznak. Itt van a Kollektív jelen, csupa fiatal táncos, improvizálnak.

A működés anyagi feltételeit hogyan sikerül megteremteni?

Kínszenvedés mindig. Ez nem változott. Voltak jobb és rosszabb periódusok. Tavaly például munkanélküli segélyre kellett elküldenem mindenkit, mert nem tudtam fizetést adni. Pályáztunk, és nem kaptunk semmit. Most talán egy kicsit magunkhoz térünk az úgynevezett közösségi finanszírozással. Vannak nézők, akik ezer, kétezer, tízezer forintot küldenek havonta. Ez óriási dolog, ebből tudunk működni. Jótékonysági estet is szervezünk májusban. A kerülettől kaptunk hétmillió forintot, így most a bérleti díjat ki tudjuk fizetni. Mindig valahogy ez a zsákfoltozás megy. Három embernek van fizetése nálunk. Én itt önkéntes vagyok.

Széles László a Kean című előadásban

(forrás: RS9 Színház)

Sokféle program van, nemcsak színházi előadás. Voltam itt irodalmi esten, zenés műsoron, nyaranta pedig gyerekeket fogadtok.

Igen, nyári napközis tábor van, már régóta csináljuk, és idén is lesz. Észrevettem, hogy a nyolc‒tizenkét éves gyerekeket a szülők nem hagyhatják otthon, valami értelmes elfoglaltság kell számukra, itt pedig jó központi helyen vagyunk. Eredetileg úgy indult, hogy a gyerekekkel együtt készítünk színdarabot. Hétfőn megismerkednek egymással olyan játékok által, amik foglalkoztatják őket, érzelemfókusszal. Tehát mikor haragszol, mikor félsz, mikor undorodsz, mikor örülsz, mikor szomorkodsz – ilyenféle érzelmek köré épített jelenetekkel. Kedden‒szerdán megcsináljuk a karaktereket, csütörtökön a jelmezt, pénteken pedig előadás. A gyerekek fantasztikus előadásokat hoznak létre, különösen akkor, amikor eljátsszák a családjukat. A témát nem én adom, én csak a technikát meg a jelmezt. A nyári táborokat már nem én vezetem. Szerencsére a lányaim folytatják ezt a munkát. A koncepció csak egy picit módosul, mert Juli lányom nagyon szereti a zenét és a mozgást, Janka pedig az érzelmi kibontakoztatást érzi nagyon.

Dolgozol a Nap-kör mentálhigiénés alapítványnál, vezeted a Színjátszó művészetterápiás csoport foglalkozásait, amelyeket érzelmileg labilis személyiségek számára indítanak az érzelemszabályozás céljával.

Ez a foglalkozás nem áll távol a színháztól. Amikor Balkay Géza halála után azt éreztem, mindennek vége, elvitt a barátnőm dr. Ratkóczi Éva doktornőhöz. Az ő hatására kezdtem el járni a rogersi személyközpontú terápiára és tanulni azt. (Carl Rogers humanisztikus elmélete szerint az ember alapvetően jóindulatú, racionális és fejlődésre törekvő lény, aki önmegvalósításra törekszik. A személyiség középpontjában az énkép áll, és a mentális egészség kulcsa a tapasztalatok és az énkép közötti összhang – kongruencia –, amelyet    a feltétel nélküli elfogadás, az empátia és a hitelesség segít.) Aztán jártam 
a Károli Gáspár egyetemre, elvégeztem az érzelem fókuszú terapeuta kurzust, most családterapeutának tanulok. Állandó képzésben vagyok. Az emberekkel való foglalkozás mindig is közel állt hozzám, az RS9 pedig mindig is személyközpontú volt. A színészekkel kapcsolatban ez elengedhetetlen. A szereposztásnál az ember megpróbálja figyelembe venni a színész karakterét, hogy az alak belőle jöhessen. Ilyenkor a színész szívesen jön a próbára. Amikor a Nap-körben a doktornő kérésére elkezdtem ezt a terápiát vezetni, rájöttem, hogy én nagyon hasonló dolgot csináltam harminc évvel azelőtt, amikor workshopokat tartottam színészeknek. Most már nem tartok ilyeneket. A terápián is az érzelmekkel dolgozunk. Foglalkozunk azokkal az emberekkel, akik kétségbe vannak esve, akik nem tudják, ho-gyan tovább, akiket bántalmaznak. Tulajdonképpen a színháznak is van ilyen hatása, amikor előadás után elgondolkozik a néző, hogy vajon hogy is van az ő életével. Foglalkozom azzal a gondolattal, hogy itt a színházban is szervezek egy ilyen programot. Aztán nagyon régi tervem a III/III-as problematika, de ahhoz nagyon komoly kutatómunkára lenne szükség. Nekem is volt megfigyelőm. Minden rendezésemet nézte a Szkénében. Amikor 1987-ben a Soros Alapítványtól megkaptuk a tá-mogatást, hogy színházat alapíthatunk, akkor fölhívott és gratulált. Senki nem tudta a számunkat az albérletben, csak ő. Lehet, hogy most is lehallgatják a telefonomat, de nem érdekel. Igyekszem nem ártani senkinek, sőt megpróbálok valamit hozzátenni a világhoz. Tudom, hogy én már hozzátettem. Azzal, hogy Budapesten van ez a színház, azzal én hozzátettem Budapesthez, ehhez a városhoz, amit nagyon szeretek. Azzal is, hogy foglalkozom olyan emberekkel, akik megkérdőjelezik, hogy érdemes-e élni, s én megpróbálom meggyőzni őket, hogy igen.

Mi ad erőt?

Nagyon sok energiával születtem, alkatilag is tele vagyok energiával, és van egy attitűdöm, hogy nem adom fel. A színház mindig is fontos volt, tizennégy évesen már színdarabot írtam. A szüleim nagyon nem akarták, hogy színész legyek, „magas vagy, nagy az orrod, nem vagy a színpadra elég szép”. Harcolni kellett azért is, hogy egyetemre mehessek. A családunkban voltak híres színészek, Lábán Rudolf híres táncos volt, Lábán Izidor bácsi nagyon híres színész volt Hamburgban. Szüleim ellene voltak, de genetikusan bennem volt a tánc meg a színház. Operarendező akartam lenni, jelentkeztem is itthon, de Vámos László azt mondta, hogy „ez nem hölgyeknek való szakma”. Utólag hálás vagyok neki, mert nem jött volna létre az RS9, ha én operarendező vagyok. Örülök, hogy minden nehézség ellenére mégis sikerült ezt a helyet létrehoznom.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes

100 éve született Bodnár Sándor

Bodnár Sándor, a tevékenysége által legendássá lett Nemzeti Stúdió hajdani vezetője 1926. február 1-jén született Hajdúböszörményben. 1987 óta nincs köztünk, egykori tanítványai – azóta többen Kossuth- és Jászai–díjas, Érdemes és Kiváló Művészek, a Nemzet Színészei – 
a mai napig emlegetik életre szóló tanácsait.

Amíg a Nemzeti Színház társulata a Blaha Lujza téri Népszínházban játszott, közel a Színház- és Filmművészeti Főiskola épületéhez, a diákok oda jártak színházi gyakorlatra. Ám amikor az épületből a Nagymező utcába költözött a teátrum, megváltozott a helyzet. Egyre több szín-házvezetőnek lett saját osztálya, akik a növendékeiket az általuk vezetett színházba vitték gyakorlatra. A Nemzeti „minőségi statisztéria” nélkül maradt. Hosszas tanácskozás után megszületett a döntés: a főiskolára fel nem vett, a második vagy harmadik rostán kiesettek jelentkezőket behívta a színház és – felvételit követően – ajánlatot tett nekik, mely szerint a repertoáron lévő előadásokban statisztálhatnak, al-kalmanként néhány mondatos szerepet is kaphatnak (természetesen anyagi juttatás ellenében) – mindezért a színház segíti a felkészülésüket a következő főiskolai felvételire.

Ennek a Nemzeti Stúdiónak volt Bodnár Sándor a – ma már legendás – vezetője.

Magyar-történelem szakos tanárként jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, s Gyárfás Miklós dramaturg osztályában végzett 1958-ban, Csurka István és Moldova György társaságában. 
A Nemzeti Színház szerződtette, amelynek legtöbbet foglalkoztatott játékmestere és segédrendezője lett olyan rendezők mellett, mint Apáthi Imre, Gellért Endre, Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Marton Endre.

Rendkívül olvasott volt, hatalmas tárgyi tudással rendelkezett a magyar és a világirodalom terén, de páratlan történelmi ismereteit is nagyra értékelték a rendezők, akikkel dolgozott. Ennek köszönhetően számos alkalommal kapott lehetőséget önálló rendezésre is mind a Nemzetiben, mind az akkori Katona József Színházban, amely a Nemzeti kamaraszínháza volt. E nagyszerű színházi szakember, annyi kiváló előadás pótolhatatlan segédrendezője és játékmestere önálló rendezőként rendre sikertelen maradt, olyannyira, hogy néhány próbálkozás után nem is fogadott el több megbízást.

Fantasztikus pedagógiai és igazságérzékkel megáldott, igazi fegyelmezett színházi ember volt, aki – soha nem megfeledkezve az aktuális előadás „érdekeiről” – mindezt a tanítványaiba is át tudta ültetni. Az oktatásban kiteljesedett. Tanítványai rajongtak érte. Sokan közülük gyakran emlegették, hogy amikor felvételt nyertek a főiskolára, az ott tanultak meg sem közelítették a Bodnár Sándortól szerzett ismereteiket.

A Nemzeti Stúdióban számos további, egészen más habitusú tanár is oktatott. Tatár Eszter például, aki –1956-ban, színészi diplomával a zsebében Angliába távozott, ahonnan a hatvanas évek elején tért vissza – szintén játékmesteri feladatokat is ellátott. Vagy Poós Sándor rendező, akinek múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című műve színpadra került.

És nem utolsósorban Simon Zoltán zenei vezető, aki az ének-zenei képzés tanáraként tevékenykedett. Egészen más karakterű peda-gógusként szinte fanatizálta a környezetét, olyan embereket is megtanítva énekelni, akiknek sem hangjuk, sem önbizalmuk nem volt.

Olyan szaktanárok segíttették továbbá az oktatást, mint Gáti József, Ronyecz Mária, Szigeti Károly, Montágh Imre, Molnár Piroska – felsorolni is nehéz, hogy az eltelt ötvenöt év alatt kik tanítottak még a legendává vált Nemzeti Stúdióban.

A ma aktív színházi és tévés szakemberek 70%-a „megjárta a Stúdiót”. Jelentős részük
 a főiskola nélkül, hosszabb időt vidéken töltve került a pályára, mint például Trokán Péter, Ujlaki Dénes vagy Csákányi Eszter – utóbbinak azok ítélték oda később a Kossuth-díjat, akik annak idején nem vették föl a főiskolára.

A vidéki színházak igazgatói voltak a stúdiós vizsgák leglelkesebb látogatói, nézték az újabb tehetségeket, hogy kit tudnak szerződtetni.

Az egykori stúdiósok közül színházigazgató lett: Halasi Imre, Koroknay Géza, Rázga Miklós, Tasnádi Márton, Ráckevei Anna, Oberfrank Pál, Zalán János.

Számosan részesültek Kossuth-díjban, Érdemes és Kiváló Művész elismerésben – köztük többen úgy, hogy nem jártak a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Közel negyvenen érdemelték ki a Jászai Mari-díjat. A Nemzet Színésze lett Andorai Péter és Szacsvay László.

A hajdani Nemzeti Stúdió jelentőségét, az ott folyó művészi és pedagógiai munkát leghitelesebben talán Vámos László 1986-ban elhangzott, a stúdió fennállásának 20. évét köszöntő szavai foglalják össze:
„…Húsz év alatt mintegy kétszázan tanultak itt, jelentős részük a pályán maradt, […] így nemcsak a Nemzeti Színház, hanem az egész magyar színészet második nevelőiskolája lett […] generációk járták végig a színpadi létezés, beszéd, mozgás, ének iskoláját… Sokan 
a főiskola nélkül, egyenesen innen kerültek 
a pályára… köszöntöm mindenekelőtt Bodnár Sándort, a kiváló pedagógust, rendezőt, húsz éven át a mai napig a stúdió vezetőjét, akinek, életműve ez a színiiskola, […] és vele, mellette a stúdió megalakulása óta a színészmesterség-tantárgy kiváló, fáradhatatlan oktatóját: Tatár Eszter rendezőt. Az, hogy a zenei nevelés, a zenében-ritmusban gondolkodás magas fokon épült be a stúdió munkájába, 
a harmadik alapító tagnak, a kiváló zenésznek, Simon Zoltánnak köszönhető. Elsősorban hármójuknak jár ezért a felmérhetetlen értékű munkáért a magyar színjátszás, a Nemzeti Színház köszönete. De köszönet jár mindazoknak, akik itt tanítottak és tanítanak. Megbocsátanak, ha közülük ma itt csak egy nevet említek meg kegyelettel,    a nagyszerű beszédtanárét: Montágh Imréét.”


A teljesség igénye nélkül íme egy rövid névsor a Nemzeti Stúdió egykori növendékeiből: Ábrahám Edit, Ács János, Bánsági Ildikó, Csákányi Eszter, Földes Tamás, Gazdag Tibor, Gazsó György, Gáti Oszkár, Gesztesi Károly, Hámori Ildikó, Kaszás Gergő, Katona János, Kautzky Armand, Korognai Károly, Kovács Nóra, Lesznek Tibor, Lippai László, Lukács Sándor, Martin Márta, Nagy Gábor, Újlaky Dénes, Usztics Mátyás, Pregitzer Fruzsina, Ráckevei Anna, Sáfár Mónika, Sára Bernadett, Szacsvay László, Szalay Krisztina, Szerednyei Béla, Szűcs Sándor, Tasnádi Márton, Ternyák Zoltán, Tóth József, Tóth Sándor, Végh Péter…
Ebben az évben ünnepeljük a Nemzeti Stúdió megalakulásának hatvanadik évfordulóját.

Bodnár Sándor 1987-óta nincs köztünk, az ötvenedik évfordulón a színház előcsarnokában felavattuk az emlékdomborművét, amelyet születésének századik évfordulóján elbo-rítottak a hálás tanítványok virágai.

Kadelka László

Késve bár, de törve nem… Ilyen későn még soha nem jelent meg az adott évfolyam első száma. Meg kellett várnunk az átalakult NKA illetékes kollégiumának (Előadó-művészetek Kollégiuma) döntését 
a 2026-ra szóló támogatásról, hogy tervezni tudjunk. Hogy megtudjuk, életben marad-e az idén XXXV. évfolyamába lépett Criticai Lapok. 
A megítélt 2,25 millió forint támogatásból négy számot kell kihoznunk. Ha sikerül még    a felajánlott SZJA 1%-ok révén, illetve koldulás útján kiegészíteni ezt az összeget, akkor többször fogunk megjelenni. (Csak összehasonlításként: az elmúlt 16 évet megelőzőben 11,5 millió forintot kaptunk a Színházművészeti Kollégiumtól, tavaly 1 azaz egymilliót. De mert – Mohácsiasan fogalmazva – szemérmes koldusnak az anyja se érti a szavát,    íme a számlaszám, amelyen támogatható folyóiratunk: Criticai Lapok Alapítvány, 11991102-02163835-00000000.) Örkénnyel szólva nézzünk hát bizakodva a jövőbe, amit a múlt firtatásával kezdünk e számunkban: Kadelka László a legendás színházpedagógus, a 100 éve született Bodnár Sándor emlékét idézi meg. Ő vezette a Nemzeti Színház Stúdióját, ahol sok, később naggyá lett színész kezdte a mesterséget tanulni, kiesve a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételi vizsgáján a második vagy harmadik fordulóban.

Lábán Katalin – a színházi köztudatban csak Lábán Kati – nem járt 
a „színműre”, nem vették fel se színész-, se rendezőhallgatónak. Lett belőle színházcsináló. Az egyik alapítója a tavaly 35 évessé lett RS9 Stúdiószínháznak. Független alkotókként – mint Józsa Ágnes vele készült interjújából 
is kiderül – ők is a létért küzdenek, de nézzünk bizakodva a jövőbe!

Az RS9 jelentette az első színházi megszólalás lehetőségét Kisari Szabolcs számára, aki a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulója alkalmából kiírt drámapályázaton ért el 3. helyezést Titkos menetrend című darabjával, amit Lábán Kati színre is vitt az RS9-ben. Az előadás dramaturgja, Bánfalvy-Orosz Eszter nemcsak a műről beszélgetett a szerzővel.

E sorok írója legutóbb az RS9-ben látta Kovács Krisztiánt „színpadon” (azért az idézőjel, mert a Vallai kert nevű játszóhely esetében efféle alkalmatosságról aligha beszélhetünk): az Etűdök elképzelt érzésekre című, Sediánszky Nóra írta és rendezte előadásban játszott – izgalmas lehetőséget kapva –    nagyon különböző karaktereket. Vele beszélgetett Ménesi Gábor, további adalékokkal szolgálva az életkörülmények művészi pályát meghatározó voltáról s a független színházi alkotók létezésmódjáról.

Ha úgy tetszik, független művészek a bárzongoristák is, akik 2021-ben egyesületet is létrehoztak, melynek elnökét, a komolyzene felől érkezett, Zeneakadémiát végzett Nyári Gyulát s a műfajt Józsa Ágnes mutatja be.

A komolyzene egyik meghatározó hajlékában, az Operaházban színre vitt Wagner-opera, a Lohengrin Almási-Tóth András rendezte előadásának mindkét szereposztásáról megemlékezik kritikájában Lénárt Gábor.

Kiváló beavató az opera műfajába Ódor Klára szerint a Kövér Béla Bábszínház Csipkerózsika-előadása, mely Hajós Zsuzsa feldolgozásában nem tündéri mesevilágba röpít, hanem a rögvalóságot varázsolja színre.

A „rögvalóság” jelenik meg a Budapest Bábszínház Akik már nem leszünk sosem című, felnőtteknek szóló előadásában is, mely Krusovszky Dénes regényének – Dömötör Adrienne reflexiója szerint igen plasztikus – bábszínpadi feldolgozása.   

A színpadi adaptációk problémáit is feszegeti Tóth Péter írása, amelynek apropója a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban bemutatott filmadaptáció, az Amint a mennyben, de szerzőnk egyúttal átfogó képet is ad a teátrum elmúlt időszakáról.

Eleve színpadra szánt művek, XX. századi félklasszikusok, Az üvegcipő és Szabó Magda Az a szép, fényes nap című történelmi drámájának előadásáról szólva Urbán Balázs átfogó képet ugyan nem adhat a debreceni Csokonai Nemzeti Színház közelmúltjáról, azt viszont szemléletesen érzékelteti, hogy nem mindig működnek a jól bevált sztereotípiák.

Egészen klasszikus a téma, amit egy kortárs kanadai írónő, Margaret Atwood értelmezett újra kisprózában, Pénelopeia címmel, s Balázs Zoltán vitte színre a Maladype Színházban. Az előadásról két tudós szerzőnk, Almási Zsolt és Csepeli György gondolatait közöljük.

Szűcs Katalin Ágnes